Az első halottak. Írta: László János

 

A tizenegy féle nemzetiségből összetoborzott gyalogezred ötödik százada a cseh származású, Dudeck főhadnagy parancsnoksága alatt, előre tolt állásban, az orosz határ mentén, egy nagy tábla szántás göröngyei között hasalt. A határt képező folyócska, mint vékony ezüst szalag megszaggatottan látszott az alacsony dom­bos völgynyergek nyújtotta kilátásokon keresztül, s a tikkasztó augusztusvégi melegben, nem egy katona gondolt annak enyhet nyújtó, hűs hullá­maira. Gondolatban mindnyájan ott lubickoltunk a kellemesen vonzó habok között. De csak gondo­latban. A valóságban azonban, a szántás görön­gyeiből rögtönzött fedezékek mellől még csak megmoccanni sem volt szabad. Senki sem tudhatta, mikor és honnan fütyül feléje a neki szánt, hegyes orosz golyó. Beszélgetni sem volt szabad, nehogy a láthatatlan ellenségnek eláruljuk magunkat. Pedig igazán senkit sem láttunk, meg egy fia ellensé­get sem. De Dudeck szigorúan megtiltotta a cigarettázást, beszélgetést egyformán. A dohányosak rettenetesen szenvedtünk e tilalom miatt, de nem volt mit tenni, mert a Dudeck parancsa is rettenetesen szigorú volt és a büntetés nemében egyál­talán nem volt válogatás. Honnan és hogyan került ezt a rusztikus alak a századunkhoz, azt igazán egyikünk sem tudta. Egy reggel a régi jó, Schneck százados eltűnt és helyette oda cseppent Dudeck. A régi jó rend felborult és helyette a kapkodás rendszere honosult meg századunknál. A Schneck nyájas „fiam“ — megszólítása — elmaradt és jött a Dudeck, „Ihr verdamte Hunde” gorombasága. Senkit sem szeretett, senkihez egy szép szava sohasem volt és már egy párat közülünk, — az állandóan ma­gával hordott, bőrrel bevont vasbottal — meg is vert. Még az altisztek közül is. Holott az Osztrák-Magyar hadseregben az altisztek tekintélyét ilyes­mivel megcsorbítani, szigorúan tilos volt. Ennélfogva tűrtünk és szenvedtünk s szívből óhajtottuk az oroszok mihamarábbi támadását, hogy tűrhetet­len helyzetünkben változatosság álljon be.

   Sóvá­rogva tekintgettünk át a folyón túli ellenséges ország területére. A falvak apró, szalma és zsin­dely fedeles házai szabad szemmel jól kivehetők voltak, de azokban semmi élet nem mutatkozott, mintha mindenki meghalt volna oda át. Még csak egy kutya vakkanását sem lehetett hallani. Csend és csend volt mindenütt. Misztikus sejtelem fogott el mindnyájunkat és halkan, — hogy Dudeck meg ne hallja — a szomjúságtól eltikkadtan kezdtünk sugdolózni s általánosan alakult ki az az okoskodó vélemény, hogy az oroszok az Osztrák-Magyar hadseregnek eme hihetetlenül gyorsasággal történt talpra állásától meghökkentek, s még csak meg sem kísérlik fegyverüket kilőni és mi kényelmesen fogunk a fehér — Cár óriási birodalmába, lega­lább is Moszkváig besétálni. Kezdtük már sajnálni, hogy orosz katonát nem is fogunk talán még csak látni sem és fegyvereinket használatlanul kell újból vállra vennünk. E vérmes remény­kedés egy kicsit korai volt s a bekövetkezett percek eseményei alaposan rácáfoltak elbizako­dottságunkra.

   A század fekhelyétől féljobbra elterülő s mint­egy 600 lépésnyire lévő cirhésből egy hatalmas kutya jött ki és óvatos léptekkel, meg-meg állva és jól körül szimatolva eregélt felénk, akárcsak mintha egy orosz járőr előre küldött katonája lett volna, kutya képében. Mikor mintegy 120 lépés­nyire megközelített, hirtelen megállt, alaposan kö­rül szaglászott a levegőben, megfordult és gyors iramba futott vissza a jött utón s a cirhésben el­tűnt. Néhány perc múlva újból előbukkant, de most már nem egyedül. A derék állatot egy női alak követte s ahogy a kutya lépteit hova-tovább gyorsította, a nő szintúgy iparkodott őt követni, nyomában maradni. Már rohanásban voltak, ami­kor egy lövés dördült el és a golyó közvetlen a nő közelében csapódott a földbe. Az első lövést második, harmadik és Isten tudja hányadik követte. A szerencsétlen nő többször elvágódott a földön, de mindannyiszor felugrott és rohant felénk. Már, már megmenekedettnek hittük, amikor előttünk mintegy hat lépésnyire újból elvágódott és szét­vetett karokkal fekve maradt. „Meghalt”, — mor­moltuk sajnálkozva. Abban a pillanatban — minden parancs nél­kül — mint a villám ugrott fel négy baka a kö­zelebb lévők közül és mielőtt Dudeck megaka­dályozhatta volna őket, már a század háta mögé ragadták be, a halott nőt. Egy pillanat műve volt az egész. De jött ám Dudeck is. Örökösen haragvó, ripacsos arca valósággal el volt torzulva a dühtől és a varangyos béka ábrázatjához hasonlított nagy felfuvalkodottságában.

   „Hogy mertetek parancsom nélkül cselekedni!?” — ordította, s ott nyom­ban, — hatalmas pofonok kíséretében hat-hat órai kurtavassal büntette meg őket. Vas hiányában saját tisztító zsinórjukkal kötöztette oda vala­mennyinek jobb kezét a bal lábához olyan erősen, hogy a zsinórok mélyen belevágódtak a húsba. Az esethez odaszaladt segéd orvos, a látottakra rosszkedvűen csóválta meg a fejét, de nem szólt semmit. Dudeck az orvoshoz fordulva, férfihez nem illő szavakkal illette a szerencsétlen fiatal nőt és pattogva követelte, hogy takarítsa el on­nan a „bestiát”. Hozzanak hordágyat — szólt nyájasan az or­vos —. Négy erős ember és egy szanitéc altiszt jelentkezett a hordággyal s miután a hullát meg­vizsgálta, hordágyra emelték a katonák, s a hiá­nyos öltözetű és elhaltan is bájos kinézésű fiatal szép nőt, a kíváncsiskodók szeme elől eltakarandó, egy katona, köpönyeggel fedette le.

   „Most az­tán — adta ki a parancsot — óvatosan vi­gyék be a segélyhelyre és adják át az ezred orvos úrnak.

     A segély hely előtt csörgedező patakon átme­net, az egyik hordágyat vivő katona a síkos isza­pon elcsúszva, elesett és hordágy fej felőli része a vízbe zuhant, bőséges vizet csapva fel a halott arcára. A zökkenéstől-e, vagy a felfreccsenő víz hatásától a halottnak vélt nő fölébredett. Az a jóleső érzés futott át mindnyájunkon, amint egy anya érezhet, mikor a halál torkából meg­menekült gyermekét szorongatja ölében. Körül fogtuk a nőt és úgy örvendeztünk neki, mintha édes testvérünk lett volna és csak most vettük jobban szemügyre. Tökéletes testalkata, kissé hosszúkás, halványpiros arc, szabályos orr és száj, bágyadt, beteges kék szemeiből angyali jó­ség és szelídség sugárzott ki. Egész alkatából a női erények tökéletes szépsége bontakozott ki, amint hiányos ruházatát eltakarandó, szégyenlősen húzta magára a lecsúszott katona köpönyeget. Előttünk ismeretlen nyelven szólt hozzánk s, hogy látta, hogy nem értjük, németül kérdezte, hogy kik és mik vagyunk? „Magyarok”! — volt a válasz, — mire aztán szemét égre emelve kul­csolta össze kezeit és rebegte. — „Oh! Magya­rok! Magyarok!” — s az ég minden áldását kí­vánta reánk. Ha most Dudeck itt lett volna, egyi­künk sem állott volna jót érte, hogy nyomban darabokra nem tépjük. Éreztük magunkban, hogy ezért a nőért, akit most látunk először és talán utoljára, s akit Dudeck oly lealacsonyító szavak­kal illetett, képesek volnánk a legsúlyosabb subordinaciót elkövetni.  A segély helyre érkezve, meglepődve tapasz­taltuk, hogy az éppen ott tartózkodó G. huszár­-ezredes, a beteg nővel személyes ismerős s a személyi adatok felvételét is az ezredes diktálta be és ő intézkedett az ápolását és elkvártélyozását illetőleg, fenntartva magának a jogot a négy­szemközti kihallgatásra is. Az öregedő daliás, ma­gyar huszár-ezredes vezetett bennünket a kisasszonnyal a kiszemelt kvártélyhoz és csak miu­tán már a beteget kényelembe helyeztük, bocsájtott el.

   Még a beteg házának az udvarán voltunk mi­kor az ezredes kiadta az adjutánsának a paran­csot, hogy egy önként jelentkező erős őrjáratot küldjön át az oroszokhoz. „Hadd lássuk, mi van odaát”! — mondotta. Visszafelé utunkban elkerült a huszár őrjárat bennünket. Elől lovagolt az őrjáratot vezető had­nagy, utána egy gyönyörű fekete habos lovon egy komoly, szép arcú, a férfi szépség megtes­tesült típusa, egy huszár szakaszvezető. A ló és lovasa, megért egy milliót. Csendben, szó nélkül haladtak el mellettünk, csupán a kardok zörgése és lovak prüszkölése okozott némi zajt. — „Vajon hányán jönnek vissza ezek közül”? — Gondoltuk magunkban. A századhoz megérkezve, jelentkeztünk és helyünket újból elfoglaltuk. Az eltűnt huszár­őrjáratnak már a nyoma sem volt látható, mikor a cirhésből több orosz katona bukkant elő és előírásos beosztással közeledtek felénk. Tehát elérkezett az alkalom embert ölni. A hideg borzon­gás futott végig rajtuk s ahogy az oroszok köze­lebb értek hozzánk, ösztönszerűleg kaptunk fegyvereinkhez és lövéshez igazodtunk.

   „Ruhe. Befehl warten!“ — Hangzott Dudeck parancsa. A szép szál orosz katonák egész közel jöttek hozzánk, megnéztek, megfordultak és eltávoztak.

   Nem tudtuk megérteni Dudeck eljárását, hogy miért nem engedett az oroszokra lőni. Már késő délutánra járt az idő mikor egy tá­volról felénk száguldó lovast vettünk észre, jobbján egy vezeték lóval. Amint közelebb-közelebb ért, láttuk, hogy fején a tányér alakú orosz sapka van ugyan, de a piros nadrág huszárt sejtet. Du­deck távcsövön figyeli és mikor mintegy nyolc­száz lépésre ért hozzánk, — habár most tisztán kivehető volt huszár volta — „Sissen!” — hang­zott a parancs.

   A „Feuer" — re kétszázhatvannégy golyó repült a lovas felé. Az ugrásban talált lovak bukfencet vetve estek el, a nyerges ló, lovasát a levegőbe dobta, aki kalimpálva hullott le a lovak előtt mintegy 12 méternyire a földre. Egy pár pillanat múlva felugrott a földről és tántorogva indult a lovak felé újból elesett és jobb kezével kétszer a levegőbe még felkapott s aztán megszűnt mozogni.

„Behozni!” — hangzott a parancs. Gyor­san szaladtunk érte, hogy valahogyan, ha lehet még az életnek megmentsük, de már késő volt. A sötétkék zsinóros atilla már teljesen át volt itatva vérrel. Kardja félig elhajolva, jobb kezén az atilla újja végig felhasadva, zsebéből a notesze és le­velek az esés helyén, szétszórva hevertek. Ő maga és lovai, halottak. Jobb kezében görcsösen szorí­totta a tányér alakú orosz tiszti-sapkát, hátrább szétterülve hevert színével a föld felé fordulva az orosz tiszti köpönyeg, melynek monogramos írá­sából kilehetett olvasni a tulajdonosa „Koselow" őrnagy nevét. Hogyan juthatott e zsákmányhoz a halott, örök rejtély maradt. A halott nevét a jobb karján látható, tréfás kifejezésű tetoválásból olvastuk fel. A szív alakú tetoválásban cirádás betűkkel a következő felírás volt: „Virág Ferencz huszár tizedes, 1911-beli öreg csont”. Szétszóródott írásai között egy meg­kezdett, édes Anyjához szóló tábori levelezőlap volt a következő szavakkal:

   Drága jó édes Anyám!

   A Mihály öcsém váratlan elhunyta, testben, lélek­ben megdöbbentett Isten szent akarata volt, hogy testvéreimet, gyermekeit, még életében adhassa vissza teremtőjüknek. Most már egyedül minden támasz nélkül maradt édes Anyám s azért kérem, nyugodjék meg Isten bölcs végzésébe és imád­kozzon, kérje Őt, hogy legalább engemet, egye­düli reménységét...

   Itt az írásnak vége sza­kadt. Nyilván ekkor szólította a katonai kötelesség. Az első katona halottat, ugyanazon a hordá­gyon ugyanazok az emberekkel vittük be, akik néhány órával elébb a feltámadott nőt is bevittük.  A segélyhelyen letett huszár-szakaszvezető látá­sára, a mindenféle ezredbeli tisztek csak úgy se­reglettek oda. Legkésőbb saját ezredese jött, aki mikor meglátta, arcát két tenyerével elfedte, melyek alól könnyei úgy is kiszivárogtak. Már kiadta a parancsot, hogy hol ravatalozzák fel a halottat, mikor egy éles sikoly kíséretében a behozott, és oda lopódzott, fiatal nő a hordágy mellé élettelenül a földre zuhant, meghalt. Mindnyá­jan a meghatottságig meglepődtünk s a huszár tisztek egy némelyike könnyekre is fakadt. Ezen éjszaka két halottat virrasztottak egy ra­vatalon, s az idegen tisztek az eljárást helytelení­tették is amíg maga az ezredes a rejtélyt meg
nem oldotta.— „Uraim!“ — mondotta — Önök nem is sejtik, hogy itt egy jegyes pár fekszik előttünk, akik — szívben és lélekben már régen egyek voltak. Engedjék meg, hogy történetüket elmeséljem.

   Az ezredes elmesélte, hogy az 1913 év őszén a Galíciában tartott hadgyakorlatok alkalmával Ö a Dnyeszter közelében levő Latacs földesuránál, Liszowsky urnál volt bekvártélyozva. Az egyik nap gyakorlatai közben észrevették, hogy két megbokrosodott ló ragad magával egy hintót a melyben egy nő görcsösen megkapaszkodva ül.  A nő helyzete irtóztató volt, mert a lovak árkon-bokron keresztül a meredek partú Dnyeszter felé rohantak, a biztos veszedelembe. Bár minden oldalról segítségére siettek, de ki lehetett számítani, hogy nincs ló, ami a gyorsaságával a katasztrófát megakadályozhatná. Ekkor látták, hogy őrült rohammal száguld egy huszár a kocsi felé és már-már az utolsó pillanatban oldalt vágódva, a rudas ló gyeplőjét elkapva, más irányba sike­rül a lovakat terelni és később valamennyire meg­fékezni őket. Ekkor a huszár ló megbotlott, eles­ett és lovasát magáról leejtette.  A lovas azonban a megvadult lovak gyeplőjét még sem engedte el és a gyeplőnél fogva vonszolta magát amíg a tiszti segítség meg nem érkezett és a megvadult lovakat le nem fékezte.

   A kocsiban ülő leány Liszowszky földes úr, Mária nevű leánya volt, kinek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. A huszár pedig Virág szakaszvezető volt a kiről a ruha cafatokban lógott le és erős zúzódásokat szenvedett, aki előbb a Liszowsky udvarban lévő maródi szobába és ké­sőbb a csortkori korházba került ápolásra. Mária kisasszony, egy pillanatig sem távozott mellőle és az ápolás vége az lett, hogy a Len­gyel nemes leánya, halálosan szerelmes lett a komoly, szép daliás magyar huszár altisztbe. A szülők sem ellenezték e vonzalmat s a múlt ka­rácsony ünnepein tartották meg eljegyzésüket az én apaságot helyettesítő személyes beleegyezésemmel a latacsi kastélyban. A komoly, művelt magyar huszár altiszttől senki sem irigyelte a szép és gazdag lengyel nőt. Mária kisasszony most oroszországi rokonainál volt látogatóban, amikor a háború szikrája lángba borította a két szomszédos államot és az ott rekedt kisasszonyt a vendéglátogató családdal együtt, kémkedés gyanúja alatt az oroszok letartóztatták, hogy hogyan sikerült e fogságból megszöknie, ezt még nem volt ideje nekem elmesélni és amint látják nem is fogja soha senkinek elmesélni.

   Másnap a halottakat, magas rangú tiszteknek kijáró pompával temették el. A sírnál a búcsúztatót maga az ezredes mondotta el s mikor utoljára maga­magát búcsúztatta el és ahhoz a mondathoz ért, hogy „a sors úgy akarta, hogy életetekben csak szívben lélekben legyetek egymásé s csak a halál­ban egyesüljetek"… szava elcsuklott, szemei könnyel megteltek. Az ősz, tisztes öreg katona, sírt. Első katona halottját és annak jegyesét, siratta.... És némán intve kezével, adott jelt a koporsók sírba tételére. Dübörögve hullott rá a száraz göröngy a két koporsóra, mígnem sírhanttá domborodott, hogy két szerető szívet örökre eltakarjon. E közös sírtól messze-messze, valahol Magyar­országban és Galíciában, két édes anya térdepelve imádkozik a Mária kép előtt, hogy veszedelembe sodort egyetlen gyermeküket a bajtól őrizze meg és életben adja vissza nekik.  Amely napon Virág Ferenc huszár-szakaszvezető elpusztításáért Dudeck ellen a vizsgálat megin­dult, ugyanazon a napon az orosz gőzhenger is megmozdult s mire a Kárpátokig gurult, a szá­zadból csupán csak tizennégyen maradtunk. A többit mind lehengerelte. Dudecket már az első napokban elhengerelte. Egy szép napon odalett, kámforrá vált. Senki sem sajnálta, siratta. 1915 nyarán, mikor már az orosz gőzhenger Novo-Georgeroszkinél gurult visszafelé, hallottuk, hogy Dudeck akkor nem pusztult el, hanem ké­sőbb a 22-ős Osztrák-Landwehr gyalogezredhez került és embertelen gorombaságaival ott is ha­mar hírnévre tett szert. A végzet azonban 1915 év kezdetén a kárpáti harcokban elérte. A fedezé­kek építésének éjjeli munkálatainál, különösen az anyagot szállító legénység vett részt előszeretettel, még akkor is, ha szolgálatban nem volt. Itt volt legjobb alkalom neki az embereket kínozni, ütni-verni. Ha valamelyik a síkos talajon a nehéz teher alatt elcsúszott, elesett, Dudeck rögtön ott volt és a bőrbe burkolt vas botjával erősen el­verte a szerencsétlent.

   Az elkeseredett legény­ségben lassan-lassan az a terv érlelődött meg, hogy Dudecktől magukat, alkalom adtán, szabadítsák meg. Az alkalom erre az egyik zivataros éjjel váratlanul elérkezett. Dudeck megint a szállítók­hoz szegődött és már egy néhányat mégis vert volt, amikor Balogh János baka előtt haladó Zimbreán nevű román fiú elcsúszott és elesett. Dudeck rögtön ott termett és ütlegelni kezdte, a mi aztán Balogh Jánost annyira kihozta a sodrából, hogy a kezében lévő fütykössel, egy elszánt suhintással agyon csapta Dudecket.  Az 1916 év­ben aztán hősi halált halt Balog Jánost, e tettéért, soha senki sem árulta el.

                                                                                  

Déva és Vidéke, 1929. június 29.

 

 

VÉRTANÚK

PISKI^[1]

   1849. február 9-ike vérbetűkkel jegyeztetett fel Erdély történetlapjaira. A bérces haza századok óta elszakadt láncszemét látá e nap pirosló hajnalán az ősz Magyarhon ezredéves állami életéhez forrani, és pedig a megkezdett szabadságharc vérmezején! Igen, 1849. február 9-ike a függetlenségi csaták egyik legdicsőbb napja volt. Erdélynek az anyahonnali egyesülése felett folyt a vér, a testvérnemzetek testvérvérrel öntözzék a közös anya keblét, csoda, hogy meg nem repedt az a fájdalomtól! Erdély legnevezetesebb csatái, Bem hadjáratának sarkpontját örökíté meg február 9-ike, s egy honfivérrel szentelt csatatérrel gazdagodott hadtörténetünk „Piskihídi csata” nevezet alatt.

   Piski a Szászvárostól Dévára vezető országút bal oldalán elterülő kis oláh falu, partján a Retyezát alja alól kristály-hullámokkal nyargaló Sztrigy folyónak mely innen pár ezer lépésre a Maros haragos hullámaiba ömlik. E kis falu hátterét a Hátszeg vidékére benyúló hegylánc fedi jókora tölgy- s csererdő által koszorúzva, mintha az elesett hősök sírjára nevelné végzetszerű lombjait. A hegylánc nyugati lábánál pár száz ölnyi lankás tér terül el, melyen az osztrák hadsereg foglala támadó állást, míg szemben, a Sztrigy bal partján egy kis emelkedés a magyarok ágyúinak kedvező állást nyújta; balra Dédács, a háttérben Szentandrás falvakkal, melyekben a tartaléksereg nyugodott. A két sereg között, mint a leendő győzelem titokszerű kérdőjele, nyúlik el a folyam feletti fahíd, melynek hatvan lábnyi futását négy láb magas deszka-korlát választja kétfelé; innen a Maros felöli lankáson nyúlt el a magyarok csatárlánca, öreg fűzfa-törzsek által elfedve az ellen golyóitól, jobbra az országúton fel a jobbparton levő osztrák hadse­reggel szemben a XI. zászlóalj állt, melynek zöme a hídfőt védé s a pár órai ágyúnyitány után szu­ronyszegezve tört át a hídon; heves szuronycsata fejlődött ki erre a túlsó oldalon levő Bianchiakkal, minek eredménye a XI-ik zászlóalj hőslelkű feláldozása után a híd elfoglalása volt. Ezt azonban drága áron kelle ismét az ellen túlnyomó erejével szemben elveszíteni.

   A nap leáldozatban volt már, szomorú arccal búcsúzva a vér- s hóborította láthatártól, melyen a magyar hátráló sereg halottjai nyugvának, a boruló alkony gyászleple mind inkább elterült az óriási ravatal felett, s már veszve volt az ügy, melynek határpontjánál Erdély sorsa állott, midőn a kis Déva felől éppen a végzetes percben érkezett segédcsapat egyesülve a dédács- és szentandrási tartalékkal, a szaladókat feltartóztatva, az üldöző ellen zömére fordíták.

   Csatában a lelkesedés villámgyorsan szokott terjedni. Vérbe kellene mártanom tollamat, hogy hű színét adhassam azon jelenetnek, mi itt bekövetkezett; a segélyre jött csapat lelkesítő szavára a hátráló sereg arcot fordíta az üldözőknek, s véres tusa után az elhagyott csatatér és híd vissza lőn foglalva s Erdély sorsa, mint visszamosolygó északi fény tűnt fel a kivívott győzelem alkonyán. A nap leáldozta után, a hold bánatos arca világítá meg a csatatért, melyen hatodfélszáz szabadsághős piheni örök álmát! Sírjukon nem zöl­del virág, nyughelyüket nem jelöli márvány-emlék, nincs halom, mely a kegyelet által koszorúzva, magára vonja a vándor figyelmét, hogy arra utaztában egy pár könnyet szenteljen a szabadság el­esett hőseinek, csak midőn a földész forgatja eké­jével a barna barázdákat, s egy-egy sárga csontot vet ki ekevasa, szállja meg keblét a fájdalom ér­zése s egy nehéz sóhajt enged onnan felszakadni, mely a hősök sírját átlengő szellőbe vegyül:

   Vándor, megállj, tekints szét e mezőn:

   Honvédőink itt küzdtek e honért,

   S itt nyugszanak, kik vért és életet

 Áldoztak a honért.

   Ha a szabadság napját élvezed,

   Áldd érte Istent s e szent hamvakat:

   Honvédeink véréből nőtt a fa,

   Mely vész- s viharban enyhe nyugtot ad.

   Ha zsarnok lába nyomja a hazát,

   Ne csüggedj el — hisz ők csak nyugszanak.

   Széttörni békót, szolgaláncokat,

   Fölkelnek ők a hős fiak!

   Igen, fölkelnek ők az unokák szellemében s a föltámadási ünnep dicső reggele eloszlatja a hosszas síréj rémes árnyait, az elesett hősök sírkeresztjeiből egy díszemlék emelkedik, melyre a történet múzsája kitörölhetetlen betűkkel jegyzi fel a nemzet szabadságharcában elesettek neveit.

   Magyar Polgár, 1868. október 28. Bem apó érdemjele. Szász-Sebesen 1849. april elején jelentek meg a nemzetgyűlés küldöttei Bemnek az elsőrendű érdemjelt átadandók. Az átadás csak szobában történt néhány tiszt jelenlétében, mert helyben nem volt sereg, aztán meg más dolog volt akkor, mint parádézni. — „Volt ennek a kis szobai ünnepnek, — mond a puritán Petőfi — sok táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, mondhatni nagyszerű.“ Az öreg Német alezredes e szavakkal nyújtotta át Erdély szabadítójának az érdemrendet: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni. Engedje meg, hogy megcsókoljam jobb kezét, mely az én hazámért vérzett.“ És sírva csókolta meg azt az áldott jobb kezet, és a jelenlevők is mind sírtak, pedig csupa edzett vitézek, érckeblű katonák voltak jelen.

   Magyar Polgár, 1869. január 22. Külföldre menekült hazánkfiai közül ismét egynek rövid napok múlva leendő haza­érkezését jelenthetjük. Ez Bem utolsó hadsegéde Kiss József, alezredes az olasz hadseregből. Azon bajnokaink közé tartozik ő, ki ifjan menekülve, felsőbb tiszti rangját és kitüntetéseit a külföldön és mindig a csatatéren nyert érdemeinek köszöneté. Erdélyben a piskihidnál tűnt fel elő­ször, hol egy bravour által Bem figyelmét magára vonva, ez az ifjú tizedest hadnaggyá tette. Törökországban, mint segédjét láttuk öt mindaddig, míg Aleppoban a dicső vezért sírjához kísérte, honnan megtört vérző szívvel jött a már akkor kezdődő orosz-török harc színhelyére és meghalni óhajtott, a hontalanság kínzó fájdalmától űzve, kereste a halált minden ütközetben, de az oroszok golyója helyett a török hadvezéreinek elismerése környezé, őrnagy és mer basának egyik kitűnő segédtisztje lett. Silisztriánál arany-éremmel, az Ingur melletti véres ütközetben pedig a Medzsidzje nagy érdemjellel tüntettetett ki. Az olasz háború kitörésekor Piemontba sietett, hol őrnagyi ranggal lépett szolgálatba, kevés idő múlva itt a savoyai érdemjellel kitüntetve, alezredességre emeltetett. A hon szeretett földjét, még élő szüleit, s rokonait is­mét látni vágyó hazánkfiát hozza Isten szerencsésen.

   Kiss József. 1848. nov. 4. önkéntes lesz a Nagyváradon alakuló 55. honvédzászlóaljban. Alakulatával az erdélyi sereghez osztják be. Tizedes, 1849. márc. (febr.16.)- hadnagy. Júl. 20. a Vöröstoronyi-szoros védelme során zászlóaljával a cári csapatok a Havasalföldre szorítják, ahol leteszik a fegyvert a törökök előtt. 1850-1859. a török hadsereg tisztje, végül őrnagyi rangban (Ali effendi). 1859. őrnagy és zászlóaljparancsnok az olaszországi magyar légiónál. 1860. ezredes Garibaldi alatt (a "marsalai ezer" tagja volt,) 1861- alezredes az olasz királyi hadseregben. 1868. hazatér, a Ferencz-csatorna Részvénytársaság igazgatója lesz. † Budapest, 1898. jún. 4. ( Kecskeméten temették el.)

   Magyar Polgár, 1867. április 7. Görgey Arthurnak hazájába a visszatérhetés engedélye még nincs megadva. Mit is keresne ő Magyarországon, hol minden talpalatnyi föld vádlóként állana szemei előtt. Senki sem hitte, hogy Görgeynek elég bátorsága legyen arra, hogy belebbezése helyén főbe ne lője magát; de ha elég erős szíve volt végig nézni hazája romlását, ha tanúja tudott lenni Klagenfurtból 19 évi szenvedéseinknek, nem tette őrültté lelkiismerete e közben, ne jöjjön haza most se, hisz Magyarország földje minden szerencsétlen hazánkfiának adhat, annyi helyet hol megpihenjen, csak egyedül az ő számára nem lesz. Egykori dicsőségének emlékei lennének leghangosabb vádlói, melyek nem engednének nyugtot soha, s hontalanná tennék hazájába.

   Magyar Polgár 1867. szeptember 18. Olvasóink bizonyosan emlékeznek a 48-49-iki erdélyi hadjárat kedves és örökemlékű hőse Bem Józsefre, kinek kezéből ritkán maradt el egy vékony tarka lovagostor, melynek a többek között az a történeti emléke is van, hogy mikor az öreg úr dévai visszavonulását csinálta, egy elhagyott ágyújára reá ütött hét ellenséges lovas. Bem észrevette a bajt elég korán, s oda nyargalt az ágyúhoz, melyre már rátették a dragonyosok kezüket. „Mit akartok itten?“ — rivallt reájuk. Az öreg — végig verve lovagostorával az egyiket. „Semmirekellők! Ez az én ágyúm, Marsch innét!“ A lovasok zavarba jöttek a német megszólításra, azt hitték, saját ágyúikat akarják elfogni, s visszairamodtak. Mikor észrevették a baklövést, a honvédek már biztonságba helyezték az elhagyott ágyút. Most előkerült az öreg úrnak lovag-ostora, melyet ő Törökországban Kmettynek ajándékozott, ki vele együtt az iszlámra tért. Kmetty, az ostort testvérének küldötte be Magyarországra, ki azon kéréssel adta át Zelk József úrnak, hogy juttassa múzeumunkba. Z. úr most e becses ereklyét át is adta rendelkezése helyére.

   Magyar Polgár 1867. december 8. Hunyadmegye honvédegylete utóbbi napokban tartott közgyűlésen Benedikty Albert százados indítványa alapján azon határozatot hozta, hogy a Piski alatt 1849-ben vívott csatában elhullott s elvérzett honvédtársaknak emlékére oszlopot fog állítani, mely határozatát a derék honvédtársak­nak, midőn üdvözöljük és többi honvédtársaink részvétébe ajánljuk, egyúttal tudomásul hozzuk, miként az e célra begyülendő pénzösszegek Dévára Bosnyák honvédegyleti pénztárnok úrhoz küldendők.

   Magyar Polgár, 1869. április 7. Honvédegylet. V.Hunyad-zaránd megyei és Szászváros­ és széki honvédegylet megalakult 1857. június 4-kén tartott közgyűlésen ezredes Makray László elnöklete alatt őrnagy Krasznay Pál alelnök és százados Márkus Károly jegyzővel: kiterjeszke­dik az egylet a címében foglalt megyék és vá­rosok egész területére, közgyűléseit évenként négy­szer, (január 3, május 12, augusztus 2, october 29 én) bizottmányi üléseit minden hó utolsó nap­ján tartja, egyik célul tűzvén ki magának, hogy az 1849-ből a „Piski“ hídról nevezetes csatában elhullt bajnoktársaknak emlékoszlopot állítson, mi körüli ernyedetlen fáradozásaiban különösen érdemli a felemlítést az egyleti pénztárnok had­nagy Bosnyák Antal.  Fentebb nevezett jegyző időközben tisztéről lemondván, helyébe hadnagy Tóth László választatott meg. Székhely: Déva. Főtiszt tagjai az egyletnek: Ezredes: Makray László. Őrnagyok: Krasznay Pál, Lendvay Rezső. Századosok: Bauer József, Benedikty József, Benedikty Albert. III. r. érdemjeles Józsika Géza báró, Keresztes Kálmán, Mara Lőrincz, Markus Károly, Nagy Lajos, Szalánczy Mózes, Várady Dániel. Főhadnagyok: Barcsay Miklós, Bocz Sá­muel, Buda Imre, Gál Imre, Ivuly Sándor, Kemény Lajos báró, Lázár Lipót, Lázár Lajos, Ma­ra Sámuel, Nagy Imre, Pogácsnik Miksa, Rajnai Ignácz, Simon Dániel, Szász Sándor Z. Alhadna­gyok: Alsó Elek, Alvinczi József, Bella János, Barcsay Ábrahám, Benke Lajos, Berivai György, Békésy Antal, Bosnyák Antal, Csonka Ferencz, Fetés János, Eperjesi Albert, Fűzi József, Góla Lajos, Hochol János, Kendeffy Ferencz, Kendeffy László, Kenderessi Mihály, Kenderessi Albert, Keresztes Sándor, Kovács Im­re, Ladányi Ádám, László Ignácz, Mara József, Nagy József, Nagy Antal, Pávai Lajos, Rákosi János, Santus Ignácz, Steinpock Frigyes, Szalánczy Sándor, Tóth László, Váradi Domokos, Váradi Bertalan, Vitán László. Főorvos: Nagy Jó­zsef (Beregszászi) szdos, Syányik József szdos. Alorvos: Fischer Henrik, Körmöndy Ferencz főhdn. Táb. pap: Dáné István. Számít az egylet, főtiszteken kívül, altiszt és közharcosokban 157 igazolt tagot.

Magyar Polgár, 1873. november 12. A piski-i győzelem helyén tervezett emlékre már régebben gyűjtenek. Most a hunyadmegyei honvédsegélyző egylet elnöke: Makray László fölhívja mindazokat, kik a szoborra gyűj­tési íveket kaptak, tegyenek jelentést az eddigi eredményről b. Jósika Géza úrnál, Branyicskán s egyszersmind küldjék be az íveket és összegeket.

   Magyar Polgár. 1884. április 8. (Kivonat) …Pénztári és titkári jelentések s néhány jelentéktelenebb ügy elintézése után Dr. Só­lyom-Fekete Ferencz fölemlíti, hogy a piskii csatában megsebesült honvédek a dévai kórházba szállíttattak, hol közülük többen száznál elhaltak, s ezek a róm. kath. temetőben közel a temető sáncához egy közös sírba lettek eltemetve. Jeltelen sírjuk azon veszélyben forog, hogy rövid időn föl fog ásatni újabb halottak befogadására, s ez ügyben a választmány intézkedését hívja fel. B. Jósika Géza, mint a hunyadmegyei honvédegylet elnöke, jelenti, hogy a honvédegyletnek mintegy 300 forint tőkéje van, egy a piskii csatát megörökítő emlékoszlop fölállítására. Minthogy az új vashídon elhelyezendő emléktábla teljesen pótolja az emlékoszlopot, s a tábla költségei nem lesznek valami jelentékenyek, azon ajánlatot teszi, hogy ő a honvédegylet legközelebb egybehívandó közgyűlésén indítványozni fogja, hogy a dévai temetőben nyugvó honvédek sírja rácsozattal körülvétessék s a sír fölé emlékkő, állíttassák. Br. Apor Károly 50 forinttal az alapí­tó, báró Wesselényi István, Darvay Móricz és Szinte Gábor a rendes tagok sorába iktattatnak be. Ezután az adományok jelentettek be.

   Magyar Polgár. 1884. augusztus 12. A piskii csatatér halottjainak eltemetéséről a „Hunyad” a következő érdekes adatot közli. Az alább szó szerint és saját helyesírásával közölt rendelet eredeti fogalmazványában jutott közzé. A benne foglaltak megértésére nézve 1849-iki dévai lakósok közlése alapján elmondjuk a következőket. 1848-ban, a magyar nemzeti kormány által kinevezett főispán gr. Kun Gothárdnak az ellenséges elemek elől történt eltávozása után a nagyszebeni osztrák katonai parancsnokság Czerbe őrnagyot küldötte ki Hunyadmegye főispáni helytartójának. Ez az úr Déván tartózkodott, 1848. második és 1849. első felében. A piskii csatát megelőzőleg, mikor Kemény Farkas, utóbb Bem Dévára jöttek, ő kivonult elölök a Déva megett, fekvő hegyek közé. Amint Bem Piskinél Puchnert, megverte és űzte be az erdélyi részekbe, Czerbe megint megjelent Déván és rendelkezett. Rendelkezésére nézve elég jellemző, hogy csakis a magyar lakosság rendeltetett ki a piskii csatatéren elhullottak eltemetésére. Ő különben, amint mondják, úgy szerette volna feltüntetni, hogy Piskinél csak a magyar sereg szenvedett, veszteséget, az osztrákok egytől-egyig megmenekedtek. Azt is beszélik róla, hogy Bem nyomain Szászvárosig ment, vitézül el akarván fogni a kórházban maradott magyar sebesülteket. Ott azonban a csonka-béna honvédség felkerekedett és megszalasztotta a főispáni helytartó urat. Az érdekes rendelet itt következik.

     „Cs. k. Major, és Megyei Fő Ispánnyi Helytartó Mlgos Czerbe Urnak a’mái nap­ról 37 számnak alatt költ ’s e’ pillanatban tisztelt sürgető Rendelése következtében ezennel komolyan meghagyni kívántam minden Dévai Magyar házaknak: hogy a' Piski hídnál elesett Magyarok eltemettetésükre nézve mindenik Magyar ház holnap reggel reggeli 8 órakor, ha többet nem, legalább külön-kü­lön egy-egy egyént ásóval, kapával és Lapát­tal ellátva a’ megnevezett Helység határára menendőt a’ Dévai piaczi Catholica Kápolna előtt elő állíttatni hat pengő frt büntetés ter­he alatt el ne mulasszák; a’ honnan aztán egy vezérlet alatt egy csomóba az érintett munkálkodás hellyére fognak jegyzék mellett megindíttatni. Költ Déván Febr. 20-án délutá­ni 2 órakor 1849. Góla Mózes Fő Biró.”

   Magyar Polgár. 1884. augusztus 27. A piski hősök emlékére. Piskiből írják, hogy István király napja a gyulafehérvári püspökség kiküldöttei által, mint minden évben, úgy ez alkalommal is fényesen megünnepeltetett. A hazafias kiküldöttek azonban az ünnepet az által kettős jelentőségűvé emelték, hogy a Piskinél elesett hős honvédek emlékezetét is felújítandó, egy a piskii hídhoz történő kirándulást indítványoztak. Pisik-telep közönsége nagy lelkesedéssel vett részt e kegyeleti ünnepen. Impozáns menet vonult a harc vértanúinak sírjához, nemzeti zászlók s ünnepi jelvények alatt. A kirándulók külön e célra, Daruvári Paule István úr, a derék állomásfőnök által felajánlott díszvonaton tették meg az utat a teleptől kissé távol eső piskii csatatérre, s miután a vonat megállt a helyszínen, örömrivalgás és ágyuk dörgése üdvözölte az emlékezetes vidé­ket, mi után Ulrich Márton igazgató-tanító vezetése alatt az ifjúsági dalkör hymnusa hangzott el. Majd Pál István gyulafehérvári líceumi tanár mondott emelkedett hangú beszédet s ezzel az ünnepély véget ért s a közönség a Rákóczi induló mellett visszaindult Piskitelepre

   Ellenzék, 1886. február 14. A piski csata évfordulója. Lélekemelő ünnepély színhelye volt február 9-én a szabadságharcból oly dicső emlékű piski-híd. A piskitelepi elemi iskola növendékei nemzeti színű lobogók alatt, a magyar államvasutak műhelyének zenekara által játszott magyar indulók hangja mellett az újonnan szervezett dalkör tagjaitól s nagyszámú közönség által követve, teljes számmal vonultak ki a hídhoz, hol a dalkör a himnuszt énekelte s azután Dómján tanító lelkes emlékbeszédet mondott. Majd a zenekar eljátszta a „Szózatot” s az iskolás gyermekek ugyanazt elénekelték. Befejezésül Botha Sándor ev. ref. lelkész szép imát mon­dott. A hazafias ünnepélyt követett lakomán elhatározták, hogy egy felállítandó emlékoszlop javára azonnal gyűjtést kezdenek.

   Ellenzék, 1888. november 5. Piskihídi honvédemlék. A Piskitelep lakossága hazafias kötelességének ismerte, hogy az 1849. február 9-én vívott piskihídi csatában elesett hősöknek a csatatéren emléket emeljen. Eddig 300 frt. gyűlt össze a hazafias célra, de miután ez összeg nem elég a tervezett emlékkő felállításához, a Piski-telep lakosainak megbízottai gyűjtőíveket bocsátottak ki, melyben adakozásra hívják fel a nagy közönséget. A begyülendő pénzösszegek Jancsó Ernő piskitelepi plébánoshoz küldendők. Adományokat szerkesztőségünk is készséggel elfogad, és rendeltetési helyére juttatja. 

   Ellenzék, 1888. november 13. Az E.m.k.e a piski csata emlékére. Az E.m.k.e ig. választmánya tegnapi ülésén gyűjtés eszközöltetett Sándor József főtitkár ívén a piski csata emlékére fölállí­tandó oszlop javára. Az íven, melyre már elébb az egyesület több tagja aláírt, összesen huszonöt frt jött be. Kivételes gyűjtés ez az egyesület részéről más célra: de ennek a helynek megjelölése 40 évvel a csata után mégis csak nemzeti kötelesség. Bölöny József intendáns 2 frt, gr. Bethlen Gábor 1 frt. Sándor József Emke főtitkár 1 frt, dr. Vájná Vilmos 1 frt, dr. Gajzágó Manó 1 frt, Korbuly József 1 forint, Nagy László 1 frt. Péterfi Dénes 1 frt. Csernátony Gyula 1 frt, dr. Concha Győző 1 frt, Szabó Samu 1 forint, Weisz Samu 1 frt, Szathmáry Ákos 50 kr, Sárdi István 20 kr, Losonczy János 50 kr, dr. Szombathelyi József 20 kr, ifj. Papp Já­nos 50 kr, Holier Mihály 50 kr, Auschl Mór 30 kr, Csiki Imre 20 kr, Dobál Antal 30 kr, László és dr. Tutsek 60 kr, dr. Vályi Gábor 50 kr, Szvacsina Géza 31 kr, Eszterházy L. 24 kr, dr. Haller Károly 50 kr, Mamitza Já­nos 40 kr, Tömösvári Miklós 40 kr, Becsei Hugó 40 kr, Tömösváry Zsigmond 30 kr, Nedoroszték János 40 kr, Nagy Károly 10 kr, Deáky Albert 50 kr, Ajtay K. Albert 50 kr, Vörös Sándor 50 kr, X—y 20 kr, G. 10 kr, A. b. 20 kr, valaki 20 kr, M. 10 kr, T.10 kr, P. N. 50 kr, N. N. 20 kr. 

   Ellenzék, 1889. január 9. A piski-hídi honvédemlék. Az eddig begyült összeg 1327 frt 40 kr, mely a hunyadmegyei honvéd-egylet által az 1887. decz. 18-án tartott honvédegyleti ülés jegyzőkönyvének 1. pontja szerint fölajánlott és a honvédemlék tényleges készíttetése alkalmával kifizetni ígért 100 frttal együtt 1427 forint 40 krnyi összeget tesz ki. Jelentékeny összeg arra, hogy vele a honvédemlék fölállításához szükséges munkálatok megkezdhetők legyenek. A honvédemlék ügye valóban szép érdeklődés tárgya volt azon kevesek előtt, kik ezen összeget összeadták. Mert csakugyan kevesen, azok is nagyobb részben nem e megyéből valók, járultak létesítéséhez. A kibocsátott 900 s néhány gyűjtőívből alig 200 érkezett vissza. Tisztelettel kérjük azokat, kik gyűjtőíveiket még nem küldték vissza, küldjék vissza azt - habár üresen is - a lehető rövid idő alatt, hogy a kötelességszerű elszámolásnál azok miatt akadályozva ne legyünk. A megbízottak

   Ellenzék, 1889. január 21. Táncmulatság. Piskin a honvédemlék javára febr. 2-án a fiatalság táncmulatságot rendez.

   Magyar Polgár, 1889. május 27. A piski hídi honvédemlék bizottság e hó 18-án tartott gyűlésében egyhangúlag elhatározta, miszerint az emlékoszlopot még ez év folytán felállítják az állomástól délre, az országút mellett fekvő dombra, ahonnan épen az öreg Bem ágyúit irányozta volt. Azon hely jelenleg a Barcsay Gáboré, aki azonban 100 négyszög ölet az említett nemes célra ingyen felajánlott. A nemes főúr ez ajándékát a bizottság örömmel és mély hálával fogadá.

 Ellenzék, 1889. október 28. A piski-hídi honvédemlék leleplezési ünnepélyének a rendező bizottság által megállapított sorrendje következő: Délelőtt 9-10 óráig isteni tisztelet a piski róm. kath. templomban. Istentisztelet után együttes kivonulás a tornatérről a honvédemlékhez, hol a Déva felől jövő vonat megérkezte után (11 és egynegyed órakor) kezdetét veendi a leleplezési ünnepély a következő sorrendben: 1. Jancsó Ernő plébános, bizottsági elnök üdvözlete a közönséghez. 2. Ünnepi beszéd. Tartja gróf Kuun Géza. 3. Ének, a piski férfikar által. 4. Alkalmi költemény. Írta és szavalja Jakab Ödön tanár. 5. Zene, a piski zenekar által. 6. Ima az elhunyt hősökért: Mondja Juhász Izidor piskitelepi ref. pap. 7. Barcsay Kálmán Hunyad megye alispánja átveszi a honvédemléket és átadja megőrzés végett Piskitelep községi elöljáróságának. Az ünnepélyt társas-ebéd követi.

   Nekrológ. Inczédy Sámuel. Kolozsvár, decz. 4. „Dúló csaták után ismét nyugalomra tért egy hős. A szabadságharc egyik hérosza, aki nevét bátorsággal, halálmegvetésével és lelkesedésével beírta a történelembe, nincs többé. A vörös sipkások parancsnoka, a 11-ik zászlóalj feje: Inczédy Samu nyolcvankét éves korában, mint nyájas szelíd öreg ember, szerető neje gyöngéd ápolása mellett, tegnap csendesen elszenderült, örökre. Inczédy nem ama nagy hadvezéri talentumok közé tartozott, kik a hadviselési tudomány elméletének felhasználásával a háború sakkjátékosai. Őt szíve, lelkesedése, férfias bátorsága, vezették a csatában. Ama hősök közé tartozott, kik nem látcsővel kezükben nézik a harc lefolyását, hanem a kik a zászló mellé állva kivont karddal rohannak előre.”

       Ps. Amíg Bem Piskire érkezett, addig Inczédy Sámuel (1811-1893) tartotta magát. Csak ő el lett felejtve. (kivonat) „S míg a 31-ik zászlóalj, pár kisebb csapattal a túlerő által összezúzatott, s Bem Déva felé bámulatos visszavonulását tette, Inczédy zászlóalja, mely azalatt Bekét csakugyan bevezette Szigethy Miklós százados vezetése alatt, s egy Dévát megrohant oláh tábort szétvert, már Piskinél állott s egy fél népig egyedül tartá fel a Bem után tolongó osztrák sereget. A másnap reggel fejlett csatát is b. Kemény Farkas alatt Inczédy fogadta el, s Horváth huszár százada szétrobbantása és Horváth eleste után két század honvéddel ő tartá vissza iszonyú puska- és ágyútűz között az ellent, míg Bem a segéllyel megérkezett.”

   Vasárnapi Újság, 1889, október 20, 42. szám, XXXVI. Évfolyam.  A piskihídi honvédemlék építése annyira haladt, hogy jövő hó elején meg akarják már tartani a leleplezési ünnepélyt. A költségek azonban nincsenek még teljesen fedezve, körülbelül 500 frtra volna még szükség. A Piski-telepen alakult honvédemlék-bizottság azért ismételten a közönség hazafias áldozatkészségéhez fordul s különösen kéri az ívtartókat, hogy a még künn levő 600 gyűjtőívet, ha üresen is, mielőbb szolgáltassák be és küldjék Jancsó Ernő bizottsági elnökhöz (Piski, Hunyadmegye), hogy a bizottság beszámolhasson.

   Vasárnapi Újság, 1889, november 10, 45. szám, XXXVI. évfolyam. A piski-i csata emléke. A piski-i híd mellet a hó 3-án avatták föl azt az emléket, melyet Bem győzelmes csatája hirdetőjének állított oda a hazafias kegyelet. Az emlék tizedfél méter magas obeliszk, feketés szürke trachitból. Az emléket öntött vasrács veszi körül. Az oszlop homlokzatának keletre, vagyis a piski-i híd felé néző részén érczből készült megaranyozott cser-babérkoszorú díszeleg. Ezen az oldalon a következő aranybetűs felirat van: „Az 1849-dik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére a nemzet kegyeletes közadakozásából a hunyadmegyei honvédegyesület támogatás mellett emelte Piski-telep lakossága. MDCCCLXXXIX.” A Piski-telep felé néző északi oldalon ez olvasható: „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren.” A harmadikon, a déli oldalon, a következő felirat van:

   „Vérzettek és elhaltak ők,

   De győzedelmesen;

   Tettök sugára átragyog

   Időn és enyészeten.”

   Magyar Polgár, 1894. október 1. Hol ülték meg legelőször az aradi gyásznap emlékét? Erre a kérdésre a Kolozsvárt megjelenő „Történelmi Lapok” Rónay Jáczint naplójából felel egy adattal. Ez adat szerint a magyar emigránsok Londonban már 1850. évben, tehát a legközelebbi évforduló alkalmával okt. 9-én gyászisteni tisztelettel és szónoklattal emlékeztek meg a 13 vértanú haláláról. Rónay Jáczint magyarul szónokolt. Az ő szónoklata volt a nyilvánosan tartott első magyar beszéd Angliában. Ő utána Mutter theologiai kandidátus németül olvasott fel. Rónay Jáczint latin nyel­ven üdvözölte Itália száműzötteit, melyre Augusztini római menekült olasz szónoklatban felelt. A lap e száma az aradi gyásznap évfordulója alkalmából „Elhunyt honvédek albuma” címen, a legközelebbi időkben elhalt honvédek közül Forró Elek ezredesnek, Cséfalvay Alajos őrnagynak, Miklósvári Miklós Gyula huszár főhadnagynak, Bartkovszky Károly főhadnagynak, Tenky Sándor őrmesternek a képét és életrajzát közli.

   Magyar Polgár, 1895. március 18. Március idusa (közepe) Déván. A dévai ipartestület f. hó 15-én hazafias ünnepélyt rendezett. Délelőtt 10 órakor a róm. kath. templomban istentisztelet volt, melyen az iparos-testület saját zászlója alatt, valamint az állami tanítóképző-intézet növendékei saját lobogójuk alatt és a különböző testületek is részt vettek. A nagymisét Rácz Pál zárdafőnök celebrálta, közben a tanítóképző-intézet ifjúságának énekkara egy pár nagyon szép éneket adott elő, Kutnyánszky Jenő kép. zenetanár vezetése alatt. Az emlékünnepély a redoutban tartatott, amelyet az iparos ifjak Emke-dalosköre által előadott „Hymnus” vezetett be. Szentpéteri János tanítónövendék Jakab Ödön egy alkalmi költeményét szavalta nagy hatással. Majd Boga Károly, a tanítóképző-intézet érdemes igazgatója, lépett a szószékre és nagyon sikerült és szép eszmékben bővelkedő alkalmi beszédet tartott, mely mindvégig lekötötte a hallgatóság figyelmét s végül zajos tapsokban részesítették magvas és tapintatos szónoklatát. Utána az iparos ifjúság adta elő ifj. Szotyori Nagy Károly „Talpra magyar” című szerzeményét, Hajtmán Pál karnagy vezetése alatt. A dalt meg kellett ismételni. Kozma Andor „A szabadság napja" című költeményét Bartucsek Hermina szavalta ügyesen és értelmesen. Befejezésül a tanítóképezdei ifjúság dalkara és az Emke-dalosköre a „Szózat“-t énekelte együttesen. Kutnyánszky Jenő és Hajtmán Pál zenetanárokat dicséret illeti szakképzet és kitűnő oktatásukért, kik fáradságot nem ismerve, ritka eredményt tudnak felmutatni az általuk vezényelt énekkarokkal. Az ipartestület délután saját épületében házi ünnepélyt is rendezett, amely alkalommal a szokásos pohárköszöntőt azokért, kik az ipartestület épületének létrehozása körül maguknak érdemeket szereztek, Szőts Sándor dévai ev. ref. lelkész mondotta. Este közvacsora volt, amelyet felköszöntők fűszereztek.

Magyar Polgár, 1900. március 3. Az aradi vértanuk koporsóvivője. Meghalt Arad-Hácsán egy Siradó Jánosné nevű öreg, özvegyasszony, kinek nevezetes esetben volt része valaha. A gróf Károlyi uradalom kulcsárnője volt a hetvennégy éves, tisztes matróna. A szabadságharcban férjével együtt Csernovics Péternek, a mácsai uradalom akkori tulajdonosának szolgálatában állott. 1849. október 6-ának rémes éjszakáján Siradóné a férjével együtt azok között volt, akiket Csernovics Péter két vértanúnak: Damjanich Jánosnak és Lahner Györgynek holttestéért küldött, s akik a két nagy halottat a várból Aradra s innét Mácsára vitték, ahol azután az uradalom parkjában eltemették. Az öregasszony gyakran megemlékezett arról a rettenetes éjről, amikor a halott szállítás történt. A bakótól aranyért vették meg Vécsey, Damjanich, Lahner, Leiningen és Dessewffy holt­testét. Egy hőslelkű aradi asszony: Urbány-Hegyesi Katalin vezette a gyászos munkát: hozzá mentek Damjanichért és Lachnerért Csernovics Péter megbízottai. Azután egyszerű fakoporsókban hazavitték a két halottat. Éjfél után egy órakor zörgettek be az uradalmi gazdatiszt ablakán: - Két halottat hoztunk. . .Azután harmadnap, mikor az uraság, Csernovics is hazamehetett, csöndben eltemették a két nagy halottat. Éjfélkor volt a szomorú temetés; alig néhányan látták. Amikor pedig a koporsót lebocsátották a sírba, a jelenvoltak letérdeltek és három Miatyánkot mondottak a sír szélén.

   Magyar Polgár. 1903. október 8. A világosi emlékoszlop. Az aradi nemzeti szövetség elhatározta, hogy a világosi fegyverletétel helyén nagystílű emlékoszlopot ál­líttat. Az oszlop terve, melynek elkészítésére Steiner József mérnököt kérték fel, már befejezést nyert. Steiner a tervet bemutatta a nemzeti szövetségnek, mely e hó 20-án kiküldi több tagját, hogy az oszlop számára alkalmas helyet keressen.

   Magyar Polgár. 1903. október 13. Bem tábornok emléke. Megemlékeztünk már arról a hazafias mozgalomról, me­lyet Kis-Küküllő vármegye róm. kath. papsága indított meg oly célból, hogy az abosfalvi róm. kath. plebánia-épületet, melyben Bem József, a szabadságharc tábornoka a vámosgálfalvi csatát megelőző éjszak áttöltötte, emléktáblával jelöljék meg. Veress Lajos esperes eziránt meg­kereste Csató Gábor vármegyei alispánt, ki ez ügyben e hónap 14-dikére egy értekezletet hívott össze Dicső-Szent-Mártonban s egyszersmind felkérte br. Kemény Ákos főispánt az értekezleten való megjelenésre és annak vezetésére. Ez értekezlet fog határozni az emlékmű minő­sége, valamint az ünnepély felavatás módozatai ügyében.

^[1] Mutatvány Bancsilla Elek “Szerelem , politika és börtön” című, sajtó alá adandó regényébő1, melynek tiszta jövedelme a piskii hídnál felállítandó honvédszobor tőkéjének nö­velésére lesz ajánlva

A bukovinai magyarok átvonulása Hunyad vármegyén 1883-ban

  

                                     Ismertető: az al-dunai „mennyország.”

   Az al-dunai telepítésről napjainkig sok feljegyzés maradt fenn. Lényegesen kevesebb azoknak a száma, akik a helyszínen kutattak adatok után. A helyszínen nem a falu központját értem. Alkalmam volt többször végigtalpalni a vidéket. Még 130 év után is látszódnak a kubikos gödrök, a bukovinai magyarok kínlódásainak nyomai.  

   Nézzük a telepítés előzményeit: a Duna 1870-ben áttört e félig kész gátakon, amely sok családot távozásra késztetett. 1876. március 12-én a Duna ismét áttört e félkész gátakon. A telep víz alá került, a házak java összedőlt. A lakosság egy része szétszóródott, ám néhányan ragaszkodtak makacsul helyükhöz. A torontáli alispán a következő jelentést küldte Budapestre a gyurgyevói helyzetről: „Gyurgyevo az 1876-os árvízben teljesen megsemmisült, lakossága a környéken szóródott szét, a települést a Vármegyei Közgyűlés jogerős határozatával 1882. május 3-án felszámolta. A határozat ugyanazév november másodikán lett jogerős.” De már akkor javában folyt a bukovinai magyarok betelepítésének előkészítése.

   Csodával határos, hogy ilyen körülmények között is már 1882-ben lelkesítették a kormány megbízottai a bukovinai magyarokat az anyaország keblére telepedni. A feltételekről tudtak az illetékesek, csak a bukovinai magyarok nem. Itt lényeges megjegyezni, hogy a bukovinai magyarok által 1874-ben a hazatelepítés érdekében Budapestre utazott követek az összesen józseffalviak voltak: Druzsbáczky György plébános, Várda János és Mezei János esküdt. Tudott dolog, hogy akkoriban Józseffalva lakossága majdnem fél román volt, és már folyamatban volt a hegyvidéki románok behúzódása Józseffalvára. Az összes írás úgy említi őket, hogy Bukovinából Budapestre utaztak, de sehol sem láttam megörökítve, hogy az öt bukovinai magyar falu képviselői lettek volna. Ennek ellenére érdekes módon az első al-dunai telepesek Andrásfalváról származtak. Ismeretes, hogy akkoriban Andrásfalván nemcsak a szegénység uralkodott, hanem egy nagy összegű sikkasztásról is szó esett. Valószínűleg ennek is része volt abban, hogy egyeseknek nagyon égett a talaj a lábuk alatt, mint Tomka Károly tiszteletesnek.

   A magyar kormány által Bukovinában megjelent küldöttség, Odesalchi Artúr és Klopp mérnök az ottani magyaroknak Gyurgyevoról úgy beszélt, mint egy állandó munkahelyet biztosító telepről. Ez megragadta a székelyeket, bár kétlem, hogy tudtak a telepítési feltételekről, minthogy arról is, hogy ismerték-e a kubikos munka követelményeit.

   Gyakorlatilag az első telepítés olyan rohamosan zajlott le, hogy az érkezetteknek még idejük sem maradt az otthon maradottakat a telepítései feltételekről értesíteni. Az ottani feltételeket élethűen megírta Szabadka Gyula, író.

************************************************************************

   Hunyad, 1883. márczius 24. Bukovinai magyar véreink betelepítése foglalkoztatja és lelkesíti a magyar közönséget. És ez a közönség, mely magának színházakat, múzeumokat, akadémiát, jeles férfiai dicséretére emlékszobrokat állított, fel sem számítható jótékony közintézetet tart fenn, s ez idő szerint is az Arany- és a Szent-István szobrokra áldoz, példátlan lelkesedéssel karolta fel a bukovinai magyar véreink betelepítésének ügyét is. Egyelőre húszezer frtra lett volna szükség; f. hó 22-ik azonban egyedül a Pesti Naplónál 19.400 frtra emelkedett az önkéntes adományok összege. A Budapesti Hírlap 7.400, a Nemzet 3.700, az Egyetértés 2.800, a Függetlenség 1.200 frtot gyűjtött. Más fővárosi és vidéki lapok is kisebb-nagyobb összegeket gyűjtöttek. Hazai német lapjaink azonban, melynek közönsége a galícziai kivándorlók javára 200.000 frtot adott össze, alig gyűjtöttek valamit. Olyan is van, mely figyelemre sem méltatja ezt az ügyet. A betelepítés munkája immár folyamatban van. Odeszchalchy Ártur képviselő vezetése alatt négytagú küldöttség utazott Bukovinába, hol véreink Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts, Fogadjisten szép nevű községekben laknak, Fogadjistenben 80 család lakik; ezek egy pár kivételével mind jönnek. Andrásfalván 300 gazda tette eladóvá ottani birtokát. Összesen mintegy ötezren készülnek már most betelepedni. A kik vasúton utaznak, úgy számítják, hogy a feltámadás ünnepén jelennek meg a Kárpátok ormain. A többi csak később érkezik, mert szekereken indul Erdély határai felé. Egyedüli nehézség, hogy a betelepülők munkaelőleget vettek fel oláhországi bojároktól s addig nem jöhetnek, míg azt le nem dolgozzák vagy vissza nem fizetik; de ha a magyar közönség továbbra is az eddigihez hasonló lelkesedéssel karolja fel ezt a hazafias szent érdeket, emem nehézség is el fog háríttatni, s a négy folyam és három bércz hona néhány ezerrel több magyar számlál.  

   Hunyad, 1883. április 7. Bukovinai magyar véreinkből három csoportban összesen 2300 lélek immár megérkezett. Ezek inkább munkások. A gazdaemberek két hét múlva indulnak szekereken.

   Hunyad, 1883. április 28. A mi csángónk.

   A múlt szombaton este feltűnt Déva város utczáján egy idegen földmíves, a ki lankadtan haladva a városháza felé, a szemben talált úri embereket illedelmesen és bátran köszöntötte: adjon isten jó napot!

   Alkonyt körül éppen arról beszélgettünk néhányan a patika előtt, hogy miképpen lássuk el a Bukovinából 100 szekérrel elindult és megyénken keresztül vonuló székely atyafiakat. A társaság egyik tagja elválván, a városház felé tartott s annak ajtajában megint megpillantotta a magyarul köszönő atyafit.

- Hová való kend? kérdé.

- Bukovinai, hadikfalvi.

   További kérdezősködésre elmondá aztán, hogy az Odeschalchi herczeg vezetése alatt bejött első csoporttal jött ő is, „földet forgatni.” Most már megy haza, hogy hozza el az új hazába a feleségét és atyját. Rendszeres útlevelet állítottak ki számára Alsó-Kubinban, és ő megindult a hosszú útra gyalog, 50 krajczárral a zsebében. Déván már jelentékenyen ki volt fáradva s értesülvén körülményeiről, mindjárt összegyűjtöttünk neki vagy 12 forintot, hogy utazhassék tovább vasúton.

   A patika előtt beszélő társaság magához szólította a piaczon fogott csángó vendéget. Becsület-tudással közeledett; elmondotta, hogy neve Fazekas Elek; aztán egyenesen a társaság középpontját képező Pogány György főispánhoz ment és megrázta a kezét.

   Egy román úri ember is oda jövén, azt kérdezte Fazekas Elektől, hogy tud-e románul?

   Azt felelte rá, hogy: igen, oláhul.

   Elmondta aztán, hogy náluk nem mindenik tud oláhul, csak aki Moduába szokott járni, -„hogy az isten pusztította volna el!”

   Ott csak 25 krajczár napi bért kaptak – a mint mondá. Azért érzik magokat olyan jól itthon, mert meg van fizetve a munkájok.

   Miután megköszönte az adományokat és illedelmesen elbúcsúzott, elvitték a sörházba. Egész lelkesedés volt, hogy: csángót fogtunk! Körülvették, leültették, étellel-itallal kínálták. De mértéket tartott. Egy adag sültnél és két pohár sörnél többet nem fogyasztott el.

   Kérdezte valamelyik, hogy ha 100 esztendeig el tudtak lenni Bukovinában, most miért untak rá olyan egyszerre.

   Azért – felelé - mert a mekkora hely akkor négyszáz léleknek volt adva, azon mosz kilneczezerre szaporodtunk fel. Nagyon szapora faj vagyunk: egy egy háznál 6-8 gyerek. Olyan is esik,hogy három négy születik egyszerre.

   Tele volt tarisznyája érdekesnél érdekesebb levelekkel. A bejöttek írtak az otthon maradottaknak. El lehetett olvasni valamennyit, mert egy sem volt lepecsételve. Darabka papírokra ironnal kanyarított nagy betűk; de igaz öröm és jó reménység hirdetői. „Adjátok el a házamat ahogy veszik – írja az egyik – és küldjétek el a pénzt.” „Sijessenek – írja a másik – jöjjenek ketek mind, mer az isten jól adta a dógunkat.”

   Ilyen levelet viszen haza Fazekas Elek egy tarisznyával.

   Biz azokat nehéz lesz ott visszatartani még egy évig. Ő maga is – azt mondá – csak a házát adja el s árából két lovat veszen, mert a szekér már megvan. Aztán jőni fog feleségével és édes apjával az igazi hazába.

   Nagy György is meghagyta, a kormánybiztos, mikor elbúcsúzott, hogy: „hogy aztán csak jöjjön vissza fiam bizonyosan.”

   Nem is késedelmezett ő semmit; pedig szívesen marasztottuk más napra is. Azt is látta, hogy enni-inni való is jut neki isten kegyelméből. Ha gyalog kellett volna tovább mennie, megpihent volna itten. Minthogy pénzt kapott, elindult vonaton még azon este: hogy annál hamarabb érkezzék.

   Az isten hordozza szerencsével oda is, vissza is.

   Hogy mit hozott a végzet a nagy hazafi Fazekas Elek számára, az magától beszél. A fenn lezajlott beszélgetés 1883-ban volt, Elek 1882. május 21-én esküdt Hadikfalván. Nem ment vissza az Al-Dunára, mert 1884-1901 között minden gyermeke Hadikfalván született. A sors iróniája úgy hozta, hogy pontosan „az isten pusztította volna el” Moduvában halt meg 1921. július 16-án a Jassi megyei Sarca községben.

***********************************************************************

   Isten hozta bukovinai magyar véreinket a haza honfivér által annyiszor megszentelt földjére! Legyenek üdvözölve általunk mostan is, midőn pár nap múlva e megye határát lépik át! Testvéries szeretettel tárjuk ki karjainkat. A százados szenvedés alatt nem lehetének szíveik annyira érzéktelenekké, hogy ölelésünkre fel ne melegedjenek. Mit vár tőlük a haza? Hogy munkás, igaz, hű fiai legyenek! Mit nyújt nekik a haza? Magyar földet, magyar szabadságot, s részesíti minden jótéteményében, a miben más polgárait is részesíti. Ne legyenek méltatlanokká reá! A percztől fogva, midőn a hon határát átlépték, sorsuk egybe olvadt a miénkkel. Nekik is szól költőnk nagy mondása: „Itt élned, halnod kell!” Jóban és rosszban, örömben és búban kell velünk osztozniok. Gyermekeiket egy imával többre kell tanítaniok: „Isten áldd meg a magyart!” s nem feledni, hogy: „Hazát adtál, én Istenem, gazdag, dicső hazát, s hogy ezt szívemből szeressem, te azt parancsolád.” Szeressék is, legyenek üdvözölve.

   Jönnek a csángók!

   Maros-Vásárhely polgármestere f. hó 26-ikán következő táviratot intézte Hunyad megye alispánjához: „191 csángó, 40 szekérrel, 86 lóval, holnap reggel indul (t.i. Vásárhelyről). Érkeznek Maros-Ludasra 27-ikén, Nagy-Enyedre 28-ikán, Gyula-Fejérvárra 29-ikén. Naponként mintegy hat mérföldet képesek tenni.” Számításunk szerint 30-ikán Szászvárosig és május 1-én Déváig jönnek. Bevándorló véreinket utjokban mindenütt magyaros vendégszeretettel, testvéries előzékenységgel fogadják. Hunyadmegyében Alkenyért, Szászvárost, Piskit, Dévát és Dobrát érintik, mint nevezetesebb pontokat. Alispánunk körlevelet intézett a közigazgatási hatóságokhoz, hogy fogadtatásukról, ellátásukról gondoskodni, illetőleg azt előmozdítani sziveskedjenek. Nem is kételkedünk benne, hogy hazatért véreink e megye területén is épp oly szives fogadtatásra találnak, mint másutt. Déva város polgármester, Apáthy László úr, f. hó 26-ikán értekezletet tartott a fogadtatás részleteinek megbeszélése iránt. Az értekezletben számosan vettek részt. A polgármester, dr. Sólyom, Molnár Géza, Réthi és más urak felszólalása után bizottság küldetett ki, mely a szükséges élelmiszerek, takarmány és pénz összegyűjtéséről, esetleg az elszállásolásról s a fogadtatás minden egyéb részletéről a netalán felmerülendő esetlegességek számbavételével gondoskodjék. Az Apáthy polgármester elnöklete alatt működő bizottság tagjai: Molnár Géza, Tajcsik Ferenc, Bildhauer Jakab, Miklós Lajos, Molnár Sándor, Nicora Ágoston, Jakab Ödön, D. Nagy László, Rigó Gyula, Szőts Sándor. Szentirmay mérnök, Sulucz Sándor, Imecs Ignác és Dávid József urak. Többen az értekezlet színén ajánlatot tettek, hogy a maguk költségén készek ellátni egy-két csángó családot. Dobay Ferenc úr egymaga egy-egy liter bort ajánlott fel minden személy számára. A fogadatásnak nem lesz hivatalos jellege. Arra szükség sincs. Hanem lesz szeretetteljes, testvéries és mentől általánosabb. Vegyen részt benne a városnak nagyja és kicsije, örege és ifja, rang- kor- nem – és fajkülönbség nélkül. Némelyek Szászvárosig készülnek eléjök menni az érkezőknek, mások a piskii hídig. A város határán a polgármester üdvözli véreinket, a kiket az Isten hozott, és az Isten vezéreljen új otthonukba, hol boldog hazának legyenek boldog polgárai!

   Hunyad, 1883. május 5. Bukovinai magyar véreink útja Hunyadmegyében. Az a 40 bukovinai család, mely ugyanannyi szekéren 15 nap óta utazik száz éves hazájából az erdélyi részeken keresztül Páncsova vidékére, hol új otthonát találja fel, f. hó 1-én, 2-án, 3-án és 4-én vonult át Hunyadmegyén. Ma, 5-én hagyja el Dobrát, mint ezen megyében az utolsó állomást. Utjok mindenütt valóságos diadalmenet volt, jeléül annak, hogy a lakosság minden rétege lelkesedik a betelepítés eszméért. Ezt a földet három féle nyelvű nép lakja: magyar, román és szász. Bevándorló véreink fogadtatásának mentől szívesebbé tételében elől járnak a magyarok. De nem maradnak ám messze mögöttünk a román és szász testvéreink sem. Déván a gör. keleti esperes és lelkész, Pápiu és Nicora urak, egy-egy szekér szénát, s más román polgártársaink is többen takarmány-, élelem-, és pénzbeli adományokat bocsátottak a fogadtatás rendezésére alakult bizottság rendelkezésére; a szomszédos falvak román lakossága, e napokban lévén a keletiek húsvétja, húsvéti kalácsot, piros tojást, kenyeret nagyobb mennyiségben szállítottak be. Szászváros tanácsa a városi pénztárból szavazott meg véreink javára 100 forintot, s ugyanitten a szász polgártársak önként ajánlották fel hajlékaikat véreinknek az ottan töltendő éjszakára. Hunyadmegye mind a három nemzetisége testvéries szeretettel várta és fogadta bevándorló bukovinai magyar testvéreinket. Az a csekély kivétel, a mivel találkoztunk, nem méltó arra, hogy figyelembe vegyük. Gyulafehérvárról 1-én délelőtti 10 órakor volt az elindulás Szászváros felé. A következő éjszakát Szászvároson töltötték, honnan 2-án d. e. 10 órakor indultak Dévára. Az útba eső Piski telepnél is szépen megvendégeltettek, a mi 2 órát vett igénybe. Esti 6 órakor érkeztek Dévára. Két éjszakát s közbe eső áldozó csütörtököt Déván töltötték, 4-én reggel 9 órakor utaztak tovább Dobrára, s innen 5-én tovább. A megye területén járásról- járásra az illető szolgabírók kalauzolták véreinket és adták át egymásnak. A fogadtatásról álljanak itt a következő részletek:

                                       Alkenyéren és Benczenczen

                                           (Ottani tudósítónktól)  

   A megyénken is keresztül vonuló bukovinai testvéreinket a Gyulafehérvár felől vezető országútban eső Zsibóth községben Benedikty Gábor és Bogdanovics György bokaji nagybirtokosok vendégelték meg, f. hó 1-én d.u 6 óra tájban igazi magyar vendégszeretettel, különböző sültet, tésztát és bort osztván ki közöttük. A szomszéd Benczencz községben pedig gróf Kún István, Kovács Lajos, Simon Elek, Zudor Elek, Fogarasi Gábor stb. földbirtokosok hasonlóan étellel, itallal, és szivarral bőven ellátták őket; ezen kívül szekereikre annyi szénát raktak, a mennyit csak elvihettek. Feltűnő volt, hogy ezen községek román lakói nagyon közömbös egykedvűséggel tartották magukat távol ezen fogadtatásoktól, holott Bostyán Luka benczenczi gör. kel. lelkész széltében azt beszélte, hogy bukovinai románok a Nyisztor, Szőcs, Makray stb. Nevet viselő bejött csángóink.

   Érdekes képet nyújt a 41 szekérből álló karaván. Az első szekéren nemzeti színű lobogó leng és a különféle színű kendőkkel felcziczomázott lovaktól vont szekerekről kibontakozott társaság apraja, nagyja, igazi jó magyar kiejtéssel kiáltotta örömében: „elsőször áldozunk a hazának és a királynak!”

   Benczenczről este 8 órakor folytatták utjokat Szászvárosra, hol meghálnak, s a hol a lehető legjobb fogadtatásukra az előintézkedések meg vannak téve.

                                               Szászvároson

                                         (Ottani tudósítónktól)  

   Városunk egy hét óta lázas tevékenységet fejtett ki, hogy beköltöző testvéreink mennél ünnepélyesebb fogadtatásban részesüljenek. És nemcsak a magyarság, hanem – dicséretükre legyen mondva – a szászság is örömmel ajánlkozott szállást adni az átutazóknak, úgy hogy 41 átutazó család közül 11 szász családnál nyert elhelyezést. Azonkívül a város 100 forintot szavazott meg számukra, a miből a szükségeltetőket megszerezhessék. Így elrendezve e hó 1-én vártuk véreinket. Délelőtti távirat jelezte, hogy 10 órakor indultak el Fehérvárról. Számítás szerint d.u 5-6 óra között érkeztek volna meg.

   A városban, a délutáni órákban, nagy izgatottság uralkodott. Egész népvándorolás indult meg a „csángók” elébe. Délután 5 órakor megindult a fogadó bizottság, élén a szónok, Incze János ev. ref. lelkésszel, a város azon része felé, a honnan vártuk őket. Egy órai várakozás után sürgöny érkezett Alkenyérről, hogy a megérkezés 9-10 óra előtt nem történhetik meg. Nagy lehangoltságot keltett e távirat mindenfelé, és nagyszámú közönség visszatért a városba. Estve 9-10 között jelezve lett, hogy már közelednek. Rögtön felgyúltak a fáklyák, a czigány zenekar rázendített a „Rákóczi induló”-t az unokáknak s hatalmas „éljen” hangzott föl. Nem sokára rá már meg is jelentek a várva vártak, élen a bíróval, a ki hozta a fali zászlóját, ezen felirattal: „Isten segíts!” Incze János csinos beszédben mondotta el az Istenhozottat, a mire a bíró válaszolt, s azután megindult az impozáns menet. Elől a hatalmas tűzoltó lámpás, majd a fáklyák, szegélyezve a hosszú szekér sort. A piaczon a polgármester Schuller József üdvözölte csinos magyar beszédben a város nevében, mire megkezdődött az elszállásolás. És lőn minden háznál – szásznál úgy, mint magyarnál – dinom-dánum, éltetve az új testvéreket és ők éltetve a magyar hazát. Jellemző a magyar vendégszeretet azon példája, hogy egy magyar polgártárs, a kinek nem jutott kocsi, nem sokat teketóriázott, hanem megfogott egy atyafit és szekerestől magához szállásolta, nagy büszkén mondva másnap, fogott ő magának csángót.

 Másnap reggel rövid templomozás után ½ 11 órakor jól reggelizve, útra készen összegyűltek a város piaczára, hol dr. Lészay László mondott egy szívélyes „Isten-hozzád”-ot s ezzel útnak eresztettük új testvéreinket arra a helyre, a hol új lakhelyet alapítanak maguknak, a hová tele reménnyel telepednek le. Szívünkből kívánjuk, hogy e remény ne legyen füst és pára, hanem hús és vér.  

                                                       Piskin

   Buda Károly, a lozsád kitidi járás szolgabírája Paad községben, mint járása szélén, vette át vándorainkat Bágya Zsigmondtól, a szászvárosi járás szolgabírájától, s kalauzolta tovább őket Déva felé. Segítségére volt mindenben Székely Sándor o.brettyei körjegyző. A mi derék Piski-telepünk azonban most se állhatá meg, hogy ki ne mutassa vendég-,és a magyar faj iránti szeretetét. A telep nagyobbára idegen ajkú lakossága és a vidék értelmisége nagy mennyiségű élelmiszert, bort, takarmányt hordott össze. Déli 1 órakor érkeztek véreink a telep mellé. Bőjthe Ödön brettyei ref. lelkész mondott szép fogadó beszédet. Miklós János vezető, ez az értelmes, derék, tisztes öreg magyar ember felelt a beszédre, említve, hogy valamiképpen üstökös csillag vezeté a betlehemi pásztorokat ama ház felé, ahol az Úr Jézus született, azonképpen tűnt fel az égen számukra is egy üstökös csillag, a honszerelem csillaga, mely örökös új otthonába vezeti a bukovinai magyarságot. Következett a megvendégelés. Kenyér, szalonna, bor és pénz, a lovaknak széna, zab osztatott ki akkora mennyiségben, hogy az útra is bőven maradt. Több nő 10 kros pénzdarabokat osztogatott a gyermekeknek. Paulé állomási főnök jó szivarral látta el a férfiakat. A lozsádiak és piskiek annyi bort hoztak ki, hogy mindenkinek bőven jutott, de véreink mértéket tartottak az italban, s így még az útra is felpakoltak egy átalaggal, Kovács Antal bácsiból szénát és zabot hozott. Paulé főnök 105 frt, a lozsádiak 40 frt, az elébb említett Kovács Antal Bácsiból 22 frt készpénzt is át adtak a vezetőnek, ki a bevételeket nyugtázza s azokról törvényszerű könyvet vezet.

   Délutáni 3 órakor, két órai pihenés után, indulta el innen Déva felé. Kis-Barcsa határán roppant förgeteg találta őket. A hátsó kocsi gazdája, míg magára ölté szokmányát, a lovak letértek az országútról s a kocsi beledőlt az útszéli sánczba. Az egész menet megállott, s a gazdák társuk segítségére siettek. Dehogy hagynák veszedelemben egymást. Romlás nem történt. A kocsit helyreállították s mindent újra raktak rajta, a mi mintegy órai késedelmet okozott. Buda szolgabíró tovább vezette véreinket, hogy aztán átadja őket a dévai polgármesternek s rá bízza az itteni lakosság gondjaira.

   A piskii fogadtatás rendezésében valóban elismerésre méltó érdemeket szereztek Buda szolgabíró és Paulé állomási főnök urak.

                                                            Déva

   Déván egy, a polgármester elnöklete alatt alakult 15 tagú rendező bizottság készítette jól elő és vitte keresztül a fogadtatást. A bizottság napokon keresztül ülésezett, gyűjtött, munkálkodott szorgalmason. Begyűlt 200 frtnál több, kenyér, szalonna, sonka szalámi, kalács, piros tojás, bor, széna, zab, krumpli, kukoricza nagy mennyiségben. 2-án délutáni órákban megjelent falragaszok értesítették a közönséget, hogy bukovinai székely véreink 5 órakor érkeznek. Akkorra a zivatar is elmúlt, a fellegek oszladozni kezdtek, s jótékonyan sütött ki az áldott nap. Mindenki a város végére sietett, hogy szívből üdvözölje véreinket. A tűzoltó-egylet, Sándor József alparancsnokkal az élen, zenével vonult ki. A polgármestert a tizenöt rendező követte, ünnepiesen öltözködve, a kabáton fehér szalaggal, zöld levéllel és piros rózsával díszítve. A szászvárosi úton óriási néptömeg hullámzott. A fogadtatás a város végén volt, hanem igen sokan messzébb kimentek az érkezők elejébe, ki kocsival, ki gyalog. Az ernyős szekerek egy hosszú sora Szántóhalmán kívül megállt, bevárandó az elmaradottakat. Az első kocsit két fehér ló vonja. Ez a Miklós Jánosé, a vezetőé. A kocsira selyem szövetből készült nemzeti lobogó van feltűzve, a fehér mezőn e hímzéssel: „Isten-segíts!” Maga Miklós Jánosné készítette. Az ernyők alatt nők, gyermekek, egy-egy ládikó, ágyneműek, stb. foglalnak helyet. Egy anya aggodalmas arcczal szorongatja kebelén beteg kis gyermekét. Egy másik szép, fiatal asszonytól megkérdezé valaki, hogy talán új házasok? „Nem erőst új házasok”- felelé, s a szekér derekában alvó két gyönyörű gyermekét mutatta be. Egy harmadik asszony figyelmeztet az arra menő urat, hogy vigyázzon, mert „ez a ló rug es, harap es, kétféle mesterséget tud.” Az egyik hátsó szekérről jókedvüleg ugrik le a fiatal gazda, azt dalolva, hogy: „szegény legény bújába, belebújt a buglyába.” Balázs János uram lekapja gyermekét a kocsijáról: „gyere ki Márkus!- ne mijen fijam van! –a havasban termett, huszár lesz belőle!”

   László Imre, egyik fiatalabb gazda, névjegyeket, leveleket hozott az főispán úrhoz. A hosszú útban kapta itt-ott. Most azt kérdi, hogy vajjon messze lakik a főispán úr, s szabad lesz neki oda bemenni? Valaki kérdezte, hogy mind eljöttek-e Istensegítsből? „Dehogy jöttek, felelé Miklós Jánosné, fele-harmada se jött el.” Egy dévai székely ember a lovakat kezdé vizsgálni, hogy nem betegek? Figyelmeztetik a csángót, hogy ne engedje, mert az nem baromorvos. „Nem-e – én azt gondoltam, hogy a mint náluk mondják, lódoktor.” Csobot Ferenc uramat figyelmeztetik, hogy aztán odalent a más emberekkel ne veszekedjenek. „Igazságos emberek vagyunk mi, felelé Csobot, szeretjük az embereket; de a magunkét se hagyjuk.” Lassú menetben halad a kocsisor a város felé. Mikós János leszállt kocsijáról, kezébe vette a zászlót, mögötte sorakoztak a székely családfők, s gyalog közeledtek a fogadás színhelye felé, mialatt a városi zenekar a Szózatot játszta. Miklós meghajtotta a zászlót a polgármester előtt. Mostan Buda szolgabíró rövid szavakkal átadta a vándorokat az itteni hatóságnak. A polgármester szép, lelkes üdvözlő beszédet tartott, mire Miklós János körülbelül így felelt: „Igen szépen vegyük ezt a szép, szívünk szerént való fogadást. Eljöttünk az új hazába, a dicsőséges szép Magyarországba, olyan örömvel, mint a gyermek menyen édes anyja kebelére. Ígérjük, hogy fejet hajtunk a királynak, meghallgatjuk a kormány és a nagyobbság bölcs szavát, szeretjük polgári testvéreinket, dolgozunk, a mikor munka ideje van, s ha veszedelembe jőne a haza, ott se leszünk az utolsók. Éljen a király, éljen a haza!” nagy éljenriadal támadt az egyszerű ember szép szavaira.

   A Rákóczi lelkesítő hangjai mellett volt a bevonulás a városba. A piacz közepén zöldgalyakkal körített magos állvány állt. A kocsik négy sorban állíttattak fel. A férfiak Miklós vezetése alatt az állvány előtt sorakoztak lobogójukkal. A képezdei növendékek egy szép kardalt énekeltek. Szőcs Sándor ref. lelkész az állványról tapintatosan összeállított, hazafias idézetekkel rakott, igen szép beszédet mondott, szónoki hévvel előadva. Székely véreink közül itten is Mikós János felelt. „Szép szavakat hallunk, szép szemekvel néznek, karokval ölelnek” – mondá a derék férfiú, s vendégeink nagyja, apraja, férfia, asszonya s közülünk is nem egy ember könnyezett. A képezdei növendékek most a Hymnust énekelték, mire a rendezők a családok elszállásához kezdtek. 3-án, áldozó csütörtökön délelőtt a rom. kath. templomba vonultak vendégeink. A templomban zászlójuk megszenteltetett. Délután megvendégeltették a nagy vendéglőben. Volt ott étel, ital bővön, de székely véreink mértéket tartottak. Később a fiatala tánczra perdült, a mi nem kis élvezetet nyújtott. Német tánczokat is jártak, de legörömestebb és leghosszasabban a „Kőrösi lány” hangjaira lassúbb ütemű csárdást tánczoltak. Némelyek daloltak is. Szól a daluk szerelemről, szenvedésről, szabadságról, a hazáról, de valamennyin bús komorság vonul végig. Nem is lehet másképp, egy oly sokat szenvedett népnél. 4-én reggel 9-kor volt az indulás. A piaczról indultak Dobra felé. elébb azonban a rendező bizottság minden család részére egy-egy kenyeret, szalonnát, húst, bort, krumplit, kukoriczát, egy-egy véka zabot és 1-1 frtot osztott ki. Kisebb családok természetesen kisebb mennyiségben, a nagyobbak nagyobb mennyiségben kaptak élelmi szert. A város végéig a Rákóczi, Hunyadi, Klapka indulókkal kísértük ki véreinket. Elvonulva az utczákon mindegyre megújul a viharos éljen, s közben. Közben a pisztolydurranás. A város végén Apáthy polgármester szívből fakadt „isten-hozzádot” mondott. Miklós János megköszönte, hogy Déva város lakossága ily szépen fogadta „ezt a szomorú népet, mely elhagyta az idegen földet, s most az édes honban keres magának új otthont, nem csekély bizonytalansággal és aggodalommal.” A hosszú kocsisor végig vonult az út szélén felállott nagy közönség előtt. Gazdáink levett kalappal köszöngettek jobbra-balra, s kívántak áldást mireánk. Mi is azt kívánjuk, hogy vezérelje véreinket az Isten mihamarább szerencsés új otthonukba, hol boldog hazának legyenek boldog hívei.

   A dobrai fogadtatásról még most nem írhatunk. Annyit azonban tudunk, hogy ott is készültek, s Illéyről, Zámról többen rándulnak át. 4-én ebéddel az illyeiek látják el.

                                         Az utazó csángó családok

   A Miklós János vezetése alatt utazó csángó családok a következők:

   Miklós János családja 5 taggal

Molnár István (3)

Bartis Fábián (5)

Tamás Ferenc (7)

Búzás Márton (3)

Kató Joakim (6)

Tamás Ferenc (6)

Nyisztor Márton (5)

Benő István (5)

Benő János (6)

Balázs János (5)

Pék János (4)

Tusa István (4)

Tusa János (5)

Tusa Antal (5)

Tusa Jancsi Jóska (7)

Tusa Mihály (7)

Balázs János Ignác (4)

Győrfi János (4)

Győrfi István (3)

Barducz Antal (5)

Borbándi Márton (3)

Nyisztor András István (3)

Nyisztor György (3)

Nyisztor Lajos (2)

Sánta János (6)

Bőthe János (7)

János István klopotár (4)

Magdaluk József (2)

Barabás János Jóska (7)

Barabás János (5)

Lovász Antal (5)

Bartics Ferenc (6)

Sipos János (5)

Bartics András (3)

László Imre (5)

Sántha György (5)

Faluközi István (2)

Makrai András (4)

Csobot Ferenc (6)

Bíró György (4)

Lovász József (5)

János László és Kátó Ferenc család nélkül (2)

   Összesen 198 lélek, 42 szekéren, 86 lóval.

   Csángó ügyek. A csángó magyar egyesület megalakul Budapesten. Elnöke Somsich Pál, alelnökei Odescalchy Artúr herczeg és Kammermayer Károly polgármester lettek. Az egyesület ügyeit egy 24 tagból álló választmány intézi, melyben közéletünk kitűnőségei foglalnak helyet. Tagsági díj 3 frt. Nagy György kormánybiztos maga mondja, hogy eddig Páncsova vidékén 2267 bukovinai magyar lélek telepedett meg. Ezekből 1201 férfi, 1066 nő; 1288 nagykorú, 979 kiskorú. Van 144 olyan családfő, a ki családja nélkül jött be. Ezeket az otthon maradt családtagokat (388 lélek) hozzák be első sorban, s akkor a szekereken jött gazdákon kívül 2655 lelket tesznek a behozott csángók. Somsich elnök már letette a pénzt a vasútnál a különvonatra, melyen mintegy 800-900 lélek hozatik be. Vezetőjük Odescalchy herczeg lesz. A letelepedett csángók kedvvel dolgoznak, jól fizetik őket, köztük az egészségi állapot kitűnő.

   Hunyad, 1883. május 12. Üdvözlő beszéd bukovinai magyar véreinkhez.

Mondotta Szőcs Sándor ref. lelkész Déván, 1883. május hó 2-án

   Várva várt vendégek! Kedves testvéreink! Messzi földről jöttök, idegen országból, s még messzi van a hely, hová Magyarhon népeinek szeretete óhajtástok szerint betelepítend titeket. Sokat kellett szenvednetek, hogy ily hosszú útra indultatok új hazát keresni. Nagyin szeretnetek kell bennünket, hogy érettünk örök búcsút mondtatok gyermek- és ifjúkorotok kedves emlékeinek, megszokott hajlékaitoknak, melyeket tulajdon kezeitekkel sok fáradalom közt építettetek; hogy örökre el tudátok hagyni azt a helyet, a hol atyáitoknak, anyáitoknak, testvéreiteknek, gyermekeiteknek könnyűitek által megszentelt porai nyugosznak. De nem csodálkozunk. Hiszen a százados küzdelmek, százados keservek között sokszor sírhattak fel atyáitok, sokszor sírhattatok fel ti magatok is nagy búsulástokban a Seregek Urához, Istenéhez:

   Mi édes Istenünk, jóságos nagy isten,

Ha van könyörület atyai szívedben,

Szabadíts meg minket!

   Tekintsd kinainkat, nagy szenvedéseinket,

Záporeső módjára hulló könnyüinket,

Kínzó keservinket!

   Tengernyi panaszunk hasson fel az égre

Forró óhajtásunk teljesítsed végre:

Vezérelj ki minket!

   Vezérelj ki minket szolgaság házából,

Ínségnek, nyomornak kínzó tanyájából,

Örökös rabságból!

   Vezérelj ki minket Magyarhon földére,

Szabadság, szeretet kies mezejére,

Testvérink keblére!

   Hogy együtt sírjuk ki fájó könnyüinket,

Együtt magasztaljuk jóságos nevedet,

Nagy kegyelmű Isten!

   Nagy lehet örömötök, hogy isten meghallgatta könyörgésteket s véget vetett szenvedéseiteknek; hogy itt vagytok immár közöttünk, szerető testvéreitek között, kik tárt karokkal s a beteljesült remény boldogító érzésével ölelünk titeket kebleinkre. Isten hozott, Isten áldjon meg benneteket! De nemcsak ti örültök szeretett testvéreink, nemcsak a ti szíveitek dobognak hangosan e perczben, hanem a miénk is. Mi is örvendünk, hogy Isten nem engedett titeket elveszni a nyomorúságnak siralmas földjén; hogy megtartott titeket épen hazánknak és nemzetünknek. Örvendünk, hogy a ti bejövéstek szorosabbra fűzte a kötelékeket, melyek ez ország különböző hitű és nyelvű lakóit egybekapcsolják, eszünkbe juttatván a költőnek – ah, oly sokszor elfeledett – szép szavait:

   Kárpátoktól Adriáig zenejen a közének,

   Hogy a magyar, román, német szerető testvérek.

   Láthattátok idáig való utazástokban és látni fogjátok ezután is, hogy bár különböző módon, más-más nyelven imádjuk istenünket, de mindnyájan egyek vagyunk és egyek leszünk a magyar hazához és a ti hozzátok való szeretetben. Örvendünk, hogy szeretett magyar hazánk benneteket és általatok is erősbödni fog, hiszen karotokra, kardotokra szükségünk vagyon. Mi hisszük, hogy munkához szokott kezeitektől paradicsommá változik a még most pusztához hasonló föld, s hogy veszedelemnek idején ti lesztek az elsők, a kik készségesen ontjátok véreiteket a hazáért, mely titeket édes gyermekeivé fogadott. Hisz ti rólatok zengé egykoron a szabadság ihletett ajkú dalnoka:

   „Csak nem fajult el még a székely vér,

   Minden kis csöppje, drága gyöngyöt ér.”

   Nem is óhajtunk mi egyebet, csak hogy az isteni gondviselés tegyen titeket szerencsésekké és boldogokká e szép haza földjén. Nem kívánunk tőletek egyebet, csak hogy megtanuljátok, emléketekbe véssétek és gyermekeitek lelkébe oltsátok szent imádságképpen a fogadást:

   „A magyarok istenére esküszünk,

   Esküszünk, hogy a királyhoz és a hazához,

   Mindörökké hűk leszünk!”

   És most kedves vendégeink, oszoljatok el, ki-ki az övéihez. Feleségeink, gyermekeink tárt karokkal, terített asztallal, puha ággyal várnak titeket. Érezzétek magatokat itthon a mi családaink körében, pihenjétek ki fáradalmaitokat, hogy újult erővel folytathassátok az utat új hazátok, az ígéret földe felé. Ti pedig, városunk népe, szeretett polgártársaim, bocsássatok buzgó fohászt az egek Urához; kiáltsátok velem együtt a szívem mélyéből fakadó szavakat: Éljenek hazatérő székely testvéreink! Éljen a király! Éljen a haza!

************************************************************************

   A Bukovinából bevándorolt székely gazdákat Hunyadmegye alsó vidékein is mindenütt meleg fogadtatásban részesítik. Veczelnél Nándra segédszolgabíró és Rettegi jegyző urak vették át a vezetést. Illye egész lakossága a marosi révhez sereglett, hogy láthassa és megvendégelhesse a honkeresőket. A legszívélyesebb üdvözlés után élelmiszereket, italokat, szénát, zabot osztottak ki, a vezetőnek 24 frt készpénzt adtak át és néhány hölgy megkoszorúzta a zászlót. Dobrán Lázár Árpád üdvözölte véreinket, kiket a román lakosság is tárt karokkal fogadott. Élelmiszerek és takarmányfélék osztatván ki, a csángó családok magánházakhoz lettek elszállásolva. Este Lázár Árpád nagy vacsorát adott a tiszteletükre. Miklós János vezető magyarul, románul és németül köszöntötte fel derék házigazdájukat s Dobra vendégszerető lakosságát. 5-én reggel érzékeny búcsúzások után, Nándra segédszolgabíró tovább vezette csángóinkat, kik elé a zámiak is kizarándokoltak, bőven ellátva őket szükségesekkel.

**********************************************************************

   Maros-Vásárhelyről írják: a csángó szekeres gazdák második csoportját május közepére várjuk. Az ünnepélyes fogadtatásra az előkészületek már meg is tétettek. A székely asszonyok társulata máj. 14-én, pünkösd másod napján a csángók javára tánczvigalmat rendez.

***********************************************************************

   Csángó legenda az öreg császárról és az ifjú királyról. „Azt mondotta az öreg császár a fiának, az ifjú királynak: gyere fiam, hogy adjak már neked is birodalmat. Azt felelte az ifjú király: arra kérem apám uramat, tartsa meg magának a németet, csehet, lengyelt, tótot, oláht, nekem csak a magyar adja. Meg akarom mutatni, hogy milyen a magyar szabadság. Az öreg császár teljesítette a fia kívánságát. Ekkor küldötte el az ifjú királyt Bukovinába, hogy a magyar gyűjtse mindenünnen az igaz magyar hazába, hogy látszódjék meg ott az igaz magyar szabadság.” Így beszélte itten, az egyik átutazó bukovinaiak egyike.

   Hunyad, 1883. május 19. A bukovinai magyarok útja Dobrától Kosováig.^[1]

   Dobrán, daczára a kellemetlen időjárásnak, meglehetős nagyszámú közönség várta a város végén az érkezőket, hol L. Á. által melegen üdvözöltetve, egyszersmind figyelmessé lettek téve, hogy mindaz, mit itt szívélyes vendégszeretetben élvezni fognak, nagyobbára román testvéreink által lesz nekiek nyújtva, mint kik e város lakóinak túlnyomó számát képezik. A szívélyes vendégszeretet, barátságba helyezett remény, legnagyobb mértékben igazolva lett, mert a román középosztály valóban meglepő szivességgel fogadta és vendégelte meg hazatérő magyar testvéreinket; nem ugyanaz mondható, fájdalom, a mindenben nemzetiséget kereső inteligentiáról, melynek nagy része – bár az adakozáshoz hozzájárult – úgy a fogadtatástól, mint a szállásadástól távol tartá magát.

   Az éj Dobrán töltve, másnap reggel tovább indulának a szeretett vendégek, mindenütt elösmerést és részvétet hagyva hátra, s utjokat Kosova felé vették. Kosoviczán figyelmessé lettek téve a volt határszélre, mely egykor Erdélyt Magyarországtól elválasztá, innen kezdődvén hazánk azon része, mely Bánát nevet visel, s mely országrészben ők hivatva vannak maguknak új otthont alkotni. A határt jelző kereszt talán soha szívrehatóbb jelenetnek tanúja nem volt, , mint midőn L. A és N. Gy. buzdító beszédei után az összes társaság kicsinye, nagyja az új otthon határának láttára, térdre borulva, s haza iránti szeretet, király iránti hűségre fogadalmuk megtéve, buzgó imát remegett, könnytelt szemekkel kérve az egek urát, hogy áldaná meg ama most előttük álló perczet, melyben az új otthon határát átlépendik. Ezen könyörgést követé a legmélyebb áhítattal elmondott Miatyánk, melynek végeztével ki-ki kocsijához sietett, s tovább hajtottak Kosova felé. Kosova és környéke birtokossága és középosztálya ünnepi díszben jött 2-3 kilométernyire vendégei elé s fogadá őket oly ünnepélyességgel, mely tekintve a birtokosság csekély számát, valóban meglepőnek mondható.

   Az érkezőket Lévay birtokos üdvözölte, mire Miklós János vezető megköszönve a szíves fogadtatást, az egész társaság – közéjük fogva megérkezett vendégeinket – nemzeti lobogókkal és a tomesdi gyári munkások nemzeti vállszalagokkal ellátott kitűnőmagán zenekarának hangjai mellett imposáns tömegben tartá bevonulását Kosova községébe, hol őket a szomszéd községekből odazarándokoltak sok százain kívül a környéki és helyi birtokosok derék nejei és leányai fogadták. Meglepő volt nézni minő rendben történt az összegyűjtött nagy mennyiségű élelmi és üdítő szerek kiosztása. Míg a nők egy része a kis gyermekek között tejet, almát osztott szét, addig más része az egyén élelmiszerek kiosztásával volt elfoglalva, a férfiak pedig a bor, pálinka, zab és széna aránylagos elosztását eszközölték.

   Minden férfi egy nagy üveg bort kapott poharastól, s a gyermekek egy-egy pohár tejet szintén poharastól, s mindehhez az üvegnemüt a Losch-család ajándékozta, mely család a megvendégeléssel járó költség és fáradság legtetemesebb részét hordozta, újból és kiváló módon igazolva kitűnő hazafias érzését. Nem csekély elösmerést érdemelnek a Lévay, Házi, Fábri és Pzorok családok, mint kik férfi, de kiválókép derék nő tagjai egész versengést űztek abban, hogy ki halmozza előbb el szívélyességgel, barátsággal fáradt vendégeink egyes tagjait. Egy-egy csángó családot két-három nő is környékezett; egyik tejet, másik almát vagy egyéb élelmiszert nyújtva nekik, s vajmi nagy volt az öröm, midőn illedelmes csángóink átvéve a nyújtottakat, a szíves házi asszonyok fáradozásait egy „köszönöm aláson”-nal hálálták meg. Feltűnt a derék román pórnép által maguk közt összegyűjtött málé, túró, hagyma nagy mennyisége, mely szintén ki lett osztva. A mi alatt a kedves vendégek a nekiek nyújtott nagymennyiségű élelmiszer elfogyasztásával voltak elfoglalva, addig a tomesdi derék zenekar egy pár magándal jól sikerült előadásával mulattatta őket. Végre egy fél órai pihenés után az oly kitűnő szívességgel fogadott vendégek hálás köszönetet mondva a szíves fogadtatásért, búcsút vette Kosova vendégszerető polgáraitól, s a már ide eléjökbe jött facseti rendezőbizottsági tagok kíséretében Facsetre utaztak, hol szintén fényes fogadtatás várt reájuk.

***********************************************************************

   Levelezés (kivonat)

   Tisztelt Szerkesztő Úr!

   A Dobrán átutazó bukovinai magyarok segélyezésére általam köröztetett íven a következő adakozók névlajstroma olvasható….

…Összesen begyűlt tehát 36 frt 50 kr. kész pénz, 4 kiló szalonna, 13 véka zab, 2 véka kukoricza, 85 liter paszuly, 12 véka krumpli, 5 kenyér, 5 szekér széna…

                   Lázár Árpád

***********************************************************************

   Téves értesülésből származhatott a budapesti lapok azon közlése, hogy a nálunk átutazott bukovinai szekeres gazdák állítása szerint, őket német ajkú polgárok csakis Temesvártt fogadták volna szívélyesen. A mint annak idejében kiemeltük, Szászvároson éppen Schuller polgármester és a szász polgárság tanúsított kiváló szivélyességet. Csúnya dolog volna tőlünk el nem ösmerni, a mi elősmerésre méltó.

************************************************************************

   A Miklós János vezetése alatt vidékünkön is átutazott bukovinai magyar gazdák f. hó. 12-ikén délután érkeztek Páncsovára. Egész útjok 27 napig tartott.

************************************************************************

   A hazatérő bukovinai magyar gazdák második csoportja f. hó 12-ikén Beszterczére, 15-ikn Maros-Vásárhelyre érkezett. E csoportban 159 lélek utazik 36 szekéren 72 lóval. Vezetőjük Lovász Ferenc isten-segítsi gazda, ki azt mondja, hogy Andrásfalván most szervezkedik a harmadik, errefelé törekvő karaván, s 50-55 szekéren mintegy 250-260 vendégre már a legközelebbi napok valamelyikén számíthatunk. Nem kételkedünk benne, hogy az első csoport átutazása alkalmával tapasztalt szives vendégszeretet, példás áldozatkészség ezen szegény véreinkre nézve is lehetővé teszi, hogy a maguk csekély készletének minél kisebb megcsonkításával érkezhessenek meg szerencsésen rendeltetésük helyére.

   Hunyad, 1883. május 26. Bukovinai magyarok útja Hunyadmegyében.

   A Bukovinából bevándoroló szekeres gazdák második csoportja épp oly szívesen fogadtatott megyénk területén is, mint az első csoport. E hó 21-ikén érkeztek Hunyadmegyébe. A következő éjszakát Szászvároson töltötték, hol éjjeli szállással eledel- és takarmányfélékkel látottak el. 22-ikén délben indultak innen. Paad községig Orbonás segédszolgabíró kalauzolta őket, innen tovább Déváig Beke segédszolgabíró. 3 órakor Piskitelep mellé érkeztek, hol nagy közönség várta. Jakab Dénes bácsii ref. lelkész szép üdvözlő beszédet mondott. A műhelybeli munkások 52 frt, bácsii lakosok 5 frt készpénzt adtak át. Étel- ital- és takarmányfélék szintén osztattak ki. A szénát Kovács Antal bácsii birtokos adta.

   Dévára 8 óra felé érkeztek. A város végére zenével vonult ki a nemzeti színű jelvényekkel ellátott rendező bizottság, élen Tóth László helyettes polgármesterrel. Vándoraink közül a férfiak Lovász Ferenc vezetése és lobogójuk alatt gyalog közeledtek a fogadás színhelye felé. Itt Beke segédszolgabíró rövid szavakkal a város vendégszeretetébe ajánlotta őket, mire Tóth László mondott üdvözlő beszédet és Lovász Ferenc vezető felelt arra okosan és a maga egyszerűségében is igen szépen. Beszédeiket alább közöljük. Lobogók alatt és zenével volt a bevonulás. Akkora közönség gyűlt össze, hogy az egész szászvárosi utcza lepve volt hömpölygő embertömeggel. A piaczon a képezde dalkara a Hymnust énekelte, Tájcsik Ferenc üdvözlő beszédet mondott, Sándor József képezdei növendék Kerekes Samu alkalmi költeményét szavalta, majd ismét a képezdei dalkar a Szózatot énekelte, s annakutána vendégeink egyes családokhoz szállásoltattak be.

                                                   Tóth László beszéde

   Isten hozott testvérek! Megálljatok egy pillanatra, mert a föld, melyre léptettek, szent föld; szentté tette azt egy évezred történelme, szentté avatta azt apáinknak a váltságért oly gyakran ontott vérözöne s a szív ösztönszerűleg érzi a komoly magunkbaszállás szükségét. Sok csapás ért minket egy évezred alatt, mely hazánkat rongálta s nemzetünket fogyasztotta, úgy, hogy csodával határos, hogy még van magyar és van Magyarország e világban. Ily csapás a madéfalvi vérfürdő, melybe apáinkat az 1764-iki új esztendő éjszakáján fullasztották, s hogy a gyalázat emléke maradandóbb legyen, holt testei fölé akasztófát emeltek. Apáitok ezen csapást, s az azt követő gúnyt, csúfságot és üldözést kikerülendők, a nemzettest zömétől elszakadának, idegen földön keresének menedéket s megtalálták a közel 120 esztendeig tartott babilóniai fogságot. Nagy idő, de ti a nyomorúság napjaiban sem veszétek el, sőt megsokasodátok, testben-lélekben megerősödétek. A vér vízzé nem válik. A nemzet nemtője hitet, reményt csepegtetett szíveitekbe, s azt mindig fenntartotta; hogy a magyarok istene visszavisz titeket az ősi hazába, s megint egyesít elmaradt testvéreitekkel. A hit és remény megtestesülésnek indult és ti már köztünk vagytok, az ősi hazában, a biztat a remény, hogy többé elszakadni nem fogtok, hanem velünk egyetemben, mint újjá született nemzet, kezditek meg nemzeti életünk második évezredét, s együtt folytatják azt késő unokáink is, mind az idők végéig, vagy – minthogy az időnek vége sohasem lesz – legalább addig, míg a Kárpátok le nem mosódnak s Magyarország rónái víz alá nem merülnek, úgy legyen! Ámen!

   Legyetek hát üdvözülve kedves testvérek, s vonuljatok be már barátságos kis városunkba. Mielőtt azonban bevonulnátok, tudjátok meg, hogy Déva város polgárai, magyarok szintúgy, mint románok, testvéri szeretetben élnek egymással, mert tudják, hogy a magyar és a román a viszonyok hatalma által egymás támogatására vannak utalva, és hogy ha elvész az egyik, nincs isten, ki megtartsa a másikat; tudják, hogy a kenyér, melyet megeszünk, oly földben terem, melyet mindkét részről apáink összefolyt vére kövérített meg, és azért a dévai románokban szintúgy testvéreitekre találtok, mint a magyarokban. Tudjátok meg továbbá azt is, hogy a dévai polgár szereti és tiszteli királyát a bálványozásig; meghajol előtte, de az ő meghajlása nem a sápadt rabszolgák hajlongása, mely csak addig ér, míg a kenyér vagy a hatalom ostora, hanem örökös, mindig ugyanaz és változatlan a sorsnak bármi csapása között is; mert mi szabad nemzet vagyunk, a szabad hazánk alkotmányos királyát a magunk érdekében is tiszteljük. Kiáltsátok hát velünk egyetemben ti is, hogy éljen a haza, s éljen a szabad hazával megoszolhatatlan egységben a király!

                                     Lovász Ferencz beszéde

   Nagylelkű uraim! Köszönjük szépen a szíves fogadást. Visszatérünk apáink földére, s reméljük Isten segedelmével, hogy megpihenünk édes anyánk, a Magyar haza kebelén, melyet szeretni fogunk, érte élni, és ha kell, halni is akarunk. Áldja meg az Isten Magyarország királyát, tartsa meg szeretett magyar testvéreinket, hogy nem hagyták el a Bukovinába kibujdosott székely magyarságot, mely 110 évig élt a magyar hazán kívül. Ezt kívánjuk Hunyadvármegye polgárainak is, hogy megsegítettek minket, nem hagytak elveszni, s gyámolítottak eledellel, pénzzel. Áldja meg a teremtő Isten hazánkat, országunkat, éltesse a magyar nemzetet. Éljen a haza! Éljen a király!

                                         Tájcsik Ferencz beszéde

   Szeretett székely testvéreink! Kedves vendégeink! Legyetek üdvözölve városunkban is, hol egyaránt kitárt karokkal fogad benneteket az összes lakosság, nemzetiségi és valláskülönbség nélkül. Néhány nap múlva meg fogjátok látni az ígéret földét, mely új otthont nyújt számotokra. Kérlek, vigyétek oda magatokkal a hazaszeretetet, egyetértés, munka, szorgalmatosság magvait, mely mindenkit boldogítand, míg ellenben az Isten bűntető keze súlytana. Mózes népe között egyenetlenség támada: s országuk elpusztult, fényes jeruzsálemi templomik semmivé lett, maga a zsidó nép széjjel szóródott, a világ minden részeibe. Míg egyetértés, szeretet uralkodott szabadságharczunk világhírű tábornokai között, kéz császár összes hadereje s a számtalan apró ellenség sem győzedelmeskedhetett rajtunk; de mihelyt az ármány szétszórhatta az egyenetlenség magvait, bekövetkezett a világosi árulás. Az egyetértésnek, a szeretetnek szép példáját látandjátok új otthonotokban szomszédos német ajkú polgártársainknál. Nincsen is ott nyomor, nincsen szenvedés. Vigyetek tehát magatokkal egyetértést, szeretetet; legyetek a hazának jó fiai, felséges királyunknak hű alattvalói, törvényeinknek védői, erős bástyái, és lépteiteket megáldja az Isten. Éljen a haza! Éljen a király!  

************************************************************************

    

   23-ikát pihenéssel töltötték. 24-én, úrnapján, a rom. kath. templomba vonultak, hol Papp Dániel zárdafőnök mise után áldást mondott a betelepítés művére és megáldotta a lobogót, melyen „Istensegíts” olvasható. Délután megvendégeltettek a fogadóban. Megkereszteltetett Lovász Jóskáné Maros-Ludason született leánykája, a fiatalabbak táncoltak is néhányat, s még 9 óra előtt ki-ki nyugalomra tért.

   Déváról 25-ikén reggel 9 órakor indultak Dobra felé. Indulás előtt 1-1 kenyér, 1-1 frt, 1-1 véka zab osztatott ki. Dobay Ferencz gyermekei 160 drb kiflit osztottak ki. A rendező bizottság 45 frton egy lovat is vett vándoraink számára, mely közös tulajdonuk lesz, az útban annak kocsija elé fogatik, a kinek szüksége lesz rá, Páncsován eladják és árából egyenlően osztozkodnak. A szegény Nyisztor Jóskáné, kinek tegnap kereszteltünk, betegsége miatt nem utazhatott tovább. Itten gondos ápolásban részesül s majd vasúton tovább küldetik férje után. A város végéig nagy közönség kísérte vérinket, hol szíves „Isten hozzád”-dal vettünk búcsút tőlük és kívántunk nekik szerencsés utat az új otthon felé.

                                                   Az utazó családok

   Ennek a csoportnak vezetője Lovász Ferencz, 40 éves férfi, kiszolgált katona, mellén hadi érmet visel. A családok a következők: Lovász Ferencz (4), Lovász Jóska (5), Nyisztor Jóska (3), Nyisztor István (3), Nyisztor Orbán (1), Nyisztor András (3), Kátó András (3), Kátó Pál (3), Kátó István (2), Kátó Márton (5), Barabás János (5), Bálint Mihály (4), Kovács Jóska (5), Kovács Ádám (3), Balázs Jánoska (7), Bőjte Jóska (5), Szász István (4), Nagy Józsi Varga (5), Gergely Ferencz (8), Győrfi Ádám Ferencz (7), Győrfi Márton (3), Győrfi Ádám (7), Győrfi Antal (7), Molnár Albert (4), László István (3), László Péter (7), László István Purics (4), László Ferdi Purics (3), Bíró Balázs (2), Bíró György Ferencz (3), Tamás Péter (5), György Ferencz (6), Szabó Jóska (5), Varga István (5), János Antal 3 lélekkel. Összesen 35 család, 160 lélek, 34 kétfogatú, 1 háromfogatú, 1 egyfogatú, összesen 36 szekéren, 73 lóval.

************************************************************************

   Csángó-szaporodás

   A most utazó bukovinai csoportból egy asszonynak Maros-Ludason leánya született; egy másik társa Szászvároson állapodott meg és egészséges fiúgyermeket ajándékozott a magyar hazának. Mindkettőt ott hagyták, hogy felgyógyulásuk után utazzanak övéikhez. A Ludason maradott asszony azonban begyed napra már felkelt s vasútra kerekedve kis lányával együtt, utolérte Déván a szekeres gazdákat. A vezető állítása szerint 5-6 nap múlva a harmadik szaporodás is beállhat.

************************************************************************

   Két csángó Páncsováról útban van Bukovina felé. E hó 23-ikán érkeztek Dévára gyalog. Azért mennek, hogy pénzzé tegyék a holmijaikat és családjaikkal együtt térjenek vissza az új hazába. Úgy mondják, hogy Páncsova vidékén igen jól van dolguk, napjában egy munkás az élelmén kívül 15-20 „fehérkét” keres, s onnan soha egy se fog Bukovinába visszakívánkozni. Bár úgy volna!

***********************************************************************

   Csángó-keresztelés Déván.

   Lovász Jóskánénak Maros-Ludason született leánykája Déván kereszteltetett meg f. hó. 24-én, nyilvános helyen, az összes csángók és nagyszámú városi közönség jelenlétében. Keresztanyának a Nagy-Enyeden tartózkodó Pogány György főispánné kéretett fel, ki a keresztanyaságot készséggel elfogadta és Pogány Ádámnéval helyettesíttette magát. Keresztapa Tóth László polgármester volt. Az újszülött Erzsébeth nevet kapott s élénken megéljeneztetett.

   Hunyad, 1883. július 28. Három csángó útban van Páncsova vidékéről Bukovina felé. F. hó 23-ikán érkeztek Dévára gyalog, és jelentkeztek a városházán. Útiköltségük nem lévén, hogy tovább utazhassanak, a rendőrkapitány munkát adott nekik.

   Hunyad, 1883. augusztus 11. A csángókról.

   Bukovinai atyánkfiai letelepítésével még mindig sok a baj. A behozás el volt hirtelenkedve; a letelepedés feltételei nem voltak előkészítve 3000-nyi nép számára. Ehhez még az a baj is járul, hogy az otthon maradottak közül megint nagy tömeg áll útra készen. Eladták mindenöket és minden lebeszélés daczára indulni akarnak. A nálunk átutazottak közül két szekeres család – egyik Makray uram – hétfőn utazott keresztül Déván Bukovinába. A mint mondják, Gromon kormánybiztos azzal biztatta őket, hogy 2-3 esztendő alatt úgy is kihozzák az egészet. Addig már otthon maradnak ők is. A letelepedési helyen - a mint beszélik – egy ember megszerezhet naponta 1 frt – 1frt 50 krt; de el is ment élelemre mind, mert ottan felette drága az élet. Három fiatal legény is itt kóborgott néhány napig a városon és a kövezésnél dolgoztak. Ezek – mint mondják – azért mennek vissza, mivel az új telepeken földet csak a családok kapnak, egyesek nem. Mi tűrés-tagadás, ezek bizony nagyon le vannak rongyosodva. Egy becsületes hadikfalvi gazda, a ki hasonlóképp itt utazott keresztül az első csoporttal, levelet írt Nagy-Györgyfalváról itteni szállásadó gazdájának, melyből érdekesnek tartjuk közölni a következőket:

   „Tekintetes úr! Létemről tudósítom kendet nagyságos úr, hogy hála az istennek frissés jó egészségben vagyunk, a melyet magának is hasonlóképpen kívánom. Telepítéshelyről megint tudósítom magát, hogy kaptunk házhelyet is; most fogunk neki házhoz építeni. Még amellett azt igyirte a kormán-biztos úr, hogy búza-vágás után ki fogjuk kapni a földeket és azután isten segedelmével gazdálkodni fogunk. Bizony most nehezen megy dolgunk; hanem isten után azt gondolom, hogy jövendibe az isten csak jobban adja, mint ahogy most van.” stb.

   Ebből is látszik, hogy a megtelepedés sok bajjal jár ugyan, de a nagyobb rész bizalommal várja mindamellett a jövendőt, és nem ugrik meg oly hamar, mint Makray uramék és a három legény.Annyit mondhatunk, hogy itt a városon a visszamenőket bizony senki sem fogadja diadalkapuval; hanem bosszankodnak rájuk.

   Hunyad, 1883. szeptember 15. Szegény csángóink folyvást költöznek visszafelé az oly szép remények közt ott hagyott régi hazába, Bukovinába. Közelebbről egyszerre 20 szekér ment, 6-8 emberrel megrakva mindenik. Hallgatagon, búsan vonulnak át városunkon, még az ösmerősöket sem igen látogatva meg. Nagyobb részök sajnálatosan el van rongyolódva, Csak néhány anya nézett be a házakhoz, némi ruhafélét kérni félmeztelen gyermekeiknek. Déva lakossága igazán el van keseredve ezen mindegyre megújuló látvány miatt s tehetetlen haraggal kérdezzük egymástól, hogy miért kellett mindennek így történnie.

   Hunyad, 1883. november 17. A bukovinai magyarok közül f. hó. 11-ikén mintegy 70 lélek vonult át Déván 18 szekérrel az Alduna vidékére. Tóth László polgármester, mint a múlt tavasszal alakult csángó-bizottság elnöke, a meglevő alap erejéig részükre némi segélyt utalványozott. Ugyanaz nap temettetett el Déván Varga János Andrásfalváról való székelynek Szántóhalma és Déva között az útban elhalt fiacskája. A temetési költségeket Miklós Lajos ügyvéd gyűjtötte össze. A kis halottat az intelligencia köréből is számosan kísérték ki az örök nyugalom helyére, hol valóban megható volt a szülők és testvérek búcsúvétele kedvesüktől. Nyugodjék csendesen a kedves halott itt, a dévai ref. temetőben, körében a mi szeretteinknek!  

   Hunyad, 1885. április 4. (melléklet). A „Tribuna” című román lap márczius 27-iki száma a következő javaslattal állott elő: „ha az erdélyrészi magyarok veszélyben vannak, mert románok között laknak, akkor tessék a csángókkal megkísérelt eszköz alkalmazni. A tulajdonképi Magyarországban még van elég kiszárítandó mocsár s termékennyé teendő puszta. A magyar elem a központban megerősödnék ily módon s megszabadulna a büdös bocskor szagától.”

Azaz: az erdélyrészi magyarság, mely ezer év előtt kard élével tetted magadévá s ezer év viszontagságai közben kard élével megtartottad mind e mai napig bérczes kis hazádat – tessék – vándorolj ki! Mint az immár határtalanná vadult fajgyűlölet kitörését jegyezzük fel a nevezett román lap fennebbi sorait.

************************************************************************

   Az aldunai telepítés sikeréről felesleges a szót vesztegetni. A példára méltó hazafias lelkesedést és gyűjtést leszámítva, minden szempontból katasztrófálisnak bizonyult. Ki mondana ennek ellent? Azok, akik Gyorokra mentek onnan, vissza, ha volt mire, Bukovinába, Dévára, vagy belefulladtak a Duna árjába? Napjainkra már közismert, hogy az első dévai telepítésen és a marosludasin a többi sikertelen volt. És mégis, az akkori magyar kormány, makacsul folytatta a bukovinai magyarok szervezett szétszórását. Kinek használt ez? Nehéz megmondani még ma is.

   Mint érdekesség, az anyakönyvekből kiválogattam az első karaván családfőiből néhányat, és ezek halálhelyét, mintegy követve sorsukat:

Miklós János-Istensegíts

Molnár István-Gyorok

Bartis Fábián-Gyorok

Tamás Ferenc-Gyorok

Búzás Márton-Istensegíts

Kató Joakim- Istensegíts

Tamás Ferenc-Déva

Nyisztor Márton-Istensegíts

Benő István-Gyorok

Benő János-Gyorok

Balázs János-Istensegíts

Pék János-Istensegíts

Tusa István-Gyorok

Tusa János-Gyorok

Tusa Antal-Gyorok

Tusa József-Gyorok

Tusa Mihály-Istensegíts

Balázs János Ignác-Andrásfalva

Győrfi János-Gyurgyova

Győrfi István-Gyorok

Barducz Antal-Székelykeve

Borbándi Márton-Istensegíts

Nyisztor András István-Gyorok

Nyisztor György-Gyorok

Nyisztor Lajos-Csernakeresztúr

   Eredmény: az első 25 családfőből csak kettő halt meg az al-dunai telepeken, 12 Gyorokon, 8 Istensegítsben, 1 Andrásfalván, 1 Csernakeresztúron, 1 Déván. Itt már szükségtelen bármilyen bizonyítás, le lehet vonni a következtetéseket a telepítés sikeréről.

 

   Magyar Polgár, 1884. január 2. Csángó levél.

   A dévai „Hírlap“ szerkesztője következő levelet vett egy aldunai csángó telepestől, akire Déván még emlékezni fognak:

   „Tisztelt becses tekintetes úr! In­dítom soraimat e hó 13-án. A tekintetes úr­nak kívánom Istentől, hogy ez írásom legfrisebb egésségbe találja. Kívánok az uj évbe szerencsét és jó egésséget, jobbat, mint nekem van, mert én ez az ó évbe egész nyáron be­teg voltam a nőmvel és a kis fiamval együtt. Hideglelésbe voltunk. Hanem most hála Isten­nek jó egésségünk van, a melyhez hasonlót kívánunk az úrnak is. Most egyébb újságot nem irok, csak annyit, hogy az élő viz nem jó, csak betegség az embernek, és azt is tudtára adom az úrnak, hogy a méltóságos kor­mánybiztos ur azt mondta, hogy ne búsuljunk, mert kétszáz családot elviszen innét Aradra és ott telepit meg, a többieket pedig partos helyre viszi. Az időjárásról is írók annyit, hogy itt tél nincs, a marhák most is kin jár­nak a mezőn, szántunk, vetünk, csak annyi a bökkenő, hogy ami pénzem volt hazoról, mostanig mind elköltöttem s maradtam az üres zsebvel. Még az tekintetes úrhoz szólok, ha lenne olyan szives, hogy írja meg az ara­di pusztát, milyen hej, mert nékem húz a szivem, hogy oda menjek lakni. Most még igen szépen kérem a tekintetes urat, hogy legyen olyan szives, küldjön nekem ajándékba újsá­gokat, ha az isten éltet, meg fogom köszön­ni az urnak a jóságát, mert én itten semmi hirt nem hallok, hogy mi hírek vannak az országba. Ezzel bezárom levelemet, maradok holtig hű szerető testvérjök. Én írtam Lovász Ferencz, a második csapatnak a vezére.“

^[1] Ezen tudósítás múlt száminkra későn érkezett. A benne foglalat érdekes részleteknél fogva azonban nem tagadhatjuk meg közlését, habár kissé későn is.

Tornaverseny Déván, 1897.

 Magyar Polgár, 1897. április 27.

   Dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi m. kir. mi­niszter f. évi június hó 20-án Kecskeméten, Pécsett és Déván kerületi tornaversenyeket rendeztet. A Déván tartandó kerületi tornaver­senyen négy tankerület középiskoláinak ifjúsága fog részt venni. A miniszter a tornaverseny sikerének biztosítása érdekében felkérte br. Szentkereszty György, Hunyadvármegye főispán­ját, a szervező bizottság elnöki tisztének elvállalására. Br. Szentkereszty főispán az elnökséget elvállalván, a vármegyei hatóságok főnökeit, a dévai honvéd zászlóalj-parancsnokságot és társadalmi kitűnőségeket f. hó 25-ikére hívta össze a megyeház dísztermébe, szervezkedő gyűlésre. A meghívottak valamennyien megjelentek és a tornaverseny eszméjét osztatlan lelkesedéssel fogadták. A gyűlésen Téglás Gábor főigazgató és reáliskolai igazgató terjesztette elő a tornaverseny programját, amelyet a végrehajtó bizottság teljtartalmúlag elfogadott. Br. Szentkereszty György főispánnak, mint a végrehajtó bizottság elnökének akadályoztatása esetére Hollaki Arthur alispánt alelnöknek választották meg. Az elszállásolási bizottság elnökévé Réthi Lajos kir. tanácsos és tanfelügyelő, az élelmezési bizottság elnökévé Issekutz Antal polgármester választattak meg. A bíráló bizottság elnöke br. Bornemissza Tivadar, mezőségi nagybirtokos lesz, a ki szakképzett sportmann. A tornaverseny ügyvivője és intézője Téglás Gábor főigazgató, aki lelkiismeretesen fog megfelelni nehéz és fárasztó tisztének. A versenytér műszaki műveleteinek elkészítésére Lukács József kir. főmérnök vezetése alatt egy bizottság küldetett ki, amely bizottságnak a részletes terveket Tóth Ferencz tornatanár fogja előterjeszteni. A verseny főintézője és vezénylője Tóth Ferencz tornatanár lesz. A tornaverseny iránt nagy a lelkesedés megyeszerte. Vajda-Hunyadon helyi bizottság alakul Schalát József bányatanácsos elnöklete alatt, hogy az oda kirándulókat fogadja és kalauzolja.

   Magyar Polgár, 1897. április 29. Kerületi tornaverseny Déván. A Déván rendezendő kerületi tornaverseny végrehajtó bizottsága a debreceni, kolozsvári, nagyszebeni és nagyváradi tankerületek középiskoláinak igazgatóságaihoz az alábbi felhívást intézte:

   Tekintetes Igazgatóság! A nagyméltóságú magyar királyi V. K. Ministerium 20.302 — 1897. számú rendeletével a debreceni, kolozsvári, nagyszebeni és nagyváradi tankerületek területén működő középiskolák, tanítóképezdék, polgári- és keresk. Iskolák ifjúsága a f. 1897. évi június hó 20-án reggeli 8 órakor, kedvezőtlen idő esetében a következő napon Déván rendezendő kerületi tornaversenyre osztatván be, midőn e magas miniszteri rendelethez képest a Tekintetes Igazgatóság vezetése alá eső intézet szíves jelentkezését kérnők, egyúttal legyen szabad az iránt is teljes reménységünket nyilvánítani: hogy úgy a Tekintetes Igazgatóság, mint a tanári kar e tornaverseny sikeresítése érdekében hazafiúi lelkesedéssel közreműködni s alulírott végrehajtó bizottságot minden kitelhető módon támogatni méltóztatik. Az 1893. évi március 23-án 699. eln. a. kiadott verseny-utasítás értelmében a tornacsarnokkal rendelkező tanítóképezdék és felső kereskedelmi iskolák növendékeivel a gymnasiumok és reáliskolák V-VIII., a polgári isko­lák V-VI. osztályai versenyezhetnek. Egy tanintézet részéről legalább 12 tanuló vehet részt s a minimumon alól jelentkező több intézet tanulói egy csoportban nem egyesíthetők. A résztvevő intézetek igazgatóságainak hivatalos pecsétével és aláírásával megerősített igazolványai alapján a név szerint felsorolandó tanulók,   tornatanárok és   kísérő tanárok a M. Á. V. személy- és vegyes vonatain kisebb csoportokban fél harmadosztályú menetjegy váltása mellett a II-ik, nagyobb csoportokon a III. kocsi-osztályban utazhatnak. Az igazgatóságok előzetes megkeresésére az illető üzletvezetőségek külön kocsiszakaszok fenntartásáról is készségesen gondoskodni szoktak. Az egyes tanintézetek résztvevő ifjúsága elindulás előtt a tornautasítások értelmében orvosi vizsgálat alá veendő s egyforma tornászingben, egyenlő sapkával és övvel, fekete bőrcipőben, intézeti zászlajával és hazulról hozandó jelző-táblával vonul be, lehetőleg úgy indulván: hogy június 19-én d. u. 6 órakor a csángótéri versenytéren tartandó próbán minden intézet részt vehessen. Éppen azért a nagyváradi és debreceni tankerületekből legajánlatosabb június 19-én d. e. 10 ó. 48 p., a kolozsvári és nagyszebeni tankerületekből d. u. 4 ó. 14 p.-kor Dévára érkező vonatokhoz csatlakozni, mert az Arad felől esti 8 ó. 52 p. és a Brassó- Tövis felől 10 ó. 52 p.-kor érkező vonatokkal a próbára elérkezni s a másnap reggel 6 órakor kezdődő gyülekezéshez jól előkészülni nem lehetséges. A résztvevő ifjúság és tanárok ingyen elszállásolásán felül a lehető legolcsóbb ellátást óhajtanók biztosítani. Éppen azért addig is, míg a részletes programot és kérdőíveket megküldhetnők: tisztelettel kérjük a Tekintetes Igazga­tóság nyilatkozatát legkésőbb f. évi május hó 15-ig az iránt; hány, minő osztályú s kora ifjú jelentkezik? S a tornatanáron kívül hány vezető tanárra számíthatunk? Később jelentke­zők figyelembe nem vehetők. Egyúttal azt is kérjük már most bejelen­teni: mely intézetek szándékoznak a verseny­nap délutáni 4 óra 14 perckor Aradnak és esti 8 óra 52 perckor Tövis-Kolozsvár-Brassó felé induló vonatokkal elutazni, s kik óhajta­nak a június hó 21-én reggel 5 óra 15 perckor Piskin át Vajda-Hunyadra induló a oda 7 óra 13 perckor érkező vonattal a hunyadi lo­vagvár és vasművek megtekintésére kiutazni? Utóbbiak hazautazása V.-Hunyadról Kolozsvár-Brassó felé d. e. 9 óra 53 perckor, Arad fele pedig d. u. 2 óra 43 perckor eszközölhető. A kirándulásra jelentkezők olcsó ellátását Danilla György polgármester és Schalát József kir. bányatanácsos urak elnöklete alatt megalakuló helyi bizottság eszközölné. A tornaverseny tömeges versenyein résztveendő intézetek az Utasítás 10. §-a értelmében a tornatanár és résztvevő ifjak nevét tar­talmazó, elismerő oklevelet kapnak. Az egyes versenyek győztesei arany, ezüst és bronzér­mekkel lesznek kitüntetve. Az Utasítások pél­dányaival azonban nem szolgálhatunk s azokat az összes intézetek az 1893. évi 699. eln. ez. r. kapcsán különben is megkapták volt. Minden a versenyre vonatkozó tudnivaló­val a végrehajtó bizottság ügyvivő alelnöke és irodája (dévai m. kir. áll. főreáliskola) fog szolgálni, a hova az írásbeli jelentkezéseket is tisztelettel kérjük. Kik is hazafiúi meleg üdvözlettel ma­radtunk Déván, 1897. évi április hó 25-én a kerületi tornaverseny végrehajtó bizott­sága nevében:

Báró Szentkereszty György elnök.Hollaki Arthur, helyettes elnök. Issekutz Antal, alelnök. Téglás Gábor, ügyvivő alelnök. Br. Bornemisza Tivadar, alelnök.. Réthi Lajos, alelnök.Tóth Ferencz, tornatanár. Fogolyán Sándor, biz. jegyző.    

     Magyar Polgár, 1897. június 18. Tornaverseny Déván.

     A június 30-án Déván elkezdődő kerületi tornaversenyen Ko­lozsvárról is többen vesznek részi. A tanító-képezde növendékei Gspann Károly tornata­nár vezetése mellett jelennek meg a verseny színhelyén. A ref. kollégiumot Török, Veress Ferencz, Almádi István és Vékony nevű tanu­lók képviselik Vermes Lajos és Kükemezey Árpád vezetése alatt. A fiatal tornászok, kik a tornavívó-egylet szombati ünnepélyén is feltűntek ó-görög gyakorlataikkal, bizonyára fi­gyelmet keltenek majd plasztikus mutatványaik­kal a dévai közönség előtt is. A jury tagjai közt a kolozsvári versenyintézőket Téglás Gábor főigazgató felkérésére Kuszkó István egyleti titkár fogja képviselni.

   Magyar Polgár, 1897. június 23. Déván. Saját tudósítónktól. Déva, jún. 22.   Az országos kerületi tornaverseny f. hó jún. 20-ik napjára volt kitűzve, de a váratlanul előbukkanó felhőkből csurgott az eső és ez járul hozzá, hogy a versenyt a tegnapra kellett halasztani. Sok szép reménynek szárnyát szegte a hideg eső. Az ország 17 tanintézetéből idesereglett ifjú tornászok lehangoltsága enerválta a városi lakosság kedélyét is. Hollaky Arthur alispán, hogy némileg kárpótoltassék a közönség az elmaradt élvezetért, felkérte Vermes Lajos és Kükemezey Árpád kolozsvári egyetemi vívómestereket, hogy a vármegyeház dísztermében vívó-akadémiát rendezzenek. Nevezett urak a felkérésnek engedtek és alig terjedt el ennek híre, a városi közönség és tanuló ifjúság zsúfolásig megtöltötte a dísztermet és karzatokat és gyönyörködött a ví­vásokban. A vívóakadémia d. e. 10 órakor vette kez­detét. Először Vermes Lajos vívott Kükemezey Árpáddal. A plasztikus mozdulatokban, bravúros vívásban és ügyes riposteokban a közönség valódi élvezetet talált és hosszasan tapsolt a két derék mesternek. Gspan Károly kolozsvári tornatanár vívott Tóth Ferencz dévai tornatanárral ügyesen. Szigeti Benedek Gyula hódmezővásárhelyi tornatanár vívása is nagy érdeklődést keltett, amelyet Kükemezey Árpáddal végezett. Rendkívül érdekes volt Hollaky Arthur alispán, aki balkézzel vívott Vermes Lajos vívómesterrel, és a közönség zajos éljenzésében részesültek. Br. Szentkereszty István Török Béla megyei aljegyzővel, majd Kükemezey Árpáddal vívott. Tóth Ferencz Gally Lajos nyíregyházai tornatanárral vívott nagyon ügyesen. Vermes Lajos állott ismét ki Gspan Károly tornatanárral. Hollaky Arthur kis 12 éves fia, Arthur, vívott tőrrel Kükemezey Árpáddal. A kis fiú ügyes mozdulataival és határozott fellépésével a közönség osztatlan tetszését vívta ki. Br. Szentkereszty István Vermes Lajos vívómesterrel a bokszolást mutatták be, a mely érdekfeszítő volt. A vívóakadémiát Hollaki Arthur alispán fejezte be Kükemezey Ár­páddal. A közönség déli 12 óra után oszlott szét nagy megelégedéssel, kárpótolva az elmaradt tornaversenyért. Az idesereglett 17 tanintézet tornász-ifjúsága d. u. 2 órakor különvonaton Piskire ment tanárai kíséretében és Téglás Gábor reáliskolai főigazgató vezetése alatt. A piski-telepi vasúti munkások zenekara hangjai mellett a honvédszoborhoz vonultak föl, ahol a Hymnus eléneklése után Kovács nagykárolyi róm. kath. főgymn. VIII. oszt. tanuló mondott ügyes beszédet, utána pedig Téglás Gábor dévai főreáliskolai főigazgató intézett lelkes buzdító beszédet az ifjúsághoz, amely nagy lelkesedést keltett az ifjúságban és a megjelent közönségben.   Azután Vajda-Hunyadra utaztak, ahol Danila György polgármester és Schalát József bányatanácsos és vasgyári főnök fogadták az érkezőket. Az ifjúság itt kettészakadt. Egy része a Hunyadiak várát, másik része pedig a vasgyárat tekintette meg. Este 9 órakor érkeztek vissza Dévára a hunyadi vasgyár zenekarának kíséretében. F. hó 21-én úgy tartották a tornaversenyt, hogy kedvezőtlen idő esetén a futást a versenytéren, szertornázást a főreáliskola és áll. tanítóképző-intézet tornacsarnokában és a katonai és szabad gyakorlatokat a honvédlaktanya udvarán fogják megtartani. Az időjárás azonban megemberelte magát, és noha a reggeli órákban permetezett az eső, de 7 óra tájban megszűnt és habár a nap nem is bírt kisütni, a beborult ég daczára olyan idő keletkezett, amely a tornászó ifjakat és közönséget egyaránt felvidította. Az ifjúság gyülekezni kezdett az áll. főreáliskola előtt. 7 órakor csoportokban fel voltak állítva és a hunyadi vasgyár zenéje mellett lobogók és jelzőtáblák alatt megkezdődött a versenytérre való kivonulás. Időközben a verseny jury tagjai is gyülekeztek a külön fenntartott emelvényen, élén br. Szentkereszty György főispán, mint végrehajtó bizottsági elnök, Pogány György nyug. főispán, mint a jury elnöke, Téglás Gábor, mint a jury alelnöke és Bíró József, mint a jury jegyzőjével. A versenypálya oly remekül készült el a város tulajdonát képező vásártéren, aminőt egy város sem igen mutathat fel. A jury páholyától jobbra és balra 2-2 tribün volt felállítva közönség részére. A jury előtt elterülő pálya hossza 250 méter hosszú volt. Oly egyenes, mint az asztal; a pálya, amely a futás és más versenyeknél használtatott, rostált homokkal volt behintve úgy, hogy egy csöpp sár sem volt. A pálya két oldalán sátrak voltak felállítva, ahol vendéglősök árulták ételeiket és italaikat. A cukrászok is külön sátrakban foglaltak helyet, minden legmodernebbül volt készítve a versenytéren. Lukács József kir. Főmérnök dicséretére válik az egész versenypálya ízléses berendezése. Az ő szakavatottságát és érdemeit mindenki elismerte. Egy rögtönzött kórház is fel volt állítva a beteg tanulók részére. Dacára a borús és kissé hidegnek, szerencsére senki sem lett beteg és az orvosi segélyt sem vették igénybe. A bíráló bizottság helyét elfoglalván, nemsokára megtörtént az intézetek tornász csapatainak felvonulása. Minden csapat lobogója a jury páholya előtt meghajolt. Ennek megtörténte után a lobogókat és jelzőtáblákat elhelyezték és a csapatok oszlopokba felállottak. Br. Szent­kereszty Gy. főispán üdvözölvén az ifjúságot és közönséget, a tornaversenyt megnyitottnak nyilvánította. Kutnyánszky Jenő dévai áll. tanítóképző intézeti zenetanár a felállított toronyszerű emelvényre lépett és az ifjúság sipkáját levéve, a Hymnust énekelte el a legszabatosabb összhangban és együttesen, melyet a közönség, mely a tribünöket és állóhelyeket zsúfolásig megtöltötte, kalaplevéve hallgatott és végül zajosan megtapsolt. Majd Tóth Ferencz, dévai tornatanár és okleveles vívómester, mint a verseny rendezője, ment fel az emelvényre, a csapatokat, melyek nyolc oszlopba voltak felállítva, sorakoztatta. Ennek megtörténte után kezdetét vette a szabad gyakorlat. Tóth Ferencz harangjelzéssel vezényelt és az oszlopok oly praecise mutatták be a gyakorlatokat, hogy a közönség valódi élvezettel gyönyörködött benne. A vezénylés is oly kitűnő volt, hogy ritkítja párját. Tóth Ferencz tornatanár bebizonyította kiváló szakképzettségét és ügyességét. A közönség nem győzte tapsolni. Ezután a katonai gyakorlatok következ­tek. A gyakorlatokat két csoportban végezték. Az első csoportban 6 intézet, a másodikban 5 intézet mutatta be a katonai gyakorlatokat. A jelentkezett intézetek mindkét csoportban összesen 200 tanulóval vettek részt. Bírálók voltak: Czakó Károly nyug. honvédőrnagy, Balló Rezső csendőr százados és Pietsch Lajos megyei főszámvevő és tartalékos honvéd százados. Versenydíjul oklevelek voltak kitűzve. Oklevelet nyertek az I. csoportban: a nagy-Enyedi ev. ref. Bethlen-főiskola, nagy fegyelmezettség és katonás magatartásáért, a dévai áll. tanítóképezde jó kiképzés és egyöntetű működéséért, a sárospataki áll. tanítóképezde jó kiképzés és jó magatartásért; a II. csoportban: a nagyváradi premontrei fő gymnasium nagy fegyelmezettség és katonás magatartásért, a dévai állami főreáliskola jó kiképzés és egyöntetű működésért, a kolozsvári áll. tanítóképző-intézet jó kiképzés és jó magatartásért. Az első csoportban a nagy-enyedi Bethlen-főiskola és a második csoportban a nagyváradi premontrei főgymnasium nyilváníttattak legelsőknek. Valamennyi intézet oklevelet nyert. A fent elősoroltakon kívül a többiek jó kiképzés címén nyerték okleveleiket. A katonai rendgyakorlatok után a futás kezdődött. A futás 150 méteres és 200 méteres távolságra volt meghatározva 3-3 csoportban. A 150 m távolságú futásban részt vett 41 tanuló, akik az V-VI. osztályba járnak, to­vábbá az I-II. éves kép. növendékekből kerül­tek ki. A 200 m. távolságra, amelyben a VII-VIII. Osztályú tanulók és III-IV. éves kép. növen­dékek vettek részt, akik összesen 33-an jelent­keztek. A csoportgyőztesek futottak az aranyéremért. A 150 m távolság győztese: Góbi Dezső, hódmezővásárhelyi ev. ref. főgymnasium és a 200 m. Távolság győztese: Áprili Fe­rencz, székelyudvarhelyi áll. főreáliskola voltak. Sokan kaptak ezüst és bronzérmet és okleveleket. Terünk nem engedi, hogy minden egyes versenynél a díjakban részesültek névsorát közölhessük, azért csak az aranyérmet nyert növendékek neveit soroljuk föl ezúttal. A távolugrás, miként a futás, két részre volt felosztva, 2-2 csoporttal. A győztes Bába Péter, fehértemplomi áll. főgymnasium volt, aki aranyérmet nyert. A csapattornázás szereken és mintacsapat tornázás szereken. Ezeknél minden intézet oklevelet nyert. A magasugrás versenyénél Varga Sándor, hódmezővásárhelyi ev. ref. főgymnasium nyerte az aranyérmet. A függeszkedésnél az első győztes lett Volfmann Nándor, szarvasi ág. ev. főgymnasium, aki arany érmet nyert. A súlydobásnál az aranyérmet: Nagy Dénes, székelyudvarhelyi áll. főreáliskola nyerte. A magasugrás rúddal versenynél Schenker Zoltán premontrei főgymnasium, nyerte az aranyérmet. A kötélhúzás után rúdmászás és tornajátékok következtek. A tornajátékokban kitűntek: a kolozsvári áll. tanítóképző „Hol van három?“, a szarvasi ág. ev. főgymnasium „Füzérek” (zenével) és a nagyenyedi ev. ref. Bethlen kollégium „Buzogány gyakorlat”-tal. A tornajátékok után a közönség kívánságára a szabadgyakorlatokat megismételtette Tóth Ferencz tornatanár, amelyek végeztével oszlopokba állottak, és a versenydíjak kiosztása következett. A győztesek neveit Téglás Gábor főigazgató olvasta fel és br. Szentkereszty György főispán osztotta ki Az érmeket a győztesek mellére: Barcsay Kálmánné, Téglás Gáborné, Mailand Oszkárné, Kenderessy Klára, Fekete Marietta úrhölgyek tűzték fel. A díjak kiosztása után Téglás főigazgató szép beszédet intézett az ifjúsághoz, buzdítva őket a további kitartásra, szeretetre. Br. Szentkereszty György főispán megköszönve és elismerését kifejezve a tornatanárok fáradozásáért a tornaversenyt d. u. 2 órakor bezárta. Az ifjúság zeneszó mellett és a közönség is a városba vonult. A tornaverseny fényesen sikerült. Elviszik annak hírét a távolból jött ifjak és elregélik a Hunyadiak dicső megyéjében eltöltött feledhetetlen napokat. Az összes tornatanárok, a verseny emlékére ezüstérmet kaptak. Emlékül ezüstérmet kaptak: Vermes Lajos, Kükemezey Árpád vívómesterek is. Tóth Ferencz dévai tornatanár pedig a jól megérdemelt aranyérmet nyerte, aki igazán fáradott és rászolgált.

   Megyerendezés 1873-1876

   Magyar Polgár, 1873. október 2.
Az erdélyi részek új municipális felosztása elkészült. Lesz nyolc megye, átlag 150 mértföld 250.000 lakossal; egyesíttetnek Közép-Szolnok-Dobokával, Naszód Kővárral Besztercével, Kolos Tordával, Aranyosszék a két Fehérmegye részeivel, a Székelyföld felső részei, azután alsó részei, Szeben-szék vidéke, végül Hunyad Zaránddal Szászvárossal.

   Magyar Polgár, 1873. október 3. Fővárosi levelek. CCCXLV. Pest, sept. 30. 1873.
  Kedves barátom!
Az ígért világkiállítási szemle folytatást újból későbbre kell halasztanom, miután oly nagy jelentőségű és titeket oly közelről érdeklő ügy merült föl, mely minden egyebet háttérbe tol.
  A mai „Pester Lloyd,“ a kormánynak úgy látszik főközlönye (talán mert német?) első közli a királyhágón túli megyék és hatóságok új kikerekítését, mely körülbelül a következő lenne: Doboka és Belső-Szolnok egy megyét képeznének, Szamos-Újvár, vagy Dééssel, mint megyei székhellyel, Naszód vidéke, Kővár és Beszterce vidékek egyesítve tennének egy második vármegyét, Beszterce főhellyel.
  A harmadik megye a mai Kolozsvár és Torda megyékből kerülne ki, Kolozsvár, mint központi hellyel. Aranyosszék, Alsófehér, Toroczkó s a bányavárosokkal egy megyét fognának tenni Nagy Enyeddel, mint központtal.
  A Székelyföld két részre oszlanék: felsőre, mely Udvarhely s alsóra, mely Brassó vidékével egyesítve, Brassót tekintené székhelyéül. Ehhez jönne Fogaras keleti része.
  Szeben egy oly megyének lenne székhelye, mely Brassón és Szászváros-széken kívül, hozzá foglalná Fogaras-vidéke nyugati részét is. A nyolcadik megye Hunyad lenne Zaránddal és Szászváros-székkel egyesítve, melynek székhelye Déva lenne.
  Felső-fehérmegye inclavátum darabjai természetesen beolvadnának: de sajátszerűnek tartjuk, hogy vagy a minisztérium, vagy a „Pester Lloyd“ oly nagyszerű geographiai ismeretet tanúsítanak, hogy az egész Küküllő-vármegyét és Segesvár-széket kihagyják Erdély kerületéből. Ez mindenesetre jó tájékozottságra mutat, reméljük csak a Pesten Lloyd-nál.
  Ha a felosztás, melynek egyébiránt hite¬lességét már a két megye teljes feledségbe ejtése is meglehetősen kétségessé teszi — valósul; akkor igen kevés gratulatiot várhat a kormány ezen fölosztás alkalmából. Mert, hogy csak úgy hirtelenében a nagyobb botrányokat említsük föl, nem absurdum-e Erdély két leghosszabb vármegyéjét, Kolozsvárt és Tordát mostani formájában egyesíteni; holott ez egyesített két megye hossza jóval meghaladja gyenge közlekedési vonalak mellett a 30—40 geographia mértföldet. Hogy lesz ebben aztán jó administratio?
  Nem jobb lett volna-e a két megyét keresztbe metszeni át, s keleti részéhez inkább Maros-székből adni valamit. Hozzá tehetjük, hogy e jeles felosztó uraknak úgy látszik nagy foguk van a derék Tordára, Erdély egyik legfiatalabb, de hajh, baloldali városára!
  Az is eredeti, ha a nagy Alsó-Fehért, Erdély egykori első zászlós megyéjét, a kis Aranyos-székről fogják elnevezni. Ez már a tisztelt urak magyar kegyeletére fogna mutatni.
  Általában véve is, e megyék szerfölött nagyra vannak szabva, mi elhisszük: talán nyújthatna némi financiális előnyt, de a jó adminisztratio lehetőségét, még vasutakkal keresztül vágva is, végleg eltemetné.
   De hiába, így ugrándozik a mi kormányunk egyik végletből a másikba. Egykor 100 vármegyét akart teremteni, s főispánt adott még a városnak is, — most meg 50 vármegyét akar, — reméljük városi főispánok nélküli.
  P. Szathmáry Károly

   Magyar Polgár, 1873. december 25. A törvényhatóságok területi szabályozása és új beosztásáról.
  A belügyminiszter három törvényjavaslatot teljesített a képviselőház elé, melyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk, hogy sem ne sietnénk azok lényeges tartalmát röviden ismertetni addig is, míg azoknak és indokolásaiknak teljes szövegét közölhetjük.
  Az első törvényjavaslat a törvényhatóságok területének szabályozása és új beosztásáról szól és öt fejezetből áll.
Az első fejezetben több törvényhatóság egyesítése és új átalakítása foglaltatik. Erdély, törvényjavaslat szerint így leend fölosztva:
1) Hunyad és Zaránd egyesíttetnek. Székhely Déva.
2) Kővárvidék, Belső-Szolnok és Doboka egyesíttetnek. Székhely Deés.
3) Besztercze, Naszód vidékek egyesíttetnek, Belső-Szolnok, Doboka és Torda keleti részeinek hozzácsatolásával, Torda név alatt Szász-Régen székhellyel.
4) Kolozs és Torda nyugati részei és Aranyosszék egy törvényhatóságot képeznek. Székhely Kolozsvár.
5) Alsó-Fehér megye és Küküllőnek nyugati nagyobb része egyesíttetik; az elnevezés Küküllő vármegye, a székhely N. Enyed
6) Maros, Csík és Udvarhelyszékek, valamint Küküllő megyének keletre eső kisebb része Maros vármegye név alatt Udvarhely székhellyel egy törvényhatóságot, képeznek.
7) Felső-Fehér megye, mint különálló törvényhatóság megszüntettetik és részei azon újjáalakított vármegyékbe kebeleztetnek, amelyek kerületén feküsznek.
8) Szászváros, Szászsebes, Szerdahely, Nagyszeben, Medgyes, Segesvár, Nagy-Sink Újegyház székek, továbbá Felső-Fehér megyének e székek közt fekvő részei és Fogaras vidéknek nyugati kisebb része Szeben vármegye név alatt egy törvényhatósággá alakíttatnak. Székhely Nagyszeben.
9) Kőhalom és Háromszékek, Brassóvidék és Fogarasnak keleti nagyobb része, valamint Felső-Fehér megyének közbeeső szigetei Brassó-vármegye név alatt Brassó város székhellyel egyesíttetnek.
  A II. fejezet a városi főispánok megszüntetése, továbbá a kisebb városi törvényhatóságoknak az illető vármegyékbe való bekebelezése iránti intézkedéseket foglalja magában.
  A III. fejezet a törvényhatóságok közötti határigazításokról szól és ötvenhárom ily esetről intézkedik.
  A IV. fejezet azon elveket tartalmazza, melyek az egyesített, vagy újjáalakított törvényhatóságok közös vagyonának kezelése és elszámolásánál lesznek alkalmazandók, kimondatván, hogy ha e tekintetben vitás kérdésük merülnek fel, azoknak elintézése közigazgatási úton fog megkísértetni, ha ez nem sikerül, a kérdés az illetékes bíróság eldöntése alá bocsáttatik.
  Az V. fejezet az átmeneti intézkedésekről szól és az egyesített, vagy újjáalakított törvényhatóságok bizottságának megalakulásáról és tisztikarának megválasztásáról intézkedik.
  A második törvényjavaslat a közigazgatási járások számát és székhelyét határozza meg, miden egyes új vármegye részére. A járási székhelyek száma 370-ben állapíttatott meg, kimondatván egyúttal hogy a járási szolgabíró, a járás székhelyén állandóan lakni tartozik.
A harmadik törvényjavaslatban a községek rendezéséről szóló 1871-ik évi XVIII. t. c-nek a közsédi illetőségre, a községi háztartásra és a szegényügyre vonatkozó rendelkezései, kiterjesztetnek a szab. kir és törvényhatósági joggal felruházott városok, mint községekre.

   Magyar Polgár, 1873. december 30. Törvényjavaslat a közigazgatási járások száma és székhelyeknek meghatározásáról. 
1.§. A közigazgatási járások száma 370-ben állapíttatik meg a következő §§-ban meghatározott székhelyekkel:
10. §, Brassó vármegyében 9 járás: Kőhalom, Baróth, Kézdi-Vásárhely, Kovászna, Sepsi-Szt.-György, Hidvég, Brassó és Törcsvár székhelyekkel.
17. §. Hunyadvármegyében 8 járás: Nagy-Halmágy, Kőrös-Bánya, Maros-Ilye, Déva, Algyógy, Vajda-Hátszeg, Hunyad és Petrozsény székhelyekkel.
19. §. Kolozsvármegyében 9 járás: Bánffy-Hunyad, Gyalu, Kolozsvár, Kolos, Mócs, Torda, Alsó-Jára, Maros-Ludas és Felvincz székhelyekkel.
23. §. Kraszna vármegyében 6 járás: Tasnád, Szilágy-Cseh, Szilágy-Somlyó, Zsibó, Zilah és Hidalmás székhelyekkel.
24. §. Küküllő vármegyében 8 járás: Nagy Enyed, Dicső-Szent-Márton, Abrudbánya, Tövis, Erzsébetváros, Balázsfalva, Zalathna és Gyula székhelyekkel.
27. §. Maros vármegyében 9 járás: Székely-Keresztúr, Székely-Udvarhely, Gyergyó-szent-Miklós, Parajd, Nyárád-Szereda, Maros-Vásárhely, Balavására, Csík-Szereda és Csík-Szt Márton székhelyekkel.
30. §. Szeben vármegyében 9 járás: Segesvár, Medgyes, Szász Sebes, Szászváros, Vízakna, Nagy Szeben, Szelislye, Újegyház és Nagy-Sink székhelyekkel.
41. §. Szolnok-Doboka vármegyében 7 járás: Nagy-Somkut, Magyar-Lápos, Bethlen, Deés, Szamosújvár, Pánczél-Cseh és Szék székhelyekkel.
44. §. Torda vármegyében 6 járás: Ó-Radna, Naszód, Besztercze, Teke, Szász-Régen és Vajda-Szt.-Iván székhelyekkel.
63. §. Az egyes községeket a meghatározott közigazgatási járásokba, azok száma és székhelye szerint az illető vármegyék osztják be. Ezen beosztás jóváhagyás végett a belügyminiszternek terjesztendő fel.
54. §. A szolgabíró a járás székhelyén lakni köteles.
55. §. Ezen törvény végrehajtásával a belügyminiszter bizatik meg.

   Magyar Polgár, 1874. január 6. KOLOZSVÁR, JANUÁRIUS 5
   A területi felosztáshoz.
  A belügyminiszter tervezete a megyék felosztása iránt már mindenki előtt ismeretes. A sajtó nyilatkozott reá s meg lett vitatva minden oldalról. Egy körülmény; azonban úgy látszik kikerülte az érdekeltek figyelmét s arra nem reflectáltak.
A javaslat három román megyét töröl ki a létezők sorából. Zarándmegye Déva székhellyel Hunyadhoz csatoltatik; Naszódvidéke, Beszterce, Torda és Kolozs megye egy részével képezendi Tordamegyét; Fogaras vidék egy része Brassóhoz, a másik pedig Szebenhez csatoltatik Szeben és Brassó székhellyel.
  Komolyan megfontolva a javaslat ezen részét, azon eredményre jutunk, hogy a kormány a románokkal szemben már csak a méltányossági szempontoknak sem felelt meg.
  Ez nem felel meg a méltányossági szempontoknak, mert három majdnem tisztán románok által lakott megyékben a románok befolyását a közügyekre megtöri, e megyéket olyanokhoz csatolván, melyekben ezen befolyás más nemzetiségűek által teljesen meg van semmisítve.
Ugyancsak tapasztalhatjuk, hogy a románok sem szellemileg sem anyagilag nem állnak ott, ahol ezen országrész más nemzetiségei állanak, s addig, míg a kevesebb számú szász vagy magyar ajkúakból fognak kitelni a virilisták, s befolyás folytára választott törvényhatósági képviselők, addig a kevesebbek döntőleg fognak hatni a közügyekre, addig a nagyobb számot tevő románság befolyása tökéletesen nullifikálva lesz.
  E sorokból azonban ne következtesse senki, hogy én román vármegyéket kívánnék Magyarország területén alakítani; se azt ne következtesse, mintha én a közügyeket román nemzetiségi szempontokból óhajtanám elintéztetni, mert én igen óhajtanám érni azt, miszerint nem mint román, szász, avagy szerb, hanem hogy mint magyar állampolgár működjék mindenki a haza felvirágzásán.
  Ezen többi szempontból indulva ki, természetesen megszűnnék fennebbi aggodalmam s a három romok által lakott megye feldaraboltatása kifogása alá nem eshetnék, ha e felosztás más közös érdeknek, a közigazgatás és célszerűség követelményeinek megfelel. De még nem jutottunk odáig.
  A nemzetiségi izgalom még lázban tartja hazánkban a kedélyeket, még kancsalit a nemzetiségi félténység, még vannak sokan, akik az ilynemű intézkedésekből tőkét csinálnak a magyarállam ellen saját céljaik kivitelére: ezen szempontot tekintetben kell venni múlhatatlanul mindenkor, ha azt akarja a kormány, hogy hazánk egyes részeibe fekélyeket ne plántáljon be, melyek az egészet fenyegethetik.
  Igaz az, hogy van elég hatalom, útját vágni az ilynemű törekvéseknek; van hatalom kimetszeni a sebet, meggátolni az alkotmányellenes cselekvényeket, s sarokba szorítani azokat, akik ilyeneket rendezni képesek. Van hatalom is, van erő is, — de jobb volna, ha e hatalom és eszköz igénybe soha se vétetnék; jobb volna kikerülni azt, hogy az ily eszközök alkalmazásba vétessenek. Mert, ha igénybe vétetnek, ki van egyúttal mutatva az is, miszerint hazánk területén elégedetlen kedélyek háborognak, akiket el lehet nyom¬ni, de megfojtani soha.
  Ha a nemzetiségekkel szemben bizalmasan dolgozik a kormány és féltékenységre okot nem ad; ott talán, ahol egyet-mást, ami a törvénnyel nem ellenkezik s a mit a nemzetiségek igen kedvesen fogadnának el, enged, bizonyára megszünteti a nemzetiségi féltékenységet s ezt később bizonyára fel nem költi többé az, ha talán a kormány egyes intézkedése épen a nemzetiségek ellen szólna. Lehet szépszerével is kivinni valamit, lehet erőszakolva is, az első biztosabb s az eredmény tartósabb.
  A kormány e munkája erőltetett, a nemzetiségeknél bizalmat nem szül, e bizalomra pedig nagy szüksége volna a magyar állam jelenje és jövőjének; mutatja ezt a múlt.
  A három megye eltörlése fegyvert nyújt azok kezébe, akik oly buzgón dolgoznak alkotmányunk s a magyar elem ellen, a közbéke és barátság rovására. Mindenesetre hatalmas fegyver lesz és sikerrel fogják forgatni. A román sajtó már is felindult, kígyót-békát kiáltva a magyar alkotmányosságra; igaz, hogy mindazt félvállról vehetjük, de azért mégis mindenki jobb szerette volna, ha e jajkiáltás elmarad, mert eredménye mégis van. Az is igaz, hogy elmúlik, de nem fog elmúlni az, aki engesztelhetetlen gyűlölet a magyar alkotmányosság ellen, mely gyűlöletet oly híven táplálnak sokan. Mért nyújtsunk fegyvert az ellenség kezébe?
   A kormány bizonyára a múltra támaszkodott, midőn e megyéket eltörölte. Zaránd- és Fogarasban nyugtalanító dolgok fordultak elő. Ez nem lehet indok, mert bosszú-politikát nem folytathatunk.
  Ha vétett Zaránd és Fogaras a törvények ellen, rendre lett utasítva s később ők maguk belátták azt, hogy törvény ellen dolgoztak s belenyugodtak.   Ha vétettek volna, mint új megyék, a kormány igénybe vette volna hatalmát s hasonlót cselekedett volna. Ez a dolog sorja s az új megyék, román polgárak befolyása alatt, megsokallták volna a törvényt tisztelni, az alkotmányosságát szeretni s lettek volna, román polgárok befolyása alatt, erős támaszai a magyar államnak.
  De így nincs reményem hozzá, hogy valaha e felosztás által követett csorbát, elfelejteni képesek legyenek; ezt szeretném ugyan, de nincs reményem hozzá.
  Moldován Gergely

   Magyar Polgár, 1874. március 13. (kivonat)
  Magyarország királyhágón-inneni vagy erdélyi kerületének 12 törvényhatóságrai felosztása iránti tervezete.
  I. Jeleni törvényhatóságának megnevezése. Hunyad megye.
Hunyad megye Déva központtal. Zarándmegyéből: Brádi járás. Boitzai járás. Szászváros-Szék. Szászváros-szék s városát hozzácsatolva. Mező vagy kiváltságot város 6. Község, puszta vagy telep 369. 120 négyzetmérföld. Lélekszám 237.029.

   Magyar Polgár, 1874. május 9. (kivonat)
  Az albizottság nem tartja célszerűnek Zaránd megyét Hunyad megyével egyesíteni, mert félni lehet attól, hogy azon elemek, melyek Zarándot kiválólag alkotják, Hunyadban, ha ehhez csatoltatnak, a nemzetiségi egyensúlyt nagy mérvben megzavarnák.
  Ellenben a közigazgatás érdekében levőnek tartja azt, hogy Szászvárosszék Hunyad megyébe bekebleztessék, mint amelyhez úgyis forgalmi, kereskedelmi érdekeinél és területi fekvésénél fogva tartozik, s mint amelynek természetes kiegészítő részét képezi.
  Igaz ugyan, hogy Szászvárosszék ma még a Királyföldhöz tartozik, s ennélfogva az albizottság azon kimondott elve alá vonható, hogy az idegen elemek egyesítése lehetőleg kerülendő, de mint már említettük, Szászvárosszéknek természetes fekvése, mindennapi összeköttetése Hunyad megyével oly annyira kizár minden más combinatiót, hogy az albizottság a jobb közigazgatás lehetővé tételén vélt volna csorbát ejteni, ha ezen vidék Hunyad megyéhez való csatolásának szükségességét ki nem mondja.
  Az albizottság óhajtja ugyan, hogy idegen elemeknek egymással való egyesítése a lehetőségig kerültessék, de Szászvárosszéket épen olyannak tekinti, hol már ezen lehetőség határai megszűnnek, mert Szászvárosszék mint önálló törvényhatóság külön, kicsinységénél, lakosságának csekély számánál fogva fenn nem tartható, s még csakis Szebenhez, illetőleg a Királyföldhöz lehetne azt csatolni, de ez Szászvárosszék lakosságának nagy¬ mérvű megterheltetésével járna, amennyiben oly központhoz erőszakoltatnék, mely tőle távol van, hozzá alig vonná valamely érdek, szóval ez utóbbi combinatio a geográfiái és közigazgatási célszerűségnek minden feltételeit nélkülözi.
  A fentebbieken kívül, Szászvárosszéknek Hunyad megyével való egyesítése mellett szól még az, hogy ezen egyesülést a nevezett szék lakosságának legnagyobb része élénken óhajtja, s hogy a nevezett két törvényhatóságban nincsenek a birtok és magánjogi viszonyok tekintetében oly eltérések, melyek különös figyelembevételt igényelnének. Tény az is, hogy a nevezett terület egy időben, évtizedeken át a legszorosabb egyesítés mellett s ugyanazon közigazgatási kerethez tartozott, s a két municípiumnak természetes viszonyain alapuló, mindennapi érintkezésből kifejlődő számtalan érdekközösség, a súrlódásokat meggátolta s a közigazgatást lehetővé tette.
  Nem hagyhatta figyelmen kívül az albizottság azt sem, hogy Szászvárosszéknek bekebelezése által Hunyadmegye tekintélyes értelmi erőt és polgári elemet nyer, mely a két municípium egymással azonos érdekeinél fogva csak javára válnék az önkormányzatnak.
  Az albizottság tehát nem javasolhatja Zaránd megyének Hunyad megyével való egyesítését, ellenben a közigazgatás érdekében levőnek tartja, hogy Szászvárosszék Hunyad megyébe kebeleztessék. Az albizottság fentebbi javaslata értelmében ezen municípium, melynek neve Hunyad megye, székhelye Déva, körülbelül 120 □ mfld nagyságú lenne, 216, 000 lélekből állana és 470.000 frt állami egyenes adót fizetne.

   Magyar Polgár, 1874. június 13.
  Szászvárosszék és város törvényhatóságának két küldöttje: Lészai László és Tinku tanárok tisztelgett jún. a 10-én belügyminiszternél, arra kérvén a minisztert, hogy Szászvárosszék ne csatoltassék N.-Szebenhez, hanem inkább Hunyadhoz és a székhely ezen esetben Szászvárosra tétessék át, mint amely város Déva ellenében a kellő hivatali helyiségekkel s tisztviselői lakásokkal rendelkezik.

  Magyar Polgár, 1875. január 1. Ügyvédi kamarák.
A hivatalos lap közli az igazságügyér rendeletét az ügyvédi kamarák száma, székhelyeik s kerületeik megállapításáról. Összesen 27 ügyvédi kamara szerveztetik: Arad, Balassa-Gyarmat, Beszterczebánya, Brassó, Budapest, Debreczen, Eger, Eperjes, Győr, Gyulafejérvár, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Máramaros-Sziget, Maros-Vásárhely, Miskolcz, Nagy-Várad, Nagy-Szeben, Pécs, Pozsony, Soprony, Szabadka, Szathmár-Németi, Szeged, Székes-Fehérvár, Temesvár és Zala-Egerszeg városokban.
Az erdély-részi ügyvédi kamarák székhelyei és kerületei így állapíttattak meg:
1. Brassó: Brassó, Fogaras, Kezdi-Vásárhely és Sepsi-Szt.-György.
2. Gyulafejérvár: Abrudbánya, Déva, Gyulafejérvár, Hátszeg és Nagy-Enyed.
3. Kolozsvár: Deés, Kolozsvár, Szamosújvár és Torda.
4. Maros-Vásárhely: Besztercze, Csíkszereda, Gyergyó-Szent-Miklós, Maros-Vásárhely, Naszód és Székely-Udvarhely.
5. Nagy-Szeben: Medgyes, Nagy-Szeben és Segesvár

   Magyar Polgár, 1875. MÁJUS 21. Levelezés.Déva május 18. 1875
  Hunyadmegye főispánja Pogány György ma tartotta bevonulását a megye székhelyére. Azon őszinte tisztelet és ragaszkodás, melyet Hunyad-megye közönsége a fogadtatás alkalmával főispánja iránt kifejezett, több volt a kötelesség parancsolta tiszteletnél.
  A szó szoros értelmében ünnepe volt a mai nap Hunyadmegyének; hogy miért? Tartózkodunk részletezésekbe bocsátkozni, elégnek tartjuk, ha annyit mondunk, hogy az öröm általános volt, már főispánunk kineveztetése alkalmával, a mai ünnepélyességek sorozata pedig csak az általános öröm természetes kifolyásának tekinthető.
  Csak hálával tartozunk a kormánynak, hogy Hunyadmegye közigazgatási ügyeit ily erélyes kezekbe tette le; s hálával tartozunk másfelől főispánunknak is, ki nem habozott azt elfogadni. Szükségünk is volt már munkabíró tetterős kezekre.
A tisztelgések és ünnepélyességek sorozata már a piskii indóháznál elkezdődjek, amennyiben a megye intelligentiája, élén az alispánnal, egész odáig ment, az óhajtva várt főispán elé. Itt Szereday alispán magyarul — és Papiu esperes oláhul üdvözölték ő méltóságát. Szántó-Halmáról a Cserna hídján felállított csinos díszkapunál Makrai szolgabíró, Déván Béke K. a megyeházánál a megyei főjegyző tartottak üdvözlőbeszédet.
E beszédek mindenike méltó dísze volt az ünnepélynek.
   Megérkezés után azonnal kezdődtek a szokásos tisztelgések. Azután díszebéd volt, hol természetesen nem hiányoztak a toastok. Este fáklyás zene volt, mikor a dévai tűzoltó egylet parancsnoka tartott talpra esett beszédet.
  Nem tehetjük, hogy rövid tudósításunkat az egész megye közönsége által hangsúlyozott azon óhajtással ne zárjuk be, hogy Pogány György Hunyadmegye főispánja, mint akinek működésével itt egy új korszak vette kezdetét, sokáig éljen!

   Magyar Polgár, 1876. május 16. (kivonat)
  Törvényjavaslat, némely törvényhatóságok területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről.
I. Fejezet. A területi szabályozásról.
1. §. Az alább megnevezett megyék, kerületek, székek és vidékek területe szabályoztatván, az eddig ott fennállott törvényhatóságok helyett a következő megyék alakíttatnak:
…11. Hunyadmegye. Ezt képezik:
a) Hunyad-megye;
b) Szászváros-szék, Szászvárossal együtt;
c) Zarándmegye kőrösbányai és brádi járásai és n.-halmágyi járásának egy része;
d) Vajda-Hunyad város;
e) Hátszeg város.
Székhelye: Déva. Zaránd-megyének fennmaradó része Arad megyéhez csatoltatik.

TÖRTÉNELEM MÁSKÉPP

   „1849. október 6-án - szándékosan a bécsi forradalom és Latour halálának első évfordulóján - Aradon kivégeztek 13 honvédtisztet.

   Négyüket a 25. császári és királyi gyalogezred 2. zászlóaljából alakított kivégzőosztag lőtte agyon (az osztagban büntetésből besorozott bécsi forradalmár ifjak is voltak), kilenc honvéd­tiszttel Franz Bott, a brnói hóhér végzett a bitón.

   Magyarország és Erdély teljhatalommal felruházott ura, Haynau táborszernagy 14 tagú haditörvényszéke - tanúk meghallgatása, védők részvétele nélkül, két tárgyalás után - olyan honvédtiszteket ítélt halálra, akik a szabadságharc kitörése előtt a császári és királyi seregben tényleges tisztként szolgáltak és a szabadságharc alatt tábornoki rangot értek el, vagy önálló seregtestet vezettek.

   E katonák sokban különböztek; néhányan forradalmárnak vallották magukat, mások csak esküjükhöz kívántak hűek maradni; a magyarokon kívül volt közöttük német, osztrák, horvát és szerb; kisnemes, polgár és főnemes; dúsgazdag és vagyontalan; voltak közöttük barátok és ellenfelek, de egyben azonosak voltak: hősiesen harcoltak a magyar szabadságért, nemzeti függetlenségünkért, s ezért életüket áldozták.

   Amikor az évfordulón rájuk gondolunk, az emlékezés szép percei nem felhőtlenek: zavartan és kényszeredetten döbbenünk rá, hogy a 13 hőst legtöbben nem tudjuk felsorolni, eljutunk három-négy névig, Damjanich János, Nagysándor József, Vécsey Károly, Knézić Károly nevére még emlékezünk, s azután megtorpanunk, elbizonytalanodunk, szégyenkezünk. Ez a füzet ezért készült.

   Nem kívántuk feleleveníteni e derék, tisztességes katonák teljes életútját, bemutatni emberi erényeiket és gyengeségeiket, hadi tetteik, győzelmeik és vereségeik teljes lajstromát. Csak egyet akartunk: felidézni a legendás 13 vértanú nevét, felvillantani a nevek mögött rejlő embereket, s egy-egy mozzanat felelevenítésével átélhetővé tenni tragikus sorsukat, hősi halálukat.” Eddig az idézet.

   Hogy a szabadságharc után rögtön semmit sem lehetet tenni az elhunytakért, az tény: nyomozások, letartóztatások, feljelentések, megfélemlítések zajlottak rendszeresen, nem egy alkalommal ártatlanok is szenvedték a törvény kezének súlyát. De az már érthetetlen, hogy az 1867-es kiegyezés következtében teljesen feledésbe merültek a vártanúk. Mert akkor, jól megrögzött szokás szerint, a „haza bölcse”, vagyis Deák Ferenc keményen küzdött a másik bölccsel, Kossuth Lajossal. Azok, akik jövőjüket, családjukat és életüket adták egy nemes eszme miatt, akik java még magyar sem volt származásilag, feledésbe merültek. Évtizedek és évszázadok múlnak el majd, hogy bizonyos eseményekre megemlékezzünk. Sokan és tévesen ünneplésnek nevezik a rendezvényeket, de személy szerint én nem tudom, hogy miként lehet a halottakat ünnepelni. Ha végignézünk történelmünkön, mindig a legnagyobb katasztrófák évfordulójáról emlékezünk, Mohács, 1848, Trianon, stb. Azt már kevesen mondják, hogy a trianoni szerződést Horthy ellenforradalma pecsételte meg. Mert 1919-ben, francia megszállás alatt, az ellenforradalom szervezése a franciákat teljesen a nyakunkba ültette. Ezalatt, mások bizonygatták rokonságukat a franciákkal. És nyertek.

Nézzük a hálás utókort, a tábornokokat illetően: ötnek a földi maradványait kimosta a Maros, 1932-ben, vagyis kivégzésük után 83 évvel, kettőt 1913-ban találtak meg (64 év után), mondhatni véletlenül, Dessewfyt kettéfűrészelve lopták ki egy év után, Kiss Ernőt és Leiningent három helyre is eltemetették….

AULICH LAJOS honvéd tábornok

   Maradványait az 1932 májusi aradi árvíz idején találták meg, hamvai 1974 óta a vértanúk emlékoszlopa alatti kriptában nyugszanak.

KNÉZIĆ KÁROLY honvéd tábornok

   Az ő csontjait is az 1932. évi aradi árvízkor találták meg, örök álmát az emlékoszlop kriptá­jában alussza.

NAGYSÁNDOR JÓZSEF honvéd tábornok

Az ő csontjai is a Maros 1932. évi áradásakor elvégzett gátépítés során kerültek nap­világra, végső nyughelye az emlékoszlop kriptájában van.

POELTENBERG ERNŐ LOVAG honvéd tábornok

   A kiegyezés után családja megkísérelte felkutatni maradványait, de csontjait csak 1932-ben, az árvízi gátépítéskor találták meg, most az ő sírja is az emlékoszlop kriptája.

TÖRÖK IGNÁC honvéd tábornok

   Csontjait a gátépítési munkálatoknál, 1932-ben találták meg, maradványai az emlék­oszlop kriptájában nyugszanak.

DAMJANICH JÁNOS honvéd tábornok

   Teteme 125 évig felesége rokona, Csernovics Péter temesi főispán mácsai kastélyának parkjában pihent, 1974 óta az emlékoszlop kriptájában nyugszik.

LÁHNER GYÖRGY honvéd tábornok

   Holttestének elszállítását a már említett Csernovics Péter temesi főispán szervezte meg, teteme Damjanichcsal együtt nyugodott a főispán mácsai birtokán, míg 1974-ben végleges helyre, az emlékoszlop kriptájába kerültek csontjai.

DESSEWFFY ARISZTID honvéd tábornok

   1850 tavaszán maradványait unokatestvérei ládában, kettéfűrészelve csempészték a margo­nyai Dessewffy-birtokra, jelenleg is ott - mai nevén Marhaňban - van a sírja.

KISS ERNŐ honvéd altábornagy

   Tetemét a kivégzést követő második napon ásta ki tisztiszolgája, hat hétig hamis sírfelirattal nyugodott az aradi temetőben, majd tizenhat évig Katalinfán volt eltemetve, végül maradvá­nyait átszállították Alsóeleméribe - mai nevén Elemir -, a családi sírboltba. Ma is ott pihen.

LÁZÁR VILMOS honvéd ezredes

   Maradványait - hosszas keresés után - 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában; végső nyughelyet ő is az emlékoszlop sír­boltjában lelt.

SCHWEIDEL JÓZSEF honvéd tábornok

   Csontjait 1913-ban, Lázár Vilmos maradványaival együtt találták meg, nyughelye az emlékoszlop sírboltja.

LEININGEN-WESTERBURG KÁROLY GRÓF honvéd tábornok

   Tetemét felesége családjának sikerült megszereznie, egy ideig sógora monyorói birtokán pihent - a sír helyét közvetlenül a fegyverletétel előtt maga választotta meg -, később a boros­jenői templom sírboltjában helyezték el. 1974-ben maradványait átszállították az emlékoszlop kriptájába.

VÉCSEY KÁROLY GRÓF honvéd tábornok

   Holttestét feleségének egyik ismerőse az aradi köztemetőben hantoltatta el, itt pihent 1916-ig. Ezután maradványai az aradi kultúrpalota kriptájába kerültek, 1974 óta ő is az emlékoszlop sírboltjában nyugszik.

RÉTHY ENDRE és TAKÁCS LÁSZLÓ ARADI VÉRTANÚINK összeállítása után, saját kommentekkel fűszerezve.