Zalatna 1848. október 23.
Amikor eldöntöttem, hogy a zalatnai eseményekről írok, akkor Jakab Elek mondása jutott eszembe: „Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs. Én ezt tenni éppúgy irtózom, mint nem szégyellem megvallani, hogy tévedtem, ha róla meggyőznek.”[1] Nem könnyű az 1848-ban Zalatnán megesett dolgokat elfogulatlanul megítélni, melyek szöges ellentétben álltak a helység gyönyörű, szláv eredetű nevével: zlatna= arany. A 170 éves sebeket feltépni még most is fájdalmat okozhat, és nem ítélkezés miatt teszem: meg kell bocsátani, még akkor is, ha nem lehet elfelejteni az eseményeket.
Mint minden fegyveres megnyilvánulásban és az 1848-as forradalomban is - és Zalatna esete sem kivétel - a civil lakosság szenvedett legtöbbet. Azonban kötelességünk, az újabban feltárt dokumentumok fényében nemcsak megcáfolni, hanem kiigazítani is a lélekemelő jelszavakat lobogtató történelemhamisítókat vagy elírókat, akik magukat hazafiaknak is nevezik.
A szabadságharc kitörésekor, a magyarok és a románok egy táborban voltak. Ez csak addig sikerült, míg az osztrákoknak sikerült a „divide et impera” alapon a románokat a magyarok ellen fordítani. Az 1848. szeptember 16-án lezajlott balázsfalvi gyűlésen, Simion Barnutiu biztatására, a két fél már merőben ellentétes állást foglalt. Sikerült a románokkal elhitetetni, hogy a magyarok mind egy szálig ki akarják őket irtani, ami könnyen sikerült a félig kulturálatlan elemekkel. Jelszó lett: „vin ungurii, dati-le foc.” A mócokat az osztrákok nemcsak biztatták, hanem fegyverrel is ellátták. Az általános zűrzavarban egyedül Balcescu volt az, aki átlátott a szitán, de nem hallgatta meg senki. A románság, hogy kiirtásának elejét vegye, eldöntötte, hogy kezébe veszi a kezdeményezést, de nem a reguláris hadsereg ellen, hanem a civil lakossággal szemben. 1848 október 20-án többezer móc lerohanta Gyulafehérvárt, több házat felégettek, és ezt a várban levő katonaság közömbösen szemlélte. Mellesleg, amikor a veszélyben forgó Nagyenyed segítséget kért a tordai katonaságtól, az sem érkezett meg. A gyulafehérvári események után az a hír kezdett terjedni, hogy a következő áldozat Zalatna lesz.
Az legyilkoltak névsora a katolikus anyakönyvben
Az alsó-fehér vármegyei bányaváros kincstári központ volt. Magyarok, németek és románok egyaránt lakták. A városban 200 fős nemzetőrség szolgált, amelyben minden etnikum képviseltette magát. Október közepén már érezhető volt a nyugtalanság a város környéki falvakban. A román lakosság a magyarok támadásaitól tartott és táborokba települt. A magyar nemzetőrség Nagyenyeden gyülekezett. Október 18-án a román felkelők megtámadták Kisenyedet, s az ottani magyarok nagy részét lemészárolták. A nemzetőrség tovább gyülekezett.
A Zalatnára érkező utazók egy részét, a környéken őrködő románok megtámadták, kirabolták és megverték. Ezután Nemegyei János bányatanácsos, helybéli nemzetőrparancsnok követeket küldött a román papokhoz. Azt kérte tőlük, jöjjenek a városba és simítsák el a konfliktusokat. A környékbeli románok elégedetlenségét többek között Petru Dobra zalatnai román ügyvéd, kincstári írnok szította. Beutazta a falvakat, s a fenyegető veszélyre hivatkozva felszólította a lakosságot, hogy mielőbb fegyverezzék le a zalatnai magyar nemzetőrséget.
Október 23-án reggel többezres román tömeg vette körül Zalatnát. Dobra a város előtt rendeletet kapott Avram Iancutól, a román fölkelők egyik parancsnokától, hogy várjon a zalatnaiak lefegyverzésével.
Dobra azonban félretette az utasítást. A felkelők azt követelték Nemegyeitől, hogy a magyar zászlókat vonják be, a magyar nemzetőrség tegye le fegyvereit, és szolgáltassa be azokat a gyulafehérvári cs. kir. várparancsnokságnak. Nemegyei először ellenezte majd elfogadta a feltételeket. A zalatnai román lakosság is népgyűlést tartott, és elhatározta, hogy a magyar lakossággal közösen védi meg Zalatnát a környékbeli románoktól.
Alighogy az egyezmény megszületett, a felkelők mindenfelől benyomultak a városba. Szándékukról árulkodtak a fegyvereik csúcsára tűzött szalmatekercsek. A bányapénztár előtt összegyűlt magyar nemzetőrség még mindig fegyverben állt. A felkelők ordítoztak: „Üssetek agyon mindenkit, ki kék színű ruhába van öltözködve; le a fegyverekkel; estére véreteket isszuk.”
Csakhamar tűz támadt a városban, a felkelők pedig megrohanták a nemzetőrséget. Nemegyei erre lövetett, mire a felkelők hanyatt-homlok futni kezdtek. Nemegyei hamar átlátta, hogy ilyen kis erővel nem sokáig tarthatja magát, ezért igyekezett összegyűjteni a magyar és német lakosságot, s megindult velük Gyulafehérvár felé. Pietrosa-nál azonban, egy hegyszorosban, a felkelők eltorlaszolták az utat. A nemzetőrség kénytelen volt letenni a fegyvert. A románok megígérték, hogy bántatlanul elvezetik a menekülteket Gyulafehérvárra.[2]
Az éj folyamán az Ompoly vize melletti preszákai[3]mezőre kísérték őket, s megparancsolták nekik, hogy feküdjenek le. A védtelen embereket előbb levetkőztették, kifosztották, majd Dobra parancsára felsorakoztatták. Alighogy ez megtörtént, minden oldalról rájuk támadtak, és lemészárolták őket. Mire eljött a hajnal, 645 zalatnai teteme borította a preszákai mezőt. Az áldozatok száma vitatható, hiszen Mikó Samu könyvében 800 áldozatról szól (4. old). Az is a valósághoz tartozik, hogy egy „oláh főzőné” egy magyar gyermeket magáénak vallott a megvadul csőcselék előtt, s a gyermek így megmenekült.
Nem lehet elhallgatni, hogy a magyar áldozatok mellett voltak németek, szlovákok és románok is. A zalatnai katolikus anyakönyvben, két oldalon, értékes adatok vannak az elesett katolikusokról, számuk 184. De voltak reformátusok, unitáriusok, görög-katolikusok is az áldozatok között. Érdemes megfigyelni, hogy Janku Ábrahám nem adott parancsot Zalatna elpusztítására, és azt, hogy román civil lakosság és a magyar együtt akarták magukat és városukat megvédeni.
A sors keze azonban könyörtelen. 1850-ben Janku már tébolyodottan furulyált Abrudbányán, az emberei által előidézett romok között (de nem az ő parancsára), és az ottani, ki nem irtott magyarság alamizsnáján élt. Bölöni Mikó Samu szerint: „az oláhok megkísérelték többször, hogy anyagilag támogassák, de Janku azt mondta, hogy azoktól, kik őt elárulták, nem fogad el semmit.”[4]
A zalatnai katolikus anyakönyvi bejegyzés, nomen defuncti/defuncta:
Az ompolygyepűi emlékmű
1848. október 23.
Árkosi Lajos, Ambrus Ferenc, Asztalos Ádám, Bakó Ferenc, Bakó István, Bakó Károly, Bakó József, Bakó János, Bartha Gyula és fia, Bartalis János, Bartalis József, Behnel Antal, Belcság Kristóf, Bárosi Antal, Brader Antal és fia András, Bonk Józsefné, Büttösyné, Császár Zsigmond, Csíki Antal, Decani Erzosné, Demény János, Dihanicsné, Dihanics Antónia és rokona, Dihanics Manó, Drszdorszli István, Erdélyi Mihály és felesége, Eckert János, Farkas Károly, Farkas László, felesége és gyermeke, Fillenbaum Antalné, Fillenbaum Ottó, Fillenbaum Antal, Fillenbaum Benedek, Farkas Károly, Frendl Ferenc és felesége, leányuk Tilda, Flosnik Antal, Gászi Ferenc, Gászi József, Gászi János, id. Gyöngyössy István, ifj. Gyöngyössy István, id. Gyöngyössy József, ifj. Gyöngyössy József és felesége két gyermekkel, Guzmann N, Haller József, Hermann Ferenc, Hirth Lajosné, Horvátovics József és fia József, Hallerné, Horecsári Erzsébet, Imre a szabó és fia, Illés István, Jankó János, Jankó József, Katrovics Jakab és felesége, Katrovics Manó, Katrovics Dávid, Katrovics Antal-fiai Manuel és Antal, Kabnik Antal, ennek testvére, anyja és gyermekei, Kaba Ferenc és József, Kaba György fiai, Kászoni Ferenc, Karácsonyi József, id. Konoczi, Kovács Antal, Kovács József, Kovács János, Kompodi Antal, Kompodi Erzsébet és rokona, Koikin Mátyás, Knoblach Antal és fia, Kosztinás György, Márton Lajos, özv. Létayné, Lukács Simon, felesége és négy fia, Locz Antal, Marosi János-felesége és fia, Marosi Elek, Márton Antal, Maas Miklós, Maxai Péter-felesége és leánya, Mihajlovics Károly, Molnár Ferenc és felesége, Molnár Erzsébet, Nagy István, Nesselfeld Ferenc, Nericean Mária, Olajos Károly, Olajos Miklós, Opicz János, özv. Pecherné, Plesch Antal, Poloni János – Borbála és lánya, Puchert István, Raub N. asztalos, Ravasz György, Reingold Antal, Reiner József, Román Antal, Roth Ferenc – felesége és fia, Sáfár Dániel – felsége és gyermeke, Simon Antal és felesége, Simon József, Szima János és felesége, Szima Jánosné, Sponár Ferenc –felesége és négy gyermeke, Székely Ferenc, Slafkovics István, Slafkovics Károly, Stuckli Ferenc és három fia, Stuckli Jakab, Szekeres Mihály, Schandl István, Schweller Antal, Szabó József, Téglásné, Traunfeld Adolf – felesége és fia, Trecsislav János, Taub Lőrinc – felesége és fia, Treger József, Treger Ferenc, Tóth Károly, Újvári Ádám, Urbanné és fia Eduard, Weisser József – felesége és két gyermeke, Wilhelm Alajos, Will Mihály, Weisser János, Vlancs Imre, Zakariás Kristóf, Zborai Miklós – felesége és gyermekei. (184)
Máshol is zajlottak le sajnálatos események. Elpusztult Abrudbánya és Verespatak is. Ezt gyakorlatilag Hatvani Imre váltotta ki, a volt váltóhamisító ügyvéd, a forradalomban őrnagy, de katonai felkészültség nélkül. Amikor Kossuth és Janku az 1849-es fegyverszünet alatt a békekötésről tárgyalt, Hatvani önhatalmúlag megtámadta a mócokat Abrudbányán. Hatvani egy nap alatt megsemmisítő vereséget szenvedett, csapata megszűnt létezni, és két helység, Abrudbánya és Verespatak, pusztulása is a meggondolatlan cselekedete miatt következett be.
[1] Szentgericzei Jakab Elek (Szentgerice, 1820. február 13. – Budapest, 1897. július 22.) történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1870), majd rendes (1889) tagja.
[2] http://tarsadalominformatika.elte.hu/.../lecke3_lap1.html
[3] Ompolygyepű (Presaca Ampoiului)
[4] Bölöni Mikó Samu – Zalatna és Abrudbánya pusztulása 1848/49-ben, Magyar Jövő Nyomdaüzem és Lapkiadóvállalat R.T.Miskolc, 6.old
Emlékmű kép: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/50/Zalatna-1.jpg
2020. március 13.