Miért hanyatlik az erdélyi magyarság?

   Alig van vármegye az országban, amely természeti kincsekben oly gazdag volna, mint Hunyadvármegye. Hatalmas őserdői, arany-, szén-, márvány-, terméskő-, vas- és kénkovandbányái, hajózhatóvá tehető folyói, elsőrendű havasi legelői és jól termő szántóföldjei egy egész ország mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi fejlődésének szolgálhatnának alapjául. A Rudai Tizenkét Apostol nevű aranybánya például egymagában is több aranyat termel, mint egész Európa együttvéve, zúzó művei pedig az egész kontinensen a legnagyobbak. Ennek dacára azt kell tapasztalnunk, hogy a vármegye lakossága szegénység dolgában Árvamegyével vetekedik, annak 80 százaléka analfabéta, nagy részben állati életet él, táplálkozásban, lakás és ruházkodás dolgában nem sokkal áll felette barlanglaké őseinek, erkölcsei pedig annyira elvadultak, hogy a fővárosi hírlapok bűnkrónikái akár állandó rovatot is vezethetnének azokról. Évente legalább is 50 emberölés fordul elő, nem szólván a többi, ijesztő mértékben szaporodó főbenjáró bűncselekményekről. Ha valamelyik hír így kezdődik: Déváról írják, — akkor biztos, hogy Hunyad vármegyében valamelyik polgártárs lelke önkénytelenül vált meg a testétől.
   Hunyadvármegye általános nyomorúságának kísérő jelensége a magyarság erős hanyatlása. Az újonnan megalakult Erdélyi Liga azon jajkiáltása, hogy Erdélyben az oláhság rohamosan tért foglal, Hunyadvármegyére már nem alkalmazható, mert itt a térfoglalás már be van fejezve. Buda Géza, Zeyk, Berivoy, Kiss József birtokai kerültek a közelmúltban oláh kézre. E birtokok közül különösen a Berivoyé érdemel figyelmet, először azért, mert a megye szívének nevezhető, másodszor azért, mivel Mihu János azon kifejezett célból vette meg, hogy azon a gróf Kun Kocsárd által alapított és az EMKE kezelésében lévő algyógyi földmívesiskola tőszomszédságában hasonló oláh iskolát alapítson. És ahogy őt és a vele tárgyaló Tiszát ismerjük az alapítás különb lesz az EMKE-nél.
    Mielőtt megjelölnők a magyarság pusztulásának igazi okait, néhány képet mutatunk be e pusztulásról.
   Darányi Ignác volt földmívelésügyi miniszter, belátva azt, hogy Hunyad vármegyében a magyar középbirtokos osztály lába alatt inog a talaj, nagyon helyesen arra a konklúzióra jutott, hogy Erdélyben csak úgy tarthatja fenn magát a magyarság, ha oda minél több magyar parasztot telepít. Mert hiszen, aki hazánk történelmét elfogulatlanul lapozgatja, csakhamar kénytelen konstatálni azt az igazságot, hogy még az úgynevezett anyahazában is a magyar paraszt volt az, aki ezer évig fenntartotta e hazát a magyarságnak.
   E telepítések céljaira legalkalmasabbaknak látszottak a bukovinai csángó-magyarok elsősorban azért, mivel minden állam bátran megteheti azt a sovinizmus vádja nélkül, hogy idegen országba szakadt véreit kebelére fogadja. Egy másik és pedig legmérvadóbb szempont pedig az volt, hogy e csángó magyarok, akik Bukovinában évszázadokon át elszigetelten élve megtartották magyarságukat, elég biztosítékot nyújtanak a jövőre is a tekintetben, hogy nemzetiségükhöz szívósan fognak ragaszkodni. E mellett az sem maradhat figyelem nélkül, hogy a csángó-magyarok szaporodási statisztikája igen kedvező, mert átlagos számítás szerint egy- egy házaspárra 5 gyermek esik. Darányi tehát Marossolymoson, Folton és más alkalmas községekben nagyobb komplexumú birtokokat vett meg a kincstár részére telepítés céljaira, de terveit már nem valósíthatta meg, mert időközben a koalíciós kormány megbukott, a reá következő kormány pedig tudni sem akar a csángók telepítéséről, hanem házi kezelésbe vette a középbirtokosoktól megvett birtokokat és gyönyörűségesen reáfizet minden évben gazdálkodására.
   A románokkal kötendő paktum egyik sarkalatos feltétele ugyanis az, hogy a magyar kormány mindenféle ilyen telepítési akciótól tartózkodni köteles. Ez a dicsőség is Tisza István nevéhez fűződik.
   Már említettük, hogy Hunyadvármegye természeti kincsekben bővelkedik, ezt kiegészíthetjük azzal, hogy Hunyadvármegyében minden talpalatnyi térhez fontos történelmi emlékek fűződnek. A nagyközönség rendszerint csak Vajdahunyadra, Déva várára, a Kenyérmezőre, Piskire és a magyar történelem többi nevezetességeire gondol, de nem tudja azt, hogy e megyében annyi őskori és római korabeli kultúrmaradvány hever parlagon a tudományos kutatók részére, hogy a világ egyik legnagyobb tudósa, Momsen, azt a műkincsek tárházának nevezte.

Nos, itt vonatkozzunk kissé a dévai telepítésekre, mert a dolog nem oly egyszerű, mint egyesek a youtubon vagy különböző alkalmakkor és helyeken bemutatják. Ezek „történelme” legalább fenntartással fogadható el, hogy enyhén fejezzem ki magam.
Az első 1889-1892 között zajlott le, állami telepítés volt. A telepesek kisebb nagyobb csoportokban érkeztek a telepítés befejezésig. A második dévai telepítés eszméje már az amerikai kivándorlás kezdetekor felvetődött (1904-1906). Ezt a kor román újságai, főleg a nacionalisták és sovinok, inkább tárgyalták. Az első telepítés lebonyolítója Bukovinából Zsók István volt, ő tartotta folytonosan a kapcsolatot a dévai polgármesterrel, Issekuz Antallal, és „zabolázta” a bukovinai népet. A második telepítés sikeres lebonyolításában a halál állította meg (1908. szeptember 25). Azonban az elkezdett dolgokat már folytatni kellett, hiszen nemcsak a jövendőbeli telepesek voltak felbíztatva (ezek ingatlanukat pénzzé tették Bukovinában), hanem a Déva környéki földek is fel voltak már vásárolva az állam által, és már 1909-ben jövögettek lassan Bukovinából az emberek, meghúzva magukat az itteni rokonoknál. A Darányi kormány végével az állami telepítés is befejeződött és azért használta ki a nemrég írásomban említett Szabó Imre és Farkas Béla az alkalmat, hogy magántelepítést hozzanak létre Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. A már megindult bukovinai gazdákat nem volt nehéz meggyőzni, ám innen következett a 62 ezer korona panamázás. Darányi ötlete, szerintem nem volt rossz, erősíteni a Marossolymos-Folt közötti magyarságot (Baláta, Beregszó, Haró, Kéménd, Arany, Rápolt, Bábolna), azonban ez nem jöhetett létre, mikor több volt az akadály, mint a jóindulat az akkori magyar kormány részéről.(LGP.)

   Harminc évvel ezelőtt akadt két idealista, név szerint Sólyom Fekete Ferenc volt törvényszéki elnök és gróf Kun Géza, a Tudományos Akadémia volt alelnöke és Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat címén egyesülést hoztak létre, amelynek célja a vármegye műkincseit az emberiség számára felkutatni, tudományosan feldolgozni és azoknak megőrzéséről gondoskodni. A tudományos búvárkodók egész gárdája csoportosult a két nagynevű alapító köré és mit kell tapasztalnunk most 30 év utáni Maga Déva vára, Mátyás király, Rákóczi György és Szécsy Mária volt tulajdona, ahol az első unitárius püspök, Dávid Ferenc, szenvedett mártírhalált, szóval ez az elsőrendű műemlék, minden gondozás nélkül prédául esik az idők vasfogának.
   Az egyesek buzgalmából gyűjtött, nagybecsű műkincsek egy rozoga épületben hevernek, szanaszét meri az államnak o célra nincs és nem is volt soha pénze. Jellemző, hogy Bethlen Gábor fejedelem születésének közeledő 300 éves fordulója alkalmával o társulat ünnepélyt kívánt rendezni, mert e dicső fejedelem Déván lakott és palotája most is ott áll a várhegy tövében, de kénytelen volt erről lemondani, mivel Déva városa azt anyagilag támogatni nem akarta, maga pedig a szükséges eszközök felett nem rendelkezik. Csak jönne Dévára margitszigeti, várpalotai, sóháti és zalatnai Lukács László, milyen fényes ünnepségre telnék!
   Most pedig, szíves olvasó, kísérj Kéméndre. Ez a kis falucska Dévától alig egy óra járásnyira fekszik és hajdanában református vallású magyarok lakták, de ma már csak Preisich Pinkász benne az egyedüli magyar. Be sem kell mennünk a faluba, hanem álljunk meg annak végén egy földalatti kis putrinál és hívjuk ki annak lakóját. Hívjuk ki — mondom — mert azt a bűzt, amely az évtizedeken át szellőzetlenül maradt kunyhóban uralkodik, még egy jól nevelt állat sem bírja ki. Hívásunkra megjelenik egy rongyos alak.
   Külseje miben sem különbözik a sátoros cigányasszonyétól, de az éhség és elcsigázottság okozta ráncok beszéd közben mintha kissé elsimulnának és bámész. révedező tekintete mind nyájasabbá lesz. A putri lakója három nyelven beszél: franciául, németül és oláhul. Valaha ünnepelt szépség lehetett, Parisban nevelődött, de családja kihalt és ő fokról-fokra süllyedt odáig, hogy a falu népe kegyelemből helyet adott neki a község végén, ahol egy földalatti kunyhóban meghúzhatja magát és könyöradományokból tengetheti életét. Várady Lizinek hívják és utolsó sarjadéka annak a hatalmas Várady családnak, amelynek kastélya a faluban romban hever. Lizi kisasszony lovagolni, zongorázni, vadászni tanult és a magyar típust ő tükrözteti vissza Erdélyben a leghívebben.
   Folytathatnék a szomorú képek sorozatát, de azt hisszük, hogy mutatóul ez is elég. Reátérünk tehát azon okok megjelölésére, amelyek az erdélyi magyarság pusztulását előidézték. E témáról már könyvtárakat írtak össze, részint olyanok, akik a román-kérdést papirosból ismerik és egy eleven oláht nem is láttak, részint pedig olyanok, akik tapasztalati tényekről számolhatnának be, de bizonyos érdekek szolgálatában állva, az igaz tényeket vagy elhallgatják vagy elferdítik, vagy végre elfogultságukban helytelen irányban haladnak. Maradjunk ez utóbbinál!
  Az elfogult bírálóknak tudniillik, hogy a Dévára telepített csángók évtizedek óta kérelmezték visszahonosításukat. Négy évvel ezelőtt nyerték vissza tömegesen magyar honpolgárságukat és a három évvel ezelőtt lefolyt képviselőválasztások alkalmával minden közigazgatási puhítás és meggyúrás ellenére egytől-egyig Barcsay Andorra Justh-párti jelöltre, szavaztak le o csángó magyarok. Hogy ilyen elemek sem a központi kormánynak, sem pedig ennek következtében a közigazgatási hatóságoknak nem kedvesek, magyarázatra sem szorul.
  De éppen olyan ridegséggel és ellenszenvvel találkozik a magyar paraszt Erdélyben a magyar földbirtokosok részéről is. Ennek oka pedig az, hogy a kultúra magasabb fokán álló magyar paraszt, sem mint béres, sem mint zselléres, sem mint törpebirtokos nem kezelhető oly előnyösen, mint az oláh paraszt. Ez utóbbinak ambícióját teljesen kielégíti a száraz málé és egész boldog, ha néha napján egy kis kancsó torokreszelőt önthet fel a garatra Alázatossága a rabszolgáéra emlékeztet és kézcsókkal üdvözli kenyéradóját Hogy a magyar paraszt ezekre képtelen, becsületére válik, de vesztére is, mivel az arisztokratikus allűrökkel megáldott erdélyrészi magyar középosztály ezek miatt nem kedveli és az oláh parasztot favorizálja.
  Ugyanaz a játék, amely eddig az erdélyi bércek szűk hazájában folyt, országos jelleget kezd ölteni, abban a paktumban, amit Tisza István az oláh középosztály maroknyi csapatával kötni szándékozik. Ez a paktum Tisza részéről árulás a magyarság ellen, Maniuék részéről hitszegés az oláh nép ellen. Kétségtelen ugyanis hogy bármily koncessziókat kapnak Maniuék Tiszától, azokat intézményesen fogják biztosítani míg ellenben teljesen efemer értékű az az ellenérték, — ha ugyan értéknek egyáltalában nevezhető — hogy Maniuék belepnek a nemzeti munkapártba. Ma belépnek, holnap kilépnek. Példa épen elég volt rá. De árulás ez a paktum az oláh néppel szemben is, mivel ilyen, egy nép alkotmányjogi helyzetét megalapozó szabadságjogok csak úgy bírnak igazi értékkel, ha azokat a nemzeti közvélemény szankcionálja és nem akkor, ha azokat egy letiport és agyongázolt nemzet kényura suba alatt csempészi be. Maga az oláh nép sohasem idegenkedett a magyar nyelv megtanulásától, sőt az eddigi kísérletek minden vonalon azt bizonyítják, hogy az oláh paraszt egész boldog, ha erre alkalma nyílik. Ellenben kivétel nélkül ott látjuk az oláh parasztságot a legszélesebb alapokon nyugvó általános választói jogért küzdők táborában. Ha tehát Maniuék az általános választói jog alatt azt értik, hogy ők lesznek általánosan megválasztva, akkor elárultak az oláh nép legszentebb jogait.
  Összefoglalva mindezeket, kitűnik, hogy az erdélyrészi magyarság hanyatlásának igazi okai magában a magyarságban keresendők és fejtegetéseimet nem zárhatnám be méltóbban mintha idézem Kossuth Lajosnak Herman Ottóhoz és Szathmáry képviselőhöz évtizedekkel ezelőtt intézett levelében nyilvánított ama véleményét, hogy az erdélyi magyarság hanyatlásának igazi oka az, hogy hiányzik belőle a faji öntudat és a demokratikus szellem.
   Dr. Leitner Mihály.
  Pesti Hírlap. 1914.jan.18, 16 szám

   Leitner Mihály (Hajdúsámson, 1864. május 10. – ?) jogász, szerkesztő, közíró.
   A budapesti Rabbiképző Intézet növendéke, de jogi pályára lépett és Déván nyitott ügyvédi irodát. Megalapította és 1901-től kezdve harminc éven át szerkesztette a Déva és Vidéke, később a Hunyadvármegye c. lapot. Mint a 48-as Párt helyi elnöke már az I. világháború előtt élénk részt vett a közéletben; figyelmet keltett a Pesti Hírlapban (1914. január 18.) megjelent Miért hanyatlik az erdélyi magyarság c. írása. A megyei Közgazdasági Tanács és Törvényszéki Bizottság tagja, a helyi Iparbank igazgatója, a német és héber nyelv hiteles tolmácsa a törvényszéken. Az Országos Magyar Párt (OMP) a megyei szervezet elnökévé választotta. Cikkei jelentek meg a Brassói Lapok, Ellenzék, Keleti Újság, Magyar Kisebbség hasábjain.
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Leitner_Mihály)