A hunyadmegyei magyarok eloláhosodása és a református egyház. II.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887-08-21/34. szám.
A hunyadmegyei magyarság körében óriási pusztítást vittek véghez.
2. A gyakori háborúk és a vérengző oláh zendülések. E lap minden olvasója tudja a történelemből, hogy Erdélyország népe hosszú időn át, két ellenséggel vívott folytonosan megújult harcot: egyfelől a törökkel, másfelől a némettel, jobban mondva az osztrák császári ház hadseregeivel. Nehéz s elkeseredett harcok voltak ezek, melyekben igen gyakran testvér testvér ellen fogott fegyvert. Erdély történelmének leggyászosabb lapjai azok, ahol e kétfelé folytatott védelmi harc históriái vannak megírva. Most török-tatár csapatok dúlják föl a békeszerető nép hajlékait, majd német hadak nyomában járó Kriegs-Gerichtek ítélik halálra a szabadságszerető magyarok jobbjait. Gyakran volt Erdély magyarsága tűz és víz között. Amaz fölperzselte, emez elöntötte legszebb vidékeit. Az a nemzet testén ejtett soha ki nem gyógyítható sebeket, ez a nemzet lelkét kívánta megölni, hogy többé föl se támadhasson a leigázott népek oltalmára.
E veszedelmes harcok pusztító árja nagyon megtizedelte Hunyadvármegye magyar lakosságát. A vérengző hadak útja legtöbbször e megyén vezetett keresztül. A vaskapui szorosan átjőve, Hátszeg vidékét és a Sztrigy mentét, a Maros völgyén fölfelé haladva pedig a Déva, Piski és Szászváros környékén fekvő községeket borították legelőbb lángba az ellenséges táborok. Éppen azokat a falvakat, melyekben tömegesen élt a magyarság. A lakóházakat fölégették, a nőket és a gyermekeket legyilkolták vagy magukkal vitték, a fegyvert fogható férfiak pedig legtöbbnyire csatatéren véreztek el. A Maros, Sztrigy és a Cserna folyók mentén számos magyar község lett ily módon kipusztítva s később oláhokkal betelepítve. Szántóhalma, Szent-András, Piski, Tompa, Batiz, Zeykfalva, Őralja-Boldogfalva, Sztrigy-Szent-György, Kalán, Hátszeg, Zajkány, Cserna-Keresztúr, Kis- és Nagy-Barcsa, Bojsur, Pestes, Hunyad, Déva, Tordos, Maros-Ilye, Laposnyak, Solymos stb. községek lakossága vagy egészen vagy részben e gyakori háborúk folytán pusztult ki, a XVI. és XVII. század folyamán.
Az életben maradottak visszatértek ugyan lerombolt tűzhelyeikhez s újra építgették a felégetett templomokat, de számban, erőben megfogyatkozva, a túlnyomó oláhság mellett háttérbe szorultak, annyival is inkább, mert a háborúk lezajlása után, Erdély kormánya és politikai élete a magyar faj érdekeinek éppen nem kedvezett.
Okmányok vannak egyházközségem levéltárában, melyek e háborús esztendőkről, mint »nagy veszedelem idejé«-ről tesznek említést, midőn az »Istennek választott serege irtózatos megpróbáltatásoknak volt kitétetve az pogány törökök és az német katonák miatt, akiknek kezeik által sok derék ekklézsiánknak örökre való pusztulása lett.«
Csak azon magyar faluk maradtak e veszedelmes időben érintetlenül, melyek a fő közlekedési utaktól távolabb feküsznek, mint Lozsád, Nagy-Rápolt, Rákosd, Hosdát (eredetileg Hasdad) és Haró, melyekben a magyarság ma is nagyobb számban él. Itt a rombolás nyomai nem mutatkoznak; valószínű azonban, hogy az lett veszedelmes idők emberpusztító munkája e községek magyar lakosságára is csökkentő hatást gyakorolt. Nem hagyható számításon kívül az a pusztítás sem, melyet a felbőszített oláhság többszöri lázadása, mondhatni kegyetlen vérengzése vitt véghez a hunyadmegyei magyarság között, kivált a régi Zaránd területén. Legnagyobb mérvű volt ezek közta Hóra—Kloska-féle zendülés 1784-ben és a Janku-féle, az 1848-ki függetlenségi harc idején. Sok magyar nemesi család lett e két alkalommal, a szó igaz értelmében, kiirtva vagy megtizedelve. Kőrösbánya, Brád, Kristyór és Ribicze magyar lakossága 9/10-ed részben e gyilkos zendüléseknek esett áldozatul. Az ember megborzad ma is, ha az ezen helyeken végbevitt vandalizmus részleteiről olvas vagy épen szemtanuktól beszélni hall. Ki is pusztult e helyeken a magyarság úgy, hogy 1000—1500 km2 területen nem él ma többé 4—500 lélek, aki testünkből való test és vérünkből való vér volna. »Czárá noste« (A mi országunk) lett belőle, mint az oláh mondja, mely ránk, magyarokra nézve, talán örökre elveszett.
Joggal állíthatom tehát, hogy Hunyad megye magyarsága legnagyobb részben a török és német hadakkal folytatott háborúk, továbbá az oláhok többszöri vérengzései folytán pusztult ki. Ezek apasztották le, ezek csökkentették meg létszámát annyira, hogy ma megfogyva és nyelvét veszítve az oláh néptömeggel szemben csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudja magát úgy —ahogy fenntartani.
És itt eljutottam a harmadik fő okhoz, mely a megyénkben magyarság nagymérvű megapadását érthetővé teszi. Nem egyéb ez, mint
3. Erdély kormányának magyar és protestáns ellenes magatartása.
Szomorú nap virradt az erdélyi magyarokra, kiválta reformátusokra, midőn Magyarország jobb keze, a bérces kis haza, független államiságát és nemzeti kormányát elveszítve, 1690-ben a Bécsben székelő birodalmi kormány uralma alá került. I. Leopold, III. Károly, Mária Terézia és II. József erdélyi nagyfejedelemsége gyászbetűkkel van beírva a magyar reformált egyház történetébe. II. Apaffy Mihály bukása a germanizmus és a katholicismus felülkerekedését, s ezzel együtt a magyar reformált egyház sülyedését vonta maga után. Amint Erdély Guberniuma Bécsből nyerte hatalmát, amint az erdélyi kath. püspökség a 18. század elején visszaállíttatott s a többször kiűzött jezsuita-rend ismét bebocsáttatást és szabad kezet nyert, törekvéseit, céljait a Királyhágón túl is érvényesíteni: egészen megváltozott a világ Erdély területén. Nem a református, hanem a katholikus püspök lett ez időtől kezdve a domináns. Nem támogatást, nem segedelmet nyert ez időn túl a magyar református elem, ellenkezőleg: befolyásától, jogaitól, fájdalmaitól fosztatott meg, ahol és amikor csak alkalom nyílt reá.
Híveinek jó nagy része ez időszakban téríttetett át a katholikus vallásra. — Ki ígérettel, ki fenyegetéssel. Címet, rangot, hivatalt csak az nyerhetett, előmenetelre csak az számíthatott, aki református hitét megtagadta s nemzeti érzületén erőszakot téve, katholikussá és »gutgesinnt« hazafivá változott. Ez időszak még többet ártott a magyar reformált hívek kisded seregének, mint a megelőző vérengzések és a gyilkos háborúk. Mennyi vagyonát, mennyi emberét vesztette el ez időben az erdélyi református egyház, miknek következményei ma is érezhetők. Desolata egyházainak jelenlegi nagy száma e siralmas korszak katholizáló törekvéseinek tulajdonítható. Köteteket lehetne összeírni e szomorú időszak gyászos műveiről. De maradjunk csak Hunyad megye területén. Itt is van feljegyezni s megsiratni való elég.
Déva, Hátszeg, Hunyad és Kristyór ez időszakban vesztették el a nemzeti fejedelmektől nyert addigi beneficiumaikat s lettek financiális nyomorral küzdő ekklézsiákká mind e mai napig. Egyedül Déva ezreket veszített a kamarai járandóságok elvonása miatt. Papjai és tanítói több jövedelmet élveztek hajdan a kir. fiskustól, mint nagyszámú híveiktől és a gyülekezettől együtt véve. Még az egyházfiaknak és a harangozóknak is jelentékeny évi járandóságot rendelt volt a boldog emlékű nagy fejedelem, Bethlen Gábor. De I. Leopold kormánya elvonta mindezeket, erőt metszve ezzel a hajdan egyház életének. A fiskustól húzott jövedelmek virágzó elvesztése miatt előbb segéd-, illetve második papi állomását szüntette be 1706-ban, majd praeceptor deákjait eresztette szélnek, végre gymnasiumát adta fel 1773-ban. Elemi iskoláját egyetlen kántortanítóval fenntartotta még évtizedekig, de 1885-ben, nyomorúságos anyagi helyzete miatt, ezt is beszüntetni kényszerült. Híveinek száma 200 év leforgása alatt felényire apadott.
Hasonló helyzetbe jutottak a fentebb említett egyházak is, úgy hogy Hunyad megye centrális helyein határozottan tért veszített és leolvadott a kálvinista magyarság. Hátszegen ez idő szerint 134, Vajda-hunyadon 109 református lélek dicséri az Istent, Kristyóron pedig csak 58. Nagyon szomorú állapot ez akkor, midőn tudjuk, hogy 2—300 év előtt, 10-szer annyi lélek hallgatta bennök, magyar nyelven, az evangélium igéit. Hunyadon, Kristyóron 300 frtért nyomorkodik s ez utóbbi helyen még tanítói tisztet is végez ma a pap. Szerencsésebb helyzetbe jutott anyagilag Hátszeg a Háver Mihály alapítványa folytán, de sajnos, hogy immár alig vannak közelben és a távolban, kiket a magyar ref. egyháznak s ez által a nemzetnek megtarthasson.
Rendkívül sokat ártott a református magyarság ügyének az is, hogy az előkelő földesurak és patrónus családok egy része, a fentebb említett okból, katholizált s ennek folytán a református gyülekezetektől anyagi és erkölcsi támogatását teljesen megvonta. A nagy kiterjedésű Barcsay, Várady, Ribiczey, Naláczy, Makray stb. családok részben vagy egészen, a 17. és 18. század folyamán a katholikus hitre tértek át. Igaz, hogy ők magok, új vallásukban is magyarok maradtak; de azon reform, egyházközségek, melyek az aversio folytán jövedelmökben jelentékeny csökkenést szenvedtek, s e miatt papjokat, tanítójukat fizetni, templomukat, iskolájukat, parochialis és schola mesteri épületeiket renoválni és újból építeni nem voltak többé képesek: előbb hanyatlásnak, majd rohamos pusztulásnak indultak s végre teljesen elenyésztek. Önként értetik, hogy a református egyházak megsemmisülése, egyszersmind a magyarság kipusztulását is jelenti. És megfordítva. Ahol a magyarság megfogyott vagy épen kipusztult, ott a református eklézsia is filiává, diasporává vagy desolata egyházzá változott.
E vidéken élő katholikus értelmiség, élén néhány magas állású férfiúval, az eloláhosodás kérdésében bámulatos elfogultságot tanúsít. Minket dehonestálva és önmagának tetszelegve hirdeti, hogy a hunyadmegyei magyarok körében nem történt volna eloláhosodás, ha őseik hitében a katholikus egyházban megmaradnak vala. A katholikus egyház a maga vagyoni erejével hierarchikus szervezetével és a népnek tetsző liturgiájával tudta volna őket tartani a magyar nemzet számára meg.
Oh beata simplicitas!
Mintha bizony a nép által nem értett latin nyelvű isteni tisztelet, az iskolában és a templomban ápolt német szellem és a világ minden natiójából ide plántált papság, szerzetesek és apácák képesek lehettek volna gátat vetni a török hadak pusztításainak és a megmaradt csekély számú magyarság eloláhosodásának, mikor e nagy nemzeti sorvadásnak még a református egyház sem tudta útját állani. Az az egyház, mely minden ízében magyar volt eleitől fogva s mely szellemében, nyelvében, törekvéseiben soha sem volt a magyar nemzetétől különböző, annál kevésbé idegen vagy épen ellenkező.
Nagy meghamisítása az igazságnak, mikor egy internationális egyház, minő a katholikus, azt állítja magáról, hogy ő nemzeti érdeket ápol és védelmez. És épen Magyarországon, de legkivált Erdélyben és különösen Hunyad megyében. Ám nézzük, mennyiben volt itt a katholikus egyház nemzetfenntartó elem a múltban és mennyiben teljesíti e nationális missziót ma is?
Nem szólok a reformatiót megelőző időszakról, amidőn egymaga képviselte itt a magyarságot a dákok, hegylakó géták s a Balkán aljáról beözönlött románokkal szemben, s a midőn a nemzetiségi kérdés, korunk ezen legfőbb mozgató eszméje, úgyszólva még nem is létezett. Én csak a 17., 18. és 19. századbeli működését kívánom egy pár szóban feltüntetni. Adataimat az erdélyi róm. kathol. püspökség által 1882-ben kiadott »Schematismus venerabilis Cleri Dioecesis Transsylvaniensis«-ből merítem, melyben az anya- és filiális egyházak keletkezésének rövid története is adva van. Csupán Hunyadmegyét tekintve a róm. kath. egyháznak 15 parochiája, illetve administraturája van, két esperes felügyelete alá helyezve. Az »Archidiaconatus Albensis Montanus” 4, az »Archidiaconatus Hunyad« 11 egyházközséggel van képviselve, melyeknek együttes lélek-száma, a filiákat és diasporákat is beleértve 11,399, kik közül az 1881-iki népszámlálás adatai szerint csupán 5500 vallja magát magyarnak. A többi német, cseh, horváth, szerb, rác, tót, oláh stb. Tisztán magyar nyelvű e gyülekezetek közül 5, német és magyar 4, német-oláh-magyar 3, magyar-oláh 2, német-magyar-szláv nyelvű 1. Tehát a 15 gyülekezet közül 10-ben többféle nyelv van használatban, saját bevallásuk szerint is. Tényleg pedig úgy áll a dolog, hogy még a tisztán magyar nyelvűeknek jelzett gyülekezetekben is, akárhányszor német szónoklatok tartatnak, nagy megbotránkozására a magyar érzésű híveknek, kik az Isten igéjét nemzetünk nyelvén szeretnék hallani.
Az említett kath. gyülekezetek közül a reformatio mozgalmait csupán kettő élte át, a v.hunyadi és a hátszegi. A többi mind a 18. és a 19. században keletkezett a betelepített német bányászok körében, jobbára Mária Terézia buzgólkodása folytán. Ő létesítette dobrait, govasdiait, királybányait, boicait, nagyágit, kudzsirit, kőrösbányait, csertés-hondolit. Az ő dotatiója folytán támadtak új életre a m-ilyei, szászvárosi stb. ekklézsiák s ugyancsak ő juttatta virágzó állapotba v. hunyadi és a hátszegi egyházakat. A dévait bolgárok alapították 1712-ben, míg a petrozsényi — mely a legnépesebb — 1871-ben, és a piskii 1886-ban alakult plébániává.
Az elősorolt adatok két igazságot bizonyítanak. Először azt, hogy a róm. kath. egyház a mi megyénkben a reformátió után, nemzetfenntartó elem nem volt és másodszor, hogy még ma sem az és azzá lenni nem is törekszik. Hogy nem volt a nemzeti nyelv és nemzeti szellem ápolója a múltban, az a fentebbiekből világosan kitűnik. Két kis gyülekezettel nem is lehetett volna e nagy harcban számottevő működést kifejtenie. nemzeti Azután pedig, hogy gyülekezetei a Mária Terézia kegyéből megszaporodtak s a magyarosodás ügyét előmozdíthatta volna, per absolute semmit sem tett, ami azt bizonyítaná, hogy a nemzeti érdekek védelme és ápolása szívén feküdt volna. Ellenkezőleg: a bécsi kormány tolta úgy templomaiban, mint iskoláiban. Hiszen, szekerét, ha a magyarosodás ügye törekvéseinek célját képezte volna, bizonyára nem tartott volna fenn, egészen a legújabb korig, német tannyelvű iskolákat, és nem engedné meg jelenleg is, hogy gyülekezeteinek kétharmadában idegen nyelvek használtassanak. És specialiter az eloláhosodást tekintve, tett és tesz-e ennek meggátlására valamit, midőn gyülekezeteinek 1/3-ában az oláh nyelvet is használja?! Ezer szerencse, hogy Magyarország közoktatási kormánya, az alkotmányos élet visszaállítása után, minden fontosabb helyen, de legkivált a germanizáló kath. gyülekezetek ellensúlyozása céljából magyar tannyelvű iskolákat állított fel; különben alig lenne ma község, a reformátusokat kivéve, ahol iskolában és a templomokban magyar szót lehetne hallani.
A hunyadmegyei magyarság kipusztulása és eloláhosodásának okairól szólva, meg kell említenem még egy körülményt, nevezetesen
4. A Mária Terézia uralkodása alatt felállított határőri intézményt, mely az eloláhosodás processusát, csaknem egy századon át jelentékenyen gyorsította igen sok helységben befejezésre segítette. Ez a katonai rendszer fölöttébb ártott a magyarság nemzeti életének, főként nyelvének. Hunyad megyében igen sok község van olyan, melynek lakossága állandóan az u. n. »Gránitzerek« közé volt beosztva. Békés időben is katona szolgálatokat kellett teljesíteniük, német commando alatt és túlnyomólag oláh katonák körében. Igen természetes, hogy az idetartozott községek magyar katonakötelesei, a 40 évig tartott szolgálat alatt csupa német és oláh szót hallván, nyelvöket lassanként elfeledték. Még ma is találunk magyar falvakban öreg embereket, kik németül meglehetősen gagyognak, oláhul folyékonyan beszélnek, de saját anyanyelvüket, a magyart tökéletesen elfelejtették. Növelték a nemzetsorvasztó institutio hatását a Gránitzer községekben létesített német s később oláh tannyelvű népiskolák is, melyek igen sok magyar ember gyermekének nyelvét s azzal együtt szívét és lelkét is örökre elrabolták.
Tovább is folytathanám az okok felsorolását, melyek a hunyadmegyei magyarság létszámának nagy csökkenését előidézték. Megemlíthetném pl. a földesurak közönyösségét a nemzeti érdekek istápolása és különös előszeretetét az oláh jobbágyság betelepítése iránt. Előszámlálhatnám azon sokféle kedvezményeket, melyekben Erdély nemzetellenes kormánya az oláhokat s az általa betelepített németeket és bolgárokat a magyarság rovására részelteté. De úgy vélem, fölösleges e kérdést tovább fejtegetnem. A 17. században folytatott gyakori háborúk, a Hóra-féle lázadás, az 1848—49-ben végbevitt tömeges mészárlások, Erdély kormányának magyar-és protestáns-ellenes magatartása, a határőri intézmény létesítése, de legkivált a nagy oláh néptömeg beolvasztó hatása, tökéletesen megmagyarázzák és érthetővé teszik magyar fajunk kipusztulását és részben való eloláhosodását. És nem is használunk vele semmit az ügynek, ha egymást vádoljuk e nemzeti calamitás okozásával, holott napfénynél világosabb, hogy a helyzet és a viszonyok ellenállhatlan hatalma idézte elő e siralmas állapotokat.
Elég, hogy a baj megvan és ezt orvosolnunk kell, mégpedig gyorsan és vállvetett erővel. És itt eljutottam a harmadik, a legfontosabb kérdéshez:
„Miként lehetne a hajon segíteni?”
Szőts Sándor, dévai református lelkész.