SZATHMÁRY GYÖRGY
(1845-1898)
A dévai bukovinai leszármazottak tisztában vannak azzal, hogy az örmény Issekutz Antal mennyire szívén viselte az itteni, első telepítést. Azonban már kevesebben tudnak arról, hogy méltó segéde volt a marosillyei születésű (1845-ben) Szathmáry György. Középiskoláit a gyulafehérvári s kolozsvári róm. kath. főgimnáziumokban, jogi tanulmányait a kolozsvári és budapesti egyetemeken végezte. Kolozsváron később középiskolai tanári oklevelet is szerzett. Nyilvános pályáját Budapesten kezdte el, mint hírlapíró A Hon-nál.
Előbb tollal, majd szóval és tettel igyekezett az erdélyi magyarság pusztulását megakadályozni. Neki köszönhető, hogy Déván bentlakással egybekötött főreáliskola jött létre és az állami tanítóképző intézet. A kettő mellett a leányiskola létesítésén is fáradozott és odahatott, hogy később polgári iskolává fejlődjék. Piski is méltón emlékezhetne meg rá, az ottani kisdedóvó és csinos iskola emelése is Szathmáry harcának eredménye. A kerepesi temetőben talált örök nyugodalmat, 1898.január 26-án.
Nézzünk egy részletet az első dévai telepítéshez kapcsolódott leveléből, amelyet Issekutz Antalhoz (akkor már polgármester) címezett:
„És most pár szót a csángó ügyről. Bánt, keserít és bosszant ez az ügy, mely szégyenére válik kormányzatunknak is, az állampolitikának is. El van posványosodva és méltán botránkozik meg rajta minden tisztességes ember. Ha csak azt nem akarjuk, hogy a magyar ügy roppant kárára és szégyenére, országos botrány ne váljék belőle, nincs más mód, mint egyenesen Gr. Szapári Gyulához, mint a kormány fejéhez fordulni. Írj tehát egy okos és kimerítő emlékiratot, melyben érintve az ügy nemzeti és politikai fontosságát, előadnád mily vontatva, mily nyomorúságosan vánszorog a világ csúfjára ez a dolog már 1887 vége óta. Ma is minden a levegőben lóg semmi befejezve. S végül kérd őt, mint a kormány fejét, hogy vegye kezébe ezt a fontos ügyet és intéztesse el úgy, amint a közérdek kívánja. Küldjön akár a központból, akár máshonnan a helyszínre egy embert, akinek a szíve is és az esze is a helyén van. Aki Déváról nem mozdulna el addig, amíg személyes felelősség terhe alatt az egész telepet tető alá nem hozta. Írd meg, hogy a kincstár ottani képviselője, a vajdahunyadi ispán (Schaffer Ödön), nem hogy előre vinné az ügyet, hanem tervszerűen hátráltatja. Az iratot küld el hozzám, hogy azt beadva, szóval is elmondjam, Gr. Szapárinak, amit el kell mondanom. Ha nagyon el vagy foglalva, írasd meg Csűrössel, kit ez esetben én is kérek, hogy főjegyzői pennáját ragyogtassa.
Budapest, 19/VI-1890. Tisztelt híved
Szathmáry György.”
Szóval a dévai és vajdahunyadi telepítési munkálatok és megbeszélések már 1887-ben beindultak, 1890-ben még felmutatni való eredmény nem létezett. Ez is történelmünk és a Hunyad vármegyei magyarság történelmének része.
Szathmáry György hunyadmegyei működése. Írta: RÉTHI LAJOS. Minden jog fenntartva.
Azok a nemzetromok, a melyeket Vajda-Hunyad körűi gyermekkorában látott, folyvást sajgatták lelkét. Ama sajgás hatása alatt vizsgálta a nemzet életét egyre szélesedő körökben és valóban apostoli buzgósággal indult nemzetmentő útjára.
„Nemzeti állam és népoktatás" című gyűjteményes munkájának legrégibb dolgozata az, a melyet 1872-ben írt a hunyadvármegyei népoktatás példátlan elhanyagoltságáról.
A vallás- és közoktatásügyi miniszter azon évi jelentése kimutatta, hogy hollós czímerről nevezetes Hunyadmegyében, annyi dicső történelmi emlék remek földjén, 1870-ben az iskolaköteleseknek í csak 9, 1871-ben csak 10 %-a részesült oktatásban. A népszámlálás adatai szerint Hunyadban a lakosságnak 94 ½ , a szomszéd Zarándban 95 %-a nem tud sem írni, sem olvasni.
Egyetlen írástudóra esett 19 írástudatlan, a gyermekeket nem számítva.
A miniszteri jelentéshez térképet csatoltak, amely a színek világos vagy sötét voltával tüntette föl az egyes megyék közmiveltségi helyzetét. Hunyad számára egészen külön színt vegyítettek, sokkal sötétebbet valamennyi többinél. Szathmáry ifjú lelkét fellázítja szülőmegyéjének ezen szégyenletes elmaradottsága.
„Ott sötétlik a délkeleti szegleten — jajdúl föl, — mint egy félreeső zugban levő pókháló, egy fekete pont! Ez Hunyadmegye!“
Most már egyszerre látja, hogy miért oláhosodott el a 180.000 lakos, túlnyomó- lag románság, közé szorult 10.000 magyar.
„Úgy nem gondolunk mi magunkkal — mondja tovább — mintha száz millión volnánk!“ „Hiszen annyi értelmiségi százalékot, annyi írni olvasni tudót, mint amennyivel Hunyadmegye bír, akár Köves Arábia pusztáin, tan az eszkimók között s Afganisztán-Beludzsisztánban is találni!“
Elismeri, hogy a múltakért nem lehet felelőssé tenni a csak 3 esztendő óta működő tanfelügyelőt; de azért keserű szemrehányásokat tesz annak, hogy ezen idő alatt mért nem rázta fel a társadalmat, mért nem fogott valamely átalakító munkába.
Ezt a czikket tekinthetni Szathmáry György irodalmi és közéleti tevékenysége kiinduló pontjának.
Ez az 1872-i riasztó czikk, ez a keserves feljajdulás nemcsak irodalmi, hanem apostoli működésének is bevezetője volt. Az én sorsomat is az, vagy legalább az okáúl szolgáló szomorú körülmény döntötte el.
Brassóban töltött négy évi működés után, a mely alatt Brassó, Fogaras- és Felső-Fehér-megyék népoktatásügyét kellett rendeznem, 1873 végén Dévára helyezett át Trefort miniszter, reám bízva az annyira elmaradott Hunyad- és Zarándmegyék népoktatásügyét.
Most sem tudom, hogy ezen áthelyezés nem volt-e balvégzetem; de azt mindenkor nyereségnek számítom, hogy Szathmáry ismeretségébe és munkakörébe kerültem, alkotási vágyának, nemzetalkotó törekvéseinek társává lehettem. Nemsokára bekövetkezett a megyerendezés, a mely Hunyadhoz csatolta Zaránd 2/3-ad részét és Szászváros széket. A már eddig is 170.000 román még 80.000-rel megszaporodott.
Mások mellett a fejedelmi nevű gr. Kun Kocsárd személyesen közbelépett Tisza Kálmánnál, hogy Zarándnak ide csatolását megakadályozza. Nem lehetett. Tőle magától hallottam, hogy Hunyadot legilletékesebb intéző körökben is a magyarságra nézve elveszett területnek nyilvánították,
250.000-nyi román közt alig 15.000 magyar, nagyrészben már az is eloláhosodva. Ez volt a helyzet, a mely Szathmáry Györgyöt izgató tevékenysége megkezdésére indította.
Írni kezdette izgató czikkeit a Honba és más lapokba, melyekkel felrázta a nemzetet, hogy ne engedje elveszni hunyadmegyei magyar véreit. Ama czikkek egyikéből idézték már többször szónoki lendülettel és mély keserűséggel írt sorait, amelyekben rámutat, hogy a helyreállított vajdahunyadi vár egyik tornyán ott áll Hunyadi János ércszobra, mely kelet felé néz, Magyarország keleti misszióját jelképezve.
„Soha nemzet — kiált föl Szathmáry — ily satyrát magára és maga ellen ércbe nem öntött. Keleti missió! Nagy missiókra csak oly nemzetek képesek, melyek önmagukat becsülni tudják. Missiókra erős nemzet kell és nem széthulló kéve. Hunyadi ősi vára restaurálva, de a nép, mely hajdan azt a falakat védte, romokban hever. Ha a falakat restauráltuk, segítsünk restaurálni a népet is. — Az a szobor már csak arra való, hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. Csak arra való, hogy emlékeztessen minket arra, mik voltunk hajdan és mik vagyunk most.“
A kezdő írónak ez a szózata és hasonlók további sora valóban átjárták az országot. Megkezdődött az adakozás mindenfelé a dévai állami reáliskola segélyalapjára, amelyet gróf Kuún Kocsárd kezdeményezett 1000 forinttal. Szathmáry szerint hiába tanítják meg a népet ősi magyar nyelvére az újon szervezett népiskolákban, mert az a tömegbe vegyülve, megint elfelejti nyelvét. Ha azonban néhány évet középiskolában tölthet, teljesen megerősödik benne.
Legyen lehetségessé téve, hogy azon középiskolában ingyen tanuljon. Lelkesen folyt a gyűjtés, a melyben ő maga járt elől jó példával. Táncvigalmakat, mulatságokat rendeztek a dévai reáliskola segélyalapja javára.
1877-ben a Hunyadi Albumot szerkesztette Szabó Endrével Ugyanezen czélra.
A vállalatnak irodalmi eredménye is becses, mert hozzájárultak dolgozataikkal a legnevesebb írók s Hunyadmegye múltját, jelenét több oldalról megvilágították. Anyagi sikere is jelentékeny, mert annak jövedelméből és a gyűjtések eredményéből 16 000 koronánál nagyobb összeget tudott beszolgáltatni Szathmáry a reáliskolánál általa kezdeményezett Hunyadi János alapjára. Azon alap, kamatjainak folytonos felhasználása daczára is, jelenleg 17.003 k., melyből 3 növendék évi 200—200 koronát kap; a felülmaradó kamat a tőkéhez csatoltatík.
A reáliskoláért azon kívül is sokat tett. Matusik Nep. János akkori s főképp Téglás Gábor későbbi igazgatóval állandó összeköttetésben állott. Hatályosan közreműködött, hogy a kezdet mindenféle nehézségével küzdő, meg nem felelő, részben bérházban elhelyezett 4 osztályos tan¬intézet teljessé emeltessék, saját helyiséget nyerjen.
1886-ban az ő utánjárásának és a képviselőház pénzügyi bizottságában tartott nagy hatású beszédének köszönhető, hogy az internátus építése állami költségen engedélyeztetett.
Éppen úgy tevékenykedett állandólag Déva város fejlesztése érdekében is, mert úgy tartotta és hirdette, hogy Arad és Nagy-Enyed közt ez az elhanyagolt kisváros válhatik a magyar nemzet biztos erősségévé.
A kincstárnál közbenjárt, hogy a város csere útján a főtéren nyerjen szép helyet tanácsházának; ingyen telket eszközölt ki a kisdedóvodának; jutányos feltételek alatt értékes területeket a vigadó, a szövetkezeti és ipartestületi paloták elhelyezésére.
Abban is volt része, hogy a vármegyeház számára megvásárolta a kormány egyik legszebb belsőséget. Baross minisztertől ő eszközölte ki, hogy a piskitelepi állami óvodának 13-000 forintos épületet emeltessen. Ugyanott a 80.000 forintba került, páratlan szép állami iskolaépület költsé¬gének nagy részét hasonlókép Barosstól eszközölte ki.
1885-ben mozgalom indúlt meg az eloláhosodott és gör. kel. hiten levő kis- barcsaiak közt, hogy őseik református hitéré visszatérjenek. A mozgalom sikere érdekében Barcsay Kálmán és Bodosi Lajos állami tanító tevékenykedtek; de Szathmáry is megjelent buzdító és segítő kezével.
A kezdetben 50 lélekből álló kis gyülekezetnek két harangot és harmóniumot küldött meg nem nevezettek ajándékából. A dévai csángótelep létesítésében tevékeny részt vett.
A megyei tanítótestület könyvtárának alapját 1200 kötettel megvetette, amelyet ő gyűjtött össze. Az állami iskolák szervezésében és fejlesztésében pedig, főként, amelyek Déva körül vannak, mindenkor bizalommal és soha nem csalódva, fordultam segítségéhez.
Méltán kérdezheti az érdeklődő hazafi, hogy annak a nagy tevékenységnek és áldozatnak, melyeket az ország kormánya, a társadalom, egyes kiválóságok, azok legjobbjai közt Szathmáry György, annyi lelkes tanár és tanító fordítottak erre a megyére, van-e hát megfelelő eredménye. Néhány adattal válaszolok. Bírálja el mindenki, hogy a rendelkezésre állott eszközökhöz és időhöz képest elég-e; nyújt-e biztos reményt a további haladáshoz.
Déva, mely az alkotmány helyreálltakor igen elhanyagolt kinézésű kis helység volt, díszes középületekkel és kényelmes magánházakkal ellátott csinos várossá emelkedett. Bőven el van látva virágzó elemi, polgári és középiskolákkal. Tudományos, közművelődési és jótékony egyesületek működnek kebelében.
1869-ben talált 3200 lakosa helyett most van 6867. A mellette levő Piskitelep 234 lakosa felszaporodott 2495-re.
A dévai főreáliskola egyike az ország legjobb nevű ily intézeteinek. Tanítványainak száma évenkint átlag 400. Internátusában el van helyezve 70 tanuló; abból kedvezményes 17, ösztöndíjas 7, ingyenes 1.
A megye összes lakossága 1900-ban 302.000. A között magyar 32.316; magyarul tud 49.167. Írni-olvasni tudó találtatott 64620. Tehát a 6 éven felüli lakosságnak minden negyediké ír és olvas; míg 1870-ben csak a 20-ik volt írástudó. Természetes, hogy még nagyon sok a tennivaló; de én meg vagyok nyugodva, hogy a fajunk jövőjéért aggódó, izgatott tevékenységű néhai barátom, Szathmáry György is bizalommal nézne most a jövőbe. (Déva és Vidéke, 1903. január 15).
Magyar Polgár, 1890. augusztus 18. Szathmáry György.
A IV-dik egyetemes tanítói gyűlést rendező bizottság elnöki székben Zichy Antal díszelnök mellett Szathmáry György orsz. gyűlési képviselő ül. A főváros tanítóságát ez alkalommal sem hagyta el a választás dolgában sem a kitűnő érzék, sem a szerencse.
Szathmáry György, úgy is, mint író, úgy is, mint olyan országgyűlési képviselő, aki minden szépért és jóért lángolva, a nemzeti népnevelésügynek a leghívebb szolgája egyaránt megérdemli azt a közbecsülést és tiszteletet, melyben országszerte részesül és betölti azt a helyet, amelyre, mint az ország tanítói által megválasztandó elnök, a IV-dik egyetemes tanítói gyűlésen hivatva van.
Szathmáry György 1845. ápril. 9-én született Erdélyben, a szép Hunyad vármegyében, Alpestesen, régi magyar nemes családból, atyja Szathmáry Károly, anyja Ribiczey Zsuzsanna volt. Atyját már 1848-ban elvesztette, nevelésének gondjai jó édes anyjára nehezültek, ki szép tehetségű gyermekét kezdetben az alpestesi iskolába jártatta, majd Vajda-Hunyadra küldötte a Ferencrendiek iskolájába. Gimnáziumi tanulmányait a gyulafehérvári középtanodában végezte, még pedig dicséretes sikerrel, onnét a kolozsvári főiskolába ment a jogtudományok tanulására; 1869-ben pedig feljött Budapestre, hogy az egyetemen fejezze be tanulmányait.
Szathmáry, jóllehet hogy már hatodik iskolás korától kezdve önmagát tartotta fenn, mint kisebb tanulók oktatója, tulajdonképpeni nyilvános pályáját a fővárosban kezdte meg. Mert midőn a jogi és politikai tudományokból a vizsgálatokat fényes sikerrel letette, benső hajlamát követve, a hírlapírói pályára lépett, hol Jókai Mór nagynevű írónk mellett a „Hon“ című lap munkatársa lett, s csakhamar kitűnt jeles cikkeivel, melyeket a hazai és külföldi politikáról, hol nevének aláírásával, hol pedig a nélkül írt a „Hon“-ba egészen addig, mígnem ez a lap az „Ellenőrrel” egyesült. Szathmáry ekkor lett a két lap egyesüléséből származó „Nemzet“-nek egyik jeles főmunkatársa, de nagy munkássága, tudományos ismeretei mellett más lapok hasábjain is tért talált magának. Így sokat dolgozott a „Vasárnapi Újságba“, a „Fővárosi Lapokba“, a „Magyar Polgárba“, a „Keletbe“, a „Szegedi Híradóba“, s még más fővárosi és vidéki lapokba is, egy időben pedig szerkesztette a Jókai „Igazmondó“ című néplapját.
Ami ideje a hírlapírás mellett megmaradt, azt politikai, közművelődési és közgazdászat tanulmányokra fordította s ez irányban is igen sok, és terjedelmes tanulmányt írt, melyek közül felemlíthetjük azokat is, amelyek a „Budapesti Szemlében“, a legjelesebb magyar folyóiratok egyikében jelentek meg. Értékes tanulmányainak egy része Aigner kiadásában jelent meg 1887-ben. Eredeti munkáin kívül egy-két jeles mű lefordítása által is jó szolgálatot tett a magyar irodalomnak. 1875-ben jelentek meg az Athenaeum kiadásában és az ő fordításában „Castelar Emil beszédei” és ugyancsak Castelarnak „A művészet, vallás és a természet Olaszországban” című munkája; 1888-ban fordította le a Magyar tud. Akadémia megbízásából Sorel Albertnek „Európa és a francia forradalom “-ról írt nagybecsű könyvét. E munkák mind oly természetűek, melyeknek gondos tanulmányozása befolyással bír nemzeti közműveltségünkre s Szathmáry ezeknek átültetése által is valóban hazafias szolgálatot tett nemzetének.
De a főeszme, ami egész írói pályája alatt Szathmáryt vezette: a közoktatási politikának határozott és feltétlen magyar nemzeti szellemben való fejlesztése volt mindig. Ezen irányban igen sokszor írt velősen, hazafias szent lelkesedéssel és sokszor emelte fel szavát hathatósan. Hogyis ne!
Hiszen már gyermekkorában sokszor el-elbúsult a fölött, hogy szülőföldjén, a szép Erdélyben, mintegy tízezer oly magyar él, kiknek a nevük magyar, a viseletűk magyar, szokásaik magyarok, papjaik magyarok, de a magyar nyelvet nem értik — elfeledték. Elfeledték; mert a kedvezőtlen viszonyok közt élő népnek rendes iskoláztatásáról sem az állam, sem a többi, arra hivatott tényező nem gondoskodott évszázadokon keresztül. Ez nagyon fájt később és mindig a hazáját és nemzetét lángolón szerető Szathmáry Györgynek; ki már, mint serdülő ifjú, szent fogadalmat tett, hogy nem nyugszik addig, mig hozzá nem járulhat ahhoz, hogy az a derék eloláhosodott magyar nép, édes nemzeti nyelvünk elsajátítása által ismét teljesen magyarrá legyen.
Sírja a Fiumei Úti Sírkertben 2005-ben. Alkotó: Gerenday cég 1900 előtt.
Az életcélt korán kitűzte magának a jeles erdélyi fiú, s amidőn a fővárosban teljes meggyőződést szerzett arról, hogy miként magyarosítják meg a főváros iskoláiban működő tanítók és tanárok a legtősgyökeresebb németajkú és tótajkú családokat, és hogy mily csodálatos átváltoztatást idézhetnek elő egy nagyváros lakosságán az oly iskolák, melyekben nemzetünkért lelkesedni tudó s a nevelésre és oktatásra képes tanítók és tanárok működnek: maga is beállott a fővárosi tanítói karba, hogy eltanulja azt a titkot, amellyel a német Budából és Pestből magyar nemzeti nyelvünkhöz ragaszkodó polgársággal dicsekedhető Budapestet teremtett az iskola. A főváros belvárosi reáliskolájában talált is helyet magának, mint tanár, s ott a lánglelkű Ney Ferencz igazgatása alatt volt alkalma látni, hogy miként eshetik meg az, hogy míg az öreg szülék a magyar nyelvet nem is értik, addig az unokákat még kényszerítve sem lehet a magyar nyelven kívül más nyelven megszólaltatni.
Ekkor aztán felemelte szavát 1876-ban úgy a budapesti, mint a vidéki lapokban és felhívta a nemzet figyelmét arra a pusztulásra, mely a magyart Erdélyben emészti s cikkei, daczára az akkori mozgalmas külpolitikai viszonyoknak, a magyar társadalomban oly üdvös mozgalmat hoztak létre, amely megalapította a visszamagyarosításnak eszközlésére kiválóan alkalmasnak bizonyuló dévai állami főreáliskolai segélyző-egyesületet, a melynek alaptőkéje ma már a 15, 000 forintot meghaladja. Ezen tőkéhez 2000 forinttal járult annak a „Hunyady-Album” című könyvnek a tiszta jövedelme, amelyet Szathmáry, Szabó Endrével együtt a legjelesebb magyar írók közreműködésével szerkesztett és kiadott.
A dévai reáliskolai segélyző-egyesület célja az, hogy az eloláhosodott magyar családok gyermekeit a reáliskolába való járásra buzdítsa és ott segélyezvén, addig taníttassa, míg azok a magyar nyelvben és a nemzeti öntudatban kellőleg meg nem erősödnek.
Ily munkásság mellett Szathmáry György neve széles e hazában kedvező hangzásúvá lőn a magyar hazafiak között, és szülő vármegyéje azzal mutatta ki iránta való becsülését, hogy felruházta őt „Hunyadmegye tiszteletbeli főjegyzője” címével. A hunyadmegyei tanítótestület dévai köre pedig sietett tiszteletbeli tagjává választani őt, akinek könyvtárát köszönheti.
A tanári széket Szathmáry György az 1881-dik évben bekövetkezett képviselőválasztáskor hagyta el, a midőn a hunyadmegyei dévai kerület szabadelvű hazafias polgárai oly térre hívták meg a jeles férfiút, hol szélesebb körben tehet hazájának kitűnő szolgálatokat: megválasztották országgyűlési képviselőnek. Így lett tagja Szathmáry György a törvényhozó-testületnek, amelyben mind a mai napig az elsők között állja meg a helyét, akár szorgalmát, akár tehetségét tekintsük.
Mint egyikére a legtanultabb szakembereknek, aki tanári vizsgálatát is fényes sikerrel tette volt le a budapesti egyetemen — az országgyűlés képviselőháza ő rá bízta a nemzet műveltségére nézve oly fontos középiskolai törvényjavaslat megalkotása alkalmával 1883-ban az előadói tisztet. És Szathmáry meg is felelt feladatának; négy héten átült a képviselőház előadói székében, szónoki hévvel, tudományos készültséggel védve a javaslatot, s verve vissza annak támadóit a naponkint megújuló vitában.
Azonban Szathmáry György nemcsak a középtanodák ügyének támogatása körül szerzett magának az országgyűlésen kiváló érdemeket: felszólalt ő a népoktatásügyi intézetek és ezek tanítóinak érdekében is, valahányszor erre alkalom kínálkozott. Nem tartozik ő azok közé a törvényhozók közé, a kik a népnevelés ügyét alárendelt ügynek tekintik a magyar állam életében, sőt ellenkezőleg, hű követője az Eötvös nagy szelleme által kijelelt irányelveknek, a közművelődés fejlesztésének nagy feladatát illetőleg. Ezt bizonyítják legnevezetesebb dolgozatai és felszólalásai is.
Első paedagogiai munkájának címe, a mely az 1872-ik évben jelent meg: „A nevelő“. Ugyanazon évben közölt két cikket a kolozsvári „Magyar Polgár"-ban Hunyadmegye népoktatási ügyének hátra maradt állapotáról. Becses munkája jelent meg 1889-dik évben az „Egyetemes közoktatási Szemlé”-ben is, amely Magyarország népoktatásügyének állapotáról szól, és a „Tanítóképzőben” ily címmel: Helyes utón haladnak-e? (Ezen cikkben fejti ki népoktatásügyünk jelentőségének fontos voltáról tanúskodó nézeteit). A „Nemzetben“ meg a „Nőnevelés Magyarországon” című cikk hirdeti azt a helyes felfogást, amelyet, ha mindenki magáénak vallana — úgy a népoktatásügy bizonyára ép oly fontos nemzeti és állami ügyként tárgyaltatnék a törvényhozó-testületben, mint akár a hadügy, avagy a pénzügy. —
Ámde nehéz volna mindazon cikkekről e helyen megemlékeznünk, amelyeket Szathmáry a népoktatásügy érdekében írt. Legyen szabad még azon képviselői ténykedéseiről is röviden megemlékeznünk, a melyek tanúságot tesznek arról, hogy ő is a népoktatás leghívebb támogatói közé tartozik — akiknek a száma — bizony sajnos — éppen nem olyan nagy. A tanítóképző-intézeti tanárok érdekében felszólalt a képviselőház 1884-diki febr. 6-án és az 1885-ik évi jan. 26. tartott gyűlésein és így hozzájárult ahhoz, hogy a képezdei tanárok nagyobb részének a fizetése végre-valahára egyenlővé tétetett a középtanodai tanárok fizetésével.
Ha ő megfeledkezik 1882-ben a március 27-én tartott ülésben a véderőről szóló törvényre vonatkozó módosítások megállapítása alkalmával a tanítókról és a képezdei növendékekről, úgy nincs senki, a ki javaslatba hozza azt, hogy a tanítóknak és a képezdei növendékeknek az 1868: XL. törvcikk módosítsa és biztosítsa azokat a kedvezményeket, amelyekben részesülnek.
Az 1886-dik évi február 4-dikén tartott ülésen történt felszólalása által a kisdedóvás ügyének tett kiváló szolgálatot. Ő volt az előadója az 1889. és a jelen 1890-dik évben annak a közoktatási bizottságnak, amely gróf Csáky Albin miniszter kezdeményezésére a közoktatási állapotokról szóló miniszteri jelentéseket tüzetes tárgyalás alá vevén, üdvös reformokat hozott javaslatba. Az országgyűlésen kívül is sokat fáradozott már Szathmáry nemzeti népnevelésügyünk érdekében. Hogy csak egyet említsek még fel üdvös munkái közül, megemlékezem arról, hogy az Erdély-részi közművelődési egyesületnek is jeles harcosa — s annak szent céljaira 500 ftnál többet gyűjtött.
Kétségtelen tehát, hogy Szathmáry Györgyben, aki mint író, és mint országgyűlési képviselő mindenkor hűséges szolgája volt a népoktatásügynek, a főváros tanítósága oly férfiút nyert meg a IV-dik egyetemes tanítói gyűlés rendezésére és vezetésére, aki méltó elődeihez, Zichy Antalhoz és Molnár Aladárhoz.
Meg is mutatta már eddig is új tisztben, hogy mit akar és mit tud tenni, mint a magyar néptanítóság egyik zászlótartója és vezetője és nem kételkedem, hogy azoknak aközreműködésével akik oly szerencsés érzékkel bírnak a vezér megválasztásában, Szathmáry György fényes diadalra fogja a IV-dik egyetemes tanítói gyűlésre az ország szívében egybegyülekező magyar néptanítók javát-savát vezetni.
Képek. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szathmáry_György_(újságíró)