DÉVA 750
   (Adatok Déva történelméből)

    Általánosan ismert, hogy Déva városa Hunyad megyében található, régi elnevezése szerint: Hunyad vármegyében. Azonban Hunyad vármegyét a mostani állapotban csak alig 150-200 éve említhetjük. A megye északi része Zaránd vármegye volt, a szászvárosi szászok által dominált vidék sem tartózott Hunyad vármegyéhez közigazgatásilag (Szász-szék), ennek következtében a valamikor Hunyad vármegye még fele sem volt a mostani megyének.
    Déva történelmének feltárása és megismerése nem új feladat. Nemzedékek nőttek fel és tűntek el Déváról, anélkül, hogy szülő- vagy befogadóvárosuk történelmét ismernék. Legfeljebb a várat említenék meg, egy kívülálló érdeklődőnek, mellőzve azt, hogy emberek nélkül nincs történelem. A város valós történelme lassan feledésbe merül, mert ennek felderítésére a magyarul vagy latinul írt dokumentumokat szükséges tanulmányozni. Latinul kevesen tudnak, a magyarok nem írnak, a románok meg, szándékosan vagy adathiány miatt, a város történelmét elferdítik. Ennek következében olyan adatok jelennek meg (pl, az orasuldeva honlapon), hogy Serbán Cantacuzino finanszírozta 1650-ben a volt görög-katolikus templom felépítését, vagy Iorga helyezte el 1905-ben a Dobó sírkövet a református templomban. Más kérdés, de ide tartozik, hogy sokan még a saját történelmükkel vagy eredetükkel sincsenek tisztában, mert megrögzötten kötik magukat vagy Madéfalvához, vagy a székelységhez, még azt is elfeledve, amit a régi rómaiak mondtak: „nomen est omen”-nevedben a sorsod. Ez nem történelem, hanem divat. Tekintve ezeket, mégsem áll szándékomban Déva monográfiáját megírni, azonban hasznosnak bizonyulhat néhány adatot megjegyezni.
    Szőts Sándor, dévai református tiszteletes, akinek írásait hasznos lenne tanulmányozni, írta 1884-ben: „Nagy munkához fogna, ki ez idő szerint Déva város monographiáját akarná megírni.” És igaza volt. Az elmúlt 130 évben több munka jelent meg Déváról, magyarul-románul, hiányosan, pártfogóan, mint mondani szokás, minden szentnek maga felé hajlott a keze. Hiányos Dévának országos szereplése, stratégiai és politikai működése, kulturális fejlődése, nemzetiségi és felekezeti küzdelmei, ipara, kereskedelme, egyszóval beltörténete-írja Szőts Sándor. Személy szerint leginkább az egyszerű, mindennapi emberekre vonatkozó feljegyzéseket hiányolom. Nem egy esetben a kifejezési tehetség abban nyilvánul meg napjainkban, hogy mennyire vagyunk képesek, a netről származó anyagot összevagdalva, könyvbe foglalni. Nehezebb, költségesebb, több időt vesz el, de sokkal élvezetesebb az adatok felkutatása a régi írásokban, levéltárakban, illetve a közelebbi időszakban az idős szemtanúkkal való elbeszélgetésben. Erre alapozva értékes, és meg nem jelent adatok láthatnak napvilágot.

    A dévai várnak a belföldi fejedelmek idejében mint végvárnak nagy jelentősége volt, mert a várhegy tövén elmenő országúton s a Maros völgyén teljesen uralgott. Azért az erdélyi történelemben gyakran van róla szó.
    Már az Árpádok utolsó századában (1201-1301) királyi vár volt s a XIV. század második felében bizonyíthatólag a mindenkori erdélyi vajda tisztsége alatt állt, illetve jövedelmeivel együtt e vajdának volt kiutalva, aki innen intézte vagy intéztette embereivel, legalább a XV. század első felének közepe tájáig, olykor s részben a hunyadvári és haczaki várnagyokkal együtt, az egész megye ügyeit is. Albert király halála után e vár és uradalma szintén a Hunyadiak kezére került, királyi adományul; de Mátyás király alatt ismét erdélyi vajdai vár lett, s mint ilyet zálogosította el II. Ulászló király 1490. október 2-án, 16,000 arany forintban Bátori Istvánországbírónak és erdélyi vajdának s testvérének és unokaöccsének. Ez az elzálogosítás azonban, úgy látszik, nem sokáig tartott, mert később ismét állandóan a király illetve az ő nevében az erdélyi vajdák és alvajdáik kezén találjuk.
    Tartozékait 1453-ban sorolják föl először, majd 1491-ben újra, de egyik alkalommal sem az összes tartozékokat. Ha azonban a XV. század közepéről és végéről szóló emez adatokat egybevetjük, s egymással kipótoljuk, meglehetős hű képét kapjuk e vár óriási birodalmának. Első összefüggő testét Déva környékén találjuk: Brettyelin (hajdan inkább Törzsek vagy Terzsekös), Káun (hajdan Káva- vagy Kávapatak), Kersecz, Kozolya, Szárazalmás (a középkorban Asszú-Almás), Keresztyénalmás (a középkorban Alsó-Almás, Keresztyén-Almás vagy Pap-Almás), Árki, Szent-András és Szántóhalma (a középkorban inkább Szántóhalom) helységek vidékén, a Maros illetőleg a Cserna (a középkorban inkább Egred vagy Egregy) folyók mentén, helyesebben e folyóktól bezárt szögletben. Odább keleten, majd délebbre, sőt egészen délen, főleg a Sztrigy és ennek mellékfolyói mentén Kis- és Nagytóti (a középkorban csak Tóti), Kiskalán és Pusztakalán (hajdan Kalánteleke, Kalán, Alsó-Kalántelke, Felső-Kalántelke), Sztrigyszacsal (a középkorban Szecsel, Szacsal, Szacsel), Sztrigyszentgyörgy (hajdan csak Szent-György), Zejkfalva (hajdan Sztrigyfalva is), Baczalár, Russ (a középkorban Oroszfalu), Magyar- és Oláhbrettye (a középkorban Berektye), Pokolvalcsel és Jóvalcsel (a középkorban Gonoszpatak és Jópatak), s ezektől nyugatra mintegy szigetek gyanánt: Alsó- és Felsőnádasd, Csolnakos (a középkorban inkább Csolnokos vagy Csólnokos), Lindzsina (a középkorban Lencsina vagy Lindzsina); majd ismét a Sztrigy völgye mentén, már Hátszeg táján Kovrágy (hajdan Kórod), Váralja, Nalácz, Vád, Rea (a kozépkorban Reja sőt Rév is), továbbá Öraljaboldogfalva (a középkorban Bódogasszonfalva város), Csopea (a középkorban Csopol), Szentpéterfalva (vagy Szentpéter), Kőaljaohába (a középkorban Ohába, olykor Vajda-Ohába is), Bajesd, Fehérviz (hajdan inkább Fejérviz), Maczesd, Páros, Korolyesd (a középkorban inkább Karulyos, Karulyosd sőt Károlyfalu is), azután Ponor, Mező- és Hegyaljalivádia (a középkorban inkább Livád, Levád, Mező-Levád sat.) helységek jelölik ez uradalom főbb pontjait. De az e helységektől még délebbre elterülő vidékek: a Retyezát hegység és a Zsil völgy részei, a középkor nagy részén át bizonyára szintén Déva várához tartoztak.
    A dévai vár első írásos említése 1269-ből származik. Valószínűleg az 1241-42-es tatárjárást követően kezdett el épülni, akár a visegrádi vagy a sümegi vár is. Maga a helység, csak vásárként került feltüntetésre. Lassan nőtte ki magát a mostani város: eleinte falu, majd község, és csak a 19. század vége felé nyerte el a város kinevezést. Közigazgatási központja persze a vár volt, előtte a Magna Curia-val és a környékbeli épületekkel és néhány házzal a Magyar utcában. Majd megalakult az Újváros, utána a bulgár (vagy görög) városnak nevezett rész a 18. században.
    Miért is van a bulgár vagy görög városnak két elnevezése? A bulgárok alapították, de a 18. században leginkább az görögök, örmények és zsidók foglalkoztak kereskedelemmel. Rövidesen a városnegyed megalakulása után görög kereskedők telepedtek oda, így a szájhagyomány görög városnak (a kereskedők után) vagy bulgár városnak (a telepesek után) nevezi a negyedet.
   Déva fontos útvonalon fekszik, hiszen köztudott, hogy az évszázadok során a Maros völgyét használták az itt átvonuló kereskedők, és különböző hadakozó vagy portyázó csapatok. Azonban állandó lakossága kevés volt, még a 19. század közepe után is kevesebb, mint az aranyérc bányászattal foglalkozó Nagyágnak. Nézzünk egy leírást a városról és várról, a 19. százada második felében:
   „Ez magyar, oláh és bolgár lakosokkal népesített mezőváros és Hunyadmegyének, valamint egy nagy kincstári uradalomnak a főhelye. Magában a városkában nem sok nevezetességet találunk; legtekintetesebb épülete a reformáltak régi temploma, mely kőfallal van kerítve; a piaczon kath. kápolna van; a Maros partján pedig a bolgár ferenczesek terjedelmes templomot és kolostorát, odább egy dombon az óhitű görögök templomát és temetőjét találjuk. Ez utóbbi templom tornyáról igen szép kilátás esik a városra és festői környékére. A város nyugati végén a majdnem függőlegesen felnyúlakodó, részint erdős, részint sziklás trachitkúp van, melynek tetejét a dévai vár festői romjai koszorúzzák.
   A dévai várnak a belföldi fejedelmek idejében mint végvárnak nagy jelentősége volt, mert a várhegy tövén elmenő országúton s a Maros völgyén teljesen uralgott. Azért az erdélyi történelemben gyakran van róla szó.
    Gróf Bethlen a dévai várat emlékirataiban következőleg írja le: „A dévai vár Erdélynek legnagyobb és legjobb erőssége (a 17. században), sőt mondhatnám, hogy a bombák feltalálása előtt egész Európa legjobb erőssége volt. Egy annyira mennyire menedékes hegyoldalon fölmenve az első őrházhoz jutunk, mely torony alakjában épült s melyben valami 100 embernyi őrség elfér. Odább sziklás hídhoz jutunk, mely a sziklába vájt, valami 5 öl mély és 6 öl széles árkot hidal át. Azután a második őrház következik, mely olyan, mint az első, végre valami 20 öl széles boltozat alatt tovább menvén, a várudvarba jutunk. Ez kerek, s átmérője valami 50 öl. Közepén igen nagy víztartó van, mely a lovak és barom itatására szolgál, s melybe a hó és eső vize összegyűl. Azonkívül két kút is van, a víztartó jobb és bal oldalán, melyekből a vizet ökrök által forgatott nagy kerék segítségével húzzák fel. E kutak nagyon mélyek s vizük igen jó. A várudvar hátsó részén egy neme a halastónak van, melyben igen sok kis hegyi teknősbékát tenyésztenek; mellette ráktartó van, igen sok rákkal. A vár egész terjedelmét földalatti helyiségek foglalják el, ezek fölött tágas eleségtárak és istállók vannak, melyekben mindenféle eleség, a lovak és barmok tartatnak. A várudvar négy sarkán egyegy csigalépcsőzet van, melyeken az udvart környező helyiségekbe s a terraszokra feljuthatunk, ez utóbbiak fent vannak s az egész udvaron uralognak. A vár sziklakőzetekből oly szilárdúl van építve, hogy falaikban a legkisebb rést vagy nyílást sem vesszük észre. A terrasz, mely az egész terjedelme épületet fedi, még oly szilárd és tökéletes, mintha csak most készült volna el, pedig a vár emlékezetet meghaladó időben épült….
   ...A múlt század végén a várat részint lerombolták s azután elhagyták, 1829 óta ismét helyreállították, de szilárdság és ízlés nélkül. Az őrséget a végvidéki katonaság egy osztály tette, a raktárak s a parancsnok lakása a hegy tövén voltak. Három, részint közvetlenül a sziklára rakott kerítőfal az alsó kaputól kezdve a hegyoldalon fölfelé húzódott s bekeríté a hegy tetején levő fellegvárat, mely hosszúkás, otromba négyszöget képezett; mondják, hogy a felső várat egy földalatti folyosó a hegy tövén épült várdával kapcsolta össze. Elég lankás út kígyózott körül a hegyen s így fölfelé menve a felső várba vitt. A bombamentes, igen vastag kőfalak egy része 1844-ben újra építették föl. Az ekkép helyreállított várnak ugyan csekély kiterjedése volt, de majdnem hozzáférhetetlen fekvése miatt sok ember feláldozása nélkül nem lehetett megvenni.”
    Oppidum Deva már a 15. században, korához viszonyítva, eléggé terjedelmes volt, de szegény. Látva ezt 1449-ben, Hunyadi János lemond a neki évente kijáró három ajándékról, a város részéről, és a census felét elengedi.
    1370-1444 között felépül Déva első temploma (katolikus), Szent Miklós tiszteletére felszentelve. Körülötte várfal, és nem tartom kizártnak, hogy jelentősebb személyek ott nyugvóhelyet kaptak volna, a kor szokásához híven.
Dévának tisztán magyar lakossága 1570 körül papjával, Sándor Andrással együtt, ki Erdélyben a reformátusok első püspöke lett, a reformációhoz csatlakozott.
   1603. augusztus 4-re hatalmas éhség lépett fel Hunyad vármegyében, amikor még az emberevés ténye is megtörtént, Lozsádon, Laposnyakon, Bábolnán, Rápolton vagy Alsó-Szilváson. Nem volt ritkaság az akasztott embereket is lelopni, sok helyen őröket állítottak a temetőkbe, megakadályozni a halottak ellopását. Sarutalpat, nyergeket, mindenféle bőrt beáztattak és elfogyasztottak.

„…Idézzünk fel egy képet abból az időből, mikor magyar élet volt e vidéken. Nem politikai, nem fontos köztörténeti adat az, melyet bemutatunk, csak egyszerű gazdasági kép az utolsó fejedelem: Apaffi Mihály uram korában.
Apaffi Mihály fejedelem házilag kezelte birtokait. Mindegyikben volt egy praefectus, kinek számadásait a szorgos fejedelemasszony: Bornemissza Anna vizsgálta át. Apaffi csak a borszállítási jegyzékek, pincék és egyéb e munkába vágó számadásokat tartotta fenn magának.
    A dévai uradalmat 1680-1689-ig Markos Péter számtartó igazgatta. Évenként körülbelül 2-3000 frtot adott a fejedelmi udvarba készpénznek. Ez az egyes élelmi czikkek elárusításából s a korcsmapénzből (400 frt) telt ki leginkább.
    Sokat jövedelmezett azonban a vashámor, mely évenként 8000 patkót és 50000 patkó-szeget gyártott. Ásók, kapák és szántóvasak is innen kerültek ki leginkább. A dévai kovácsokat hívja a fejedelem méneseihez patkolni. Az évi aranybeváltásnál az oláh czigányok 50-60 nehezék poraranyat szoktak volt itt beváltani.
A dévai uradalom urbariuma, mint fejedelmi birtok, 1673-ban iratott össze Ecsedy László által, ki a várnak rövid ideig provisora is volt.
Dévához tartozott: Déva városa, Szántóhalma, Szent-András, Veczel, Herepely, Bretelyin, Laposnyak, Radulyesd, Plaj, Runkány, Banyica, Alsó-Lapugy, Szedisor, Mihályfalva (ma Miholyest), Pánk, Laszó, Felső-Lapugy, Tisza, Batzina, Burjánfalva, Kecske-dága, Nyavalyásfalva, Füzesd, Kelemenesd, Csertézs, Toplicza, Új-Boresd, Valye-Brad, Grohor, Buldzest, összesen egy város és 54 falu.
   Az egész uradalomban volt 229 jobbágy. A gazdasági álltok közt 99 ló, 826 ökör, 219 tulok, 691 tehén, 881 juh, 798 disznó, 32 bárány iratott össze. Bujdosóban volt 99 jobbágy, azaz más birtokra szökött. Kapuadójuk 189 frt, földadójuk (gabona, dézsma) 49 frt volt, adtak 149 tyúkot, 941/2 veder vajat, 13 veder veres bort.
    A legtöbb jobbágy Déván volt, 21; közülük Csorba Ferenc a bíró, 1 vinczellér, egy pallér, 1 darabant, s 1 nőtlen csizmadia.
Szőlőhegy kettő volt: A váralatti-mál és a Csik-mál.
    Az Egregyen (most Cserna) két malom volt. Vámot két helyen szedtek. A provisor háza előtt az uradalom részére, holott egy terhes szekértől 12 dénárt, egy ökörtől 2 d, egy talyigától 6 dénárt, egy juhtól 1 dénárt, két báránytól 1 dénárt, két disznótól 3 dénárt vettek.
   A Maroson révpénzt szedtek: hat ökrös szekértől 8 dénárt, két ökörtől 4 pénzt, gyalog embertől 1 d, lovastól 2 d. Minden hajó sótól 1(?) só jár. A többire nézve a gyalog vámtarifa volt érvényben.
   A jobbágyok nevei mind magyarok, mint: Szőcs, Balog, Csorba, Seres, Katona, Vámos, Serfőző, Csáki, még a bulcsezdi, herepélyi oláh jobágyok, mint Krisán, Dán, Muntyán, Ursul, Popa birák is magyarul írják alá a nyugtákat.
   Az czigányok 23-an voltak, mind oláhok. A vár alatt települtek meg. Hanczal János volt a vasmivesek vajdája, Vitány András a rézmiveseké.
   A szántóföldek jók, az erdők nem sokat jövedelmeztek. Nagyban virágzott a méhtenyésztés.
   Ennyit mond forrásunk.
   Azóta kétszáz év mult el. Az urbériség eltöröltetett, a vallás és nemzetiségek egyenjogusága törvénnyé vált, más nézetek váltották föl a multat, Déva vára rommá lőn, de vajjon romjaiban nem látjuk-e jelképezve nemzetiségünk fogyatkozását?”
   Déván is, mint a megye bármely nagyobb városában, a mesterségeket céhek szerint szervezték. A dévai csizmadia- és tímárcéh III. Károly királytól kapta diplomáját, 1720. június 27-én. Ebben az évben Déván 46 csizmadia és tímár iparos dolgozott, nemzetiségre nézve 30 magyar és 16 román. A céhen belül a legényeknek és inasoknak szabályzatuk volt, amelyben a mesterrel való, valamint az egymás közötti viszonyuk szabályoztatott. Mint érdekesség megemlítendő az összes céhdiplomák azon intézkedése, mely a fiatal mestert kötelezi, hogy egy fél év leforgása alatt megházasodjék, ellenkező esetben a mesterség gyakorlásától eltiltották, amíg meg nem házasodott.
    A 19. század elejére, Erdélyben a mesteremberek nagy része céhekbe tömörülve folytatta mesterségét. A céhekben dolgozó mesterembereknek kiváltságlevelet adományozott a főkormányszék, ezáltal hivatalosan tevékenykedtek.
   A borbélyoknak – akik gyógyítással is foglalkoztak, habár nem volt orvosi képzettségük, azért szinte minden nagyobb településen gyakorolták mesterségüket – az Erdélyi Fejedelemség 1823-ban az egész országot átfogó céhlevelet adományozott, megjelölve azokat a helységeket, amelyekben tevékenykedhettek.
Erdélyben a borbélyok nagy céhét tizenegy körzetre osztották fel, és minden körzetnek volt egy központi irányítással bíró céhvezetősége.
   Hunyad vármegye a 11. körzetbe tartozott, helységek szerint a következő képpen: Szászváros 3 műhellyel, Déva 2, Vajdahunyad 1, Hátszeg 1, Algyógy 1, MarosilIlye 1, Szekeremb 1, Körösbánya 1, Halmágy 1, Brád 1 műhellyel."
„Nem lehet a chirurgusokat attol elrekeszteni hogy mühelyeket ne tartsanak, sem pedig a borbélyokat arra eröltetni hogy chirurgusok is legyenek. Mindenik tarthat mühelyt, és ennélfogva lehetnek és legyenek is együtt társasági szoros egybekötésben. Szemesen ügyelvén a chirurgusok arra hogy borbélyok semmiféle orvoslásba magukat ne elegyitsék.” (Kolozsvár 1823. május 5. Pataki Sámuel protomedicus.)

Magyar Lajos írta 1877. decemberben: „Hunyadi János és Bethlen Gábor születési földjén kutatva keresik a magyart, mint ahogy a tatárjárás után az élő embert kereshették.”
   Ezelőtt vagy 350 évvel Déván oláh nem lakott, de ez nem zárja ki létezésüket Hunyad vármegyében.
A XIII. század első felében Brassó, Hunyad, Alsófehér és Fogaras megyékben alig éltek még oláhok, és ekkor még nem volt állandó lakhelyük. Ide-oda vándoroltak állatjaik után. A század végén kilenc állandó oláh településről értesülünk. A XIV. század közepén már 24-ről tudunk. Minél jobban terjeszkedett a török a Balkán felé, annál nagyobb számban jöttek, menekültek az oláhok biztonságosabb területekre, Erdély, Moldva, Besszarábia, Havasalföld vidékére.
Az első 4-5 család Bethlen Gábor idejében érkezett Dévára, és az újabb beözönlésekkel már annyira jutottak, hogy 1640-1645 táján már templomépítésre kértek és kaptak engedélyt. Ezt hamar felhúzták, de 1650 körül leégett, majd újabbat emeltek. Itt már szerepe jutott az akkori református papnak, de elég annyit tudni, hogy a „graeci ritus” oláhoknak ő adott át területet temetőnek, és a „sessio”-val bíró oláhokat kötelezték adót fizetni neki (2 napi kaszálás vagy 50 dénár).

    1662-ben már panasz volt az oláhokra, hogy a részüket nem állták, és a szerződést a reformátusokkal nem tartották be. Ki-mit melenget a keblén…Nekünk elég levonni a tanulságot, mégha későn is, és leszögezni azt, hogy ami templomtorony áll a mostani ortodox temetőben és a románság azt vallja, hogy az volt az első ortodox templom Déván, az tulajdonképpen görög-katolikus, vagyis „unitus” templom volt. A temető pedig, még az 1885-87-es dévai térképeken is azt írja róla: „Gr.kat sírkert.”
Déva közigazgatási központja a kiegyezés előtt a Bulgár városban működött. Az utcák régi elnevezései bizonyítják ezt, hisz volt ott Laktanya utca (Vlahuta és T. Vladimirescu között, ma nem létezik) és Börtön utca is (majd Gőzmalom és Grivitei), a volt városi vágóhíd és kenyérgyár mellett (Grigorescu). A polgármesteri hivatal létezéséről két változat is kering, az egyik szerint egy omladozó épültben tevékenykedett a Bercsényi téren (ma Piata Unirii). A második változat az, hogy a polgármesteri hivatal a Bulgár városban állt valamerre, és ez szerintem hihetőbb.
    Azt sokan nem tudják, hogy az első laktanya és ennek nevét viselő utca a vasúton túl volt, és majd mindenki volt laktanyának mondja a mostani sportiskolát. A dévai laktanya első írásos említése 1785-ből származik, a jelenlegi iskola, a 4-es határőrezred volt kaszárnyája pedig nincs 340 éves. Ez utólag épült, az örmény-katolikus temető helyére. A laktanyát 6-7-nek nevezték az emberek: több változat kering az elnevezésről, azt nem lehet tudni egyelőre, hogy az alakulat neve volt 67, vagy a kiképzés időtartama után nevezték el (6 hét). A malom az Aradi uton volt, de leégett a második világháború után. A malom szerepe ezzel megszűnt, de ott jött létre később a gombgyár.
    Közel 400 évvel ezelőtt, Dévának alig volt néhány utcája: Csík utca, Kovács utca, Felszeg utca, Kis utca, Magyar utca, Malom utca, Piac utca, Város utca, Venecze utca, Zebernik utca.
    Déva utcái valamikor ésszerű elnevezéseket kaptak, amelyek vagy a lakosok eredetére, vagy az utcabeli tevékenységre vonatkoztak. A lakosok után ismerjük a következő utcákat 1885-ben: Magyar, Sváb, Székely, Oláh, Cigány. Tevékenység után: Téglagyár, Gőzmalom, Iskola, Korház, Posta, Hajós, Börtön, Laktanya, Templom, Temető, Vásártér. Irányuk után: Aradi, Hunyadi, Országút, Felszeg, stb.
   A Magyar utca elnevezése évszázadokon át, egész az 1920-as évek elejéig viselte nevét. Közepén csordogált a Magyaros patak, a mostani Guttenberg nyomda táján ömlött be a Csernába. A Patak utcán jött le a Csenge patak, ez a Malom-téren ömlött a Csernába, a Cigány utca alsó végén.
    Az 1623-ban készült kimutatás után, csak az akkori nemesek laktak ott, név szerint: Makray András, Lakatos Miklós, Nyíró András, Balogh Benedek, Csiszár István, Varga István, Váradi Ferenc (Kéméndről), Takács Lőrinc, Szabó Istvánné, Nagy János, Keőszeghy Bálint, Literátus Péter, Szabó Balázs, Pattantyús János, Mészáros István, Dédácsi Mihály, Kozolai János, Bánffy Miklós, Nagy Istvánné Tompa Borbála, Baczoni István, Makai Gergelyné Nagy Ilona, Nagy Ferenc, Kőműves János, Kenderessy Ferencné Daróczy Anna, Csorba Jánosné Takács Margit, Borsai Péter, Dákos Istvánné, nagy István, Literátus Kelemen, Cseke Bálintné-Katalin, Farkas Márton és mások, létezvén ott megközelítőleg vagy 40 ház.
    Közel 280 év után e fenti nevek eltűntek, és olyanok jelentek meg, mint: Feiler, Nádasdy, Bánffy, Solda, Kajcsa, László, Jaszenovits, Rónai, Dézsi, Klinnstein, Török, Klötz, Jager, Szabó János, Anderssen, Karl, Pista, Sövényfalvi, Szilágyi, Glaub, Elges, Dragan, Lajkó, Váncsa, Ötvös, Strnád, Nagy, Popik, Jancsó, Anderssen, stb. Származási helyük: Nagyenyed, Bukovec, Valdani-Olaszország, Harasztos, Arad, Marosvásárhely, Torda, Keszince, Szeged, Parajd, Abrudbánya, Debrecen, Újezd-Csehország.
   1680-ban Újváros résznek nevezték az akkori Székely utcát (a volt Lenin és Magyar utca között) és a Víz utca alsó részét (volt Lenin), tehát a város a bulgár várostól kezdett Szántóhalma felé terjedni.
    Dülők nevei a dévai határban az 1643. április elején írt összeírás szerint: Alsó-forduló (a vár alatt), Alsó-mocsár (szőlő), Berek-pataka (Somkeréki patak), Binur réte (Gyepű), Büködin, Csíkmál (a volt katolikus templomnál, most református), Csonka-erdő (a Tóállás mellett, a Maros partján), Dombos kosár (a bezsáni út mellett), Dobogó-oldal, Egregytő, Egregyfő (a Cserna-mart), Fejér-kép, Fejér-mart, Felmező, Felső-forduló (Árki), Felső-járás, Füzes-ér, Gyepű (Zsep), Hatalom-domb (Holumb-domb), Hosszú-tormás (később Gerey telep), Kendermál (Veresmál), Komamál (Kodrumál, a kozolyai út mellett), Közép-mocsár (Kis-mocsár, szántóföld), Köves út (Petrósza vagy Valea rea, Rosszpatak), Mocsárláb (az Egregy mellett), Nagy-Horgos, Nagy-mező (Livádia), Ravasz-lik, Révhely (a harói rév mellett), Rövid-tormás (Tormás, a városi katolikus temető és az országút között, ma Aleea Transilvaniei és Piata Victoriei között), Sós-ér (a vasút és a Holt-Maros között), Széltartó (a Büködinben), Szőlő-alja, Tófolyás (Tóállás és harói út mellett), Vámhely-mocsár (a Marosra nyúl, a bolgár városban), Vesen, Vesen patakán túl (Bezsán pataka), Vesen dombja (Hosszú domb, Dambu lung), Zúgó.
    A dévai bulgár várost az 1710-1711-ben a Volkáni-szoroson át Erdélybe érkezett, Bredecsén, Krajova, Targu-Jiu helységekből, majd rövid ideig Hátszegen tartózkodott bolgárok hozták létre, Déva akkori katonai parancsnoka, Steinville engedélyével. Jogaik elnyerésével, 1712-ben három szerzetes atya (Marinovich Balázs, Jovecherin Lukács, Gungich Antal) vezetésével érkeztek Dévára, és hamarosan nekiálltak templomuk és házaik felépítéshez. A dominiumnak évente 50 forintot kellett fizessenek. A városrész 1848-ig külön önkormányzattal bírt.
    Letelepedési kérvényük beadása után (Steinville akkori várparancsnoknak), választhattak a fiscus tulajdonában levő, oláh templom melletti területről, vagy a Maros és Cserna között letelepedni. A bolgárok, a víz közelsége miatt, az utóbbit választották. A bulgároknak sikerült megkapaszkodniuk, még akkor is, ha az akkori ferences papok igyekeztek mindenben keresztbe tenni nekik. Létezésüknek Déva és környéke sokat köszönhet, ami fejlődését illeti, sajnos, a 20. század elejére, az eredeti bolgárok leszármazottaiból csak ketten éltek, Dobay Károly (neje Kokellin Erzsébet) Déván, és egy Jovanovics nevű Vajdahunyadon.
    Eleinte a bulgárok, a mai zárda-templom helyén egy kis templomot építettek, majd 1723-ban fogtak neki a mostani templomnak. A templom alatt kripta épült, a szentélytől a bejáratig, ide a nevesebb bulgárokat temették, 100 magyar forint ellenében. Az 1970-es árvíz nagymértékben érintett a templomot és a kriptát. A takarítás és helyreállítási munkák során derült ki, hogy a régóta nem használt kriptákban nem minden koporsó volt a fülkékbe befalazva. A víz kimosta és összemosta a maradványokat, lehetetlen volt kiválogatni melyik fülkéből származtak. Összegyűjtötték őket, majd 3-4 fülkébe befalazták és újraszentelték a csontokat. A helyzet az, hogy nemcsak a fülkék kerültek ekkor befalazásra, hanem a lejárat is. Állítólag az udvarról vezettek le e lépcsők.
    1742-ben a bulgárok engedélyt kaptak, hogy idegenből hozzanak öt jobbágyot. Ezek temetkezési helye, az egyszerű bulgárokkal együtt, a zárda-templom körül volt, ahova idegenek is temetkezhettek, 20 forint lefizetése után. Betelvén a temetkezési hely, új területet kaptak a Zselezny kertész majd később Frank Mátyás által, a bulgároktól bérelt területen, szemben az akkor honvéd laktanyával (ma sportiskola), a Sáncz utcában.
A népiskola (később önkiszolgáló üzlet ma pedig kantin) mögött volt eleinte a bulgárok temetője egy kis kápolnával (építette Bibics Lukács 1735-ben), ez az 1835-1840-es években megszűnt.
Elsőnek Kitripercsin alias Bibics Lukács és Frankovich Mátyás háza épült fel. Bibics két háza annyira erős volt, hogy később a vármegye örökös áron katonai laktanyának vette meg. Előbb 43 család telepedett le, majd utólag még 18.
    1738-ban Erdélyben, Magyarországon és a Bánságban pestis uralkodott, amely csak Déván 30 előkelő bulgár személyt követelt áldozatnak, a szegényebbjét a nagy szárazság is érzékenyen érintette.
    A virágzásnak indul bulgárok élete 1756-ban komoly csapást kapott, amikor tűz következtében a városban rengeteg lakás leégett, az örmények boltjaival együtt.
   A Bosnyák nevű örmény testvérek 1765-ben egy kisebb, örmény-katolikus kápolnát emeltek a dévai piacon (ahol a Groza szobor állt), ezt 1886-ban lebontották. A kápolnában és körülötte több mint 22 személyt helyezte örök nyugalomra. Nincs feljegyzés arról, hogy a kápolna lebontásakor ezeket eltávolították volna, így nincs kizárva annak lehetősége, hogy még ma is ott nyugszanak.
    Nemsokára a Haller kápolna is megszűnt létezni, a Magna Curia előtt. Sajnos az utóbbiról még egy teljes kép sem maradt fenn. A korabeli képeken csak a tornyocskája kivehető.
    1766-ban egy Albert Gergely nevű örmény kereskedő megnyitja Déván az első rézbányát.
   1780-ban hatalmas sáskasereg érkezett Oláhországból Erdélybe. Augusztus 27-én Déva határát is ellepték, minden terményt tönkretéve. Az invázió méreteit tükrözi, hogy az emberek mintegy 80 ezer köbméter sáskát pusztítottak és égettek el.
   1784. november 8. A Hóra lázadók a Ribiczey Ádámné majorját felgyújtották, de mivel a lakosok és nemesek visszaűzték őket, több kárt nem tehettek a helységben. Az    1785, január 10-én tartott gyűlésen a Hunyadmegye continua táblája tárgyalta azon cigányok kérését, kik a Déva város megtámadásánál elesett 108 fölkelő hullájáért jutalmat kértek. A tábla a kérelmet elutasította azon motiváció mellett, hogy közszükség esetén mindenki köteles ingyen a közjó érdekében eljárni. A január 16-i gyűlésen elutasította Grantsa Antoni megyei hóhér kérelmét, aki 56 gonosztevő kivégzéséért és 97 nagyjából börtönben elhalt egyén eltemetéséért csak 60 rénes forintot kapott, és sürgette a hátralék kifizetését.
   1849. február 8-9 Bem József Déván tartózkodott, ekkor zajlott le a piski-i csata. Miután Bem 1849 február és márczius havakban az osztrák és orosz katonaságot csaknem egész Erdélyből kiszorította vala, a dévai vár körülszállását és vívását Forró ezredesre bízta. Ez valami 2000 emberrel és 6 ágyúval megszállta a várost és a környező magaslatokat, s azután felhívá a vár parancsnokát, Kudlich főhadnagyot, adja fel a várat. Kudlich visszaútasítá a felhívást s a környező magaslatokat megszállta katonákat és a várost ágyúgolyókkal üdvözlé. Forró várvívó nehéz lövegek nélkül nem sokra mehetett, tehát csak a várat mentől teljesebben körülszállatta. Ekkép a várőrség nemsokára kifogyott eleségből s máj. 27-kén kénytelen volt magát megadni. A magyarok legott megszállták a várat s bevivék a kellő készleteket. Néhány hét múlva azonban, nem tudni gondtalanság-e vagy árulás következtében, meggyullada a lőpor s fölveté a várat a az őrség nagy részét a romok alá temeté. Most tehát a várnak már csak puszta romjait látjuk. A várhegy alján terjedelmes épületek vannak, melyekben az uradalmi s többféle állami hivatalok is szállásolnak. Az omladékokkal környezett várudvarba csak nagy üggyel bajjal juthatunk fel. De onnan felülről gyönyörű kilátás esik a Maros szép völgyére, melyet itt mindkét oldalán festői sziklák és hegységek szegélyeznek…”
    A Déván is áthaladó Arad-Gyulafehérvár vasútvonal megépítésére már 1856-ban előmunkálati engedélyt bocsátott ki a Birodalmi Tanács a Rothschild testvéreknek, majd 1856-ban a Tiszavidéki Vasút (TVV) és a Brassói Bánya és Huta Egylet számára. Az építkezés földmunkáját, az államkincstár terhére a TVV kezdte el, azonban 2 év és 3.5 millió forint elköltése után a munkálatokat abbahagyta.
   1866-ban kért és kapott végleges engedélyt a Brassói Bánya és Huta Egylet. Részvénytársaságot alapított Első Erdélyi Vasúttársaság néven, amely biztosította a munkálatokhoz szükséges 35 millió forint tőkét. A kivitelezést a Klein testvérek és Sepper vállalkozó kapta. Előre nem látható tényezők miatt, a munkálatokat 7-12 hónap késéssel fejezték be, és 1868. december 22-én átadták az Arad-Gyulafehérvár (211 km) útvonalat, majd a Piski-Petrozsény szárnyvonalat (79 km), 1870. augusztus 28-án. Több híd is elkészült környékünkön, Branyicskán a Martos fölött, Piskinél a Sztrígy folyón át, Alvincen a Marost áthidalva.
   Az Arad-Gyulafehérvár Maros mentén kanyargó útvonala olyan fontos városokat kötött össze, mint Arad, Radna, Lippa, Déva, Piski, Szászváros, Alvinc és Gyulafehérvár, épült 14 pályaudvar és 117 őrház. A vasút egyaránt fontosnak bizonyult az árú-és személyszállítás szempontjából, lassan kiküszöbölve a hosszú marosi tutajozást és a szekeres fuvarozást.
   1918-ban a vasparipa 4 óra 41 perc alatt tette meg az Arad-Gyulafehérvár távolságot. Napjainkban a leggyorsabb vonat ugyanazt a távolságot 4 óra 38 perc alatt futja be, vagyis 100 év alatt felgyorsult 3 perccel.
   Az 1867 után következett kormányok vetélkedtek egymással Dévának, e közművelődési szempontból fontos helynek megerősítésében. A megyei hivatalokon kívül van itt királyi törvényszék (1897), ügyészség, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, államépítészeti hivatal, csendőr-szárnyparancsnokság, egy zászlóalj honvédség, nevelőintézettel egybekötött állami főreáliskola, tanítóképző-intézet, polgári leányiskola.
    1873. júl. 6-aug. 15 között kolerajárvány pusztított Déván és környékén. Az elhalálozási anyakönyveket tanulmányozva megtudhattuk, hogy ekkor 28 katolikus esett áldozatul. A halálesetek száma azonban nagyobb volt. Sajnos a református anyakönyvek hiányoznak az említett időszakból, az görög-keleti anyakönyveket nem tanulmányozhattam nyelvtudásom hiánya miatt (cirill betűkkel íródtak). Azonban az akkor lakosságarányokat számba véve, körülbelül 90-110 halott lehetett.
Déva lakossága: 1869 (3277 lakos),
1880 (3935 lakos),
1890 (4657 lakos).
1900 (6867 lakos): katona 222, összesen 7089. Magyar anyanyelvű 4065, német 436, tót 19, oláh 2509, horvát 1, szerb 5, rutén 2, más 52. Vallás szerint: római katolikus 2373, görög katolikus 232, görög keleti 2400, ágost. evang 184, ev. ref. 1235, unitárius 73, izraelita 592. Lakóházak száma: 1206, cseréppel vagy bádoggal fedve 118, zsindellyel 1075, náddal vagy zsúppal 13. A város határának területe 6656 katasztrális hold.
   1889-1892. A bukovinai magyarok első telepítése az egykori, de csak tőlük elnevezett Iskola utca és Kicsi utca helyre. Betelepedett 54 férfi, 54 férjes asszony, 94 fiúgyermek és 87 leánygyermek, összesen 289 lélek, melyek községenként így oszlottak meg: Andrásfalváról 248, Istensegítsről 24, Hadikfalváról 7 és Déváról 9 személy. Behoztak 124 lovat, 16 fajtehenet, 60 szekeret és sok gazdasági felszerelést, bútort, ágyneműt.
    Ezeket a bevándorolt családokat ideiglenesen a Sörház utczai és négykövű malomnál levő kincstári major épületeiben helyezték el, s addig laktak itt, amíg lakóházaikat felépítették, melyeknek felépítéséhez a kincstár a bezsányi állami erdőből szálfákat és a szászsebesi állami fűrésztelepről tetőzetgerendákat és tetőfedő zsindelyt adott.
   A házakat, minden telepes maga építette fel, ki-ki saját ízlése, vagy anyagi tehetsége szerint. Majd kedvezményes áron gyümölcsfacsemetéket kaptak, mellyel a telkeiket befásították.
    Földjeik feljavítása érdekében, 1896-ban az első telepesek a kanyargós Cserna medrét, egy nyílegyenes, két és fél kilométeres csatorna ásásával a Marosba levezették.
    1901 ősz-1902, a közigazgatás 160 ezer fenyőcsemetét ültettetett a dévai váron.
   1907-ben szkíta temetkezési helyet fedeztek fel ali 70cm-es mélységben a Steinmann-féle szőlős környékén (ma a Viilor utca felső vége), 4 gyermek és 17 felnőtt lelettel. Felnőtt és gyermek csontvázak kerültek elő. Az egyik felnőtt férfi csontváz 162-165 cm lehetett, korára nézve 40-45 éves,a 3. és 4. nyakcsigolya közt egy befele álló csiszolt kőnyílhegy állt.

„Fölvétetett a városi tanácsnak 1907. június 8-án tartott ülésében
6. A királyi tanfelügyelő közli a vallás és közoktatásügyi minister úrnak 3682/907 szám alatt kelt leiratát melylyel a csángó telepen tervezett kisdedovóda felépítéséhez a telepesek részéről kézi és igásnapszám felajánlása tárgyában jogérvényes nyilatkozatot követel.” Ez volt a későbbi Petőfi iskola őse.
    1909-ben 194 mesteremberről tudunk (a Telepről senki), és olyan mesterségeket találunk bejegyezve, amelyek értelmezését ma sokan szótárakban keresnék meg: kéményseprő (Chencsinszki Ödön, Lurcz Vilmos), szeszkereskedő (Deutsch Miksa), bádogos (Dudják János), kovács (Erki Béla), szíjgyártó (Farkas Lajos), szűcsmester (Gál Géza), kádár (Heretek István, Kozián Péter), csizmadia (Kállai Dénes), fuvaros (Kohn Mihály), kötélverő (Legrand Lőrinc), szitás (Misák Józsefné), kalapos (Nagy Miklós), stb.
Az 1947-es években is, Déván több mint 537 mesterember-kereskedő volt bejegyezve.
   1910. A bukovinai magyarok második telepítése. Létrejött az Új-telep és az újtelepi temető. Ekkor érkezett 45 férfi, 45 asszony, 119 fiú, 89 leány, összesen 298 személy. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok gazdasági eszközt. Ezen bevándorlók községenként így oszlottak meg: Istensegítsből 13, Hadikfalváról 8, Andrásfalváról 18, és Józseffalváról 4 család, melyek kaptak 356 és fél hold földet. Tehát már a telepítés idején, átlagban személyenként még egy és fél hold föld sem jutott. Később érkezett még 112 személy. A bevándorlók kincstárai házakat kaptak.

    1913. hatalmas árvíz Déván, az állomás és a bulgár város teljesen víz alá került.
  1914-1918. A világháborúban a két telepről 247 személy vett részt, a különböző frontokon, melyből 10% hősi halált halt. A négy és fél év harczban a következők estek el:
Balázs Antal, Bíró Jeremiás, Bíró Vilmos, Bugyi János, Csobot Fábián, Csobot Lázár, Daradics László, Fazekas György, Gergely József, Illés Ferencz, Kovács Lajos, Kovács János, Lipinka Mihály, Sebestyén János, Sebestyén Gergely, Sebestyén András, Szitás Vilmos, Szőcs Albert, Szőcs Gergely, id. Varga Lajos, ifj. Varga Lajos, Varga Viktor, Varga János, míg ifj. Varga Gergely orosz fogságban maradt. Ezek közül 13-an nős és többgyermekes családapák voltak, 11 pedig legényember.
   1918-ban a spanyolnátha szedte áldozatai vidékünkön.
   1925-ben Dévához csatolták Szántóhalma községet.
„Szántóhalma (akár Szent-András), egykor tiszta magyar községek voltak, amint azt a nevük is kétségtelenül bizonyítja. Lakóik a 16. században reformátusokká lettek, s mint ilyenek templommal és papi állomással bírtak egészen a múlt század (17. sz. megj) elejéig, amidőn előbb szokásaikat és nemzeti öltönyeiket, majd nyelvüket és neveiket s végül vallásukat is az oláhokéval cserélték fel. Az egyházi felsőbbség nem törődött velük: papjaik odahagyták, s pásztor nélküli nyáj elszéledt, illetve más pásztor gondviselése alá menekült. Unitus és disunitus oláhvá lett a mind a két falu lakossága, tömegestől lépve ki a magyar reformált egyház kötelékéből.”
   1936. Beindul az előkészület az újtelepi templom felépítésére, a volt libaúsztató helyén.
   1945-1947. Megszűnik az Eminescu utcai csemetekert, helyébe épül a volt Securitate székhelye. A csemetekertet a Jankay utcába költöztetik. Néhány éven belül eltűnik a vásártéri futball- és korcsolypálya.
   Ezelőtt 70-80 évvel, a Nopcsa ház állt a volt Comtim üzlet helyén, egyik Barcsay ház a Kossuth utcában, a másik a Bethlen utca 8. szám alatt, az Issekutz ház ahol most a H3-as tömbház van, a park mellett. Napjainkra csak a volt Barcsay házak maradtak meg

Déva, 2019. május 3.

Forrásanyag:
1. Az oláhok letelepedése Déván, Szőts Sándor, HTRT, Arad, Nyomtatott Gyulai Istvánnál, 1884, 38-55. old
2. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Csanki-csanki-dezso-magyarorszag-tortenelmi-foldrajza-a-hunyadiak-koraban-1/v-kotet-8B81/hunyadvarmegye-8B9B/i-8BA0/
3. Déva: 1850-2129 lakos, (1038 román-517 magyar-255 német)
1900-7089 lakos (2509 román-4065 magyar-436 német)
Nagyág: 1850-2742 lakos (1292 román-142 magyar-1276 német)
1900-1547 lakos (831 román-377 magyar-284 német), Pallas Lexikon
4. A Magyar Történelmi Társulat Hunyadmegye 1887. évi jul.24-27-iki vidéki kirándúlása Déva városába és Hunyad vármegyébe, szerkeszti Szilágy Sándor, Budapest 1887, A M.T.Akadémia Könyvkadó Hivatala, 12. old és 102. old
5. Hunyadmegye, 9. old
6. HTRT, szerkeszti dr. Veress Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1902, 105. old.
7. Thallóczy Lajos, Déva és vidéke kétszáz év előtt, Hunyadi Album, szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György, Budapest, Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1878, 47-48 old.
8. Vö. Sóós Antal, Hunyad megyei czéhdiplomák, HTRT, Budapest, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1888, 100-107. old
9. https://www.3szek.ro/load/cikk/43027/a_borbelycehek_megalakulasa_erdelyben
10. Hunyadi Album, 11 old.
11. A magyarság és az oláh incolatus Hunyadban, dr. Sólyom-Fekete Ferenc, HTRT, Budapest, Az Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1882, 53-78. old
12. Botos László, Út a trianoni békeparancshoz, 4. fejezet, Az oláhok rövid történelme.
13. A magyarság és az oláh incolatus Hunyadban….38 és 41. old
14. HTRT, szerkesztette dr. Veres Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1899, 89. old
15. HTRT, szerkesztette Kun Robert, Budapest, Franklin-Társulat Könyvnyomdája, 1888, 88-89. old
16. Kutatásaim a dévai katolikus (1857-1920) és református anyakönyvekben (1903-1920)
17. Az oláhok letelepedése Déván, Szőts Sándor, HTRT, Arad, Nyomtatott Gyulai Istvánnál, 1884, 45. old
18. Issekutz Antal, Adatok Déva XVIII. századi történetéhez, HTRT, Hirsch Adolf Könyvnyomdája, 1902, 78. old
19. Dr. Márki Sándor, Hunyadvármegye története, 1902, Déva, Hirsch Adolf Könyvnyomdája, 80-83-108. old
20. Siess Lajos tudósításai, fordította Jeanplong József, A Hóra-világ Hunyadmegyében, 95 old.
21. Vö. HRTR, 1885-1886, negyedik kötet, kiadva 1888-ban, Budapest, Franklin Társulat, 62. old.
22. Vö. http://delerdely.eloerdely.ro/media/book/dr-horvath-ferenc-dr-kubinszky-mihaly-az-erdelyi-vasutepiteszet-elozmenyei-az-elso-erdelyi-vasut-arad-gyulafehervar-fovonala-es-piski-petrozseny-szarnyvonala/az-erdelyi-vasut-tortenete.pdf
23. HTRT, szerkesztette Barthos Indár, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könynyomdájában, 1909, 40-12. old
24. Hunyadvármegyei Almanach, Dénes Károly, Déva 1909, 54. old.
25. Szőts Sándor, Adatok Szántóhalma és Szent-András történetéhez, HTRT, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1889, 30. old