Farsang és húsvét a dévai Csángótelepen. (1906).
A dévai csángó-székelyek vidám lelkületűek, szeretik a tánczot, zenét, mulatozást, s e nélkül természetesen a farsang sem múlik el. Különösen a fiatalság veszi ki részét belőle. Vasár- és ünnepnapokon összegyűlve, bizony világos reggelig rúgják a port, azt tartván, hogy nem aratáskor van ideje.
A mulatozás, táncz tetőpontját húshagyatkor éri el, mikor még a sánta is tánczra perdül. A legények erre különben már jó eleve elkészülnek. Egymás között, minden czéczó nélkül, megválasztanak egy bírót, ki a mulatságot rendezi. Ebben két katona, két korcsmáros, egy vatamán segédkezik. A katonáknak fontosabb szerepük nincs, a korcsmárosok a közösen vett italneműkkel — többnyire pálinkával — bajlódnak, míg a vatamán a táncz helyét adja tudtul, egyúttal ő kéri ki szüleitől a leányzót a húshagyati tánczra, mit a farsang utolsó vasárnapja előtt két héttel rendezett ingyentáncz előz meg.. Ingyen táncznak nevezik, mert a talp alá valót a czigányok ezúttal megfogadásuk fejében pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül húzzák, de még más oldalról is semminemű kiadás nem merülvén föl, bárki ingyen vehet részt.
A húshagyati tánczfarsang utolsó vasárnapján kezdődik s eltart hamvazó szerdáig. Beszélik, hogy régebben itt is, s otthon,t. i. Bukovinában, még most is nem vasárnap, de már szombat este kezdették el. Andrásfalván az alszegieknek és felszegieknek külön-külön megvan a maguk táncza, úgy szintén a faluközieknek is, s a leányok hívatlanul egyik tánczból a másikba csak vasárnap délutánig mehetnek, mert azután lehammuzzáka kelletlen vendégeket. A délelőtti nagymiséről hiányzókat a délutáni tánczkor padra húzzák.
A tánczot fáradhatlanul s a legfrissebb kedélylyel tartják mindvégig. Legtöbbet természetesen a csárdást járják, de kijut a más lassúbb és gyorsabbakból is.
Lassú táncz a csorszogtatós vagy argyelános,mely azonos az ismert oláh ardeleanaval. Járják továbbá a lassú kalap, lassú stájer és trompolkas gyorsabb ütemű ropocza körtánczokat, miknek azonban különösebb, említésre méltó sajátságuk nincsen.
Tánczszókat nem igen hallani. Leginkább népdalokat énekelnek, egyetlen tánczszó, amit lejegyeztem, ez:
„Haja, haja, haja, ja
Hónap hammus szeredet
S hónap nem lesz úgy minta."
Hamvazó szerda reggelén, kismise után, eltemetik a farsangot. A legények valamelyikét fölteszik egy szekéroldalra, letakarják rongyokkal, földíszítik seprű-ágakkal, négyen vállukra veszik s elindulnak a falu végére. Elől megy a pap. Hátáról rongyok csüngnek alá, egyik kezében seprűt tart, mivel a halottat olykor olykor megszenteli. Másik kezében pálinkás fiaskót szorongat. Oldalvást a kántorok kísérik, szintén az éltető nedűs (?) üveget s papírlapokat tartva kezekben. A menetet a mámoros, hol jobbra, hol balra dőlingező gyászolók zárják be.
A falu végén már várja a halottat a hóból emelt kripta, vagy ennek híjával egy gödör, beleteszik s egyet-kettőt énekelve, visszaindulnak.
E szokás különben több mással egyetemben hova-tovább elavul.
Hamvazó szerdán a legények reggeltől estig kolontoznak,kisebb csoportokban fölkeresik a leányos házakat; holmi elemózsiát kérve nem szűnnek meg továbbra is tréfálni s megesik, hogy a gazda, tudta nélkül padlásából leszedett kolbászával állítanak be hozzá.
Mondják, s kapcsolatosan helyénvalónak tartom én is megemlíteni, hogy Bukovinában, Andrásfalván, húshagyókor szokásban van az úgynevezett hajnalozás, a midőn is a legények a lakodalomkori menyasszony táncznótája mellett énekelve, tánczolva falaznak utcahosszan. Ekkor járják a vornyik tánczot is, olyformán, hogy az általuk tetszés szerint kiválasztott házak legutolsó, udvarfelőli ablakán libasorban beugrálva, végig tánczolják az összes szobákat s az utcza felöli ablakon kiugorva kissé tovább újra kezdik.
A húshagyói mulatság költségeinek elszámolása szerdára marad. A fölmerült kiadásokat a legények és leányok közösen fizetik. A bíró összeszámol, stimmert csinál, s mindenki az így utólagosan megállapított reá eső részt az említett kezéhez juttatja, ki azokat elcsiszlálja,elszámolja társainak.
************
Nagycsütörtökön elvétve némely ház kapufélfáján egy darab gyepet láthatni. E különben Andrásfalván még általános szokáshoz a következő Krisztus-monda fűződik:
Midőn Jézust Júdás a zsidóknak 30 pénzért elárulta, abban egyezett meg velük, hogy az üdvözítő tartózkodási helyét a kapu oszlopára helyezett gyepdarabbal jelöli meg, a mit meg is tett. Ugyanekkor Péter apostol is értesült Júdás eme tervéről, s Jézust megmentendő, valamennyi keresztény hívő kapufélfájára gyepet rakatott, miáltal a zsidók Jézus rejtekhelyét illetőleg nem tudtak eligazodni s ezért csak később jutott hatalmukba az Üdvözítő.
A húsvéti ünnepeket áhítattal várják, a nagyböjtöt híven betartják s a menynyiben két, három család kivételével mind római katholikusok, legnagyobb része meggyón és áldoz. Ünnep első napja reggelén sonkát vagy egyéb sültet, kalácsot, tojást, tormát, sót, italt visznek a templomba megszentelés végett. Otthon a gazda föláldja az ünnepet s ennek utánna fognak a szentek elköltéséhez.
A húsvéti szokások megemlítésénél az írott tojások festése, illetőleg készítése is ügyeimet érdemel. Jóllehet az öntözés a csángók között egyáltalán nem dívik, írott tojást azért majd minden háznál találni, írni csak ketten, nevezetesen Özv. Miklós Gyurkáné és Schmidt Istvánné tudnak. Az ehhez szükséges kellékek: az írókés, viasz és festék.
Az írókés körülbelül 10—12 cm. hosszú, egyik végén lyukas fadarab, mibe egy, a pipa díszítés rezéből összecsavart csövecskét helyeznek be. E csövecskébe pár szál disznósertét húznak s czérnával a szárhoz kötik.
A lemosott s a tűzhely vasán kissé megmelegített tojást az íróasszony baltenyerébe fogja, írókését olvasztott viaszba mártva, a tojáson vékony, kidomborodó viasz sávocskákat von, —megírja a tojást — melyek, hogy jobban látszódjanak, a viaszhoz kormot kever. Ezután a tojás sárgítóba kerül, ami vagy tehénsavóból állhat és literjéhez egy gyűszűnyi timsót adnak, vagy megszárított, porrátört s megfőzött drogyicza virág (Genista) timsós levéből is készülhet. Sárgítót még a vöröshagyma megfőzött héjának avagy az almahéj szintén timsóval kevert leve ad. Káposztálé szintén használatos. A sárgító a tojás későbbi élénk színének elmaradhatatlan kelléke s közvetlenül a tulajdonképeni festék követi. Leggyakrabban használt szín a piros, esetleg fekete, más színben ritkán fordul elő írott tojás.
Az elsőt a piros forgácsleve (berzseny) szolgáltatja, de szurfűből (Serratula tinctoria L.) is készítenek pirosítót. Két napon át langyos vízben áztatják s használatkor újra főzik a füvet, ami különben kitűnő szőrfestő is.
A fekete színt cserhéj főzte szolgáltatja. Mindannyi timsó oldatot is igényel. A tojásokat a festékben főzik meg, amidőn egyúttal a viasz vonalkák is beválnak, s így a különféle alakzatok szabadon tűnnek elő. A főzést szalonnával vagy zsírral való bedörzsölés követi, miáltal a tojás fényessé lesz.
A tojásokon előforduló haránt vonalak két, négy nyolc, vagy tizenhat részre osztják a felületet, de némelynél e fölosztás le is marad. Ami az előforduló díszítések elnevezését illeti, vannak
1. állati, ilyenek a kakastarés, tyúklábas, nyúlfüles, szarvasbogárkás, teneres, ujjas,
2. növényi, mint rózsás, tulipánt, cserelapis s végül
3. egyéb tárgyak utáni elnevezések, mint pl. szántóvasas, gerebjés, kantáros vagy asztallábas, ördög térdes. A fentiek kombinácziója is előfordul, mert hisz látunk madárláb -tarést és villás-tulipántost is. (Lásd: II. tábla).
A dévai csángó-székely írott tojások a háromszékiekkel teljesen, tehát úgy készítésükkel, valamint egyéb sajátságaikat illetőleg teljesen megegyeznek. Miután a csángók Bukovinába történt letelepedésük óta az idegen elemek behatása daczára ősi szokásaikat mindenekben, így tehát a tojásírásban is híven megőrizték, tojásírásuk kultusza a székelyekével kapcsolatosan legalább másfélszázadra tehető. Húsvétkor a fiatalság különféle játékokkal, tánczolással, dalolással tölti el az időt. Nagyszombaton az utczán lapintát (hinta) és cserekabalát állítanak föl. Az utóbbi egy kb. 1 m. magas, földbe vert czölöp, melyre vízszintesen egy vasszeg körül forgó deszkát tesznek. Fölülnek, avagy ráhasalnak a két végére, míg egy harmadik meglehetős gyorsasággal forgatja.
Szabó Imre
A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője. Az „Ethnographia” melléklete, szerkeszti dr. Semayer Vilibáld, VII. évfolyam, 1906, Budapest, A Magyar Nemzeti Múzeum Kiadása, 90-94. old.