Réthi Lajos: A havasok királya.
Gyakran vezet utam az aranytermő vidékeken: Boiczán, Brádon át Körösbánya fele.
Brád és Körösbánya közt fekszik Czebe nevú község, oly közel az utóbbihoz, hogy ha nem volna Körösbánya maga is csak falu, Czebét elővárosának mondanám.
Közvetlenül az út mellett, emelkedett helyen, kőkerítésű czinterem közepén áll a czebei görög-keleti templom. Erős és arányos kőépület, olyan, aminőt jómódú magyar és német falvakban láthatni.
A czinterem főékessége egy óriási tölgyfa a templom nyugati szögletén. Öten vagy hatan simultunk hozzá kiterjesztett karokkal, mind jól megtermett férfiak, és alig bírtuk átölelni.
Vihar miatt, vagy tán önsúlyától letört egy ága a múlt nyáron s ott hevert tövénél. Egymagára nézve az is talpnak való öreg tölgyet mutatott; hiánya azonban csak annyira látszott meg fenn a koronában, mintha a madár szárnyából egy tollat kitépnek.
Ez a fa akkor is megállítaná az elmenőt, hogy illetődve tekintsen rá, ha embertől még nem járt rengetegben díszlenek. Itt azonban mintegy második és fokozott jelentőséget nyer, mert olyan történetek emlékét idézi a lélekbe, amelyeknek nem lett volna szabad soha megtörténniük.
Itt, a természet e remeke alatt tanácskoztak czinkosaikkal Hóra és Kloska lázadóvezérek; innen indultak ki egy olyan útra, amelyről a tűz mintha még most is átlátszanék, ártatlanok jaja mintha áthangzanék, és a patakkal omlott rokon vér mintha átmelegítene, s keresztül a közbül fekvő száz esztendőn!
*
Ez alatt a vén fa alatt alussza örök álmát Janku Ábrahám, akit egykor «havasok királyának« hívtak, azután utczák koldusának ösmertek. Feje fölött sírkő áll, ezzel a fölirattal: „Avram Janku Adv. Pref. Leg. Gem. Kom. in anu 1848—9. t 1872.» Azt jelenti, hogy Janku Ábrahám ügyvéd a román nemzeti sereg főparancsnoka volt 1848—49-ben. Ezt a sírkövet, amint hallottam, Borlea Zsigmond állíttatta, az a Borlea, aki a szabadságharcz alatt mint magyar honvéd Jankuval ellenkező táborban szolgált, azután pedig utódja lett a rajongásban, s mint a román nemzetiségi túlzók egyike tette ismeretessé nevét.
Jankuról én olvastam is sokat, de még többet hallottam ama vidéken, ahol ismerték dicsőségében és elhagyatott állapotában.
Sorsa megindító és érdemes arra, hogy emlékezetnek okáért följegyeztessék.
Iskolákat végzett és a királyi táblai gyakorlat után ügyvéddé lett. Természetes, hogy magyar iskolákban tanult és társadalmi miveltsége egészen magyaros volt. Magaviseletben illedelmes, társalgásban szelíd, megnyerő modorúnak ismerték.
Megfuvallott azonban az 1848-iki szabadság hatalmas szele, és felzavart, átalakított sok mindent, felzavarta egyebek közt a Janku lelkét is. A lelkek megtermékenyedtek, a vágyak túlemelkedtek a megvalósulás korlátain, semmi sem látszott lehetetlennek, csak az előbbi állapotok és viszonyok visszaállítása.
Egyetemes jóllét, kifogástalan egyenlőség, világra szóló dicsőség volt az ifjúság ábrándja, és Janku is ifjú volt. A sokáig nyomorgott oláh jobbágyot mások is szabad emberré tették, de Jankunak ez nem volt elég: ő egyszerre akarta bevezetni az ígéret földére, előkelő úrrá akarta tenni valamennyit.
Azt állította később és abba őrült bele, hogy azok, akiknek mindenek felett való volt a magyar szabadság leverése, megígértek mindent, amiről ő ábrándozott: a kincstári és a nemesi birtokok felosztását.
Milyen más világ lesz akkor, mikor az a hetekig át nem járható sok erdő, legelő, szántó mind felosztatik ama szegény nép közt, amelynek addig nem volt semmije! Janku elhitte, hogy valóban úgy lesz, ha győznek, és tábort gyűjtött a magyarok ellen, akik egyetlen akadályozói a bécsi urak népboldogításának.
Ezrével csődült hozzá a tudatlan nép, mint valami megváltóhoz, a földből támadt sok oláh tribünt mind csak az ő alvezéreinek tekintették; őt pedig, akit hatalmasabbnak véltek minden földi halandónál, elnevezték a havasok királyának.
Mikor hollófekete ménlován, ragyogó gazdag fegyverzettel, fehér öltözetben megjelent vagy elvonult a tábor előtt, külön zenekar kísérte a tiszteletére szerzett Janku-induló hangjaival. A nép leborult előtte; boldog volt, a ki ruhája szélét csókolhatta; csókolták még a lába nyomát is. Hogy is ne, mikor Janku hatalmasabb még a bécsi császárnál is, mert őt egyenesen az isten rendelte a hatalomra!
Belépett Janku a császárhoz — ez a rege járt róla a táborban, — három szál gyertya volt a kezében; a császár előtt is három szál gyertya égett. A császár előtt levő gyertyák egyszerre kialudtak, a Janku kezében levők meggyuladtak maguktól. Janku odalépett, a császár gyertyáit meggyújtotta, a magáéit elfújta. Alig vonult azonban hátrább, a császár gyertyái megint kialudtak, az övéi megint meggyuladtak. «Fiam, Janku — mondá az öreg császár — nem ellenkezem tovább az istennel; megértettem akaratját, s beleegyezem, hogy mostantól kezdve te légy Erdély császárja».
És a «havasok királya» nemcsak a barbár pompában, nemcsak a hivatása felől élő mesés hit által állott a többi tribun felett: köztük királyi volt valóban, mert ő képviselte egyedül a kegyelmet és könyörületet.
Az ellene küldött magyar hadseregnek ellenállott legjobb erejéből, de védtelenek gyilkolása és vandál pusztítás nem szennyezi nevét.
A többi rabolt, gyilkolt, becstelenkedett mindenfelé. Magyarok kisdedeit lándzsa élén dobálták egymásnak, s a férfiak sorsát jobbnak lehetett tekinteni az asszonyokénál, mert csak kikeresett kínos halál volt az. De amely magyar család Janku elébe jutott, az boldognak mondhatta magát, a férfi élete és a nő erénye egyaránt oltalomban részesült. Az abrudbányaiak legyilkolásánál ott volt ugyan ő is, de azt a Hatvani gyalázatos árulása előzte meg. Ő becsülettel és jóhiszeműleg alkudozott, mikor aztán az alávaló csalás kiderült, nem lett volna hatalma a bosszut megakadályozni.
Jankuról elismeri mindenki, hogy nem volt kegyetlen. Beszéltem asszonyokkal, akik táborában raboskodtak, férfiakkal, akik vezérkedtek a vidéki magyarság önvédelmében, mindenki megadja ezt Janku emlékének. Ő nem irtani akart, csak elérhetetlenért rajongott, hogy a társadalom legalsó néposztálya legyen egyszerre legelsővé és leggazdagabbá.
A szabadságharcznak vége lett; a sok kis és nagy szövetséges letiporta a magyart; elkövetkezett az osztozás ideje. Jankunak azonban nem jutott semmi; abból legalább, amit várt, amiért fegyvert fogott, amiről azt állította, hogy meg volt szentül ígérve, épen semmi sem.
A nemesi birtokok közül elkoboztak ugyan sokat, de a Janku népe között nem osztották fel sem azt, sem a kincstári erdőségeket. Aki szegény volt addig, szegénynek maradott azután is.
A véres kezű tribünök hivatalokat kerestek maguknak; Janku azonban nem érte be annyival, hanem zajongott, követelőzött, hogy adják meg a mit ígértek. És megtörtént, hogy akihez az osztrák és orosz generálisok követjei úgy jártak azelőtt néhány hónappal, mint valami királyhoz, — azt elfogatta és becsukatta egy fejérvári albiztos, amiért igen hangosan emlegette a meg nem tartott ígéreteket.
Nem tartották sokáig a fogságban, hanem arra a mutatvány is elég volt, hogy kiábránduljon és elkeseredjék véglegesen.
Annyira elkeseredett, hogy mikor a fiatal uralkodó először utazta be a legyőzött országot, őt nem lehetett előállítani a tisztelgők közé. Pedig azért hívták, hogy mint egyike a kitűnő híveknek, kitüntetésben részesüljön.
Neki nem kellett kitüntetés azoktól, akikről azt tartá, hogy megcsalták.
Hívták, kérték, erőltették legjobb barátai, fegyvertársai, népének kitűnőségei; nem ment. Meg akarta mutatni, hogy ő daczol, mert elégedetlen.
Egy ízben mégis rászánta magát, hogy felutazzék Bécsbe igazságot keresni. Szerződő félnek tekintette magát, aki saját házában keresi föl a hitelezőt, hogy behajtsa a követelést.
Ott azonban őt csak őrjöngő eszelősnek nézték, aki illetlenül beszél és lehetetlenségeket követel.
A rendőrség megintette, hogy 24 óra alatt takarodjék el.
Aki magát szövetségesnek vélte, azt alattvalóként sem tűrték meg a császári városban.
Eljött hát, ott hagyta őket. Még a kitűzött 24 órát sem várta be, eljött 8 óra múlva. Azt a 16 órát legalább követelheti a bécsieken, amikor tetszik. 16 órával még ők tartoznak neki, azt igénybe veszi, mikor akarja!
*
Jankó Ábrahám nem élt többé, csak tengett. Olyan pénz volt, amely nagy becsben állott egykor, de gyorsan kiment a forgalomból és nem kellett többé senkinek. Ott lábatlankodott az emberek közt, mint egy olyan színész a színpadon, akinek nincs több mondanivalója.
A nagy csalódás után szelíd őrültség lepte meg. Szerzett egy furulyát, betanulta azon a Janku-indulót, amely lelkében csengett a dicsőség napjaiból, és azt fújdogálta mindig, országúton és mezei ösvényeken, ahogy egyik falutól a másikig járt az abrudbányai havasok közt és Zarándnak véráztatott földjén.
Arról a vidékről, dicsőségének színhelyéről nem távozott el. Pedig ottan udvarházak romjai emelkedtek előtte, a melyeket az ő népe tett romokká; sírok domborodtak lábainál, a melyeket az ő társai töltöttek meg legyilkolt ártatlanokkal; pedig ottan, körülötte mindenütt, épen úgy görnyedt a nép az élet nehéz igája alatt, mintha soha sem élt volna Janku király és a felcsapongó reménység.
Jankunak mindezek keserű kérdéseire nem volt egyéb válasza, csak egy jelentőség nélküli csendes mosoly, vagy egy komor tekintet.
Be-behívták az utczáról közemberek s előkelők is; asztalfőre ültették, borral, pálinkával kínálták. Ha megeredt a nyelve, el-eldicsekedett, hogy neki még 16 egész óra követelése van Bécsen; ha akarna, ott ülhetne még annyit akármikor. A magyarokra nem haragudott, nem is igen beszélt róluk; csak Bécset emlegette mindig, hogy oda még szabad neki visszatérni. Ha evett, ivott és megpihent, tovább bolyongott megint és fújta magának menetközben a Janku indulót. Jobb ismerőseitől kért olykor 10—20 krajczárt; nem tagadta, hogy pálinkát fog inni rajta valamelyik útszéli fogadóban.
Bolyongásai alatt a ruha is lefoszladozott róla, a pálinkaital is kitette az utczai csőcselék csúfolódásának, és népének hatalmasai nem tettek annyi fáradságot, hogy beszerezzék valamely neki való menhelyre, egy csendes őrültek házába.
Ügyefogyottságában épen azok lenézésének volt kitéve, akik egykor királynak tárták maguk fölött és akikért elveszítette az eszét.
Egészen 1872-ig tartott ez a tengődő, ez a könyörületre indító élet.
*
Nem jól tették, hogy a Hóra fája alá temették, mert az ő emléke csak szánalmat kelt, nem undort, mint ama vérengző szörnyetegé.
De jól tették mégis.
Azt hirdeti ama sír a nagy tölgyfa alatt, hogy szelíd érzésű ember, ha a Hóra útjára lép, a Janku sorsa lesz osztályrésze.
Vasárnapi Újság. 1880-07-25/30. szám. Réthi Lajos 483. oldal
A havasok királya.