Dévai tapasztalataim-1901.

    Hivatalos kötelesség szólított Dévára, ahol még soha nem voltam és előre örültem, hogy az erdélyi részeknek ezen egyik legkiesebb vidékét s e várost láthatom.
   A reggeli vonattal érkeztem és az állomásnál már meglepett, a mint piszkosabbnál piszkosabb bérkocsis kocsisok éktelen kiabálások között ajánlgatták kocsijaikat, mígnem a legtisztábbat kiválasztva a Víz utczába hajtattam.
    Déva városát városnak képzeltem, hát íme sövény kerítések között kanyargott utam, amilyent még soha nem láttam és valóban városi ember létemre erősen megcsudáltam. Erős zápor szakadt, mikor a Víz-utczába értünk és elbámultam a remek látványon, mely szemem elébe tárult. A lovak ugyanis majdnem térdig gázoltak a vízben és hömpölygő hullámok boríták az utczát egész szélességében. Fentebb már rohanó ár jött felénk és én már-már az elsodortatástól félve kiugrani készültem a kocsiból, menekülésre gondolva, midőn kocsisom megnyugtatott, hogy nincs mit félni, mert hiszen ez ár csak természetes vízlevezetés — csatorna helyett — s egyúttal a városban meggyülemlett szemetet is magával vivén, az utczaseprést pótolni van hivatva.
    Istenem mily bölcs köztisztasági intézmény és még hozzá pénzbe sem kerül! Oh ti fővárosi szakértők, miért jártok ki Európa culturalis városaiba csatorna rendszer tanulmányozására, — midőn itt van . nagyszerű csatorna és vízlecsapoló rendszerével Déva városa — gyertek ide és, okuljatok.
Alig tértem magamhoz ez ár szülte látománytól, figyelmemet földhányás, kőrakás vonta magára. Mi történt itt? — gondoltam magamban — torlaszok emelkednek, kő a kövön, az utczaközlekedés elzárva, talán csak nem utczai harcz, zendülés nyoma ez? Már-már a Bastille bevételére gondoltam, majd azon szomorú emlékekre, melyeket román testvéreink ellenünk elkövettek N.-Enyeden, Zalathnán dicső szabadságharcunkban.
    Ezen elmerengésemből ismét kocsisom szava térített magamhoz, kiszállásra kérve, mivel tovább kocsival nem mehet, — gyalog is csak nehezen — mert hát itt az utcát kövezik és már több mint 5 hete itt, ez utczában minden közlekedés szünetel, — és kocsisom azon véleményét fejezte ki, hogy ha e kövezési munka ezután, is, mint eddig, egy-két munkással folytattatik, úgy bizony talán októberig is így lesz ez utcza feldúlva és a közlekedés megakasztva. De hát nincs e városnak polgármestere? Ki e munkálat lassúságát észrevegye és azt a közérdek, a közjó szempontjából siettesse? A polgármester éppen ez utcában lakik, — de a városháza most lent van a görögvárosban, a barátok klastromában, és így valószínűleg útja nem vezeti ez utcán fölfelé, csak lefelé s így nem figyelte meg e pár munkással készülő, hónapokig tartó munkát. No de végre bukdácsolva, majdnem lábamat törve, e torlaszokon áthaladva a főtérre jutottam.

    Remek látvány valóban a várhegy látása a főutca csinos és tiszta házsorai¬val — s a várost környező hegyek zöld pompájával. De mi ez? A főtér feldúlva — torlaszok, közlekedési akadályok mindenütt...Jobbra-balra majdnem hegynek nevezhető földhányások, homok-dombok. Éppen úgy, mint Pretoria az angolok dúlása idejében.

    A dévai főtér úgy néz ki, mint egy megostromolt város. Romok és kőhányás mindenütt. Egyik oldalon földhányás, másik oldalon homok torlasz, — kő és vasgerendák halmaza; — csak itt-ott egy vékony szalag, hol életveszély nélkül a közlekedés lehetséges. Azt mondják, építkezés folyik s ez tette szükségessé e köztérnek magánvállalkozók által történt elfoglalását. Ez is valami dévai specialitás, hogy a magánérdek, a magán vállalkozás köztereket foglal el és vesz birtokba, hónapokon át magán használatba. Láttam Budapesten kiépülni az Andrássy-utat, a körutakat, — alig pár éve a Kossuth Lajos-utczát, a városház-tért — a szép paloták egész sora emelkedett és épült ott föl alig pár év alatt és kérdem: ki látott ott vagy például a Kossuth Lajos utcza kiszélesítési munkálatoknál, a Dréher-palota kettévágásánál csak egy vakondok-túrást is, csak egy napi közlekedési akadályt is? A nagyközönség, kinek semmi érdeke és köze a magánvállalkozásokhoz, tűrte volna-e csak egy napig is azt, hogy homokbuckák és földhányások akadályozzák az ő kényelmében, — de Déván? Na az más.
   Itt a jó közönség birkatürelemmel bír. Hát nincs itt hatóság, nincs itt városi tanács, hogy ily próbára tegyék a nagy közönség türelmét, így játszanak, bitorolják a közvagyont — a városi köztért. Igen is, mert a főtér piactér, közhasználatra szánt és fenntartott városi terület, tehát közvagyon és hogy jön ahhoz a magánvállalkozó, hogy ezen a nagy közönség használatára szánt köztért a saját céljára ingyen hónapokon át használja, sőt a rendes piaci forgalmat is akadályozza. No de, azt mondjak, eltekintve ettől, a nagy közönség használatára és üdülésére itt van a népkert és úgynevezett vársétány.
    Nosza tekintem meg. Remek, szép fekvésű hely, igaz, sok város irigyelheti Dévától. De megfigyelve, nem tudom miért nevezik népkertnek? Nem láttam én ott sem népet, sem kertet. Azt mondják, hogy azelőtt szép fás, gyepes hely volt, hol a nép üdülést keresve, szabad idejét szórakozva tölti a fák hűs árnyában, a gyepes szép pázsiton. Ma azonban — úgy mondják — népkert közvagyon, elzárkózott társaságok úri passziójának kielégítésére, mulattatására szolgál. A nép csupán a kerítésen, az elzárt területen kívül bámulhatja az úri játékot, míg el nem zavarják, — de a népnek a gyepre lépni, ott játszani, labdázni, sőt még a gyermekeknek is a fűben heverni, 10 korona pénzbüntetés terhe mellett tilos. Hát bizony furcsa célt szolgál ezen úgynevezett népkert.
Lehangolva e tapasztalattól, vezetőm egy pár utcán kalauzolt végig. Megcsudáltam a román templomot vakolatlan külsejével, mázos deszkakerítésével, elhanyagolt kert közepén, — s alig hittem kalauzom azon kijelentései, hogy e szép templom bizony már évtizedek óta van ily állapotban és lesz is még ilyen állapotban, mert a román gör. keleti hitközség egymagában gyenge azon javítani, segedelem pedig nem jön sem érsektől, sem püspöktől, sem a mártíroktól, de még a . . . ligától sem.
    Az előtte elvonuló utcza pedig milyen gyalogjáróval bír, az valóban botrányos és hogy mikor lesz ezen segítve, azt senki még csak megközelítőleg sem tudja. Kifáradva a hegyes kövekkel kövezett utcán tett sétámban, vezetőm kis pihenőt ajánlott, tetszésemre bízván hol akarom ezt tölteni: a nemzeti kaszinó, fővendéglő vagy a zsidó kávéház nyári helyiségében-e?
    Hogyan, hát Déván külön vannak az urak, a zsidók és az idegenek? Igazán csudálatos dévai specialitás. Ilyen megoszlása a dévai társadalomnak. Az urak és barátaik a nemzeti kaszinó vendégei, — a zsidók a Redout bérlőinek vendégei, — az a pár idegen, ki olykor-olykor megfordul Déva városában ott lézeng a fővendéglő éttermében, azon gondolaton, hogy hát hol van itt Dévának úri közönsége.
   Pedig Déva város csak nemrég építette fel fővendéglőjét tetemes költséggel, és a szegény bérlő — azt mondják 6000 frt évi bért fizet a városnak érette most, de ha ilyen az üzletmenet és látogatottság, eljön az idő, hogy a város nem kap bérlőt vagy oly csekély haszonbért, mely nem áll arányban a város által befektetett tőkével és ha a város jövedelme kevesbedik, azt csak a város polgárai érzik meg, mert biz azt pótadó alapjában kell majd megfizetni.

    De hát hogy is állunk a pótadóval?
    Azt mondják — s vezetőm ezt megerősíteni látszék — hogy Déván a pótadó nagy, talán 40 % és hogy alig van ilyen drága város széles területen, mint Déva városa.
Hol a pótadó nagy — széles e hazában azt tapasztaltam, — az a város emelkedik, fejlődik, halad. Déván azonban alig látszik meg az, hogy emelkedne, fejlődne, haladna. Egy városban a pótadó jogosult, ha a város monumentális középületeket emel, városrendezési és rendészeti, közegészségügyi, köztisztaságügyi stb. tekintetekben tetemes anyagi befektetéseket, beruházásokat eszközöl, a melyek a közjóra, a közczélra szolgálván, a város rendes jövedelméből nem fedezhetők, — de a beruházások szükségesek és a lakosság előnyére és anyagi javára szolgálnak.
   Déván azonban nem láttam a város által épített monumentális épületeket. Azt a pár kiválóbb középületet, mely Dévát díszesíti, részint az állam, részint a me¬gye építtette. Nincs Dévának csatornázása, nincs gáz- vagy villanyvilágítása, nincs vízvezetéke, —az egy honvédlaktanyát kivéve — nagyobb városi középülete, a városháza most épül, nincs a város által fenntartott iskolája, nincs szubvenczionált színháza, nincs fizetett tűzoltósága, — hat főnél nagyobb rendőrsége, — nincs utca-szabályozása, kisajátítása, nincs utcakikövezési rendszere stb. Egyszóval nincs semmije, — a mi más városoknak mind megvan. Hát uram isten, mire kell a város jövedelme mellett az a 40 % pótadó? Talán csak nem egyedül a polgármester és városi tanács fizetésére és fizetésemelésére.
    Bizony, amint látom, e város adminisztrációját egy községi bíró s pár esküdt éppen úgy vagy talán jobban elintézné, mint a tanács polgármesterestől együtt, — ezért bizony, vagyis hogy e város rendezett tanácsú város legyen és maradjon, kár és hiábavaló azt a 40 % pótadót fizetni, még annak is, ki a pislogó világításból még csak egy szemerkényit sem élvez.
    Ha igenis látnám a város közepét a vasúti indóházzal szép egyenes, jól kövezett, befásított utcával, vagy a Székely, Dobay és Salamon-utcákat a főutcával újonnan nyitott utcákkal összekötve, kikövezve és aszfaltírozva, — ha látnám a Hunyadi-ut mellékutcáit miazmás árkaival rendezve, — ha látnám a várost villanynyal világítva, vízvezetékkel, csatornával stb. ellátva, úgy igen bolyén valónak találnám a 40 % pótadót, de így a legnagyobb abszurdumnak.
    Kell ide 3200 koronával fizetett polgármester, midőn az utcák nagy részében még csak egy 20 koronás utcai lámpát sem tud a város felállítani és azt csak petróleummal is ellátni? De hát itt minden úgy van.
   Fényes köntöst és elegáns toiletteket látunk mindenkin és mindenütt, pedig ha valahol, úgy Dévára áll az a magyar közmondás, hogy: „Fenn az ernyő, nincsen kas.“ Ez teszi éppen drágává e várost. S az üzletemberek ismervén kundschaftjaikat, 2—3 szoros árban tartanak mindent s méreg drága áron fizettetvén meg az árucikket azzal is, aki készpénzzel fizet, - úgy, hogy igen sokan szükségletük beszerzését Szászvároson eszközlik, hol mindent legalább 40—50 százalékkal olcsóbban kapnak.
   És a piacz — ez meg éppen unikum. Déva város környéke szegény, nincsenek igyekvő, termelő községek közelében, a kereslet és kínálat, vagy más szóval a fogyasztás és termelés nem áll arányban. Maga a város pedig csak fogyasztó és nem termelő lakossággal bír. És mégis mit látunk? Az a kis termelés, ami a város fogyasztási szükségletére is alig elegendő, nagy részben a létesített conservgyárban nyer elhelyezést, és a mi csak ott nem kell, vagy onnan kiselejteztetek, kerül a piacra. Itt is mit látunk? Üzletemberek, kofák korahajnalban, midőn a nagy fogyasztó közönség még alszik, — vesznek, vásárolnak össze minden megvehetőt: tojást kosarakkal, csirkét, libát, ruczát stb. százával veszik össze és szállítják tova, mire a fogyasztóközönség a piacra megy, az már üres és minden, a legegyszerűbb élelmi czikk is olyan drága, mint akár a fővárosban. Hát nem lehet ellenőrizni, megakadályozni ezt?
    Ezen szomorú tapasztalataim mellett örömmel töltött el az, hogy Déva városában, itt a románság kellő közepén, oly erős magyar szellem honol, oly erős magyar élet van. Ez teszi jelentőssé Déva városát.
    A magyarság itt e városban és a megyében birtokaikon, uradalmaikon élő nemes és vagyonos családok összessége az, amely Hunyadmegyének exellentz román jellegét eltünteti, és a megyei és városi életet magyarrá teszi. És a magyarság erősbítésére, fejlesztésére és haladására rendkívül előnyös hatással vannak a Déva városában virágzó és messze földön ismeretes és híres iskolák. A kir. főreáliskola, tanítóképezde és állami polgári leányiskola mindenesetre oly magyar culturalis tényezők, melyeket nem kicsinyelhetünk és mely intézetek évről-évre fejlődve és a tudomány haladásával lépést tartva, valóban nemcsak e megyének, hanem a hazának, az egész magyar nemzetnek erősbítésére szolgálnak.
    Ez intézetek, itt Hunyadmegye központján, a tudomány mellett, a magyarosítás ügyét is szolgálják. Ezen magyarosítás oly nemes czél, hogy azt tűzzel-vassal fejleszteni a legutolsó falusi iskolának is első feladata kell hogy legyen.
    Nemcsak alkalmat kell adni az édes magyar hazánkat lakó román testvéreinknek, hogy már az elemi iskolában a magyar nyelvet megtanulják, hanem alkalmat kell nyújtani az onnan kikerülő és a tudományos pályán haladni kívánó ifjúságnak, hogy a tudományt magyar nyelven sajátíthassa el, hogy a tudományt magyar nyelven művelvén, magyar tudományos ifjú és férfi legyen, kinek szíve és lelke a magyar tudományosságért hevül és kinek szívében a magyar haza szeretető erős és kitörölhetetlen, habár román anya emlője táplálta is.
   Azt mondják, a tudomány nemesít. Igen, ez örök igazság. És ha ez igaz, oda kell törekednünk, hogy mentől több legyen azon román ifjak száma, akik a magyar tudományosság csarnokaiból kilépve, meg- nemesített érzésük és gondolkozásuk folytán hozzájáruljanak ahhoz, hogy a gyakorlati életben nem az elválasztó, hanem az összekötő pontot keressék annyira szétdúlt társadalmi és politikai életünkben.
    A magyar főreáliskolákból kikerült ifjú továbbra is a magyar tudományosság szolgálatában áll. A magyar tudományosság szolgálata pedig egy a magyar társadalom, a magyar közélet szolgálatával. A magyar tudományosságban felnőtt és erős lett ifjú, az életben nem tagadhatja meg az alma mater szent emlékeit, és a ki ezt teszi, az rosszabb, mint egy pribék. A dévai főiskolákban a tanuló ifjúság egy tekintélyes része román. Innen a környékről román testvéreink gyermekei ezek, kik itt Déván, ezen a magyar tudo¬mány művelésére emelt intézetekben kívánják megszerezni a magyar tudományosságot, a magyar műveltséget. Ez nekik éppen oly lehetséges és könnyű, ha szorgalmasok, mint bárkinek. Azért nagy hibának tartom, hogy nem tesznek alapítványokat speciálisan szegény, jó tanuló román anyanyelvű tanulók részére, hogy tandíj elengedésben nem részesítik, hogy az úgynevezett internátust, mint az a ref. főiskolákban van Nagy-Enyeden, Debreczenben stb. nem teszik olcsóbbá és nem teszik lehetővé azt, hogy szegény román anyanyelvű tanuló mérsékelt díjért vagy ingyenesen ott teljes ellátást találhasson. Ez volna nagy jótétemény. De nagy hibának tartom, hogy ezen főreáliskolánál fennálló internátus méregdrága, úgy hogy csupán úrfiak számára való az. E vidék szegény lakossága, sőt nagyrészben szegényebb birtokossága is képtelen gyermekeiért az internátusbani ellátás költségeit viselni és így az egyedül a kiválasztottaké, a vagyonos szülők gyermekeié, ami bizony a kisebb birtokosokra elég nagy hátrány. Nagy hiba ezen intézetnél az is, hogy a tanárok a paedagógia elveivel keveset törődnek, előadásaikat nagyon akademice tartják, büszkék és hozzáférhetlenek, a tanuló lelki és egyéb sajátságaival keveset törődnek, a gyengébb tanulókat magára hagyják, sőt elijesztik s aztán kérlelhetlenül buktatják.
    Pedig az igazi paedagogus hivatása és feladata nem a fennhéjázás és a tudományossággal való kérkedés, hanem az a készség, a mellyel le tud ereszkedni az ifjú tanuló egyszerű gondolkodásához és felszínre tudja hozni a gyermeki lélek ismereteit s jóakaró türelemmel buzdítani és vezetni a gyengébbeket. Az iskola úgysem az életnek nevel. Nem mindig áll az, hogy a ki az iskolában jeles tanuló, az az életben is jeles, az elsők elseje lesz A sors, a viszonyok néha jelentéktelen egyéneket hoznak felszínre és kitűnőket helyeznek másodsorba.

Kónyai Elemér

Déva és Vidéke, 1901. július 4.