Dévai székely-csángó keresztelő és lakodalom. (1906).

   Az emberi élet három fő mozzanata a születés, nősülés és a temetés. A nép hosszú időn át sok érdekes szokást csoportosított köréjük, ezekkel is emelni igyekezvén e jelentőségteljes eseményeket.
  A dévai székely-csángókról régebben írt tanulmányaim kiegészítéséül ezúttal a keresztelőrőlés lakodalomról óhajtok megemlékezni.
  A dévai csángók mintegy másfél századra tehető bukovinai tartózkodásuk alatt családi ünnepségeikbe is a környező, főképpen szláv elemektől sokat vettek át, de azért az eredetileg Csíkból magukkal hozott s továbbra is megtartott régi szokásaik mégsem vetkőztek ki eredetiségükből.
   Keresztelő, mi tagadás benne, náluk elég gyakran van, de ez csak rendén való, mert a magyar faj gyarapodása itt az oláhság tengerében elfér. Örül is a gazda életerős csemetéjének s ha bármily szegény is, nem mulasztja el benső örömét külsőleg is nyilvánítani s szívesen látja a nagyszámú komákat házánál.
   A keresztelés mindig szombati napon történik. Vallásos nép lévén szerintük azért, mert Szűz Mária napja. A kisded számára keresztszülei gyolcsot, fehérneműt s más apróbb ajándékokat visznek. Egyik sem mulasztja el a kolozsnát, a piros vagy kék pántlikával ékített vastagabb szál gyertyát, melyet magukkal hozott gyolcscsal körülcsavarnak s kereszteléskor a templomba is elvisznek, hogy megszenteljék. A jól bebonyált kisdedet keresztanyja karjára véve, koma társaival együtt kocsira ül s a templomba hajtatnak.

  Keresztelés után hazajövet, asztalhoz ülnek. Először valami savanyú levest, azután édes levest (húslevest) tálalnak fel, az élet borús és derűs napjait jelképezvén velők. A leveseket galuska, sült, főtt szilva ésestruzsli (édes mákos és túrós tésztanemű) s víg poharazás váltják föl. Az anya föloldásig nem megy az utczára. A földoldás szülés után rendszerint 6. dolog idején 3—4 hét múlva történik, mikor is kisdedével a templom sekrestyéjébe megy, a pap stóláját megcsókolja s kezében tartva a pappal az oltárig megy, ki ott a gyermek fölött imát mond s azt megszenteli. Megszentelés után az anya gyermekéért külön fohászkodik. A magával hozott gyertyákat a templom részére ajándékozza.
   Keresztelés után 6 hétre újra összegyűlnek a komák az újszülöttnél s ekkor minden koma rakott kosarakkal külön-külön visz kalácsot, sültet, tejbefőtt rizst s más fogyasztani valót, mit az egybegyűltekkel közösen vígan költenek el. E szokást különben "radiná”-nak nevezik.
   Az áldott állapotban levő nőről, valamint a csecsemőkről csak kevés babonát sikerült gyűjtenem.
  Például fölemlítem azt, hogyha a más állapotban levő asszony csavart talál az úton, azt tartja, hogy fia fog születni, míg ha anyacsavarra akad, bizonyosan leánya lesz.
  Hiszik, hogy valamely gyermek tátossá születhetik. Ha a fiú lesz azzá, úgy az egész tátos, míg a leány csak fél tátos. (Bővebben l. Kolumbán: „Babonás hiedelmek a dévai csángóknál". Ethn, 1904. 1—2. füz. 40. lap.)
  A fölpántlikázott gyertyaajándék, a savanyú és édes leves föltálalása, valamint a „radina" szlávoknál divó szokások s onnan vették át, különbenfeltaláljuk a ruthéneknél, oroszoknál, lengyeleknél sőt az oláhoknál is.

                                                                                                           *********************

    Székely-csángóink házassági szokásaiban is sok a vonzó és érdekes jelenet. Van ám ekkor czéczó, vígság és öröm a háznál, de nem hiába, mert egyszer legény a legény, no de még egyszer leány a leány is.
   Az ismerkedés könnyen történik, mert hisz valamennyi kis gyermekkora óta úgyszólva együtt nő fel s már ezidőtől fejlődik ki egymás iránti érzelmek.
   Jóllehet, a legtöbb leánynak megvan már a maga „szereteje", azért mégsem állhatják meg, hogy meg ne „bizonyosodjanak” felőle, vájjon az lesz-e a párjuk, akit szeretnek, vagy más. Ha pedig még nincs a leányzónak választottja, bizony ő is kíváncsi arra, hogy kivel fogja életén át a kenyeret és sót megenni. Hogy ezt megtudhassák, arra való a Szilveszter-estéje; az erre vonatkozó babonás szokások s hiedelmek közül néhányat fölemlítek. Valamely leányos háznál többen összegyűlnek s éjfélkor karót fognak, t. i. visszafelé menve kilenczet számítva megfognak egy kerítés-karót. Aki egyeneset fogott, annak ép ura lesz. A favágóra lent és kendert vetnek, pendelyükkel megboronálják. Az elvetett mag a leány álmában megnő, s a kivel learatja, az lesz a férje, avagy hátratett kezekkel lisztet szitál, a lisztből sótalan pogácsát süt, feje alá teszi s azt tartják, hogy akivel álmában megeszi, az lesz az ura. A disznóólnál a kinek előbb röfög a disznó, az megy férjhez előbb, apró málóliszt-golyócskákat dobnak az udvarra, akiét előbb falja fel a sertés, az kap hamarább férjet. Éjfélkor a juhok közé mennek, aki behunyt szemmel kést fog, az bizonyosan a farsangon lakodalmat ül. A ki pontban éjfélkor anyaszült meztelen a házat körülfutja háromszor s ezután benéz az ablakon, ott látja jövendőbelijét. Ha nyujtópadot pillant meg, akkor még azon esztendőben meghal. Ha sem ezt, sem azt nem is, de a koczogán fiakot okvetlenül meglátja. (T. i. didergő önmagát.) Ha a leány feje alá gatyát tesz, úgy is meglátja álmában „emberit” férjét.) Újév reggelén, mikor kidobja a leány a szemetet, ahonnan kutyaugatást hall, arra megy férjhez. 6 esztendő előtti este húzza le a legény csizmáját, de úgy, hogy mezítláb a földre ne lépjen, kapczáját tegye a feje alá, reggel se lépjen mezítelen a földre, s ha ugyanezt Szilveszterkor is megteszi, álmában bizonyosan meglátja menyasszonyát.
   Rendszerint helyből nősülnek s mindkét részről fiatalon párosulnak. Idegent ritkán kerítenek, de ekkor is csak magukfajtab elit. Talán erre magyarázható, hogy Bukovinában, daczára az erős idegen áramlatnak, mind ez ideig megtartották teljes magyarságukat.
  Ha már „itt az idő s házasodni kéne", azzal állít be a legényember Andris apukája elé, hogy ő bizony Borija nélkül nem élhet meg, s kéri apja beleegyezését, amit — üsse a kő — meg is kap, mert e nélkül nem lakodalmazunk ám. Ha már Andris barátunk apjával így eligazította dolgát, megkéri egyik jó emberét vendéggazdául. Vendéggazdának nevezik az olyan falubeli embert, aki a leányt megkéri, vezeti a lakodalmi teendőket s felügyel a rendre. Vendéggazdája úgy a vőlegénynek, mint a menyasszonynak külön van, úgyszintén násznagya és násznagyasszonya, valamint vőfélye és nyoszolyalánya.
  Rendesen szombat este a legény vendéggazdája, ennek felesége s a leendő vőlegény elmennek a leányos házhoz, hol a háziak leültetik s beszélnek egyről-másról.
  Nemsokára előadja a vendéggazda jövetelük czélját, de a leány atyja rendesen fölhoz valamit ellenvetésül; vagy azt, hogy nincs elég ruhája a leánynak, vagy hogy még igen fiatal, de végre mégis beleegyezik. A menyasszony vőlegényének jegyinget s gatyát készít s ebben esküszik meg az utóbbi arájával, a ki leendő apósának s anyósának szintén kedveskedik egy-egy inggel, mely arról nevezetes, hogy az öregek a lakodalom második napján elfogyasztandó menyasszonyi kalács mellé ebben ülnek le.
  A vőlegény apja és anyja örömapa és anya és a menyasszony szülei (örömapa és bús anya) elhatározzák az esküvő napját, mely szerdára vagy csütörtökre esik.
  Mindkét fél megbízza vendéggazdáját, hogy bizonyos ismerősöket hívjanak meg az esküvőre, s a vendégségre való meghívás úgy a vőlegény, valamint a menyasszony részéről külön történik. Mindenkinek megvan a maga vendége, kik is az illető házaknál jelennek meg.
  A vendéggazdák eleget tesznek tisztüknek s vasárnap este elindulnak vendégeket hívni. A vőfélynél úgynevezett ruhapálcza van, mely nem egyéb, mint különféle nagyságú és szinű kendőkkel zászlóalakban teleaggatott 1—2 m. hosszú bot vagy guzsaly. Rendszerint a menyasszony készíti el barátnőivel. A vízszintesen fektetett botot vagy guzsalyt kendőkkel csavarják körül s zsineggel lekötik, erre fektetik át alól a nagyobb s azután a kisebb színes kendőket, melyeket számtalan rikító szalaggal tetőznek felül. A bot végére fejkendőkből csokrot raknak; a vendéggazdánál egyszerű pálcza van. 

   A vendéggazda s vőfély ezzel jelenik meg a meghivandóknál s ilyképpen végzik el megbízatásukat:
  „Dicsértessék az Úr neve! Isten szerencséltesse kigyelmeteket! Arra kéri fel kigyelmeteket az örömapa uram, (N. N.) örömanya asszony (N. N) és avőlegény uram (ha a menyasszony részéről történik a meghívás, a vőlegény uram helyett hazai leányasszonyt (menyasszony) mondanak, hogy megjelenjenek úgymind jövő szerdára (vagy csütörtökre) tisztességes napjikra, úgymint szent hitlésikre. Egynehány dirib-darab táncz eljárására egynehány pohár ital elköltésére szívesen látytya kenteket az örömapa uram. Egy, két, három hívás, többet ne várjanak. Ha jőnek, lesznek, ha hoznak, esznek, ha vesznek isznak."
   Az idő lassan-lassan eljár s elérkezik az esküvő előtti nap, melynek estéje a sirató este, mikor a vőlegény vendéggazdájával s vőfélyével a menyasszonyhoz mennek. A kapuhoz érve, lőnek.
  Erre a menyasszony vendéggazdája, a két nyoszolyalány s néhány vendég kijön s fogadják a megérkezetteket. Betérnek a házba s kezdetét veszi a lakodalmat megelőző mulatozás. A köszöntő itt sem marad el. „Isten szerencséltesse kigyelmeteket gazdáram, örömapa, bús anya, a hazai leányaszszonyyal együtt", mondja a vőlegény vendéggazdája. „Tizenhárom éve és egy fél, tizenhárom órája és egy fél és tizenhárom perce után soha amit kerestem, nem találtam meg, de most hála az ég Urának, ráakattam a hazaira, akit kerestem. Ha harczolni kell érte, vőlegényem ezt es megteszi, gyűjt egy jó csapatot, jó markos legényeket, halálig harczol a hazaiért!”
  Előáll erre a hazai leányasszony vendéggazdája s hetykén odaveti:
  „Hohó barátom, met én es itt vagyok! A szép hazaiért én es harczolok, nekem es van vagy három pár jó markos legényem, tudd meg, hogy én cselébe állok! Isten neki, amelyik erősebb, legyen azé!” E közben a vendégek víg csoportja közül egyik behoz egy rongyos ruhába öltöztetett nőt,sazt kérdi a vőlegénytől: „Teczczik-e vőlegény uram?" Mire ez természetesen azt feleli: „Nem teczczik biza!" Behoznak ismét egyet, az elsőhöz hasonlót s újra azt kérdik, hogy: „Hát ez teczczik-é?" „A biz ez sem teczczik!" feleli a legény. Erre előjön az igazi, a ki már bezzeg tetszik a vőlegény uramnak. Ráhúzza a czigány, a tánczból, vígságból kijut reggelig, mikor a vendégek hazamennek, hogy elkészüljenek a menyegzőre.
   Van ám sürgés-forgás, különösen a menyasszonyoknál.
  Egyik a másiknak adja az ajtót, jönnek-mennek. Benézegetnek szomszédos komámasszonyok is, ki kíváncsiságból, ki meg, hogy egyet-mást segítsen. A menyasszony nyoszolyólányaival s egybegyűlt barátnőivel ruhapálczát köt, gondosan ügyelve arra, hogy minél szebb legyen, mert ez az egyik büszkesége, menyasszonyi mivoltának egyik külső jelképe. Majd magára veszi ezer ránczú riki piros szoknyáját, lobogós ingujját, selymes derékbundáját s keresztben átköti rózsás kendőjével.
  E közben a nyoszolyólányok a menyasszonyi párta elkészítésével foglalatoskodnak; a boltból vett csinált virágokat ügyesen összerakják koszorúba, téli zölddel aggatják tele s minél jobban megaranyozzák, hadd vagyjon! Majd hátul lelógó széles s a legváltozatosabb színekben bővelkedő szalagokkal tetézik s így kerül a menyasszony fejére. 

   Vőlegények házánál sem maradnak ám a készülődésben hátrább. Elkezdve a csizmasuvikszolástól a pisztolyok töltögetéséig ugyancsak foly a munka s utoljára boldog mosolylyal teszi fejére csokros kalapját a vőlegény amúgy félrecsapva legényesen.
   Az esküvő délelőtt történik.
  Ha elkészültek a vőlegény és menyasszony házánál, hírül adják, hogy elindulhatnak a templomba. Elindulás előtt elbúcsúztatják úgy a vőlegényt, valamint a menyasszonyt szüleitől, barátaitól, illetőleg barátnőitől. A szülők egymás mellé állnak, eléjük lép a vőlegény s megfogják egymás kezét.   A vendéggazda elkezdi a búcsúztatót, a vőlegény utána mondja:
„Kedves édesapám! Az Isten fizesse meg, hogy ekkorára fölneveltél, tisztességesen, fölruháztál, minden rossztól megóvtál, Isten fizesse meg!”
  Azután könnyező édes anyjához fordul s így szól:
„Kedves édes anyám! Az Isten áldjon meg, a mennyeknek országába a szentek közé soroljanak be, hogy ennyi sok jót tettél vélem, a világra szültél, tűztől-víztől megmentettél. Isten áldjon meg édes jó anyám s tartson meg sok évekig!”
   Ekkor legény-barátaihoz közeledik e szavak kíséretében:
„Kedves legény barátaim! Most tőlletek el vállok, mert a sors így hozta, én más útra megyek, az emberi sereghez fordulok. Az Isten tütőköt segéljen meg, hogy tik és találjatok hív társakat!”
   A menyasszony szüleitől szintén a fennebbi módon, barátnőitől azonban eképpen búcsúzik el:
„Kedves leánybarátaim! Most hozzátok fordulok, a seregtől más útra indulok; a lelkem és örül, ha reátok nézek, szüvem pedig dobog. De emberemnek kell lenni, met Ádámnak sem lehetett egyedül lenne, met az Isten társat adott neki. Az Isten segéten meg tűtöket el, hogy tü es kapjatok szerető társakat!”
   Nemsokára elindul a lakodalmas menet a templomba. Régebben kétcsoportban, gyalog mentek be, elől a vőlegény a férfiakkal, utánok a menyasszony a többi fehérnépekkel.
   Most már kocsikra kerekednek, a fiatalok néha lovakra pattannak s úgy robognak végig a városon. Esketés után eljárnak egy tánczot a templom előtt, majd a lakodalmas házakhoz térnek vissza, mert a vőlegény is,a menyasszony is külön tartja meg a vendégséget.
   Amint esküvő után a templomból hazaérnek, a ház tornáczában vagy ajtajában az örömapa vagy vendéggazda pálinkával, kenyérrel és sóval kínálja meg a vendégeket. Ezután bemennek a szobába s helyet foglalnak a terített asztaloknál, kezdetét veszi az eszem-iszom, dáridó.
  A főételek egy lakodalomban a következők: leves, főtt marhahús, mártás, káposztával töltött galuska (töltött káposzta), gyeptúró (sertés és majorság sült elegye), tejbe főtt rizs, kalács és különféle tésztaneműek.
  Evés közben vígan foly a poharazás, pálinkát fogyaszt legtöbbje, mit a háziasszony készít szeszből, köménymagból, czukorból s bizonyos mennyiségű vízből. Bort, sört, igen keveset fogyasztanak, míg az egy rendes lakodalomban elfogyasztott szesz mennyisége körülbelül 80—100 litert tesz ki tömény állapotban.
  Evés-ivás közben természetesen megerednek a nyelvek, egyik is, másik is igyekszik fölköszönteni a gazdát s a fiatalokat; a szót különben a vendéggazda viszi s még az ebéd elején föláldja a házasságot.
   Rímekbe foglalt alkalmi mondóka a többi később előfordulókkal együtt, melyek nagyobbára a ponyvairodalom termékei s néprajzi szempontból értékkel nem is bírnak.
  Ebéd után tánczra perdülnek, a jókedv ebédközben már megjött. Kedve kerekedik apraja-nagyjának. Kurjongatások, dalolások, tréfák egymást követik.
  Különös lakodalmi tánczuk nincs. Többnyire a csárdást járják lassú és gyors ütemben, mit időnként a trompolka vagy a ropocza körtánczok váltanak föl.
  Mint említem, táncz közben ugyancsak foly a nótázás, dalolás.
  Tánczszókat nem hallottam, hanem ú. n. lakodalmi nótát sikerült lejegyeznem. Ilyen az alábbi:

Gyöjjön haza édes anyám.
Met meghót az édes apám.
Várj fiam egy kicsitt
Mulassak egy kicsitt,
Minnyá haza menyek,
Minnyá haza menyek.

Mibe takartátok fiam?
Lepedőbe fejérbe,
Lepedőbe fejérbe,
Lepedőm, lepedőm
Szép fejér lepedőm
Én urat ma kapok
De lepedőt nem szabok.

Gyöjjön haza komámaszony
Sirassuk meg ketten,
Sirassuk meg ketten..
Én urat ma kapok
De lepedőt nem szabok.
Édes komámasszony,
Lelkem komámasszony.

Van nekem egy petyegtetés
Bogolyás tyukocskám
Aszt es kendnek adom
Aszt es kendnek adom,
Sirassuk meg ketten.

Vagy:

Érik már a káposzta
Le lehet vágatni
Erre a küs lányra
Az anya csizmáját
Fel lehet húzatni.

Nem kell sajnálni
Fel lehet használni
Az annya kénnyára
Rá lehet szoritta, ritta, rittani.

  Délután 4—5 óra felé a vőlegény vendégei lassan-lassan fölülnek a fölpántlikázott lovak által vont kocsikra. Még a banda is elhelyezkedik, csak egyik vagy másik zúgolódik, hogy nem kap jó helyet.

  A legények is fölpattannak a vőlegénynyel egyetemben nyugtalan paripáikra. Megindul az első vőfély, paripája csak úgy repül, a pántlikák lobognak rajta. Kezében a ruhapálczát hejehujázva lengeti. Főszemély ő! Több a vőlegénynél is. Nem azért, mintha ő szeretné a menyasszonyt, hanem azért, mert ő fogja megváltani a vőlegény számára. Az első kocsi mellett lovagol a második vőfély, jobbjában félig kiürített palaczkot tart s ugyancsak kínálja a násznépet.
   Menetközben lövés lövést ért.
  A menyasszonyoknál a kapu ki van ugyan nyitva, de keresztben szalmatekercsekkel, tarka kendőkkel fölcziczomázott karókkal van elzárva. Az udvar jókedvű védőkkel van megrakva. Biztatják egymást az ivásban:
„Igyék ne komám uram!”
  Váltig erőlgetik s fogadkoznak, hogy ők bizony a menyasszonyt nem engedik senkinek, majd megmutatják így meg amúgy!
  Megérkeznek a vőlegények is, a vőlegény vendéggazdája a karókkal felfegyverkezett védőket békés úton fölhívja, hogy adják meg magukat, mert ha nem, hát berontanak.
  Nosze van erre lárma, kiabálás. „Próbáld csak meg! Nosze! Hogy is ne!" S megkezdődik a hadd el hadd! A támadók nekirontanak a védőknek, valóságos ostrom keletkezik, visszaverik őket, újra kezdik s addig próbálnak szerencsét, amíg mégis berontanak.
  Bemennek a házba, fölkapják a már előre kitett dumákat, derékaljakat magyaros és németes párnahíjakat, festékest (ágytakaró), bútorokat, tyúkokat, föl a kocsikra!
   Egy páran a fölpántlikázott disznóval vagy borjúval kínlódnak.
  Fönn van már minden, csak a menyasszony hiányzik. Azért az első vőfélynek a nyoszolyóleányokkal kell megküzdenie.
  A nyoszolyóleányoknak is van ruhapálczájuk s ha a vőfélynek sikerült ruhapálczájával az előbbieket megérinteni, akkor közelebb van a győzedelemhez, de csak részben, mert még hátra van a váltságdíj. A víg nyoszolyaleányok nem ügyelnek oda, mikor kifizetik a kért összeget, a vőfélynek sikerült a kért arany helyett egy új krajcárt nyomni valamelyikük markába.
   De avval utcza neki! Viszik ki a kocsira a menyasszonyt, kinek sírásra áll szeme, szája, mint illik a menyasszonyokhoz.
   A mellette ülő menyecskék vigasztalják, hogy hiszen nem is oly rossz dolog, ha a menyasszony kontyját felkötik.
   A kocsi közelében lovagol a boldog vőlegény, hébe-hóba pisztolyát sütögeti, nem kis ijedelmére a lomhán heverésző komondoroknak.
  Így érnek a vőlegényes házhoz, mely hét falura szóló vigalom tanyája lesz. Húzza a füstös prímás, veri a czimbalmos, olykor-olykor beleszól a nagybőgő is. Azok után, kik nem bírják a mulatozást reggelig s hazamennek, virradatkor a vendéggazdák indulnak el. Felköltik az illetőt ágyából, fedetlen fővel, ingben, gatyában, lábán félcsizmával egy rossz ló által vont még rosszabb kocsiba fektetik, szalmagázszsal odakötik a lőcshöz s úgy viszik vissza a lakodalmas házhoz mulatni tovább.
   A második nap délelőttjén néhány asszony beviszi a menyasszonyt a nagy házból, hol a mulatozás foly, a kicsi házba; a szoba közepére háromszéket tesznek, a menyasszonyt a középsőre ültetik, fejéről leveszik a menyasszonyi díszt, a helyébe főkötőt tesznek. A két szélső székre két idősebb asszonyt ültetnek s mindhármukat letakarják fehér lepedővel. Majd behívják a vőlegényt kinek egyszeri rámutatással el kell találnia menyaszszonyát. Ha nem sikerül úgy áldomást fizet az asszonyoknak.
  Ez a „kontyoló", mely után ismét bemennek a nagyházba, hol a mulatság tovább folyik.
  Délután a vőlegény vendéggazdája több vendég kíséretében elhozza a vőlegény násznagya által ajándékozott menyasszonyi Kalácsot. Ágas-bogos hatalmas fonott kalács, almával, dióval, tészta- és papírszalagokkal és sült tyúkkal díszítve, a kalácson 12 gyertyát helyeznek el, miket meggyújtanak. Ha menetközben keresztútra érnek, tánczolnak egyet s csak azután folytatják útjukat. Ha a lakodalmas házba értek, fölteszik a menyasszonyi kalácsot az asztalra s hozzáülnek az újból megterített asztalhoz. Ez a lakodalomban az utolsó terítés és virágos asztalnak nevezik. Harmadnapon aztán lassan eloszlik a vendégsereg s minden a régi mederbe lép.
   A lakodalmi ünnepségek folyamán, mint tisztán szláv befolyás eredménye kiemelendő a sirató este alkalmával bemutatott rongyos báb tréfa, a templom előtti táncz, az esküvőről hazajövet a gazda részéről háza ajtajában a kenyérrel és sóval való megkínálás, a kontyolóban a menyasszony és társainak lepellel történendő beborítása s végre a menyasszonyi kalács díszítése.
   A lakodalom egyéb mozzanataiból különösen figyelmet érdemel maga a „sirató este” s főképpen a menyasszonyért a vőlegények részéről kifejtett küzdelem, mely a régi „leánylopás"-ra vezethető vissza.
   Ezt támogatja különben a még legalább elnevezésében fennálló „leánylopás", mely kitételt az esetre alkalmazzák, midőn a legény a leányt evvel történt előzetes megbeszélése alapján szülői ellenzés daczára magához viszi, mint mondjuk „ellopja".
  Betelepülésük elején még megesett is s szerintök „otthon” még most is fennáll az a szokás, hogy a leányt a legény, fonóból hazajövet, előre elkészített kocsijára tette, guzsolyát kettétörte, őt magát pedig valósággal ellopta, haza vitte.
  Szokásban van az is, hogy mielőtt a legény elmenne katonának, vadházasságra lép választottjával, az ilyen nőt személynek nevezik mindaddig, míg meg nem esküszik.

Szabó Imre