Az első halottak. Írta: László János

A tizenegy féle nemzetiségből összetoborzott gyalogezred ötödik százada a cseh származású, Dudeck főhadnagy parancsnoksága alatt, előre tolt állásban, az orosz határ mentén, egy nagy tábla szántás göröngyei között hasalt. A határt képező folyócska, mint vékony ezüst szalag megszaggatottan látszott az alacsony dom­bos völgynyergek nyújtotta kilátásokon keresztül, s a tikkasztó augusztusvégi melegben, nem egy katona gondolt annak enyhet nyújtó, hűs hullá­maira. Gondolatban mindnyájan ott lubickoltunk a kellemesen vonzó habok között. De csak gondo­latban. A valóságban azonban, a szántás görön­gyeiből rögtönzött fedezékek mellől még csak megmoccanni sem volt szabad. Senki sem tudhatta, mikor és honnan fütyül feléje a neki szánt, hegyes orosz golyó. Beszélgetni sem volt szabad, nehogy a láthatatlan ellenségnek eláruljuk magunkat. Pedig igazán senkit sem láttunk, meg egy fia ellensé­get sem. De Dudeck szigorúan megtiltotta a cigarettázást, beszélgetést egyformán. A dohányosak rettenetesen szenvedtünk e tilalom miatt, de nem volt mit tenni, mert a Dudeck parancsa is rettenetesen szigorú volt és a büntetés nemében egyál­talán nem volt válogatás. Honnan és hogyan került ezt a rusztikus alak a századunkhoz, azt igazán egyikünk sem tudta. Egy reggel a régi jó, Schneck százados eltűnt és helyette oda cseppent Dudeck. A régi jó rend felborult és helyette a kapkodás rendszere honosult meg századunknál. A Schneck nyájas „fiam“ — megszólítása — elmaradt és jött a Dudeck, „Ihr verdamte Hunde” gorombasága. Senkit sem szeretett, senkihez egy szép szava sohasem volt és már egy párat közülünk, — az állandóan ma­gával hordott, bőrrel bevont vasbottal — meg is vert. Még az altisztek közül is. Holott az Osztrák-Magyar hadseregben az altisztek tekintélyét ilyes­mivel megcsorbítani, szigorúan tilos volt. Ennélfogva tűrtünk és szenvedtünk s szívből óhajtottuk az oroszok mihamarábbi támadását, hogy tűrhetet­len helyzetünkben változatosság álljon be.

   Sóvá­rogva tekintgettünk át a folyón túli ellenséges ország területére. A falvak apró, szalma és zsin­dely fedeles házai szabad szemmel jól kivehetők voltak, de azokban semmi élet nem mutatkozott, mintha mindenki meghalt volna oda át. Még csak egy kutya vakkanását sem lehetett hallani. Csend és csend volt mindenütt. Misztikus sejtelem fogott el mindnyájunkat és halkan, — hogy Dudeck meg ne hallja — a szomjúságtól eltikkadtan kezdtünk sugdolózni s általánosan alakult ki az az okoskodó vélemény, hogy az oroszok az Osztrák-Magyar hadseregnek eme hihetetlenül gyorsasággal történt talpra állásától meghökkentek, s még csak meg sem kísérlik fegyverüket kilőni és mi kényelmesen fogunk a fehér — Cár óriási birodalmába, lega­lább is Moszkváig besétálni. Kezdtük már sajnálni, hogy orosz katonát nem is fogunk talán még csak látni sem és fegyvereinket használatlanul kell újból vállra vennünk. E vérmes remény­kedés egy kicsit korai volt s a bekövetkezett percek eseményei alaposan rácáfoltak elbizako­dottságunkra.

   A század fekhelyétől féljobbra elterülő s mint­egy 600 lépésnyire lévő cirhésből egy hatalmas kutya jött ki és óvatos léptekkel, meg-meg állva és jól körül szimatolva eregélt felénk, akárcsak mintha egy orosz járőr előre küldött katonája lett volna, kutya képében. Mikor mintegy 120 lépés­nyire megközelített, hirtelen megállt, alaposan kö­rül szaglászott a levegőben, megfordult és gyors iramba futott vissza a jött utón s a cirhésben el­tűnt. Néhány perc múlva újból előbukkant, de most már nem egyedül. A derék állatot egy női alak követte s ahogy a kutya lépteit hova-tovább gyorsította, a nő szintúgy iparkodott őt követni, nyomában maradni. Már rohanásban voltak, ami­kor egy lövés dördült el és a golyó közvetlen a nő közelében csapódott a földbe. Az első lövést második, harmadik és Isten tudja hányadik követte. A szerencsétlen nő többször elvágódott a földön, de mindannyiszor felugrott és rohant felénk. Már, már megmenekedettnek hittük, amikor előttünk mintegy hat lépésnyire újból elvágódott és szét­vetett karokkal fekve maradt. „Meghalt”, — mor­moltuk sajnálkozva. Abban a pillanatban — minden parancs nél­kül — mint a villám ugrott fel négy baka a kö­zelebb lévők közül és mielőtt Dudeck megaka­dályozhatta volna őket, már a század háta mögé ragadták be, a halott nőt. Egy pillanat műve volt az egész. De jött ám Dudeck is. Örökösen haragvó, ripacsos arca valósággal el volt torzulva a dühtől és a varangyos béka ábrázatjához hasonlított nagy felfuvalkodottságában.

   „Hogy mertetek parancsom nélkül cselekedni!?” — ordította, s ott nyom­ban, — hatalmas pofonok kíséretében hat-hat órai kurtavassal büntette meg őket. Vas hiányában saját tisztító zsinórjukkal kötöztette oda vala­mennyinek jobb kezét a bal lábához olyan erősen, hogy a zsinórok mélyen belevágódtak a húsba. Az esethez odaszaladt segéd orvos, a látottakra rosszkedvűen csóválta meg a fejét, de nem szólt semmit. Dudeck az orvoshoz fordulva, férfihez nem illő szavakkal illette a szerencsétlen fiatal nőt és pattogva követelte, hogy takarítsa el on­nan a „bestiát”. Hozzanak hordágyat — szólt nyájasan az or­vos —. Négy erős ember és egy szanitéc altiszt jelentkezett a hordággyal s miután a hullát meg­vizsgálta, hordágyra emelték a katonák, s a hiá­nyos öltözetű és elhaltan is bájos kinézésű fiatal szép nőt, a kíváncsiskodók szeme elől eltakarandó, egy katona, köpönyeggel fedette le.

   „Most az­tán — adta ki a parancsot — óvatosan vi­gyék be a segélyhelyre és adják át az ezred orvos úrnak.

     A segély hely előtt csörgedező patakon átme­net, az egyik hordágyat vivő katona a síkos isza­pon elcsúszva, elesett és hordágy fej felőli része a vízbe zuhant, bőséges vizet csapva fel a halott arcára. A zökkenéstől-e, vagy a felfreccsenő víz hatásától a halottnak vélt nő fölébredett. Az a jóleső érzés futott át mindnyájunkon, amint egy anya érezhet, mikor a halál torkából meg­menekült gyermekét szorongatja ölében. Körül fogtuk a nőt és úgy örvendeztünk neki, mintha édes testvérünk lett volna és csak most vettük jobban szemügyre. Tökéletes testalkata, kissé hosszúkás, halványpiros arc, szabályos orr és száj, bágyadt, beteges kék szemeiből angyali jó­ség és szelídség sugárzott ki. Egész alkatából a női erények tökéletes szépsége bontakozott ki, amint hiányos ruházatát eltakarandó, szégyenlősen húzta magára a lecsúszott katona köpönyeget. Előttünk ismeretlen nyelven szólt hozzánk s, hogy látta, hogy nem értjük, németül kérdezte, hogy kik és mik vagyunk? „Magyarok”! — volt a válasz, — mire aztán szemét égre emelve kul­csolta össze kezeit és rebegte. — „Oh! Magya­rok! Magyarok!” — s az ég minden áldását kí­vánta reánk. Ha most Dudeck itt lett volna, egyi­künk sem állott volna jót érte, hogy nyomban darabokra nem tépjük. Éreztük magunkban, hogy ezért a nőért, akit most látunk először és talán utoljára, s akit Dudeck oly lealacsonyító szavak­kal illetett, képesek volnánk a legsúlyosabb subordinaciót elkövetni.  A segély helyre érkezve, meglepődve tapasz­taltuk, hogy az éppen ott tartózkodó G. huszár­-ezredes, a beteg nővel személyes ismerős s a személyi adatok felvételét is az ezredes diktálta be és ő intézkedett az ápolását és elkvártélyozását illetőleg, fenntartva magának a jogot a négy­szemközti kihallgatásra is. Az öregedő daliás, ma­gyar huszár-ezredes vezetett bennünket a kisasszonnyal a kiszemelt kvártélyhoz és csak miu­tán már a beteget kényelembe helyeztük, bocsájtott el.

   Még a beteg házának az udvarán voltunk mi­kor az ezredes kiadta az adjutánsának a paran­csot, hogy egy önként jelentkező erős őrjáratot küldjön át az oroszokhoz. „Hadd lássuk, mi van odaát”! — mondotta. Visszafelé utunkban elkerült a huszár őrjárat bennünket. Elől lovagolt az őrjáratot vezető had­nagy, utána egy gyönyörű fekete habos lovon egy komoly, szép arcú, a férfi szépség megtes­tesült típusa, egy huszár szakaszvezető. A ló és lovasa, megért egy milliót. Csendben, szó nélkül haladtak el mellettünk, csupán a kardok zörgése és lovak prüszkölése okozott némi zajt. — „Vajon hányán jönnek vissza ezek közül”? — Gondoltuk magunkban. A századhoz megérkezve, jelentkeztünk és helyünket újból elfoglaltuk. Az eltűnt huszár­őrjáratnak már a nyoma sem volt látható, mikor a cirhésből több orosz katona bukkant elő és előírásos beosztással közeledtek felénk. Tehát elérkezett az alkalom embert ölni. A hideg borzon­gás futott végig rajtuk s ahogy az oroszok köze­lebb értek hozzánk, ösztönszerűleg kaptunk fegyvereinkhez és lövéshez igazodtunk.

   „Ruhe. Befehl warten!“ — Hangzott Dudeck parancsa. A szép szál orosz katonák egész közel jöttek hozzánk, megnéztek, megfordultak és eltávoztak.

   Nem tudtuk megérteni Dudeck eljárását, hogy miért nem engedett az oroszokra lőni. Már késő délutánra járt az idő mikor egy tá­volról felénk száguldó lovast vettünk észre, jobbján egy vezeték lóval. Amint közelebb-közelebb ért, láttuk, hogy fején a tányér alakú orosz sapka van ugyan, de a piros nadrág huszárt sejtet. Du­deck távcsövön figyeli és mikor mintegy nyolc­száz lépésre ért hozzánk, — habár most tisztán kivehető volt huszár volta — „Sissen!” — hang­zott a parancs.

   A „Feuer" — re kétszázhatvannégy golyó repült a lovas felé. Az ugrásban talált lovak bukfencet vetve estek el, a nyerges ló, lovasát a levegőbe dobta, aki kalimpálva hullott le a lovak előtt mintegy 12 méternyire a földre. Egy pár pillanat múlva felugrott a földről és tántorogva indult a lovak felé újból elesett és jobb kezével kétszer a levegőbe még felkapott s aztán megszűnt mozogni.

„Behozni!” — hangzott a parancs. Gyor­san szaladtunk érte, hogy valahogyan, ha lehet még az életnek megmentsük, de már késő volt. A sötétkék zsinóros atilla már teljesen át volt itatva vérrel. Kardja félig elhajolva, jobb kezén az atilla újja végig felhasadva, zsebéből a notesze és le­velek az esés helyén, szétszórva hevertek. Ő maga és lovai, halottak. Jobb kezében görcsösen szorí­totta a tányér alakú orosz tiszti-sapkát, hátrább szétterülve hevert színével a föld felé fordulva az orosz tiszti köpönyeg, melynek monogramos írá­sából kilehetett olvasni a tulajdonosa „Koselow" őrnagy nevét. Hogyan juthatott e zsákmányhoz a halott, örök rejtély maradt. A halott nevét a jobb karján látható, tréfás kifejezésű tetoválásból olvastuk fel. A szív alakú tetoválásban cirádás betűkkel a következő felírás volt: „Virág Ferencz huszár tizedes, 1911-beli öreg csont”. Szétszóródott írásai között egy meg­kezdett, édes Anyjához szóló tábori levelezőlap volt a következő szavakkal:

   Drága jó édes Anyám!

   A Mihály öcsém váratlan elhunyta, testben, lélek­ben megdöbbentett Isten szent akarata volt, hogy testvéreimet, gyermekeit, még életében adhassa vissza teremtőjüknek. Most már egyedül minden támasz nélkül maradt édes Anyám s azért kérem, nyugodjék meg Isten bölcs végzésébe és imád­kozzon, kérje Őt, hogy legalább engemet, egye­düli reménységét...

   Itt az írásnak vége sza­kadt. Nyilván ekkor szólította a katonai kötelesség. Az első katona halottat, ugyanazon a hordá­gyon ugyanazok az emberekkel vittük be, akik néhány órával elébb a feltámadott nőt is bevittük.  A segélyhelyen letett huszár-szakaszvezető látá­sára, a mindenféle ezredbeli tisztek csak úgy se­reglettek oda. Legkésőbb saját ezredese jött, aki mikor meglátta, arcát két tenyerével elfedte, melyek alól könnyei úgy is kiszivárogtak. Már kiadta a parancsot, hogy hol ravatalozzák fel a halottat, mikor egy éles sikoly kíséretében a behozott, és oda lopódzott, fiatal nő a hordágy mellé élettelenül a földre zuhant, meghalt. Mindnyá­jan a meghatottságig meglepődtünk s a huszár tisztek egy némelyike könnyekre is fakadt. Ezen éjszaka két halottat virrasztottak egy ra­vatalon, s az idegen tisztek az eljárást helytelení­tették is amíg maga az ezredes a rejtélyt meg
nem oldotta.— „Uraim!“ — mondotta — Önök nem is sejtik, hogy itt egy jegyes pár fekszik előttünk, akik — szívben és lélekben már régen egyek voltak. Engedjék meg, hogy történetüket elmeséljem.

   Az ezredes elmesélte, hogy az 1913 év őszén a Galíciában tartott hadgyakorlatok alkalmával Ö a Dnyeszter közelében levő Latacs földesuránál, Liszowsky urnál volt bekvártélyozva. Az egyik nap gyakorlatai közben észrevették, hogy két megbokrosodott ló ragad magával egy hintót a melyben egy nő görcsösen megkapaszkodva ül.  A nő helyzete irtóztató volt, mert a lovak árkon-bokron keresztül a meredek partú Dnyeszter felé rohantak, a biztos veszedelembe. Bár minden oldalról segítségére siettek, de ki lehetett számítani, hogy nincs ló, ami a gyorsaságával a katasztrófát megakadályozhatná. Ekkor látták, hogy őrült rohammal száguld egy huszár a kocsi felé és már-már az utolsó pillanatban oldalt vágódva, a rudas ló gyeplőjét elkapva, más irányba sike­rül a lovakat terelni és később valamennyire meg­fékezni őket. Ekkor a huszár ló megbotlott, eles­ett és lovasát magáról leejtette.  A lovas azonban a megvadult lovak gyeplőjét még sem engedte el és a gyeplőnél fogva vonszolta magát amíg a tiszti segítség meg nem érkezett és a megvadult lovakat le nem fékezte.

   A kocsiban ülő leány Liszowszky földes úr, Mária nevű leánya volt, kinek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. A huszár pedig Virág szakaszvezető volt a kiről a ruha cafatokban lógott le és erős zúzódásokat szenvedett, aki előbb a Liszowsky udvarban lévő maródi szobába és ké­sőbb a csortkori korházba került ápolásra. Mária kisasszony, egy pillanatig sem távozott mellőle és az ápolás vége az lett, hogy a Len­gyel nemes leánya, halálosan szerelmes lett a komoly, szép daliás magyar huszár altisztbe. A szülők sem ellenezték e vonzalmat s a múlt ka­rácsony ünnepein tartották meg eljegyzésüket az én apaságot helyettesítő személyes beleegyezésemmel a latacsi kastélyban. A komoly, művelt magyar huszár altiszttől senki sem irigyelte a szép és gazdag lengyel nőt. Mária kisasszony most oroszországi rokonainál volt látogatóban, amikor a háború szikrája lángba borította a két szomszédos államot és az ott rekedt kisasszonyt a vendéglátogató családdal együtt, kémkedés gyanúja alatt az oroszok letartóztatták, hogy hogyan sikerült e fogságból megszöknie, ezt még nem volt ideje nekem elmesélni és amint látják nem is fogja soha senkinek elmesélni.

   Másnap a halottakat, magas rangú tiszteknek kijáró pompával temették el. A sírnál a búcsúztatót maga az ezredes mondotta el s mikor utoljára maga­magát búcsúztatta el és ahhoz a mondathoz ért, hogy „a sors úgy akarta, hogy életetekben csak szívben lélekben legyetek egymásé s csak a halál­ban egyesüljetek"… szava elcsuklott, szemei könnyel megteltek. Az ősz, tisztes öreg katona, sírt. Első katona halottját és annak jegyesét, siratta.... És némán intve kezével, adott jelt a koporsók sírba tételére. Dübörögve hullott rá a száraz göröngy a két koporsóra, mígnem sírhanttá domborodott, hogy két szerető szívet örökre eltakarjon. E közös sírtól messze-messze, valahol Magyar­országban és Galíciában, két édes anya térdepelve imádkozik a Mária kép előtt, hogy veszedelembe sodort egyetlen gyermeküket a bajtól őrizze meg és életben adja vissza nekik.  Amely napon Virág Ferenc huszár-szakaszvezető elpusztításáért Dudeck ellen a vizsgálat megin­dult, ugyanazon a napon az orosz gőzhenger is megmozdult s mire a Kárpátokig gurult, a szá­zadból csupán csak tizennégyen maradtunk. A többit mind lehengerelte. Dudecket már az első napokban elhengerelte. Egy szép napon odalett, kámforrá vált. Senki sem sajnálta, siratta. 1915 nyarán, mikor már az orosz gőzhenger Novo-Georgeroszkinél gurult visszafelé, hallottuk, hogy Dudeck akkor nem pusztult el, hanem ké­sőbb a 22-ős Osztrák-Landwehr gyalogezredhez került és embertelen gorombaságaival ott is ha­mar hírnévre tett szert. A végzet azonban 1915 év kezdetén a kárpáti harcokban elérte. A fedezé­kek építésének éjjeli munkálatainál, különösen az anyagot szállító legénység vett részt előszeretettel, még akkor is, ha szolgálatban nem volt. Itt volt legjobb alkalom neki az embereket kínozni, ütni-verni. Ha valamelyik a síkos talajon a nehéz teher alatt elcsúszott, elesett, Dudeck rögtön ott volt és a bőrbe burkolt vas botjával erősen el­verte a szerencsétlent.

   Az elkeseredett legény­ségben lassan-lassan az a terv érlelődött meg, hogy Dudecktől magukat, alkalom adtán, szabadítsák meg. Az alkalom erre az egyik zivataros éjjel váratlanul elérkezett. Dudeck megint a szállítók­hoz szegődött és már egy néhányat mégis vert volt, amikor Balogh János baka előtt haladó Zimbreán nevű román fiú elcsúszott és elesett. Dudeck rögtön ott termett és ütlegelni kezdte, a mi aztán Balogh Jánost annyira kihozta a sodrából, hogy a kezében lévő fütykössel, egy elszánt suhintással agyon csapta Dudecket.  Az 1916 év­ben aztán hősi halált halt Balog Jánost, e tettéért, soha senki sem árulta el.

Déva és Vidéke, 1929. június 29.