A dévai fegyverletétel, 1849.
Előszó
Évenként ünnepeljük március 15-ét, őseinket, hőseinket, buzgón állítva, hogy ismerjük meg múltunkat. Helyes, csak ehhez mi szükséges? Érdeklődni, olvasni, a források után kutatni. Mindez túl soknak tűnhet egyeseknek, de azért akkor is véleményt nyilvánítanak, legtöbbször kérdésre, ha krónikus információ hiányban szenvednek. Méltatlan igénnyel állnék fel azzal szemben, hogy valaki ismerje kissé részletesebben az 1848-49-es forradalmat, ám azt már el lehetne várni, hogy legalább helysége szerepével vagy eseményeivel kapcsolatban, az illető évekből, ne tapogatózzon ködben. Nemrég hallottam, hogy a dévai fegyverletétel 1849-ben pontosan ott volt, ahol most az újtelepi katolikus templom áll. Pár év múlva kiderülhet, hogy bukovinai őseink azért emeltek templomot, mert a Bem által elhagyott hadsereg ott adta meg magát. És akkor már csak egy lépés, hogy érvényesüljön, kissé módosítva a XIV Lajos mondása: L’église c’est moi! Felesleges időfecsérlésnek tartom győzködni vagy bárki véleményét megváltoztatni, ezért közlöm egy szemtanú írását, mindenki vonja le, tehetségéhez képest, a következtetéseket.
Egy fogoly honvéd naplója. Közli: V. Nagy János
Bemet tábornokai, Guyont legjobb zászlóaljai hagyák el. Ami még fenn volt, honfi bú, éhség és törődés, csábító szavak, árulás és vesztett csaták emlékei által lehangolva, régi lelkesedésében megrendítve.
Alig voltunk Dobrán (aug. 17.) Fácset felé már portyáztak a németek. A Maroson túl oláhság tanyázott, melyet legyőztünk bár, de Hatvani bűnös hitszegése miatt ügyünknek mind e napig meg nem nyerheténk. Dobrán a lezsnyeki úton, a branyicskai szorosnál nyugatra véres csaták által megrongált erdélyi bajtársainkat találók, kelet felől orosz előőrsöket látánk. Vert sereg vert sereggel találkozott. Mindkettő saját honából ki, Erdély véghatáraira szorítva. Mindenik egy ország elvesztésének fájdalmával. Egyik a másikban, mindkettő a dévai várban bízott, mely Stein árulása miatt éppen a napokban vettetett fel, 80 lelkes honvéd — kikre a magyar szabadság végbástyája bízva volt — találván romjai közt sírját. A sereg szelleme semmi vigasztalót nem mutatott.
A körülmények összessége Bemet korábbi nagyszerű tervével felhagyni kényszerül. Újat alkotott tehát. Az oroszokat Déváról ki a Piski hídhoz nyomni. Hátszeg völgyében Vaskapu felé hátunkat Oláhországnak vetve magunkat befészkelni s a külinterventiót ott várni el.
Egybe hívá tiszteit, s tervébeni megegyezésüket kikérdezé. Ők hajlandóságot színlének, mi valósággal csak kevés hívebbnél volt meg, de a közhonvédek iránt aggodalmukat fejezék ki. Bem rendre járta a zászlóaljakat, s ezek meghazudtolák tiszteiket, éljenek közt kiáltván: apánkkal megyünk az utolsó csepp vérig! Az öreg szemei - mit eddig soha nem láttam - könnyben lábadtak. Látják uraim - mondá - önökben van a hiba, nem az én hű honvédeimben.
Az orosz parlamentairnek, mely ez alatt érkezett s feltétlen önmegadást kívánt, azt adá válaszul: Vonuljon vissza tábornoktok (Lüders) Szász¬városra, én a Piski-i hídnál veszek állást, s fegyverrel kezemben, nem leszek idegen, a magyar becsülettel megférő egyezésre lépni. Feltétlen önmegadásról szó sem lehetvén.
A parlamentair tagadó válasszal tért vissza táborunkba. Már alkonyult, de Bem szavát tett szokta követni. „Előre!“ — mondá jól ismert hangján a megharagudott öreg, ki nem szokott volt kérni s még kevésbé tagadó válaszokat hallani. S mi az orosz élcsapatot magunk előtt hajtva - reggel 4-kor (aug. 18-án) Déva előtt állánk s szemben velünk a szántóhalmi dombokon kozák csatárlánc és orosz battériák.
E dombok elfoglalása elleneink részéről az ütközet fél megnyerése volt: mi párosulva azon keserű tapasztalattal, miszerint a különben hű sereg útközben néhány gyáva vagy megvesztegetett tiszt hajtogatásai következtében vonakodva, gépiesen a csaknem császári katona-módra teljesítő kötelességeit — bővebb megfontolásra s e végre néhány órai fegyverszünet kérésére határzák az ősz tábornokot, mi estéli 6-ig vala tartandó.
Lüders megadá. Hogy is ne adta volna, hiszen katonái Bem nevének már csak hallására is reszkettek. Podgyászaikat rögtön Szászsebesnek in¬dították. Pedig nem egy császári-féle átszökött tiszt árulá el ügyünk s seregünk valódi állását.
Bem gondolkodóba esett. Tiszteit jobbára megszállotta volt a rossz szellem; ez hirtelen kiterjeszté magát a seregre. Szó volt elég, néhány rendületlen hitű, lélek-éber egyén is volt, de aminek ily helyzetben lenni kell vala - egy nagyszerű, merész elhatározottság - hiányzott.
Bem határozóit, s e határozatban seregének, egy egész nemzetnek, Európa népeinek üdve lelé, ideig-óráig, sírját.
A fővezérséget Beke ezredesre bízván, kevesek kíséretében 11-óratájt Déváról eltűnt. S mi hosszas tétovázás után, személy-és vagyonbátorság biztosítása mellett esti 6—8-kor fegyvereinket letevénk.
Egy sereget, mellyel vezére, kit az édes atyaként szeret s csaknem félisten gyanánt imád, két országot győzelemkoszorúsan járt be, lerázván polgárairól a 300 éves szolgaság láncát s adván helyébe soha nem élvezett politikai és polgári szabadságot; egy sereget, mely gyávaság miatt csatát még soha nem vesztett a veszteségeit mindég az ellenségnek kellett siratnia; egy sereget, melynek csaknem minden egyéne a szabadságnak imádója, egy-egy hős bajnoka volt s mely egy éves küzdelmeinek gazdag jutalmát, vére patakkal ontásának drága gyümölcsét, polgártársainak már-már kezében lenni látá; egy sereget, mely még romjaiban is nagy és tiszteletet ébresztő, vezérétől elhagyatva, bajnokilag forgatott fegyvereitől, szabadság álmaitól megfosztva, névszerinti új vezére poltronsága miatt a bús és lealázó jelen mellett egy kétes jövendő küszöbére állítva, önmagát megadni, egy idegen gyűlölt hatalom előtt meghunyászkodni, életét és vagyonát azon császáriak kezébe, kiket ő annyiszor megvert, eltiport s végre az országból kikergetett, letenni látni; igen mindezt így látni, így tudni: megrázó, lesújtó!
A nemes oroszlány képe láncokba verve, bosszús fenevadak között.
*********************************************************************
Ott fekszik a sereg tábori tanyán Déva előtt, lelkében meghajolva, kétségbeesetten; ősz vezére elhagyá. Aratott koszorúiból még csak a gyászvirágok vannak fenn, mikkel a hon leányai az elhullott hősök emlékeit örökíték. A csaták víg dala elnémult. Fegyvere nincs többé kezében; arcán a büszkeség és jó kedv helyét erőltetett önmegadás, elfojtott fájdalom kinyomásai foglalák el. Sorsa felett orosz és császári zsoldosok alkudoznak. Vér és golyó között lefolyt éve, mint egy édes-kínos álom tűnik fel csatákhoz szokott lelke emléktükörében. De képei: a szuronyviadal, a roham, az attaque, az ágyuk menydörgése, ezek következései: a szétzúzott koponyák, kettészaggatott testek, az utak mellett heverő kéz- és lábrészek, a vérborított mezők, sűrű testhalmok és szaladó ellenség stb. mikben egykor, mint a honnak vitt drága áldozatokban örömét lelé, mik eddig a honvéd időtöltését tevék, most fájni kezdenek, ölyvként szaggatják szívét…
Ott áll daliás termetű ifjú parancsnokával, meghajlott lobogója körül a 11-ik zászlóalj, Bem seregének gyémánt köve, megfogyva bár, de törve nem, elől most, is mint mindég a csatákban. Fegyvere gúlában, s ők ráborulva Görgeyt átkozzák, s mint meg nem menthetőnek, a drága hont könnyezik.
Ott áll a piski-i csata óriása, a Mariasy-zászlóaljnak néhány aggvitéze lobogójukkal kezükben, gúnyos panasszal ajkaikon: Ezért hordozánk hát győzelmesen két hon megmentésének csatáiban? Ezért ragadánk-e ki az áruló Vécsey-pártnak kezéből pár nappal ezelőtt, hogy utoljára is ellenség martaléka légy te büszke zászló?
Ott áll a Mátyás és Würtenberg huszárok egy-egy osztálya, ágyúfedezeten most is, mint min¬dig, midőn nagy veszély vagy fényes győzelem attaquera nem szólítá; azon ágyuk fedezetében, melyek 8 hónappal ezelőtt elsők hirdetők Erdélynek a szabadság varázsigéit. És ott emez ágyuk élén Vazil, Lukács, Fűzy, Kriza és társaik, fattyú tüzérek mind, óriás szülöttei a revolutiónak, kik ágyúikkal a csatárlánc előtt járni, s az ellenfelet — ha rohant — 200, sőt 100 lépésre szokták bevárni, csak hogy annál rakottabb legyen golyóinak vérrel jegyzett útja.
Csend köröskörül.
A tábor búja, némasága van a vidéken is. Csak az itt-ott feltűnő jelenetek beszélik a nap gyászát, a fájdalmait. Itt a huszár hű paripája nyakára borulva sír. Ott egy csoport honvéd szeretett Őrnagyától — honának s a szabadság ügyének örök hűséget esküvő — búcsúzik. Amott néhány tüzér ágyújának haláladó csövét csókolja. Tisztek és közhonvédek, mintha utoljára látnák egymást, mintha élni szűnnének meg, sírva szorítgatják egymás kezét s áldást, kívánnak egy valahai nagyszerű viszontlátásig.
Egy könny ül az egész tábor szemén a nemzet sorsáért, egy átok a szentügy árulójának, zsarnoki elnyomóinak fejére, titkos imádság a hon jobb jövendőjéért mindenki szívében.
A búsan ünnepies jelenetet egy orosz tiszt szakít’ meg: Parancsnok úr! A sereg indulhat. És mi indultunk. A nap elnyugodott. Rettentő, rettentő!
*********************************************************************
A kozákok rablásai. A piski csata magyar halottait a lozsádiak temették el.
Dsidások és kozákok kettős sora közt kíváncsi szemektől kísértetve vonultunk keresztül a vígan lakmározó muszka táboron. Két hónap óta úgy látszik, most először esznek rebegés nélkül ez északi medvék.... Az éj oly jól illik össze lelkünkkel. Sötétsége elfödé arcánk szégyenpírját, s szívünk fájdalom szülöttinek, könnyeinknek szabad folyamot engedett. De a kozákok rablási hajlamának is tért nyitott. Kettő közülük a capitulatió vagyonbátorságot illető pontjának már ez este azon magyarázatot adá, hogy aki mástól valamit elvehet, övé.
Két gyönyörű lovat birtokosától elvevén, megköszönték s tovább állottak. Az én kárörömem nagy volt; ám e muszka szerencse éppen a minden áron capitulálni kívánók egyikét érte.
Egy másiknak meg a személybiztonságot értelmezték ily formán, ki lovának ingyen elvételét erőszakosságnak vállalván, kancsukával téríttetik helyesebb meggyőződésre.
Csodálatos dolgokat mivel ez a kozákság. A polgárnak házából kenyerét, köntösét, értékesebb vagyonát, pénzét, mezőről zabját, szénáját, marháját szemeláttára elviszi, ki ellene szól, megkancsukázza s mindezt nyilván, legkisebb félsz nélkül, büntetlenül. Mint ők mondák, nekik az a fizetésük, amit rabolnak. A muszka ármádiába hát systhema a lopás, a zsákmány a zsold. Értem. Már ennél csakugyan elébb valók az Axinte és Janku, e második Hora s Kloska-féle Landstürmlerek is. Ők legalább titkon viszik el, amire szükségük van, nem ily impertinens nyilvánosan.
Ez ám a sympathia tevő hadviselés! Miklós cár a hosszú libériások szuronyával a népek karját, kozákjaival a népek lelkét nyeri meg. Hatalmas cár! Te méltó utóda vagy a nagy Dschengis Chan és Tamerlannak, a te hadviselésed minta lehet az ellenségevő indusok s a világ többi félvad népeinek!
***********************************************************************
A reggel Piski mellett talált, azon hídnál, hol néhány hóval ezelőtt, másfélnapi véres csata után Erdély sorsa eldöntetett. Itt törte meg Bem végképen a császári erőt. Itt önté beléjük azon félszet, mely őket gonosz lélekként helyről-helyre, még ephemer győzelmeik között is üldözé, s utoljára stratégiai tekintetekből — így indokolá kormánya előtt Oláhországba futását Püchner — az országból kikergeté. Hatszáznál több osztrák zsoldos lelé itt nem érdemlett sírját, míg a magyar halottakét 150-re tehetni. A harcos Biánki-ezred legjobb zászlóalja, mely a fejér lobogóvali ismeretes hadi csel eszköze volt, itt lett semmivé; de részünkről is a 11-ik zászlóalj itt veszté el virágát, intelligentiájának legnagyobb részét. Itt kötözzék fához s perzselék meg bosszújukban a császáriak meghalt honvédeinket. Itt szalad a szász nemzet által az osztrák birodalom fenntartására s a magyar túlnyomóság meggátlására állított szász vadász zászlóalj egy pár százada a Máriásyak szuronya előtt ősi szokás szerint a Sztrigybe és Marosba, s betörvén a jég, sokan császári hűségük s ismert nemzeti bátorságok áldozativá lőnek.
A füzes, hol a mi állásunk volt, a császáriak által földig kiirtva, tán hogy a véres múltra ne emlékeztessen, tán hogy adandó atkalommal ismét bástyául ne szolgálhasson. Szegény fák! Bemnek és katonáinak dicsőségét nekik kell gyászolnotok. Az osztrákok bűnéért nektek bűnhődnötök! Így tesz ezredévek óta a butaság.
A magyar halottakat a lozsádi magyarok, a császáraikat a piskii oláhok temették el. Sírjukat egyszerű fakereszt jegyzi. A hídhomlokon ágyúrombolások, karzatán a Mariásyak rohamának vérnyomai még látszanak.
A mezőn, hol egykor a szabadság a szolgasággal diadalmasan harcolt, most orosz tábor pihen, s dalol, és mi éhen fáradtan, álmatlanul a tábor közepében, mint capitulánsok, hol részvétnek, hol gúnynak szánandó tárgya.
Mint tegnap, ma is (aug. 19.) egy muszka tiszt ada jelt indulásra. Néhány kozák előre ment. Mi követtük. Dél felé a szászvárosi réten tanyáztunk. Jövőnk iránt még semmi bizonyos. Mintha Istentől s emberektől el lettünk volna felejtve. Pedig dehogy voltunk. Ausztria soha nagyobb figyelmet nem fordított ránk, mint épen most. Beszélték, hogy a legénység még onnan, a tiszti kar pedig Szebenből fog haza bocsátódni. Sokan hitték, én nem. Én ismerem nemzetem 300 éves történetét, s a történetnek élet oktatójának kellene leírni.
************************************************************************
Keserves utunkat Dévától Szászvárosig kettő tette még keservesebbé: leégett falvak s muszka harmónia. Az elsőről a magyar hadsereg becsülete érdekében, az utolsóról fájó lelkem enyhítéséül kell szólanom.
Rágalmat szólnak azok, kik Bem táborát gyújtogatással vádolják, vagy nem tudják hadviselésünk folyamát. Szászégen és a mezőségi falvak felégetése, mint némely székelyföldi oláh helységeké is polgárháborúnk kezdetére esik, a közingerültség és gyűlöltség kitörésének első percére, midőn ki-ki amint tudott akként sietett bosszúvágyának eleget tenni. Ennek átka Dorschner és Betzman áruló német vezéreket és Zsombori székely ezredest nyomja; kik ahelyett, hogy mint kötelességük lesz vala, vaskezekkel zabolázzák, a korlátlankodásaiban végletekig menni, s ez által maga-magának sírt ásni, engedék a székelységet. E sír azon közös demoralisatió volt, mely később (nov. 4.) a m.-vásárhelyi csata comoediát előidézé.
A kővár-vidéki égetéseket Katona Miklós felbőszült népe vitte véghez, viszonzásául azon számos gyilkosságoknak, mik ama vidéken Urbán kormánya alatt történtek. S mégis hivatalával s csaknem feje vesztésével lakolt. Nem égetés volt a mi vezérünk célja, nem pusztítás s a nép elszegényítése a mi honvédeinké.
„A magyar hadsereg jő — így szólt Bem proclamatiójában, midőn Erdély határára lépett, — hogy kiszabadítson titeket a reactió rabigája, a katonai zsarnokság hatalma alól.” Ebben van kifejezve a mi hadviseletünk iránya. Ez lebegett szünetlen szemeink és zászlóink előtt. Mi alkotmányunkért harcoltunk, melyet a király, a népszabadságért, melyet katonái elraboltak. S midőn a hadjárat kényszerűségei miatt a népet szenvedni látók, vérzett szívünk s átkoztuk a királyt, ki a háború szerencsétlenségeit ránk hozá.
Csavargók, csatakerülő cudarok gyújták fel ama falvakat, midőn seregünk már órákra távol volt. Öregünk egész erdélyi expeditiója alatt alig gyújtatott egy párszor, akkor is stratégiai tekintetből, visszavonulását biztosítandó, így Sz. Sebesen, Benczenczen, Nagy Csűrön. Ezért fájt nekünk, midőn a romba dőlt falvakkal találkozánk.
És aztán az a muszka harmónia! Uramisten mentsd meg tőle a civilizált ember füleit. Tábori dalaikat, isteni tiszteleti éneküket, bandáikat Szt.-Andrásnál, Piskinél, társas énekeiket mai utunkon hallottam. Egész nap kínozták magukat s minket. Azt hitték: ami nékik szép, másnak is az; mi őket mulatta, minket is. Azt gondolják, hogy valami kedves az ők melódiájuk. Szegények…
Mint hallom, a muszka katonaság falvakon és marsok alatt mindég énekelt. A muszka cár tán misztifikálni akar ez által a népeket; vallásosságot színlelvén s mutatni akarván, mintha ez népeinek sorsával megelégedését jelentené. Vagy tán a keleti egyházat akarta népszerűvé tenni. Kancsuka és muszka harmónia! Szerencsétlenül választott eszközök. A duda, három húros hegedűk bandája; a legborzasztóbb macskazene hárfahang és szférák zengése ezek fülsértő rikácsolásihoz, törvényt s szabályt nem ismerő sipításához képest. Különböző fajú és nagyságú állatoknak, melyeknek bőrét nyúzzák, képzeld hangadásait a fogalmad lesz a muszka katonaság énekéről, bandájáról. Sze¬gények.
A féreg bele dugja, fejét a tormába s kiáltja: nincs jobb étel a tormánál.
Szegény muszka, szegény féreg.
***********************************************************************
Szászváros melletti tanyánkon nevezetes dolgokat tapasztalok. Dorschner és Heydte féle kóborgó császári vezérek kezdének mutatkozni. Gonosz jel, mondók önkénytelenül. E sötétség madarak vészt jelentenek. Ördöggel szövetkeztünk, aligha pokolba nem jutunk. Ám előttünk ezidő szerint az osztrák tatárnál és muszkánál gyűlöletesebb volt. Megvetést és utálatot dynastia iránt miénkhez hasonlót nem látni a históriában. Mi jól ismerjük Ausztriát, okos ember két rossz közül a kisebbet választja. Sokan voltak, kik egyenesen muszka alattvalókká kívántak lenni. Ha már szolgákká kell lennünk, legyünk legalább meghódítóink, és nem azon cudaroké, kiket csak futni látánk, s megvetni tanulánk, így szólának; én nem osztám véleményüket. A héjától még csak igen, de sas körmök közül soha sem szabadult még ki galamb.
A tisztikar megtartotta volt Dévánál fegyvereit. Most azon ürügy alatt, mintha azok látása az oláhságnál ingerültséget idézne elő, beszedettek. Tanyánkon oláh prefectek és tribünök, Felvincz és N.-Enyed, Abrudbánya és Zalatna hóhérai, kirablói és felgyújtói fegyveresen alá és fel járkálának, gúnymosollyal tartván szemlét. Köztük Axinte és Balcescu. Élelmünkről ki sem gondoskodott. Papírpénzünkre ki volt mondva az anathema; érc vagy német pénzünk nem volt. Kinek volt is, nem eresztették be a városba. Éhenhalás küszöbén voltunk lovainkkal együtt. Ha el akartuk adni, harmad negyed áron kérték; ha nem adtuk, azzal ijesztettek, hogy a császáriak majd ingyen fogják elvenni, és ezt muszka tisztek mondták, kiknek irántunk az első perc óta nagy rokonszenvet mutatván, hinni hajlottunk. Az is hallatszott, mintha a császáriak Lüdersseli capitulatiónkat kötelezőnek ismerni nem akarnák. Folyamodánk Lüdershez s az irányunkban bánásmód ellen tiltakoznák. Nyájaskodott, ígért, sőt megígért mindent. Nyertünk szokás szerint semmit.
Délután a huszároktól lovaikat elszedték. A sibóti postánál tisztikarától a legénység elvált, s a tüzérséggel együtt Fejérvárra, a tisztek és saját lóval bírók, kiknek lovaik megváltása ígérletett, Szeben felé indíttattak.
Éjféltájon szász-sebes mellet telepedénk meg. Amint a reggel ébredtünk, úgy alvánk el: ágyunk a jól ismert föld, hajlékunk az égbolt, eledelünk bosszankodás és bánat. Már harmadnap óta lovainkkal együtt semmit sem kaptunk. Mit a kozák gebéje eltapodott, azt a szénát kapargatták fel lovaink, mit a kozák maga eldobált, azt a profontot szedték össze hű cselédeink. Parancsnok és nép nem akart tudni felőlünk.
Ilyen a had kockája. Ki a győztes, az az úr. Kié a hatalom, azé a nép.
A dévai fegyverletétel
1849. augusztus. (A Honvéd. 1868-11-23/47. szám. kivonat).
Augusztus 17-én Bem meggyőződött az iránt, hogy az egykor oly jól fegyelmezett hadsereg csengerész maradékával egyéb el nem érhető, mint a Törökföldre való menekülés, de oda a Dévai szoros útját álló orosz hadoszlopokon keresztül kell magának utat törnie. Egy megbízható tiszt, ágyúval való fedezendő, a magyarság visszavonulását, a nyomukban levő osztrákok elől.
A hadsereg, már alig 6000 ember, elindult tehát a Déván táborozó 25.000 oroszra elszántan az iránt, hogy rajtuk keresztülvágja magát. Az oroszok megszeppenve Bem erélyes fellépése miatt, melyet egy hozzá küldött parlamentarrral szemben követett, Déváról kitakarodának és helyökbe 18-án reggelre a magyarok vonultak be a városba. A Lüders alatti oroszok most 24 órai fegyvernyugvást ajánlottak, ami el is fogadtatott. Midőn azonban a visszavonulásnak az osztrákok előli fedezésére Dobrán visszahagyott tiszt jelenté, hogy emberei, kilencz közvitéz kivételével, mind megszöktek mellőle, Bem belátta, hogy a csengerész sereg megmeneküléséről szó sem lehet.
Bem Déván az utcza közepére állt, rimánkodott, parancsolt, esdekelt a honvédeknek, csatlakozzanak hozzája és vesszenek inkább becsületes harczban, mint az osztrák zsoldosok keze által a bitófán. Mindhiába volt, az elbártortalanodás nagyon is megnőtt, a bomlás nagyon is általános volt; nem volt többé isten, ki a sereget összetarthatta volna!
Ekkor a parancsnokságot Веkе ezredesre ruházó, azon megbízással, hogy a fegyvernyugvás leteltével adja meg magát, ő maga pedig arra szánta magát, hogy Ruszka-bányán keresztül hegyi ösvényen Törökföldre menekül. Szívrepesztő látvány volt, midőn utolsó pillanatban a 37-ik. zászlóalj 10 tisztje Bemhez közeledett a zászlóval, így szólva: Vécsey letette a fegyvert, embereink szétmentek, mi a becsület eme szent zálogát megmentettük, és készek vagyunk tábornok, az ön vezérlete alatt, a csatatérre gyászünnepre vinni!
Kényezve ölelé meg az ősz vezére derék vitézeket. Веkе Piski alatt letéve Lüders előtt a fegyvert, — ugyan különösen rendelte így a sors! Zsidó-és Bánfi-Hunyadról származott az erdélyi hadsereg dicsősége, Piski alatt érte el fénypontját és ép itt kellett a nemes vitézeknek elhányni fegyvereket. A vanitas rerum!
Augusztus 19-kén délben Bem, Guyon és 20 más tiszttel, 2 század választott gyalogság és néhány száz nádorhuszár kíséretében kocsin elviteté magát Lesnekre, hol Steinnal találkozott. Ott lóra ült, kezébe vette csekély holmijával megrakott vászontarisznyáját és egy krajczár nélkül hegyi ösvényeken Törökföldre indult, a Déva táján állott Lázár vezényelte csapatok Simbschen tábornoknak adák meg magukat, mely példát a hátszegi hadtest is követé. És a magyar hadsereg nem volt többé.
A déván kapituláló csapat. (A Honvéd. 1868-06-08/23. szám. Kivonat).
Jelen voltak pedig és a harczban tettleges részt vettek:
I. A Kunság hősfiai a Würtemberg huszárok 1. osztálya: Herczeg őrnagy
II. Biharmegye büszkesége a Máriássy zászlóalj: Jeszenszky őrnagy
III. Egy osztály bihari önkénytes lovas csapat : Gencsy őrnagy
IV. A dicső emlékű Kossuth huszárok 2. osztálya: gr. Bethlen Gergely ezredes és Makray őrnagy
V. A csongrádi úgynevezett szűrös zászlóalj (őrnagyát nem tudom)
VI. A történelmi nevezetességű 11. zászlóalj: Inczédi alezredes
VII. A bánságba kiküldött két hős székely zászlóalj: Móricz és Endes őrnagy; a 31. honvéd zászlóalj 2. százada: Dobay József őrnagy vezénylete alatt, — végre
VIII. Két és fél üteg, különböző üregű ágyú: Mack őrnagy parancsnoksága alatt;
Magyar Polgár, 1871. február 12. A forradalom utáni napok.
A kimenekülés és menekültek. Kővári Lászlótól.
Igen kevésnek sikerült Erdélyből külföldre menekülni. Az erdélyi seregek mind úgy tették le a fegyvert, hogy onnan a határszél messze volt. Két zászlóalj ment ki tömegesen tisztestől, közlegényestől.
Egyik lovas zászlóalj, mely a verestoronyi szorost tartá; s miután a muszkák reája nyomultak, kifelé ment Oláhországba, hol a töröknek fegyverét letette. A másik egy székely zászlóalj, mely az utolsó percekben Orsovát és Mehadiát fedezte, hogy ez egyetlen úton Kossuthéknak menekülniük lehessen.
Hogy kevésnek lehette menekülni, szerencse volt a hazára. A fájdalom s kétségbeesés azon perceiben, kitudja hány nem bujdosott, volna el. Azok, kik Zsibón tették le a fegyvert, mint amely seregnél legtöbb polgári compromittált tartózkodott, többnyire 1850 tavaszán, bujdostak ki, addig Magyarhonban bujkáltak.
Kik Dévánál tették le a fegyvert, azok közül sem sokan szánhatták el magokat a Bemmeli keresztülvágásra, mivel sok mértföldnyire állták a határszéltől, az országút már a muszka kezében volt, csak egy szerencsés csata emelhette volna őket oda, hogy ágyút is vihessenek el magukkal. A legénységet, mely három nap óta nem evett volt, elfogva a honvágy, kecsegtették az ígéretek, s így következett be, hogy amikor Bem a sereget felszólítá, hogy ne tegye le a fegyvert, próbáljon még harcot: felszólítása visszhangra nem talált.
Bem, Guyon tábornokkal, b. Stein ezredessel s másokkal, egy osztály Nádorhuszár kíséretében, titkon indult el Déváról aug. 17-én. Ő a havasok utjain haladott, míg Bene ezredes fegyvernyugvást kötött és alkudozott. S mire a sereg fegyverét letette, vezére már Erdély határát átlépte.
A havasokon, hol Bemet egy oláh átvezeté, Kmetti tábornokot több tiszttel elfogva találták; kik elfogák, az oláhok éppen reájok akarák gyújtani a kunyhót, de érkezett Bem menekülő serege.
Előcsapata lengyel dzsidásokból álla, kiknek örömmel jelenték az oláhok, hogy tekintélyes magyar foglyokkal szolgálunk. Azt hívék, a dzsidások osztrák vagy muszka katonák.
Így mentetett meg Kmetti a véletlenség által, így szaporodott Bem serege minden lépten szerencsétlenekkel, így jutottak Bemék Turin-Severinnél aug. 22-én be Oláhországba, s pár nap múlva Widdinbe, hol a bemenekültek főszállása volt.
Bem, mint tudjuk, különös keggyel fogadtatott. S mint kinevezett fővezér, a parancsnokságot átvette. A sereget widdini magyar sereg név alatt éppen úgy kezelte, mintha magyar földet tapodna. Azonban a seregben betegségek ütöttek ki. Az éghajlat és életmód sokakat kezde eltemetni.
Elkezdődtek az izlamra térítések. Fel kelt hazánk¬ fiaiban a honvágy. Különösön a hazáját imádó székelység mindent elkövetett, hogy honába visszatérhessen. Itt lepte meg Bem őket azzal, hogy elől ment az izlamra térésben, mi őt a magyar katonaságtól azonnal izolálta. Egy része még akkor is Bemet akarta követni, más része Szerbiába szökéssel kívánt sorsán enyhíteni. Az egyetértés, összetartás a seregben felbomolt.
Stauslab osztrák tábornok azon ajánlattal lepte meg őket, hogy akik kívánják, az osztrák kormány kész hazájukba visszaszállítani. S következménye lett, hogy oct. 21-én mintegy 3000 menekült hajóra ült, hazájába tért. Ezek közt valának székelyeink is.
***
Sokan maradtak oda, sokan bujdostak el, kik egy általános amnestia nagy napjára vártak.
Kik maradtak valósággal oda, azt biztosan nem lehetett tudni. Voltak árvák és özvegyek, kik az utolsó véres csatákban, milyen volt a segesvári és szebeni elvesztették azt, kit ők sokáig vártak, s hitték hogy él az, kiért különben gyászoltak. Hogy a tekintélyesebb szereplők közül, kik és hová menekültek egyelőre következnek.
A török földre:
Berzenczei László, kormánybiztos, ki sokáig a kintahiai foglyok sorsát osztotta.
Katona Miklós, alezredes. Férj és apa, neje gr. Tolddagi leány. 1848. novemberben sereget vezérlett Erdélybe Wardener tábornok ellen: de Deésnél Urban ezredes megverte, s bár Katona kifutott, a hadi törvényszék felmentette, több missioja nem volt. A magyarhoni táborból az elsők kö¬zött menekült.
Dobokay József, fő rendőrbiztos. Férj és több gyermek apja. Fiatal korában katona, később harmincados. Csányi kormánybiztos őt országos rendőrbiztossá tette. Szebenben székelt, hol az elpusztult szászok javait lefoglaltatá, le a General-Commandó javait. Ő kezelteté a lefoglalt jószágokat. A forradalom buktával darabig a Szilágyban tartózkodott, felfedeztetvén, családja befogatott, ő pedig kimenekült.
Európa nyugati felében következők bujdostak:
Czecz János, tábornok. Előbb hadnagy a császári seregben. Részt vett az egész forradalomban. Előbb a rácok ellen csatázott. Onnan, mint őrnagy jött 1848. őszén Erdélybe. Mintán Erdély elveszett, novemberben a minisztérium őt nevezte ki az erdélyi visszafoglaló sereg parancsnokának. Bem tőle vette át a kormányt. Erdély visszafoglalásában, mint dandárvezér működött. S mire a császári és az első orosz sereg kiment Erdélyből, Bem kimenvén a Bánságba, Czeczet, mint tábornokot hagyá maga helyett. Czecz Szebenben, a Gen. Commandó lakást vette szállásul. Egy lovaglásában azonban lába kitört, megbénult: többé lóra nem ülhetett, s így az orosz-osztrák erő ellen nem csatázhatott. Utolsó napjait Kolozsvárt tölté, honnan a muszkák elől Magyarbonba futott. Ott lába meggyógyulván, 1850. februárjában, álnév alatt gőzhajón utazott ki. Németországban élt, Hamburgban a Bem hadjáratát leírta és kiadta.
Magyar Polgár, 1871. február 12. Harcosok, 1848-1849.ben
Gál Sándor ezredes. A forradalomban nősült. Régebben székely ezredeknél hadnagy. Quietált, Pestre ment, hol a katonai irodalom körül dolgozott. A forradalom ott találta. Berzenczeivel a Kossuth huszárság előteremtését rendezni bejött. Részt vett a székelyek felkelésében, s harcra vezetésében. Miután Gedeon altábornagy nov. 5-én Vásárhelyt őket szétverte, nem futott ki, hanem mint a Kossuthok őrnagya Háromszékre ment. Egyike volt azoknak, kik kivitték azt, hogy az 52 négyzetmérföldnyi Háromszék, s rajta 90. 000 székely, a császári sereg ellenében Bem bejöveteléig magát fenntartotta. Bem őt a székely föld főparancsnokának nevezte s ezredessé emelte. E perctől senki se tett Bem kezére több szolgálatot, mint ő.
Ágyukat öntetett, puskaport gyártatott, s folytonosan újoncoztatott. A muszkák bejövetelekor ő volt egyedül, ki a muszkáktól minden ajánlott csatát elfogadott. Merészen, de kevés szerencsével harcolt. Július 5-én alvezérei az engedelmességet megtagadván, Sz. Györgynél keményen megveretett azonban a Mitács szorosán megállt, s kimondá, hogy csak testén át mehet be Csíkba az ellenség. Példája lelkesített. Kétszáz tiszt és közember maradt vele, a többi a pártosokat követé. Itt találta őt Bem. A pártosokat elfogatta, Gált a parancsnokságba visszahelyezte. Szemerjánál a császári összes erő ellen júl. 23-án szép csatát vívott; később a székelyföldet elvesztvén, a muszka a székelyföldre szorítá. Inneni kivágása 21 ágyúval, valódi hadi talentumra mutat. Erdély egyik szegletéből a másba vezeté seregét Kolozsvárra, anélkül, hogy a muszka utolérte volna. Itt csatlakozott b. Kemény ezredessel. Hunyadon a sereg őt tevé fővezérré, s még aznap csatázott. Zsibóról, mi után a fegyverletevés megállítatott, seregét Kazinczy tábornok seregével egyesítvén, elhagyta, eltűnt. A telet Magyarhonban bujdosá át. Majd Némethonba ment, „a székely nemzet“ cím alatt munkát adott ki. Gál volt az erdélyi forradalom legkitűnőbb talentuma.
B. Kemény Farkas ezredes. Fiatalabb korában császári katona. A forradalom elején nemzetőri őrnagy. Miután 1848. novemberben a császáriak Erdélyt bevették, Kemény Torda nemzetőreit rábírta, hogy őt kövessék. Kiment, s onnan Bem seregével harcolva tért vissza. Honvéd lett, több csatákban vett részt. A piskii ütközetnél rettentetlen bátorságot tanúsított. Később Fejérvárt cernirozá, majd Kolozsvár vidéke főparancsnoka volt. Zsibón hagyta el övéit. Elbujdosott. Németország felé menekült. Londonban halt el.
Gr. Teleki Sándor, ezredes. Fiatalságát utazásban tölté. Részt vett a carlista hadjáratban, Spanyolhonban. Itt Katona Miklóssal lépett fel, 1848. novemberében. E baleset után Bemhez ment, ki őt a sereg fő élelmező biztosává nevezte. Azért a csatákban, hol személyes bravourjának tért látott, megjelent. A forradalom után az aradi várba jutott. Később Szerbián át Törökhonba, onnan Párizsba jutott.
Gr. Bethlen Gergely, ezredes. A magyar vér legtisztább példánya. Katona nem volt; de azért úgyszólva lóháton nőtt fel. Gyönyör volt lovagolni látni. Merész és lovagias. A forradalom¬ban, mint Kossuth-huszár szervező lépett fel. Később csatákra szállott, hol hollófekete arab ménén, félre csapott veres csákójával mindenütt elől vágott be. Ágyuk közt maga volt a jókedv. Forradalom végével az aradi várba jutott, s mint aki nem volt császári katona, őt is be akarák sorozni: de kimenekült.
B. Józsika Miklós, honvédelmi bizottmány tagja.
Mint a magyar irodalom legnagyobb regényírója volt ismeretes. A Battyáni törvényes minisztérium lelépésével, a Kossuth által alkotott honvé¬delmi bizottmány név alatt működött kormányba lépett. S ott maradt a függetlenség kimondásáig, amikor is új minisztérium alakult. A forradalmiakkal maradt egész végig. Nejével együtt menekült. Némethonba ment, folytatá irodalmi munkásságát.
Gr. Vass Samu, képviselő. Mint képviselő Pestre ment. Ott a baloldalon küzdött. 1849. tavaszán Kossuth bizonyos missióba külföldre küldé, kiment, s többé vissza sem tért. A forradalom megbukása után Amerikába, onnan Californiába ment.
Csernátoni Cseh Lajos, journalista, szép nyelvvel és gazdag humorral.
A forradalom kezdetén, mint a forradalmi Márczius 15-ke című lap egyik főtényezője lépett fel. Később Kossuth titkárja lett. Képviselőnek választék; de a kormány 1849. tavaszán Párizsba küldé, s ott maradt. Nevezetes volt a szerep, mit Anglia e napokban annyira magáévá tett. Ő befogadott minden politikai menekültet, lett legyen az a reactió vagy a forradalom üldözöttje és áldozata. Emlékeztet azon időre, mikor Európában a reformatio háborújábani üldözötteknek megnyitotta kikötőit, benyelte Európa pénzét, értelmiségét, s magát kiemelte. Most a politikai menekültek hazája.
Van még két egyén, kit az erdélyi forradalom magáénak mondhat. Egyik b. Stein Miksa, ezredes, ki Fejérvár ostromával volt megbízva. Ő is kiment, muzulmán lett, Ferhad basa név alatt. A másik az ősz vezér, Bem. Mint muzulmán Murád basa nevet vette fel. Aleppóba szállíttatott, s élt kényelemmel ellátva.
Magyar Polgár, 1871. március 31. Forradalmunk hadvezérei. (kivonat).
A sor most már az állam második tényezőire jut, s illik is, hogy róluk és felőlük beszéljünk. Ezeknek szép tér nyílt, melyen szellemi erejüket kifejtették, s az adott irányt jó vég felé vezethették volna, ha… ha. . .
Ezek a hadifőnökök az ó és új sereggel, kikről — az igaz —helyenként több helyen talán kelleténél hosszabban emlékezénk, úgy, hogy most csak némely vonásban egészíthetjük ki, ha valamit felejtettünk volna.
Két idegent kivéve, kiket elsőrangú tényezőknek lehet, s kell bevállaltunk, közülük körülbelül három ezren voltak. Hanem alárendelt szerepekben működvén, bár jó szolgálatukat el nem ismerni hálátlanság lenne, azokról itt csak keveset fogunk mondani.
A két első: Dembinszky és Bem. Dem¬binszky becsületességben, hadi képzettségben európai hírű; Bem, bár megtámadtatott hazafiúságában, de tüzéri képességében és kisháborúban szintén híres.
Dembinszky, ha Magyarhonon kívül működik, elébb nyerte volna meg azon előnyt, melyet egy tábornok élvezhet, ha külföldön szolgál! Ha ő bennszülött, a honi pályafutók féltékenysége kevesebbet agyarkodik ellene, s ez így azon felsőbbséget elébb is bocsátja meg, mellyel a haza őt megkülönböztette, s így vágytársain könnyebben győzedelmeskedhetik. Nem így nálunk, hol a sorsjáték szelencéjéből kihúzatván a hadi quinterno, Görgey, ez a külföldi működöket nem szívelhette, s minden lehető akadályt útjukba gördített, sőt ha másképp nem lehetett, a haza ügyének kockáztatásával is akadályozta működésük jó eredményeit, elég példa reá Tisza-Füred. Dembinszky, bár hevesebb, de engedékenyebb volt; — megbuktattatott; s mégis azon kormánynak szentelte tudományát, életét, feláldozó készséggel, mely vele a legfontosabb percekben játékot űzött.
Bem függetlenebb állásba jövén, szerencsésebb volt, s ezen előnyt mindig megtartá, ezzel élt és vele élni tudóit is; csakhogy merészsége magát az első szerencse által el hagyá ragadtatni, s ezzel a hazát is az enyészet örvényébe döntötte.
Mindkettő telve emberiséggel s emberi szeretettel, mindig az egészet vette szemügyre, s a háború terhein, kínjain könnyíteni igyekezett. Nem ügyeltek a párt színezeteire s birtokában mindenkit nemcsak védtek, sőt még a hanyatt-homlok futó kormánybiztosok időtlen nyomorgatásainak is ellenállottak, úgy hogy megérdemelték eme francia elménc-mondatot: „hogy egyenlően kímélték a királyi kecskét s a liberális káposztát,„— ha jól idézem.
Még ugyan több más lengyelt is fel kellene említenem, hanem mondom, helyenként már szólván róluk, itt csak, hogy igazságos legyek, röviden említem gr. Zamoiszkyt és Bistranovszkyt, kik bár a harc vége felé jöttek, a Szegedrőli hátrálásban kitűnő szolgálatokat tettek. Továbbá Poninszky, Zivonkovszky és Grocbovalszky őrnagyok szintén dicséretet érdemelnek.
Idegenekről lévén szó, a derék Montiról az olasz légió ezredeséről megfeledkeznem nem szabad ki harcunk végső szakában a szétszórt olaszo¬kat összeszedvén, velük jó szolgálatot tett.
Meg kell még emlékeznem azon Isten tudja honnét kerekedett lengyel grófról, ki renegáttá lé¬vén, Szkinder bég név alatt magának szép hírt szerzett. Ez hazánkba későn jövén, ügyünkön sokat nem mozdíthatott. De vitéz férfiú volt s Omer basa neki s a vele levő lengyel és magyar menekülteknek köszönheti Boszniában viselt legszebb hadi tetteit. Ezek bár a hatszázat alig haladták meg, a legnehezebb hadi állomásokat és sáncokat vették be ellenállhatatlan rohamjaikkal…
Magyar Polgár, 1872. november 14. Egy kath. pap végnapjai.
Jelen év szeptember 15-én, a székelyföldön Baróth m. ó-városban egy minden ünnepélyesség nélküli temetés volt, melynél ha lehetett is egy pár meghatott képet látni, a koporsót kísérő „siralmasok,“ s a könnyek hiányzottak, hisz az elhunyt egy hazájában hontalan rokonok, barátok nélküli egyén, a r. kath. egyház papjai által megtagadott kartárs, a nemzeti lét szt. harcában kitűnő részt vett pap volt, ki az 1848 49-iki függetlenségi harc kez¬deté addigi zajtalan működési köréből kilépve, olvasója pörgetése, breviáriumozás, az alázatosságnak¬ s a harci erények csökkentését eredményező böjtnek. Szóval a nyugalmas házi erényeknek hirdetése helyett bejárva e hazát, gyújtó szónoklatával mindenütt harci lángot ébresztett, buzdított, lelkesített, az imára s lelki életre intő harangoknak testi halált osztó ágyukká öntését sürgeté, egyszóval a papi minőségnek a körülmények, s főleg a haza sorsa által kitűnőleg igazolt ignorálása mellett a legszabadabb polgárnak, a leglángolóbb lelkű hazafinak örök emlékezetet igénylő dicső erényit gyakorlá.
Aki midőn a sok nemes erőfeszítés eredménytelen lett, s a szentügy — szégyenére — elbukott, s nemes bajnokai a hatalom békóiba ke¬lültek, s maga is a rabság láncainak terhét hordá, s a hazafiúi fájdalom bürök-poharát kiüríté, prometheusi kínja alatt bizalmát elveszte, s (ha szabad hasonlítnom) Széchenyihez hasonlólag élő¬ halott lett, míg végre ez év szeptember hava 13-án a lánglélek kialudt s a szabadság szt. igéit egykor ellenálhatlan varázs erővel hirdető ajkak örök¬re bezárultak.
Miért mondjam, hisz mindenki tudja, hogy e szomorú életű s még szomorúbb végű pap nem volt más, mint Bardocz János.
Ő nemzetének, melyet örök hálára kötelezett, „pantheonában” egy első rangú helyre érdemesíté magát, és mégis örök szégyen! Hazájában, melynek mindenik fiát egykor testvérének tekinté, s mindenikért mindenét áldozni kész vala, egy vallási felekezeténél fogva neki, mint papnak, pásztorkodása alá tartozó városi község lakossága, sőt egy vele egykor kartársi és baráti viszonyban levő kath. lelkész mellett, nemes nemzetének áldozatul hozott életét— kimondani is félek — egy fészerben végzé, s temetése olyan vala, mint egy proletáré.
Ez esemény magában is oly szomorú, hogy képtelen vagyok vala többet írni, de kétszeresen leverő, ha áll az, hogy minél magasabb culturfokon áll egy nemzet, annál inkább megbecsüli, és később feledi nagyjait, mert ekkor népünk e tekintetben mögötte marad a románoknak, kik ép ez időtájban bekövetkezett Janku Ábrahám temetését mesés fénnyel, vallási cultusok minden ünnepélyességeivel — mondhatnám demonstratióival vették körül és abból nemzeti ünnepet csináltak.
Baróthi
Magyar Polgár, 1874. október 9. Damjanich imája.
Egy aradi emlék 1849-ből. Lapunk egyik barátja, kit balsorsa az aradi vértanúkkal egy fedél alatt tartott fogságban, egy imát adott át, melyet Damjanich október 5 és 6-ika közötti éjjel írt. Miután a halálos ítélet ki volt mondva, s a végrehajtás ideje közelgetett, a végrehajtó parancsnok minden elítélt ajtaja elé egy szalmacsóvát tétetett. Ez az őrök részére is jel gyanánt szolgált, hogy azon szobák foglyaira legjobban vigyázzanak, s hozzájuk senkit be ne bocsássanak. Damjanich álmatlanul tölté az éjt, szobájában hált a bakó is.
Damjanich maga kérte fel reá. Ez álmatlan éjjel írta Damjanich nejének az alább következő imát német nyelven, s ha jól vagyunk értesülve gróf Teleki Sándort, bízta meg az utolsó pillanatban annak átadásával. Ez imát, mely minden sorában megható, sok példányban másolták le. Olvasóink között bizonyosan sokan lesznek, kik nem ismerik e gyásznapok egyik leggyöngédebb emlékét. Íme közöljük szóról-szóra, egy egykorú másolat után Teleki Sándor szívességéből:
„Arad.
Ima kivégeztetésem előtt okt. 5—6-ka közt 1849.
Világok ura, hozzád intézem könyörgésemet! Te megerősítél a nőmtől való válás borzasztó órá¬jában. Adj erőt továbbra is, óh atyám, hogy a ke¬mény próbát, a megbecstelenítő iszonyú halált, erősen, és mint férfi szenvedhessem. Hallgasd meg, végtelen jóságul forró kérésemet. Csatákban és ütközetekben vezettél, óh atyám, és életben hagyál — sok kétes harcot sértetlenül engedék végigküzdenem, védő kezed alatt. Áldott legyen neved mindörökké! Őrizd meg, mindenható, különben is, szerencsétlen hazámat a további szerencsétlenségtől.
Hangold szelídségre az uralkodó szívét hátramaradó balsorsosaim iránt, és bölcsességeddel irányozd annak akaratát a népek javára.
Adj, óh atyám, vigaszt Emíliámnak, hogy nekem adott szavát, hogy sorsát hite segélyével türelmesen viselni fogja, beválthassa. Áld meg Aradot, áld meg a szegény, szerencsétlen Magyarországot. Te ismered, óh uram, szívemet, és minden lépésem tudva van előtted; Ítélj e szerint fölöttem, s részesíts kegyelmes fölvételben a túlvilágon. Ámen. Emíliának vigaszul, Damjanich.
Arad, oct. 1849.”