A történelem tanulságai.
Megdönthetetlen bizonyítékokkal még nem tudom alátámasztani, de mint valószínűséget állítom, hogy a szászvárosi ferences rendház eredete visszanyúlik az Árpádok idejébe. A kolostor nem keletkezhe¬tett 1235 előtt, melynek tavaszán IX. Gergely pápa II. Endre leányát Erzsébetet a szentek közé iktatta, de 1270-nél későbbre sem tehetjük, mert e kolostor temploma szent Erzsébet tiszteletére emeltett s IV. Béla király uralkodására esik az erdélyi ferencesek megjelenése.
A szászvárosiak kegyeletükkel akartak adózni az újonnan szentek közé iktatott Erzsébet tiszteletének, másodszor pedig az uralkodó királlyal szemben is így akarták kifejezni figyelmességüket. Már kezdetben a ferencesek előtt tekintélyt az kölcsönzött neki, hogy a növendékeket itt nevelték a rend szellemében s innen igazgatták az erdélyi őrséget. Kétszer heverte ki a török támadást (1439, 1479), de annak lakói nem csüggednek, mindig fölépítik, kijavítják, mig a reformáció hulláma lakatlanná nem tette.
Az erdélyi ferencesek medgyesi káptalanán 1730 április 18-án mint befejezett tény szerepel a visszatérés. Csak abban nem állapodtak meg, hogy most vegyék-e meg a régi kolostortelket, mely őket találná, vagy alkalmasabb időre halasszák. Gr. Wallis Ferenc katonai kormányzó lépett közbe, aki a városhoz intézett fölszólításában „üdvös és keresztényies" cselekedetnek tartja, hogy a rendnek adja vissza a kolostort és a tárgyalások megkezdésére adjutánsát br. Beretlan századost rendelte ki. A rend részéről ebben Csató Elek rendtartomány-főnök, Szabó Benedek filozófiai lektor, Bakó Imre és a világi katholikusok részéről Banovics Ádám, Olasz Ferenc vettek részt.
Az első házfőnök ház nélkül Bakó Imre volt. A visszakapott területen a birtok nyugati részén a patak partján kő és fából álló mezei lakban vonta meg magát tizenhárom esztendeig. A ferencesek két ízben fogtak a rendház kiépítéséhez. Először kiépítették a templomhoz kap¬csolt a kertre néző telekrészt 1751 és 1770 között. Az út melletti részhez 1779-ben foghattak hozzá, miután gr. Haller Jánosné, Dániel Zsófia e célra 1600 forintot adományozott. Az Isteni tiszteletet kezdetben Koller Mihály postamester házában tartották. Ideiglenes kápolnát üszőből és vályogból 1732-ben ütöttek össze, mi miatt a más vallásnak a katholikusokat cigányoknak csúfolták. A katholikusok számának szaporodásával gyűjtést kezdettek Erdélyen kívül Moldvában is és 1749 áprilisáben a régi alapokra tették az új, de a réginél jóval kisebb templom alapkövét. Ebben Haller János gubernátor 4000 Fonttal segítette az atyákat és 1753-ra felhúzták a falakat, tető alá hozták és a szentélyt elkészítették annyira, hogy az első szentmisét május 16-án letarthatták. 1880. április 14-iki kezdettel a hajót hosszabbították a régi alapokon folytatva és Luigi Martina olasz építész tervei szerint építették a tornyot.
Az egyház felfogásában a templom mellett nél¬külözhetetlen az iskola, mely hivatva van az Isten igéjének megrögzítésére. Az elmondott körülmé¬nyek megértetik velünk, hogy a háztörténetének lapjain miért kezd az iskola csak oly későn, 30 év múlva szerepelni.
A katholikusok ez idő alatt tapasztalták, hogy „ok a hitközöny veszedelme nélkül gyermekeiket nem küldhetik lutheránus (szász) vagy református (magyar) iskolákba”. Néhány gyermek részére kezdetben a szabad ég alatt, bérelt házikóban, a rendház nélkülözhető cellájában, ebédlőjében tartották az előadásokat. 1764-ben tizennégy tanulójuk volt, pedig a görög katholikusok is ide küldötték gyermekeiket. A jelen iskola telkét sok huzavona után a szebeni főkormányszék erélyes közbelépésére 1778-ban vásárolják Konrád András szász gazdától.
Az iskolához a második tanerőt csak a szabadságharc után állítják be. A mostani iskola 1890-ben épült, az erdélyi püspök Lönhárt Ferenc 1000 forinttal járult hozzá az építési költségekhez. 1919-1926 között polgári iskolát is kapcsoltak hozzá.
Ha átlapozom a rendház évkönyveit küzdés, fáradalom, aggódás, megnemértés, felekezeti súrlódás, politikai megbízhatatlanság nyomaival találkozom. Sokszor úgy kezelték a barátot, kinek az érdeke ahogy kívánta, de azért nem mondhatom azt, hogy nem szerették. Akármilyen ellenfele volt, mindenik megbecsülte benne a szorgalmat és a lemondást és végtére egy eset sincs, melyben ne győzedelmeskednék igazsága.
A rendház évkönyveiben ennél többet is találok feljegyezve. Nevek vannak megörökítve, melyeknek viselői akár országos viszonylatban, akár a város vagy egyházközség életében ismeretesek voltak azon bőkezűségükről, mely nélkül az itt működő atyák nehezen tudják elvégezni azt a magasztos feladatot, melyre visszatelepülésükkel vállalkoztak. Illik ezekről sem feledkezni meg.
A templom és rendház kiépítését Haller János gr. kormányzó adakozása tette lehetővé és nagynevű elődjének, Korniss Zsigmond gr. syndicus apostolicusnak (rend apostoli védője) nemcsak a világi hatalom átvételében, hanem a szegény ferencesek gyámolításában is nyomdokaiba lépett. Haller János és felesége, Dániel Zsófia emlékét a templom szentélyének jobb oldalfalába illesztett következő kronosztikon örökítette meg az utókor számára : InfeLIX aeqVata soLo, qVae rVDera fLeVI laM Laeta eXpensIs sto renoVata plis. (Földig lerombolva mint törmelék kesergém). Nemes szívek jóvoltából állok már boldogan.
Nemes szívű adakozók a XVIII, századból: Macskásy Farkas, Dobokay Antal és Dobokay György, Bányai János, Kászoni Márton, Eperjesy Zsigmond, br. Bánffy Dénes özvegye, Bornemissza Ignác, Kopacz János, Jagerin Erzsébet, Jobst Frigyes, Boér Imre, br. Györffy Sámuel, Nikutz Gergely, Issekutz Jenő, br. Bornemissza János. Sok volna megemlékeznem mindazokról, kik a múlt században tetemes összeggel járultak hozzá a rendház fenntartásához, csak két családot emelek ki a világháború lezajlása utáni időből, kiknek emléke még mindnyájunk élénk emlékezetében él: Kétes János és feleségét Szocup Antóniát és özv. Hermánn Jánosnét. A Kétes család 93.500 leit, Hermánné 26.000 leit adott a hozatandó új harangokra.
A katholicizmus életre keltése Szászvároson a ferencesek mellett a buzgó, áldozatra mindig kész híveknek, családoknak is érdeme. Amikor elgondolom, hogy kik tettek többet, hoztak nagy nagyobb áldozatot az Istenért, azok-e, kik batyu nélkül útra keltek és a holnap felöl, munkájuk, vállalkozásuk eredménye felől bizonytalanságban voltak, vagy azok, akik az atyákat meghívták, itt tartották, biztatták, szívességükkel pénzükkel segítették, akkor nem tudok különbséget tenni. A híveknek is, a ferenceseknek is érdemét nem tudom másképen méltatni, mint azzal a megállapítással: mindnyájan megértették az idők szavát és nem haboztak kitérni a kötelességek elől, melyeket a pillanat vállukra rótt.
E megállapítás révén egy időszerű kérdés vetődik fel bennem: mi szükséges ahhoz, hogy valaki, valami naggyá legyen? Múltjának ismerete, jövőbe vetett rendületlen hite, jelenének értékelése és önmagának, övéinek megbecsülése. Ezen sarkalatos erények, tulajdonságok nélkül lehet az egyed, nemzet gazdag, jó szellemi tevékenységű, vitéz, harcias, szenvedni tudó, de könnyen remélhető helyét az életben soha sem fogja elfoglalhatni, mert az utolsó pillanatban mindig mások tolakodnak eléje, hogy könnyű sikerrel elrabolják az általa kiküzdött babért…
Déva és Vidéke, 1930. augusztus 26.
Írta és a szászvárosi zárda-templom fennállásának 200 éves jubileumi ünnepségén 1930. június elsején este a Transsylvania szálló termében meg¬tartott műsoros estélyen felolvasta Dr. P. Boros Fortunát. (részlet).