Egyházi s nemzetiségi küzdelmek

   Fővárosi Lapok 1889. december 24. Déva múltjából.
   Déva hajdan a közép Marosvölgy hadi kulcsa volt, melyen alól csak Tótvárad, Lippa osztozkodtak a török ellen folytatott védelemben. Ma a magyar műveltség és hazafiság egyik sokat emlegetett védbástyája, melyet méltán erősítget minden kitelhető módon alkotmányos kormányunk. Aki még kételkedni tud a városok művelési és nemzeti hivatásában s ezeknek épen az erdélyi és nemzetiségi vidékeken sürgetett megerősítését agyrémnek és túlzásnak tartaná, annak igen tanúságos példaképen ajánlhatjuk Déva viszontagságteljes krónikáját.
A hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat kiadványai sok becses adattal illusztrálják az erdélyi magyarság pusztulásának szomorú történetét s míg dr. Sólyom Fekete Ferenc a Balkán-félszigetről kiindult oláh incolatus útjait deríté ki okmánykutatásaival, addig Szőcs Sándor ref. lelkész az oláhság Dévára telepedésével világos képét tárja elénk annak a gyors folyamatnak, mely az előbb magyar város lakosságának kincstári érdekekből kezdeményezett többnyelvűvé alakításából kiindulva, feltartózhatatlanul az elnemzetietlenedés örvényébe ragadta a legközelebbi környék magyarságát is, s alig másfél század leforgása alatt az egyház és család nyelvét oly gyökeresen megváltoztatta, hogy az egykori magyarság ivadékai alig homályos sejtelmét bírják őseik mivoltának. A művelődés történetíróira és a politikusokra egyaránt sok tanulságot szolgáltat az oláhság elterjedésének története Déván, s bár saját munkairányom más körhöz fűz, s megszokott munkateremről nem örömest távozom, legyen szabad mégis ez alkalommal kivételt tennem, meglévén győződve, hogy a »Fővárosi Lapok« olvasóira nem érdektelen e kis mutatvány abból a nehéz létharcból, melynek szenvedéseit és veszteségeit az erdélyi részekben mai napság a kormány és társadalom vállvetve enyhítgetik s a melynek alapján »Magyarország jobb keze« valóban méltán kérheti és várhatja a kétszeres támogatást.
   Sajátságos játéka a sorsnak, hogy fajunk meggyöngítésére éppen a magyarság lángbuzgalmú terjesztője, Bethlen Gábor tette meg az első lépést egy 1628-ban kelt hirdetményével, mely a kincstári taksás telkek jövedelmezőbbé tétele kedvéért a magyarság által lakott vagy háborúkban lakatlanná vált telkekre új telepeseket toborzott. Kecsegtető föltételei az oláhságra nagyobb vonzóerőt gyakoroltak, mint a háborúk, belviszályok által megtizedelt magyarságra, oly annyira, hogy a korábbi időkben magyarok által lakott telkek túlnyomó része Déván oláh kézre került, minek következtében a dévai lakosság adományaira utalt s most jövedelmében megfogyatkozott »magyar pap« részére a fejedelem minden telektől — tekintet nélkül az illető vallására — két napszámot, vagy annak váltságául ötven dénárt rótt ki.
   A »graeci rituson« levő oláhok 1640—45 körül annyira fölszaporodtak, hogy Sóti János dévai paróchus és a hunyad-zarándi traktus széniora engedélyével templomot építhettek. De az engedély az akkori kor szellemére és fölfogására jellemző föltételekhez volt kötve, úgymint a templom és paróchia körül egyenlőképen munkálkodjanak a reformátusokkal, hogy prédikátornak, mesternek, harangozónak és órásnak úgy fizessenek, mint a mieink; hogy kereszttel se halotthoz, se másávé ne járjanak; hogy faharangot vagy tókát ne tartsanak; hogy a mi harangozásunk előtt soha ne harangozzanak s végül, hogy a várossal mindenben egyetértsenek. Ugyan e föltételeket ismétlik 1650-ben, midőn a leégett templomot megújítják. A szigorú és inhumánus, de a reformált vallásnak akkori kizárólagos helyzetéből kimagyarázható föltételek végrehajtása úgy látszik nehézségekbe ütközött, mert már 1662 szeptember 19-dikén a kocsárdi táborból Apafi Mihály fejedelem tiszteletes Szentgyörgyi Dávid uram abbeli panaszára, hogy a két-két napi kaszálást, vagy az e helyett ötven-ötven pénzt adni nem akarnák s annak fölötte az oláh papok csucsákat csináltatnának és némely nemes asszonyokkal és gyermekek halálára tort csináltatva holmi babonázással élnének és egyéb kereszténység ellen való dolgokat is uzurpálnának, a dévai kincstári uradalom tisztjeinek és Udvarhelyi János fehérvári kapitánynak rendeli, hogy „dévai oláh jobbágyainkkal és egyéb ott való oláh lakosokkal vagy az két-két napi kaszálást prestáltassa, vagy az ötven-ötven pénznek capitat megadására kényszerítse és semmi egyéb isten igéjével és keresztény szokással ellenkező rítusokat peragálni ne engedgyen, mivel a Krisztussal a Bellál együtt nem lakhatok.”
   De a kegyelmesen és igen komolyan kiadott parancsolatnak aligha látta foganatát a kérelmező egyház s az Új városnak nevezett Székely utca és Hajós gyorsan sokasodó oláh lakossága azután sem tanúsít nagyobb fizetési készséget. Az egyház érezve erőtlenségét, felsőbb fórum közbenjárásához folyamodott, így a fejedelem 1679. július 19-dikén, Gyulafehérvárról tiszteletes Tophaeus Mihály erdélyi püspök és udvari prédikátor panaszából arról értesül, hogy „azon városunknak régentem lakosai mind magyarok lévén, amely fizetés azoktól járt volna, azt a mostani oláh és egyéb vallást követő utódok egészben vagy részben tőlük eltartották, sőt az oláh és pápista hitet követő nemesrend híveink mind a quarta, mind pedig az egy-egy forint és egy-egy köböl búza adásából magukat teljességgel kivonják stb., tartván kiki magát ez iránt való parancsolatunkhoz egyébaránt valakik nem engednek, azokat a várba vitetjük fel és ott a teljes elégtételig tartatjuk fel.”
   E szigorú rendelkezés dacára az oláhok kétségbe kezdték vonni a magyar pap jogigényeit, minek következtében a fejedelem 1680. október 16-dikán bizottsági nyomozást rendelt el.
   A negyvenöt tanú teljesen összhangzó vallomást tett arra nézve, hogy: „Déva városában utcaszerében való telkeken idvezült Bethlen Gábor és idősbik Rákóczi György akkori méltóságos fejedelmek idejében mind magyarok lakván, az ezek helyébe telepedett oláhok is kezdetben a magyar papnak és mesternek, harangozónak, órásnak szokott fizetéseket megadták, mint a Regius Pandu-son a szászok között lakó oláhok.” Az oláhság terjedésével, a görög keleti templom építésekor tett súlyos és szűkkeblű föltételek is kezdtek feledésbe menni, így egy Fóris Ferenc nevű magyar ember egy oláh embert dulakodás közben megölvén, vérdíj fejében harangot csináltatott a görög keleti templomnak, mellyel 1694. január 16-án,— mint ez a dévai eklézsia alázatos esedezéséből kitetszik — egynéhány gonosz emberek a hajnali harangozást elkövették, sőt folytatták is volna, ha papjuk nem állt volna ellent.
   Naláczi Lajos, Hunyadmegye főispánja, az égre kiáltó törvényszegést tárgyalásra is méltatta, minthogy időközben Theophil, az erdélyi oláhok püspöke híveinek szintén védelmére kelt. A Bábolnán Veszprémi István ref. püspök és Theophilus vladika részvételével meghozott egyezséglevél a harangozási tilalmat, mint valóban tarthatatlant, megszüntette, de a többire nézve azt állapítá meg, hogy ha a többi kötelezettséget megtartani nem akarnák, mind a két részről száz arany legyen a viakulum. Hogy a nagy ünnepélyességgel megkötött egyezség dacára a súrlódás és egyenetlenség még évtizedekig elhúzódott, magától érthető, egyfelől a ref. vallás korábbi kizárólagosságához fűződő s a leopoldi hitlevél után elavult követelődzések természetéből, másfelől pedig a számban, befolyásban megerősödött görög keleti oláhokra III. Károly király, illetőleg az épen Déván székelő gróf Steinville katonai parancsnok alatt bekövetkezett méltányos, sőt kedvező kormányrendszerből. De bármilyen visszatetszőnek találja is a mai nemzedék a nemzeti fejedelmek idejében az államvallás monopolizáló igényeivel föllépő református egyház szűkkeblű kikötéseit s az abból támadt hosszú villongások történetét, egyet el kell ismernünk, azt, hogy ez egyház itt akkor a magyarág harcát vívta s elhanyatlása adta meg Dévának és környékének elmagyartalanulására az első lökést.
   Ebből a szempontból — távol a felekezeti egyoldalúság látszatától is — ajánljuk az erdélyi viszonyokkal kevésbé tájékozottak figyelmébe a Szőcs Sándor és dr. Sólyom Fekete Ferenc tanulmányait, melyek az említett társulat évkönyveiben vannak fölhalmozva. Ajánljuk annyival inkább, mert vajmi sokszor fogadják csodálkozó, sőt kételkedő tekintettel még kormánykörökben is a speciális történelmi alakulás tanulságaira utaló fejtegetéseket és javaslatokat. Sokan zárkóznak el épen a tiszta magyar vidékeken lakók és vagyonosabb családok közül az erdélyi közművelődési egylet támogatásától csak azért, mert szinte érthetetlennek és megfoghatatlannak találják azt, hogy az erdélyrészi magyarság önhibáján kívül apadhatott volna le. Pedig a szenvedések pohara még csak azután telt meg csordultig.
   A pusztulás betetőzését az 1784-diki véres néplázadás hozta meg, midőn a Maroshunyadmegyei szakaszától föl a Vlegyászáig s a Bihar-hegységig alig maradt udvarház elpusztulatlanul s egész nagy vidékekről kipusztult a magyarság. Akik szerencsés véletlenből el is kerülték a vérfürdőt, készebbek voltak vagyonukat elvesztegetve mentül távolabb menekülni. S ha még idevesszük az ellenséges kormánypolitika dúlásait, a múlt században Hunyadmegyére is kiterjesztett határőrség bomlasztó hatását és sok egyebet 1848-ig, bizony sok okunk van így kiáltani fel a költővel: »Isten csodája, hogy még él hazánk!« És a mi legkülönösebb, a nemzetiségi túlzók mégis váltig azt hajtják, hogy itt is, másutt is a magyarság tolakodott nyakukra s őket az autochtonokat mi szorítjuk ki ősi örökökből.
   Mindez szolgáljon tehát némi igazolásául azoknak, akik lankadatlan eréllyel és apostoli buzgalommal vitatják a kétkedők és kicsinylők ellenében is, hogy ezeken a végeken a magyarság erősítése nem csupán művelődési érdek, hanem a magyar államiságnak is legelső követelménye.
   Téglás Gábor.