Hunyadmegyei tanügyi állapotok (1870-1886)

   Magyar Polgár, 1870. március 6.
  Hunyad megye 320 községben lakik 171, 194 ember. A tanköteles gyermekek száma 29. 514, ezek közül csak 4426 jár iskolába, tehát egy heted; a csekély számból 2270 csak félévig tanul, s írni és olvasni 643 tud. A 320 közül 110-ben van 124 iskola, tehát az iskola nélküli községek száma 259. A közoktatás eme képe csak ugyan elszomorító.

  Magyar Polgár, 1872, november 3.
  Most, midőn mind általánosabbá lesz azon meggyőződés és belátás, hogy az oktatás, a műveltség terjesztése biztosíthatja csak jövőnket, s hogy a cultura érdekeinek ápolása azonos nemzeti fennmaradásunkkal, midőn, mondom, ily körülmények Hunyad megyében a népoktatás terén tapasztalhatók, lehetetlen elfojtanom egy keserű érzést és méltó megbotránkozást a Hunyad megyei tanfelügyelő semmittevése s hivatalos kötelessége teljesítésében már rég tapasztalt indifferentismusa fölött. Megbotránkozásomat annál kevésbé hallgathatom el, mivel Szerem1ey úr már sokszor volt figyelmeztetve a hírlap irodalom terén azon fontos hivatásra, mely e megyében egy tanfelügyelőre vár.
  De szóljanak a tények. Tudva levő dolog, hogy az idő és körülmények következtében Hunyad megye messze hátul maradt értelmi fejlettség tekinttében a többi megyék mögött. A magyar alkotmányos aera felvirradásával méltán várni lehetett, hogy a magyar kormány igyekezni fog szétoszlatni azt, az ázsiai sötétségei, mely Hunyad megyére borult.
  Várta azt minden jóra való ember, hogy a kormány lelkesen fel fogja karolni azon maroknyi magyarság érdekét, mely a múlt hibái és a tanügy lelkiismeretlen, lanyha vezetése következtében —majdnem egészen — elnemzetietlenedett s elfelejtette saját édes magyar nyelvét! Mind hasztalan, hisz ábránd volt az egész!
  Megalkottatott az 1868. 38-ik, népoktatási t. cikk. Szeremley úr kineveztetett tanfelügyelőnek s az 1870-ki népszámlálás kimutatta, hogy Hunyadmegye 188.971 lakosa közül 180.294 vagyis 94.50 % sem írni sem olvasni nem tud.
  Hunyad megyénél az összes magyar területen csak egyetlen egy állott hátrább, egy %-kal:
  Zaránd megye, hol az írni, olvasni nem tudok száma 95%-kot tesz. (Úgy tudom, ez is Szeremley tanfelügyelősége alátartozik.) Ez ép oly elijesztő, mint elszomorító tényt természetesen nem tudhatjuk be a tanfelügyelőnek, mert hiszen annak okai messze a múltban keresendők. De minden esetre azt lehetett tőle várni, hogy most már minden erejét és törvény adta hatalmát, befolyását oda fogja irányozni, hogy az iskolaügynek új, erős lendületet adjon. S ugyan lássuk mit tett!
  Ennek kimutatására, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek a közoktatás 1870. és 1871. évi állapotáról szóló, s az országgyűlés elé terjesztendő jelentéséből fogom merítni az adatokat, melyeknek összeállításához maga Szeremley úr is hozzá járult.
  E miniszteri jelentés szerint Hunyad megyében volt 1869-ben 29.533 tanköteles gyermek, iskolába járt 4247, vagyis csak 14%.
1870-ben volt 30.547 tanköteles gyermek; iskolába járt ezek közül csak 2995, vagyis 9%. 1871-ben 32,047 tanköteles gyermek közül az iskolát csak 3430, vagyis 10% látogatta. Az iskolába járók apadása tehát 1869 — 1871-ig 817-et tesz! Ahelyett tehát, hogy elővitte volna a közoktatást, s főleg, hogy legszi¬gorúbban szorgalmazta volna az iskolába járást, melynek elhanyagolása volt épen a roppant hátramaradásnak legfőbb kútforrása, még hathatósan hátra mozdította. Mondhatom, szép eredmény! 94% írni, olvasni nem tudó és 10% az iskolába járó!!
  A miniszteri előterjesztés alapján készítette el Gönczy Pál miniszteri tanácsos Magyar- és Erdélyország térképét, világos, sötét és még sötétebb színekkel jelölve a különböző megyéket, az iskolába járók viszonya szerint; találó célzatossággal jelölve egyszersmind az illető megyék tankerületek cultur-állapotát is. E mappán legsötétebb színben sötétlik Hunyad megye, mintán tanköteles gyermekeinek csak 10 százaléka jár iskolába. Tehát a magyar korona összes megyéi között Hunyad? Legeslegutolsó megye e tekintetben. Még Zaránd is különb 12 fokkal Hunyadnál, mert itt a tankerületek 22%-ka jár iskolába. Ott sötétlik a délkeleti szegleten, mint egy félre eső zugban levő ronda pókháló, egy fekete pont! Szeremley úr gyönyörködhetik benne, ez Hunyad megye, az ő tankerülete! 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!
  Már most azt szeretném én tudni, hogy hát miért alkották azt az 1868. 38. t-cikket, és ebben a t.-cikkben mire való a 4. és 128. §.? Vajon az volt-e a törvényhozó intentiója, hogy drága sinecurákat alkotva, busásan fizesse a nemzet azokat, kik tétlenségük által a nevelés ügyének oly annyira ártanak?
  Vajon hihető-e, hogy az oktatás ilyetén vezetésével egészen visszaadhatjuk a magyar nemzetnek azon 10. 000-nyi magyarságot mely leginkább épen azért felejtette el anyanyelvét, mert ezelőtt is ily lelkiismeretlenül gondoskodtak iskoláztatásáról, az előtt is isten számába hagyták? 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!
  Hiszen minden igaz magyarnak arcába kell, hogy szökjék a vér, ha látja, hogy a saját nemzetisége, a saját fajabelivel idegen nyelven kell beszelnie.
  Én nem vagyok nemzetiséggyűlölő, és nem akarok pánmagyarizálni, de mint magyar megkövetelhetem, hogy nemzetem egy része visszatereltessék azon testhez, melytől a mostoha viszonyok elszakították. Megkövetelhetem ezt leginkább attól, kinek törvényes joga és kötelessége, hogy ez irányban működjék, a tanfelügyelőtől. 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!
  Hiszen nincsen nemzet, melynek beléletében az itt felhozott esetre példa volna! Úgy nem gondolunk mi magunkkal, mintha százmillión volnánk. Az abszolutizmus alatt féltünk a germanizátiótól, féltettük nemzetiségünk elvesztését, íme most az önkormányzatot arra használjuk, hogy öngyilkosok legyünk, hogy összefont karokkal nézzük, mint málik el lassanként a szikla: a nemzet. Sőt hozzá még jól fizeti a nemzet azokat kik tétlenségükkel ezt előmozdítják, holott kötelességük volna gátat vetni ez elmállási processusnak! 94% írni olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!!
Igaz, hogy Hunyad megyében már nem feltűnő, s megszokottá lett, hogy a magyar „bocskoros nemes“-sel nem magyarul kelljen beszélni! De valljuk meg őszintén, hogy ez bizony nagy szégyen ránk nézve. És „szeretném én látni istennek azt a szentelt vizét, mely lemossa rólunk e szégyenfoltot!” Hanem épen, mert így áll a dolog, a tanfelügyelőnek — érintkezve a megye értelmiségével és birtokosságával — rá kellett volna mutatni a bajra.
  Ezek közreműködésével egy társulati mozgalmat idézni elő a visszamagyarosodás érdekében, mely mozgalom szerteágazott volna az egész megyében Vagy legalább a törvényt kellett volna szigorú pontossággal végrehajtani és hajtatni legkivált az eloláhosodott magyar községekben.
Mily szép lendületet nyert volna az ügy az ilyen iniţiativa által, mióta Szeremley úr tanfelügyelősödik! De hiába, mindig igaz marad az, hogy: „a capite foetet piscis. " 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó! !
  Hunyad megyében egy tanfelügyelőnek azon magasztos hivatáson kívül, hogy általában a civilisatió terjesztője és zászlóvivője legyen, még azon nemzet-apostoli küldetése is van, hogy letegye alapkövét azon útnak, melyen később visszatérhessen a nemzet egy része azon közös akolba, honnan elszakadt. No, de ildomtalanság volna azt követelni egy tanfelügyelőtől, hogy ily magas szempontra emelkedjék. Ez nagyon genirozná az úri kényelmet; már pedig ez az első!
  Hiszen kérem alássan annyi értelmiségi procentet, annyi írni-olvasni tudót, mint mennyivel Hunyadmegye bír, akár köves Arábia pusztáin, tán az eszkimók között s Afghanistan — Beludzsitánban is találni. E százalék még a vándorló dervisekből is kitelik! És mégis ily ázsiai állapotok mellett úgy kezelni a tanügyet, hogy 3 év alatt 817-re menjen az iskolába nem járók, — növekedése, — kérdem, nem lelkiismeretlenség-e ez, nem-e a nemzet ellen elkövetett súlyos bűn? 94% írni-olvasni nem tudó, 10% iskolába járó és az iskolalátogatók 817-re menő apadása!
  E körülmények között természetesen a kormánynak az volna a kötelessége, hogy az ilyen tanfelügyelőt helyezze el a saját bureaujában segédfogalmazónak (De legjobb volna sehová sem helyezni). Hanem miután az a kormánytól sikerrel nem várható, — én az égető baj orvoslására csak egy módot tudok.
Olvasom ugyanis e lap hasábjain ezelőtt néhány héttel, hogy Hunyad-megyében jóhangzású és általánosan tisztelt nevekből egy kör vagy testület alakult, melynek célja őrködni a megye érdekei fölött, s azokat lehetőleg előmozdítani. Én most e tisztelt testülethez fordulók, tegye magáévá ez ügyet, mely ugyancsak Hunyad-megye érdekei körébe tartozik, vesse a mérlegbe tekintélyét és testületileg vágy magány úton, hogy a tanügy s ezzel kapcsolatosan a visszamagyarosítás új lendületet nyerjen. Ragadja kezébe az intiátivat s ne engedje továbbra is így blamálni a megyét, mert az ázsiai állapot nem tarthat tovább. Ha másképp nem lehet igyekezzék oda hatni, hogy oly ember lépjen a tanügy élére, ki magasztos hivatását felfogni, törvényszabta jogát gyakorolni, kötelességét pedig teljesíteni képes és hajlandó! 94% írni-olvasni nem tudó 10% iskolába járó és az iskola látogatók 817-re menő apadása! Brr!
  Szathmáry György

  Magyar Polgár. 1872. november 27. Déva, 1872. nov. 21-én.
  Hunyadmegye közművelődési viszonyai és állapota — becses lapja egyik közelebbi számában megjelent tudósításban, oly sötét színben lett előtüntetve, hogy bizonyára minden művelt emberre fájdalmasan hatott azon szomorító körülmény olvasása, miszerint a geographiai kiterjedés és népességre nézt Erdély egyik legnagyobb megyéje, műveltség tekintetében legelmaradottabb és leghátrább áll.
  Engedje meg t. szerkesztő úr, hogy e közművelődési állapotunkról közlött leverő hatású tudósítás mellé — egy némileg megnyugtatóbb örvendetesebb képét tárjam fel művelődési mozgalmainknak, mely annál is inkább megérdemli figyelmét, minthogy annak kezdeményezői, úttörői, megyénk lelkes honleányai — a nők.
  A hunyadmegyei hölgyek ugyanis, a minden nemes szép és üdvös cél iránt lelkesülő, a köztisztelet és bizalomnak örvendő Barcsai Lászlóné ő nagysága lelkes felszólítása folytán — áthatva korunk általános művelődési és haladási eszméitől — múlt évben egy nőegyletet alakítottak, főcélul és feladatul a nőnevelés előmozdítását, fejlesztését, és a valódi műveltség emelését tűzvén ki.
  Kiválóan pedig célja volt Déván egy nőnevelő-intézetet állítani és saját erején fenntartani, melyben vallás és nemzetiségi különbség nélkül felveendő leány-gyermekek túlnyomóan a háziasság szempontjából vétessenek fel.
  A nemes cél elérése körül küzdött és összpontosította az egylet minden törekvését, buzgalmát, nem kímélve semmi fáradságot, semmi áldozatot, és nem pihenve mindaddig, míg szent célját el nem érhette. És e cél legfényesebb sikerrel is koszorúzta a hölgyek áldozatkész nemes fáradozását. Rövid idő alatt a nőegylet azon örvendetes helyzetben volt, hogy tervezett leány nevelő-intézetét nemcsak megalapítva, hanem minden szükséges szellemi és anyagi kellékekkel ellátva annak állandó fenntartását biztosítva is látta.
  Az intézet múlt évben megnyittatván, egy rövid év lefolyása után a növendékek folytonos szaporodása és a buzgó pártfogás által melyben részesíttetik, a legszebb jövendőre nyújt kilátást.
  Egyelőre csak négy elemi osztály állíttatott fel, de ha az egylet ereje engedni fogja, az intézet három felső osztály berendezése által növeltetni fog. A növendékek egy szakavatott igazgatónő vezetése alatt, két férfi tanár közreműködésével az elemi tantárgyakban minden női munkákban, különös tekintettel a háztartásnál szükséges fehérnemű és egyszerűbb női munkák varrása és szabására a legpontosabban oktattatnak és képeztetnek ki.
  A zongora és francia nyelv a szülők kiváltára külön díj mellett szintén taníttatik. Egy ilyen legégetőbb szükségeink közé tartozott intézet felállítása és életbe léptetése, a műveltség érdekében, hálás köszönetét és elismerést érdemel.
  Ott, hol a művelődés annyira elhanyagolt hátra van, hol kivált a nőnevelés tekintetében mindez ideig semmi intézkedés nem tétetett, és a leány- gyermekek az oskolai kiképzés jótékonyságától csaknem egészen megfosztva voltak, egy ilyen intézet létesítése valódi áldás és jótéteménynek tekinthető.
  A hunyadmegyei nőegylet ezen intézet megalapítása által fényes tanúságot tett, hogy a kor intő szavát megértve, nem a társadalmi és politikai egyenjogosítás utópiái, és törpe hiúságbeli szerepelni vágyás után kapkod; hanem az égető szükséges nőnevelés fejlesztése és előmozdítása körül küzd és fáradoz.
  Adja a kegyes ég, hogy e nemes küzdelme és törekvésében ernyedetlenül tovább munkálva, hazánk és megyénk művelődése és haladása előmozdítására a méltó elismerés által kísérve sokáig fáradozhasson.
Végül, nem hagyhatom egyúttal említés nélkül a jelenleg itten működő — általános pártfogás és tetszésben részesülő Csóka Sándor érdemes színigazgató úr és derék társulatának azon nemes lelkű tettét, hogy közelebbről a nőegyleti iskola javára egy igen szépen jövedelmező jótékony célú előadást rendezett, melynek egész jövedelmét a leány-iskolaalap gyarapítására legnagyobb áldozatkészséggel felajánlotta, és a nőegylet rendezésére bocsátotta. Ily nemes tett nem szorul dicséretre, de méltó arra, hogy a nemzet e tiszteletreméltó napszámosait a hazai közönség legmelegebb pártfogásába ajánlhassuk.

  Magyar Polgár. 1873. március 8. Egy tanfelügyelő, ki kezd híres lenni.
  A következő sorok közlésére kérettünk fel Hunyad megyéből: Több ismerősömtől fel lettem szólítva, hogy kérjem meg a szerkesztő urat, szíveskedne becses lapja hírfüzérében megemlíteni, hogy mily általános öröm lepte meg azokat, kik a népnevelést szívükön hordják, midőn tudomásukra esett, hogy mlts. kir. tanácsos és tanfelügyelő Szeremley urat innen elteszik.
  Ugyan sajnáljuk azt a kerületet, amelybe innen elviszik; de miután a közmondás szerint: „Jeder ist sich selbst der Nächste“ örvendünk, hogy tőle   megszabadulunk, ha t. i. az említettem hír való.
Sz úr lehet egy nagyon művelt férfiú; de tanfelügyelői sáfárkodásának még nyomát se láttuk; de engedelmet kérek, mégis nyoma van, mert betanított egy pár kocsilovat és egész nap a kártya- és tekeasztal mellett adott leckéket. Beszélnek itt arról is, hogy ő méltósága nem elégedvén meg zsíros fizetésével, valakivel kompániába egy papírboltot nyitott, ahol persze nem a legolcsóbb a papír, beszélnek arról is, hogy valami alvállalkozónak kiadta a 70 preparandista élelmezését, ezek a szegény fiuk pedig kénytelenek voltak a rossz ellátás miatt a minisztériumnál panaszt emelni, miért is ezen ügy egy kiküldött minisztertanácsos által megvizsgáltatott; na de ez csak beszéd, meglehet, hogy nem igaz és Sz. urat csak azért teszik el, mert Hunyad megyét már kinevelte; most működjön más helyt. Röviden felsoroltam a hallottakat, használjon ezekből mit jónak lát.

  Magyar Polgár. 1873. március 13.
  A hunyadmegyei tanfelügyelő, és a tanfelügyelőségre vágyók.
  Többször voltam oly szerencsés, hogy a t. szerkesztő úr a tanügy érdekében írott közleményeimnek becses lapja hasábjain helyet engedett. Közleményeimből mind a t. szerkesztő úr, mind az olvasóközönség meggyőződhetett, hogy ha valakit megtámadtam, tettem azt azon ügy iránti szeretetből, melynek szolgálatában állok. Jogtalanul soha senkit sem támadtam meg. „Azt hallottam” vagy „azt mondják” után soha sem indultam meg, s így még egyszer sem jöttem azon nem irigylendő helyzetbe, hogy állításaim igazságát valaki kétségbe merte volna hozni. Gyanúsítani, rágalmazni nem hivatásom; de viszont bűnöst védelmezni sem hivatásom. Mindig szem előtt tartottam azt, hogy óvakodjam a gyanúsítás és rágalom világgá bocsátásától; mert ez által elvesztem hitelemet, s egy jó hírben álló hírlapot is compromittálok.
  Kik a napi eseményeket figyelemmel kísérik, tapasztalhatták, hogy egy időtől fogva a tanfelügyelők azon boldog halandók, kik lefekvéskor nem tudják, hogy vajon melyik hírlap vonszolja őket a máglyára, vagy teszi híres emberekké. Már többször érte az a szerencse a hunyadmegyei tanfelügyelőt is, hogy bizony tisztességesen meghurcolták hol egy, hol más hírlapban. De azt, ha százezerszer mondották volna, sem tudtam volna elhinni, hogy még olyan ember is legyen, aki „azt hallottam” és „azt mondják” után egy ember becsületében piszkáljon, s oly úton igyekezzék jellemét befeketíteni; mint azt e lapok március 8-iki számában egy — bizonyosan — tanfelügyelői aspiráns tette határtalan örömében.
  Nem tudja az ember, milyen véleménnyel legyen az olyan emberek jelleméről, kiknek még az is szálka szemükben, hogy a tanfelügyelőnek lova van, s ezt neki bűnül róják fel. Ezer szerencse, hogy a hunyadmegyei néptanítók mind olyan díjazásban részesülnek, hogy abból bizony egy csikófarkat sem vehetnek. Itt — úgy látszik — jaj lenne azon tanítónak, ki keserves keresményéből csak egy kabalát is venne; mert ezek a dévai tanügybarátok, e merészségéért, nem méltatva annyira, hogy hírlapi téren vonszolják meg — lova farkára köttetnék s minden tanító rettentő példájára megyehosszat meghurcoltatnák. De, minthogy az tanfelügyelő nem oly gyáva, hogy magával e processust véghez vitetni engedje, hát csipkedik, úgy amint tudják.
  Hogy Hunyad megyében s különösen Déván milyen haladás észlelhető a tanügyi téren az 1869-dik évtől fogva, felemlítem azon körülményt, hogy Hunyad megyében az említett évben, boldogult br. Eötvös lámpással sem tudott tanfelügyelőnek való embert kapni. Ma pedig képesnek tartja itt magát a tanfelügyelőségre: ácspallér, ügyvéd, írnok, gazda stb.
  Aspirálnak is mindnyájan azon boldog reményben, hogy majd ha elmegy a mostani tanfelügyelő, ők fogják húzni ez árva megye tanügyének szekerét. Ments meg uram, a bizonyos elsüllyedés, vagy felfordulástól!
  Hogy mit tett a tanfelügyelő a népnevelés érdekében, megmondhatná azon úri (?) ember is, ki e lapok március 8-ki számában ugrál, ha szerencsétlenségre nem csak „hallana“, hanem „látna“ is. Különben ilyen betegségben sokan szenvednek itt. A tanfelügyelő kocsijának zörgését, lovainak nyerítését meghallják, de Hunyad megye székhelyén és vidékén emelkedett tanintézeteket nem képesek meglátni. Bizonyosan nem ők az oka, hogy hallásuk inkább kifejlődött, mit látásuk.
  Mikor e megye tanügye egészen szabadjában volt, nem akadt ember, ki e zilált helyzetben vállalkozott volna az ügy rendbe hozására, útbaigazítására; most, hogy a kezdet nehézségei le vannak küzdve, űzzük ki a megyéből a „veniturát“; mert tovább folytatni mi is képesek vagyunk a tanfelügyelői hivatalt, mi — bennszülöttek.
  Nem rossz gusztus!
  Űzzük csak ki mind a „veniturákat,“ s akkor aligha nem lesz kénytelen Gönczy Pál a jövő évi műveltségi térkép készítése alkalmával feketébb festékkel vonni be Hunyad megyét, mint, azt a múlt évben tevé.
  Általános a panasz a tanító-hiány miatt. Hunyad megyében is vannak iskolák, hova a legjobb akarat mellett sem lehet tanítót kapni; mert nincs honnan. Íme uraim, ha leküzdhetetlen vágyat éreznek keblükben a népnevelés ügyének használni, azt szolgálni, az alkalom nem hiányzik. Mindenki, ki képesnek érzi magát a tanfelügyelői hivatal folytatására, s annak elnyerhetésiért, még a gyanúsítás és rágalmazás fegyverét sem átallja kezébe venni, — foglalja el egy-egy tanító nélküli iskolában a tanító helyét, s ha képes lesz azt betölteni, legyen jó reménységgel; mert, ha majd valamikor megüresedik a tanfelügyelői állomás, még elnyerheti. Addig pedig lásson ki-ki saját dolgához, az ács fedjen házat, az ügyvéd pereljen, a gazda szántson; mert különben a ház fedetlenül, a per nyeretlen, s a kukorica vetetlen marad; a népnevelés ügyének pedig hívatlan beavatkozásuk által, többet ártanak, mint használnak.
Egy néptanító.

  Magyar Polgár. 1873. április 24.
  Br. Nopcsa László egy aláírási ívet indított meg Hunyad-megyében, melyen bizalmi szavazatok gyűjtetnek a Szeremley tanfelügyelő ő méltósága részére, kit a kormány, amint már lapunk olvasói is tudják, onnét más kerületbe fog áthelyezni. Amint lapunknak írják, az aláírások nem igen akarnak gyűlni, aminek egyik oka, többek között, az is lehet, mert Szeremley ő méltósága a képviselő választások alatt többet politizált s korteskedett, mint amennyi állásával s teendői halmazával összeférhetne.

  Magyar Polgár, 1873. május 22.
  Szeremley Lajos hunyad-zarándmegyei tanfelügyelő a felsőfehérmegye fogarasvidéki - Bárdossy Gyula Hunyadmegye II-od tanfelügyelő Királyföldi II-od tanfelügyelőnek, ezek helyére pedig I -ső és II-od tanfelügyelőknek Réthy Lajos és Góga Illés neveztettek ki,

  Magyar Polgár, 1873. június 19.
  Déva és környéke polgárainak felirata az oktatásügy-miniszterhez.
  Magy. k. közoktatásügyi miniszter úr!
  Alulírottak exellenciádnak intézkedését, mellyel Fogaras és Felső Fehérmegye tankerületben rövid négy éven át buzgón és üdvös sikerrel működött tanfelügyelőt Réthy Lajos k. tanácsos urat a hunyad-zaránd-megyei tankerületbe áthelyezni, s így megyénket a tanügyi haladásnak biztosítva, eddigi szomorú helyzetéből kiemelni kegyeskedett, öröm és hálaérzettel fogadtuk.
Miért is sietünk exellenciádnak ezen bölcs és hatalmas intézkedéséért benn érzett köszönetünket, hálánkat kifejezni, kérve: méltóztassék azt kegyesen fogadni.
  Exellenciádnak említett intézkedése hő óhajtásainkkal találkozván, teljes bizalommal bátorkodunk általános népnevelési s ügylegesen a hunyadmegyei tanügy tekintetéből és érdekéből kiindulva kérelmezni: exellenciád kegyeskedjék említett üdvös intézkedésének kiegészítéséül a dévai m. k. fitanító képezde rendes tanárát és igazgatóját, a hazafi érdemekben dús Koos Ferencz urat nevezett képezde igazgatói állomásán meghagyni.
  Mert Réthy Lajos tanfelügyelő úrnak buzgalma, a megye-lakosság minden rétegének bizalmát és szeretetét, úgy a működő tanítóknak és tanítójelölteknek feltétlen ragaszkodását bíró Koos Ferencz úrnak a megyében paedagogiai szempontokból szerzett tapasztalataival párosulva, a megyei tanügynek gyökeres regeneratióját és reformját eszközölheti.
  Mert a népoktatás ügye a helyi viszonyoknak és körülményeknek alapos és csak huzamos időn át megszerezhető ismeretének hiányán a legodaadóbb buzgalommal, a legóriásibb erőfeszítéssel sem mozdítható elő nálunk, hol az ügy nem csak el¬hanyagolva, de a szétágazó működések folytán alig ismeretes.
  Mert a tanítójelölteknek a dévai képezdében lett tömeges megjelenését majdnem csakis Koos Ferencz irodalmilag ismert és bizalmat gerjesztett legjobb hírnevének tulajdoníthatni, a tanítójelölt fiatalságnak ragaszkodását a paedagogice atyai elbánás idézte elő, a tanítójelölt fiatalságnak igazgatója iránti szeretete, tisztelete, tudományokbani előmenetele s a külvilággali érintkezésben legajánlatosabb magaviselete élő bizonyságot tesznek arról, hogy az áldásszerű haladás focussát éppen Koos Ferencz igazgató úr képezi.
  Mert mindezen jelenségek elannyira kedvezők a hunyadmegyei tanügy általános és ügyleges érdekeinek, hogy ha Réthy Lajos tanfelügyelő úrnak buzgalmán sikerülni fog népiskoláink számát szaporítani, a dévai fitanító-képezde a tanítók contingensét szemeink előtt felnőtt és képzett egyénekkel fogja kiállítani.
  Ellenkezőleg, ha Koos Ferenczet az intézet elvesztené, úgy a valószínűnél több, hogy azon fiatalság, melyet in ultima analiti csakis a Koos Ferencz neve zarándokoltatott Dévára, annál könnyebben fog eloszlani, mivel a közelfekvő Arad szab. k. városban folyó évben már szintén fitanító-képezde fog megnyittatni.
  Van okunk aggódni az iránt, hogy a hunyadmegyei tanügy Koos Ferencznek Déváról elmozdításával csapást fog szenvedni és épen ezért bátorkodunk esedezni: exellenciád kegyeskedjék, Koos Ferencz urat a tanügynek és nekünk a dévai m. k. fitanító-képezde igazgatóságán megtartani.
  Exellenciádnak maradtunk alázatos szolgái Déván és környékén, 1873. június havában.
  (Következik 76 névaláírás).

  Magyar Polgár. 1874. december 17. Levelezés. Déván, 1874. december 12-én.
  A „Gazetta Transilvaniei” f. hó 3. számában „Caminiu“ név alatt megkísérti egy dévai római atyafi a román nyelven és főleg egy román ta¬náron, a magyar közoktatási minisztérium által elkövetett sérelem miatt, az egész román nemzet részvétét felkölteni.
  Sokkal mindennapiasabb dolog az afféle feljajdulások, semhogy megérdemelné hosszasan azzal foglalkozni és cáfolatokba bocsátkozni, hanem „Caminiu” úr előadásában annyi a ráfogás, valótlanság és végtére 1ázitó kifejezés, hogy azt cáfolatlanul hagyni - talán - nagy hiba lenne.
Itten mindenki, aki azon famozus cikket olvasta, azon véleményben van, miszerint azt, a magát nemzetiségi tekintetből megrövidítettnek érző m. kir. képezdei tanár, Petrisor írta. Valószínűség azonban ezen állításban nincs, mert fel se lehet tenni, hogy egy magy. kir. állami tanár bírjon annyi vakmerőség¬gel olyan valótlan és arcátlan cikket írni, de elég az hozzá „Caminiu” úr barátját — vagy jobban — saját magát védvén, említett tanár urnák nem jó szolgálatot tett, annál is inkább, miután az álnév daczára a „madarat saját tolláról” mindenki ismerni véli.
  „Caminiu” úr feljajdul, hogy, a szégyennek szégyene,“ hogy a román Hunyadmegyében ne legyen román reáltanoda! Holott a magyar a népességnek csak 1/7-dét teszi, nem áll ez uram, mert az utóbbi népszámlálás adatai szerint bizony mi fej szerint a népesség csak 1/16-dát tesszük, hanem a terület 9/16-át bírjuk és a közadó 8/16-dát fizetjük! Hogy pedig az intelligentia hányadát bírjuk, azt a román urak fejeszerinti többségének megpirítása nélkül nem mondhatjuk meg!
Exclusiv román reáltanodát követel „Caminiu” úr a hunyadmegyei románok számára? Nagyon szép és dicséretes kívánság, de mondja meg uram, legalábbis honnan akarja venni az arra kiképesített román tanári erőket? Honnan az e tárgyú román szaktankönyveket? De ami fődolog - hogyha mindezek egy véletlen csodával előteremthetők volnának is - mondja meg őszintén, melyik akadémiában folytathatnák végkiképeztetésüket az illető növendékek, és hol hasznosíthatnák románnyelven nyert oktatásukat? Mikor ez a magyarbirodalomban is, magyar nyelven, fájdalom, még csak korlátolt mértékben érvényesíthető; vagy talán exclusiv román polytechnicumot is követelnek Magyarhonban? Akkor épen azon joggal kívánhatnának a tótok, szerbek, horvátok, németek és még oroszok is külön-külön polytechnicumot. „Caminiu“ cikkének fősérelmét azonban az képezi, miszerint az itteni állami alreáltanodában 9-10 román gyerekért 200 frttal külön díjazott - román - kir. képezdei tanár, egyedül takarékossági tekintetből, a reáltanoda egyik rendes tanárja által pótoltatott, akinek előírt óramennyiségei nem lévén betöltve, köteleztetett a román nyelvet azon egynéhány tanulónak előadni külön díjazás nélkül.
  Hogy honnan merítette cikkíró úr azon állítását miszerint ezen magyar tanár a román nyelvet csak gyerekkorában konyhaszolgálattal nyerte és így nem képesített arra, miszerint román nyelvet gramatice előadhassa a román ifjaknak, azt nem kutatom elég az hozzá éppen ezen magyar tanár fordította le „Caminiu” úr cikkét egy pár alatt, mégpedig minden román tudós közbejötte nélkül, mely fordításnak megítélése tekintetéből azt eredetiben a tkts. szerkesztőségnek beküldöttem, miszerint azt derék és értelmes munkatársa Moldován Gergely úr által megbírálni szíveskedjék.
  „Caminiu“ marós iróniával írt cikkére ép oly ironice felelhetnék továbbá, hogy mi okból nincs megelégedve a magyar kormánnyal és specifice Hunyadmegye magyarságával, midőn összes tisztikarunk és törvénykezésének 6/10-ed része román egyénekkel van betöltve, mert hát a „Gazette Transilvaniei” december l-sői száma szerint a Barcsay, Pára, Puj, Horváth, Pogány, Bágya, Fodor stb. családok mind ős tősgyökeres románok!!
  Ezek pedig képezik a tisztikar tekintélyes részét!
  Végtére pedig a „Caminiu” úr cikkének zártételére, miszerint „szégyenek szégyene, hogy a románok engedik magukat százados csalás által tovább is csalattatni“ csak azt felelem: miszerint valójában szégyen, hogy ők maguk engedik magokat csalattatni olyan tanítókkal, mint „Caminiu” úr!

  Magyar Polgár, 1875. január 24. Tanügyi rovat. Hunyadmegye iskolatanácsa, Déva, jan. 20-án 1874.
  Az 1868. XXXVIII, t. c. 126. §. értelmében a megyei iskolatanácsok öt évre választatnak. Megyénk iskolatanácsa is a törvényben meghatározott öt év után újra választatott. Az újra választott tanács f. hó 18. és 19-én tartotta első ülését. A megelőzött évek gyűléseihez képest a jelenlegin a tagok meglehetős számban jelentek meg, amennyiben a tagok számának fele jelen volt. És ezt, mint örvendetes jelenséget örömmel is constatáljuk. Vajha az ezutáni gyűléseken is ily érdeklődést jelezhetnénk, mert mi a gyűléseni megjelenést érdeklődés jeléül tekinthetjük.
  A jelen gyűlésen szervezkedett, alakult az iskolatanács. A megyei hitfelekezeti s királyi városok választásai megerősíttettek. Intézkedések tétettek, hogy a Mózes vallású polgártársak is képviseltessenek. Intézkedett az isk. tanács, hogy a népoktatási törvény 125. §. értelmében a megye területén levő összes községi nyilvános tanítók is képviselve legyenek a tanácsban. Az iskolatanácsnak e törvényen alapuló intézkedését csak helyeselni tudjuk; mert valójában ideje már, hogy a tanítók is képviselve legyenek a tanácsban; azt azonban már teljességgel nem helyeselhetjük, hogy a választástól és választásról az állami tanítók elzárattak. Alig hisszük, hogy a törvény idézett szakaszának alkotói oda magyaráznák azt, hova iskolatanácsunk magyarázta. Ezt jobbacskán meg kellett volna fontolni, főkképpen itt Hunyadmegyében, hol az állami tanítók száma jóval felülmúlja a községi tanítók számát. Aztán meg alig hisszük, hogy a törvénynek a lett volna a célja, hogy a községi és állami tanítókat elkülönítse. Ez nem is észszerű, azonban iskolatanácsunk már megtette.
  Ha a törvény betűihez annyira ragaszkodunk, akkor nem tudjuk, minek az alapján erőszakolható az állami tanítókra az 1872-ik évi szept. 2-án kiadott miniszteri rendelet. Ezt jó lesz figyelembe venni.
  A gyűlés megválasztotta a szükséges hivatalnokokat választott egy szakbizottságot, mely négy albizottságra oszlik, az ügyek célszerűbb elintézhetése végett. Az említett bizottság állandó. Azonban a jelenlegi ügyek elintézésére három bizottság neveztetett ki. Egyik a miniszteri rendeletekről, másik a számadásokról, s a harmadik közigazgatási és tanítóválasztási ügyről referál.
  Ennyiből állott a 18-iki ülés, melyhez még pótlólag nem lesz érdektelen megemlítenem, hogy a Hunyad zaránd-megyei ref. egyházkerület esperesét azon okból, mert nem lakik Hunyadmegyében, nem verificálta a tanács.
  19-én az egyes bizottságok referáltak a nekik átadott ügyekről s egyes indítványok voltak. Lássuk a bizottságok jelentését.
  I-ször. A miniszteri rendeletekről tett jelentések tudomásul vétettek.
  II-szor. A tanítói választásokról tett jelentés már nem ment oly simán, mert néhány tanítónak a díj-levél kiszolgáltatása megtagadtatott. És itt valósággal méltányolnunk kell a tanács határozatát. Majdnem szokássá vált, főképpen itt Hunyadmegyében, hogy oly egyének alkalmaztattak, illetőleg választattak községi tanítókká, kik egy két évi képezdei tanfolyamot végeztek. Ha még sokáig így ment volna, felesleges lett volna a képezde.
  Ennek gátat kellett vetni; mert világért sem csupán csak az a cél, hogy sok tanító legyen, hanem hogy képzett tanítók legyenek. Márpedig ha valaki csak egy-két évig frequentálja a képezdét, az még nem képesítheti a tanítóságra. Megrovást érdemelnek az oly községek, melyek alkalmat nyújtanak az ifjaknak tanulmányaik félbeszakítására az által, hogy tanítóknak választják. Ez különben általános bajt.
  A már fölállított hátszegi községi (?) leányiskoláról tett jelentése e bizottságnak szintén vitára adott alkalmat. Ugyanis - mint kivehettük -   Hátszegen a már évektől fogva fennálló leányiskola mellé állíttatott még egy községinek nevezett leányiskola. Ezen iskola fölállítása ellen - mint amely szükségtelen - tiltakozott Hátszeg összes magyar ajkú lakossága; tehát látnivaló, hogy milyen iskola lesz az. A tanács ez ügyet a közoktatási miniszter elé terjesztendőnek határozta.
  III-szor. A számadásokat vizsgáló bizottság ajánlata alapján a csernakeresztúri iskolaszék számadása, mint amely sok indokolatlan tételt foglal magában, visszautasította, így a zajkányit is, mely azonban rendezettebb volt az előbbinél. A hunyadmegyei nőegylet dévai leányiskolájának számadása helyesnek találtatott. Az indítványok során fölmerült, hogy kéressék föl a közoktatási miniszter arra, hogy tekintve Hunyadmegye jövőjére nézve oly nagy horderővel bíró faragászatot, ennek elsajátítására a megye különböző vidékeiről 10—15 tanítót küldjön államköltségen Dévára, hol abból kellő utasítást és oktatást nyerhetnek, akik aztán vidékükön terjesztenék, s ezen iparágnak a népet megnyernék; ez indítványt a tanács elfogadta.

  Magyar Polgár, 1875. május 9. Tanügyi rovat. A hunyadmegyei iskolatanács.
  Hunyadmegye iskolatanácsa f. évi május hó 4-én tartotta évnegyedes gyűlését. A tagok szép számmal történt megjelenése a nevelésügy iránti fokozott érdeklődésről tanúskodik. Örömmel jelezhetjük hogy az iskolatanács tagjainak legalább fele része jelen volt a gyűlésen. A múlt években alig harmada negyede szokott megjelenni.
  Az iskolatanácsban sok és nagy horderejű tárgy került szőnyegre, mind a mellett a gyűlés alig négy óra hosszat tartott, s mindenesetre annak tulajdonítandó, hogy a szakbizottság valódi szakavatottsággal készítette elő az illető tárgyakat, s terjesztette elő határozati javaslatait.
  Itt azonban kötelességünknek tartjuk kie¬melni, hogy a szakbizottságnak a legfontosabb, a népnevelésügy felvirágzását célzó, a tapasztalt hiányok megszüntetésére vonatkozó indítványai éppen az elnöklő tanfelügyelő túlérzékenysége miatt mellőztettek, ki vagy azt hiszi, hogy az ő előleges beleegyezése nélkül senkinek, még a szakbizottságnak sincs joga a tanügy érdekében javaslatot, indítványt tenni, vagy azon boldog hitben ringatja magát, hogy neki sikerült két év alatt Hunyad-megye népoktatásügyét odavinni, miszerint az a tökéletesség netovábbját már elérte, s így a szakbizottság által fölfedezett s orvosolni szándékolt hiányok valósággal nem is léteznek. Hiú ábránd az egész! Éppen ezért csak köszönettel tartozik a tanfelügyelő a szakbizottságnak, mely leplezetlenül tárta fel az eddig, nem mondjuk, hogy szándékosan, takargatott hiányokat. De hagyjuk ezt, úgy is lesz alkalmunk-értesítésünk folyamán e tárgyhoz még hozzá szólhatni, s lássuk az iskolatanács gyűlésén előkerült nevezetesebb tárgyakat!
  Elnök rövid jelentést olvasott fel a megye területén a megelőző iskolatanács gyűlése óta, a nevelésügy érdekében történt nevezetesebb mozzanatokról. A jelentés nagyobb része a jövő reményeinek van szentelve, míg a jelen és múlt édes keveset kaptak belőle. Na de emberi természetünkben fekszik, hogy szeretjük magunkat illúziókban ringatni, pedig de jól mondja azt a költő, hogy: „öleld meg a jelen valót“.
  Pillanatig minket is magával ragadott az elnök költői lelke: de fájdalmasan ébredtünk fel a bizottság javaslataira. Bármennyit is gondolkozunk, de azt semmiképpen sem tudtuk magunknak megmagyarázni, hogy a dévai képezde mi oknál fogva került a megyei iskolatanács elé. Nem tudjuk kitalálni, hogy miért volt szükséges hangsúlyozni az elnöki jelentésben, hogy a dévai preparandiának okvetetlenül románnak kell lenni.
  Ez teljességgel nem tartozik az iskolatanács elé; bárha mi legkevésbé sem panaszolkodnánk a miatt, ha a képezde ügyeit a jeleni igazgatótanács helyett — az iskolatanács vezetné. Ennyit az elnöki jelentésről.
  A vallás és közoktatási m. k. minisztériumnak több rendelete terjesztetett elé, melyekre nézve az iskolatanács a bizottság véleménye szerint határozott. Ezek közül kiemelendőnek tartjuk a következőket:
1.) A január 18-án tartott ülésből kérdés intéztetett a minisztériumhoz az iránt, hogy a megyei iskolatanácsba a tanítók részéről választandó négy tagot csak a községi tanítók válaszhatják-e, vagy pedig e választásba befolyhatnak az állami tanítok és az áll. képezdei tanárok is?
E kérdésre a minisztérium kimondotta, hogy az állomásaikon véglegesen megerősített községi nyilvános tanítók, az állami népiskoláknál működő rendes tanítók, és az áll. tanító-képezde gyakorló iskolájának tanítója együttesen saját keblükből a megyei iskolatanácsba négy tagot választhatnak. Azonban e miniszteri rendelettel az iskolatanács nem elégedett meg, s azt határozta, hogy a magánosok által fenntartott, de a népoktatási törvény 17 §-a szellemében szervezett iskolák tanítói is legyenek választók és választhatók. Nekünk nincs kifogásunk e határozat ellen, csak azt sajnáljuk, hogy az ily nemű határozatok a tanítók képviseltetését elodázzák. Pedig már ideje lenne, hogy az illető tanárok is képviselve legyenek a megyei iskolatanácsban!
2) Nagy- és Kis-Barcsa községek száma a minisztérium késznek nyilatkozik egy magyar tannyelvű állami népiskolát állítani.
3) A vallás- és közoktatási minisztérium kijelenti, hogy alap hiányában a megyei iskolatanácsnak a műfaragászat érdekében tett törekvéseit alap hiányában nem támogathatja. Ezeket tartottuk a min. rendeletek közül ki emelendőknek.

  Magyar Polgár, 1875. május 11. Tanügyi rovat. A hunyadmegyei iskolatanács.
A múlt iskolatanács elhatározta volt, hogy a megye területén levő községi- és állami népiskolák tanítói tantervüket, órarendjüket és a használt tankönyvek jegyzékét küldjék be. E határozat következtében mintegy 14 — 16 tanító be is küldte, a bizottság által nagyon hiányosnak talált tantervét stb. Nem akarjuk hinni, hogy Hunyadmegyében csak 14—16 népiskolának lenne jelenleg tanítója, annyival inkább, mert ha jól emlékezünk, csak a múlt évben is 39 helyre hirdettetett pályázat. Különben nem mellőzzük megemlíteni azon itt gyakorolt rossz szokást, hogy oly iskolákhoz is szokott pályázat hirdettetni, melyek tulajdonképpen még csak a levegőben, vagy a papíron vannak. A beküldött tantervek és órarendekből a szakbizottság meggyőződött:
1) hogy az ismétlő iskolák nincsenek életbe léptetve;
2) hogy a méter-rendszer sok helyen nem taníttatik
3) hogy a községenként ténylegesen beállított osztályok, és működő tanítók száma nincs kimutatva,
4) hogy az előirt heti óra mennyiség nincs mindenütt pontosan megtartva
5) hogy a kertészet és gazdászat, sőt még a testgyakorlat is sok helyen nem taníttatik,
6) hogy a használt tan- és vezérkönyvek nincsenek mindenütt megnevezve;
7) hogy az iskolák órarendje és tanterve tanfelügyelői láttamozással egyáltalában nincsenek ellátva
8) hogy a tantervekben a cél, tananyag, s az eljárási mód hiányoznak, stb.
  Mindezen hiányok orvoslása tekintetéből a szakbizottság azt indítványozta, hogy a tanfelügyelő úr megbízandó, hogy az óra rendeket és tanterveket ezután láttamozza, s az észlelt hiányokat pótoltassa.
  A bizottság még több indítványt is terjesztett az iskolatanács elé. Ilyenek:
1) hogy a tanfelügyelő a megyében teendő utazásai alkalmával a népkönyvtárak alapítása érdekében tegyen lépéseket;
2) a tanfelügyelő bizassék meg, hogy az illető iskolai hatóságokat szólítsa fel, miszerint iskolaépületeikről, mindennemű iskolai felszereléseikről küldjenek be kimutatást, hogy így az iskolatanács teljes valóságukban ismerje az iskolákat, s a netalán szükséges intézkedésekre nézve véleményt adhasson;
3) miután tapasztaltatott, hogy a hanyag iskolalátogatások miatt az iskola áldásaiban nagyon kevesen vesznek részt, vagy ha be vannak is íratva, a gyönge felügyelet miatt, nagyszámú igazolatlan elmaradások fordulnak elő: szükségesnek látta a bizottság, a tanfelügyelőt fölkérni, hogy az iskolamulasztások okait fürkéssze ki, s ezek megakadályozása iránt javaslatot készítsen, s a tanítók e tekintetben szerzett észleleteikről s havonként jelentést tegyenek stb.
  Ezek és ezekhez hasonló indítványok fokozták az elnök érzékenységét oly fokra, hogy az iskolatanácsosok arcain a szánalom kinyomatta nagymértékben volt észlelhető. Ezen indítványok ragadták az elnököt oly nyilatkozatok megtételére, milyeneket egy alkotmányos testület elnökétől nem vártunk. Nem reproducaljuk e nyilatkozatokat, mert nem vagyunk rá büszkék, legfeljebb saját magunknak jegyezzük fel intő példaként. Pedig láthatja a t. közönség, hogy az említett indítványok, javaslatok oly neműek, melyek nélkül a nevelésügy virágzását még csak remélni is nagy merészség.
  Tény, hogy azon 100 négyzetmérföldnyi területen, melyet Hunyadmegyének neveznek, egyetlenegy népkönyvtár sincs; tény, hogy az iskolák épületéről, felszereléséről az iskolatanács tudomással nem bír, — nem tudja, hogy a törvényszabta követelményeknek megfelelnek-e? — tény, hogy az igazolatlan iskolamulasztók száma roppant nagy; s ha mindezekről tudni akar valamit, meg akarja gátolni a szakbizottság, az iskolatanács, a szükséges felvilágosítások helyett, érzékenykedéssel szolgál az elnök.
  Mint curiosumot említjük még meg a következő esetet. Az indokolatlan iskolamulasztások megakadályozásának tárgyalásánál egyik iskolatanácsos megemlítette, hogy egyik kis községben, e tekintetben megtétettek a lépések, s hogy alig két hónap alatt több mint 30 forint büntetéspénz szedetett be. Részünkre ez őszinte nyilatkozat semmi örvendetest nem tartalmaz. Mi inkább szeretnők, hogy egész év alatt egy krajcár büntetéspénz se gyűlne be, csak a gyermekek járnának iskolába. Különben a nyilatkozat is az indítvány célszerűsége mellett bizonyít.
Az igaz, hogy sokat irtunk e gyűlésről, azonban hosszadalmasságunkat kimenti azon körülmény, hogy érdektelen dolgokat nem vettünk fel tudósításunk keretébe, s oly dolgot nem írtunk, melyből a tanügy iránt érdeklődő közönség hasznot ne húzhatna.

  Magyar Polgár, 1875. július 27. Levelezés. Déván, 1875. július 24-én
  Szintúgy jól esik az embernek az undorodásig émelygős politikai „hecc” után, olyan valamivel foglalkozni, ami a keblet nemesíti, és reményt nyújt ahhoz, miszerint idővel oda nemesíti az emberiséget és különösen nemzetünket, hogy a politikai morál nem lesz többé írott malaszttá, értem a tanügyet, s kiválólag kissé foglalkozni akarok a dévaival.
  Az itten már 4 év óta fennálló alreáltanodának ez évi vizsgái f. hó 20-án végeztetett be, s akinek alkalma volt azokon jelen lenni, meglephette a kitűnő eredmény, melyet a többnyire gyarlóképzettséggel bírt ifjak felmutattak, s különösen feltűnt a III osztály, melyen kézzelfoghatólag meglátszott az egyről egyre kitűnő, lelkiismeretes tanárok szakavatott tanári képzettségük melyért minden szülő háládatossággal tartozik.
A tanévben felvétetett a növendékek faragászati kiképeztetésük, és valójában szép eredménnyel, s annál dicséretre méltóbb, mivel arra egyik tanár — névszerint Éder Géza ingyen tanítja a gyermekeket. A tanár urak ügybuzgalmának köszönhető továbbá, hogy meg van vetve alapja ezen intézetben a szegényebb sorsúak segélyző egyletének, mely azonban a megye közönsége áldozatkészsége nélkül, aligha fog kívánt gyümölcsöket eredményezni.
  Nézetem szerint életkérdés ez intézetre nézve, ha valamely élelmes, — s saját hasznát is tekintő — egyén, vagy társulat felkarolná azon, külföldön már régóta sikerrel koronázott eszmét, hogy itten Déván egy u. n. bennlakással összekapcsolt pensionátot hozna létre, melyben szegényebb sorsú növendékek is, teljes elhelyezésüket nyernék mérsékelt díj mellett, mert általános szegénységünk mellett, különösön szegényebb birtokosaink képtelenek fiaikért havonta 25-30 forintot fizetni, melyen alól az itteni közönség vajmi ritkán vállalkozik egy fiút felvenni, s annál is inkább életrevaló vállalatnak tartom egy ilyen pensionátot miután teljes reményünk van, hogy már jövő évben az 5-dik és így tovább a tervezett 8 reálosztály fog felállítatni s azzal, habár a vidék contingens dolgában meglehetős szegény, évente 150-200 tanulót lehet számítani, melyből bizonyára 75-100 venné igénybe a Pensionátot.
  Jelenben foly már erélyesen az építkezés a reáltanoda helyiségének bővítésére, az ezen tanév kezdetén életbe léptetendő IV. és egy előkészítő osztály bevételére, mely utóbbi előkészítő osztály azon célból állíttatik fel, hogy a III. elemi osztály végzett gyermekek az I. reáltanoda osztályában egy év múlva belépni akarók, kellőleg előkészíttessenek, figyelmeztetjük a vidéki szülőket ezen mindenesetre hasznos és életrevaló miniszteriális intézményre.
  Ez alkalommal nem mulaszthatom el, az olvasó közönséget figyelmeztetni, az itteni Capisztrán Jánosról nevezett szerzetes atyák által kizárólag vezetett 4 osztályú elemi iskolára, mely elemi iskola napról-napra erősödvén, júl. 22-én végezte ez évi vizsgáit oly sikerrel, melyet eléggé dicsérni valójában nem lehet, s annál is inkább meglepő az eredmény, hogy ezen elemi iskolát 2 szegény barát tanár vezeti egyik 140 frt a másik 121 frt évi fizetéssel, mégpedig tisztán katolikus alapból, és minden vallás és nemzetiségi tekintet nélkül, mintán az évente átlag 100-120 gyermek közül ½-e se nem katolikus, se nem magyar, hanem zsidó, német, román stb. hanem hát a szegény barátok megtehetik ezen alamizsnáért!
  Megteszik és meg tették is, még pedig 1870 óta járta ezen iskolát 407 gyermek, kik közül 143 felső tanodákba ment és vétetett fel, 133 iparos lett, 131 maradt az ez évi tanévre tanulónak, s bátran lehet mondani, hogy ezen 140 illetőleg 121 frttal díjazott barát tanárok kezeiből kerül ki a reáltanoda legerősebb contingense! Főérdemük van ezen mindenesetre tiszteletreméltó eredményben az itteni Páter két quardián, Pap Dániel úrnak is, mint tanárnak, az utolérhetetlen gyermeknek tanár: Páter Burecz Jakab úrnak, kik esetleges elvesztése, környékünkre nézve kipótolhatatlan hézagot hagyna maga után.
  Ellenben említés nélkül nem hagyhatom, — fentebbivel ellentétben — az itteni állami tanító képezdét, amely 5 évi fennállása óta összesen, amint értesültem az idén kilépendő contigenssel együtt, — 25 néptanítót bocsátott szárnyra; kerül pedig ezen állami intézet átlag 26-28 ezer forintba, és így öt éven át 135 ezer forintba az-az, egy-egy szárnyra bocsátott néptanító átlag 5400 forintba! Van pedig ezen államintézetben tanár quantum satis, 700 frtól kezdve 1100 forintig, és tanítnak is azok eléggé lelkiismeretesen, de hogy az eredmény annyiban nem kielégítő, az-az, az arra fordított költséggel szemben, azt egyfelől a tévesztett rendszerben magában, másfelől abban találom, hogy ezen intézet keletkezése óta folytonos viszály magva volt, tanfelügyelő, igazgató és tanárok között a legnagyobb kárára ez intézetre nézve magára, de főleg az úgy különböző (s őszintén mondva nem a legdicsőbb) elemekből összetákolt tanulókra nézve is!

  Magyar Polgár. 1875 aug. 28 Tanügyi rovat. Pályázat néptanítói állomásokra Hunyadmegyében.
  I. Piski vasúti telepen az Erdélyi vasúttársaság és az állam által közösen fenntartott népiskolához:
Rendes tanító. A nevezett társaság által kinevezve és fizetve. Évi fizetés 600 forint, mely minden ötödik évben 100 forinttal pótoltatik, míg az 1000 frtot eléri. Lakás természetben. Tüzelőanyag a társulat hivatalnokai számára megállapított kedvezményi áron. A tanító a társulati nyugdíjalap tagja lehet. Pályázók kifogástalan tanítói képesítettségen kívül, mutassák ki, hogy a magyar mellett német nyelvben is kellő jártassággal bírnak. Ének és zeneismeret külön kitüntetendő.
2. Rendes tanító, a közoktatási minisztérium által kinevezve és fizetve. Évi fizetés, szabad lakáson kívül 600 frt. Pályázó mutassa ki ének és zene ismereteit, s hogy a magyar mellett minő jártassággal bír a német főként a román nyelvben.

  II. Vajda-Hunyad, állami népiskola:
1. Igazgatótanító szabadlakással, kertilletménnyel és 600 frt fizetéssel.
2. Tanítónő, szabad lakással, kertilletménnyel és 400 frt fizetéssel.
3. Segédtanító 300 forint fizetéssel. Tanító képesítettségen kívül mindháromnál kimutatandó magyar mellett a német és román nyelvben s ének zenetanításban szerzett jártasság

  III. Algyógy, állami népiskola.
1. Rendes tanító szabadlakáson és kerten kívül 400 frt évi fizetéssel.
2. Segédtanító 200 frt évi fizetéssel

  IV. Kis Barcsa, állami népiskola:
1. Rendes tanító 300 frt évi fizetéssel, szabadlakás és kertilletménnyel.

  V. Lindzsina, állami népiskola:
1. Rendes tanító szabad lakás - illetménnyel és 350. frt. évi fizetéssel.

  VI. Felső-Szilvás, községi népiskola.
1. Rendes tanító szabad lakás-illetménnyel és 350 frt évi fizetéssel. Tannyelv az elősoroltak mindenikénél a magyar. román nyelvbeli jártasság, valamint ének és zene ismeret külön kimutatandó.

  VII. Kitid, községi iskola.
1. Rendes tanító. Szabad lakás és kertilletmény mellett 300 frt. Fizetés. Kimutatandó a magyar nyelvbeli teljes jártasság s a románnak is kellő ismerete.

  VIII. Bosoród-Lunkány községi.
l. Rendes tanító, lakás mellett 300 forint fizetéssel.
2. Segédtanító, lakás mellett 200 frt. fizetéssel. Mindkettő mutassa ki, hogy a román mellett minő jártassággal bír a magyar nyelvben.

  IX. Ugyanilyen feltétel mellett kerestetik Kis-Oklosra községi rendes tanító.
Román nyelvű községi tanítóra többre is lesz szükség, hasonló feltételek mellett. Mindeniktől megkívántatik, hogy a magyar nyelvbeli jártasságát mutassa ki. Akik ezen állomások akármelyikére pályázni kívánnak, mutassák ki okmányokkal eddigi szolgálataikat, tanítói képesítettségüket, nyelv s ének és zeneismeretüket.
  A pályázatok beküldendők alulírotthoz szept. l-ik napjáig. Déva, aug. 24. 1875. Réthy Lajos, tanfelügyelő.

  Magyar Polgár. 1875. október 29. Levelezés. Russ, okt. 27. 1875.
  Nem oly régen Hunyadmegyében, a dévai, vajda-hunyadi és hátszegi egy kétosztályú, és azok is felekezeti kis iskolákon kívül, semmi tanintézet nem volt; mely hiányt a megye közönsége felismerve, saját jószántából önmagát minden adóforint után 2 krajcárig megadóztatva, alapját kívánta megvetni, a dévai reáltanodának; és sikerült is a kormány közbejöttével, egy most 4 osztályból álló állam-reáltanodát létesíteni Déván. Ezen államtanoda, mely a megyétől sok segélyt nyert, és ha kell, még mindig áldozni kész a megye közönsége gyarapítására. Mint kezdő iskola, elég szépen sarjadzik a köztiszteletre méltó igazgató, és fáradhatatlan szorgalmú tanárai kezelés alatt; de itt megint az a hiba, hogy tanügyérünk igen fukar az anyagi támogatással, és eltűri, hogy közegei oly impertinens cikkel lepjék meg Hunyadmegye áldozatkész közönségét, mint vala a „Kelet”-en idei október 10.232. számú vezércikke. A „Kelet” írója bizonyosan megirigyelte azon egyetértést, mely a reáltanoda igazgatója és tanárai közt létezik, és farkasszemmel nézi azon köztiszteletet, melyben az igazgató tanári testületével részesül, és ezért hozza át, a dévai képezdében létező egyenetlenséget, a reáltanodára. Ily türelmetlenség nemcsak Déván, de országszerte a képezdéknél, mindaddig lenni fog, míg a képezdék, a tanfelügyelői fennhatóság alól ki nem emeltetnek. De hogy a „Kelet” írójához jutott miniszteriális szándék, a dévai reáltanoda áthelyezését illetőleg, valótlan, azt onnan sejdítjük, mert ha igaz volna az áthelyezési szándék, a miniszter nem költette volna ok nélkül a megyét, a múlt nyáron az iskolaépület nagyobbításával közel 6000 forintig.
  Ily cikk nem egy kezdő, de egy megavult tanodára is kedvezőtlen, mert rágalmazva a tanári testületet, rontja az iskola hitelét és tekintélyét, az iskola máshova elhelyeztetési hírével, meggátolja annak népesedését, mert minden szülő oda szereti vinni gyermekét, hol egyvégtiben bár 8 osztályt végezhet, és ez mindenkép helyes. De a miniszter szándékával indokolt, és még általa helyre nem igazíttatott cikk, oly közönyről tanúskodik, mely képes azon gyanút gerjeszteni, hogy saját kormányunk nem bírja megválasztani a helyiséget, ahová iskolák által nemzetünk védbástyáit állítsa, melynek falait, habár az Uchaciuságyuk szétrombolhatnák, de szelleme az acélbronz lőtávolsága felett lebegjen.
  Baj, hogy Magyarország nem ismeri még erdélyi részeit, mert első tekintetre beláthatná bárki, így a cultusminiszter is, mily fontos positió Déván, egy következetesen nyolc osztályra kiegészített reáltanoda, s belátva ezt, hiszem nem volna oly bőkezű, a javából magyar Aradon és nem oly fukar a magyar elem gyarapítására hivatott Déván.
  A dévai nyolc osztályra fejlesztendő tanodának missiója van. Sok jó és nemes anyag hever itt parlagon, mely elhagyattatva elfajul, vagy elcsenevész, s bármely esetben kárára a nemzetnek és terhére az országnak; de egy jó és hajlamának megfelelő iskola által felhasználva és kicsiszolva, mint a gazdasági újföld, dús aratás reményére jogosít. Az 1848. és viharában is, Hunyadmegye inkább a szomszéd hullámok csapásait érezte, mint havasai orkánjait, s e korszakot képező időszak után, a békés magyar állami fejlődés mellett, mint legyőzhetlen bástya áll itt, a dáco román álmok és délszláv törekvések ellen.
  E megye közönsége, mint a nemes érckő, magában bírja értékét, kár volna azt fel nem ismerve, zsákmányul engedni a magyar állam elleneinek.
Tudom, hogy cultus-miniszterünk, a rendelkezésére álló aránylagos csekély pénzösszeggel csodákat nem művelhet; de hazafias kötelességemet vé¬lem teljesítni, midőn figyelmét felkérem egy oly iskola gyámolítására, mely a magyar államnak jó és sikeres eredményt biztosít. S mert ez iskola Hunyadmegye közönségének nemes ambíciója, szabadságot vettem magamnak, a „Kelet” cikkét is kissé boncolás alá venni, írjon igazat, ki írni és tudósítni akar, különben - noli tangere!
  Az iskolák elhelyezése nagy feladat, és különösen az erdélyi részekben alapos stúdiumot kíván, s ebbeli elkövetett hibánkért, lakolni fog az utónemzedék, melyet nem véd meg sem szép szó, sem a saját pénzünkkel vett acél bronzágyú, ha elmulasztjuk, helyes dislocatióval, a magyar elemet és szellemet gyarapítni és éleszteni.
Buda Imre

  Magyar Polgár, 1882. április 1. A Hunyad megyei népiskolák, főképpen nyelvi és nemzetiségi szempontból. Réthy Lajostól.
  Lélekszám.
  Hunyadmegyének az 1880-iki népszámlálás szerint van 248. 468 lakosa, 7 hijján épen 10 ezerrel kevesebb, mint azelőtt 10 esztendővel volt. Habár a részletes statisztikai munkálatok nagyobb része még nincs forgalomba bocsátva, annyi ismeretes az általános eredményből, hogy a tulajdonképpen való Magyarország népessége növekedett ugyan ezen 10 esztendő alatt 167 ezerrel: 13 millió 561 ezerről 13 millió 728 ezerre. Azonban a növekedés csakis a Duna körül lévő megyékre esett; a Tisza és Maros vidéken mindenütt apadás van, legnagyobb az erdélyi részekben, ahol összesen 68. 800-al kevesebb a lélekszám, mint azelőtt 10 esztendővel volt
  Az erdélyi 15 megye közül is szaporodott a népesség: nagymértékben Csíkmegye, közepesen Brassó megye és kis mértékben Udvarhely megye területén; az apadás tehát a többi 12-re esik, legnagyobb Szolnok-Dobokára, Alsó Fejérre és Hunyadra.
  Nem érdektelen statisztikai tünemény, hogy míg az egész országban csaknem 230 ezerrel van több nő, mint férfi, ebben az elébb említett három megyében mindenütt a férfiak száma múlja felül a nőkét, Hunyad megyében éppen 2400-al.
  A tanköteles gyermekek száma.
  Hunyadmegye területén az 1880-1881 tanévi népoktatási statisztika szerint 29. 642 tanköteles, azaz 6-12 és 13-15 éves korban levő gyermek számíttatott. Kerek számban ez a lakosságnak 12%-a. A vallás és közoktatásügyi miniszterek tizedik jelentése szerint, az 1879-1880-as tanévben az egész ország területén átlagosan véve 15,5 százalékát tették a tanköteles korban levők az egész népességnek, azelőtti években még többet, 16-on is felül.
  Amaz átlagos mérték szerint Hunyadmegyében 36—40 ezer tankötelesnek kellene lennie. Az országos népszámlálási munkálat átlaga szerint még többnek, mert abban a 6-10 és 10-15 éves korban levő népszám 20 százalékát teszi az összes lakosságnak.
  Nevezetes jelenség azonban, hogy dacára az ország népessége általános emelkedésének, a 6-15 éves korban levők száma, mindkét előbb idézett munkálat szerint feltűnőleg megapadott a tárgyalt 10 esztendő alatt. A közoktatási miniszter jelentése szerint apadt 187 ezerrel, a népszámlálási adatok szerint 206 ezerrel.
  Ennek a két számnak ily megközelítő egyezése azt mutatja, hogy a v. és közokt. miniszter évi jelentéseiben foglalt adatok mégsem olyan alaptalan és légből kapott valamik, mint ahogy sajtóban és országgyűlésen szeretik némelyek feltüntetni. Mutatja azonban a fölemlített két szám azt is, hogy a tárgyalt 10 esztendő alatt épen a gyermek-halandóság volt kiválólag nagy; az akasztotta meg az ország népszámának természetes gyarapítását; eszközölte a keleti részekben a feltűnő apadást.
  Igen természetes, hogy amily mértékben stagnál, vagy épen csökken valamely területen az általános lélekszám, oly mértékben válik kisebbé a tankötelesek arányszáma az átlagos népességhez mérve. Hunyadmegye területén 1869. óta mindig csak 10-12 százalékra számítot¬ták a tanköteleseket az általános lélekszámhoz mérve.
  Mindamellett nem állítom, hogy csakis annyi volna; sőt határozottan vitatom, hogy többnek kell lennie a kimutatott 29 ezernél: csak annyihoz ragaszkodom, hogy a hanyatlásban lévő szegény vidékeken sokkal kisebb a tanköteleseknek az egész létszámhoz mért aranyszáma, mint ahol jómód és létszámszaporodás van.
  Ismeretes dolog, hogy a mi kicsiny, szétszórt és szegényes községeinkben mennyire bizonytalan és kezdetleges maga az anyakönyvvezetés is. Olykor évekig van¬nak ürességben a papi állomások a jövedelem csekélysége miatt. Olykor, főképp régebben, sok olyan papot alkalmaztak, akiktől, előképzettségük után nem is lehet megkövetelni rendszeres írásbeli, értelmi munkát. A szülöttek egy részét akárhány helyt be nem írták; az elhaltak felől nyilvántartást nem vezettek: úgy, hogy mikor a községi elöljáróság követeli a tankötelesek kimutatását, kap igen sok helyt, olyan névsort, a melyben lévő nevek nagy részének a községben nincs tulajdonosa. Kiírják a meghaltakat és elköltözötteket, s nem írnak ki sokat, aki él és ott lakik tényleg a község területén. Hogy kisebb községet ne említsek, így történt az idén a szászvárosi g. keletieknél.
  Aki pedig olyan községben lakik, a melyben nincs lelkészi állomása felekezetének, az olyannak neve is kerül belé az anyakönyvi kivonatba.
  Az anyakönyvi kivonat kiegészítése a községi elöljáróság kötelessége oly módon, hogy vegye fel abba mindazokat, akiknek neve akármi okból kimaradt, de ott élnek a községben.
  Ez az eljárás némi fáradsággal jár; bizonytalanságnak is ki van téve főképp a kor meghatározásánál; de alkalmat nyújt illetéktelen kedvezmények osztogatására is — elöljáróknak és egyháziaknak — azáltal, hogy iskolaköteles korban lévő gyermekeket a szülök kívánatára, kifelejtenek a névsorból.
  Hogy mily bizonytalan és hiányos ez az anyakönyv hiányában a községi elől járóság által eszközölt fölvétel, arra nézve idézem Petrozsényből a Deák-bányai gyarmatot. Onnan az elöljáróság a szolgabíró kezén keresztül és ellenőrzése mellett ismételve jelentette az idén, hogy a tanköteles korban lévők száma a telepen 111. Az iskolába azonban fel van adva 177, akik mind a telepen laknak s mind belül vannak a tanköteles koron. Nagyobb épülésre még a tanítók saját tapasztalatuk alapján azt jelentik, hogy a feladottakon kívül még legalább 100 tanköteles gyermek lézeng ottan minden tanulás nélkül. No hát ez a 177 iskolába járó és a 100-ig való iskolakerülő mind abból a 111 tankötelesből kell hogy kiteljék.
  Természetesen rendelkeztem magam, és rendeletet eszközöltem magától a megyei főispán úrtól, hogy tartsák kötelességüknek pontosan számba venni a tanköteleseket. Tetszik tudni, mit feleltek? Azt, hogy számba vették ők pontosan, s igazán annyi van, amennyit jelentettek.
  Egy ízben a berekszói g. kel. pappal volt érdekes dolgom ily kérdés miatt. A tanítótól értesültem, hogy a pap által adott anyakönyvi kivonat hűtlen. Kihagyott belőle számosokat, akik ott születtek, élnek és tanköteles korban vannak, s beírta mind, aki meghalt vagy elköltözött. Megfelelő előzmények után a miniszterhez vittem a dolgot. Onnan a pap, érseke útján hivatván fel nyilatkozatra, egyszerűen azt felelte, hogy a tanító hazudik. Vizsgálatot tartottunk s kiderült, hogy a tanítónak igaza volt; mire a pap miniszteri dorgálásban részesült.
  Amíg azonban folyt az egyházi hatóság közvetítésével a sok föl- és leírás, vizsgálat stb., eltelt két esztendő s a tanköteleseknek egy része csakugyan kinőtt az iskolakötelezettségi korból.
  Ezt a két példát tájékozásul hoztam fel. Meglátszik ezekből is, hogy Hunyad megyében mily sok a kívánni való még mind az egyházi, mind a községi közegekkel szemben a nép létszámának nyilvántartására nézve.
  Különben, hogy e tekintetben még másutt is, országszerte van szükség rendezettebb állapotokra, arra nézve csak két adatot említek.
  Pár év óta névszerinti összeírást, követelünk; havonként ellenőrizzük a változásokat: mindamellett a bevallott létszám ténylegesen elmarad a valódi mögött. Egyik az, hogy a múlt év utolsó hónapjaiban dicsérték meg nagyon a lapok a budapesti tanfelügyelőt, mert a népoktatási törvény életbeléptetésének 12-ik esztendejében valahára sikerült pontosan összeíratnia a tanköteleseket. Ezzel bevallották, hogy azt megelőzőleg, dacára a rendelkezésre álló mindennemű eszközöknek, mindig hiányos volt az összeírás.

  Magyar Polgár, 1882. április 2.
  A másik, még lényegesebb, az, hogy a közoktatási miniszter többször idézett jelentése szerint az 1879/80. tanévben a lakosságnak 15,5 százaléka: 2 millió 97 ezer volt a tankötelesek száma; az egész országban a népszámlálás pedig 2 millió 944 ezret talált a 6-10 és 10-15 éves korban, tehát a lakosság 20 százalékát. Ebből csak annyit következtetek, hogy a tankötelesek évenkénti összeírása nagy és küzdelmes munka, a mely kielégítő eredményt csakis egészen jól rendezett községi adminisztráció mellett szolgáltat.
  A községek és az iskolák száma.
  Nálunk még a községek száma felett is beszélni kell. A megye által nyomtatásban kiadott és általánosan használt névsor szerint van a megye területén 440 község. Én azonban v. és közokt. miniszteri rendeletből fölkértem tavaly a megye alispánját, hogy szíveskedjék ezt a névsort evideálni. A revízió eredménye az volt, hogy a holmi Gureny, Szuszeny, Tamás-telke, Baláta-szerű házcsoportokat beolvasztván, alispán úr ama községekbe, ame¬lyeknek határán fekszenek, leszállította a számot 429-re. Az én hivatalom most már e szerint viszi a nyilvántartást. Ezekben, a községekben működött összesen 311 iskola. Némely községben azonban egynél több iskola is lévén, iskola tényleg csakis 272 községben volt, 157-ben nem. Ezek közül 110—120 mindig be van osztva iskolailag a szomszéd községekhez; 20-30 szokott olyan lenni, amelyekben tanító hiánya miatt nem foly tanítás. Ezek pedig nem évről-évre ugyanazok, hanem változnak. Tömegesen a hunyadi és sólymosi szolgabíróságokban fekszenek.
  A miniszter idézett jelentéséből kiválólag és megütközéssel foglalkoztak a lapok azzal az adattal, hogy az ország területén még 2150 községben nincs iskola. Abból az összegből nagy szám, mert — a 440 községi iskola mellett — 177 esik megyénkre. Vigasztaló azonban, hogy itten jó társaságba, mert az ország legműveltebb megyéi mellé kerültünk. Zalából ugyanis 248, Vasból 240 iskolátlan község van ki¬mutatva. Az a magyarázatja, hogy azokból a községekből a közelfekvő szomszéd községek iskoláiba járnak a gyermekek.
  Ez azonban magában véve még nemcsak nem nagy baj, de nem is baj: mert valóban célszerűbb, hogy például a nagy-barcsai gyermek a kis barcsai jó iskolában tanuljon, mintha Nagy-Barcsa külön bérelne magának 15 forintos tantermet, és alkalmazna abba 40 forintos professzort.
Ily értelemben én eddig is apasztottam s ezután is óhajtom apasztani az iskolák számát. Nyereségnek tartanám, pél¬dául, ha Dédács, amely most, mint iskolatartó község díszeleg a kimutatásban, lemondana erről a körülbelül évi 40 forintba kerülő dicsőségről és elküldené gyermekeit a pisik-telepi iskolába.
  Isko1áink a tannyelv szerint.
  A megye területén levő 311 iskola közül magyar tannyelvű volt 48, német kettő, tiszta román 239, német-magyar 5, a többi 16 olyan, amelyekben a román mellett oly mértékben taníttatott a magyar nyelv, hogy második tannyelvnek volt tekinthető. Egyben, a szászvárosi iparos tanoncok esti iskolájában, tanítottak mindhárom nyelven: magyarul, németül románul.
  A 48 tiszta magyar nyelvű közül 21 volt állami jellegű, 7 róm. kath, 12 helv. hit, 4 községi, 3 kincstári és 1 a dévai leányiskola, a hunyadmegyei nőegylet által fenntartott társulati magániskola.
  Tiszta német nyelvűek csakis a szászvárosi és romoszi evang. iskolák. Német-magyar nyelvűek a hondoli és boiczai rom. kath. iskolák, a brassói Bányatársulat által Petrozsényben és Kalánban fenntartott két iskola s a bányászati szakiskola Nagyágon.
  Román-magyar nyelvűek leginkább a Sztrigy völgyén államsegéllyel fenntartott iskolák, a melyekben rendszeresen és sikerrel taníttatik a magyar nyelv, s a melyekben magyar gyermekek egészen magyar oktatásban részesülnek.
  A román tannyelvű iskolák közül 31 a g. katolikusoké. Csekély kivétellel Hátszeg vidékén és a Zsily völgyben fekszenek. Egynél több tanítója egyiknek sincs: kizárólag a nép által tartatnak fenn és szegényes viszonyokkal küzdenek; az egyházi hatóság azonban nagy igyekezettel működik fejlesztésükön, elismerésre méltólag törekszik a törvény követelményeinek betöltésére.
  G. keleti népiskola a megye minden vidékén található; összesen 201 van. Minőségükre nézve igen nagyon különbözik egymástól: mert míg a dobrai, brádi, szászvárosi mellett 3-3 tisztességesen javadalmazott tanító jól fölszerelt tantermekben működik, ehhez a felekezethez tartozik az a sok szegényes, igazán csak jobb híjában tűrt iskola is, a melyekben a tanítói fizetés leszáll évi 30 forintig, tanszobául valamely lakszoba használtatik s a taneszköz közgyűjtemény gyakran nem áll egyébből egy fekete táblánál. Van aztán a két minőség közt közből álló sok olyan g. keleti népiskola, ahol az épület is jó, a fölszerelés is kielégítő, a tanítói fizetésből is megélhetni. Ilyenekben egy-egy lelkes szakértő tanító elismerésre méltó taneredményt mutat föl.
  Hét román tannyelvű népiskolát tart fenn megyénkben a volt I. román határőrezred ruházati alapja. Ezek mindeniké jól van rendezve és rendben tartva; alkalmas épületekben kellő fölszereléssel, okleveles tanítókkal. Tanításban a törvényekhez és miniszteri tantervhez kifogástalanul ragaszkodnak; a magyar nyelvet teljes igyekezettel és mind nagyobb sikerrel tanítják.
  13 román nyelvű községi iskola tartatik fenn államsegéllyel. Ezek, a bábolnain kívül, mind a Sztrigy völgyében fek¬szenek. Tulajdon épülete még egynek sincs; hanem bérházakban helyeztettek el. Taneszközökkel föl van szerelve mindenik, és okleveles tanító működik mindeniknél. Ezeknek tanítói mindnyájan képesítve lévén, magyar tannyelvű iskolánál is működni, a kezük alá adott magyar gyermekeket kizárólag magyarul tanítják; a románoknál is szép eredményt érnek el a magyar nyelvben. Ezekhez tartozónak vehetem a hátszegi községi leányiskolái is, melyet a város saját erején tart fenn.
  A magyar tannyelvű iskolák úgy vannak elhelyezve, hogy kevés kivétellel a megye minden vidékén, főként a központi fekvésű helyeken megtalálhatok. Kivételt csak a Déván alól, a Maros mellett fekvő megyerész képez, mert ott a bal parton csak egy magyar tannyelvű iskola van a m –németi-i ev. ref. pap vezetése alatt, a jobb parton is csak egy: a m.-illyei r. kath. jellegű.
  Városaink éppen jól el vannak látva magyar iskolákkal. Déván 1 románnal szemben 4 magyar; Szászvároson 1 némettel és 1 románnal szemben 3 magyar; V.- Hunyadon 1 román és 2 magyar, Hátszegen 2 román és 3 magyar.
  Szolgabírói járásonként: a zsili járásban van 2 magyar iskola 5 tanítóval, a borbátvíziben 5 magyar, a demsusiban 5 magyar, a lozsádiban 3 magyar, a szászvárosiban 3 magyar, a gyógyiban 2, a solymosiban 3, a brádiban 3, a kőrösbányaiban 2, a hunyadiban 6.
  Mindezek az adatok az 1880-1881 tanévre vonatkoznak. A folyó tanévben szaporodott mind a magyar, mind a román tannyelvű iskolák száma.
   Iskolába járó gyermekek.
  Iskolába járt Hunyadmegye területén az 1880-1881 tanévben 20. 148 gyermek. Ezek közül 103 a megye területén lévő 3 középtanodának 15 életéven alól lévő növendéke; a többi mind a népiskolákat látogatta. Ezek közül összesen magyar nemzetiségűnek jegyeztetett 1566, németnek 868, románnak 17. 703, egyébnek 11. Vallás szerint r. kath. volt 1379, h. hit. 723, ágostai 225, unitárius 1, Mózes hitű 115 összesen 2443. Ellenben g. keleti 14131, g. kath. 3574 összesen 17705.
  Ezekre vonatkozólag megjegyzem a következőket:
  Először azt, hogy a mózeshitűek csaknem mindnyájan német nemzetiségűeknek jegyeztettek. Másodszor az, hogy g. kat. és g. keleti vallású egy sem jegyeztetett magyarnak, habár számosán vannak közöttük, akik nemzetiség helyett magokat nem románoknak, hanem nemeseknek állítják. Az ilyenek által lakott falvak közül sok, aminők Livádia, Bajesd, Felső-Szálláspatak, Nagy-Pestény, Zajkány, Alsó-Szilvás, Felső-Szilvás, Lindsina, Kis Barcsa, Cserna Keresztúr, részint államsegéllyel, részint saját költségén tiszta magyar nyelvű népiskolákat állított gyermekei számára: mindamellett a statisztikában mindezen gyermekek román nemzetiségűeknek vannak írva, mivel a szülői háznál azt a nyelvet tanulták meg s mivel vallásuk katolikus, vagy keleti görög.
  Még a látszatát is kerülöm annak, mintha szépíteném a helyzetet a saját nemzetiségem előnyére. Az 1566 magyar gyerek közül 1400-nál valamivel több tanult tiszta magyar nyelvű iskolákban. 146-ot találtam elszórva a vegyes és nem magyar nyelvű iskolák tanulói közt, legtöbbet Petrozsényban a Brassói Bányatársaság német-magyar nyelvű iskolájában, azután jelentékeny számút a szászvárosi evang. iskolában, a mely német nyelvű.
  Összesen 18 különböző iskolába volt elszórva ez a 146 magyar, a szászvárosi evangélikusok iskoláját kivéve, azonban mindnyájan olyan tanítók kezei alatt, akik képesek voltak a magyarokat magyar nyelven tanítani. Ezekkel szemben felette sok nem magyar ajkú gyermek látogatja a tiszta magyar iskolákat, u. m. román 1600 és német csaknem 400.
  Határozott tény, hogy a hunyadmegyei tiszta magyar tannyelvű iskolákba román anyanyelvű gyermek több jár, mint magyar. Vannak olyan magyar tannyelvű iskoláink, határozottan az illető községek népének kívánságára állítva fel, amelyeknek tanulói közt egyetlen magyar születésű gyermek sincs. Ilyenek az alsó- és felső-szilvásiak, a bajesdi, mező-livádiai és zajkányi. Borbátvizen 69 között 9 volt a magyar, Felső-Szálláspatakon 218 között 4, Gyógyon 141 között 9, Kis-Barcsán 45 között 1.
  Olyan jelenség, amelyhez hasonlót messze földön nem találhatni. A tiszta magyar iskolákban tanuló 4000 gyermeken kívül, nem magyar tannyelvű iskolákban 9600 taníttatott még kisebb-nagyobb sikerrel a magyar nyelvre. Némelyeknél ugyanez a tanulás az olvasás és írás megismerésén túl csakis egyes szavak és kisebb kifejezések elsajátítására szorítkozott; igen sok helyen azonban minden dicséretet megérdemlő gyakorlottságig emelkedett.
  Őszinte örömmel jegyzem fel, hogy én Hunyadmegye népénél ellenszenvvel a magyar nyelv iránt egyáltalában nem találkoztam, igen azonban gyakran annak elsajátítására irányzott buzgó törekvéssel. Azon jelenségek után, a melyeket e tekintetben Hunyadmegyében tapasztaltam, csaknem hihetetlen előttem az 1880-ki népszámlálásnak amaz adata, hogy Magyarországnak 2 millió 323 ezer román polgára közül magyarul csakis 137 ezer, az egésznek nem egészen 6%-a beszélne.
  Van okom bízni, hogy az 1890-ben bekövetkező népszámlálásnak egyik adata sem fog örvendetesebb gyarapodást mutatni, mint ez.
  Tanítók száma és iskolai kiadások.
  A megye területén működött összesen 353 tanító, akik közül 164 még mindig képesítetlen volt. Ezek legnagyobb részint azokban a szegény felekezeti iskolákban működtek, amelyekhez a jövedelem csekély volta miatt nem lehet képesített tanítókat nyerni meg.
  A 48 magyar tannyelvű népiskolánál összesen 79 tanerő: 64 férfi és 15 nő működött. A 311 iskolának összes kiadása tett 92 ezer forintot; ebbe azonban az iskolai tulajdont képező tantermek és természetben nyert tanítói lakások pénzértéke nincs belészámítva. A 48 magyar tannyelvű népiskolára ebből az összegből 34400 forint esik. Legtöbbe kerültek ezek közül: a deákbányai népiskola 3000, a nagyági 2180, a piski-telepi 1500, a felső-szálláspataki 1400, a vajda-hunyadi 1350, a brádi leányiskola 1100 frt. évi kiadásba. Állami jellegű valamennyi. Legkevesebbe a kőrösbányai róm. kath. és m.-németii helv. hitv., melyekben az illető lelkészek tanítanak s az iskoláknak mindenképp felszámított kiadásai csakis 100-100 forintra rúgnak. Ezeken kívül alól marad 300 forinton az iskolai kiadás m.-illyei, vajda-hunyadi és hátszegi róm. kath. s a hosdáthi és nagy-rápolti helv. hitv. népiskoláknál.
                                                  ********************************************************
  Ez a kép, tisztelt választmány, a melyet megyénk nemzetiségi viszonyairól, főképp a népiskolai statisztika alapján, vázoltam, különböző szempontból tekintve lehet, örvendetes vagy lehangoló; én arra törekedtem, hogy hű és igaz legyen. Gondolom, hogy nem volt helyén kívül felmutatnom ebben a társaságban, amely a megye minden irányú megismerését és megismertetését tette nemes feladatává. Amely feladatnak mentől tökéletesebb megoldására segítse az Isten.

  Magyar Polgár. 1882. május 20. Magyarosítás és magyar nyelvterjesztés. Réthy Lajos tanfelügyelő a következő cikket írja a „Hon”-ban:
  Néhányunknak, akik az erdélyrészi tanfelügyelők közül felhivattunk a múlt hónap vége felé, a vallás s közoktatási minisztériumban folytatott értekezése alkalmával a magyar nyelv terjesztéséről, mint ami a magyarországi népnövelésnek egyik célja, beszéltek a lapok. Olyan lap is akadt, amely későbben visszatérve erre a tárgyra, magyar nyelv-terjesztés helyett magyarosítást kezdett emlegetni és tapintatlanságot hányt a kormány szemére, amiért célját ily nyíltan elárulja.
  Nem szeretek ily dolgokról cikkezni helyzetemnél fogva, mert kormányhivatalban lévén, hivatásom nem az irányadás, hanem a kitűzött irány érvényesítése.
  Midőn azonban tapasztalom, hogy a címül írt fogalmat úgy a napi sajtó, valamint a társadalom gyakran fölcserélt egymással, felszólalók már csak azért is, mert ez a fogalomzavar rendkívül hátráltatja természetes és jogos célunk elérését.
  Fel fogásom szerint kényszerrel magyarosítani ép úgy nincs jogunk, mint amily elengedhetetlen kötelességünk a magyar nyelvet terjeszteni. A nemzetiség, amennyiben a faji hovátartozóság tudalmára és nyilvántartására vonatkozik, feltétlenül emberi és egyéni jog, épen úgy, mint a hitvallás. Az állami nyelv ismerete azonban polgári kötelesség, amelyet egyik feltételévé lehet és kell tenni a cselekvő polgári jogok élvezésének. A fogalmak, a megkülönböztetése meglehetősen kidomborodik a „Schulverein”-nal folytatott küzdelmünkben. Ők azt fogják ránk, hogy erőszakkal akarjak magyarrá tenni a hazánkbeli németséget; mi méltó felháborodással utasítjuk vissza ezt a vádat, midőn csakis az állami nyelv terjesztésére tettünk némely — még épen nem elégséges intézkedést.
  Rosszul tennők, ha az alaptalan ráfogás, vagy a fogalmak összezavarása miatt hátrálnánk egyik főkötelességünk teljesítésében, amelyre az elméleti felfogáson kívül a történelem és a közvetlen tapasztalás is felbátorít. Róma, a császárok alatt kiterjesztette a polgári jogokat a legtávolabb fekvő provinciák lakóira is, azok gyakorlatát azonban feltétlenül hozzá kötötte az állami nyelv bírásához. Szabadon vallhatta magát akárki celtának, gallnak, oláhnak, saracénnak, mihelyt polgárjogi cselekvényt végzett, azt latin nyelven kellett végeznie. Egész sora ült a császári trónon a provinciákból származott császároknak; mindenki tudta, maguk sem tagadták, hogy némelyikük Hispániából, Galliából, más részük éppen Afrikából származott. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy saját faja nyelvét belevegyítse a kormányzatba; kormányzott mindenik latinul. Az a felfogás érvényesül Európa mostani államaiban is, Franciaországon elkezdve egész Romániáig és Szerbiáig.
  És ez a felfogás annyira természetes, hogy a soha iskolába nem járt, idegen országokról nem sokat hallott köznépnél is érvényesül. Mikor Brassóba mentem tanfelügyelőnek, szász polgárok kértek legelébb, hogy gondoskodjam magyar iskolákról, mert ők óhajtják az állam nyelvét megtaníttatni gyermekeiknek.
  Mostan túlnyomólag román lakosság között működöm, és olyan elhagyatott községre még nem akadtam, melynek népe ne örvendene, ha gyermeke magyarul tanul. Maguk panaszolnak igen sok helyen a felekezeti tanítóra, ha nem tanítja elég sikerrel el a magyar nyelvet.
Mihelyt azonban sikerül az izgatóknak azt hitetni el velők, hogy az állam, vagy akárki magyarokká akarja tenni gyermekeiket, izgalomba jő és ellenáll valamennyi s még a mit előbb óhajtott, a magyarnyelv tanulásával szemben is bizalmatlanná válik.
  Legnagyobb és állandó küszködésem arra irányul, hogy meggyőzzem a népet, hogy mi a magyar nyelvet terjesztjük ugyan, de a nemzeti tudalmat nem érintjük. Mihelyt ez iránt megnyugvást szereznek, legbuzgóbb terjesztői az állam nyelvének éppen a nemzetiségek. Éppen azért kiváló hibának tartom, ha titkolgatjuk, vagy csak felig valljuk be, hogy mit akarunk. Olyan eljárással gyanút támasztunk, hogy sokkal messzebb menő céljaink vannak a valódinál. Az erőset és igaz ügy bajnokát s az államot polgáraival szemben nyílt becsületesség és határozottság illeti meg.
A túlzók pedig vegyék eszükbe, hogy magyarosodni lehet, de magyarosítani az állam rendelkezésére álló összes eszközökkel sem. A magyar nyelvet nyílt és határozott eljárással aránylag rövid idő alatt általánossá tehetjük hazánkban, ha kizárjuk azt a feltevést, hogy titokban messzebb menő céljaink vannak.
  Tehát magyar nyelvterjesztés, de semmi magyarosítás!
  Réthy Lajos, tanfelügyelő.

  Magyar Polgár, 1883. március 7. Vaknak a színekről.  
    — Némely román hírlap jellemzésére. —
  Hogy némely román hírlapíró szemében minden rossz és gáncsolandó, ami hazai, ál¬lami és magyar, arra igen csinos példa az alább előadandó eset.
  A múlt év végén magyar nyelvi vizsgálat tartatott néptanítók számára Déván. A vallás- és közoktatásügyi miniszter által kinevezett vizsgáló bizottságnak én voltam az elnöke.
  Mint a lapokban akkor mindenfelé közöltetett, vizsgára állott 65 tanító; oklevelet nyert 49; egy évi újabb készülésre utasíttatott 16.
  A vizsga után nem sokkal cikk jelent meg a szebeni „Telegraphul“-ban, amelyben a vizsgát tett tanítók egyike nagy elismeréssel és köszönettel nyilatkozik a vizsgáló bizottság humánus és előzékeny bánásmódjáról. Egyebek közt azt mondja, hogy ilyen bánásmóddal nyerheti meg a magyarság a nemzetiségeket.
  Ő szintén örvendettem, hogy a bizalmatlansággal eltöltött román tanítókat oly igazságérzőknek és méltányosaknak tapasztalom. Azonban úgy látszik, hogy feltűnt e közlemény a híres „Gazeta Transilvaniei“-nek is s valószínűleg ijedtség fogta el, hogy ki talál hullani az ismeretes „national politika” alapja, ha román lapban magyar emberről és magyar hatóságról méltányosan írnak. Megeresztett hát egy fulmináns cikket ellenem, ugyanazon vizsga miatt. Adatokat szopott az ujjából, s azok alapján azt írta, hogy én, Trefort miniszter titkos utasítására, 100 közül 51 román néptanítót buktattam meg. Tyű, milyen hannibáli kép! A miniszter, aki a háttérben titkosan parancsol, s a tanfelügyelő, aki az előtérben nyeli-nyeli a szegény román néptanítókat!
  A „Gazeta” közleményén éppen dévai román emberek botránkoztak meg leginkább.
  Egyikük elment a képezde igazgatójához; megtekintette az okmányokat, s azok alapján megírta a „Gazeta “-nak, hogy nem bukott ám meg 51 tanító, s készülésre is csak 10 utasíttatott, mert nem 100, hanem 65 állott vizsgára. 
  No, hiszen annak a román embernek is jobb lett volna nem születni. Nem hagy rajta a „Gazeta” egy csipetnyi becsületet, amiért ő egy államhivatalnokot, egy Réthit mer védelmezni. Nacionális elkeseredésbe esik, hogy ilyen áruló csak a románok közt támadhat. A beküldött igaz adatokat, persze, nem közli.
  Erre a szent elkeseredésre a „Telegráful” cikkírója is lelkiismeret furdalásokat kezdett érezni, amiért méltányosan nyilatkozott egy magyar közegről; újabb cikket ír, s abban felfedezi, hogy ugyancsak zsarnoki és buktató szándékú volt az a vizsga, amelyet ő közvetlen becsületes benyomása után oly méltányosnak és humánusnak írt le. Valószínűleg megszégyellte, hogy először becsületes emberként nyilatkozott és beállott „nagy politikusnak.” Mert a „nagy politika “ az, hogyha a magyar állam kalácsot ad, azt nyeljük le, de utólagosan csikorgassuk a fogunkat, hogy megmérgeztek.
  Az aradi g. kel. püspök úgy látszik, nem „nagy politikus “, mert egy igen elkötelező szíves levélben fejezte ki nekem köszönetét a tanítói irányában tanúsított felbátorító, humánus bánásmódért.
  Az ottani „Biserica si Scola” című lap is a püspök útján jár, mert visszautasította a „Gazeta” alaptalan támadását. Kíváncsi vagyok, hogy úgy a püspököt, valamint a lapot nem fogja-e excommunikálni a „Gazeta”, meg a „Telegráful” cikkírója.
  Engem ugyan a méltányosságban, s a polgártársi jó egyetértés hídja építésében semmiféle támadás meg nem ingat; de talán a románokra nézve is egészségesebb dolog lenne, ha magyar emberek és hazai intézmények megítélésében nem fokoznák elfogultságukat egészen a szellemi vakságig.
  Réthy Lajos

  Magyar Polgár, 1885. január 28. Szathmári György beszéde a képviselőházban (kivonat)  
  …És itt szólni kívánok egy konkrét esetről, a dévai állami reál-iskoláról, különösen erről azért, mert a más két állami tanintézet mellett a Királyhágón túl van már oly intézmény, mely részint pótolja az internátust, részint meg is van az. Megvan az udvarhelyi állami reáliskolánál, hol ha jól vagyok értesülve, a megye közreműködésével állíttatott fel ily internátus. Érezték a szükségét annak és felállították. A nagyszebeni állami gymnasium tekintélyes látogatottságát kétség nélkül a mellette, bár vele nem szerves összefüggésben levő árvaháznak köszönheti. Két állami intézetnek tehát van ily segélyintézete, a harmadiknak azonban — a dévainak — nincsen.
Már pedig, t. ház, aki a viszonyokat, bár csak úgy nagyjából, legalább madártávlatból ismeri, igazat fog nekem adni abban, hogy ezen intézetnek rendkívül fontos hivatása van; ha nem léteznék ott, ahol van, ma kellene fölállítani. Úgy de életképességének némely föltételeit nélkülözi, s épen azt kívánom, hogy a t. kormány neki ezeket megadja. Midőn én az államnál kopogtatok segélyért ennek a kulturális és nemzeti tekintetben nagyfontosságú intézetnek érdekében, bátor vagyok hangsúlyozva kiemelni, hogy én is azok közé tartozom, akik azt vallják és hirdetik, hogy ne örökösen és ne mindent az államtól kérjünk, hanem tegyük meg magunk is a magunkét, tegye meg a társadalom a magáét.
  De ebben az esetben nem lehet panasz, mert a társadalom és más tényezők megtették a magukét. Talán lesznek a t. Ház tagjai közül többen, kik bizonyára emlékezni fognak amaz évek során áttartott mozgalomra, mely az egész országot áthatotta éppen a dévai reáliskola érdekében, amely mozgalom, ha jól emlékszem, 10—15 ezer frtnyi segélyalapot hozott ezen intézet fontos és kiváló törekvéseinek előmozdítására. Azonban jóllehet e segélyalap működik az óta a célhoz és hivatáshoz képest, melyet iskolának betölteni és teljesíteni kell, nem elég.
  Hunyadvármegye önmagát megadóztatta és lehetővé tette azon intézet létesítését, tehát a társadalom és vármegye megtette a lehetőt, hátra van még, hogy az állam kiegészítse ezen tényezők működésének eredményét, létesítsen ott egy internátust, melyet mindenki, ki a helyzetet és a viszonyokat ismeri, égető szükségnek tart. A segélyalap megvan, csak valamivel kell megpótolni és létesülni fog ez internátus, kombinálva a segélyalappal. Nem nagy összegről van szó, körülbelül 3—4000 frt évi segélyről és ezáltal létesül oly intézet, mely az iskolának nagy vonzerőt kölcsönöz s ezáltal az iskola népessége emelkedvén, elérjük azt, hogy az általam előbb említett törpe minoritás a 32%-nyi magyarság a reáliskoláknál felemelkedjék legalább a reáliskolai tanulók létszámának feléig az erdélyi részekben.
  Én, t. ház és t. miniszter úr, úgy vagyok értesülve, hogy ez irányban úgy a megye, mint az illető tanintézet felirt a minisztériumhoz. Én teljes meggyőződéssel ajánlom azt a t. miniszter úr figyelmébe, igen kérem, méltóztassék magát alaposan informáltatni, hivatalos úton, hivatalos helyről. Én az ügynek tüzetes tárgyalásába nem bocsátkozom, sem az idő előhaladottsága, sem a tárgyalás hosszadalmassága miatt, csak annyit mondok, azon meggyőződésemet fejezem ki, hogy ha a miniszter úr tájékozva lesz a viszonyok felől, szentül hiszem, hogy egy percig sem fog késlekedni ezen intézmény létesítésével. (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon.)
Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter: Nem ismervén a viszonyokat a dévai reáliskola körül, szívesen fogom venni, ha akár hivatalos, akár más úton, bővebb értesítést kapok; és ha az internátus társadalmi úton életbe fog léptettetni, keresni fogok forrásokat, melyekből azt istápolni képes leszek. (Helyeslés.) Férfi tanítóképezdékre előirányoztatik 366 ezer 900 forint.

  Magyar Polgár, 1885. április 21.
  Szaporodnak a magyar iskolák Hunyadmegyében. A tanfelügyelő jelentette a közelebbi megyei biz. gyűlésen, hogy a vall. és közokt. miniszter a mácsói és brettyei községi iskolák fenntartására segélyt utalványozott, a ponori népiskolát államosította s hajlandónak nyilatkozott Déván is állami iskolát állítani.

  Magyar Polgár, 1885. november 19. A magyar nyelv az idegen ajkú tanítók közt.
  Réti Lajos tanfelügyelő Hunyadmegyében most járja rendre a szolgabírói járásokat, hol az előre berendelt idegen¬ ajkú tanítókat magyarnyelvi tudásukból személyesen megvizsgálja. E lelkiismeretes eljárást követendő például, ajánljuk a többi tanfelügyelőknek is. Réti tanfelügyelő körútjában már eddig is sok derék képzett idegen ajkú tanítóval találkozott; de a gör.-keleti szegényes egyházközségek legtöbbje még mindig olyan egyéneket alkalmaz, kik tanultság és nyelvismeret dolgában a követelmények mögött maradnak.

  Magyar Polgár, 1886. január 23. Új tanügyi lap indult meg Déván, „Magyar tanítóképző” cím alatt, Hetyei Gábor igazgató tanár szerkesztésében; a dévai áll. tanítóképezde tanári kara adja ki s főmunkatársai Emericzy Géza iglói és Bartsch Samu bajai kép. igazgatók. Mindenesetre hézagpótló vállalat ez a havonta kétszer megjelenő szakközlöny, s első száma azt mutatja, hogy hivatásának igyekezni fog megfelelni. Rovatai tanügyi kormányzat, képezdei rész, népiskolai rész és vegyes, főcímek alatt, érdekes közleményeket hoznak, szakférfiak tollából. Tanügyi körök érdekődéssel fogadhatják az új lapot, melynek elfizetési ára egy évre 3 forint.

  Magyar Polgár, 1886. április 21. Román magyar szótár.
  Lázárics János, a dévai állami tanítóképezdének tanára, román-magyar szótár kiadásával foglalkozik. A hézagpótló mű, melyhez hasonló még eddig nem létezik, immár egészen készen van, szedés alá is adatott Nagy-Szebenbe s május végére megjelenik

  Magyar Polgár, 1886. október 8.
  A hunyadmegyei népiskolai viszonyokról a következőket idézzük Barcsay alispán legutóbbi jelentéséből:
  Tankötelesek. A tankötelesek száma volt összesen 39, 090, nyelvre nézve magyar 3437, német 922 és oláh 34, 731.
  Iskolába járók. Az iskolába járók főösszege 26284. Vallás szerint: róm. kath. 1883, gör. kath. 4830, g. kel. 18.110, helvh. reform. 1028, ágost. evang. 343, unitárius 8 és mózeshitű 283.
  Nyelv szerint: magyar 2391, német 1154 és oláh 22,740.
  Az iskolák tannyelve. Ötvenhét magyar tannyelvű iskolából állami 30 volt, községi 2, rom. kath. 9, helv. hitv. ref. 13, Mózes hitű 2 alapsz. egyesületi 1. Községi német-magyar 2, oláh-magyar 6, tiszta oláh 15. Az oláh iskolák száma 254 volt.
  Magyar iskolák rövid áttekintése. Az 57 magyar tannyelvű iskolánál működött 95 tanerő. Ebből férfi 72, nő 23, állami iskolánál 40 férfi és 17 nő; róm. kat. iskolánál 11 férfi és 3 nő; községi iskolánál 3 férfi; alapszabályilag egyesületi 3 nő, helv. hitv. református iskolánál 16 férfi és a mózes-vallásunál 2 férfi.
  Az állami iskolák kiadása 45.220 frt volt; községi iskoláké 1425, alapsz. egyesületieké 1700 forint, róm. katolikusoké 6017 frt, helv. hitv. reformátusoké 6533 frt és mózesvallásuaké 1480 frt. Ezen magyar iskolák növendékeinek létszáma összesen 4661 volt. A tanulók közül magyar 1953, német 565 és oláh 2143.

Déva:
Felekezeti iskolák.
Majd:
1870. tanítás 2 év, alreáltanoda
1870. beindul a tanítóképezde
1871. a tanítás 4 év, reáltanoda
1871. beindul a leányiskola
1875/76 főreáltanoda 5 év
1880/1881-tól 8 év