Réthi Lajos: A mi oláhaink.
(Oláhnyelvű magyar nemzetőrök a forradalom alatt.)
Magyar Polgár, 1888. December 24.
Hunyad-vármegyének a Marostól délre Oláhországig terjedő részén fekszik a szépségéről híres Hátszeg vidéke. A Sztrigy ágai körül terjed el, hegyektől körülvéve, mint valami jól felmért kert; csak a víz kifolyásánál engedve nyílást. Társadalmilag hozzászámították a Sztrigy egész völgyét, amely Piskiig nyúlik le és a Zsil völgyét, amely Petrozsényről lett nevezetes.
Mintegy száz és egynéhány község bontja e területet, a melynek falvaiban egymást érik az úri lakások. Birtokossága a forradalom előtt élénk és boldog társas-életet élt, mint egy nagycsalád. Megfőttek a maguk zsírjában és nem szorultak más vidékekre. Azt tartották, hogy még feleségért sem kell a piskii hídon túl menni, mert a ki azon túl megy, annak eltörik a tengelye, úgy értették, hogy a nekik való jó asszony csak maguk között terem.
Túlnyomólag ők látták el a vármegyét hivatalnokokkal s egyik másik országos állásokra emelkedett. Kenderessy Mihály consilarius, Nopcsa Elek kancellár, br. Nopcsa Ferencz főudvarmester közülük kerültek ki.
Ezt a nagy vidéket a forradalom sem dúlta fel, mondhatni, nem is érintette, habár lakossága — a birtokos osztályt kivéve — egészen oláh nyelvű. Az mentette meg, hogy területén laknak Hunyad-vármegye oláh-nyelvű köznemesei, a kiket még soha sem sikerült eltérítem a hazafias ügytől.
Nem vallják magukat magyaroknak; de az ellen, hogy oláhok volnának, éppen tiltakoznak. Ha nemzetiségüket kérdezik, azt vitatják ma is, hogy ők csakis „nemesek.”
Mező- és Hegyalja-Livádia, Borbátviz, Ponor, Zajkány, Bajesd, Felső Szálláspatak, Maszesd, Fejérvíz, Tóti, Kernyesd, Klopotiva, Alsó- és Felső-Szilvás, Bajos és Lindsina községekben laknak tömegesebben. Magukat a közönséges oláh lakosságnál elébb valónak tartják mindenképen.
Az 1848-iki nagy átalakulás jelszavaiból hozzájuk az egyenlőség és testvériség híre jutott el legelőbb, még pedig oly alakban, amelyet sehogy sem tudtak szívelni. „Fratye” — testvér — megszólítással kezdette illetni őket az oláh jobbágyság. Ez felettébb nehezükre esett, mikor a magyar urak és a tisztviselők is „zsupunye” — uram, kegyelmed — szóval szólították mindig.
Hátszegen oláh határőr parancsnokság uralkodott és működött az oláh felkelés érdekében; de a nemeseket nem tudta elcsábítani, habár azok falvainak egy részébe is be volt vive a határőri szolgálat. A nemesek a magyar urak köré csoportosultak s kölcsönösen megvédelmezték egymást. Az oláh felkelés ott nem juthatott kitörésre.
Nem is gyilkoltak meg egész Hátszeg vidékén mást, csak Bálint Ignácz derék nemes ifjút és Simon György tiszttartót; de ezeket is marosmenti oláhok. Oláh-Brettyén lakott mindkettő s a Piski hídnál történt csata után a magyar táborból térvén haza, azzal gyanúsították őket, hogy kémkednek. Akkor is nem a vidékbeli nép bántotta, hanem — amint említem — egy marosmenti csapat tört reájuk Gligorescu tribün vezetése alatt és elindították, hogy Hátszegre kísérjék a greniczer-commandó elé. Útközben aztán a hátszegi erdőben meggyilkolták.
Hunyad-vármegye mostani főpénztárnoka, Kenderessy Farkas tisztelt barátom beszélte el ezeket nekem, aki az egész forradalmi időt otthon töltötte, mint szolgabíró. Tőle tudom azt is, hogy a hátszegvidéki hű nemességet nemzetőrséggé szervezték, a melynek főparancsnoka Pállfy Domokos brettyei birtokos volt. Zászlóaljparancsnokok: maga az elbeszélő, továbbá: Puy Elek puji, Mara József felső-szállápataki, Pára Antal alsószilvási és Szilvássy László brettyei birtokosok. Volt még egy hatodik nemzetőr zászlóalj is a megyében, talán a dévai.
Hadi tetteket ez a nemzetőrség nem vitt véghez, hanem megvédelmezte magát és a vidékén élő magyar birtokosságot s megtartotta honfiérzetét. Kellett is aztán szenvednie az absolutismus idejében hazafias hűsége miatt. A greniczerekből lett beámterek különös bosszúval estek neki és mindenképpen gyötörték.
Nemcsak hogy a „zsupunye” címet nem adták meg, hanem börtönözték, sőt verették is az ilyenhez nem szokott nemességet. A derék emberek túlélték ezt is s mihelyt sor került rá, hogy régi nemesi jogukon képviselőválasztásban részt vegyenek, híven a magyarsággal szavaztak mindenhol.
Mostan magyar tannyelvű állami iskolákkal vannak ellátva falvaik, és ők örömmel szemlélik gyermekeiknek azon állam és azon nemzet nyelvében való gyarapodását, a melyhez való hűségüket apáiktól örökölték.