SZŐTS SÁNDOR.
1905. év december 5-én súlyos csapás érte iskolánkat. Szőts Sándort, a boldog emlékű „kicsi papot“, a közszeretetben álló református lelkészt, intézetünk buzgó hitoktatóját szólította magához az Úr! Régi, derék munkása volt iskolánknak, ahol évekig tanította a vallást, azzal a szerény egyszerűséggel, mellyel a Mindenhatót szolgálta három évtizedig.
Mert addig volt az Úr szolgája. Három évtizedig hirdette fáradhatatlanul a krisztusi igazságot: van a jónak jutalma, van a rossznak büntetése! Élete megtestesült küzdelem és munka volt és íme, az az utolsó hörgés, mely befejezte azt, mintha ellent mondana annak az általa hirdetett vallási igazságnak. Küzdött, fáradt élete alkonyáig, de úgy járt, mint a bibliai Mózes, kinek megmutatták az Ígéret földét, de a bemenetelt megtagadta tőle az az ismeretlen isteni hatalom.
1852-ben, kedden született. Papi család gyermeke volt. Nemesi előneve: „Sóváradi“. Szegény Kicsi Pap, olyan egyszerű, olyan szerény voltál, hogy talán csak te tudtad egyedül azt a nemesi előnevet; lehet, hogy a hosszú évtizedek alatt te magad is elfelejtetted. Iskoláit egytől-egyig kitüntetéssel végezte s még életben levő tanárai ma is emlékeznek a gyors felfogású okos fiúra. A budapesti egyetemen sem lankadt buzgalma és szorgalma. Ép oly sikerrel birkózott meg a theologia bonyodalmas tudományával, mint a gimnázium egyes tantárgyával, ugyannyira, hogy kiváló szorgalmának jutalmazásául a negyedik év után ösztöndíjjal az utrechti egyetemre küldték, hol befejezte tanulmányait.
Budapesten már ismerték az agilis fiatal papot s midőn Hollandiából visszakerült, az akkori püspök segédlelkese lett. Csakhamar állandó lelkészi állás után nézett. 1878-ban a dévai egyházközség választotta papjának s nyomban a következő évben nőül vette Becsky Máriát, kivel azóta a legboldogabb házasságban élt. Lelki szemeink előtt áll az ifjú lelkész. Erős szívvel jön gyülekezetébe és látva a kezdetleges állapotokat, egymásután szövi nagyszabású terveit, melyek egytől-egyig egyháza javát célozzák. Az eklézsia anyagi zavarokkal küzd, papjának még a mindennapi kenyeret sem tudja megadni, de ő mindezeken túlteszi magát. Nem ismeri a fáradtságot és hívei meglepetten látják az évről-évre való gyarapodást lelkiekben és anyagiakban egyaránt. Nem kesereg a jelenkor módjára azon, hogy hogyan fog megélni, hogyan fogja a magyarságra vonatkozó fontos misszióját teljesíthetni, hanem munkához lát és megteremti a sikeres munka előfeltételeit maga! Ha az akkor oly gyakori pénzhiány esetén javítani kellett, megszerezte az anyagiakat gyűjtés útján. Papi lakot kellett építeni a régi, rozoga helyébe! Hát beállott építésznek, ha kellett pallérnak is és felépítette az új papi lakot a saját terve és vezetése alatt!
Minden esztendő új bajokat hozott. Évekkel ezelőtt egy földrengés megingatta alapjaiban az isten házát. Ha nem talál könyörületes szívekre, hát kénytelen a szabad ég alatt dicsérni az Urat. Ekkor tűzte ki élete legnagyobb célját, ekkor juttatta el az ország minden kicsiny falujába esdő szavát: „Templomot gyülekezetemnek.“ És gyűjtött és fáradt minden erejéből 16 hosszúkeserves évekig. Fillérenként közel negyvenezer koronát gyűjtöt,t és amikor már megbirkózott minden nehézséggel, amikor már átvergődött a minden néven nevezhető bizottságokon, akkor orvul meglepte a sorvasztó kór, és rövid egy hónap alatt kikacagta a morált, az igazságot, az isteni tant, melyet 30 évig hirdetett és mely utolsó óráiban cserben hagyta őt.
Hát van-e a jónak jutalma, a rossznak büntetése?
Pedig mindezt önzetlenségének köszönhette. Felépíthette volna ő azt a templomot már régebben is, de ő nagyot, szépet akart még akkor is, ha abba az új templomba elhelyezett márványtábla nem is az ő lelkészkedési évét fogja feltüntetni.
Szegény jó László Ignác nem egyszer buzdította: „Építsük már fel azt a templomot, akár hogyan, de építsük fel, hadd lássuk legalább még életünkben.“ De ő mindig határozottan felelt hűséges fegyvertársának:
„Nem, nem bánom, ha nem is érem meg, de olyan legyen, amilyennek én szeretném.“
Szegény jó Szőts Sándor, a templomod csakugyan olyan lesz, amilyennek te álmodtad, amilyennek a te szereteted képzelte el. — Nem érted meg, de annak a templomnak minden köve, minden porcikája hirdetni fogja, hogy volt egy pap, a ki Isten szolgája volt, önzetlen volt és munkás, a ki nemesebb volt minden nemesnél.
Ilyen volt Szőts Sándor. Életét, életének tragikumát néhány szóval mondja el gyászjelentése: „Csak az élet munkájából volt osztályrésze, gyümölcsétől megfosztotta férfikora delén a könyörtelen halál. A reformátusok új templomában már csak nemes lelke emlékének adózhatnak hívei.“
De nemcsak saját egyházában volt buzgó és munkás, hanem az egyházmegye közéletében is kivette osztályrészét. Nem tudok egyetlen esetet, kivéve, ha halaszthatlan papi kötelezettség akadályozták, hogy az e megyei közgyűléseken részt, mégpedig tevékeny részt ne vett volna. Ritkán volt oly fontos ügy, melynek kedvező elintézését, mély értelmet, bölcsességet tanúsító, higgadt hozzászólásával elő ne segítette volna. Sokszor szerepelt nagy és fontos ügyekben, mint előadó, amikor szakértelmét visszatükröző javaslatai csaknem mindig el is fogadtattak. Egyházmegyéje még mint fiatal papot — látva készültségét, buzgóságát és rátermettségét — 1879-ben megválasztá direktornak és ügyészének, de rövid 3 hónap múlva lemondott, látva hogy vagy ezen hivatala, vagy egyháza szenvedne hátrányt, mert belátta egy ily népes és sok munkát igénylő papi állásnak — mint a dévai — lelkésze nem viselhet közhivatalt is. Hosszú időn át fogja az e. megye érezni hiányát tanácskozó termében!
Előadásának közvetlensége, beszédeinek subjektívsége és gyönyörű nyelvezete nem csak híveit ragadta el sokszor, de e megye területén nagyon sokakat meghódított, annyira, hogy többször elhívták más egyházakba is a megszomorodott szívek megvigasztalására.
És íme mily váratlanul lezárultak örökre az ajkak, melyek oly elragadó ékesszólással hirdették az örökkévalónak nagyságát, hatalmát, jóságát és szeretetét, melyek oly sokszor hintették a fájó szívekbe a megnyugvás gyógyító balzsamcseppjeit. Ő már pihen; lelke már meghallotta az Igaz Bírótól a kedvező ítéletet: „Jól van, jól, hív szolgám, hív voltál a kevesen, menj be a te Uradnak örömébe!“ Legyen emléke áldott!
A DÉVAI M. KIR. ÁLL. FŐREÁLISKOLA XXXV-IK ÉVI ÉRTESÍTŐJE AZ 1905—1906-DIK ISKOLAI ÉVRŐL
KÖZZÉTESZI GÖLLNER KÁROLY IGAZGATÓ, DÉVA
NYOMATOTT HIRSCH ADOLF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN 1906, 39-42. oldal.