Molnár Péter meggyilkolása 1927.

Déva és Vidéke, 1927. április 16. Haróiak támadása a dévai csángógazdák ellen.

      Eme tárgyról Dr. Leitner Mihály főszerkesztőnk „Húsvéti cikk" című cikkében emlékezik meg s igy mi e helyen csak, az egyszerű történetet akarjuk lerögzíteni.
   A csángóktól az agrártörvény alapján kisajátítottak a Maros túlsó partján lévő földből mintegy 103 hold legelőt. Természetesen ebbe nem nyugodtak bele és megfellebbezték. Hosszas bizonyítások után a legfelsőbb agrárbíróság vissza is ítélte a kérdéses földet a csángóknak. Hét telepes gazda: névszerint László János, Kásler Adám, Burián Ferenc, Dávid János, Daradics György, Hompot István és Molnár Péter április 12-én átmentek, hogy a földjüket ismét kimérjék. Már a révháznál egy 25—30 tagból álló csoport fenyegető magatartást tanúsított, ennek ellenére a csángók hozzáfogtak a munkához. Néhány percre rá azonban Haróból egy körül¬belül 200 főnyi tömeg kapákkal és fejszékkel felfegyverkezve rohant rájuk, bár a csángók két rendőr kíséretében voltak. A rendőrök enyhe közbelépése nem használt s a hét gazdát úgy összeverték, hogy alig tudtak elmenekülni. Öt csángó Baláta felé menekült, ahol szerencsésen csónakra bukkantak és átjöttek, egy Sárfalva felé, ahol szintén csónakon átjött Molnár Pétert azonban minden jel szerint agyonverték és a Marosba dobták. Holttestét eddig még nem fogták ki.
    A hat sebesült közül Kásler Ádám és László János súlyos betegen fekszik, a többiek is az ágyat nyomják. Molnár Pétert felesége és öt apró árvája gyászolja. Az eset nemzetiségi különbség nélkül egész Dévát izgalomban tartja. Biztos adatok vannak arra, hogy a harói parasztságot bujtogatták és biztatták e vakmerő bűncselekményre és azért maga a románság érdeke kívánja, hogy a nép ezen bujtogatóira is kiterjesszék a vizsgálatot.
    Egyébként a dévai Magyar Párt f. hó 13-án tartott választmányi ülésén magáévá tette az egész ügyet és minden irányban megtette a szükséges intézkedéseket. Az eset részleteiről és a megindított vizsgálat eredményéről jövő számunkban bővebben számolunk.

 Molnár Péter (1888. március 11 Andrásfalva - 1927. április 12. Déva)

Déva és Vidéke. 1927. május 14. MOLNÁR PÉTER

    Temetésről jövök.
    Egy tragédia hősét kísértük ki utolsó útjára.
    A tragédia hősei azért buknak el, mert összeütközésbe kerülnek környezetük felfogásával.
    Tévedésükért életükkel lakóinak.
    Mi volt Molnár Péter tévedése?
    A huszadik század népeire örökségként szállt a múlt században tömérdek véráldozat árán törvényre emelt egyenlőség eszméje. Ez az eszme hatotta át Európa népeit akkor, midőn a rabszolgaság egyik maradványát, a jobbágyságot eltörölve, az adózás, katonáskodás és más közterhek viselésében, nemkülönben az emberi jogok gyakorlásában egyenrangúaknak ismerték el az állampolgárokat. Molnár Péter a jogegyenlőség eszméjéhez ragaszkodott most is.
    Tévedett!
    Tévedése életébe került.
    Minden állam megállapítja a rendet, szabályokat alkot általános érvényességgel és kijelöli minden polgár részére a jogköröket. Aki ezen jogkörön belül mozog; másnak nem árthat, és maga is biztonságban érezheti magát. Molnár Péter földet vásárolt, vételárát kifizette és nemcsak ő vélte azt a magáénak, hanem a legfelsőbb bíróság is elismerte jogos tulajdonosnak. Méltán azt hihette tehát, hogy ezen jogos szerzeményének gyümölcse őt illeti meg és orcájának véres verítékével megmunkálhatja a földet, hogy feleségének és öt apróságának ellátásáról gondoskodhassék.
   Tévedett!
   Tévedése életébe került.
   Minden alkotmányos országban, így Romániában is, magasrangú tisztviselők őrködnek afelett, hogy a törvényeknek és a bírói határozatoknak mindenkivel szemben
érvény szereztessék. A „mindenki” fogalmában a magyar kisebbség tagjai is benne foglaltatnak. A gyulafehérvári határozatok, a párisi egyezmények és az Alkotmánytörvény így rendeli ezt. Ki hinné el, hogy akadjon valaki, aki a legfelsőbb bírói ítélet végrehajtását megakadályozni iparkodjék akkor, midőn az magyar embernek kedvez? Molnár Péter nem hitte.
    Tévedett!
    Tévedése életébe került.
    És ez emeli ki az esetet a mindennapi bűnügyek krónikájából és avatja azt kisebbségi kérdéssé. Molnár Péter tragédiája ezért nyilallik át minden magyar ember érző szívén. A háború folytán leromlott erkölcsök egész Európa szerte hajtják és kergetik a társadalom telhetetlenjeit a gyors meggazdagodás felé. Fékeveszett ösztönök és durva hatalmaskodások fegyverével igyekszik az erősebb letiporni a gyengébbet. A gyengébbek pedig ma mindenütt a kisebbségek, akiknek lebecsülése, bántalmazása és elnyomása ma dicsőség számba megy Európában. A túlfűtött, beteges nacionalizmus hősei valósággal tobzódnak a kisebbségek elleni gyűlölködésben és teljesen megfelejtkeznek az emberi méltóságnak kijáró tiszteletről és szeretetről.
    Eljön azonban a kor — mert el kell jönnie — amidőn az emberiség szolidáritásának érzete újból megtalálja útját a szívekhez és a Molnár Péterek nem csak a föld alatt, hanem a földön is egyenlők lesznek.
    Molnár testvér!
    A föld porából vétettél, a földért estél el és kerültél újból a földbe. Életed nemzeted oltárán esett áldozatul, azért egész nemzeted őrzi kegyelettel emléked.
    Nyugodjál békében!
    Dr. Leitner Mihály

    Molnár Pétert hazahoztuk és eltemettük. Hová tűnt el Molnár Péter?
  Április 12-én 7 csángógazda kiment felmérni a legfelsőbb Agrárbíróság által nekik ítélt földet a Maros jobbpartján. Igazságukban azonban csalódtak, voltak olyan érdekeltek, akik ezt a döntést helytelennek minősítették s a közvetlen érdekelteket arra buzdították, hogy őket tettlegesen bántalmazzák.
    A harói román gazdák fegyvert fogtak a hét dévai csángógazda ellen. Ki-ki úgy menekült, ahogy tudott. Nagyobb és kisebb ütlegek árán. Hat megmentette az életét; egy azonban: Molnár Péter a Maros szőke hullámaiban lelte halálát. S amikor a gyászos ütközetből hazaértek, amikor a testi sebekkel együtt még annál is jobban sajogni kezdett a lélek, a lelken, a kisebbségi magyarságon, a jogrenden, az igazságon ejtett sérelem, belenyilallott a szívükbe, hogy mártírsorsú testvérük holttestét ki kell fogniok a Marosból.
  És április 13-ától kezdve szakadatlan keresték, amíg a hatóságok egy szép napon be nem tiltották azt. S bár néhány nap múlva ismét megengedték a holttest felkutatását, a dévai csángótelepre hatalmas felleg borult. A szívek elszorultak, a szemek a földre néztek, az orcák tétován tekintettek egymásra: Hogy lehet az, hogy igazságtalanul meghalt testvérünket még csak meg sem kapjuk, hogy lehet az, hogy a beteg özvegy nem tudja eltemetni a férjét s az öt árva, nem tud elbúcsúzni édes apja koporsójától?
  Hogy lehet? Magyarázat sehol sem volt erre. A szívek könnyeztek, a szemek az ég felé tekintettek és igazságot, legalább a halál után elégtételt követeltek. És megkapták. 

   Megtalálják Molnár Pétert.
Szombaton, május 7-én, tehát 25 nap után, száguldott végig a városon a hír, hogy megtalálták Molnár Péter holttestét. A marosbrettyei tanító látta meg himbálózni a szőke Maros csendes hullámain és odavaló halászok segítségével húzták ki az arcban már megfeketedett hullát. Zsebében még ott volt a fényképes vadászati igazolvány, mert vadászni is szeretett.
    A boncolás.
   A dévai Magyar Párt és a csángók, a hatóságok engedélyével, azonnal dupla koporsóval siettek Marosbrettyére, visszahozni Molnár Pétert és temetésével elégtételt szolgáltatni szel¬lemének. Egy érc és egy fakoporsó volt mindjárt kezdetben nyughelye. Ott Marosbrettyén, bekarbolozták és behozták Dévára a dévai Seiger-cég autóján. A Csángótelep türelmetlen volt és izgatott, de várni kellett, a hivatalos boncolás csak másnap, vasárnap délelőtt 10 órakor vette kezdetét a városi hullaházban. Ideszállították a Molnár Péter holttestét. Dr. Robu Miklós, Dr. Hosszú Jenő, Dr. Derevics, marossolymosi járási orvos jelenlétében Dr. Kozma József kórházi orvos végezte a boncolást. A csángó testvérek is ott voltak és legyőzve a fájdalmat, amit a félig megfeketedett és oszlásnak indult hulla látása okozott nekik, végig nézték, hogyan nézte meg az orvosi szem Molnár Péter belső szerveit, kikutatni a halál okát.
    Mi a halál oka?
   Sérülés sehol nem volt rajta — állapította meg a tudomány — a szíve azonban abnormálisan nagy volt. A halált nem fulladás okozta, hanem szívbénulás, amely az egy vagy másfél kilométeres futás után a Maros hullámaiban való elmerülés pillanatában talán azonnal is beállhatott.
    Eme orvosi véleményre a közelállóknak eszébe jutott a szemtanuk ama állítása, hogy Molnár Péter a Maros hullámaival küzdve feleségét és öt kisgyermekét említve, életéért könyörgött. És nem kegyelmeztek. S lehet bármi az orvosi megállapítás, anélkül, hogy kételkednénk annak helyességében, Isten és ember előtt nyíltan kijelentjük, a dévai csángógazdák teljes határozottságával és egyöntetű felfogásával egybehangzóan, hogy Molnár Péter dévai telepes csángógazdát, egy asszony szerető férjét, öt apró gyermek szerető, kenyérkereső édes apját 1927. április 12-én a harói gazdák megölték.
    Hogy honnan vették azt, hogy a szőke Maros hullámainak hidegsége okozta esetleg a halált vagy éppen Molnár Péter abnormis nagy s így talán gyenge szíve: az mellékes. Végeredményben: Molnár Pétert megölték, kiragadták, erőszakkal elvették az élők sorából.
    Molnár Péter visszatér a családjához.
    S amikor a boncolás eredményét a testvérek megtudták, mintha csalódás ült volna ki az arcokra; hogyan hát nem ütötték? De a másik pillanatban ismét a valóság rettenetes súlyával esett az agyakra, hogy Molnár Péter meghalt és Molnár Pétert vissza kell adni legalább holtan és legalább néhány órára dupla koporsóban is családjának, az özvegynek s az öt kis, árvának. És Molnár Péter vasárnap déli harangszó mellett dupla koporsóban bevonult galambdúcos kapuján kicsiny, alacsony házába.
    Molnár Péter már-már feloszló teste még egyszer visszatért abba a házba, ahonnan április 12-én vidáman, munkabíróan elindult, amely ház egész lényét betöltötte, amelynek a javára szentelte egész életét s amelynek s a benne lakó asszony és gyermekek érdekében akarta a legfelsőbb bíróság által is neki adott földet művelni.         Jajveszékelő asszony, síró-rívó gyerekek fogadták a holtan néhány órára búcsúzni jött családfőt. A 25 napi érthetetlen várakozás könnytelen merengései után, az asszonyból kitör a sírás. Az eddig érthetetlen és hihetetlen most valósággá vált, a hírek igazat mondtak, szeretett urát, gyermekeinek apját megölték! Elapadhat-e ilyenkor a könny, megszűnhet ilyenkor a sírás?
    A temetés.
   Nem, sohase — úgy érzi a szív. De mégis, néhány percre szünetel. Azután jön a temetés délután 5 órakor és újból felbuzog a könny a fájdalmas szemből, mert most már véglegesen elviszik tőle urának még a felbonthatatlan koporsóját is. Az utca és az udvar tele népséggel. — A kis alacsony házban a koporsót az özvegy öleli és halott urának nevét kiáltja. A gyermekek apjuk után siránkoznak. A ház is tele mindenütt könnyes szemű asszonyokkal és férfiakkal.
    A nap szinte égetően süt, a közeli hegyek életet és reményt hirdető zöld koszorút alkotnak, de a szívek nem látják már azt, a kívül barna, belül cinkoporsó a halált, a véglegesen eltávozást hirdeti nekik. Öt óra körül van: szekereken érkeznek meg a katholikus papok, szinte velük egyidőben a dévai Magyar Párt választmányi tagjai méltóságteljes zárt sorokban, élén a zöld (kék virágokkal díszített) koszorúval, rajta ezzel a felírással: „A magyarság, Molnár Péternek”. Mint a golfáram az Óceán vizében tör magának utat a kicsiny csapat, élén Dr. Leitner Mihállyal. Könnyön, síráson keresztül ér a koporsóhoz, ahol az özvegy ontja könnyeit és felharsog a bátor szó: „Molnár Péter özvegye mi magyarok részvétünket nyilvánítjuk szerencsétlenségedben s azért jöttünk, hogy megmondjuk neked, hogy amíg mi élünk Téged el nem hagyunk és gyermekeidet édes apja helyett nevelni fogjuk. Adja Isten, hogy egészségben tudd elviselni azt a nagy fájdalmat, amit az Ég, férjed tragikus halálával, reád mért. Csukló zokogás a válasz. Hol is lenne a köszönet, hol is lenne a gondolkozás e megrémítő, őrjítő fájdalomnál? Néhány perc múlva az özvegy szívszaggató jajveszékelése közben a koporsót kiteszik az udvarra. Kezdetét veszi a katholikus szertartás. A gyászolók maguk elé néznek, a könnyek talán nem peregnek oly erősen a többi sze¬mekben sem, amikor átveszik a pap szájából „és ne vigy minket a kísérletbe". A nap egyforma erővel tüzel s mikor a koporsót felveszik, hogy a gyászkocsiba tegyék, ismét felhallatszik a zokogás.
    A szemek könnyel telnek meg, akkor már majdnem csupa asszonynépség van csak az udvaron. A férfiak zárt sorokban a gyászkocsi előtt sorakoztak. Legelől a lovas csángó a fekete zászlóval, azután a zenészek, utánuk a Magyar Párt élén Göllner Károly és Dr. Leitner Mihály elnökökkel és utánuk a kisebbségi sors engedelmes viselői, városi polgárok, de túlnyomólag csángó férfiak.
    Elindul a szomorú menet.
  Félhatkor indul meg a méltóságos gyászmenet. A zene nemsokára hátrább vonul, mert a leszegett fejű férfiak sora olyan hosszú, hogy a zene nem hallszik a gyászolókig. A lovast is megfosztják lovától, a városban már ló nélkül viszi a gyászlobogót. Így halad a menet, mint egy hatalmas folyam, az árhullámaitól, embertömegtől kísérve minden oldalon be a városba. A piactéren a gyászlobogó a Kaszinónál tart, amikor a gyászkocsi a Nussbaum-gyógyszertárnál kifordul.
    Mint egy phalanx, mint egy néma, hatalmas és erőteljes demonstráció, könnyeket csavaró félelmes nézésű szemek, nagy fájdalmat visszaszorító elhallgató szájak. A jogrend, az igazság s a kisebbségi magyar sors sötét felhős gondolatai boronganak a lelkekben. Sehol egy szó, sehol egy erős mozdulat. Csendes megadás, csendes ima, csendes jel arra nézve, hogy vagyunk, élünk és igazságot akarunk! A dévai piacon áthaladó zord kisebbségi menet örökké emlékezetes lesz mindannyiunk számára.
   A temetőben.
Ilyen zord méltóságban halad a menet a szűk Bethlen utcán át a katholikus temetőbe. A tömeg befolyja az egész utcát, a menet rég a temetőbe ér, amikor Molnár Péter gyászko¬csija csak a patakon döccen át. Az elől érkezetteknek sokat kell várni, amíg Molnár Péter koporsóját behozzák a sírhalmok között és elhelyezik a minden földi keservet és igazságtalanságot, fájdalmat és könnyet eltakaró sírüreg fölött. Felhangzik a papok ajkán az ének és az ima: „Miatyánk ki vagy a Mennyekben../.
Megreszketnek a lelkek s a napsütéses meleg május nyolcadiki napon felnéznek, hogy hogyan lehet ez? Kétkedés szállja meg a sírokat ellepő élők tömegét, amikor az özvegyre és kisgyermekekre néz.
   A szertartás befejezést nyer. Határozott tekintetű, nagybajuszú férfi lép a sír peremére: Dr. Leitner Mihály, a dévai Magyar Párt elnöke. A magyarság nevében ő búcsúztatja a halottat.
— „Némuljon el a vád e sírnál, hallgasson el a panasz, ne vádolj szívem, ne panaszolj szám, amikor Molnár Péter sírjára tekintek. Legyünk azon, hogy végre mindnyájan elérjük itt a földön is annak a békének a honát, ahová most Molnár Péter testvérünk költözött”.
Utána Csobot Lajos csángótestvér búcsúztatja el a halottat. „Ne csak sírjunk szerencsétlen társunk sírjánál, ne csak könnyezzünk, hanem e szent és tragédiás percben fogadjuk meg, hogy a beteges özvegyet nem fogjuk elhagyni és az öt kis árvát örökké gyámolítani fogjuk."
    Puha anyafölddel takarják be.
Földdübörgés kíséri e szavakat nemsokára. A koporsó földet ért és ráhullottak az első göröngyök. Szívet tépő sírás, zokogás, kiáltás. De menni kell, Molnár Péter sorsa elvégeztetett, a föld visszakérte földet szerető testét, lelkét, földet kívánó, földért harcoló akaratát.
    A föld puhán bepólyálta szenvedő szívét, sokat hányatott, 25 éjszakán a Maros hideg hullámaiban himbálódzó testét. Déva város és a Csángótelep polgársága pedig szinte megkövülve a fájdalomtól, alig tudott megmozdulni az igazságtalanságot takaró sírhalom mellől.
   És azután látszólag minden csendes...
   És ezen a napon is a rendes időben lett sötét. A nap rendesen távozott. Ki tudja mit mondott éther-rezgéseivel, amikor a temetői fák lombjai közül, utolsó vörös sugaraival végigcsókolta a friss sírhalmot s a szeretetet jelképező koszorúkat?
   Megadtuk az elégtételt.
   Molnár Pétert eltemette Déva város magyar polgársága. Molnár Péternek elégtételt szolgáltatott az a koldus magyarság, amelynek legnagyobb fegyvere a szótalan demonstráció volt. Félelmetes erkölcsi erőtömeg vonult végig a városon a gyászkocsi előtt, félelmetes fájdalom csapódott az égre, igazságot és enyhülést követelve.

Kovács Károly

 Ps. 1927 május 28. Az első, letartóztatott vádlott, Jurj Adam harói lakos.

    Déva és Vidéke. 1927. október 29.
   Segítsünk a harói gyilkosság szerencsét¬len magyar áldozatainak árváin.
Özv. Molnár Péterné és 5 kis árvája részére a következő adományok folytak be: Dr. Martonossy György Déva lei 1000, Dr. Lengyel Zoltán Déva lei 500, Bubárnik Miklós Deva lei 200, Dr. Szőcs Gerő Déva lei 300, Makoviechky Dániel Lu¬pén lei 100, Józsa István Déva lei 200, Man¬heim Lajos Páris lei 1000, Dr. Meskó Miklós lei 1000.
Fogadják a nemes szívű adakozó Molnár Péter özvegyének és öt kis árvájának hálás köszönetét. A segélyező bizottság felkéri ezúton is az áldozatkész közönséget, hogy adományaikkal különösen most a tél küszöbén enyhítsék a beteg özvegy és az öt kis árva
nyomorát és adományaikat sürgősen juttassák el Bramberger Antalhoz (Közgazdasági Bank Déva) ki a segélyek összegyűjtésével van megbízva.

    Déva és Vidéke. 1927. november 19. Újabb adományok érkeztek a harói gyilkosság áldozatául esett Molnár Péter öt kis árvájának és özvegyének segélyezésére és pedig Közgazdasági Bank r.-t. Déva 500 lei, Dévai Takarékpénztár Déva 500 lei, Erdélyi Hitelbank fiókja Déva 500 lei, Iparosok Bankja r.-t. Déva 300 lei, Antóny Sándor Déva 100 lei, S B. Déva 200 lei, Salamon Adolf Déva 100 lei, K. F. Déva 200 lei, Kálmán Lajos Déva 100 lei, Dévai Ecetgyár 200 lei.
A nemes szívű adakozók fogadják az özvegy és öt kis árva meleg és hálás köszönetét, amiért kegyes adományaikkal a már itt lévő zord és hideg tél keménységét elviselhetővé tették. Újólag kérjük a mindig adakozni kész közönséget, hogy az ilyen szomorú körülmények között visszamaradt család részére adományaikat — mivel most a tél elején arra a legnagyobb szükség van — sürgősen juttassák el Bramberger Antalhoz Déva,
(Közgazdasági Bank) ki a segélypénzek összegyűjtésével van megbízva.