Szentülőben…

   Évek óta történik említés az Erdélyben pusztuló magyarságunkról. Ez a folyamat már évszázadokkal ezelőtt elkezdődött és sajnos napjainkban is folytatódik. Többen feldolgozták már ennek okait, mint egyes népek tömeges bevándorlása a XVI-XVII. századoktól beindulva, az akkori magyar földesurak szerepe ezek letelepítésében, pártfogolásában, földhöz juttatásában, más népek elvándorlása, és nem utolsó sorban egyes népcsoportok túlzott szaporasága. Bizonyos események lezajlásában kitűntek azoknak a román földesuraknak is, akik úton-módon magyar nemesekké váltak, bár belsejükben talán sohasem lettek azokká, csak a rang és a birtokuralás-megtartás érdekelte.
   Írásom leginkább a XIX. századi eseményeket dolgozza fel, és ennek oka is van. Napjainkban is, mint általánosan, sokkal nagyobb az érdeklődés a középkori és a honfoglalás időbeli események iránt, elfeledve azokat, melyek mondhatni csak a tegnap történtek, illetve most 150-200 éve. Akkor, a XIX. században, illetve a 12-ik órában még lehetett volna az itteni magyarságon segíteni. Hogy ez nem történt meg, az nem az egyszerű emberek hibája, akik mint mindig csak szenvedő alanyok voltak, és akiket az akkori politika olyan szintre süllyesztett, hogy kénytelenek voltak csak a mindennapi megélhetésért küzdeni.
   Földrajzi elhelyezésénél fogva Hunyad megye inkább ki volt szolgáltatva a tömeges, önkéntes bevándorlásoknak. Azonban a XIX. században szervezett betelepítéseket is végrehajtottak. Ezt egyrészt a megye rohamos iparosodása követelte, másrészt a magyarság tömeges elmenése. Amely magyarság abba a sajnálatos helyzetbe került, hogy saját hazájában nem volt olyan sorsa és annyi kedvezménye, mint a betelepülteknek vagy az akkor kisebbségben levő népeknek.
   A bányavidéki új tárnák megnyitása, a vaskitermelés, a vasútvonalak kiépítése, az erdőkitermelés sok idegen ajkú lakost csábított a megyébe. Így kerültek bánáti németek a Zsil völgyébe, majd Vajdahunyadra és Pusztakalánba, olaszok a Hátszeg melletti erdőkitermelésbe, morva-cseh lakosok a Déva melletti nemesfém bányákba (Nagyág, Boicabánya, stb). Mekkora méreteket öltött ez? Nehéz nekünk ma elhinni, hogy 1850-ben Nagyágnak több lakosa volt (2742), mint Dévának (2129), és létezett olyan idő, amikor hét temetőjét tartották számon.
   A temetők egyike azon néma dolgoknak, melyek egy jó megfigyelőnek rengeteg dolgot el tudnak árulni. Teszik ezt abban az esetben, ha még léteznek. Mert nemcsak a magyarság pusztul a megyében, hanem templomaik és temetőik is. Hívek hiányában sanyarú sorsa jutott a Dévához közel eső jófői, marosillyei, marosnémeti, boicabányai, nagyági, nagyrápolti, kéméndi templom, hogy csak néhányat említsek.
Ami a híveket illeti, ezek szempontjából sokat nyomott a latban az 1919-es rendszerváltás, amikor nemcsak tömegesen hagyták el a vidéket, hanem ugyan úgy tértek át (családi vagy politikai okokból) a görög keleti vallásra.

   Azonban a kövek beszélni képesek, és ez fennáll a temetők esetében. Vidékünkön több temetőnek már csak a neve az, hogy „magyar temető”, mert az ott nyugvók szempontjából inkább nemzetközi. Ez a gondnokság és az azokat ellenőrzők mulasztása. Más temetők azonban pusztulnak, bár felbecsülhetetlen dolgokat lehetne bennük felfedezni. A sírkövek alakja, azok díszítése, felirata rengeteg értékes adattal tudna szolgálni a művészettörténészeknek és a népi verseléssel foglalkozóknak. Szüksége lenne mihamarabb a régi sírkövek feltérképezése, mert azok lassú, de biztos pusztulásra vannak ítélve. És nemcsak az idő vasfoga által, hanem azok által is, akik semmit sem értenek a sírfeliratból és a mozdítható, gazdátlan sírköveket újrafelhasználásra elhordják.
   Rövid délutánt rászánva, a Maros túloldalán fekvő Marossolymos, Haró, Kéménd és Nagyrápolt temetőiben érdekes felfedezéseket tehetünk. Kéménden kívül, mindhárom temetőben található tumba, vagyis kőből készített korsó, mint síremlék. Nagyrápolton és Haróban obeliszk alakú emlékkövek állnak. A síremlékek díszítése is külön tanulmányt érdemelne. Hiszen található rajtuk kifaragva koszorú, fáklyát-, könyvet tartó kéz, búzakalász, szőlőfürt, szomorúfűz, horgony lánccal, füzér, címer. Tény az, hogy nem akármilyen emberek sírját jelölik a kövek: Haróban még dacol az idővel a gidófalvi születésű tiszteletes, Csíszér Pál (1852-1908) és a bágyoni születésű Váró Márton tiszteletes obeliszkje (Bágyoni Váró Márton ev. ref. pap. 1806-1872).
  Azonban nem csak a Maros mentén lehet magyar emlékeket találni. A Hátszegtől nem messze fekvő Dömsösön is felelhetők az egykori magyarok nyomai. Több sírkő árválkodik a Szilvássy névvel, de a legszebb mégis a volt magyar temetőből eltávolított márványszobor. Fiatalon elhunyt feleségének emelte Mara Lőrinc: „Mara Lőrincné Lukács Leontina, született 1837-be, meghalt 1869-be, kegyelet jeléül emeltette a vigasztalhatatlan férj.”
   És hol van a mi kegyeletünk őseink, temetőink iránt?
   Gál Sándor tiszteletes a következőket jegyzi fel a vajdahunyadi anyakönyvben 1859-ben: „Jelenleg midőn e sorokat írom a V. hunyadi ref. egyházban a lelkek száma 140-150re alig menyen; ezen kevés számnak is 10de alig tesz valamit az Egyház fenn tartására. Vannak Egyháztagok kiket még itt létem lefolyt 4 éve alatt templomban soha sem láttam, vannak egyház tagok kik kedves magyar nyelvünket is rég elfeledték vagy soha se is tudták igy nem csuda ha ezeken keveset vehetünk.”
   Kéménden 1842-től már több vegyes házasság került bejegyzésre: Hobán Károly-Bancsó Karolina, Kelemen József-Roska Krisztina, Moldován János-Mezei Rákhel, Molnár János-Dragos Anna, Dehelean Avram-Lőrinc Sára.
    Tordoson Nagy Tamás tiszteletes jegyzi: „1862. nov. 27. A Tordosi Ev. Reformalt Egyház lelkeinek Száma Családonként az Anyakönyv nyomán leírtam Tordoson. Öszvesen 35 házszámok alatt létezik Tordoson 152 - Száz Ötvenkét magyar lélek, mind reformatusok – Kiknek nevek meg van húzva (54-sz. megj.), mind értelmesem beszélik a magyar nyelvet-a többinek is a nagyobb része, a kis gyermekeken kiül érti.”
    Rákosdon az 1831-ben elhunyt Fazakas Ágnesről (73 év) írva: „magyarul jól tudott.” Ugyancsak ott az 1880-as években a magyarok egy része a görög-keleti egyháznál keresztelt: Solymosi Mihály, Farkas Salamon, stb
   Ilyenkor két úton illik körbenézni, és az okot keresni: vagy a tiszteletes riasztotta el híveit, vagy maguk az emberek nem megfelelőek. Első esetre íme egy példa, mely 1844-ben jegyeztetett fel: „T. Benedek Dávid – Losádi Ref. Ecta. 4. esztendős papja élet ideje 35. esztendő, ezen tiszteletes Atyafiról az a szomorú meg jegyzés, hogy az, mind pap…a maga helyét állona, ha a legnagyobb mértékben orvosolhatatlan és megtéríthetetlen részeges nem volna – melynek következéséül botrány tselekedetei a papi szent hivatallal merőben ellenlévén s többszöri intés és büntetésis – leg kissebben sem használna…”
   Másik eset volna, és ez a gyakoribb, amikor idegenek (nyelvben és eleinte vallásban) kerültek az illetékesek szárnyai alá még a 18. században. Ahol a földesurak (bár egyesek eredete román) keményen tartották magukat, oda nem volt lehetséges befurakodni: Őraljaboldogfalván (Kendeffy), Marossolymoson (Barcsay, Telegdi, Nagy), Marosnémetin (Gyulay), Nagypestényben (Kendeffy, Nalátzi, Bernád).
Máshol örömmel fogadtak mindenkit az Úr házába és ezek így örökíttettek meg: Nagyrápolton 1717-ben (Togya György, Dobra Thoma, Mesta Juon, Sunya Iuoan), Oláhbrettyén 1783-ban (Motok, Antoni, Bota, Jordan), Rákosdon 1697-ben (Popa, Grec, Janku, Toma, Dragan), Ribicén 1767-ben (Kretsun, Kazan, Jank, Viszkan, Mesztákon, Plesa), Tustyán 1771-ben (Balia, Csura, Gergots, Mákra, Jáni, Bokosnyitza), Kéménden 1789-ben (Pakulár, Roska, Hobán).
   Mondhatni az illető tiszteletesek koruk előtt születtek 200 évvel, és már akkor alkalmazták a globalizációt. Ez utóbbi dolognak előrelátható következménye akkor jelentkezett, mikor kiderült, hogy egyesek szaporábbak, mint mások. Néhol, engedve a saját maguk által kialakított kényszerhelyzetnek, már idegen nyelven folyt a prédikáció vagy annak jelentős hányada. Idővel a helyzet oda alakult, hogy a nép elfordult vallásától: egyesek mert magyarok, mások mert nem magyarok voltak. Ennek következménye, hogy nem igen fizették be, a fenn említett okból az egyháznak való tartozásaikat. Jellemző erre a Tustyán szenvedő Várhegyi Mihály tiszteletes esete, aki 1790-ben már áthelyezését kérte a Sancta Visitatio Canonica-tól, mivel az ottani conditiok miatt megélnie lehetetlennek bizonyult. A 19. század második felében felfigyeltek a helyzetre, csak sajnos későn: „A hivek buzgóságára vonatkozólag most sem irhatok valami örvendetesebbet, mint régebbi feljegyzéseimben irtam volt: hidegség, közöny, vallás megvetése jellemzi e jelenkori nemzedéket. Ima házunk elég tiszta jó levegője van, benne mindeneket meg ujulva lát a szem. De a teljesleg üres padok látására sötét borulat száll a szivre. S aggódva merül fel a kérdés a fájó lélekben: Mi sorsa lesz a népnek, mely teljesen elfeledte Istenét?”- jegyzi fel egyik tiszteletes.
   Szabó Dezső íróra is rájárt a rúd Haróban, mikor feltűnt neki egy prédikáció alkalmával, hogy mennyire figyelmesen és mozdulatlanul hallgatják a hívek szavait. Mint utólag kiderül, egy kukkot sem értettek a magyar szavakból. Még durvább egy másik eset, mely a 20. század eleji rendszerváltás után történt. Akkor egy olyan törvény hozatott, hogy ahol a hívek többségben vannak azoké a templom. Egyik Hátszeg környéki templom papjának már csak annyi híve volt, hogy erőlködés nélkül megszámlálhatta egyik kezén. Így örömmel fogadott tíz másnyelvű jelentkezőt, kik az ő vallására akartak térni. Az öröm nem igen tartott több mint két hetet, mert akkor az illető tíz elhatározta, hogy visszatér régi vallására. Persze most már a templommal együtt.
   Befejezésül csak annyit, hogy a rég elindult folyamat most is zajlik. És isteni egyetértésben vagyunk, mert senki se tesz semmit.