Szegénységi fogadalom.
Szentírási alapja Jézus gazdag ifjúnak mondott szavai: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,21). Vagyis addig ne gyere és kövess, amíg nem osztod szét, amid van. Eddig az elmélet. A gyakorlatban sincs földi kincsük, ami pedig létezik az apai, családi örökség, vagy besegített a “matusa Tamara.” S akad naiv, aki elhiszi.
A dévaiak emlékeznek, az utólag ide ámbolygtak nem, Renát atyára. A páter évtizedekig működött Déván, ide is lett eltemetve. Volt egy rozoga biciklije, egy öltönye, néhány könyve, és az irodában volt a hálószobája is. Elég volt a bicikli, mert nem lődörgött minden héten máshova, a közösségben maradt. Csak akkor távozott el, ha valakit helyettesíteni kellett. Éjjel nappal lehetett kopogni az ablakán, akkor nem volt meg a mostani szabály vagy szokás, hogy nagybeteget vagy elhunytat csak akkor lehet bejelenteni, mikor irodaprogram van. Ezek szerint elsőbben a kaszással kell egyeztetni. Környékünkön csak egy ilyen pap van, az se dévai.
Az igazság az, hogy a kaplonyi születésű Schwatz Imre páter Renátot nem lehet összehasonlítani, Balázs atyát még annyira sem, a mostani sereghajtókkal, akik soha sincsenek ott, ahol kellene, csak tévedésből, legfeljebb önarcképükben gyönyörködni. Körbevették magukat olyan emberekkel, akikben nincs karakter véleményüknek hangot adni, és megy minden, mint a fék nélküli szekér a völgybe, a közösség kárára. Azonban ez lényegtelen, mert mindenütt az önérdeknek van elsőbbsége, és akad olyan megszállott, aki szerint a közösség tartozik neki engedelmességgel, nem ő kell alkalmazkodjon, mint jövevény. Nem lehet mindent hajlítani, s így sokan úgy elmaradtak, hogy sose térnek vissza. Lehet állítani, hogy változott a világ. Bizonyos, minthogy az is, hogy rossz irányba, és pásztor nélkül szétesett a nyáj, csak pár, elkényeztetet bégető maradt körülötte, vagy olyan, akinek szűk a látóköre, limitált a felfogása. Őszintén mondva, sosem hittem volna, hogy a nárciszizmusnak ilyen súlyos szövödményei lehetnek egy közösségre nézve.
A lelki gazdagok. Mennyi egy pap fizetése Romániában 2023-ban?
Számtalan ember kezdett teológiai tanulmányok felé fordulni. Sokan rajonganak ezen ágért, míg másokat az egyébként nem elhanyagolható fizetések is csábítanak. Az összegek iskolai végzettségtől és szolgálati időtől függően változnak, de még így is meglehetősen magasak.
Mennyi egy pap fizetése Romániában 2023-ban?
Egy középfokú végzettségű pap akár havi 4000 lejt is beszedhet. Ezzel szemben az a pap, aki felsőfokú végzettséggel rendelkezik, azaz a teológiai karon végzett, akár 5000 lejt is kaphat.
Amúgy ki fizeti a papok fizetését, tekintve, hogy az összegek elég magasak?
Az állami költségvetés pénzéből biztosítottak. Ha a 2023-ra elfogadott költségvetési tervezetet nézzük, akkor a vallási kultuszok képviselői 817,3 millió lejt kaptak fizetések kifizetésére, ami 5 százalékkal magasabb a tavalyinál. Valamint a több mint 800 millió lej mellé további 370,2 millió lejt adunk az államtól templomok, kolostorok fenntartására vagy helyreállítására, esettől függően. További 9,18 millió lejt ajánl fel az állam a nem irodai alkalmazottak fizetésére. Ami a többi romániai papot illeti, 2022-ben az egységes illetménytörvény bemutatta, hogy milyen fizetést kapnak tanulmányaiktól és szolgálati idejüktől függően. Így egy elsőfokú felsőfokú végzettségű pap tavaly bruttó 4000 lejes minimálbért kapott, míg egy másodfokú pap csak 3900 lejt. Ezzel szemben egy állandó papnak 3850 lejes fizetése volt 2022-ben, míg egy novícius havi 3700 lejt. Egy középfokú végzettségű, elsőfokú pap pedig tavaly 3700, egy állandó pap 3650 lejt szedett össze, a különbség elég kicsi. Ezzel szemben egy kezdő középfokú végzettségű 2022-ben csak 3550 lejt kapott, míg egy püspök havi 5000 lej felett.
Quo vadis, Domine?
„Egy olyan világban élünk, ahol a temetési szertartás fontosabb, mint az elhunyt, a házasodás fontosabb, mint a szeretet, a kinézet fontosabb, mint a lélek. A csomagolás kultúrájában élünk, amely lenézi a tartalmat”, mondta Sir Anthony Hopkins. És nagy igazság van benne. Ez véget ér majd. Egyszer minden véget ér.
A vinitura majd felsorolja azokat az eredményeket, amiket hatalomra jutása óta elért. S büszkeséggel mutat rá sikereire. Mi megtanultuk már, hogy amit ő nyereségnek könyvel el, azt mi igen sokszor kénytelenek vagyunk kárunknak, veszteségünknek és csalódásunknak minősíteni.
A városunkba tévelygett egyén majd büszkén emlegeti föl, hogy mennyire nagylelkűen viselkedett népcsoportunk iránt. Ennek bizonyságára bizonyos érveléseket hoz fel. El kellene ismernünk, hogy mindezek javunkra válnak, s mivel mi lovagias természetű nép vagyunk, köszönettel adózzunk iránta. Azt azonban hiába akarja elhitetni velünk, hogy most már reánk derült az aranykorszak s ő földi üdvösséget szerzett nekünk. Mert, hogy egy pár tövist kihúzott szenvedő testünkből? Nem, ez még nem jelenti a gyógyulást számunkra. Annál kevésbé jelenthet gyógyulást, mert más téren többet döfött belénk olyan cselekvésekkel, amik legfontosabb és legjogosabb érdekeinket veszélyeztetik. Mert ki akar minket őseink nyomából minden áron kiszorítani. Mert nem törekszik olyanra, amely létünket segíti és lehetővé teszi örömünket a nehéz körülmények között is. Minek is tenné? Ja, hogy egykoron erre esküdt fel? Hát bizonyos dolgokat nehezebb észbe tartani, mint elfelejteni.
Nagy okunk van arra az aggodalomra. Amit az egyik kézzel jól tesz, a másikkal többszörösen elrontja. Ébredjen-e reménység bennünk, mikor nem látunk esélyt helyes és méltányos megoldásra? Mert állítólag vannak szándékai. Magának és szűkebb környezetének.
Egyszóval, mi nem tudjuk olyan rózsás színben látni a jövendőt, mint ahogyan azt ő nekünk lefesti. Nincs okunk a megnyugvásra. Panasz van, elégedetlenség. Kinek mondani el? Mert akinek elmondanád, az méltóságon alulinak, megalázónak, szerénytelenségnek lehajolni… Kihez is? Hát ahhoz, akit szeretnie kellene, akinek meg kellene bocsássa tévedéseit, akit jó útra kellene vezessen, akinek a másik arcát is oda kellene tartsa.
Sose láttam még a fajtám ennyire letörve. Ezt el kellene mondjam saját szavaimmal, de nekem nincsenek saját szavaim. Én mindig a más szavait használom. Ahhoz azonban hozzászólhatok, ami egyenesen a mi helyzetünket érinti. És szomorúan tapasztalom, hogy Jézus lehajtotta fejét a feszületen: nem fájdalmában, hanem szégyenében.
Ora et labora
Az egyoldalú és csak bizonyos szerzőktől való olvasásnak mindig megvolt az eredménye, és az annyira rögződött a limitált és széles látókör nélküli olvasókban, mint bizonyos agyakban az Alzheimer. Talán lehetne kissé javítani rajta, de egészen kigyógyítani soha. Akit még érdekel a ’48-as forradalom bizonyos vallási oldala azok megtudhatják, hogy Pezenhoffer több fejezetet írt erről, amit ha sokan képtelenek is dogmájukban elfogadni, azért meggondolkoztató. Lényegében véleményt nem egy forrás után kell kialakítani, hanem minél több után. Azonban ennek érdekében könyvet, könyveket kell kézbe venni, és nem kakaskodni a közösségi oldalakon. Vannak emberek, kik annyira meg vannak elégedve magukkal, hogy az ember igazán sajnálná kiábrándítani őket. Nem is teszem.
Íme néhány fejezet az ezelőtt hét nappal feltett: Papok kivégzése (I.) – Pezenhoffer forrás után:
Irányelvek negyvennyolc megítélésében. Az egyházellenes negyvennyolc. A szabadságharc vallási oldala. A XIX. század első fele és „hazafiainak” egyházellenessége. Más katolikus közszereplők katolicizmusa. Nemcsak a reformkor, hanem maga a szabadságharc is egyházellenes volt. A szabadságharc vallástalan és nemzetközi eszméi. A magyar negyvennyolc egyházellenessége. A protestáns felekezetiség negyvennyolcban. A papság üldözése. Papok kivégzése. Negyvennyolc kegyetlensége. További adatok negyvennyolc istentelenségére. Negyvennyolc papszereplői. Mednyánszky Cézár, a honvédség tábori főpapja (1824-1857). Negyvennyolc egyéb paphívei. A „hazaáruló” papok és más reakciósok.
Eddig az érdekelt dolog. Persze, akkor is, mint most is, minden pap húzott valamerre, anyagi érdekből vagy meggyőződésből, ezeket most nem tárgyaljuk. Nehéz volt nekik akkoriban, még utána is a román világban, majd a kommunizmusban, az igazság az, hogy aki nem volt besúgó azokban az időkben, az sokat szenvedett. (Lásd a Molnár János egyháztörténész „Szigorúan ellenőrzött evangélium” mind a négy kötetét.)
Merőben javult a helyzet mostanára, és elég, ha a 2023-as közlésekbe kissé betekintünk, előrebocsátva, hogy érzelmeim semlegesek a tényekre vonatkozva. Nézzük (a dőlt betűk saját hozzászólások):
Ki állja a papok fizetését Romániában?
A romániai papok fizetését az állami költségvetésből befolyt pénzből fizetik (vagyis az adózók fizetésének levonásából). Konkrétan 2023-ban a jóváhagyott költségvetési projekten keresztül a vallási kultuszok képviselői 817,3 millió lejt (167 millió euró) juttattak fizetések kifizetésére (kb. 567 ezer 1500 lejes nyugdíjnak felel meg.) Ez 5 százalékos növekedés a tavalyi évhez képest.
Emellett a jogi szempontból elismert romániai vallási kultuszok (18 létezik) 370,2 millió lejt (7,515 millió euró) kapnak az államtól istentiszteleti helyek fenntartására vagy helyreállítására, de 9,18 millió lejt (1,919 millió euró) a törvény szerint engedélyezett és akkreditált teológiai oktatási egységekben, intézményekben foglalkoztatott, nem papi alkalmazottak fizetésére is.
Becslések szerint jelenleg Romániában több mint 20 000 ember, papok és nem csak, akik egy vallási kultusz révén kapnak fizetést az államtól. A püspökök fizetése kb. 26000 lej (5700 euró).
A katolikus papok fizetése hasonló az ortodox papok fizetéséhez. Ráadásul a római katolikus egyház vezetői is az állami tisztségekhez hasonló fizetést kapnak. Fizetésben részesülnek miniszterként, államtitkárként, szenátorként vagy helyettesként, és így akár több mint 20 000 lejt (4000 euró) is kereshetnek havonta.
…………………
A Román Patriarchátus is pontosítja, hogy...
- Az adótörvény értelmében a vallási kultusz mentesül a nyereségadó fizetése alól: a vallási tevékenységhez szükséges tárgyak és termékek (kocsik és adójuk, útdíj, kegytárgyak) előállításából és tőkésítéséből származó jövedelem, bérleti díjból származó jövedelem, gazdasági tevékenységből származó egyéb jövedelem (borok, képek, keresztek, kirándulótársaságok, kolostorok, biztosítótársaságok, turisztika intézmények, stb.), pénzbeli kártérítésből származó jövedelem. A tulajdonjogok helyreállítására vonatkozó törvények által biztosított helyreállító intézkedések eredményeként megszerzett jövedelem, feltéve, hogy a megfelelő összegeket a tárgyévben és/vagy a következő években az istentiszteleti egységek fenntartására és működtetésére használják fel, istentiszteleti helyek és egyházi épületek építésére, javítására és megszilárdítására, oktatásra, saját nevében és/vagy partnerségben, a törvény feltételei szerint akkreditált szociális szolgáltatások nyújtására, konkrét intézkedésekre, ill. vallási kultuszok egyéb nonprofit tevékenységei.
Bevételek ezen kívül az évi adók, az eseményadók (keresztelő, esküvő, temetés), sírnyitás, szemét, visszabérlés, kápolnabérlés. Sírzárási adó még nincs. Vagyis minden alkalmazott fizet részükre kétszer: jövedelmi adót és úgynevezett önkéntes hozzájárulást. Azonban minden önkéntesség hiányát mutatja az, hogy az emberek úgy fejezik ki magukat ezzel kapcsolatban: „ki kell fizessem…”
Mi marad nekünk? Ora et labora, testvérek.
Forrásanyag:
1. https://observatornews.ro/social/ce-salariu-are-un-preot-in-romania-in-2023-507205.html)
3. Kép: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/63/Euro_banknotes%2C_Europa_series.png
Nem vagyunk székelyek
Ne mondjuk senkinek, hogy bukovinai székelyek vagyunk. Ezzel csak szégyent hozunk a székelyekre, mert ami nekik megvan, amit féltve őriztek évszázadokon át, az nekünk már eltűnt: identitásunk nincs, szokásunk se, hagyományunk se, tájszólásunk se, akaraterőnk nemzetiségünk megtartására, faji büszkeségünk se. Nem vette ezt senki el tőlünk, hanem mi vetkőztünk ki belőle. Egyszerűen elhagytuk, mint egy szakadt zoknit. Minek az nekünk, mikor mi sem igyekszünk mindezt megtartani, és mások is abban dolgoznak, hogy mindez eltűnjön?
Mindezekre nem kell bizonyíték, elég, ha körülnézünk. Téves lenne azt gondolni, hogy mindez annak köszönhető, hogy a ’60-s ’70-es években rengetegen jöttek a városba a Kárpátokon túlról. Ők nem foglalkoztak velünk vagy szokásainkkal, nem foglakoztak templomunkkal vagy vallásunkkal. Nem. Itt nekünk azok a magyarok tették és teszik be még most is az ajtót, akik a ’90-es évek után jöttek be. Nem tudtak rólunk semmit, a városról is esetleg a Kőmíves Kelemen balladáját, és egyike az első kérdéseiknek az volt, hogy: hány magyar van Déván?
Eleinte meghúzták magukat, meghunyászkodtak, mint azok, akik a nagy hegyen túlról jöttek. Elfogadtuk őket és nem is tudtunk róluk. Most nem tudunk szabadulni. Nem ismerték a Telepeink történelmét, a lakosait még úgy sem, és ahelyett, hogy igyekeztek volna összefogni őket, jobban széthúzták. Mert őket nem a Telep érdekelte, hanem a megtollasodás. Ezt se zavart volna minket, ha ennek érdekében nem siettetik halálunkat. Mert előbb utóbb mindenkinek eljön a vég, de nem mindegy, hogy azt siettetik vagy sem.
Miközben nekünk lassan mindenünk odalesz, folytonosan a nyakunkba jönnek idegen kultúrával és szokásokkal. Mert nekik nincs, hisz a városba egy bőrönddel esetleg egy kocsival jöttek. És lett nekünk, minden rangú színészféle, és mi jók vagyunk tapsolni, és ennyivel maradunk. Mindez annak a nyeresége, aki pályázik és eljön. A többi a csorda. Nagyot hanyatlottunk, ha széles e Hunyad megyében senki sincs köztünk, aki énekelni vagy szavalni tudna, esetleg kígyókat idomítani. Ezt utóbbi még találna is egy bizonyos pontig a hagyományunkkal, mert Bukovinában is voltak és vannak kígyók, de ott senki se melengette őket e keblén. Senki sem állítja, hogy nem szép egy bemutató, de nekünk nem az első az, hogy más kultúráját tapsoljuk, miközben e mién kihal. A székely ilyent nem tesz.
Nem vagyunk székelyek, mert a székely nem térdepel le mindenki előtt, és ha teszi is csak három esetben: a haza, az isten és a jegyese előtt. Mi nem vagyunk képesek felállni, már annyit térdepeltünk. És a szándék az, hogy így is maradjunk. Mikor az őseink kitelepedésre emelt, és felszentelt kereszt mellett trambulinok vannak, akkor mondhatjuk-e azt, hogy tisztelik történelmünket? Nem. Sem történelmünket, sem minket. Az érdekes csak az ebben, hogy még a frissen telepedettek sem egyeznek egymás között. Nem is lehet annyi okos között közös nevezőt találni, hisz a szélrózsa minden irrányából jöttek.
Az előttem levő nemzedék, és sajnos az enyém is, már lassan készül az örök vadászmezőkre. A kérdésem a következő azoknak, akik ennyire lenéznek: mit tesztek és kivel 10 év múlva? De erre nem lesz válasz, mert nem miattunk jöttek ide, hanem egész más célból. Ha pedig azt elérték, akkor mit számít az, hogy a bukovinai közösségünk kipusztul. Eszembe jut a temetési ének: megkörnyékeztek engem, a halál félelmei…Hát nem azok környékeztek meg, de a cél ugyan az.
Százötven éve viselik a bukovinai magyarok keresztjüket Déván. De ki fog dőlni. És akkor hallgathassuk Koós Jánost, hogy: kidőlt keresztfának nem köszön már senki…
Déva, 2021. június 18.
Nagy magyarjaink
Nem, nem pontosan Kossuthra vagy Széchenyire gondoltam, hanem a dévai nagy magyarjainkra. Mert ilyenek is vannak. Nem születtek ők nagynak, még ruhában sem, egyesek ősei még Déván sem, de nagyok. Honnan is lehet őket megismerni? Hát megkönnyítem az olvasó dolgát: onnan, hogy ők mindig ott lapulnak, ahol valami lehetőség adódik, a médiában, közösségi oldalakon, fényképeken vagy interjúkban, hogy jelen legyenek. És feszítnek olyankor, hogy pattan le a mell…ingükről a gomb. Ők a mi nagyjaink, akikre mi büszkék kellene legyünk, akiknek hálásak kellene legyünk, mert ők mindet jól tesznek, mindent jobban tudnak és még a jövőnkbe is belátnak. Ezt minden lépten nyomon bizonyítják, és céljuk elérése érdekében semmi fáradságot, de még másokat sem kímélnek. Az egyik felhasznál egy olyan épületet, aminek nem az a rendeltetése, a másik a médiában feszít, a harmadik a gyermekeket vonszolja maga után, a negyedik a csoportjukat veszik igénybe. Talán nem is lehet rossz érzés, ha valaki baromi állapotba süllyed, és arra megy, amerre vezetik, mert egy okos irányítja őket. Aki lehet nem is annyira okos, csak egy diplomával többje van neki, mint bárkinek a csordából.
Ezek a bölcs magyarjaink, főleg a külföldiek előtt, egyre azt bizonyítgatják, hogy a javunkra vannak. Azok meg elhiszik, mert mézesen van a dolog beadogatva. Különben a hóhér s mindig azt mondta áldozatának, hogy ő csak a szenvedésektől menti meg, máskülönben jót akar tenni neki.
De vannak események, amikor nemcsak nemzetünk bölcsei, hanem mindenki össze kellene fogjon a közös érdekben. És akkor megjelenik a Telepen a szándék és a városban a csoda. Nagy magyarjaink egy része semleges állapotba kerül, nem érdekli őt semmi. A másik része nem bír magával, és tanácsokat ad, még akkor is, ha nem vesz részt az eseményben. Mert ő jobban tudja, mert van kora, van tapasztalata, és van tehetsége az idejét fecsérelni. Akkor is szól, ha a falaknak beszél, mert senki sem veszi számba, de ő nagy magyar, kell véleményezzen, hogy lássák az emberek, mennyire bölcs.
Nagy magyarok, nagy szavak: együtt, közösen, szövetség, összefogás, mi is marad utánuk? Egy-egy olyan esemény, melynek hatása az előadás erejéig tart. Tovább nem. Hosszú távon semmi. De büszkék, hogy le vannak fényképezve vagy filmezve és interjúvolva.
Most alkalom adódik arra, meglátszik, hogy ki az, aki képes önkéntesen és elismerés elvárása nélkül tenni valamit a magyarokért, és kik a salemi boszorkányok: akik suttognak, ellenszerveznek, pletykálnak és rágalmaznak minden alapot mellőzve, és csak nyereségért tesznek valamit, ha tesznek. Ezek a bölcs magyarok tudhatnák, hogy a mostani technikával lehetőség adódik, szükség esetén és törvényes keretek között, minden nyilatkozatot, vádat, pletykát és rágalmat rögzíteni. És az érdekes lesz, ha majd ezeket nekik visszajátszák, és nem is akárhol. Vagyis ahogy a Telepen mondogatták: megdudorodhat a vége.
Csak tegyétek, mi már megedződtünk. Ti edzettetek meg erre. Nekünk nem kell külső ellenség, elég, ha egy levegőt szívtok velünk.
Megkopott sírjaink….
Évek óta történik említés Erdélyben pusztuló magyarságunkról. Ez a folyamat már több évszázaddal ezelőtt elkezdődött, és sajnos napjainkban is folytatódik. Többen feldolgozták már ennek okait, mint egyes népek tömeges bevándorlása a XVI-XVII-ik századoktól beindulva, az akkori magyar földesurak szerepe ezek letelepítésében és pártfogolásában és földhöz juttatásában, más népek elvándorlása, és egyes népcsoportok túlzott szaporasága. Bizonyos események lezajlásában kitűntek azok a román földesuraknak is, akik úton-módon magyar nemesekké váltak, bár belsejükben talán sohasem lettek azokká, csak a rang és a birtokuralás érdekelte.
A dokumentumok szerint az első vlachok Bethlen Gábor telepítette Dévára, azonban írásunk leginkább a XIX. századi eseményeket dolgozza fel, és ennek oka is van. Napjainkban is, mint általánosan, sokkal nagyobb az érdeklődés a középkori és a honfoglalás időbeli események iránt, elfeledve azokat, melyek mondhatni csak a tegnap történtek, illetve most 150-200 éve. Akkor, a XIX. században, illetve a 12-ik órában még lehetett volna az itteni magyarságon segíteni. Hogy ez nem történt meg, az nem az egyszerű emberek hibája, akik mint mindig csak szenvedő alanyok voltak, és akiket az akkori politika olyan szintre süllyesztett, hogy kénytelenek voltak csak a mindennapi megélhetésért küzdeni.
Földrajzi elhelyezésénél fogva Hunyad megye inkább ki volt téve a tömeges, önkéntes bevándorlásoknak. Azonban a XIX. században szervezett betelepítéseket is végrehajtottak. Ezt egyrészt a megye rohamos iparosodása követelte, másrészt a magyarság tömeges elmenése. Amely magyarság abba a sajnálatos helyzetbe került, hogy saját hazájában nem volt olyan sorsa és annyi kedvezménye, mint a betelepülteknek.
A bányavidéki új tárnák megnyitása, a vaskitermelés, a vasútvonalak kiépítése, az erdőkitermelés sok idegen ajkú lakost csábított a megyébe. Így kerültek bánáti németek a Zsil völgyébe, majd Vajdahunyadra és Pusztakalánba, olaszok a Hátszeg melletti erdőkitermelésbe, morva-cseh lakosok a Déva melletti nemesfém bányákba (Nagyág, Boicabánya, stb). Mekkora méreteket öltött ez? Napjainkba nehéz elhinni, hogy 1850-ben Nagyágnak több lakosa volt (2742), mint Dévának (2129), és létezett olyan idő, amikor hét temetőjét tartották számon.
A temetők egyike azon néma dolgoknak, melyek egy jó megfigyelőnek rengeteg dolgot el tudnak árulni. Teszik ezt abban az esetben, ha még léteznek. Mert nemcsak a magyarság pusztul a megyében, hanem templomai és temetői is. Hívek hiányában sanyarú sorsa jutott a Dévához közel eső jófői, marosillyei, marosnémeti, boicabányai, nagyági, nagyrápolti, kéméndi templom, hogy csak néhányat említsek. Bár a kéméndi templomot 2002-ben úgy-ahogy helyrehozták, értem ezalatt azt, hogy a tetejét megjavították, és az utca felöli falat bevakolták, de a hátsó, északi falra már nem jutott, és ott már a téglák is hullnak ki a falból. Ami a híveket illeti, ezek szempontjából sokat nyomott a latban az 1919-es rendszerváltás, amikor nemcsak tömegesen hagyták el a vidéket, hanem áttértek (családi vagy politikai okokból) a görög keleti vallásra.
Azonban a kövek beszélni tudnak, és ez fennáll a temetők esetében. Vidékünkön több temetőnek már csak a neve az, hogy „magyar temető”, mert az ott nyugvók szempontjából inkább nemzetközi. Ez a gondnokság és az azokat ellenőrzők mulasztása. Más temetők azonban pusztulnak, bár felbecsülhetetlen dolgokat lehetne bennük felfedezni. A sírkövek alakja, azok díszítése, felirata rengeteg értékes adattal tudna szolgálni a művészettörténészeknek és a népi verseléssel foglalkozóknak. Szüksége lenne mihamarabb a régi sírkövek feltérképezése, mert azok lassú, de biztos pusztulásra vannak ítélve. És nemcsak az idő vasfoga által, hanem azok által is, akik semmit sem értenek a sírfeliratból, és a mozdítható, gazdátlan sírköveket újrafelhasználásra viszik el.
Rövid délutánt rászánva, a Maros túloldalán fekvő Marossolymos, Haró, Kéménd és Nagyrápolt temetőiben érdekes felfedezéseket tehetünk. Kéménden kívül, mindhárom temetőben található tumba, vagyis kőből készített koporsó, mint síremlék. Nagyrápolton és Haróban obeliszk alakú emlékkövek állnak. A síremlékek díszítése is külön tanulmányt érdemelne. Hiszen található rajtuk kifaragva koszorú, fáklyát-, könyvet tartó kéz, búzakalász, szőlőfürt, szomorúfűz, horgony lánccal, füzér, címer. Tény az, hogy nem akármilyen emberek sírját jelölik a kövek: Haróban még dacol az idővel a felsőtorjai születésű tiszteletes, Csíszér Pál (1852-1908) és a bágyoni születésű Váró Márton tiszteletes obeliszkje (Bágyoni Váró Márton ev. ref. pap. 1806-1872). Kéménden található a Miklós Ferenc (1704-1777) felső íves sírköve, melyen értékes felirat ékeskedik: „Mit nézsz?/ Miklós Ferentz élõk között voltam/ ide temettettem/ végre hogy megholtam/35. esztendõt/ nöttlen számláltam/ 40.ig papolván/ Sz:házban szolgáltam/ Jobbom felöl fekszik/ kedves feleségem/ Szotyori Nagy Ágnes/ én gyönyörüségem/ 16: esztendöt/ töltöt szüzeségben/ 38at velem 1et özvegységben/…Úgynevezett ligatúrák is kerültek kifaragásra, amikor a Z betű a T betű szárára került, vagy az Ö betűbe írták a T-t. A felirat felett egy nyitott könyvet tartó kéz áll kifaragva, melyben az írás: „Jesus jöj el”. Két omladozó családi sírbolt is található, de nincs biztos adat arra, hogy melyik nemes vagy földbirtokos család bírhatta magáénak. Kéménd és a filiálék legrégebbi nevei (1765-1778 között): Bereczky, Boér, Enyedi, Herczeg, Horváth, István, Kapronczay, Köpeczy, Kéméndi, Lugosi, Markotsán, Martonossy, Maksai, Mezei, Nyíri, Pápolczy, Szentpéteri, Zejk…. Mégis az utóbbi név mellett szavaznék. Mert íme, milyen bejegyzés található a kéméndi anyakönyben: „ANNO 1785 MORTUI, feb 3-ia Zejk János úr ki is a Dévai Várban halálozván meg ezen nap temetteték a Kéménden levő kriptába Attya Zejk István Annya Barcsai Klára és felesége Pataki Borbála mellé.”
A nagyrápolti temetőben található a legtöbb régi síremlék: Szakács Sándor 1814-1861, Sándor János 1825-1869, Molnár Margit 1878, Radó Mózes tanító-énekvezér (1815-1875) aki paphiánykor éveken át temetett is, Horváth Gáspárné 1810-1853, Áts László 1830-ban állított sírköve („Egy jó atyának/ Áts Lászlónak/ tetemei/ itt nyugosznak/ 1830”), Keresztes Mihálynak a következő felirattal: „Egy legjobb atyának/ N: Batzoni Keresztes Mihálynak/ ki élt/ 47 esztendöket/ meg holt/ 1818dik évi/ december 2.”, a Némethi Ferenc tiszteletes-esperes (+1825.ápr.19) síremléke („Szép az élet, de szebb az emlékezet< „Áldás és…Rápolt érdemes papjának Németi Ferencnek…”). Megjegyzendő, hogy Némethi tiszteletes mellet még a nagyrápolti temetőben nyugszanak sárdi Király Imre (+1855.nov.14) és Péter Albert (+1906.nov.4.) tiszteletes-esperesek hamvai. Ez utóbbi 41 évet szolgált Nagyrápolton.
Értékes emlék Kénösi Sándor Mózes 1808. évi koporsó alakú sírköve, tumbája. Ennek egyik fele díszítetlen, a másikon a családi címer mellett az alábbiak olvashatók: „It nyugszik egy hiv fi ki jó barát s jó atya/ ifiiab Kénosi Sándor Moses volt a/ ki 1808 véletlen el hala/ betses hamvain áldozik Palatkai Teresia”. A kőkoporsó alatt nyugvó, székely eredetű és Kénösi előnevet viselő Sándor Mózesrõl tudjuk, hogy 1794-ben az unitárius egyház világi ülnöke volt.
Tény az, hogy nemcsak a Maros jobb oldalán lehet magyar emlékeket találni. A Hátszegtől nem messze fekvő Dömsösön is felelhetők az egykori magyarok nyomai. Több sírkő árválkodik a Szilvássy névvel, de a legszebb mégis a volt magyar temetőből eltávolított márványszobor. Fiatalon elhunyt feleségének emelte Mara Lőrinc: „Mara Lőrincné Lukács Leontina, született 1837-be, meghalt 1869-be, kegyelet jeléül emeltette a vigasztalhatatlan férj.”
És hol van a mi kegyeletünk őseink, temetőink iránt?
Déva, 2018. május 25.
LUX AETERNA
A temetők egyike azon néma dolgoknak, melyek egy jó megfigyelőnek rengeteg dolgot el tudnak árulni. Teszik ezt abban az esetben, ha még léteznek. Mert nemcsak a magyarság pusztul a megyében, hanem templomaik és temetőik is. Hívek hiányában sanyarú sorsa jutott a Dévához közel eső jófői, marosillyei, marosnémeti, boicabányai, nagyági, nagyrápolti, kéméndi templom, hogy csak néhányat említsek. Ami a híveket illeti, ezek szempontjából sokat nyomott a latban az 1919-es rendszerváltás, amikor nemcsak tömegesen hagyták el a vidéket, hanem ugyan úgy tértek át (családi vagy politikai okokból) a görög keleti vallásra.
Azonban a kövek beszélni képesek, és ez fennáll a temetők esetében. Vidékünkön több temetőnek már csak a neve az, hogy „magyar temető”, mert az ott nyugvók szempontjából inkább nemzetközi. Ez a gondnokság és az azokat ellenőrzők mulasztása. Más temetők azonban pusztulnak, bár felbecsülhetetlen dolgokat lehetne bennük felfedezni. A sírkövek alakja, azok díszítése, felirata rengeteg értékes adattal tudna szolgálni a művészettörténészeknek és a népi verseléssel foglalkozóknak. Szüksége lenne mihamarabb a régi sírkövek feltérképezése, mert azok lassú, de biztos pusztulásra vannak ítélve. És nemcsak az idő vasfoga által, hanem azok által is, akik semmit sem értenek a sírfeliratból és a mozdítható, gazdátlan sírköveket újrafelhasználásra elhordják.
A régi síremlékek díszítése is külön tanulmányt érdemelne. Hiszen található rajtuk kifaragva koszorú, fáklyát-, könyvet tartó kéz, búzakalász, szőlőfürt, szomorúfűz, horgony lánccal, füzér, címer. Tény az, hogy nem akármilyen emberek sírját jelölik a kövek.
Van öröklét, élet és emlékezet? Szomorú pillanatainkban ezt is elhisszük, megígérjük, Kik voltak, mik voltak a sírkő alatt nyugvók? Elmondnak a vándornak mindent: kik vannak ott, kik a nagy kaszás újabb levágásai! Egy-két sírkő, aranyos betűkkel hirdeti a temető senkijének, hogy ilyen-olyan hazafi porladozik a hantok alatt, megírja címeit is, a veszteséget, mely hazát, családot sújtott, és örök bánatba ejtett!
Pedig egy évre rá, senki sem érzi már utána a veszteség súlyát, vagy az örök bánatot. Megszokjuk, mindennapi teendőink elfelejtetik velünk azokat, akik az örök élet reményében vannak ott. Elhunyt halottainkhoz, barátainkhoz, eleinte kimegyünk gyakran, majd ritkábban, aztán mindenszentek napján, majd akkor se, betegségünk, rossz időjárás vagy távolság miatt. Hogy mégse maradjunk el a szokástól, gyújtunk értük gyertyát, bár ennek annyi értelme van, mint misét mondatni valaki lelkéért 25 év után. Egy idős pap mondta nekem erről, hogyha 25 év alatt a lélek nem találta meg a végleges helyét, akkor már mondathatunk.
A temetőkben, érdemes emberek porai nyugszanak a hantok alatt, vagy a kripták üregében, s a sírkő ennél nem hazudik. A jeles, felejthetetlen, pótolhatatlan, örök emlékezetű dicső honfiakat borító göröngyök sírhalmai között, ép ily ékes fölírással díszelgő fejfa alatt nyugszik a spicli is, mint a közügynek, a hazának jó szolgálatot (!) tevő alattvaló — mondja a sírkő írása!
A sírásó kapanyél mértéke bölcs, és nem tesz különbséget: oda dugta a tiszta honfiak közé a spiclit is, a koldust is. Ott van együtt az érdemesekkel, a dicsők, a tisztességesek sorában, rendjében! Keserű gúny, de mit számít.
Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis”.
Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekik, mert már úgyis mindegy.
Kitörve a koporsóból.
Kitörve, mert már félig el vagyunk temetve. Az is igaz, hogy mi adtuk a lapátot néha a kezükbe, és szorgosan dolgoztak vele. Eltemetnek egy egész bukovinai csoportot, anélkül hogy lelkifurdalásuk lenne, vagy ismernék történelmét, évszázados hányattatását. Minek ez vagy „cui prodest”? Nekünk biztos nem.
A bukovinai magyarok közül rengeteg intelligens ember került ki. Igaz, hogy a 19. század végén, külső okok miatt is, nagy volt köztük az írástudatlan, de akinek lehetősége volt, az a született eszességét bőségesen kamatoztatta. Most nem azokról beszélek, akik most 10-15 éve jelentek meg a felszínen, különböző érdekek miatt. Egyrészt ezek akkor is bukovinai székelyeknek mondják magukat, ha még a családfájukkal sincsenek tisztába, másrészt azért kerültek oda, ahol vannak, hogy a bukovinai leszármazottak szavazatait megkapják. Ez politika, és semmi köze sincs a dévai helyzethez.
Dévának hatalmas öröksége van, ami a bukovinai származást vagy ősöket illeti, ezt Zsók Béla, Szabó Imre, László János leírta, Barabás Kásler Magda elénekelte. Néhai Magda a „Szepi”-ek közül származik, és nem „Lépot”, mint nemrég a két családot ünnepélyesen összekeverték. Ez jelenti azt, hogy ismerd kissé a helytörténetet, az embereket ott, hova a sorsod valamiért elvezetett, és ha nem volnék igényes azt mondanám, hogy tiszteld őket. Menj ki a temetőinkbe, vallástól függetlenül, mert a kövek beszélnek. A sok halott élő történelmet mond el. A miénket.
Akik most a sírunkat ássák, egyik sem volt itt, amikor a Telepet lebontották, amikor a telepi kultúrházat és könyvtárat elvették, amikor rengeteg értékünk veszett el, mert nem lehetett mindent a panellakásba vinni: kaszten, stelázsi, osztováta, festékesek, stb. Még valahogy a karácsonyi énekelés is ment, tova 2007-ig. És igyekeztünk valahogy megmaradni, összetartani. Nem voltunk soha nagyra törtetők, ezért közülünk, nem igen emelkedett ki senki. De megvoltunk és egybe, amíg nem jött egy-két pásztor, aki a maga nagy bölcsességében az egész csordák egy szakadékba vezeti. Eljöttek pár száz kilométer távolságból, megmondani, hogy nekünk mi a jó, persze előre kigondol ötletekkel, helyismeret nélkül. Nekünk, akik már vagy 5 nemzedéket levezettünk itt.
Nem tudom, hogy mit vétett a fajtám a történelem során, hogy mindig csak kihasználták őket. Kinek a bűneit vezekeljük, mert nekünk nem lehetett annyi?
A bukovinai betelepítés oka, ellentétben a sok fajtáját szerető történésszel, nem a magyarság iránti szeretet volt. Népességi, gazdasági okok, adófizetők is kellettek. Az aldunai telepítés 1883-ban, a gátépítési munkások hiánya, az andrásfalvi panamázás miatt történt, és mert választások voltak 1884-ben. Persze jól jött, hogy „magyar véreinket” haza. Hozták őket vonaton, visszamentek sokan gyalog a nagy szeretet miatt. A dévai és vajdahunyadi telepítés (1892) már a Milleniumot készítette elő. És lehetne sorolni, ezt a szervezett szétszórást. Használt nekünk ez? Nem. De akkor is, mint most, a felvilágosult elmék szerint nekünk az a jó, amit az idegenek mondanak. Ez annyiban lett jó nekünk, hogy még 100 év után is kutatjuk a rokonainkat az aldunánál vagy Tolna megyébe.
Mi nem hívtunk senkit ide, de jöttek. Szeretettel fogadtuk őket. Azonban egy bizonyos idő után már akadt, aki ránk erőltette magát. Szerintem szégyen olyan helyre menni, ahova nem vagy hivatalos, de mint mindent, az erkölcsöket is le lehet fizetni, és akkor azok eltűnnek. Talán a vallás nyelvén megértik, hogy mit jelent a: noli me tangere. Nem kell nekünk gödörásó, szükség esetén mi is meg tudjuk ásni saját sírunkat. De addig kissé megemeljük a koporsó fedelét. Már ideje, mert másképp egészen leszögezik.
Kínszenvedésem
Korosztályom szeretett többé-kevésbé olvasgatni, hiszen akkoriban gyakorlatilag csak két helyről lehetett információkat szerezni: vagy olvastunk, vagy kihallgattuk esténként az öregasszonyokat. Mivel ez utóbbi néha veszedelembe sodorhatta gyönge életünket, inkább az olvasást választottuk. Most rájöttem, hogy mégis sok info kerülte el a figyelmemet, hiszen sok mindent halottam az utóbbi 20 évben, amiről a ’60-as években tudomásom sem volt: csürkenátha, trikine-valami a disznókban, száló-mella a tojásokban, majd betegségek, mint a depresszió. Ez utóbbit szándékoztam tüzetesebben tanulmányozni és egy orvosi szakkönyvet helyeztem nyitott tenyereimbe. Megkerestem az illető fejezetet, mert ha a könyvet elejétől kezdem rájöhetek, hogy az ott leírt betegségek mindegyike megvan bennem. Vagyis nézegetem, mi is az a depresszió, a tünetek.
Első a rossz hangulat. Ez megvan már vagy két éve bennem, mióta látom, hogy a dévai Telep merre irányul, de nem tudtam, hogy a depresszió miatt van. Gondoltam a félrevetetett telepiek, vagy a dévai Stuart Mária és Aszthiszi Ferenc miatt van.
Második tünet a nem örülés, még a szexnek se. Most vagy nem örülök, ha van, vagy nincs minek örüljek, ha nincs. Ez is a betegség jele.
Harmadik: a napi tevékenység iránti érdeklődés elvesztése. Na, ez van. Ilyen melegbe semmi tevékenység nem fog. Mintha a kutyám is depressziós lenne, mert csak vizet iszik ilyen hőségbe, enni csak este fal valamit.
Negyedik szimptóma: az önértékelés alacsony szintje. Ezzel születtem, mert sose értékeltem magam. Mindig azt tartottam, hogy a munkám dicsérjen. Sem én magam, se más engem. Ez a négyes már krónikus ezek szerint. Azt mondja: jelentéktelennek tűnő dolgokon rágódik a beteg. Hát rágódóm olyan jelentéktelen dolgokon, mint őseim történelme, nyelve, szokása, családfája, stb. mindezek eltűnése. Mondom, hogy ez krónikus.
Ötödik tünet: alvászavar. Ez nem régi, csak vagy két hete jelent meg, mióta a európai focibajnokság mérkőzései elkezdődtek. Főleg a második mérkőzésen küszködök alvászavarral, mert az nálunk este 10 órakor kezdődik. Elalszok, közben felriasztanak, hogy góóól!! Megint elalszom, megint gól…
Jön a következő tünet, a hatodik: csökken a koncentrálás (ez nem a katonai behívó, hanem a figyelem összpontosítás, de magyarul van) és akadályoztatott (botladozó) a gondolkodás. Van, ez van: memória problémák, mert néha napokig gondolkodom, hogy kinek is udvaroltam legénykoromban. Néha ebből gyógyulok, mert eszembe jut, hogy merre is voltam, amíg valaki rá nem vezet, hogy nem ott voltam, hanem a szomszédban. Erre ismét visszaesek előbbi állapotomba. Sokszor nagyon tapintatlanok az ismerősök.
Ide tartozik az is, hogy valaki nehezen tud döntést hozni. Ez nincs meg, mert én nem nehezen, hanem egyáltalán nem hozok döntést. Döntsön más, én tapsolok, mikor beintenek.
Hetedik de nem utolsó: testtömegváltozás. Étvágy fel, vagy le. Erre mit mondjak? Kevés az, ki állandó súlyon van, de nem kell elkeseredni. Mi a fizikából úgy tanultuk, hogy a természetben semmi se vesz el, minden csak átalakul. A hülyeség se vesz el, hanem később megnyilvánul, más alakban vagy tettben.
Nyolcadik tünet, amikor a beteg vagy pattan mindenre, vagy fát lehet vágnia hátán. Ebből nekem csak fele van meg egyelőre.
Kilencedik, és utolsó előtti tünet: fáradság. Ennek elkerülése végett ajánlatos semmit se tenni. Mert ha reggel olyan fáradtan ébredsz, mint ahogy este lefeküdtél, az már baj. Ha reggel fáradtabb vagy, mint este, akkor már lábalsz ki a betegségből.
Az utolsó és legsúlyosabb tünet: halállal kapcsolatos gondolatok. Ezzel nem foglalkozom, mert úgyis eljön. De sok depresszióst ismerek, aki már előre beszerezte helyét, az idősebbje készíti a ruhákat is, ez majdnem olyan, mint egy járvány.
Vége: ha tíz tünetből öt már megvan bennem, akkor és is depressziós vagyok. És ha több van?
Beszéd a képtárlaton
Szeretettel köszöntöm a tisztelt egybegyűlteket, számomra különös öröm, hogy ismét együtt lehetünk. Kerülve a szokásos és lendületes szavakat, elmondanám, hogy miért is volt szükség erre az állandó tárlatra. Egyszerű: azért mert vagyunk, azért mert 130 éves történelmünk van Déván és már az ötödik-hatodik nemzedék nőtt itt fel, a bukovinai leszármazottak közül. Történelmünk van Déván, úgy ahogy Bukovinában is volt. Mi nem most 3 vagy 30 éve érkeztünk ide, és nem érdekből. Mi csak élni jöttünk Dévára, és ez sorstársaink között is meglátszik, mivel a két dévai telep lakóinak nincs összesen annyi weekendháza, mint azoknak, akik az utolsó 30 évben érkeztek ide. Nem érdekünk kitűnni és most sem törekedünk ezért, bár a Telep eddig egy népdalénekest és három írót adott, akiket nem annyira a dévai magyarok, mint a bukovinai leszármazottak ismernek el világszerte. Tudjátok, hogy hány olyan helység dicsekedhetik ezzel, ahol bukovinai leszármazottak vannak? Megmondom: egy sem.
Déva, már kezdettől fogva eltűrt minket, de nem fogadott be. Megszoktuk.
Az első telepítéskor a város határa a mostani IPH mellett volt, minket pedig ettől 2-300 méterre a szántóföldre telepítettek.
Magárahagyatottságunk közmondásos: magunkra voltunk Székelyföldön, Moldvában, Bukovinában és Hunyad vármegyében is. Mi csak egymásért vagyunk, még akkor is, ha néha szükség van ránk, énekelni vagy tapsolni. Meglátszott ez most vagy két hete, amikor a telepiek könyvbemutatót szerveztek. Elfogadható, hogy valakinek olyan elfoglaltsága volt, hogy nem lehetett jelen. Az már nehezebben, hogy mindenki ebben a helyzetben találta magát. A jövőre nézve tanulhatunk az intellektüel emberek viselkedéséből. Függetlenül ettől, mi végezzük a dolgunkat, ápoljuk sorsunkat és történelmünket.
Ami a tárlatot illeti, valószínű, hogy lesznek észrevételek. Nem törekedtünk a tökéletességre, mert ez lehetetlen. Csak egy jobb környezetet szándékoztunk létrehozni az őseink által emelt, volt iskolában. Érezzük magunkat jól és otthonosan a képeink között. Kép az rengeteg létezik, ezrével, és lehetetlen mindent feldolgozni és bemutatni. A témák szerint rendezett tárlat csak töredéke annak, ami nekünk megvan. De a képek nem tudnak beszélni, azért vagyunk mi. Szólaltassuk meg őket, beszéljünk róluk. Emlékezzünk eleinkre, mert nekik köszönhető, hogy mi ma itt vagyunk. A képeknek több mint fele a néhai Zsók Béla gyűjteményéből származik, öccse, Árpád jóvoltából. A többit bizonyos forrásokból, családoktól pótoltuk ki. Örvendjünk annak, hogy sikerült ezt megvalósítani. Különös köszönettel tartozom azoknak, akik mellettünk voltak és segítettek ezt megvalósítani, mert nem ígérkezett a dolog olyan könnyűnek, mint elképzeltük. Vonatkozom itt Pogocsán Ferdinándra, a jelenlegi és remélhető jövőbeli alpolgármesterünkre, Dulinszky Lászlóra és feleségére, Izabellára, Domokos Balázsra és Izabella feleségére. Hálás vagyok nekik segítségükért és kiváló ötleteikért, még egyszer köszönöm odaadásukat.
Nézzünk körül: most őseink vannak velünk. De egyszer eljön az idő, amikor mi leszünk velük.
Déva, 2020.szeptember 11
Înalt prea szentelésu…
Bár már többször megígértem, hogy a vallási kérdésekben legalább semleges maradok, a most lezajló dolgokkal kapcsolatban nem tudom megállni, hogy ne fejezzem ki sajnálatomat és azt, hogy a nagyratörés érdekében mennyire le tud egy-egy emberállat alacsonyodni.
A dévai katolikus templom, amelyet a telepiek, a bukovinai magyarok építettek most 80 éve volt megáldva, mert csak 1942-ben fejezték be, ünnepel. Ahogy a programot elnézem, itt minden idegennek vagy Dévára származottnak szerepe van, csak pont azoknak jutott csordaszerep, akiknek szülei és nagyszülei a templomot építették. Meggyőződésem, hogy több meghívottnak, ha nem is azt, hogy hol van Déva, el kellett magyarázni, hogy miben áll az ünnep. Remélhetőleg azt is elmagyarázzák ezeknek, hogyha őseink nem adományoznak és látnak hozzá kétkezi munkával, akkor nincs ahol ünnepeljenek. Vagyis a telepiek kimaradtak mindenből, csak a tapsolásból nem.
Ami a szentelést illeti, sokan tudják, hogy Márton Áron csak felszentelt templomban misézett, így Déván is. Hogy ennek nem maradt nyoma, azt az 1942-es politikai okokban kell keresni, amikor az észak-erdélyi elcsatolás után, a fehérvári püspökség a bukaresti minisztériumhoz tartozott, és onnan kellet volna szentelési engedélyt kérni. Ki adta volna meg?
Másfelől azon gondolkodom, hogy az általam kifogott papoknak, Renát, Balázs, Szász, Bőjte, stb, hogy nem jutott eszükbe, hogy milyen a munkahelyük, hol misézgetnek? Ennyire meggondolatlanok lettek volna? Nem hinném, főleg az első kettő esetében, akik a hivatásukat tették első helyre, és nem a kirándulást, szánkózást vagy biciklizést esetleg azt, hogy a telepi templomnak lassan eltűnjön a kertje.
Azonban a szervezők erőfeszítését nem szabad elhanyagolni, hiszen három napot szántak arra, hogy valami víruskát be lehessen szerezni, ÁFA nélkül. A költségekről nem beszélünk, mert erre a szentlélek áldását adta rá, mint a volt karácsonyi versben a kalácsról. Ez telepi szokás volt, ha valaki nem tudná.
Hol tartunk ma?
Nem szükséges valakinek lángésznek lennie ahhoz, hogy rájöjjön, ezelőtt 100-130 évvel nagyobb érdekeltségnek örvendett Hunyad megye és történelme, mint napjainkban. Mert a magyar újságok mellett olyan kiadványok is jelentek meg, amelyek kizárólag a vidéket és annak történelmét ismertették, kutatták.
Olyan neveket találunk a szerzők soraiban, mint a szászvárosi dr. Kristóf György, Torma Zsófia, gróf Kun Kocsárd, Dósa Dénes (ev.ref. kollégiumi tanár), dr. Sólyom–Fekete Ferenc, dr. Hankó Vilmos, König Pál, Mailand Oszkár, Szőts Sándor dévai tiszteletes, Buda Imre, Kuun Géza, Kun Róbert, Kolumbán Samu és nem utolsó sorban Téglás Gábor, a dáko-román kontinuitás méltó kutatója.
Rólunk, Hunyad megyei magyarokról, most nemigen akad aki írna, ha mégis előfordul, akkor olyan végvári, pusztuló vitézeknek vagyunk elkönyvelve, olyan szemmel figyelve minket, mint valamikor Darwin a Húsvét-szigeteki növény és állatvilágot. Abban azonban jeleskedünk, hogy megtapsoljuk őket, azzal vigasztalva mindennapi agóniánkat, hogy: legalább valaki írt rólunk. Ezek azonban sosem képesek történelmünket úgy értelmezni és érezni, mint egy olyan, aki nemzedékeken át itt élt. Csak azt fogják tudni, ami nekik el lett mondva, be lett mutatva. Így lesz a valóságnak fele megtapsolva.
Most 110 éve: A lozsádi parcellázás.
„Lozsád község tudvalevőleg az egyedüli magyar község Hunyadvármegyében, mely ismert magyarságát eleitől kezdve megtartotta. Újabban veszedelem fenyegeti s több, mint valószínű, hogy az eddig e tekintetben érintetlen határába a szomszédos oláh községek lakói beékelődnek. Alkalmat ad erre a Boócz-féle, ezidőszerint Sólyom Ferenc körjegyzős és Györffy báró tulajdonát képező 184 kat. hold megvásárlása. Az eladóvá vált birtokra ajánlatukat úgy a lozsádi magyarok, valamint a dévai újabb elhelyezést kívánó csángógazdák is megtették, sőt ez utóbbiak, mert a Szászvárosi Takarékpénztár a szükséges összeget meg is szavazta, meg is előlegezték. Egy facseti cég magasabb árajánlata folytán, hogy-hogy nem, csángóinknak fejenkénti 10 korona többlettel előlegeiket visszaadták. És e cég? – a kevés erdőterület kihasználásával ajánlatát az Ardeleana szászvárosi oláh banknak megtette, mely a parcellázást vállalva egyfelől, újra a céget jó üzlethez juttatja. Az oláhokat pedig földhöz. Mert hát akié a föld, azé a hatalom, kié a hatalom, azé az ország… De hát magyar ide, oláh oda, üzlet üzlet, mégha 2000 koronás is, s ha az ember mindjárt körjegyző, avagy bíró is.” (Hunyadvármegye, 1910. március 27.)
A bukovinai magyarokat máshol sem várták tárt karokkal. A Hunyad megyei második telepítés előtt, sorozatosan jelentek meg cikkek az Aradon megjelenő Tribuna Poporului (szabadfordításban Népszava) napilapban. Az első 1907-ben jelent meg, majd a további számokban. Az újság, bár Magyarország akkori területén jelent meg, senkit és semmit sem kímélt, ami nem román. Támadta a kormányt, a minisztereket, a lakosokat, a telepeseket, a magyarokat, a zsidókat, az osztrákokat, vagyis minden lehetségest. Nem volt az egyedüli újság, amely a román nacionalizmust és sovinizmust tárgyalta, és mindezt a magyar kormány lovagiasan elnézte. Ennek az eredménye közel 10 év után látszott meg (1918).
Nem kímélték őket 1909-ben sem. Nézzük mit is ír ugyanaz az újság 1909 március 31-én: „…A csángók telepeket hoznak létre Hunyad vármegyében, Déván, Al-Pestesen, Marossolymoson és Folton. Az első szállítmány már jövő tavaszkor a „földjeikre” érkezik, amely nem egyéb, mind tiszta román föld, a legtisztább román vármegyében, Hunyadban. Ami a románokat illeti, mehetnek Amerikába.”
Szóval, és visszatérve Lozsádra, a facseti cég visszafizette kamatosan az előleget, közben a vétel felajánlatott az Ardeleana banknak. Talán ez sem lett volna elég, de a lozsádiakat is diverzió alá vetették, mintegy megsúgva nekik, hogy Bukovinából pár száz katolikust akarnak közéjük telepíteni. Mint általában mindig, a lakosság félrevezetése, itt is mint bárhol, fényesen sikerül. Nos, erre a már régen reformátussá lett község is felháborodott. Csak az nem került tudomásukra, hogy Bukovinából az andrásfalvi reformátusokat szándékoztak közéjük telepíteni.
A Pallas Lexikon kimutatása szerint, Lozsád lakossága az események időpontjában, vagyis 1910-ben 845 lakosból állt, ebből 477 magyar és 367 román. Nagyot fordult volna a lozsádiak kereke, ha odakerült volna vagy 2-300 református magyar. Persze, a különbségek megvoltak és meg is maradtak volna nyelvben, viseletben, szokásban, de magyarok lettek volna ott, kemény többségben. Azonban a történelem forgatagában másképp alakultak a dolgok.
Lassacskán az erdélyi magyarok olyan elnevezéseket kaptak, mint szórvány és kisebbség. A baj ebben az, hogy ezeket úgy az újságírók, mint a politikusok is előszeretettel használják.
Erdélynek nagyon szép történelmi elnevezései vannak: Bánság, Barcaság, dél-közép és észak-Erdély, Partium. Miért vagyunk mi szórvány Székelyföldhöz viszonyítva? Mert kevesen vagyunk vagy nem egy tömbben? Gondolnak ők arra, hogy ezzel, a már pusztuló erdélyi magyarságot, anélkül, hogy kényszerítve lennének, már eleve kettéosztják? Annyian vagyunk, hogy lehet minket feldarabolni? Nem vagyunk annyian és ezt jobban meg kellene fontolják azok, akik szeretnek a médiában mutatkozni.
A másik szó, amely nem tudom mikor jelent meg, a kisebbség. Szóval van többség és kisebbség. Ezzel első perctől már egy alárendelt, másodrendű szerepet adnak nekünk, másodrendű egyének vagy polgárok lettünk, és mi isteni nyugalommal viseljük ezt el.
Nem minden kihívást kell és szabad elfogadni. De amit erőszakkal vesznek el tőlünk, azért ki kell állni. Más az, amikor mi mondunk le valamiről, mint sok helyen megtörtént az évtizedek során. Elhagytuk szokásainkat, énekeinket, viseletünket és nyelvünket is.
Még ezelőtt 30 évvel is, a magyarság és rokonságok jobban összetartottak, mint napjainkban. Aztán jött egy demokrácia, amit mindenki úgy értelmezett, ahogy akart. A határok megnyíltak. Minden helységből sokan elmentek közben, élők és holtak, és mindenki vitt egy kicsit magával belőle. Ha meg jött valaki helyükbe, az nem hozott semmit önmagán kívül. Megszaporodtak a vegyes házasságok, majd ezek eredményeként a vegyes gyermekek. Ugyebár a szerelem nem ismer határokat, annyira, hogy néhol csak az anya neve került beírásra, a születési anyakönyvekbe.
Habár a magyarságnak nagyon szép (és ősi) keresztnevei maradtak fenn napjainkig, ezek a gyermekek kitűnő névpárosításokat kaptak, kereszteléskor. Így jelen meg az olyan, mint János-Alin, Rozália-Valentina, Mária – Alina, Mihály - Cosmin, stb. Kiskorukban, valószínűleg nem sokat számított ezeknek a gyermekeknek, hogy milyen nyelven szidják meg őket, azonban nagykorában tán elgondolkodik a “kölök” azon, hogy ő most ló-e, vagy szamár. Esetleg öszvér.
Áttéve magunkat az ilyen apróságokon, manapság a lényeg nem az volna, hogy milyen nevet adnánk a gyermekünknek, hanem az, hogy kit keresztelnénk meg? Az egyházi anyakönyvek már évek óta bizonyítják, hogy nagyobb a halandóság, mint a születés, a magyarság körében. Mi történik akkor, egy kisebb helységben, esetleg egy faluban? S akkor: hol terem a magyar vitéz, ha terem?
Évekkel ezelőtt elbeszélgettem egy tiszteletessel. Azt mondta, hogy már örvend annak, ha magyar magyarral házasodik, függetlenül vallásuktól. Régen kellett erre dispensio, még előtte kötelezték magukat a fiatal házasok, hogy a megszületendő gyermekek ilyen vagy olyan keresztelést kapnak. Ebből mára nem maradt semmi. Ennek eredménye világosan meglátszik abban, amikor valakinek magyar neve van, de egy kukkot se tud ősei nyelvén. Vagyis nem kell minket asszimilálni, mert fejet hajtunk magunktól. Igaza volt Széchenyi Istvánnak, amikor azt mondta, hogy: nyelvében él a nemzet. Mi pedig ebben veszünk el.
Hol a hagyományunk?
Megrögzött szokás lett napjainkra, hogy minden jelentősebb ünnep előtt felszínre tör az a szó, hogy „hagyomány:” hagyományos adventi gyertyagyújtás, hagyományos disznótor, hagyományos farsang, hagyományos locsolás, hagyományos szüreti bál, és stb. Majd jön a hagyományos Valentine-day, a hagyományos Halloween és annyi hagyomány, hogy nehéz ezeket betartani és közöttük eligazodni.
A helyzet az, hogy a dévai magyarságnak mára semmi hagyománya nem maradt meg. Lehet számolni, hogy a korosztályom, vagy az előttem levő korosztály gyermekkorában a fent írtakból mi volt meg. Ami le lesz írva az egyeseket meggondolkozta, mások meg úgy ítélik meg, hogy Gergé megint elégedetlen. Nem ez számít, hanem az, hogy még az unokáink is félre vannak vagy lesznek vezetve, persze nagymértékben a mi hozzájárulásunkkal és azokéval, akik őket tényleg kellene neveljék lélekben és kulturálisan. Hozzátenném azt is, hogy magyarul.
Röviden mondva, a dévai magyarságnak hagyománya nincs, ami volt az is megszűnt. Ennek megértésére szükséges tudni, hogy tulajdonképpen a dévai magyarság kikből is tevődik össze.
Visszamenve jó 200 évet a dévai magyarság megismerésében, amikor még község volt és valamivel több lakosa, mint Csernakeresztúrnak 2002-ben (közel 1400), találunk itt magyarokat és elrománosodott magyarokat, akik „hagyománynak” tartották magyar nevüket megtartani, majd a 19. század elején kezdet jönni az örmény-magyar kereskedők. Az akkori magyarság egy része nemes és kisnemes, néhány mesterember, a zsidó kereskedők, a szolgák és fuvarosok, akiknek társadalmi állapotuk miatt közös hagyományuk nem volt. A század vége felé (1865-1880) érkeztek Dévára szakképzett munkások, leginkább a piski-i vasúti gócpontnak a kialakulása miatt. Az eddig leírtaknak, állapotuk miatt és azért mert a szélrózsa minden irányából érkeztek, hagyományuk otthon maradt.
Következtek a bukovinai magyarok 1880 után, akik 1945 végétől, bizonyos metamorfózisok következtében székelyek lettek. Nos, ezeknek volt hagyományuk, a szó-szoros értelemben, jó is meg rossz is, de ennek vége.
Majd 1950-60-tól napjainkig következtek azok, akik érdekből jöttek a városba, leginkább munka miatt, akik magukon kívül sok mindennel nem jöttek, esetleg igényekkel. Ezek is otthon hagytak mindent.
Most nézzük, hogy milyen hagyományról írtak jobbra-balra, essze-vissza. Mondja az egyik, hogy hagyományos adventi gyertyagyújtás. Ez elsősorban vallás, és közel négy milliárd keresztény teszi. Ezek szerint a vallás hagyomány és nem a hit betartása. Vagyis elmehetek hagyományosan gyónni is.
Jön a hagyományos disznótor. Őseink nem hagyományból vágták le Döncit, hanem mert muszáj volt enni. Föld volt, lehetett nevelni. Csak amikor apámék és mások is disznót vágtak nem hívták meg „hagyományosan” a fél Telepet a torra, mert akkor nem lett volna mit együnk nyárig. Jött néhány közeli, párnak volt küldve kóstoló és ennyi.
A farsang az német szokás, valamikor a 19. században voltak bálok is Déván, persze ne gondolja senki, hogy ott a mesteremberek a nemes kisasszonyokat forgatták.
Locsolás sem igen van, néhány szomjas végigkullog a városban, persze a verselés, ami hagyomány volt, az kimarad.
Sajnos, napjainkban a gyermekekbe nevelik a babonákat, még intézményekben is, az egyik a Valentine-day, amikor Cupidon lődőz a nyilakkal, a másik a pogány Halloween, amikor a kölykök hivatalosan kéregethetnek.
Végezetül nézzük a „hagyomány” megnevezését, modernebbül definícióját: „Hagyomány alatt általában az elődök örökségéből azokat a cselekvéseket, dolgokat értjük, amelyeket nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek az adott társadalom tagjai szociokulturális öröklés (beleszületik az egyén az adott társadalomba és tovább viszi ősei hagyományait) alapján. A hagyományok az adott társadalom értékrendjét, világszemléletét tükrözik.” Fontos itt az, hogy „nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek.” Mi van meg ma ebből?
El kell költöznöm
Örömmel vegyes fájdalommal értesítem a rokonságom, a barátaim, a szomszédjaim, az ellenségeim, a helyi papot, a temetkezési vállalkozást és az adóhivatalt, hogy életbevágóan fontos határozatot hoztam, amelynek az említett illetékesek is szemtanúi lehetnek: költözöm! Nem a másvilágra, hanem külföldre.
Az eltelt évtizedek alatt már többször magamba szálltam, néha alig is szálltam ki magamból, és rádöbbentem, hogy milyen hatalmas, világtörténelmi és orvosi eseményt hagytam ki, mellőztem. Ugyanis egy érdekes jelenség figyelhető meg azok körében, akik ezelőtt vagy 30 évvel elhagyták szülőföldjüket. Nagy részük egy jobb sors reményében távozott, és becsületesen is megállják helyüket új otthonukban. Azonban van egy kis hányad, amelynek idegenben kinyílt a szeme, valahogy úgy, mint a kutyakölyköknek tíz nap után. A helyzetet elemezve évtizedek után, pár száz kilométerről, észrevették, hogy nekünk mire van szükségünk. Mit kell tennünk, hogy kell tennünk, kivel és miért. Mert ők az itteni magyarság érdekében törekednek. Az érdekes az ügyben az, hogy amíg itt voltak semmit se tettek, semmiben sem vettek részt, és még létezésükről is alig tudtunk. Amikor elhagyták szülőföldjüket akkor sem az itteni magyarság érdekelte őket, hátra se nézve távoztak, és csak önérdekből. Senkit sem ismerek, aki csak azért vette volna nyakába a világot, hogy rendeltetési helyére érkezve minket támogasson. Egyszerűen itt hagytak mindent. Furcsa tünemény az ilyen, amikor a nagy távolságban élő jobban látja a mindennapi helyzetünket, mint aki itt él. Egy - két helyről gyűjt vagy kap információkat, személyes benyomásokat, és ezek ellenőrzése nélkül onnan vonja le a következtetéseket arra, ami az itteni helyzetet illeti. Akkor meg borzasztóan kiokosodik. Küzd. Telefonál. Beleszól. Reméli azt, hogy a történelem hálás lesz neki, és feljegyzik legalább tetteit, mert a szó elrepül. Ha nem is olyan előkelő helyre írja, de valahova oda, mint Francisco Pizzaro vagy Hernán Cortez nevét. Hiszen az említettek is segíteni akartak az újvilági bennszülötteken. Kérdezték őket, mi nincs nektek? És adtak himlőt, tífuszt és több ajándékot ingyen, hogy szinte kipusztultak. A fölöslegesnek gondolt apróságokat, mint pár száz tonna arany, elkobozták.
Hát ezek vagytok ti, akik most éles látásúak lettetek. Hála a Fennvalónak, hogy kevesen, de elegen ahhoz, hogy nyugodt napjainkat zavarjátok. Ennyire vagytok képesek. Egy fél életen keresztül semmit se tettetek itthon, most pedig az eddig rejtőzött tehetségetek a felszínre akar törni. Mint árvíz után a szemét.
Hálát is vártok. Hálásak vagyunk, hogy itt születtetek, hogy nehéz pillanatainkban elhagytatok, mint egy rossz kapcát, hogy beszéltek arról, amihez sose volt közötök, hogy olyan tanácsokkal jöttök, amelyeket nem lehet követni. És üdvözlünk szülőföldünkről, mert nektek ott csak hazátok van.
Egy Murányi Vénusz Déván
Kedves ismerőseim, dévai rokonaim, fogalmatok sincs arról, hogy mekkora szerencse simogatja napjaitokat. Ugyanis Dévának van egy fajta Murányi Vénusza. Nem pontosan Murányi, most már nem is Vénusz, hanem Vén-hús, de van.
Én már történelem voltam mielőtt megszülettem volna, és biztosan állíthatom mélyreható kutatásaim alapján, hogy ezelőtt már 90 évvel egy cigányasszony megjósolta: Dévának a 21. század elején lesz Murányi Vénusza. Nem úgy érkezik, mint egy messiás, de kimondott célja megmenteni az itteni magyarságot, de legalább a telepieket, még akkor is, ha nem tudja mitől. De a telepiek se tudják, hogy mitől kell őket megmenteni, mert eddig a jövevény Vénusz nélkül is nagyon jól megvoltak. Másfelől a Vénuszról rebesgetik, hogy könnyebb elfoglalni, mint Wesselényinek volt a Murány várát. Azonban ez már história. Vénusz belenézett a távcsőbe, mint Galilei és meglátta Dévát. Tetszhetett neki, mert rögtön fogta böröndjét (több nem volt neki), és indult. Jöve el az… hát eljött. Nem ismert senkit, nem ismerte senki, mert akkor tudták volna róla, hogy Ptolemaiosz geocentrikus elméletében képzeli magát, vagyis hogy ő a világ közepe és minden körülötte forog.
Eleinte Vénusz Déván csendes álomba merült, mert nem volt biztos benne, hogy van-e a városnak egy őrülteket megfigyelő bizottsága. Majd amikor rájött, hogy ennyit hülyét megfigyelni lehetetlen, mozogni kezdett, és a génjeiben eddig lapuló szereplési viszketegség, mint vulkán tört ki belőle, bízva abban, ha törekvését nem is a nemzet elismerése, de legalább a város számbeli többsége méltón értékelni fogja. Vénuszka itt melléfogott mert senki sem lehet hálás azért, amikor a humanizmus és összefogás nevében irtják őket ki. Hiába járkált, mint Orbán lelke, a megszokott galerin kívül mindenki fütyült rá. Az igaz, hogy nagy zajt csapott néha, de az is igaz, hogy most csendesen eszi a nagy zajjal megszerzett kenyerét. Melléfogott: nem volt elég tolla, s szeretett volna a másokéval ékeskedni, mivel a sajátja nem volt elég. Pedig őszintén jót akart, még akkor is, ha a díjakat nem imádságban kérte kifizetni. Nem ment, és ennek okáért szinte belebetegedett. Rengeteg a hálátlan teremtés, aki magát nem hagyja megmenteni. A dévai vénusz akkor is beteg lett, ha mindenki, a rajongó szeretet határtalanságával kívánta neki: adj uram erőt neki, hogy ne legyen köszönet benne! Gyógyulj meg Vénuszka, és ne félj, hisz csalánba nem üt a mennykő, asszonyba is csak ritkán.
Sajnos, a megmentendők imádsága nem hatott, mert vénusz olyan maradt, mint egy gyermek: minél kisebb, annál többet sivalkodik. De bízzon abban, hogy feltámad. Igaz, hogy előbb meg kell halni.
Cui prodest?
A cím Seneca Medea című drámájából származik. A teljes mondat: „Cui prodest scelus, is fecit.” (Akinek jól jött ez a vétek, no éppen az követte el.)
Többen küldtek át nekem bizonyos dolgokat magyarországi csoportokból, melyeket nem láthatok, mivel privát csoportok. Aztán lassan értesítettem mindenkit, hogy egyelten ottani csoportnak sem vagyok a tagja. Miért? Leírom.
Kutatások során bizony sokfelé ágaznak a szálak. Ez abban az esetben, ha kutatunk, mert az a fonák helyzet áll fenn, hogy kevesen kutatunk igazából, de sok a szakértő. Romlatlan lelkű lángelmék azzal terhelik magukat, hogy a mások ajtaja előtt sepernek, mikor a sajátjukat ellepi a hordalék. Emberi tulajdonság az, amikor ferde felfogása szerint, valaki magát magasabb fokon látja állni, és onnan megvetőleg tekint alá. Ezek iránt még a részvét sem jár, csak a szánalom. De vannak, és elég sokan.
„Múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény.” Melyik múltunkban? A valósban, vagy abban, amit már nemzedékek óta bénán adunk át? Összevágott, összekapkodott és ellenőrizetlen adatokból áll a világhálóra és honlapokra büszkén, de méltatlanul feltett történelmünk. Megelégedtünk: tudásunkkal is, történelmünkkel is. A múltúnkról sem tudunk mindent úgy, ahogy annak rendje lenne, említette Andrásfalvy Bertalan úr. Ennél nagyobb igazságot ritkán volt alkalmam hallani életemben.
A kezdet kezdetén, ezelőtt vagy három évtizeddel, abban a léleknyugtató álomban ringattam magam, hogy elég olvasnom csak, és megismerem fajtám történelmét. De keserves volt a csalódás, amikor rájöttem arra, hogy hiányos ez és nem egy esetben túlzásokkal van fűszerezve. Cui prodest? Kinek áll ez érdekében? Nemtörődömség, tunyaság miatt van ez, vagy azért, hogy azt mutassuk be, ahogy szeretnénk, ha látnának, és nem azt, akik valójában vagyunk?
Évek alatt a kérdések özöne lepett el, mert nemcsak mást, hanem magam is kérdeztem. Miért hiányzik történelmünk bemutatásában, a székely kivándorlás tanulmányozása a 18. században? Miért nincs számba véve a madéfalvi eseményeknél a besztercei határőrezred alakítása, Halmágyi és Heindendorf szemtanúk emlékiratai? Mi volt őseinkkel a madéfalvi események és a bukovinai betelepülés közötti időszakban? A betelepülésnél miért nincsenek feldolgozva Werenka, Kaindl, Nistor, László J. írásai, és Splényi emlékiratai? Hogyan cserélődött ki a telepesek jó hányada, az adómentesség megszűntével? Ha olyan jelentős esemény volt Madéfalva, miért nem emlékezett rá senki jó 120 évig, néhány magánszemélyen kívül?
Közelebb érkezve, mi oka volt Szádeczkynek azt nyilatkozni, hogy az Al-Dunánál telepítésre alkalmas földek voltak, Nagy György kormánybiztosnak, hogy 40 ezer bukovinai számára is van ott hely, Tomka Károly tiszteletesnek azt, hogy 30 ezer magyar él Bukovinában?
Hogy lehet az, hogy az Al-Dunára 2-3 hónap alatt 2000-nél több személy érkezett, Dévára pedig 3-4 év kellett a 250 személy érkezésének? Hogy lehet, szobrot emelni egy olyannak, aki megtagadta saját fajtáját, még akkor is, ha bölcsészetet és jogot tanult? Szomorú ez. Lehetne folytatni bőven. De kinek használ? Lassan oda kerülünk, hogy a bukovinai magyarság történelme nem a nép történelme, mert az hiányzik belőle: vannak grófok, bárók, papok, katonák, osztrákok, miniszterek, de a nép hiányzik.
Egyelőre jól állunk, mert történelmünk nem olyan ferde, mint a dákoromán elmélet. De ha így mennek a dolgok, sok nincs hátra, hogy az agyunk kificamodjon. Mi festjük szorgalmasan az ördögöt a falra, addig, amíg tényleg ott terem.
A kolompos
Intro
Elsősorban el kell mondanom, hogy én nem vagyok elkötelezve semmilyen pártnak vagy szervezetnek, így nyílt utat adhatok véleményeimnek. Évekkel ezelőtt kiléptem mindenből, és az okot úgy is meg lehet finoman fogalmazni, hogy nem találtam meg a helyemet ezekben. Az nem jelenti azt, hogy nem hiszek vagy bízok valamiben, de azt a magam módján teszem és nem ukázok szerint.
Sokszor elhangzik, és már megszokottá vált az olyan jelszó, hogy együtt, közösen, szövetségben vagy bárhogy, és ez a dévai magyarsághoz is szól. Azonban ez a magyarság is többféle, ennek következtében mindenki a saját módján értelmezi a fenti szavakat. Nem szándékom elemezni a dévai magyarságot, és ez felettébb nehéz is lenne, mivel vannak magyarul tudó magyarok, magyarul nem beszélő magyarok és olyanok, akiknek már csak a neve emlékeztet arra, hogy valamikor magyar ősei voltak.
A dévai magyarság helyzet olyan, mint a fordítva befogott lovaknak. A jó gazda tudja, hogy ezek megszokják helyüket, egyik jobb oldalon, a másik bal oldalon kerül befogásra. Meg lehet tenni, hogy fordítva fogjuk be őket, és ennek az lesz az eredménye, hogy nem előre, hanem széthúznak. Nos, ami helyzetünk is hasonló. Mindenki húzna, csak nincsenek jól befogva. A következmény az, hogy még állandó helyzetben sem vagyunk. Ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy önmagát és tetteit ne dicsérje, mert ez jól mutat mások előtt, külföldön is. De aki itt él, az tudja, hogy mindez csak porhintés, esetleg kísérlet bizonyos források elérésére. Ha ezek bejönnek, úgy fel lehet őket használni, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Erre vannak a kolomposok.
A magyar értelmező szótár szerint a kolompos lehet melléknév vagy főnév. Valaki, aki kolomppal felszerelt, vagy olyan, aki után megy nyáj.
Az emberiség történelmében mindig akadtak kolomposok, kiemelkedő személyiségek, akik után ment a csorda. Hogy ez a csorda most jó irányba haladt-e vagy vesztébe rohant, az mellékes. Az is mellékes, hogy újabban nem kolomp, hanem más fityeg a nyakába.
Déva is, mint megyei jogú város, nem maradhatott kolompos nélkül, mert állítólag akkor szétszéled a csorda. Ezért időnként, mivel a mi kolomposaink elfáradnak, a nyakunkra küldenek friss, energiától és tettre-akarástól duzzadó kolompost. Senkit se érdekel, hogy nekünk pont arra, vagy pont ilyenre lenne szükségünk: ott van, boldoguljatok vele.
Eleinte, természetes ravaszsága következtében, a kolompos borzasztó szerény, alázatos. Nem szándékosan, de szándékokkal érkezik Kőműves Kelemen városába. Célja az lenne, hogy kitűnő szakmai teljesítményt nyújtson. Azonban rövid időn belül kiderül, hogy ez csak a naivaknak és a feljebbvalóknak beállított kép, és pont a szakmáját mellőzi. Mert igazából nem az, mint akinek mutatja magát, vagy aminek képzeli magát, és ez pár év után, miután a kolompos is és a kolomp is megvette lábát, már nyilvánvaló. Mert nem azt cselekszi, amit a csorda elvár tőle, hanem azt, amit ő fenséges álmaiban elképzelt. Röviden: ha neki jó, akkor mindenkinek legyen jó, és kellene a szavára hallgatni, mert ő tulajdonképpen nem is saját magát képviseli, de nem is a csordát, hanem egy felsőbb hatalmat. Ő csak közvetítő: amit lemennydörögnek, ő azt tovább dörgi. Ez mindig beválik, ha a csorda műveltsége alacsony, vagy szellemileg korlátozott.
Azonban akadnak olyan csordatagok is, amelyek nehezen hajlanak a kolompszóra, és elkezdenek széledni: először egy-két tag, utána még páran és végül a kolompos kezdi észrevenni, hogy csak maroknyi csorda maradt, és a nagy kolomp. Ám a kolomposnak nem azért van kolomp a nyakába, hogy hagyja magát. Rájön, hogy a kolomp már csak pár baromnak szól, vagyis csak ezek veszik számba. Igyekszik magát, néhány hajlítható tehénnel, körbevenni. Hirdetést ad fel, hogy alkalmaz térítő kutyákat. Ezeknek, mint munkahelyi feladat, két dolguk lenne: téríteni a makrancos tagokat, és a kolomp szavára táncolni. A jó munkahelyi viszonyok megőrzésére, a kolompos minden jóval ellátja a térítő kutyákat: eteti, itatja, előlépteti őket. Egy dolgot azonban elfelejtett: a jóllakott kutya nem térít csordát. Az befekszik az árnyékba, és emésztget lassacskán, legkisebb dolga sem az, hogy merre tart a csorda. A kolompos észreveszi ezt, és még jobban rázza kolompját. Hiába: pár hűséges kutyán kívül, senki sincs mellette. Ezek is őrzők, nem térítők. Őrzik a kolompost, hogy nehogy baja essék, mert akkor ők is elesnek a kolonctól. Abban a helyzetben vagyunk, mint énekelte a Neoton a 70-es években: „Velünk a bárány de él a farkas, kicsik vagyunk, míg a sors hatalmas…”
Mielőtt erre kitérnék, többek kérdésére válaszolok, hogy köztem és D. Laci között semmi harag nincs. Én megértettem, hogy ő velem szemben mércét alkalmazott s letiltott a Dévai Magyarok Fórumán, és azt is, hogy ő csak eszköz volt a mérce felhasználásában, nem kezdeményező.
Már nagyjából két éve mondogatják a telepiek nekem, hogy valami kellene már tenni, írni, valahova elmenni, hogy változtassunk az itteni helyzeten, azon az ökumenikus szereteten, ami a telepen végbemegy. Nem volt szándékomban, de az utolsó dolog, ami velem történet, kiverte a biztosítékot. Azt sose hittem volna, hogy a katolikus anyakönyvek adatai, úgy a dévai, mint az andrásfalvi elfajultak lehetnek, még kevésbé azt, hogy a levéltári adatok 1940-ből sértőek lennének. Azonban úgy néz ki, hogy a nem dévai születésűeknek, tisztelet a kivételnek, ezt baj.
Többször elhangzott a napokban, hogy dévaiak és nem dévaiak. Rengeteg ismerősöm van, akit valamiképp a sorsuk Dévára vezényelt, akik munkájukkal és viselkedésükkel a város tiszteletreméltó polgárai lettek. Örvendek, hogy ismerőseik és barátaik körébe tartozom, azonban az sem elhanyagolható részemről, hogy olyan is akad, akit sajnálok, hogy ismerek, jellemük miatt. Ez a két kategória van.
De nézzük, hogyan jött létre a dévatelepi vidámpark, a narcisszizmusnak egy olyan megnyilvánulása, ahol a beteg nem ismeri el, hogy beteg. Talán nem is pontosan vidámpark a neve, de hogy park, az biztos. Szerintem azért kell vidám legyen a neve, mert ha valaki elsétál egy Dévára telepedettnek a tízszer kifestett képe mellett, akkor feltétlenül vidám kell legyen. Ezért vidámpark, hogy felviduljunk. Tulajdonképpen ez volt a cél, de senki fontos személyiség nem jött volna el, hacsak nem más vallású, egy vidámparkot felszentelni, ahova egy előkelő pozícióban levő, most már dévai, festtette ki magát, mint Nistor a maros-solymosi templom falán. Hát akkor szóba jött, hogy a vidámpark is meg lesz, de felszentelik őseink templomát még egyszer, és ez lesz az alkalom előkelő személyiségeket meghívni. Persze, a templom meg is volt áldva 1940-ben, fel is volt szentelve 1942-ben a szemtanúk szerint, de volt olyan, aki erre vonatkozólag semmi nyomot nem talált, nem látott. Az igaz, hogy még fehér egereket se látott, de sok nincs hátra. Voltam egy alakkal Fehérvárt előtte, aki gondolta, hogy meggyőz. Meggyőzött arról, hogy milyenek lehettek a Sztálin törvényszékei, mert ott már készen vártak és kész volt a döntés is. De valaki elszólta magát.
Akkor, 1942-ben, bizonyos erdélyi magyarok számára, a II. bécsi döntés után, nem volt valami hízelgő a helyzet. Fehérvár Bukaresthez tartozott, onnan kellett volna engedély a szentelésre, ami biztos, nem jött volna meg. Azonban a szemtanúk szerint mégis megtörtént, hisz részt vettek rajta, csak éppen nyoma nem maradt, mert akkor annak a következményei a kommunista börtönben fejeződtek volna be. Bekerülhetünk a Guiness book-ba azzal, hogy 80 éven át néztünk egy felszenteletlen templomot, jártunk oda, esküdtünk és kereszteltünk ott. Az is érdekes, hogy ennyi év alatt erre egyik pap se jött rá, aki Déván szolgált. Ezek szerint másoknál is lehet rövidzárlat. Ami azt illeti, hogy valaki, a biblia szerint, az isten szolgája és az emberek szolgája is, az nálunk csak az első felében érvényes, a másodikban fordítva van. Mi vagyunk mindenkinek a szolgái.
Ezelőtt pár évvel beszéltem Somlyón egy idősebb pappal, a dévaiakról, a dévai volt és akkori papokról. Akkor minden rendben volt, de azt mondta, és ez megragadt bennem, hogy újabban a papok pontosan a hivatásukat mellőzik, minden más tevékenységet részesítve előnyben. Akkor nem hittem neki, de most meggyőződtem. Hogy mi az illető kötelessége, az nem az én dolgom, azt eltanulják az iskolában. De az már zavaró, hogy az őseink által felépített templomot és a nagy szenvedések által megtartott kertet felhasználják olyanokra, hogy Kürtös show (a garázsban), Piton show, Föld show, Children’s show, Előadó show, akár a falakat is fölöslegesen teleaggatni márvánnyal. Megemlíteném, hogy Muppest show nem lesz, mert az már állandó.
A telepiek nagyon ügyeljenek a halottaikra. Déván olyan eset is volt több, hogy egyik napról a másikra temettek el valakit, ezt persze nem a hozzátartozók döntötték el. Az érdekes benne az, hogy nemcsak a járványos időben. Ennek egyenes következménye az lett, hogy sok ismerős és még rokon is lemaradt a szertartásról. Én már csak azt várom, hogy olyan legyen nálunk is, mint a Mózes hitűeknél, hogy az illetőt naplemente előtt el kell temetni. Hiába, ha így van a nagy könyvben megírva, akkor így van. Lehet azonban, hogy a telepiek sürgősségi taksát fizettek, s akkor gyorsított eljárás az alkalmazandó. Ha mégis valaki lemarad, akkor vigasztalásul ingyen (free) sétálhat a vidámpark betonoszlopai között, végignézni ugyanazt a képmást vagy tízszer. Hol volt ez a sokképű, és társasága, amikor majdnem elvette a katonaság a templomkertet? Ejsze még spielhózniban sem. Kívánjuk a nemes tulajdonságokkal rendelkező személyeknek, szívünk minden melegéből, hogy jó erőben és egészségben hazafiúi munkásságukkal a közügyeket még igen sokáig szolgálhassák! Máshol.