Hol a hagyományunk?

   Megrögzött szokás lett napjainkra, hogy minden jelentősebb ünnep előtt felszínre tör az a szó, hogy „hagyomány:” hagyományos adventi gyertyagyújtás, hagyományos disznótor, hagyományos farsang, hagyományos locsolás, hagyományos szüreti bál, és stb. Majd jön a hagyományos Valentine-day, a hagyományos Halloween és annyi hagyomány, hogy nehéz ezeket betartani és közöttük eligazodni.

   A helyzet az, hogy a dévai magyarságnak mára semmi hagyománya nem maradt meg. Lehet számolni, hogy a korosztályom, vagy az előttem levő korosztály gyermekkorában a fent írtakból mi volt meg. Ami le lesz írva az egyeseket meggondolkozta, mások meg úgy ítélik meg, hogy Gergé megint elégedetlen. Nem ez számít, hanem az, hogy még az unokáink is félre vannak vagy lesznek vezetve, persze nagymértékben a mi hozzájárulásunkkal és azokéval, akik őket tényleg kellene neveljék lélekben és kulturálisan. Hozzátenném azt is, hogy magyarul.

   Röviden mondva, a dévai magyarságnak hagyománya nincs, ami volt az is megszűnt. Ennek megértésére szükséges tudni, hogy tulajdonképpen a dévai magyarság kikből is tevődik össze.

   Visszamenve jó 200 évet a dévai magyarság megismerésében, amikor még község volt és valamivel több lakosa, mint Csernakeresztúrnak 2002-ben (közel 1400), találunk itt magyarokat és elrománosodott magyarokat, akik „hagyománynak” tartották magyar nevüket megtartani, majd a 19. század elején kezdet jönni az örmény-magyar kereskedők. Az akkori magyarság egy része nemes és kisnemes, néhány mesterember, a zsidó kereskedők, a szolgák és fuvarosok, akiknek társadalmi állapotuk miatt közös hagyományuk nem volt. A század vége felé (1865-1880) érkeztek Dévára szakképzett munkások, leginkább a piski-i vasúti gócpontnak a kialakulása miatt. Az eddig leírtaknak, állapotuk miatt és azért mert a szélrózsa minden irányából érkeztek, hagyományuk otthon maradt.

   Következtek a bukovinai magyarok 1880 után, akik 1945 végétől, bizonyos metamorfózisok következtében székelyek lettek. Nos, ezeknek volt hagyományuk, a szó-szoros értelemben, jó is meg rossz is, de ennek vége.

   Majd 1950-60-tól napjainkig következtek azok, akik érdekből jöttek a városba, leginkább munka miatt, akik magukon kívül sok mindennel nem jöttek, esetleg igényekkel. Ezek is otthon hagytak mindent.

Most nézzük, hogy milyen hagyományról írtak jobbra-balra, essze-vissza. Mondja az egyik, hogy hagyományos adventi gyertyagyújtás. Ez elsősorban vallás, és közel négy milliárd keresztény teszi. Ezek szerint a vallás hagyomány és nem a hit betartása. Vagyis elmehetek hagyományosan gyónni is.

   Jön a hagyományos disznótor. Őseink nem hagyományból vágták le Döncit, hanem mert muszáj volt enni. Föld volt, lehetett nevelni. Csak amikor apámék és mások is disznót vágtak nem hívták meg „hagyományosan” a fél Telepet a torra, mert akkor nem lett volna mit együnk nyárig. Jött néhány közeli, párnak volt küldve kóstoló és ennyi.

   A farsang az német szokás, valamikor a 19. században voltak bálok is Déván, persze ne gondolja senki, hogy ott a mesteremberek a nemes kisasszonyokat forgatták.

   Locsolás sem igen van, néhány szomjas végigkullog a városban, persze a verselés, ami hagyomány volt, az kimarad.

Sajnos, napjainkban a gyermekekbe nevelik a babonákat, még intézményekben is, az egyik a Valentine-day, amikor Cupidon lődőz a nyilakkal, a másik a pogány Halloween, amikor a kölykök hivatalosan kéregethetnek.

   Végezetül nézzük a „hagyomány” megnevezését, modernebbül definícióját: „Hagyomány alatt általában az elődök örökségéből azokat a cselekvéseket, dolgokat értjük, amelyeket nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek az adott társadalom tagjai szociokulturális öröklés (beleszületik az egyén az adott társadalomba és tovább viszi ősei hagyományait) alapján. A hagyományok az adott társadalom értékrendjét, világszemléletét tükrözik.” Fontos itt az, hogy „nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek.” Mi van meg ma ebből?