260 éve történt a madéfalvi vérengzés

Vissza a gyökerekhez*
– beszélgetés László Gergely Pállal, a Bukovina másképp kötet szerzõjével –

  Az idõ sokféle fátylat vont a történések köré. László Gergely Pál évtizedek óta kutatja a 260 évvel ezelõtti madéfalvi eseményeket és a bukovinai székelység történetét. Vele beszélgettünk az évforduló kapcsán.

  – Bukovinai leszármazottként harminc éve foglalkozom a történelemmel. Madéfalváról többféle változat kering, de ahhoz, hogy a tényeket megismerjük, sokat kell olvasni. Engem nagyon meglepett, amikor vagy 15 évvel ezelõtt valaki kijelentette, hogy mi vagyunk az egyetlen népcsoport, akirõl biztosan és órára tudjuk, hogy mikor születtünk, 1764. január 7-én, hajnali 2 órakor. Ez egy kicsit furának tűnt, s mivel szókimondó vagyok, mondtam is, hogy akkor valahogy úgy jártunk, mint Jézus, hogy eltûntünk 15 évesen, megjelentünk 30 évesen. Mert Madéfalváról is eltûntek a kivándorlók, valahol Csángó-földön, senki sem tudja, hogy körülbelül mi volt velük, az anyakönyvekből sem lehet kivenni... De mielõtt eljutunk Madéfalvához, jó lenne tanulmányozni a székely kivándorlást a 18. században. Gyakran elõfordult és komoly okai voltak. Például 1717–19-ben a pestisjárvány, 1736-ban a szárazság, az éhség, amit még Bod Péter krónikás is leírt, hogy a fakérget õrölték meg, hogy valahogy meg tudják enni. Akkor volt az 1750-es években a hétéves háború, és nem mindenkinek volt kedve katonáskodni. És tulajdonképpen, ahogy Halmágyi is leírja, aki szemtanú volt Madéfalván, a határõrség-szervezés csak a csúcspont volt, az utolsó csepp a pohárban. Inkább gazdasági okokból mentek el.
   A székely határõrség-szervezés előtt már elkezdődött a második román, naszódi szervezés, és ott már voltak akasztások, kivégzések, vesszõzések, és a székelyek gondolhattak volna arra, hogy ha rájuk kerül a sor, akkor velük sem fognak az osztrákok kesztyűs kézzel bánni. De talán nem jutott el a hír, talán bíztak az önerejükben, nem vették számba. A madéfalvi veszedelem néven emlegetett esemény tanulmányozásában gyakorlatilag a szemtanúknak a leírását vettem alapul Conrad von Heydendorf tartománybiztos és Halmágyi István guberniumi titkár is szemtanú volt. Érdemes elolvasni a feljegyzéseiket, mert egészen más szemszögbõl tûnnek fel a dolgok. Például az is a tudomásomra jutott, hogy mint az osztrák kancelláriának egyik alkalmazottja elmagyarázta, szerették volna a székelyeket a Kárpátokon túlra helyezni, hogy ott képezzenek egy védvonalat, és helyettük hozzanak román jobbágyokat. Mert a székelyek mindig a jogaikra hivatkoztak, a román jobbágyok nem.
    Ez a hajnali támadás Madéfalván úgyszintén sok kérdést vet fel. Hogy pár század katonaság hogy tud egy alvó falut úgy körbevenni ágyúkkal, csörömpöléssel, lovakkal, hogy senki sem ébred fel. Ez volt egy másik kérdés. És kérdés merül fel a számok körül is. Sok helyt le van írva, hogy kétezer embert szállásoltak be Ma-défalvára. Nemrégiben volt egy megem-lékezés, és megkérdeztem egy ottani ismerõsömet, hogy most be tudnak-e szállásolni a faluba kétezer embert. Azt mondja, még Csíkszeredával együtt sem. Úgyhogy vannak túlzások ebben. Persze mindenki a maga igazát tartja, de én ezt a madéfalvi eseményt úgy látom, hogy ott mindenki hibás volt. Azok is, akik felvették a fegyvert, mert le van írva, hogy azok már nagyon basáskodtak a saját fajtájukkal, és azok is, akik felvették, de letették a fegyvert. Szóval elég bonyolult ez a madéfalvi helyzet, nem lehet csak olyan egyszerűen elrendezni.
   A másik dolog, hogy mikor jelent meg ez a madéfalvi kultusz. 1880-ig nem nagyon lehett róla olvasni. Akkor kezdõdött el Madéfalva emlgetése. Aztán egész nagy hullámot vert 1896-ra. Akkorra tervezték tulajdonképp a madéfalvi emlékmû felállítását, de nem jött össze pénzhiány meg különbözõ politikai problémák miatt. Ami a madéfalvi elhunytak számát illeti, ott nagyon változatos adatokat találunk, körülbelül 200-tól ezerig. Attól függ, hogy kitõl olvassuk. A lényeg az, hogy az ottani sírhalomban, ha jól emlékszem 52-en vagy 56-on vannak eltemetve. Nem is lehet biztosan tudni az elesettek számát. Egyrészt, mert sokan késõbb hunytak el, a sebekben, másrészt, mert az elesetteket elvitték, mielõtt összeszámolták volna. Szóval elég bizonytalan ez a szám. Szerintem olyan 150-200-ra tehetõ az elesettek száma. És nagyjából ugyannnyi a körözöttek száma is, akiket utólag az osztrákok kerestek, hogy felelõsségre vonják azért, ami történt. Az, hogy ezreivel menekültek Madéfalva után, ismét egy csodálatos dolog. Januárban, az akkori telekben a Gyímesi havasokon átmenni elég problémás volt, fõleg hogy az osztrákok õrizték is a határokat. Én nem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki a háziállatokkal, idősekkel, feleséggel s gyermekkel nekivágott az erdõnek, mert az utak õrizve voltak. A kivándorlás már azelõtt megtörtént, amint említettem, politikai és gazdasági okokból. 1762-ben már vagy 260 család vándorolt el Székelyföldrõl. És még van egy vetület. Sikerült megszereznem az 1770-es évekbõl a székelyföldi körözötteknek a listáját. És hát biza voltak körözöttek, kisebb-nagyobb bűntettek miatt. Ezeket is odaszámolták talán, hogy kivándoroltak Székelyföldrõl.
– Lépjünk egyet tovább. Az 1700-as évek végére több száz székely család került a Kárpátokon túlra. Bukovinába való betelepedésükrõl is van egy ismert történet, ami Hadik András nevéhez fûzõdik, és öt bukovinai székely falut említ, de talán ez sem történt ilyen egyszerûen. A 2019-ben megjelent Bukovina másképp címû kötetében erre is kitér...
   – A bukovinai betelepedés elsõ részérõl a bécsi hadi levéltárban pontos adatok vannak. 1778–79-ben Enzenberg tábornok, az akkori katonai kormányzó népszámlálást rendelt el. És megtörtént a terület pontos felmérése. A székelyek betelepítése nagyjából mindenhol úgy van leírva, hogy Hadik András hívására jöttek, és hogy madéfalvi menekültek. Az osztrákok a terület felmérése után Mártonffi Mór pappal mentek összegyûjteni a jövendõ telepeseket Bukovinába. Nehéz nekem elhinni, hogy Mártonffi kérdezgette, hogy madéfalvi menekült vagy-e vagy sem. Inkább a magyarokat hívták, függetlenül attól, hogy madéfalvi menekült volt vagy nem. Egy másik érdekes dolog az Enzenberg kimutatásában Istensegítsrõl és Fogadjistenrõl – a többi falu utána jött létre –, megvan pontosan, hogy ki mikor ment ki Erdélybõl, milyen faluból, hány férfi, hány nõi tagja volt a családnak. És az első két faluban, Istensegítsben és Fogadjistenben nincs egy madéfalvi sem. Nem tudom, hogy hova tûnhettek el, de nem volt, és ez pontosan megvan a bécsi levéltárban. Egy ideig megvolt a Kapri levéltárban is Fogadjistenben, ahol nagyapám, László János kutatta az archívumot, és õ is megtalálta ott a másolatát ennek. Amikor Bukovina elfoglalása megtörtént, a németek a telepítést gyakorlati érdekek szerint végezték el. Eleinte Splényi báró például azt szerette volna, ha csak németeket telepítenek oda. Ez aztán nem jött össze, egyrészt mert a németek elég távol voltak, másrészt mert a hadügyminisztérium nem egyezett bele ilyen költségekbe, és ezért kerültek oda magyarok.
   Miután, mint említettem feltérképezték Bukovinának a felszíni és földalatti kincseit, gazdasági megfontolásból kezdtek betelepíteni népcsoportokat és nem szeretetbõl. A magyarokat például azért hívták be, mert jó állattenyésztõk és földművesek voltak. Ha megnézzük, hogy hova helyezték el az öt megmaradt falut, gyakorlatilag egy olyan stratégiai központban vannak, Szucsávatól 30, Szeretvásártól 20 és Csernovitztól 55 kilométerre, ahonnan jól el tudták látni a piacokat. A lengyeleket azért hozták, hogy kiaknázhassák a sóbányákat, például Kacsikán. A németeket Gura Putnán az üveggyárba hozták. Szóval gazdasági szempontból telepítettek népcsoportokat. Elõször több falu jött létre. Volt Istensegíts, Fogadjisten, utána lett Hadikfalva, Józseffalva, Laudonfalva és 1786-ban Andrásfalva. Laudonfalván sokat nem maradtak, mert közben rájuk telepítettek vagy 90 család ruszint, úgyhogy ezek egy idõ után betelepedtek Andrásfalvára és Hadikfalvára. Még volt két telep. Magyarfalva és Boldogfalva. Errõl sokan megemlékeznek az 1880-as évek elején. Nem tudjuk pontosan, hogy hol voltak, csak annyit tudunk róluk, hogy melyik milyen egyházhoz tartozott. Szerintem Magyarfalva a mostani Valea Seacã, ahol most is találunk magyar neveket, csak ezekkel nem nagyon foglalkoztak. Az 1820-as években vagy 20-22 család, a java Andrásfalváról és néhányan Hadikfalváról és Istensegítsrõl felköltöztek Gura Putnei mellé egy Tomnatic nevû fennsíkra és ott voltak vagy ötven éven keresztül, szénégetéssel és csebrek faragásával foglalkoztak. Aztán utólag visszaköltöztek Andrásfalvára és Hadikfalvára.
 

  – Hogy kerültek Dél-Erdélybe, és miért ragadt rájuk a csángó név?
  – Nekik mindig mehetnékük volt. Például 1796-ben a járványok és újra kitört háborúk miatt már többen elvándoroltak az elsõ telepesekbõl. Aztán 1816-ban a Tambora vulkán kitörése miatt fellépõ éghajlatváltozás nyomán újra sokan elmentek Józseffalváról. Valószínû akkor tûnt el a falu elsõ három anyakönyve. Ami most megvan, 1836-ban kezdõdik. Utána, 1846-ban írtak Széchenyi Istvánnak a hadikfalviak, hogy telepítsék haza õket. Írtak Kossuth Lajosnak is. Kossuth azt írta, hogy elintézhetõ. De ez annyiban maradt az 1870-es évekig. Az 1870-80-as években történt egy kemény panamázás az andrásfalvi reformátusok között, amikor már annyira jutottak, hogy épp csak a templom nem volt elárverezve. A presbitérium a zsidóktól vett fel kölcsönt bor-zasztó kamattal, úgyhogy végül a kamat meghaladta az adós-ságot. Ez volt az oka, amiért az andrásfalviaknak nagyon égett a talpuk alatt a föld és kezdeményezték a telepítést. Ez el is kezdõdött. Társdalmi kezdeményezés volt, de ez a jelleg hamar lekopott. Amikor az Al-Dunára telepítették őket, két hónap után már írtak a magyar kormánynak, hogy vigyék onnan valahova el vagy vissza Bukovinába, mert megélni lehetetlen. Egy Barabás Márk nevezetû telepesnek van meg a levele, aki aztán Dévára jött el, és itt is halt meg, talán 1923-ban. Aztán akik nem fértek az Al-Dunára, azokat elvitték Gyorokra, s lassacskán így jöttek létre az elsõ telepítések. Déván akkor vetõdött fel a telepítés ötlete, amikor az Al-Dunára vitték õket. Vonattal folyt a telepítés, de mentek szekerekkel is, és azokanak az útvonaluk Gura Humorului, Szászrégen, Vásárhely, Felvinc, Gyulafehérvár, Déva, Lugos, és Stamora Moravitza (Bácskossuthfalva) volt. A dévaiak felszólaltak, hogy õk is kérnek telepeseket. Akkor nem jött össze. De Dévának tényleg szüksége volt telepesekre, mert a megyerendezés után felébredt, hogy megyeszékhely lett. Ez azt jelentette, hogy nagyon fejlõdni kezdett a város, sokan jöttek a közigazgatási intézmé-nyekbe, hivatalokba dolgozni, és ezeknek enni kellett. Plusz itt volt a második honvédezred, nekik is enni kellett. Így gyakorlatilag Dévára is gazdasági megfontolásból hozták õket, itt voltak kincstári földek, meg még vásároltak mellé. Amikor a dévai telepítésrõl kezdtem adatokat gyûjteni, feltûnt nekem, hogy hogy lehet az, hogy az Al-Dunára három hónap alatt 2200 embert vittek el, és Dévára három év alatt jött vagy 56 család. És rájöttem, hogy itt egyrészt a földvásárlással volt probléma, másrészt a Hargasokban lévõ nádasnak a kiirtásával. És az is volt, hogy a középnemesség itt és Erdélyben általában el volt adósodva. Így aztán történtek olyan dolgok, hogy a magyar kormány a nemesnek a földjét háromszoros áron vásárolta meg, aztán bukovinaiakat telepített oda, hogy azok majd visszafizetik a részletet. Szó volt itt egy ilyen esetrõl a Makray család örökségével Alpestesen, ahol Makraynak a 230 ezer koronára felbecsült birtokát a magyar kormány 720 ezer koronáért vásárolta meg, és még meghagyott neki 100 holdat és a gazdasági épületeket és a házát. Szóval voltak valami furcsa dolgok is ebben az egész telepítésben, nemcsak a nagy magyarságszeretet, hanem ahogyan a székelyek mondják, bokáztak is eleget. Az elsõ telepítés azért eléggé sikeresnek volt mondható, ennek hatására indult el aztán a második telepítés. A csángó elnevezés már ennél az elsõ telepítésnél rájuk ragadt. Tulajdonképpen már Bukovinában. Mert a telepesek nagy része Csángóföldrõl érkezett oda. Egy másik dolog volt, hogy amikor a hazatelepítésre a kormány létrehozta a csángóbizottságot, annak az volt a terve, hogy a csángókat is hazahozza Moldvából és a bukovinai magyarokat is. Persze a csángókkal nem jött össze, mert õk egy idegen állam területén voltak. A bukovinaiak viszont az Osztrák-Magyar Monarchia keretében. De a telepítést csángóbizottság intézte. Amúgy az anyakönyvekbõl kiderül, hogy voltak szép számmal csángók is a bukovinai székelyek között. 10-12 év után az ottani kinnmaradáskor voltak házasságok, és az is volt, ahogy nagyapám leírta, hogy olyanok is mentek Bukovinába, akik már 20-30-40 éve kinn éltek Csángóföldön. Úgyhogy azt nem lehet tagadni, hogy csángók is voltak köztük. Persze zömében nem azok voltak, de  így volt. Amikor a második telepítést elhatározták, közben létrejött Marosludason a telep. Babsán, Magyarnemegyén is próbálkoztak, de ott megszûnt. A második telepítés 1906–1907-ben induét el, és ez annak hatására, hogy akkor erõsödött fel nagyon az Amerikába és Kanadába való kivándorlás. Ennek meggátolására szerették volna ezeket a telepítéseket nemcsak itt, hanem Erdély-szerte létrehozni. Találtam adatokat, például 1903-ban vagy 1904-ben az elsõ telepesek Déván megemlítették, hogy kéne templomot építeni, aztán az nem jött létre. Jött a második telepítés, azzal bonyodalmak voltak. Ahova szándékoztak a magyarok telepíteni, a románok is ellentelepítést végeztek. A magyarok a Barcsay-birtokot megvásárolták Marossolymoson, a románok az Ardeleanaval megvásároltak Bezsán faluban. És így egyiket a másik mellé szándékoztak ellentelepíteni. Errõl térkép is van, megjelent az egyik könyvem borítóján ez a térkép. Valahogy létrejött ez a második telepítés is, de nagyon nehezen. A földmûvelésügyi minisztert is lecserélték. Volt, hogy földet már nem tudtak adni a telepeseknek. Így jött létre például Déván a zsellértelep, ami azt jelentette, hogy földet nem adtak, csak házat. Ez a Varga Katalin utcai része a telepnek. Ez volt az utolsó állami telepítés Déván. Utána jött létre Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, de ezek már magántelepítések voltak.
  – Az ellentelepítések is jelzik, hogy amikor a bukovinai székely telepítés történt Dévára, itt vegyes vidék volt. És Trianon után ez jelentõsen eltolódott a románság javára. A betelepült bukovinai magyaroknak azonban immár egy bõ évszázad távlatából is sikerült megõrizni a nyelvüket, hitüket és részben szokásaikat is. Minek köszönhetõ ez?
  – Az, hogy most itt vagyunk, nem a közelmúltnak köszön-hetõ, hanem annak, hogy milyen szervezés volt például a két világháború között. Déván két telep volt, a régi telep és az új telep, és mind a két telepnek volt külön bírója. És volt a városnak polgármestere, akivel egyetértésben dolgoztak. Másik dolog, hogy olyan kiváló és mûvelt emberek voltak itt, akik nemcsak gazdasági, de kulturális vonatkozásban is összetartották és emelték õket. 1903-ban vagy 1906-ban fel van jegyezve, hogy a telepeseknek fúvószenekara, rezesbandája volt. Akkor színdarabokat is elõadtak. 1926-ban létrejött a telepiek dalárdája, ami körülbelül a második világháború kezdetéig mûködött. Szóval nagyon nagy volt az összetartás. Akkor a dévai magyarok, függetlenül, hogy honnan jöttek, összetartottak. És voltak olyan emberek, mint Boga János, a fiúintézetnek az igazgatója, aki összetartotta a közösséget. A ferencesek is kiváló emberek voltak, és nagyon törekedtek összefogni a nyájat. Ez volt a lényeg, ezért maradtak meg. A világháború azonban nagy csapás volt. Egyrészt, mert nagyon sokan eltûntek, akiket behívtak a román hadseregbe. Azok katonaszökevényeknek voltak elkönyvelve. A számok arról tanúskodnak, hogy 138 katonaköteles fiatal tûnt el akkor Déváról. A világháború után 1946–47-ben nyitva voltak a határok Románia és Magyarország között, akkor megint nagyon sokan elmentek Csernakeresztúrról, Déváról. Gyakorlatilag nekünk azért sikerült a második világháború után megmaradni körülbelül 1980-ig, mert a két telep a város mellett úgy nézett ki mint egy község. Akkor viszont elkezdõdött a Ceauescu-féle szisztematizálás. Lebontottak utcákat. Gyakorlatilag mára alig maradt valami a telepbõl. Mielõtt ez megtörtént, a közösség nagyon összetartó volt. A hírek is gyorsan mentek. Gyermekként féltünk rosszat tenni, mert rögtön megtudták otthon. Mint a falusi közösségekben. És a szomszédok is segítették egymást. Kalákáztak. Összegyûlt a fél utca, egy nyárikonyhát egy délután felhúztak. Akkor ott volt a csiszlázás. Képek is maradtak errõl. Ahogy eszükbe jutott, nem kellett az születésnap vagy névnap legyen, hétvégén egy mulatságot összehoztak. Vettek pár láda sört, sütöttek valamit. Házak voltak, volt hol összegyûlni. Ez is összetartotta a közösséget. A másik, hogy a telepen mindenki mindenkivel valami rokoni vagy komasági viszonyban volt, és ez is nagyon erõsítette a közösséget. Ha nagyon megbogarásszuk, ma is mindenki mindenkivel legalább negyedik unokatestvér, de már nem figyelünk erre. Utána, mikor a telepet kezdték lebontani, szétszóródott minden. Akkor, ahol a gyülekezõhelyünk volt gyermekkoromban, a telepi kultúrotthont, magyar iskolát (most Magyar Ház) elvette a katonaság. Akkor nem volt már hol összegyûljünk. Pedig ott volt a könyvtár, ott volt a nagy udvar, a minden délutáni találkozónk. Kicsik, nagyok, nem számított, mind ott voltunk. Ennek a felszámolása után alakult ki a mai állapot, ami nem vezet túl jóra.
  – Annak idején nemcsak a lakóházak épültek kalákában, de a közösség maga építette az iskoláját (a mai Magyar Házat) és a templomát is. Meglehetõsen nehéz idõkben...
  – A mai Magyar Házat, úgy tudom, hogy a telepiek a katonaság segítségével építették. Nemcsak iskola, de óvoda, közösségi ház is volt. A tanítóknak is volt ott lakásuk. A templomról sikerült megtalálni a levéltárban az 1936-ban készült vázlatát, egy zsidó származású magyar építész tervezte, Neugebauer Ferenc. Õ tervezte az akkor épült dévai görög-katolikus templomot is, egyidőben mind a kettőt. A templomot eredetileg az elsõ telepesek a később megépülõ Petőfi iskola helyére tervezték, de ott épült meg az óvoda. S mikor a második telep létrejött, akkor úgy döntöttek, hogy a két telep határvonalára építik a templomot. A városközponttól a templomig volt a régi telep, és onnan a Hunyadi úton volt az újtelepi rész. A templomépítésnél P. Varga Ireneusz Ferenc-rendi pap biztatta a népet. A telepiek építették fel, õk voltak a kőművesek, ők fuvaroztak, téglát vetettek, megfaragták a bútorzatot. Az idõsek mesélték, hogy még a kicsi gyermekek is szekérkével segítettek egyet s mást, vinni egy téglát, egy deszkát, egy lécet. 1938-ban fogtak neki, és 1940-ben elég jól állt már a munkálat, de akkor kezdődött a háború. Mint említettem, nagyon sokan eltűntek. A munkaerõ csökkent, a pénz is megapadt, és gyakorlatilag 1942-re készült el. Péter Vilmos bácsi magyarázta, hogy nagyon szép volt a templom felszentelése. Õ ott volt, 12 éves gyermekként. Errõl nem maradhatott fenn dokumentum. Akkor Márton Áron volt a katolikusok püspöke, engedélyt kellett volna kérnie Bukarestbõl. Két éve történt a második bécsi döntés. Gyulafehérvár nem tartozott Észak-Erdélyhez, így Bukarestből kellett volna engedély, hogy a templomot felszentelje. Ezt nem kapta volna meg. Beszéltem Marton József dékánnal, õ kutatja Márton Áron életét és mondta, hogy Márton Áron soha nem misézett olyan templomban, ami ne lett volna felszentelve, úgyhogy számomra ez bizonyítja, hogy a templom felszentelése akkor megtörtént.
  – Nemcsak a fizikai építkezés, illetve a templomhoz, hithez való ragaszkodás tartotta akkor össze akkoriban a közösséget, de a Székelyföldrõl, Bukovinából hozott szokások is fontosak voltak a sajátos kultúra megõrzésében. Napjainkban veszni látszanak ezek a hagyományok. Karácsonykor a templom udvarán történt meg a katonajáték emlékének felelevenítése. Sokan szóvá tették, mennyire kár, hogy ma már nem él ez a hagyomány. Van erre a fájdalomra orvosság?
  – Ami a hagyományt illeti, gyakorlatilag a telep lebontásával kezdõdött a hanyatlás. Ahhoz, hogy egy hagyomány fenn-maradjon, több minden szükséges. Elsõsorban, hogy legyen közösség, legyenek fiatal fiúk, lányok, aztán legyenek házak, ahol össze tudnak gyûlni, ahol fogadják õket, harmadrészt legyenek az idõsek, akik betanítják úgy, ahogy õk tanulták a szüleiktõl, nagyszüleiktõl. A nyolcvanas években, bár a bontások már nagyrészt megtörténtek, a hagyomány még élt. De utána sok minden közbejött. Sok lett a vegyes házaság, érdektelenség, a kényelem, mert ha valahova beengedjük a fiatalokat, utána kell takarítani, ezt sem vállalták már a emberek. A szervezés hiánya érzõdött leginkább. Én annak idején kilenc évet jártam énekelni, és a lánytestvérem szintén kilenc évet fogadta az énekeseket, úgyhogy mind a fiúk, mind a lányok szempontjából tudom, hogy a szokásnak mik az igényei. Amikor majdnem 50 évvel ezelõtt elmentem legelõször énekelni, az idõsebbek, a leszereltek jöttek a próbákra, és igazítottak minket. Segítettek a katonavers szavalásában. Ez nem egy olyan monoton dolog. Kell egy kicsi tehetség hozzá, hogy úgy adja elõ az ember, ahogy kell. Minket akkor zavart, hogy irányítottak, de aztán rájöttünk, hogy kellett ez. Olyan is volt, hogy mondták, ha nem csináljuk, ahogy kell, széttapossák a katonasapkát, szóval befejezzük az énekelést, Fenyegettek, de soha nem volt ebbõl semmi bántódás, csak azért csinálták, hogy tanuljuk meg úgy mondani, ahogy kell. Persze, nekünk is mondták az idõsek, hogy nem úgy énekeljük az éneket, ahogy õk énekelték. És valóban Déván is változott az ének. De ha körbenézünk a bukovinai székely telepeken, mindenhol változott. A hertelendifalviak egyféleképpen énekelik, a csernakeresztúriak másféleképpen... a csapat felállása is más. Ott négy katona s könyves, itt két katona és beköszöntõ van, az elnevezésekben is különbség mutatkozik. De ez a néphagyomány sajátossága, hogy bizonyos mértékig megengedett a változás. De mindkét éneknek az eredetije gyakorlatilag a Kájoni Cantionaléban van feljegyezve az 1660-as években. Úgyhogy volna mihez igazítani, ha az eredetit keressük... A gond inkább az, hogy egyre kevesebb lett a fiatal. A fiatalok kezdtek elmenni, szaporodnak a vegyes házasságok, a gyermekek nem beszélik már jól a nyelvet, vagy egyáltalán, nem érdeklik õket a szokások, nem is értik, mirõl van szó. Az internet világa sem segít.... A második világháborúig volt betlehemezés is Déván, aztán az is megszûnt. Annak is voltak kellékei, ballerka, a kicsi hordó, szamár (ez még volna)... De megszűnt. Ha fel akarjuk eleveníteni a szokást, nem elég csak úgy valahol bemutatni. Most karácsony után beszéltem egy anyukával, aki két kisgyermekkel nézte végig a katonajátékot a templom udvarán. Mondta, hogy a gyermek késõbb újságolta: volt Halloween a templomudvaron. Mert látta a maszkokat, hallotta a zajt, de nem értette, mi történik ott. Meg kell magyarázni a gyermekeknek, hogy mit is jelent ez a hagyomány. Elő kell venni az időseket, meghallgatni õket.

Gáspár-Barra Réka
*Megjelent a Dél-Erdélyi Élet hetilap 49-51. számaiban