Tízezer szív sikolt

  A cím egyeseknek kissé ismerősnek tűnhetik, hiszen az utolsó két szó a Német Kálmán könyvének címében is szerepel. Nem írhattam százezret, hiszen a bukovinai magyarok sohasem voltak annyian, és abból a szempontból is meggondolkoztató, hogy őseink nem igen voltak sikoltozó természetűek, bár amilyen sanyarú sorson tengődtek talán nagyobb nemzeteket is megviselt volna.
   A 19. század végéig jóformán tudomása sem volt a magyar kormánynak őseinkről. Ennek ellenére, az említette század feléig, már többen is írtak a bukovinai magyarokról, 1788-tól kezdve: Hacquets B. (botanikus), Muttnyánszki Mór (szerzetes), Kiss Károly (hadnagy), Jernei János (őstörténész, nyelvtörténész, utazó, jogász), Gegő Elek (egyházi szónok, etnográfus, történész, ferences szerzetes), Bíró Mózes (tiszteletes). Utólag sem voltak képesek eldönteni a fővárosi felvilágosult elmék, hogy tulajdon képpen kik is magyarjaink: egyesek azt hittek róluk, hogy a honfoglalástól maradtak ott, mások, hogy Rákóczy fejedelem bujdosó kurucai. Ám ha tudott volna is, vagy számba is vette volna őket, sokkal fontosabb dolga akadt az illetékeseknek, mint saját nemzete.
   Kéregető, magyar gyermekek járkálnak Szucsáván a 19. század második felében. Ez lényegtelen, mert az illetékeseknek fontosabb dolgaik akadnak. Az 1848-as forradalom után vérszemet kapott az akkori Nagy Magyarország területén levő kisebbség. Közel 60 év alatt, 1918-ig szinte nem zajlott le olyan gyűlés a budapesti parlamentben, melyen a kisebbség ne követelte volna az úgynevezett jogait. Vonatkozott ez a tulajdonjogokra, a szólásszabadságra, az egyház helyzetére, az iskolákra, sajtókiadásokra. Bár a magyar kormány minden lehető és nem lehető, gyakran a magyarság hátrányára levő jogokat megadott nekik, az elégedetlenség a kisebbség körében nem csökkent, hanem fokozódott. Olyan sajátos helyzetek álltak fenn, mikor a magyar kormány által támogatott és a kisebbség nyelvén íródott sajtó a kormányt támadta, adómegtagadásra, lázadásra szólította fel a kisebbséget. Bukovinában ekkor kértek tankönyveket, naptárakat, tanítókat és legtöbb esetben ezek fizetését is. Az idők során onnan több tanító és lelkész kényszerült távozni, hisz még a falu legszegényebbjét is irigyelték.
   Történelmileg bebizonyosodott, hogy a kormány nem ismerte a végeken fennálló helyzetet, akár Bukovináról, akár Dél-Erdélyről beszélünk, csak a jelentésekből tájékozódott. A meleg irodákban és kényelmes bőrszékekben hozott intézkedések mind erről tanúskodnak. A magyar kormány csak a XX. század elején kezdett ébredezni, és akkor megpróbálta helyrehozni a XIX. század közepétől kezdődött mulasztásokat. Késő volt már ekkor és a hozott intézkedések ismét a magyarság, főleg a parasztság kárára voltak. Rideg jogászmunkák kerültek ki a magyar törvényházból, melyek legfőbb céljuknak nem a sérelmek orvoslását tekintették, hanem azt, hogy a kisebbség ne tudja valamilyen úton-módon a törvényeket megtámadni és aláásni. Ilyen módon az adózó és államfenntartó népet koldussá tették és kivándorlásra kényszerítették. Jellemző erre az 1894-es V.-ik t.c. jogszabály, mely minden haszontalan témát feldolgoz, csak a leglényegesebbet hagyja ki: a magyar birtokállományban beállt állapotokat, melyeknek helyzete a XIX. század végén katasztrofálisan kétségbeejtő.
   A törvényhozás ekkor hat millió koronát bocsát a kormány rendelkezésére, 50 évre. Ez a magyarság szempontjából veszélyeztettet vidékek megsegítésére kellett volna szolgáljon. Ám ezért is a telepes gazda 4%-os kamatot kényszerült fizetni. (1894-es t. c. 14. § „A földművelésügyi miniszter jogosítva van a telepeseknek eladott területek vételárát a törlesztési szabályok megtartása mellett 4%-os kamattal egészben vagy részben leszámítoltatni; de úgy, hogy a kincstárt, illetőleg az alapot semmi jótállás ne terhelje.”A korabeli okmányokból az derül ki, hogy a kamat 5% volt.) Holott a román országokban egy hold földet lehetett vásárolni egy jól megtermett tyúk árából. Mind az akkori magyar kormány külpolitikája, mind a belpolitikai ügyek rendezése éretlenségről, hogy ne mondjuk rosszindulatról tanúskodik. Bár saját népével szűkmarkú volt, nem lehet ezt állítani róla, ami a kisebbség iránti nagylelkűségét illeti. Hiszen csak az erdélyi, karánsebesi, nagyszebeni, lugosi, balázsfalvi, szamosújvári, nagyváradi román egyháznak, mint kongrua, kárpótlék és különféle segélyekre több mint 11 millió koronát szavazott meg nagyvonalúan. És tette mindezt két évre. Saját fiaival, véreivel uzsoráskodott a magyar állam. (Vö. Dr. Meskó Miklós - Adatok és megjegyzések a Déva, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és Vajdahunyadi székely- csángó telepítésekhez. Székely füzetek 2-ik szám, 1996. június 28.)
   És még valami az 1894-es törvénycikkből. Ennek 26. § szerint a mesteremberek eleve ki voltak zárva a telepítésből: ”ezen törvény mezőgazdasággal foglalkozó telepesekről intézkedvén, iparos munkások telepítésére nem alkalmazható”. Egyszóval ha a bukovinai magyarok közt akadt nyilvántartott kovács, asztalos, bognár, fazekas, ács, cipész, szűcs, stb. az nem telepedhetett!
    1883-ban megkezdődtek a szervezett telepítések Bukovinából. Lényegében ezek arra is jól lettek volna, hogy elpusztítsák, szervezetten a kitelepedetteket. Az aldunai eseményeket már említettük, Vajdahunyadon 19 családdal szándékoztak erősíteni a magyarságot, mikor a városnak 4000 német –román lakosa volt, Déván az első telepítés még működött a második már nem, Babsán, Magyarnemegyén meg sem maradtak, Vicében alig, akárcsak Gyorokon, Sztrigyszentgyörgyön teljesen román körzetbe kerültek, és ott volt a telepítések legnagyobb panamázása. Mondhatni, ez utolsó.és a Csernakeresztúri, magántelepítés volt. Igaz, de akik rendezték és a települni óhajtók előlegét eltüntették, azok állami alkalmazottak voltak: Szabó Imre Magyar Királyi pénzügyi számtiszt, Barcsai Andor, akkori országgyűlési képviselő, Farkas Béla közjegyző, Rádu János állami elemi iskolai tanító. Nincs írás arról, hogy bárki közülük egy megrovást is kapott volna, mikor az összeg 61000 koronát tett ki. És arról sincs tudomásunk, hogy megtérült volna az összeg. De arról van, hogy Sztrigyszentgyörgyön kocsánykalibákban születtek az első bubák, és afennálló helyzet miatt kéynszerült tovább menni Magyarországra, vagy Dél-Amerikába. Akkoriban egy átlagtelek ára 1200 korona körül forgott.
   Törvényileg az állam azt is megakadályozta, hogy a telepes gazda a saját házát eladja. Mit szólhat ehhez a telepes? A bukovinai székelyek leginkább a földhiány miatt hagyták el szülőföldjüket. Most olyan telekhez jutottak, melyet kötelesek megfizetni, de nem rendelkezhetnek vele. Íme a törvénycikk: „17. § Ha a mindenkori telepesek telepítvényi ingatlanaikat a tulajdonjognak az első telepes nevére történt bekebelezésétől számítandó 15 éven belül másnak mint törvényes leszármazóiknak vagy házastársuknak bármikor elidegeníteni akarnák, ez esetben a kincstárt elővásárlási jog illeti meg; miért is a telep tulajdonjogának a telepes nevére való bekebelezésével egyidejűleg bejegyzendő lesz a magyar királyi kincstár javára az elővásárlási jog is, mely abban áll, hogy ha a telepes telepítvényi ingatlanait a kiszabott 15 éven belül elidegeníteni akarná, köteles ezen ingatlanok megvételével a magyar királyi kincstárt megkínálni, a kincstárnak pedig jogában áll, azon ingatlanokat minden tartozékaival együtt a telepes által vételár fejében már befizetett tőkeösszegek, továbbá az igazolt házépítési költség, vagy ha házépítési kölcsönt adott, ennek tényleg törlesztett részeinek lefizetése mellett megvásárolni és arra vonatkozó tulajdonjogát tehermentesen bekebeleztetni. Joga van azonban ezen így lefizetendő összegből azon hátralékos kamatokat levonni, melyeket a telepes azon évekre, melyekben a telepet bírta, be nem fizetett. - A telepítő kincstár az elővásárlási jog igénybevétele iránt a megkínálástól számított 60 nap alatt nyilatkozni tartozik; - ellenkező esetben elővásárlási joga elenyészett. A törvényes leszármazóknak vagy a házastársnak történt elidegenítés a telepítő kincstárnak mindenkor bejelentendő.”
   A telepeseknek a dolgok ilyen állása, nem volt tudomásukra hozva. Ők erről csak akkor értesültek, miután Bukovinában minden ingatlanukat (ingóságukat) pénzzé tették és megjelentek a telepes helyen, ahol semmi sem várta őket: sem a megígért házak, sem a gazdasági épületek. Kimérték a földeket és a Jóisten gondjára bízták őket. Csak Déva kivétel, az első telepítésnél (1889-1892). Mert a másodiknál, egy helyes és erkölcsileg korrekt telepítéskor megengedhetetlen az olyan, mint a Déván alakult zsellértelep. A települni óhajtók, vagy kényszerültek, saját költségen vásároltak földeket, 30-50 év alatt voltak kötelesek azokat törleszteni kamattal. Vagyis az utolsó részletek, magyar kormány számítása szerint, 1960 táján jártak volna el. Hatalmas optimizmus!
   A bukovinai magyaroknak nagyobb erőfeszítésbe került megélni az új telepeken, mint Bukovinában. Minden energiájuk a földek megdolgozására, az adók, a kamatok kifizetésére összpontosult. Az akkori kormányt nem a telepesek életszínvonala, művelődése, a tanügyi gondok érdekelték, hanem az adók beszedése. Egyszerűen letelepítették őket, és csak akkor emlékeztek meg róluk, amikor pénzbeszedésről jött a szó, vagy amikor kitört az I. világháború és szükség volt ágyútöltelékre. Emelt fővel vonultak idegen érdekekért meghalni. Az eredmény: rengeteg özvegy, még több árva, akikről senki sem gondoskodott, gazdasági lezüllés és az a tény, hogy végül is Szerbiába vagy Romániába telepedtek. Csak a telepesek kitűnő életképessége, munkaereje, kitartása és a mezőgazdasághoz való, vele született szakértése érte el azt, hogy mégis, a mai napig megmaradtak.

Déva, 2017.