Sorsunkról

    Részünkről a dolgok régen elfajultak, és itt nem a 18-19. századokra gondolok, hanem arra, amit a korosztályom megélt és mai nap is bizonyítani tud. Kezdjük azzal, hogy csodálatos tanári nemzedékhez volt szerencsénk, és ez már történelem, mert olyan már többé nem lesz Déván. Persze, mint minden nyájban, itt is akadt fekete bárány. Szerencse, hogy nem sok.
    Bukovinai hagyományunk megőrzésében fontos pillanat volt, amikor 5. osztályba kerültünk. Nagyjából 50 gyermeket kellett kétfelé osztani, és egy jövendőbeli osztályfőnök azt mondta, neki csángók nem kellenek. Így a dévatelepi és csernakeresztúri csángók mind egy osztályba kerültek. Keresztúrról csak öten, de gimnáziumba egy sem. Még fontosabb volt, amikor magyar órán ki akarták nevelni belőlünk őseink tájszólását, mivel az parasztos volt. Ez nagyon nem sikerült, de négy éven át az osztályból mindenki csak „paraszt maradt”. Utólag tudtuk meg, hogy az illető tanár is parasztszármazású volt.
    A tanárok java azonban tényleg törte magát a magyar iskoláért és gyermekekért, egészségét nem kímélve törekedett, kitéve magát a lehallgatásnak, nem azért, hogy tanítson, hanem azért, hogy legyen kit és hol tanítson. Elég, ha arra gondolunk, amikor 1971-ben a magyar tagozatot szabályosan kirúgták az egykor Dévai Állami Főreáliskolából, ami akkor már Decebal nevet viselt, és ősz elején még nem tudtuk, se tanárok, se diákok, hogy merre leszünk. Ezt ma se lehet emlegetni, hogy milyen felebaráti szeretetben volt részünk.
    Valahogy rendeződött a dolog. Ezt sokan annyira elfelejtették a tanárok közül, olyannyira, hogy magyarságunk megőrzése érdekében saját gyermekeiket oda adták be, román tagozatba. Hálából mehettek kirándulni a nagy szovjet testvérhez. Ha ennyi lett volna, még hagyján, de 1990. után ezek a renegátok lettek a legnagyobb magyarok. Majd minden rendezvényen ott voltak, felszólaltak, vagy ami még rosszabb, a bizottságokban ők ítéltek, illetve őket hívták meg. Rablóból lesz a legjobb pandúr, és spicliből a legjobb magyar.
    Hát az igazság az, hogy sok magyar gyermek végzett román szakon. Egyrészt, mert úgy gondolták, hogy jobban érvényesülnek a szocializmus építésében, ha ott végeznek, másrészt kiestek magyar tagozatra kiírt, felvételi vizsgákról. Esetleg csak szakiskolába iratkozhattak, elmei felfogásuk limitált értekei miatt. Azonban az is igaz, hogy eleinte magyar osztály csak egy volt a megyében, később már fél osztály. És innen a konkurencia. Ezek a nemes példányok is túlélték a rendszerváltozást, többen közülük bukovinai székelyek lettek, kínozzák nem létező tehetségüket jobbra-balra. Talán az sem lett volna hátrány, ha román tagozaton tanulnak, ha nem hozták volna haza a nyelvet és a barátokat. Lassan az otthoni nyelvből is eltűnt a magyar, esetlek maradt egy „vereskókis.”
    Néha az emberek nem akarják az igazságot hallani, mert ez tönkreteszi az illúziójukat. Ezért van az, hogy annak mutatják magukat, amilyenek lenni szeretnének, és ezt azért említem, mert szinte általános betegség a vidéken. Például, van egy család, a szülök magyarok, a gyermekek is, azonban ezek az összesen más nemzetiségűekkel házasodnak, lassan felejtenek magyarul is. Egyik előadáson, ahol Nagylaktól nyugatra élő vendég is volt, az említett szülők közül az egyik szóra emelkedik, és meghatóan, szinte könnyezve szól arról, hogy mennyire fontos nekünk a magyarságunk megőrzése. Mondom a mellettem ülőnek: megyek ki, mert nekem tengeribetegségem lett. Persze, a külföldi eltelt örömmel nyugtázta magát, hogy milyen kitartó és megbízható magyarok vannak Déván.

         Szétesésünk.
    Jól-rosszul, de 1990-ig kitartott a Telep, annak ellenére, hogy rengeteg házat lebontottak, szomszédokat, rokonokat szétszórtak, és a kultúrotthont is elvették. Fontos volt, hogy papjaink voltak, és nem turisták. Utána kezdődött el, először a fiatalok kivándorlása munkára, majd végleg, és néha a szülők is utánuk mentek. A személyes kapcsolatok direkt szétverésének egyik oka a technika volt, vagyis a mobiltelefon. Kétségtelen, hogy ennek előnye is van, de hátránya is. Már nem kerestük fel egymást, hanem felhívtuk. A földek visszaadásánál is volt marakodás, amikor egy ösvényért kapára mentek volna a telepiek. Ma csend van, senkinek sem kell a föld, mindenki igyekszik szabadulni tőle.
    Egy másik ok a széthúzásra a politika megjelenése volt. Rövidesen az államcsíny után rengeteg párt, szövetség jött létre. Eleinte eszmék és nemzetiség szerint alakultak, majd rokonsági és ismeretségi alapon, illetve ki szállt be több pénzzel. Innen is jöttek nézeteltérések. A politika egy csodálatos dolog, mert ott lehet és kell ígérni, csalni, hazudni, vagyis mindent fel lehet használni a cél érdekében. Minden négy évben szeretet vallanak a választópolgároknak, és ezek teszik magukat, hogy elhiszik, bár a java kérdőjelez, de nem nyíltan. Mert az a jó polgár, aki hallgat, nem kritizál, nem mond véleményt, mindent elfogad és mindenbe beleegyezik. Ennek a következménye, hogy embereket választunk minket képviselni, ezek egy része eljut jó pénzen (kedden megy és csütörtökön jön) Brüsszelbe. Ott jólnevelten meghallgatja a német, francia vagy holland ukázokat, majd hazajön, és elmondja nekünk, mit kell tenni. Hát ezt lehetne megsürgönyözni is, nem kell annyit repülni érte. De térjünk vissza a Telepre.
    A katolikus anyakönyveket veszem kezelés alá, mert a java bukovinai leszármazottnak ez a vallása. Tíz év alatt, 1990-2000 között 288 házasság volt, amiből 121 vegyes, vagyis magyar nem magyarral. Ez majdnem fele a frigyeknek. A tiszta házasságok sem az összesen a magyarokra vonatkoznak, hanem román románnal. Ennek az lett a következménye, hogy sok telepi magyarnak csak a neve magyar, ő alig dadog valamit ősei nyelvén.
   Ami a bukovinai szokásokat illeti, a betlehemezés még a második világháború idején eltűnt, a karácsonyi katonajáték még agonizált 2007-ig. Akkor már nem voltak fiatalok sem elegen, házak sem, és végül jó, hogy nincs is, mert utoljára már lányok is mentek lányokat énekelni. Igaz, az előadás is elfajult utoljára.
   Voltak, akik bíztak abban, hogy mégis lehet valamit tenni. Így alakult meg a Petőfi Sándor Hagyományőrző Egyesület, és ennek egyetlen jeles tevékenysége az, hogy meghalt csikókorában. Hogy ez mégse maradjon egyedül, 1999-ben megalakult a Segesvári Miklós Pál Egylet. Hagyomány szempontjából működött, míg Segesvári Erzsébet bírta mozgatni. Ma ott van, hogy egy pártnak van alárendelve, és a nevében pályáznak. Majd a 2000-es évek közepén még alakult egy hagyományőrző egyesület, a László János. Akár a Petőfi Sándor egyesület, kimúlt pókapárnás korában. Jóformán ez a három lett volna értékes a Telep szempontjából, bár még van Déván egyesület (Geszthy, Hummit, stb). Az említett három egyesülettel az a helyzet, hogy kifáradtak a semmittevésben.
   Az 1960-1970-es években rengetek vendégmunkás érkezett a Kárpátokon túlról, sokan munkatársaim is lettek. Soha köztünk nem volt nézeteltérés, tisztelték hagyományainkat, a karácsonyi énekelést, a vallásunkat és annak ünnepeit. Azt is megtettük, hogy amikor külön volt a húsvét, a románokén a magyarok, a magyarokén a románok voltak szolgálatosok, folytonos munkánk lévén. Egyszóval: ők nem ártottak nekünk, el voltak a saját megélhetésükkel.
   A 2000-es évek elején, valahogy létrejött a magyar iskola, aminek tervét eleinte Erik, Karcsi és Zoli pedzették, még az 1993-as években. Utólag, ahogy elnéztem, ők voltak azok, akik elsőként visszaléptek a közszerepléstől. De jöttek mások oda, a szélrózsa minden irányából, és el kell mondani, hogy java becsületesen kínlódott, még akkor is, ha fogalma sem volt a dévai magyarságról, csak a Kömíves legendáról. Azonban, mint minden nyájban, itt se hiányzott a fekete bárány, aki miután megkapaszkodott, úgy érezte, hogy a dévai magyarok az ő jobbágyai.
   A telepen sok a Mária vagy Magdolna, de a Mária Magdolna csak vagy 7-8 éve jelent meg itt. Nincs tudomásom arról, hogy a bibliai Magdolna jellemzői érvényese-e a dévaira, ezt az utókor történészei döntik majd el. A helyzet az, hogy az ókori katolikus volt, a mostani határozatlan, mert oda tartozik, és ide jár, vagyis az angyali ihlet megszállása szükséges eldönteni azt, hogy hova tartozik. A bibliairól úgy szól az írás, amely csak szájhagyományokra alapozódik, hogy az utolsó 30 évét egy barlangban, visszavonultan töltötte el. A telepi Mária Magdolna ellenben, úgy néz ki, az utolsó 30 évét a templomkertben és az egyházi oldalak első facebook oldalán szándékszik eltölteni, bár helye a Dévai Jövevények Fórumán lenne. Ennek következtében jutottunk oda, hogy Déván nincs ki szavaljon magyarul, csak a kolozsvári haver, nincs ki énekeljen csárdást a templomban, csak egy külföldi, és itatni is a külföldiek tudnak. Vagyis akkora „tudás” mellett semmit se tudnak betanítani, amiről mondhatnánk, hogy az a miénk. Néha kínoznak egy-két gyermeket gitárral, ami maga a Golgota. Mert ha a gyermek képes megszámolni, hogy mennyi húr van a gitáron, és kijön 6, akkor azon csodálkozik, hogy miért kell olyan sok. Emlékezzünk csak vissza kicsi Boros tanárunkra. Ő nem idegeneket hozott nyakunkra, hanem a magyar tagozat diákjait tanította be. Mert anyag volt és van, csak mester nincs. A tanár úr abból semmit se nyert, mint a mostani pályázatokkal érkezők. Szerintem ha már 3-szor hívunk meg valakit, akkor inkább szerezzünk neki egy garzont Déván, mert olcsóbb, mint annyit írogatni. Csak kivesszük a naftalinból és itt van.
   A fentieket azért írtam le, hogy világos legyen, milyen kezekben van a dévai magyarság megmentés. Mert ha valamit az idegenek tesznek velünk, az se kellemes, de amit a saját fajtánk renegátjai, az fájdalmas. Néha hiányzik az idegen beavatkozás is szerintem, mert ahányszor tették, mindig jobban összefogtunk. Most ők hagynak, és élvezettel szemlélik, mennyire vagyunk képesek önmagunkat eláztatni.