Akik mégis ottmaradtak

    Közismert tény, hogy 1940-1941-ben a bukovinai magyarság elhagyta a Bükkországot. A források és szájhagyományok szerint, akkor csak 19 család vállalta tovább élni a románság körében. Tudott dolog azonban az, hogy mindig volt mozgás, elköltözés az ottani magyarok körében. Már a telepítés után pár évvel, a XVIII. század végi források megemlítik, hogy Hadikfalván, Józseffalván és Andrásfalván több ház áll üresen . További okot szolgáltatott a XIX. század elején, a jobbágyi terhek súlyosságának viselése, majd a földek felaprózódása, mint ezt a hadikfalviak jelentették 1846. szeptember 26-án Széchenyi Istvánnak . Mikor a Monarchia elfoglalta 1878-ban Boszniát, több család kiköltözött Bukovinából az újonnan bekebelezett területekre.
    Az 1882-es évben országos mozgalom indult meg a bukovinai székelyek magyarországi visszatelepítése érdekében. A hatóságok szerint alkalmat adott erre az Al-Duna szabályozása, Pancsova közelében. A tervezett 1000 személy helyett végül is 2200 személy érkezett az Al-Dunához. Ezek leginkább három falu, Istensegíts, Andrásfalva, Hadikfalva szegényeiből kerültek ki, bár Andrásfalváról a presbitérium sikkasztásba keveredett, gazdagabb tagjai is eltávoztak. A sikertelen al-dunai telepítés következtében kis idő múlva tízesével menekültek a családok Gyorokra, Dévára vagy vissza Bukovinába.
    Egyszer megkezdődve a kivándorlás áradata, tovább folytatódott feltartozhatatlanul. Így telepedtek 1889-1892-ben Dévára, majd 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre, Csernakeresztúrra és ismét Dévára, Hunyad megyébe. Továbbá Gyorokra (1883) Arad megyébe, Babsára a Szörénységbe, Vicébe és Magyarnemegyére (1900) Szolnok-Doboka megyébe, Marosludasra (1905), Vajdahunyadra (1892), Diószegre (1937-1941), Halmi (1940-1941).
    Az I. világháború kitöréséig, Amerikába is sokan áthajóztak, 1907-től kezdve . Az 1920-as évek derekán, a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre telepedettek közül többen eltávoztak Brazíliába . A Bukovinából szervezetten eltávozottak sorsát nyomon lehetett követni, a magánúton elvándoroltakét már kevésbé. De mi lehettet azoknak a sorsa, akik Bukovinában maradtak?
    Bukovinai utam egyik céljául azt tűztem ki 2008. áprilisban, hogy felkutassam az 1941 után ottmaradt magyarok neveit. A radóci katolikus pap és az ottani anyakönyvek segítséget vettem igénybe. Tudatában voltam a bukovinai magyarok vallásosságának, így elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy valami adat ne szerepeljen róluk az anyakönyvekben. A hajdani istensegítsi pap megszerzett levele - datálva 1945. augusztus 22.-én - is segítségemre volt, melyben azt írja: „S mivel ebben a parókiában csak két család katolikus van kilenc lélekkel…” Kilenc lélek, a három és fél ezres faluból, de ez a kilenc lélek keményen tartotta magát. A magyarok végleges elmenetele után 5-6 évvel, még nem adták ki a templom kulcsait kezeikből. Ezt ugyancsak Pascariu pópa levele bizonyítja: „Kérésemre nem adták át a templomot .”
Tehát Istensegítsben maradt Szőts Ferenc a feleségével és két gyermekkel, Nagy András a feleségével és három gyermekkel, mindez az 1941-45-ös források szerint (mindkét családban tíz-tíz gyermek volt). Azonban 1947-ben Győrfi István is a falu temetőjében tér örök nyugalomra, akárcsak Szőts Teréz 1968-ban. Győrfi Istvánnak érdekes sorsa volt, mint László János istensegítsi író leírta. A sztrigyszentgyörgyi telepítéskor lezajlott panamázásban, minden vagyonát elveszítette. Kénytelen volt kivándorolni Amerikába, családostól. Mint utólag kiderült, meghalni hazajött szülőföldjére, Bukovinába.
    Andrásfalván maradt Schmidt János és Schmidt Teréz, Hadikfalván Turbuk Mihály Vilmos, Csernik Antal, Ócskay András és Forrai Rudolf. Ezekről a magyarokról pontos kimutatást találtam a bukovinai anyakönyvekben, családfákban is. Miért is maradtak ott, mikor minden magyar az elmenést választotta?
    Egyes források szerint „kollaboránsak” voltak. Mások szerint meg akartak gazdagodni, mint Németh Kálmán írja: „Kilenc családfő a háromezer közül most kastélyról álmodik:
- Hadd, fusson a többi, mi maradunk! Miért ne keletkeznék kilenc magyar kastély a nagyéhezés után, amikor a szárnyrakelő, az "éhező” úgy dob el mindent magától, mint ahogyan a homokzsákot kidobja a süllyedő kosárból a repülő ember?
A kilenc emberből nyolc mégis meggondolta magát. Maradt egyetlen egy, az istensegítsi Szőts Ferenc. A másik nyolc “rátestálta” papírjait. Most már csak ez az egy a “maradhatós.” De még ez is fáj egy kicsit.”
    Hogy „kollaboránsak” voltak-e ezek vagy sem, arra adatok nincsenek eddig, de tény az, hogy kénytelenek voltak úszni az árral. Gyarapodási álmuk is hamar szertefoszlott, mert az ottmaradt magyar családok is csak 30 ár házkörüli telket kaptak, mint a románok. A többi föld az állam tulajdonába ment át.
    Évekkel ezelőtt kérdeztem Szőts Ferenc gyermekeit (Gergelyt-Istensegíts, Margitot-Brassó) és unokáját Pétert (Szucsáva), hogy miért is maradt az apjuk, nagyapjuk Bukovinában. Eléggé kitérő válaszokat kaptam. A nem rokonok úgy említették, közük Sántha Alajos író is, hogy Szőts Ferencnek „ajánlva” volt a falubeliektől ott maradni, viselkedése miatt (ünnepélyesen megígérték neki, ha vonatra száll akkor kidobják).
    Néhai Szőts Gergely többször említette nekem 2005-2007-ben, hogy ő ment volna a többiekkel, de az apja nem akart. Gergelyt pedig akkor, mint kiskorút, nem engedték át a határon család nélkül. Később aztán már ő sem akart menni.
    A maroknyi magyar maradása Bukovinában, önkéntes száműzetésnek bizonyult. Szőts Ferenc és Nagy András unokái már nem tudták megőrizni nemzetiségüket és anyanyelvüket, egyikük sem tud magyarul és mind román házastársat választottak maguknak. A dédunokáknak pedig még a nevük sem magyar (pl. Bogdán Seci, a Szőts Gergely unokája).

Az ottmaradtak:
1.Schmidt János (1868. Andrásfalva-1942. szept. 15. Andrásfalva )
Apja: János (1830. dec. 20) -Andrásfalva
Anyja: Katalin

2. Turbuk Mihály Vilmos (1905. szept. 29.Hadikf.-1943.dec.11.Hadikfalva)
Apja: Lajos - Hadikfalva
Anyja: Ambrus Teréz - Hadikfalva
Feleség: Csernik Mária - Hadikfalva

3.Györfi István (1878.ápr.7.Istensegíts-1947.okt.14.Istensegíts)
Apja: Ferenc
Anyja: Lőrincz Anna
Feleség: Kajtár Erzsébet - Istensegíts

4.Szőts Ferenc (1884.jún.2.Istensegíts-1954.júl.14.Istensegíts)
Apja: Zakariás - Istensegíts
Anyja: György Mária - Istensegíts
Feleség: Gáspár Mária - Istensegíts

5.Nagy András (1880.dec.10. Istensegíts-1950.márc.20.Istensegíts)
Apja: János - Istensegíts
Anyja: Szőts Ágnes - Istensegíts
Feleség: Basa Ilona - Istensegíts

6.Csernik Antal (1897.márc.30.Hadikfalva-1959.júl.15.Hadikfalva)
Apja: Lázár - Hadikfalva
Anyja: Pál Teréz - Hadikfalva

7.Ócskay András (1886.jún.10. Hadikfalva-1963.máj.15.Radóc)
Apja: Ócskay Flórián -Hadikfalva
Anyja: Vircsik Emília - Istensegíts
Feleség: Markes Valéria – Alt-Fratautz

8.Szőts (Stef) Teréz (1927. Satumare- 1968.jún.27.Istensegíts)
Apja: ?
Anyja: ?
Férje: Szőts Gergely (1926.dec.10.- 2007.aug.29. Istensegíts)

9.Basa Ilona (1885.jan.24.Saveni-1968.okt.29. Istensegíts)
Apja: Basa János - Istensegíts
Anyja: Ambrus Mária - Istensegíts
Férj: Nagy András – Istensegíts

10.Schmidt Teréz (1877.nov.10.-1947.okt.14.)
Apja: Ferenc
Anyja: ? Regina
Férj: Imrel József

11.Gáspár Mária (1888.szept.1.Istensegíts-1969.máj.15. Istensegíts)
Apja: Gáspár István - Istensegíts
Anyja: Csobot Borbála - Istensegíts
Férj: Szőts Ferenc – Istensegíts

12.Forrai Rudolf (1914.máj.20.Hadikfalva-1987. Radóc)
Apja: Forrai Pál-Hadikfalva
Anyja: Broszczak Mária Anastázia- Chorostow

13.Szőts Gergely (1926.dec.10.Istensegíts – 2007.aug.29.Istensegíts)
Apja: Szőts Ferenc-Istensegíts
Anyja: Gáspár Mária-Istensegíts
Feleség: Stef Teréz-Satulmáre (Grossdorf)

14. Szőts Margit (1928. Istensegíts –

15. …Bibiána
Férj: Gâtej Gheorghe

16. Nyisztor Márta 1914- 1970?
Férj: Cârşmaru Ioan 1909-1972

17. Nagy….
Józseffalva, három gyermekkel

18. Várda Etelka 1905. április 9 Józseffalva-1991. január 23 Szucsáva

19. Gáspár Antal 1909. aug. 24 Józseffalva-1972. dec. 6 Falticeni

20. Bezsán Viktória 1910. feb. 9 Józseffalva-1966 Szucsáva

21. Szermán Gizella 1910. jún. 28 Józseffalva-1963 Románia

22. Péter Balbina 1910. dec. 18 Józseffalva-1979. márc. 30. Braila

23. Sepniczky Etelka 1911- júl. 11 Józseffalva- Románvásár (férjezett Lazescu)

Lehetséges leszármazottak:
1. Szemcsuk László (1886-1962.okt.29.)
Apja: Ágoston
Anyja: ? Anna
2. Palkó Amália (1895. Gura Putnei, Karlsberg-1968.okt.21.Radóc)
3. Szemcsuk István (1909-1970.máj.8. Radóc)
4. Molnár Klaudia (1913-1980. Radóc)
5. Horváth Antal (? - 1945. júl.14. Radóc) Horváth Ádám fia
6. Szabó Károly (1893 – 1959.aug.3. Radóc)

László Gergely Pál: Happy birthday, Bukowina szeklers!

    Egyre gyakrabban látom azt az állítást, hogy a bukovinai székelyek pontos születésnapja 1764. január 7 (hajnali 4 óra 32 perc és 25 másodperc, szerintem). Ezek szerint ők 1764-1776-között már bukovinai székelyek voltak, még akkor is, ha soknak közülük fogalma sem volt Bukovináról. Elég sokat tartott a születéstől a keresztelő, vagyis 11-15 évet: eltűntünk, mint Jézus, hogy aztán ismét porondra lépjünk. Érdemes lenne egy beadvánnyal folyamodni a román kormányhoz, hogy ismerje el szülinapunkat. Ha ez megjönne hivatalosan, akkor nem lenne annyi ember és fiatal félrevezetve. Persze ez egy hivatalos közeg elintézésére szorul, mint egy szövetség (vagy alapítvány), aki ilyesmire komoly pénzalapokkal rendelkezne. Nem tudok utalásokról kutatásokra, kiadványokra vagy a bukovinai temetők rendbetételére.
Én eddig meg voltam győződve, hogy csak a szomszédok találnak ki maguknak történelmet, de látom ez a betegség ragályos, főleg ha hasznosnak bizonyul.

    Nézzük a dokumentumokat, ami a történelmünket illeti:
    1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
László Mihály: „A keleten szétszórva élő nagyszámú magyarság egyik jelentékeny, bár számomra kisebb részét a bukovinai székely-magyarok képezik….A történelem följegyzései szerint az előbbi századokban a Moldvába és Bessarábiába történt székely kivándorlásoknak nem a túlszaporaság, a meg nem élhetés voltak az okai, hanem az erdélyi vajdák zsarnokoskodásai….Lassankint századokon keresztül egyre szaporodott a kivándoroltak száma….”

    Földi István: „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.”

    Fazakas Tiborc, aki a bukovinai magyarok neveinek eredetét tanulmányozta, röviden jellemzi a dolgokat: „Egyrészt a fenti felsorolásból azonnal világossá válik, hogy a 18. század végén Bukovinában letelepedtek nem csupán a madéfalvi vérengzés által közvetlenebbül érintett székelység köréből kerültek ki.”

    Mikecs László: „Moldávia ... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczy féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi, vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak (Stojczin - Strauesti) mondott nevezetes faluban telepedtett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart...”

    Miskolczy István szerint: „a bukovinai magyar falvak lakossága nemcsak székelyekből tevődik össze, hanem szatmári, felsőbányai, besztercei, magyarnemegyei és Szolnok-Doboka vármegyei magyarokból.” Nehezem hinném, hogy Miskolczy tiszteletes nem volt tisztába azzal, hogy kit temetett el.

    László János nagyapám kéziratából: „Még ezelőtt 40-50 évvel – vonatkozik itt az 1880-1890-es évekre - is elég sűrűn lehetett a régi öregemberek szájából hallani, ha két azonos nevű családot akartak egymástól megkülönböztetni: „katonacsalád”, avagy „nem katonacsalád”.
    A katonacsalád elnevezés alatt azok a bukovinai magyarok utódai voltak értendők, kiknek elődei nem a madéfalvi vérengzéssel kapcsolatosan kerültek be a bukovinai magyar telepes községekbe. Ezeknek a tragédiája a madéfalvi szomorú események előtt már húsz évvel vette kezdetét és még a vész után is több éven keresztül folytatódott. Ezek az emberek az Osztrák-Magyar monarchia területén állomásozó különböző ezredektől, néhányan pedig éppen a hadjáratból szöktek meg.

    Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”

Forrásanyag:
László Mihály - Keleti testvéreink, Budapest, FranklinTársulat, 1882, 6 oldal
Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old
Fazekas Tiborc: Családnevek a bukovinai székelyek körében-wikipédia: mnytud.arts.unideb.hu/nevarchiv…/…/szemelynev/.../fazekas.do..
Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 106. old
László János. Kéziratát 1937-ben fejezte be.
Gazda László: Csángómagyar falvak I. A-G, Nap Kiadó Kft, 2009, 120. old.

László Gergely Pál: Hasonlatok

    Eddigi történelmünkből kiderül, hogy a bukovinai magyarság, bár kemény nép volt, mindig az áldozat szerepét töltötte be: földtelenség, sok gyermek, „móduvázás,” kivándorlás, tannyelv, stb. Nézzünk kissé körül a magyar falvakhoz közel eső helységekben, hogy ott mi is volt a helyzet a 19. század végén.
Partestii de Jos, egy Kacsika melletti falu (nagyjából egyenlő távolságra Istensegíts és Józseffalva között). A helybéli pap, Androhowitz feljegyzi 1894-ben: „a parasztok szegények, mivel kevés termőfölddel rendelkeznek, a földek minősége is silány.” Ha mégis akad más munka, írja egy másik, a margina-i pap, az nehéz és rosszul fizetett. Azonban még mindig jobb a helyzetük ezeknek, mint a partestieknek, akik java, mint napszámos dolgozik a Regátban. Ennek következményeként a jó munkaerő ritka és drága is.”
    Sok a gyermek, általában 4-6-8-10-12 egy családban. Partesti-ben csak egy családnak nincs gyermeke a 600 családból. Nem hasonlítanak a feljebb leírt dolgok, a bukovinai magyarok életéhez?
    Egy másik probléma volt a falvakban az alkoholfogyasztás. A román papok nagyon kikeltek ellene, az illető embereket a templomban eskették fel, hogy többé nem tesznek italt a szájukba. Ez kétélű tőrnek bizonyult, mivel egyrészt csökkent a felnőtt- és gyermek elhalálozások száma, másrészt csökkent a születések száma is. Nincs mulatság, nincs gyermek. Az elhalálozások száma annak is köszönhető, hogy a császári hatóságok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az egészségügyre.
Persze a sok gyermek iskolába is kellett járjon, ez sem kerülte el a hatóságok figyelmét. Szolkán 1820-ban alakult meg az iskola, 1896-ban már négy osztállyal működött. Azonban számosan nem jutottak iskolába a szülők szegénysége miatt, akik jártak is sokat nem tanultak, inkább felesleges időpazarlásnak tűnt az egész. A helybéli pap azonban háborgott, mivel a tannyelv német volt. A magyarok háborognak még mai napig is, hogy 1932-1933 után a tannyelv román lett Bukovinában.
Máshol, mint Clit faluban (Istensegítstől 27 kilométer), azért elégedetlenkedtek a románok, hogy a tanítási nyelv ukrán, és a román gyermekek csak vallásórán tanulnak anyanyelvükön. Valahogy így alakult a helyzet a bukovinai magyar falvakban is 1932-33 után, ahol a tanítási nyelv román lett, és a gyermekek csak vallásórán használhatták anyanyelvüket.
    A jóléthez, az iskolalátogatáshoz azonban más is kellett, a termelés. Ez nagyban függött az elvégzett munka minőségétől, de az időjárástól is. A partesti-i pap feljegyzéseiből kiderül, hogy 1897-ben szokatlanul gyenge esztendő volt: „a magok nagyon nehezen keltek ki, a kapálásra nem volt megfelelő az időjárás, ezért a gaz ellepte a kukoricát, hogy az mind megsárgult. Nem elég, hogy gyenge lett a búza, zab, rozs, árpa, kukorica és krumplitermés, hanem kevés is termett.” Ebből az következett, hogy a parasztok kölcsönöket vettek fel a zsidóktól, amely újabb terhekkel nehezedett vállaikra. A zsidók általában hatalmas kamattal kölcsönöztek.
A mezőgazdálkodásra nézve az 1898-as esztendő jónak bizonyult, a parasztok nagy része törlesztette adósságait. Az 1900-as év ismét szeszélyesnek bizonyult, nagyon gyenge terméssel, az emberek a megélhetés határán voltak, de valahogy elkerülték a kölcsönöket.
    A szárazság és a korai fagy miatt 1904-ben a termés tönkrement, a takarmányok ára nagyon felszökött. Még rosszabbnak bizonyult az 1908-as év. Hosszantartó szárazság után eleredt az eső, amely nem látszott véget érni: „közeleg az aratás ideje, és az eső nem akar megszűnni. Esőben aratták le a rozst, amely aztán a kévékben kicsirázott, a szalma meg elrothadt. Szóval mag az embereknek nem, takarmány az állatoknak sem. A zab kezdett beérni, de az eső nem szűnik. Már túlértett, mire a betakarítás elkezdődött. A sarló és kasza alatt a magok fele kipergett, és már rothadt is volt. Nem lesz kenyér.”
    A további feljegyzésekben megtudhatjuk, hogy a parasztok egyik utolsó reménye is szertefoszlott az időjárás miatt. A krumplit képtelenek voltak begyűjteni az esőzések miatt, majd mire nekifoghattak, beállt a korai fagy. Így az a földben rothadt. A másodkaszálást nem tudták elvégezni, a lucernát se begyűjteni. A takarmányok ára hatalmasra szökött, egy szekér széna ára 80-100 korona, 40-50 krajcár egy kéve szalma. A parasztoknak csak annyiban volt szerencséjük, hogy a kukoricát betakaríthatták, így a vidék megmenekült az éhezéstől.
    Az ilyen szélsőséges időjárás egész Bukovinára jellemző volt. Gondoljunk arra, hogy ekkor indult meg a magyarok körében az amerikai kivándorlás. Véleményem szerint inkább ilyen dolgok miatt, mint egy lólopásért vágtak a világnak, amint azt a krónikák azt feljegyzik. Csak az akkori bukovinai időjárást senki sem tanulmányozta, így a ló is megfelelt.

László Gergely Pál: SICULENI, 1764

    Când vine vorba despre maghiarii din Bucovina, majoritatea istoricilor încep cu: „datorită evenimentelor de la Siculeni, din ianuarie 1764, când au fost măcelăriți secuii fără apărare, femei şi copii…”. Nimeni, nici atunci, nici în ziua de azi, nu a dorit să intre mai profund în acest eveniment, să studieze cine e de vină, motivele acestor fapte, scopul lor, de ce tocmai secuii, despre care atât se spune că, atunci, nu au vrut să fie militari și să plătească și impozite, întotdeauna și-au cerut drepturile date de regii Ungariei sau de principii Transilvaniei, că sunt căpoși și nu te poți înţelege cu ei.
   Planurile întocmite de generalul Buccow, despre regimentele grănicerești, au fost gata încă din anul 1762 și cuprindeau nu numai planurile represiunilor militare, ci și cele sociale și religioase ale acțiunilor viitoare. Dar Buccow nu a luat parte la acțiunile militare și acest lucru iarăși este o enigmă, despre care nu se vorbește. Însă sunt documente, la arhivele din Viena. Cunoscând situaţia din Transilvania, Habsburgii se gândeau să înfiinţeze, prima dată, regimentele româneşti (năsăudene), pe care, la nevoie, să le conducă împotriva secuilor sau invers, secuii împotriva românilor. De acest lucru însă nu a fost nevoie, ceea ce nu se poate spune despre mai târziu, în 1848.
    Deci, să vedem cine hotărăște, pe plan local, represaliile militare. Ca viitoarele acțiuni să aibă și un cadru juridic, s-a format o comisie din trei persoane, respectiv baronul Josef Siskovits, grofii István Lázár și Miklós Bethlen. Primii doi au „votat” pentru aplicarea forței, ultimul, nu. Dar, oricum, acțiunea era deja decisă în culise. Și apare generalul András Hadik, care, la 1 ianuarie 1764, deci cu o săptămână înainte de Siculeni, este numit și cumulează trei funcţii majore în Transilvania: locțiitorul împăratului, comandant militar și procuror general. El nu a oprit intervenția militară, ori că nu a vrut, ori că nu a putut, dacă acțiunea fost hotărâtă la un nivel superior. Dar nici nu știm ca măcar să fi încercat. Și aici facem o mică paranteză.
    Peste un an, Hadik figurează drept cel care a obținut amnistierea generală a celor ce au participat la evenimente, care iarăși este un mit. Amnistierea s-a dat din cauza emigrărilor și s-a hotărât la Viena. Mai apoi, în Bucovina, Hadik a obținut (sunt documente) ca satul Dornești, viitoare colonie maghiară, să fie denumit după el. Deci umilința secuilor a ajuns până în Bucovina, unde parcă în batjocură au fost denumite viitoarele colonii maghiare: după Hadik, după împăratul Josif, Doamne-ajută, că și așa suntem bătuți de soartă, etc. E trist faptul că, ulterior, toate denumirile au fost răstălmăcite: că a fost numit satul după împărat, pentru că l-au iubit enorm, după Hadik, pentru că a fost un mare general, care a luat tribut Berlinului, pentru că erau foarte religioşi… Chiar crede cineva că austriecii au ținut cont de religia secuilor emigraţi, fugiți și dezertați, la denumirea satelor? La puţin timp după evenimente de la Siculeni, Hadik și Carato, cel care a condus ostilitățile, erau într-un fel de cumetrie, amândoi botezând câte un copil, la căpitanul Ludovicus Pley, cum e notat în registrele catolice de la Mihăileni (Csíkszentmihály). Morții de la Siculeni încă nici nu au apucat să răcească.
    În timp, au apărut multe cărți, studii, care tratează evenimentele de la Siculeni, și trebuie să recunosc că unul e mai emoționant decât celălalt. Toate au fost scrise de autori maghiari și preluate, prin traduceri, de alții. Problema cu traducerile este că nu există traducere exactă, toate sunt adaptări și interpretări. Dacă cineva preia o astfel de traducere, mai adaugă și impresiile personale, și toate acestea sunt preluate de un al treilea autor, care și el își notează părerile; oare ce iese din lucrare, și ce mai rămâne din adevărul inițial?
    Dar să revenim la Siculeni. Unul dintre cei care nu se pomenește este Mihai Conrad Heidendorf, nobil sas și viitorul primar al Sighişoarei, care a fost martor ocular la evenimente. Notările sale îmi par foarte interesante, datorită introducerii scrise: „Nu este treaba mea să descriu ce a făcut comisia la înființarea regimentelor grănicerești. În acest sens, se găsesc documente în arhive… îmi scriu numai autobiografia și evenimentele care au avut legătură cu ea. Nu pentru public, ci urmașilor mei, care își vor lua oboseala s-o citească, spre a învăța din asta”. Deci, Heidendorf, când își scria jurnalul, nu a vrut să influențeze pe nimeni și nici să denatureze adevărul, deoarece a scris numai pentru copii săi. Din acesta cauză, nu cred să fi scris evenimentele altfel decât s-au petrecut. Luat jurnalul mai pe scurt, tragem concluziile:
– cei din Gheorgheni și Ciuc, aproximativ o mie, erau înarmați, cu toate că nu aveau armament modern
– la primul apel la dispersare, solul Pál Bornemissza, judecător împărătesc, era să fie ucis
– cei adunați i-au chemat să li se alăture și pe cei din Trei Scaune și Odorhei
– sosesc încă o mie de secui înarmați
– s-a facut apel la cei din Trei Scaune, pentru dispersare
– în 2-3 ianuarie, s-a făcut al treilea apel, de astă dată pentru dispersare generală
– 4 ianuarie, al patrulea apel pentru dispersare. Răspunsul secuilor este un memoriu, care nu suportă tiparul. În acest moment, autoritățile aveau numai două plutoane în zonă, unul de infanterie și unul în armură
– Groful Lázár, secui de origine, îi trădează pe secui
– pe drumul către Gheorgheni, secuii răsculați au fost uciși de husari secui
– luptele nu au durat 6-9 ore, după cum exagerează unii, ci numai o oră.
   Celălalt, care merită urmărit, este martorul ocular István Halmágyi. Nici el nu a scris pentru public, ci avea un jurnal, care se întrerupe la sfârșitul anului 1763, și continuă în aprilie 1764. Dar fiind martor ocular, el scrie ulterior și cele văzute înainte și după Siculeni: cei care și-au păstrat armele (secuii) nu pot fi ținuți în frâu, și-au ales proprii judecători, ofițeri, arestează oameni, îi chinuie. Din această cauză, vreo 270 de gospodari au fugit în Moldova. Și prin pădure se ascund mulți. La un moment dat, Siskovits a trimis un ordin la Carato, că nu contează dacă vor depune mai mulți sau mai puțini jurământul, măcar de ordine să aibă grijă. După semne, nu s-a reușit, căci continuă Halmagyi: o sută și ceva de secui au plecat în Moldova, niciunul nu era militar, ci iobagi și săraci, deci nu este adevărat, că au plecat din cauza cătăniei. Ei au plecat din cauza birurilor, a impozitelor, a militarilor încartiruiți la ei.
   Pe partea religioasă, ce să mai vorbim? Preotul Péter Zöld, care a agitat activ ca secuii să refuze armele, a fugit și el în Moldova, unde a primit aprobare, de la patriarhia ortodoxă, să țină la refugiați liturghii catolice în limba maghiară. Pe când episcopia catolică de la Alba Iulia a cerut arestare sa.
   Se mai spune că, datorită evenimentelor de la Siculeni, secuii au emigrat cu miile. Au emigrat, într-adevăr, dar înainte cu mult sau după 1764. Căci, după Siculeni, doar 71 de oameni au fost inculpaţi, mult mai puţini condamnaţi, dar şi aceştia au fost, la urmă, amnistiaţi. Scriitorul László J. notează doar 129 de persoane, care au emigrat datorită celor întâmplate la Siculeni.
*
Surse:
*
1. László J. manuscris
2.https://www.facebook.com/notes/csaba-baliga/az-1764jan-7-i-madéfalvi-veszedelemről-igazságosabban-dióhéjban/1197227023640253/ 

3 Halmágyi István: Az oláh és székely határőrség felállítása. Részletek naplóiból, melyek a Monumenta Hungariae Historica c. gyűjtemény II. sorozatának 38. köteteként (Bp. 1906.)
4. Heidendorfi Conrad Mihály Önéletírásából. Részlet önéletrajzából, az Archiv des Vereines für Siebenbürgische Landeskunde, Neue Folge XV. 127—152.
5. Imreh István: Látod életem nem igen gyönyörű, Kriterion, 1994.

    László Gergely Pál: GENS HUNGARICA IN BUKOVINA…

    Mulţi recunosc, mai ales cei de vârsta a doua, că ar trebui ţinut pasul cu viaţa asta galopantă, modernă şi avansată, dar sunt destui, care nu mai au puterea acestui sacrificiu, mai ales când rămân singuri.
Necesarul asigurării zilei de mâine, fuga după bani, avere sau mirajul occidentului, rup copiii la o vârstă fragedă din cuibul părintesc, şi-i aruncă printre străini, unde nu mai învaţă, nu-şi mai continuă studiile, în anumite cazuri uită şi de casa părintească, fiindcă îi e ruşine de originile sale, ori că nu mai vorbeşte, sau vorbeşte rău limba maternă. Cei care vin acasă de peste zări, deja au o limbă specifică, un fel de ro-glish, care nu mai e nici română, nici engleză, dar ei se cred şmecheri, cică vorbesc în jargoane. De citit nu vorbim. Greşelile devierii multora încep la vârste fragede şi continuă în mod constant. Rezultatul: nu prea ştim cine suntem, nici încotro ne îndreptăm, ne lăsăm duşi de val.
    Cam aşa e şi cu istoria noastră. Prea puţini sunt interesaţi de trecut sau de prezent. Toţi vorbesc la viitor: o să merg, voi face, o să iau….Trecutul? Unii mai ştiu de părinţi, poate si de bunici, dar cei mai mulţi nu cunosc nici ce nume de fată a avut bunica.
Sunt puţini care într-adevăr cercetează istoria, nu a neamului, măcar a familiei. Cei care totuşi o fac, şi prezintă date reale, sunt şi mai puţini. De regula, istoricii reali sunt crucificaţi pe altarul istoriei, pentru simplul fapt că prezintă adevărul. Istoria e în faţa noastră, trebuie numai să ne aplecăm după ea şi să n-o modificăm.
Istoria Bucovinei este una aparte, şi foarte frumoasă. Dar nu ajunge să te uiţi numai în curtea ta, e nevoie să te uiţi şi peste gard, să vezi cine ţi-au fost, buni sau răi, vecinii. Deabia atunci îţi poţi forma o părere foarte bună, de ansamblu.
    Mulţi au vorbit, au scris şi au tratat migraţiile în Bucovina din secolul 18. Din majoritatea scrierilor se poate simţi o ură disimulată faţă de autorităţile austriece, fiindcă migraţiile au schimbat raportul populaţiei din ţinut. Personal eu nu cred că acesta a fost un scop anume, să cheltuiască sute de mii de florini numai pentru a schimba raportul demografic. Pus şi simplu austriecii căutau oameni calificaţi pentru a întreţine armata, pentru a exploata bogăţiile Bucovinei. Şi cum nu prea erau din acestia prin zonă…Despre cei care au venit in ţinut de capul lor ce să mai spunem? Ei au venit pentru un trai mai bun, să scape de biruri, armată, pentru pământ. Subiectul migraţiilor trebuie tratat real. Ce ar spune cineva, dacă cei din Italia, Spania sau Anglia ar începe să scrie acum cu ura şi dispreţ despre milioanele de români plecaţi acolo: că vor să schimbe raportul de populaţie, că-i lasă pe cei de acolo fără servici, etc. Nu cred, că ne-ar conveni. Aşa văd eu migraţiile în Bucovina, din mai multe unghiuri. Şi atunci, ca şi acum, oamenii au plecat de pe pământurile natale din necesitate.
    Referindu-ne la maghiarii din Bucovina, ei au fost acolo şi înainte de colonizare, cum reies din recensămintele făcute de Enzenberg. Nu mulţi, şi nici organizaţi, vreo 600 în sudul Bucovinei. Nu se cunoaşte, dacă aceştia ulterior s-au mutat în coloniile înfiinţate. Despre înfiinţarea primelor colonii maghiare, în Ţibeni şi Iacobeşti, nu avem date exacte. Unii afirmă că au luat fiinţă prin 1776, alţii că prin 1777, alţii prin 1771-1773. Cum nu există niciun raport oficial, e greu de dovedit o dată anume. Ca lucrurile să fie şi mai complicate, ne încurcă şi tradiţia orală, care s-a păstrat până în zilele noastre. Unele sunt mai greu de crezut, altele sunt, şi par, mai realiste.
Sunt printre noi care ştiu, că strămoşii noştrii aveau cărţi de rugăciuni. Ele erau de mare preţ, scumpe pentru perioada aceea. Pe coperţile acestora se notau uneori anumite date, toate foarte importante pentru familie sau comunitate. Datele care urmează nu sunt cunoscute de istoricii Bucovinei şi publicul larg, de aceea le consider inedite. Avem numele celor care s-au dus la Ţibeni să verifice condiţiile de colonizare.
Scriitorul László János, născut la Ţibeni în 1878, scria prin anii 1936, că pe coperta cărţii de rugăciuni (Aranykorona-Coroana de aur) a străbunicului său, László Mihály (1777 Tibeni- ?), erau notate următoarele: „înainte de a muta satul (din zona Zamostea la Ţibeni-n.a.), spre verificarea pământurilor din Bucovina, în anul 1776 au venit din Moldova:
1. Tamás Albert, primar din Zamostea,
2. László Antal, tatăl meu, băiatul lui László János din Joseni,
3. László József, fost primar la Siculeni,
4. Szőts Péter din Frumoasa, numit Assesoris Supernumerarii la Judecătoria din Şumuleu Ciuc,
5. Kovács Tamás, notar din Caşin,
6. György János, primar din Remetea.
Aceşti oameni au constatat, că pământurile sunt de calitate foarte bună, şi văzând şi comportamentul prietenos al autorităţilor germane faţă de refugiaţii secui, în martie 1777 aceştia au venit din Moldova, din 9 sate, stabilindu-se la Ţibeni 80 de familii şi la Iacobeşti 20 de familii.” Se poate observa, că nu vorbeşte despre înfiinţarea satelor, ci despre colonizarea lor. Şi nu a ştiut, că la începuturi Iacobeştiul a fost mai mare decât Ţibeniul.
    Despre acest eveniment, preotul Mártonffy Mór a notat scurt în registrul bisericesc din Ţibeni: „Gens hungarica in Bukovinam devenit sub Augustissima Imperatrice Maria Teresia ex Moldavia hinc inde dispersa, in crementum sumpsit post annum 1772 postea quam ab hoc anno quivisset, usque annum 1776 in possesione Zamosten in limites veniens Gens hungarica ad Istensegits sub Illustrissimo Gabriele Spleni L. B.: spiritualium Pastore Mauricio Martonffy, qui etiam, hungarico idiomate, hungaris Cognomen Pagi, Imposuit Istensegits quod significat Deus adjuvet.”[1].
   Din notările scriitorului amintit menţionăm originea familiei Szőts din Ţibeni, devenit între timp Seci: „strămoşul familiei Szőts este Szőts Péter, nobil secui din Frumoasa şi unul din cei mai avuţi gospodari din sat. Prin ordinul XII/1763 emis de către Maria Tereza, este numit Assesoris supernumerari (un fel de judecător adjunct) la Tribunalul din Şumuleu Ciuc. În 1764 (când au avut loc evenimentele de la Siculeni- n.a) s-a refugiat în pădurea Pálos şi de acolo în Moldova, probabil la Taslăul Mare.” Mai târziu, împreună cu alţi refugiaţi a ajuns în Bucovina. Este de notat, că datorită evenimentelor de la Siculeni numărul refugiaţilor abia depăşea o mie, totuşi în anul 1786 deja erau în Bucovina 2687 de maghiari.[2] În acel an, componenţa satelor cu locuitori maghiari arăta astfel:[3]
– Iacobeşti 154 de familii, 499 de suflete,
– Ţibeni 276 de familii, 817 de suflete,
– Dorneşti 224 de familii, 658 de persoane,
– Măneuţi 73 de familii, 219 de persoane
– Vorniceni 48 de familii, 135 de suflete.
    Din cele notate mai sus, putem trage următoarea concluzie: coloniile maghiare din Bucovina s-au format atât din refugiaţii de la Siculeni şi din cei care au plecat înainte de evenimente, cât şi alţii din Transilvania, şi mă refer aici la comitetele limitrofe Bucovinei (Mureş, Bistriţa, Maramureş, Sătmar, etc).

*
[1] László Gergely Pál-A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten, Corvin Kiadó 2009, pag.11
[2] Ibidem, pag. 11.
[3] Ordas Iván-„Hadik András”, Móra Könyvkiadó, 1987. pag. 236.

László Gergely Pál: SKORENOVAC-SZÉKELYKEVE 1883

    Prima plecare organizată a maghiarilor din Bucovina a avut loc în anul 1883, în cele trei sate aflate la sud de Belgrad, respectiv Voiloviţa (Hertelendyfalva), Ivanovo (Sándoregyháza) şi Skorenovac (Székelykeve), la o distanţă de aproximativ 800 de kilometri de Rădăuţi. Istoricii maghiari au tratat mai pe larg această acţiune, mai precis numai acţiunea, dar detaliile celor întâmplate se cunosc prea puţin, în ziua de azi, în Bucovina. Destinul m-a dus şi pe acele meleaguri, nu o dată, mai ales că bunica din partea lui tata era născută la Voiloviţa, dar provenea dintr-o familie din Măneuţi. Practic, făceam şi cercetare şi îmi vizitam şi neamurile. Oricum, era mai bine decât să fac un fel de copy-paste de pe net, cum multă lume procedează în ziua de astăzi. Tocmai de aceea sursele şi traducerile mele vor fi protejate, dar la o solicitare motivată temeinic, în particular, sunt dispus să le ofer.
    Maghiarii colonizaţi în satul Skorenovac prima dată au fost aşezaţi în lunca Dunării, pe locul unui sat numit Giurgevo sau Radayfalva. Acolo, în anul 1716, exista un punct de observaţie, probabil a traficului de pe Dunăre, al cărui comandant a fost colonelul Durdevici, şi, probabil, de acolo a rămas denumirea. Împăratul Franz Josef a donat, în 5 mai 1867, zonele din lunca Dunării satelor din apropiere, cu condiţia să construiască digul şi, după fiecare iugăr asanat, să vireze bugetului de stat 20 de forinţi, în 10 ani. Dar locuitorii satelor au refuzat construirea digului. Atunci, printr-un decret, emis în 13 octombrie 1868, împăratul a aprobat înfiinţarea a şapte colonii, între Perlez şi Kovin, acestea fiind: Erzsébetlak (Elisenheim), Királyfalva (Königsdorf), Albertfalva (Albertsdorf), Gizellafalva (Gisellendorf), Máriaföld (Marienfeld), Sándoregyháza (Ivanovo) si Gyurgyevo (Giurgevo).
   În anul 1869, Giurgevo avea 396 de locuitori, 175 de bulgari, 80 de germani şi ceilalţi sârbi. Acest amalgam etnic este dovedit şi de recensământul efectuat în anul 1875. Fiecare familie era obligată ca, în termen de cinci ani, să ridice 100 de metri cubi de dig, iar după fiecare iugăr asanat să plătească 30 de forinţi la bugetul de stat. Însă Dunărea a rupt digul pe jumătate terminat, în anul 1870, ceea ce a făcut ca multe familii să renunţe la colonie. Dar soseau alţii.
    O statistică din 27 iulie 1875 ne arată că, la Giurgevo, erau 275 de familii, în 265 de case, dintre aceştia, 195 de familii posedau pământ, iar 80 nu aveau. Aceste date sunt importante pentru noi, fiindcă dovedesc dezinformările primite de maghiarii bucovineni. Deci, cu 8 ani înainte ca primii maghiari să fie colonizaţi, deja era penurie de pământ.
    În data de 12 martie 1876, Dunărea iarăşi a rupt digurile şi a inundat satul Giurgevo, ocazie cu care multe case s-au dărâmat. O parte din populaţie a plecat, însă unii se încăpăţânau să rămână. Raportul trimis la Budapesta suna astfel: „La inundaţiile din anul 1876, localitatea Giurgevo s-a distrus în totalitate, mare parte din locuitorii săi s-au împrăştiat şi prin decizia Consiliului de comitat, din data de 3 mai 1882, satul a fost desfiinţat. Decizia a intrat în vigoare în acel an, la 2 noiembrie. Dar în anul acela guvernul maghiar deja ducea o propagandă de colonizare printre maghiarii bucovineni, promiţându-le pământ şi locuri de muncă, totul culminând cu promisiunea că vor fi pe teritoriul Ungariei de atunci. Şi dă-i cu slogane patriotice, cu promisiuni că vor avea pământ cât vor, că nu mai trebuie să lucreze pământul boierilor moldoveni, că scapă de sărăcie, de parcă numai ei erau săracii de serviciu în Bucovina. Interesant este că, deja în anul 1874, o comisie dintr-un sat maghiar din Bucovina s-a adus, cu clopul în mână, la Budapesta, totuşi nu ei au fost primii colonizaţi. Şi nici nu am găsit vreo mărturie scrisă că ar fi fost împuterniciţi de celelalte sate. Să nu uităm şi de ce am scris în „Un motiv pentru a pleca”.
    Ca să fie totul mai convingător, din partea guvernului maghiar au fost în Bucovina domnul O. A. şi inginerul K.
Din Bucovina, primul tren a plecat la 10 martie 1883, cu 709 locuitori din Măneuţi. La 2 aprilie, a urmat a doua garnitură, cu 800 de persoane din Ţibeni şi Iacobeşti. Când au ajuns, au fost lăsaţi în extravilanul satelor de acolo, respectiv la Voiloviţa, în majoritate reformaţii din Măneuţi, iar la Ivanovo cei din Dorneşti, şi la Skorenovac locuitori din toate satele maghiare. Prima colonizare s-a desfăşurat într-o grabă aşa de mare, încât coloniştii nu au avut timp să-i avertizeze pe cei rămaşi acasă despre ce-i aşteaptă.
   La două luni de la colonizare, în 3 iulie 1883, B. M. născut în Ţibeni (1856) scria guvernatorului: „Cu supunere ne rugăm la dl. guvernator să asculte durerea inimii noastre… şi să ne ducă în alt loc, că pe acest teren, la cea mai mică ploaie, apa intră în case şi tot ce avem putrezeşte, inclusiv recolta…locul de casă e foarte mic, acasă (în Bucovina – n.a.) s-a promis că şi cel mai sărac om va primi un iugăr pentru casă, 10 iugăre arabile şi 2 iugăre păşune….”.
   Condiţiile de acolo sunt foarte fidel redate de un scriitor al locului (S. G.) într-o broşura apărută în 1936: „Dacă omul îi ascultă pe localnicii aceia săraci ar putea crede că nu e vorba de o regiune bogată din Banat, ci de o zonă din Indiile de Vest. E foarte ciudată ideea autorităţilor de a forma o colonie în lunca Dunării, când digurile încă nu sunt terminate, printre copaci, tufe, stuf şi să ai şi pretenţia s-o ducă bine acolo. Nu prea este indicat să umbli prin colonie, seara, că te poţi rătăci şi nu-ţi mai găseşti locuinţa, ori ajungi pe o ridicătura şi, când ţi se desface pământul sub picioare, îţi dai seama că ai căzut într-o bordee sau un horn”.
    Învăţământul în colonie a început la 8 octombrie 1885. Atunci a fost numit dascăl M. J., iar în 15 decembrie, S. J.. Scriitorul amintit mai sus descrie şi locuinţa, şi condiţiile de trai ale învăţătorilor: „Numai fizicul lor slab le permite să poată supravieţui într-o cameră de câteva picioare de lată şi cam tot atât de lungă, având înăuntru două paturi, două lăzi şi o sobă de fier. Încuietoarea sau clanţa se consideră obiect de lux, dar oricum ar fi de prisos, fiindcă printre pereţii din scânduri bate şi vântul, intră şi ploaia. Cel care adormea ultimul era obligat să umple soba cu lemne, şi oricare din ei se trezea, noaptea, mai îndesa lemne pe foc. Dimineaţa, înainte de a se scula, scuturau frumos zăpada de pe pături, şi primul lucru era să umple iarăşi soba”. Dacă aşa era cu dascălii, ne putem de seama cum era cu copiii, la şcoală. Poate aveau un pic de noroc, că şcoala a fost construită din chirpici.
   Dunărea şi-a cerut drepturile şi au mai fost inundaţii în 1888, 1889, 1893, însoţită de cutremur în 1895. Unii s-au întors în Bucovina, alţii au mers la Ghioroc, în judeţul Arad, iar alţii s-au oprit la Deva. Despre aceştia scria un poet român: „…La intrarea Ciangăilor imigraţi în Deva, nişte ciobani se uitau, desigur râzând – căci Românul e de felul lui râzător – la sărăcimea care trecea pe drum…”. Râdeau ei, dar nu ştiau că, dintre aceştia, mulţi de-abia au scăpat cu viaţa, când s-a revărsat Dunărea. Pe unii din ei i-au găsit la o lună după ce s-au retras apele, recunoscându-i numai după haine.
    În 1889, satul Giurgevo s-a desfiinţat din nou şi s-a mutat pe locul actual, luând, în 1922, numele de Skorenovac.
Pe scurt, maghiarii din Bucovina au fost colonizaţi într-un loc unde nimeni nu a vrut să meargă şi de unde toţi plecau. Cine e responsabil pentru aceasta? Ar fi interesant de aflat dacă organizatorii au fost să vadă condiţiile de colonizare, la faţa locului, sau totul s-a făcut din fotoliile de piele.

László Gergely Pál: Noi îngeri, ei nu

    Câteodată, când vine vorba de istoria strămoșilor mei din Bucovina, nu știu dacă să scriu serios sau un fel de satiră. Căci ceea ce s-a întâmplat cu ei, la un moment dat, ar putea fi considerat satiră sau o glumă proastă, dacă nu am cunoaște vinovații sau responsabilii faptelor. Pentru a complecta această satiră, de vreo 20 de ani au apărut foarte mulţi specialiști în ale istoriei sau etnografiei, care nu numai că-şi dau cu părerea, dar mai scot și cărți, după ce au învățat cum funcționează metoda copiatului. Nu cunosc câți au permise la cel puţin 4-5 arhive, dar sunt sigur că, în două zile, au învățat 3-4 limbi străine, la nivel de traducător, prin niște cursuri cum sunt cele „în două ore, limba engleză nativ”. Dar să-i lăsăm pe acești mândri scriitori și să trecem la ale noastre.
    Acum mai bine de trei decenii, când a început să mă preocupe istoria familiei și a neamului meu, pot să zic că am avut noroc cu copia unui manuscris al bunicului meu[1], care mi-a oferit un punct de plecare important. Cum bine știu cei care mi-au folosit traducerile, manuscrisul se compune din două părţi distincte: partea istorică, inspirată de Kis-Várday și Szádeczky, iar partea a doua descrie propriile experiențe sau relatările bătrânilor. Multă vreme, am avut doar câteva cărți în limba maghiară (sau cărți copiate la xerox), care se referau la maghiarii bucovineni, majoritatea aduse din Ungaria, căci la noi, în județ, dispăreau cărțile maghiare ca și secția maghiară de la școală, iar alții nu scriau despre noi. Aceste cărți le-am citit de mai multe ori și am ajuns la o singură concluzie: maghiarii din cele cinci sate bucovinene erau cei mai săraci, de aceea au ales emigrarea. La un moment dat, m-am hotărât să studiez și alţi scriitori sau istorici, români, germani, care au scris despre Bucovina, și ce am aflat? Și alte neamuri au fost sărace, și familiile lor aveau mulți copii, era penurie de pământ, și ei lucrau în Moldova la boieri, și ei au fost afectați de boli, practic toți erau în aceeași situație, dar care situație i-a lăsat indiferenți pe istoricii maghiari. Practic, fiecare istoric s-a axat mai mult pe neamul său, omițându-i pe ceilalți. Însă nu poți avea o istorie a neamului complectă, dacă nu studiezi și neamurile vecine. Căci, vrând-nevrând, la un moment dat istoria lor s-a interconectat ori s-a influențat reciproc.

    Motivele plecării maghiarilor din Bucovina sau, mai precis, motivele cunoscute până acum sunt descrise de istorici: ca guvernul să-i scape de sărăcie, să nu mai fie slugi la boierii moldoveni și nu în ultimul rând să se întoarcă, cum s-a scris, în „sânul patriei mamă”. Însă patria mamă s-a dovedit a fi mama vitregă, care, după ce s-a folosit de „copii săi”, i-a abandonat.
    Prin anii 1850, deja s-au notat copii cerșetori de origine maghiară la Suceava. Aceştia puteau fi originari din Vorniceni, având în vedere distanța mică dintre localități, dar și suceveni. În registrele catolice de la Suceava, am găsit (în perioada 1786-1802) nume ca Nagy, Mészáros, Beréti, Varga, Györffy, Gegő, Lőrinc etc. Foamea și plânsetul acestor copii nu s-au auzit la Budapesta, nici măcar după marea împăcare dintre austrieci și maghiari, din 1867. Că foametea și sărăcia era generalizată, e destul dacă studiem Arhiva Parohiei Ortodoxe Marginea, Condica cronicală, pagina 2, sau Arhiva Parohiei Ortodoxe Pârteștii de Jos, Condica cronicală, paginile 7-17.
    Prin anii 1880, profesorul László Mihály, originar din Țibeni și fratele preotului László István[2], ctitorul bisericii din Ţibeni, a scris o carte, Keleti testvéreink (Frații noștri din est), care a atras atenția guvernului maghiar asupra maghiarilor lăsați de izbeliște în Bucovina. Interesant este că, până atunci, maghiarii nu au solicitat de la guvern decât cărți, calendare, preoți sau dascăli.
    Deci, László Mihály a ajuns la Budapesta, fiind trimis de către preotul Drujbatzky la studii, și acolo a rămas. Cu toate că, acum vreo 2-3 ani, s-a încercat, printr-o carte dedicată lui, să i se ridice un piedestal, eu am ajuns la concluzia că marele oraș, cu ispitele sale, a avut o influență nefastă asupra sa și toate scrierile sale erau pentru cariera sa, și nu pentru a-și ajuta consătenii. În manuscrisul său, scriitorul László János, la capitolul „Motivele emigrării în Canada”, notează: „Aveam de gând ca, la Budapesta, să apelăm la directorul gimnaziului din strada Hold, László Mihály, născut la Țibeni. Dar preotul László István ne-a zis: Nu mergeți la fratele meu, că e un om nervos… După cum ne-am dat seama mai târziu, lui László Mihály nu-i făcea plăcere să stea de vorbă cu cei din neamul său. Poate că-i ura sau se rușina de originea sa, nu se poate știi”. De menționat că cei trimiși la studii în Ungaria trebuiau, la un moment dat, să se întoarcă în comunitățile lor din Bucovina. László Mihály nu s-a întors și s-a căsătorit cu o străină, ieșind definitiv din circuitul bucovinean.
    Dacă luăm la rând emigrările maghiarilor din Bucovina, vom vedea ce nu s-a scris. În prima plecare, în 1883, guvernul avea nevoie de muncitori, ca să construiască digul în Josul Dunării, pentru a putea asana anumite terenuri, lucrare pe care au refuzat-o cei de acolo. Cei din Bucovina, aflați la 800 de kilometri de Skorenovac, înainte de colonizare au ştiut doar ce li s-a spus: că vor avea de lucru, 1 iugăr loc de casă, 10 iugăre arabil, 2 iugăre fânețe, deci Raiul propriu-zis. Au ajuns, în aprilie, și, la 2 iulie 1883, deja solicitau să fie mutați de acolo, datorită condițiilor. O parte din ei au fost mutați la Ghioroc, lângă Arad, alții au venit la Deva, mulți s-au întors în Bucovina (cei prevăzători, care nu și-au vândut gospodăriile).
    La Hunedoara, în 1892, scopul guvernului era să întărească populația maghiară din oraș cu 19 familii și vreo 20 de flăcăi din Dornești. Prin 1890, populația etnică a orașului arăta astfel: total 3.037, români 1.610, maghiari 904, germani 360, alții 163, țigani 139, slovaci 27 etc. Fără comentarii.
Prima colonizarea la Deva (1889-1892) a fost o reușită inițial, cu 54 de familii de coloniști.
La colonizarea din Luduș (1902-1905) se putea înscrie numai cine avea 2 mii de coroane, și maghiarii din Bucovina fiind săraci, prea puțini au reuşit să plece și să scape de sărăcie. Au plecat deci 13 familii. Istoricii și cercetătorii nici acuma, după mai bine de 100 de ani, nu-și dau seama cu ce scop s-a făcut această colonizare.[3]
La Babșa și la Nimigea coloniștii nici nu au reuşit să gătească de câteva ori, că s-au și răspândit în lume. La Vița, coloniștii au primit vreo 20 de iugăre de pământ, dar era de foarte slabă calitate. După câte știu, din 10 familii a rămas în sat una.
    A doua colonizare la Deva, în 1910, deja scârțâia. Au fost aduse 74 de familii, dar mulți nu au primit pământ, erau la statutul de jeleri. Tot atunci s-au stabilit 54 de familii la Streisângeorgiu, iar în 1911, la Cristur. De la Sângeorgiu, în 10 ani, au plecat jumătate din familii în Brazilia sau prin lume, și nici măcar o casă promisă nu i-a așteptat. Dar au revenit „fericiții colonizați” în Skorenovac și Ivanovo. Aici și la Cristur doi oficiali maghiari, unul expert contabil (Szabó Imre) și celălalt notar (Farkas Béla), au delapidat 63.000 de coroane din avansul plătit de maghiarii bucovineni. Aceste două colonizări erau organizate de către privații care au și delapidat.
    Și urmează marea plecare din 1940-41. Aici e simplu. Conform obiceiului, dăm vina pe alții: că s-a schimbat administrația, s-au schimbat dascălii, s-a făcut Reforma Agrară, că erau șicanări și altele. Pe aceștia eu întotdeauna i-am întrebat: credeți că pentru maghiarii, secuii și sașii din Ardeal a fost altfel? Și ei erau supuși la aceleași presiuni, dar nimeni nu și-a luat satul în poală și a plecat. Atunci era un curent de schimb de populații, ungurii făceau schimb cu cehii, cehii cu ucrainenii, șvabii din Ungaria erau duși în Germania etc. Și atunci, de ce sunt alții de vină tot timpul? Că învingătorul face regulile jocului? Aşa este de mii de ani, nu din 1921 sau 1940. Și la toţi.
*
*
[1] Manuscriul original de 300 de pagini se afla la Völgységi Múzeum din Bonyhád, Ungaria, dus acolo din anumite motive din 1947.
[2] Până în 2005 nu s-a știut la Țibeni cine e înmormântat în spatele bisericii și călcau într-o veselie unii pe mormânt, crezând că acolo s afla e un boier. După ce le-am dat informații și surse traduse, s-a hotărât restaurarea mormântului.
[3] A marosludasi telepek 110 éve

László Gergely Pál: DUPĂ PLECAREA UNGURILOR

    În multe publicații apărute după 1990 în Țara Fagilor s-au consemnat plecările maghiarilor din Bucovina. Absolut toate au surse românești, făcute de autoritățile române și cunoaștem, că în perioada aceea cum s-au făcut rapoartele. Ele trebuiau să fie plăcute autorităților și a naționalismului dominant în acei ani. Și cel care raporta trebuia să aibă mare grijă la cuvintele formulate, practic trebuia să înoate cu valul. Cum adevărul se află de multe ori la mijloc, consider necesar să-mi public concluziile și din documentele maghiare.
    Ideea de a se muta în Ungaria a apărut cu mult înainte ca cele două state, maghiară și română să-și înceapă negocierile. Când a ars jumătate din Vorniceni, în anul 1939, deja s-a zvonit despre strămuta. Casele nou construite a celor de acolo erau făcute să fie demontabile, și eventual mutate în altă parte. Ce nu s-a știut atunci, că cei plecați nu vor avea voie să ducă cu ei numai două lăzi de 200x80x80 cm, și strictul necesar: haine, alimente, etc. Nu animale, case, mobilă sau altceva. Flăcăii maghiari încorporabili, de prin 1939-40 deja treceau granița ilegal în Ardeal. Alții plecau individual sau cu familiile pe poteci de ei cunoscute, și lăsau imobilele în grija rudelor. Cei care au plecat legal, au fost obligați să opteze, să renunțe la toate imobilele deținute în Bucovina, și la cetățenia română, urmând ca statul român să-i despăgubească prin consulatul maghiar. Acest lucru nu s-a întâmplat niciodată. În anul 1953, cele două guverne au semnat un tratat, în care renunță reciproc la despăgubiri imobiliare, incluzând și cele cinci sate din Bucovina, sau imobilele Gojdu din Budapesta.
   Diferiți autori consemnează anumite rapoarte, în care maghiarii care plecau își distrugeau singuri casele sau livezile. Cineva trebuia acuzat, și era normal atunci, să fie acuzat cel care nu se poate apăra. Subiectul acesta m-a interesat în mod special, o analiză obiectiva a celor petrecute atunci.
Acuzațiile cu incendierea caselor sau a gospodăriilor nu se dovedesc a fi reale, din motive pe care eu le consider logice dar reies și din cele povestite de maghiarii rămași.
Maghiarii au plecat într-o perioadă de 1,5-2 ani, și nu se goleau toate satele deodată. Plecau din 2-3 case, mai ales neamurile, ceilalți încă nu. Dacă se aprindea o singură casă, ardea tot satul, inclusiv casele celor care încă nu plecaseră.
    Ultimul tren cu maghiarii bucovineni a ajuns în Bacica în data de 21 iunie 1941. Casele fiind goale, au apărut profitorii înainte ca statul român să-și facă un inventar. Se cunosc cazuri, când casele au fost desfăcute și cărate în satele învecinate. În alte cazuri, cei care s-au mutat de la sine putere într-o casă părăsita au folosit peste iarnă, drept combustibil, casa de lângă ei, care încă nu avea stăpân. Dintr-un raport aflat la Arhivele din Suceava reiese, că până în septembrie 1944, deci în trei ani, au dispărut 663 de case dintr-un total de 1970, din satele Dornești, Măneuți și Țibeni. Din cele 1307 de case rămase, 774 erau atunci locuite, de către cei din satele vecine sau din refugiați din Ardealul de Nord, din Basarabia, din Bucovina de Nord, ori au fost alocate văduvelor de război. Interesant este ultima rubrica, în care se specifică un total de 171 de case ruinate de vânt, de parcă ar fi trecut uraganul Katrina pe acolo. Un alt document din 1945 consemnează numărul paznicilor pentru paza imobilelor din localități, după plecarea maghiarilor:
„Expunere de motive
…pentru paza si conservarea acestor bunuri s’au numit paznici după volumul bunurilor aflate în comune astfel:
În comuna Dorneşti 4 paznici
„ „ Măneuţi 3 paznic şi
„ „ Ţibeni...
   De cine se fereau, dacă maghiarii erau de mult plecați?
   O notă din subpagină precizează: „Toate bunurile arătate mai sus, rămase dela Unguri, nu se încadrează în prevederile Art. 8 din Convenția de Armistițiu, potrivit adresei No. 23430/946 și No. 43959/946 a Casei de Administrare și Supraveghere a Bunurilor Inamice (C.A.S.B.I.) anexate alăturat în copie.” La 5 ani după plecarea ungurilor, s-au hotărât și autoritățile. Dar oare câte nu s-au întâmplat între timp?
    Și urmează tăierea pomilor fructiferi. Nu exclud din start faptul că printre maghiari să fi fost vreun idiot care și-a tăiat pomii, dar nu se poate generaliza. Tăietori nu au fost numai ei, și urmează să tratăm un caz aparte, bazat pe documente. Preotul reformat din Măneuți, Géza Bognóczky, l-a împuternicit la plecare prin act notarial pe dascălul Ioan Popa să aibă grijă de biserica reformată, de parohie și școala reformată, inclusiv terenurile sau grădinile aparținătoare bisericii[1].


„Dela Comitetul Dirigent al Bisericii Reformate din Transilvania
Nr. 1600/1942.III
D-sale , D-lui Ioan Popa învățător de stat Mănăuți
Avem onoarea a vă comunica următoarele:
Valabilitatea procurei dată D-Voastră de dl. Bognóczky Gheza, fost preot reformat la Măneuți, la 2 iunie 1941, pentru administrarea averilor bisericii reformate din Măneuți și care a fost aprobată de Comitetul nostru cu nr. 1706/1941.III rămâne în vigoare și mai departe și va rămâne în vigoare până la revocarea noastră…”
*
Parohia ortodoxă de la Măneuți s-a înființat la 1 martie 1944, dar nu dispunea de nimic: nici biserică, nici parohie, și nici pământ. Parohia catolică avea parcelele 5053/38 și 5016/5 din fascicola 302 suprafața fiind de 6ha, 90 ari și 19m2, iar ce reformată avea parcela virană nr. 112 și parcela 103 și 107 din fascicola 813 în suprafață de 72 ari și 76m2. În data de 12 septembrie 1945, sub nr. 7638 s-a înregistrat o cerere de către parohia din Măneuți, ca aceste pământuri să le fie date în folosință. Dar cu biserica s-a întâmplat altceva.
Iată cum raportează Ioan Popa:

„Prea Cucernice Părinte
   Fiind informat că Jurisdicțiunea Comitetului Dirigent cu sediul în Aiud s-a desființat și că ați preluat-o Dvs., vin cu onoare a-mi achita și înstiința pe această cale, obligațiunea luată ulterior, de a arăta starea bunurilor Reformate din Măneuți, Jud. Rădăuți.
Având împuternicirea de Comitetul Dirigent ca administrarea și observarea acestor lucruri să se facă numai de mine, fiind recunoscut și valabil până la revocarea din partea celui cu drept. Acesta împuternicire sub nr. 1700/1942 nu a fost revocată nici până în prezent.
   Îmi fac datoria și de data aceasta pentru a vă face cunoscut următoarele:
În aceste bunuri azi s’a așezat samavolnic un preot ortodox care nu face decât stricăciuni. Toate băncile din biserică le-a scos și tăiat, după nevoile lui personale, făcându-și diferite obiecte casnice. Geamurile de la școală le-a ridicat luând sticla, prefăcând această clădire într-un asemănător grajd. Mulți pomi din livadă i-a tăiat.
Totul distruge fără nicio remușcare.
Arătându-i cele împuternicite îmi răspunde că nu recunoaște. Ba mai mult, aceste bunuri sunt trecute la biserica ort. și că Comitetul nu mai dispune de ele.
Vă rog să binevoiți a-mi da o deslegare asupra celor arătate și avute față de împuternicire.
De nu, insist să mi se reînnoiască împuternicirea pentru al chema pe acest domn în fața justiției să-și spună cuvântul de cele făcute.
Ar fi mult mai bine dacă ați delega pe cineva de a inspecta și vedea la fața locului aceste toate.
Măneuți la 2 Noemvrie 1945 Cu supus respect
Popa Ioan
Învățător
Măneuți-Rădăuți

Cred că sunt de prisos comentariile. Probabil așa s-a întâmplat și cu cele rămase de la germani.

[1] După câte cunosc, averile bisericii au fost predate, în anul 1946, cultului ortodox, de către Episcopia Reformată din Cluj.

László Gergely Pál: APUS DE SOARE

    Într-un roman dedicat adolescenților, scriitorul Somogyi Tóth Sándor afirma: „Adulții cer de la noi, să fim tot timpul sinceri. Dar este foarte greu, să fii sincer. Nici adulții nu sunt sinceri, însă se învăluie într-o ceață densă, ca noi să nu-i putem vedea.”
   Cam pe aici ne aflam și noi astăzi. Istoria noastră, a maghiarilor din Bucovina, e într-o ceață densă, în pofida faptului că avem mulți specialiști. Citind numai de la autori maghiari, și selectând ce ne interesează, descendenții celor de aici au tras niște concluzii ciudate, dar toți sunt mândri nevoie mare, că se trag din Bucovina, de parcă strămoșii lor ar fi avut vreo contribuție importantă la nașterea acestui mic grup.
    Adevărul e simplu: ei au venit în Bucovina să trăiască. Totul s-a făcut din interese politice, și nu dragostea față de ei a făcut să fie colonizați în Bucovina. Fiind buni crescători de animale, producători de legume, ei au fost așezați strategic în triunghiul orașelor Siret-Rădăuți-Suceava.
   În datele înrădăcinate în subconștientul descendenților lipsește, că noi nu am fost și nu suntem în istoria Bucovinei, și dacă totuși da, atunci numai în câteva rânduri. Nu suntem, fiindcă nu am săvârșit lucruri mărețe, nu am luptat eroic pentru păstrarea identității naționale. Pur și simplu am trăit. Am luptat, ca celelalte naţionalități bucovinene, pentru recoltă, pentru copii, pentru animalele nostre. Am murit pentru niște noțiuni ca națiune sau patrie, și nu am observat, că de fapt am murit pentru bunăstarea altora. Pentru aceia, care și astăzi sunt pe paginile istoriei, dar care, pe aceşti maghiari, i-au desconsiderat și dincolo de moarte. Căci am murit în Bosnia, în războiul Balcanic, în primul și al doilea război mondial, dar nici măcar în evidențele militare nu figurăm. E înjositor.
   Noi am fost un mic mușuroi în Bucovina, care am primit o identitate austriacă, și eram gata să ne dăm viața pentru aceasta, fără să observăm, că adevărata identitate, nu cea maghiară, ci aceea de ființă umană, ne-a fost furată. Nu știau de noi, și când știau, nu au făcut nimic pentru noi. Nu eram considerați oameni, ci un grup, care era așezat pe scena istoriei, în funcție de necesități. Au pus zăbrele între noi și Dumnezeu, și ne-am plecat capul în fața celor care țineau biciul, crezând că ei sunt numiți de Dumnezeu, iar destinul nostru este să răbdăm. Am răbdat, și am suferit, am fost părăsiţi, desconsideraţi, înjosiţi, pășind-uneori prin epidemii, alteori pașnic-spre moarte.
   Nici azi nu suntem în prezent, trăim din ce au făcut strămoșii noștri acum 100-150 de ani. Ne lăudăm cu poze vechi, dar pozele nu au grai. Iar noi nu vorbim limba și regionalismul de cândva al strămoșilor. Cei care cunosc adevărata istorie a strămoşilor noștri, tac. De obicei vorbesc aceia, în a căror vene curge cel mai amestecat sânge. Ce am păstrat? Port nu, dans nu, dialect nu, obicei nu, nimic nu mai e cum a fost în Bucovina, dar din toate astea s-a născut un copil cu handicap, care se presupune a fi din Bucovina. Ne-am mințit singuri și am crezut acele minciuni. Numai afirmația de a fi bucovinean a rămas, dar nici aceasta nu reprezintă realitatea. Ne afișăm în toate culorile curcubeului, dar uităm, că acesta este efemer.   

Pentru acest destin, nimeni nu poate fi învinovățit, numai noi, fiindcă odată am renunțat la Bucovina, și acum încercăm s-o luăm înapoi. Ca aceeia, care în 1940 au optat la plecare, și după câțiva ani s-au întors, să-și solicite pământurile și casele înapoi. Nici ei nu au reușit atunci, nici noi nu reușim acum. Ne rămân numai amintirile, pe care însă le vom duce cu noi, și vom lăsa în urmă doar câteva cuvinte: aici odihnește…

În 1936, scriitorul János László nota în memoriile sale o prevestire, care din păcate s-a adeverit cuvânt cu cuvânt: „Dacă există în Ceruri vreo carte, în care se scrie dinainte destinul națiunilor și popoarelor, atunci Dumnezeu a notat destinul acestui mic popor, încă înainte de Siculeni, astfel:

Să fiți măcelăriți fără vină,
piatră pe piatră să nu rămână din casele voastre,
niciodată să nu va fie destul căminul,
să suferiţi tot timpul de lipsuri, exilaţi întotdeauna,
să vă găsiți locul numai printre națiuni străine,
nimeni să nu vă ia în considerare,
și în sfârșit să vă pierdeți și numele….”

                                                                                                              Renegátok

    Haladva a korral, változunk: mozgásban, viselkedésben, felfogásban, gondolkodásban. Voltak olyan dolgok, amelyek felett valamikor átmentem, anélkül, hogy a memóriámat fölöslegesen terheltem volna velük. Régebb vitatkoztam, küzdöttem, ma bizonyos esetekben inkább hallgatok. A szavaknak, a szavaimnak lehet értéke, és néha olyan helyzetek adódnak, amelyek már nem érdemlik meg, hogy szót emeljek róluk, érveljek, vitatkozzak. Azonban bizonyos dolgok, ezek közül, mára már elviselhetetlenek. Akkor hallgattam, de most kikívánkozik az igazság.
    Nem szeretnék senki fölött pálcát törni, de visszatekintve, érdemes pár dolgot megjegyezni, még akkor is, ha nem valami kellemes. Mert arról van szó, hogy az utolsó három évtizedben milyen irányt vettünk magunktól, mert általános felfogás az, hogy mindig mást kell okolni sikertelenségeink miatt. Hát nem, mert amit mi végzünk el a saját kezünkkel, azt még az ellenségeinknek is nehéz lenne kitalálni vagy kivitelezni. Nézzük csak.
    A renegát szónak sohase volt valami nagyon megtisztelő értelme. Már a jó öreg Meyer Lexicon azt tanítja, hogy renegát az, aki „elhagyja vallását; például renegát volt az a keresztény, aki fölcsapott az iszlám hívének.“
    A köztudat azonban nem annyira vallási, mint inkább nacionális hátteret festett a szónak és renegátnak mondtunk valakit akkor, ha az illető cserbenhagyta, megtagadta nemzetét, amelynek szellemében fölnevelkedett és valamiféle érdektől vezéreltetve beállt idegen nép csatlósának.
    A história egész tárházával őrzi e gyászvitézek dicstelen emlékét, akik közt persze a legrútabb szerepet azok játszották, kik új környezetükben nyert hatalmukat saját véreik sanyargatására használták. A régi példák közismertek, az új termés emlegetése viszont jobbféle is, balféle is fájdalmas sebet ütne.
    Van egy kis népcsoport, amelyet kiváló tisztelettel követek a kitartásuk miatt és a létfenntartásukért vívott mindennapi küzdelmükben. Ezek a székelyek. De a székelyek sokkal többen vannak, mint bármely népszámlálás kimutatná. Csak ők nem tudnak erről. Nálunk van csángó, aki székelynek öltözik, ismerek olyan román eredetűt, ő is székelynek öltözik, a szerényebbek pedig Bocskai kabátot hordanak. Ezek nem renegátok? Akik a fajtájukból, viseletükből, és eredetükből kivetkőznek?
    A székelység nagy divat lett mindenfelé, még akkor is, ha lényegében kevesen ismerik igazán őket. Most vagy 30 éve elkezdődött mindenfelé, hogy kopjafákat emelgetünk. Most ezzel tele lett minden helység, ahol valami magyarság még lézeng. A kopjafák ültetése után elkezdődött a székely-kapuk emelése. Most az is van mindenütt. Újabban a székely csűröket kezdik emelgetni. Kíváncsi vagyok, ha ezzel is tele lesz mindenhol, akkor még mit vesznek át maguknak a székelyektől? Mert valószínűleg a mindennapi gondjaikat nem. Talán még megérem azt is, amikor a székely csángónak vagy románnak öltözik. Persze, van olyan vélemény vagy felfogás is, hogy nem számít ki minek született, hanem az, hogy minek érzi magát. Ezért harcol a Unió is a szivárványszínű zászlók alatt, mert ott senki se annak érzi magát, aminek született, hanem mindenki fordítva. Van szólásszabadság, és pont.
    A múlt rendszerben nyílt véleményezés nem igen volt. Most lehet mindenkit ostorozni, politikust, orvost, tanárt, papot, bárkit. Bizonyos szintig csak. Mert elkezdődik a kontra. Ki mondta, miért mondta, ki biztatta fel, vagy fizette ezért. S akkor fellép a csordaösztön. A kritizált személy „hívei” körbeállnak, mint a kafferbivalyok Afrikában az oroszlánok támadásainál, szarvukkal kifelé. Ahelyett, hogy a tag hibáit elemeznék, ők kiderítik, hogy nem is az ellen irányul a megszólás, hanem a párt, az egyház, az egészség- vagy a tanügy ellen. Az lényegtelen, hogy az illető villái emelkednek szépen, hogy Dubaiba megy nyaralni, hogy biciklitúrázik a beteg ellátása helyett. Ha valaki mégis felemeli a szavát, bár falra hányt borsó az egész, azt szépen kitoloncolják, kiközösítik. Mert a politikus magas felkészültsége és a nép támogatása miatt került pozícióba, a fennvaló földi helytartójának helyi helytartója is esik szét a bölcsségtől, és nem érti meg a közösséget, amibe cseppent, az orvos órákig hagyhat egy széken várni, vagy küldözget addig, míg végül a temetkezési vállalkozásnál kötsz ki. Általában addig forgatják a dolgokat, amíg kiderül, hogy a gyanúsított személy ártatlan, mint a ma született bárány.
    Mint olyan, aki munkája folytán kapcsolatban van a törvényszékkel elmondhatom, hogy nem mindenki ártatlan, aki nincs elítélve. Ennek sokszor az oka az, hogy nem lehet minden kétséget kizáróan bebizonyítani az illető vétkességét, de ez nem jelenti azt, hogy nincs vaj a fején.
    Leszegényedtünk. Nincs nekünk már semmi, és nem is vagyunk képesek semmire. Nálunk bármely rendezvény csak akkor sikeres, ha valakit jó pénzért fizetünk, meghívunk, és még tapsolunk is annak. Még arra is képtelenek vagyunk, hogy összegyűljünk a saját problémáink, kihívásaink megvitatásra, kiút keresésére. Talán ez is összejön valamikor, de mire ez meglesz, akkor már az előadást nem magyarul fogjuk megtartani.
    Nyelvében él a nemzet, hallottuk nemegyszer. Melyik nemzet, kinek a nyelvében? Személy szerint én sosem voltam annak ellene, sőt inkább támogatója, hogy idegen nyelveket sajátítson el valaki. De semmi esetre sem az anyanyelv hátrányára. Mert abban a helyzetben vagyunk, amikor az első unokatestvérek idegen nyelven kell beszéljenek egymás között, a nagyszülők is az unokákkal, ha a nagyobb család összejön, akkor se magyarul társalognak és lényegében önkéntesen asszimilálódunk és megőrizzük egy idegen nemzet nyelvét, netán még vallását is. Összegezve, kivetkőztünk saját énünkből és másnak a kabátját viseljük. Ennyire haladtunk a korral és korunkkal. Megjegyzem, nem vagyok ellene a haladásnak és fejlődésnek, sőt pártolom, de őrizze meg mindenki a magyarságát.
    Bem apó azt mondta, egyesek szerint, 1849-ben Piskinél: „Ha a elvész a híd, elvész Erdély is elveszett!” Lehet, hogy Bem ebben az értelemben fejezte ki magát, azonban kétlem, hogy Bem ennyire jártas lett volna a magyar nyelvben. Véleményem szerint, ha a dévai telep magyarsága elveszett, akkor már emlékekről beszélünk, ami az itteni magyarságot illeti. Az is igaz, hogy a dévai magyarokat nem a magyarságuk tartotta eddig össze, hanem a vallásuk. Bár ott is sántikálnak a dolgok, és nem mindig a hívek a hibásak. Azonban az tény, hogy egyik vallásbeli sem megy a másik által szervezett bármely dologra, így isteni egyetértésben, kéz a kézben megyünk vesztünkbe. Kivételt képezett a telepi borkóstoló, ami az egyház házában zajlott le, ahol a reformátusok hozták a bort és a katolikusok fogyasztották el.
    A dévai magyarság néz ki, mint amikor egy kosárba beletesznek almát, körtét, szilvát, meggyet, egrest, epret. Az összes gyümölcs, de mégse egy, ahány annyi féle. De gyümölcs. A telepnek volt közös történelme, viselete, nyelve, szokása, hagyománya, ismétlem, hogy volt, mert a többiek csak emlékekkel érkeztek a városba. Ennek az együttélési folyamatnak vagyunk tanúi. A két-három évtizede Dévára érkezetteket semmi sem köti a városhoz, ennek történelméhez vagy hagyományihoz, csak a kereseti lehetőség és a lakhely, esetleg az ellátás: nem születtek és nőttek fel itt, szüleik sincsenek itt, őseik sem a dévai temetőkben. Érzelmileg annyi közük sincs a városhoz, mint a hóvirágnak a tavaszhoz. Java része egy bizonyos idő után szétszéled a szélrózsa minden irányába, mások maradnak, de gyökerek nélkül, lebegve, mint a levél a víz hátán. És mondjuk folyton: gyökereinket, történelmünket ismernünk kell…Ha nem lenne szomorú, akkor vicces lenne. Az érdekes az egészben az, hogy a legtöbb ilyen a teremtés koronájának képzeli magát.

Pályázók és támogatók

    Sokszor halljuk azt valakiről, hogy megverte az isten. Ez nem igaz, mert rosszat senkinek nem akarhat, de ha valakinek az eszét elveszi, az annyi rosszat tehet saját kezével magának, hogy az ellenségei összegyűjtve sem képesek olyan teljesítményre. Elhatároztam, hogy kipróbálom a fentieket, és ez egy szívet-lelket megható álomnak köszönhető.
    Ugyanis azt álmodtam egy éjjel, hogy üldögélek egy bárányfelhő szélén, lógatom a lábam, és örvendek nyugdíjamnak. Álmodozásomból egy mennydörgő hang térített magamhoz: itt senki sem lógathatja a lábát anékül, hogy azt ki ne érdemelné, holnaptól pályázatot írsz. Ettől annyira megtántorodtam, hogy szinte lebukjak a felhőcskémről, és remegő hangon szóltam: én olyant sohasem tettem, amiből csak én és egy meghívott nyerne, miért viszel engem kísértésbe? Mese nincs, dörgött a hang tovább, holnaptól ragyogtatod a pennádat, és pályázatot írsz. A parancs, az parancs.
    Az év végén olyan kitartással és kétségbeeséssel figyeltem a megjelenő pályázatokat, mint az alkoholista az üresedő boroskancsót. Szerénységemben úgy döntöttem, hogy nem vágom nagy pályázatba a fejszét, inkább kicsit és többet, mert az inkább elkerüli a figyelmet. Kezdtem azzal, hogy mi is van kiírva. Hát van olyan, hogy boldoguljak a szülőföldemen, ápolgassam kapcsolataimat (ez legénykoromban pályázat nélkül tettem), de valami tárgyi és szellemi eredményt is mutassak fel. Ez baj, mert itt fel kell mutassam a rokonságomat a Telepről és barátaimat, mint tárgyakat vagy lelkileg meghatottakat.
    Nos akkor írunk. Választok egy olyant, hogy ne menjek én a kapcsolat után, hanem az jöjjön erre máshonnan. Volt szomszéd, osztálytárs, amici di amici, nem számít csak jöjjön. Azzal megegyezünk, út, szállás, étel, fellépési díj el lesz számolva, de kell aki tapsoljon vagy meghatódjon.
    De hol is gyűlnek az emberek össze, mert kell az ápolgatás: temetésen, keresztelőn, lakodalomban… Hát temetésen nem lehet show, a keresztelő az magánesemény, akár a lakodalom, akkor még hol gyűlnek össze az emberek? Nehezen jutott eszembe, hogy még van egy hely, bár az emberek egészen más célból mennek oda. Mindegy, ott vannak, vigyük a nyakukra a pályázatot. Jól fog kinézni a saját cv-ben. A többi érdektelen.

„Nyelvében él a nemzet”

    Mondta Széchenyi István. Igen, ha ismerjük az anyanyelvünket és tudjuk, hogy mi a nemzetünk. Lehet tanulni más nyelvet is, de nem az anyanyelvünk hátrányára. Lehet az állam nyelve is, de az nem identitásunk. Ha igyekezünk sokat elsajátítani rövid idő alatt, akkor kialakul egy olyan, mint az öszvér: ló kinézése, szamár fülekkel.
Társalgási szinten megtanulni egy olyan nyelvet, amit minden nap és minden hol hallasz és használsz, az nagyon könnyű. A volt osztályomban mindenkinek akadt elég szürkeállománya arra, hogy az állam nyelvét elsajátítsa. Egyszerűen. Mert láttuk, hallottuk és használtuk, olvastuk és nem szigetelődtünk el. Mind megállták a helyüket, egy része már nyugdíjas is.
    Akad akkoriban is olyan, aki román osztályba adta tanulni gyermekét. Egy része azért, mert a magyar osztályban nem volt elég hely, más része azért, hogy jobban érvényesüljön. Egy része odalett. Hát elmondom, hogyan lehet jobban érvényesülni nálunk: úgy, ha valakinek ismerőse, esetleg rokona akad a parlamentben. Mert azok a rokonság egy részét felviszik oda a fővárosba, a szegényebb rokonok pedig helyben érvényesülnek. A többinek nincs esélye, bárhol végez. Végeztek a mostani nagy magyarok gyermekei a Decebal-ban, nem kínlódták végig velünk a magyar szakot, és hol vannak? Vagy egyáltalán az országban vannak-e?
    Végignézek a Telepen. Hány magyarnak a gyermeke hibásan vagy nem beszél magyarul, hánynak az unokája pedig semmit? Akkor ezeknek mi az anyanyelvük, és melyik nemzetet szaporítják? Ezek érdekében történik valami? Persze hogy történik: sóhajtozás.
    Régebben kérdezte egy román ismerősöm (mellesleg nagy hazafi), hogy mi az anyanyelvem? Mondom: a magyar. Az nem lehet, Miért nem lehetne? Hát azért, mert Romániában élünk. Mondom, akkor is a magyar az anyanyelvem. De ő nem és nem. Nos, mondom, ha te jobban ismerted néhai anyámat, mint néhai apám, akkor az is meglehet, hogy román volt az anyám, csak az anyanyelvem magyar. Mert ez volt az első nyelv, amit elsajátítottam, s talán nem is olyan halványan.
    Kodály Zoltán úgy fogalmazott: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Mit adunk át gyermekeinknek? Halloweent vagy a Valentin’s Day-t ? Mert már a sulikban is ez megy. És ki adja át a mi, bukovinai kultúránkat, ha olyanok tanítják gyermekeinket, akik még a saját kultúrájukat sem hozták a városba?
    Nem kell kultúra, nem kell anyanyelv, csak technológia. Találkozom a szomszédommal, megy valamerre. Pár lépés után siet vissza. Kérdem tőle mi történt, valami baj van? Válaszol, hogy nem, csak a karórája figyelmeztette, hogy az okos-telefont otthon felejtette. Azért tért vissza. Hát az eszére ki figyelmezteti?
    Felnézek az égre, és mondom magamban:
    Szűz Mária, Jézus anyja, Te mindnyájunk Anyja vagy,
    Oltalmazz meg minden bajtól, kísértésbe el ne hagyj….

Kukucskálás

    Tulajdonképpen a téma az lenne, hogy mi is egy tudósítás és hogyan kellene annak kinézni, hiszen a közösségi oldalak zsúfolva vannak minden féle feltevéstől? Most nem nézzük meg a feltevési igényt vagy igét, mert igével a Telep már lefulladt, hanem azt, hogy mi is a tudósítás meghatározása, vagy magyarul mondva a definíció.
    A szótár szerint így hangzik:
    “A tudósítás műfajába tartozó írások röviden, tényszerűen és pontosan ismertetnek egy aktuális vagy egy ismeretlen eseményről. Az ilyen írások elfogulatlanul, véleménynyilvánítás nélkül informálnak.”
    Persze vannak szabályok, melyeket illene betartani, mint az, hogy: „A tudósításban nem tükröződhet a tudósító személyes véleménye, illetve nem jelenhet meg a tudósítót kiküldő médium irányvonala, politikai irányultsága.” Vagyis nem lehet kiírni, hogy lélekremegtető hálás köszönettel vagyunk xy párt iránt az irántunk tanúsított gondoskodásért. Másfelől a tudósítás: nem tartalmazhat sem értékítéletet, sem minősítést. Példál: nagyszerűen lezajlott miniszteri látogatás, lelkes jelenlevők környezetében, stb. Hozzátartozik kötelezően, hogy helyiek vagy a kísérettel jöttek.
    Azonban a képekkel is lehet bokázgatni. Ha tájkép kerül fel, az magától beszél, legfeljebb a helyet, időt kell megadni, ahol készült. Azonban ha egy rendezvényről csak a szereplők kerülnek fel, akkor ott már valami sántít. Az megértem, hogy a szervezők, áldott szerénységük következtében a háttérben maradnak. Ez az első eset, a második, amikor átallják magukat az eseményhez kötni, mert semmi közösségi érdek nincs benne, csak egy pályázat és annak következményei. De miért nincsenek nézők? Hát vagy azért, mert nincsenek, vagy mert a számításhoz képest kevese lettek és kong a terem, vagyis visszahangzik.
    Ha mégis felkerül valami a résztvevőkről, az magába véve kevés és lényegtelen, másfelől félrevezető. Ez olyan, mint kitenni valamit, hogy dévai gyermekek, és egy kívülálló elcsodálkozik, hogy mennyi gyermek született Déván, milyen demográfiai robbanás van itt. Közben kiderül, hisz a városban a hír gyorsabban terjed, mint az N5H1, a sars cov 1 vagy 2, hogy ezek Dévára került gyermekek. Ilyen esetben a kísérőszöveg lenne a félrevezető.
    Ezzel úgy volnánk, mint a születési és származási hellyel. Mert a dévaiak születtek eleinte otthon, majd Brádon, mikor a dévai szülészeti osztály felújítás alatt volt, Hátszegen, a csernakeresztúriak java Vajdahunyadon vagy Déván, de ez csak a születési hely, nem jelenti azt, hogy dévaiak vagy hunyadiak. A származási hely az, ahol a gyermek születése idején a szülők lakhelye volt.
    Nagyon meg kell nézni bármit, esetleg a tetszésnyilvánítás előtt egy kicsit rágódni, és benézni a képe mögé. Mert az is használ valakinek, ha túl naivak vagyunk.

Hol terem a magyar (székely) vitéz?

    A lista segít azoknak, akik ma keresik a bukovinai leszármazottakat, esetleg ezeknek felmenőit. A keveredés nagy volt akkoriban, és lehetetlen azt állítani, hogy a kiemeltek eredeti bukovinai székely nevek-e, mert ez még viccnek is túlzás. Lehetnek más névcserék is, a lista csak az én adatbázisomra alapul. Ki és miért cserélt nevet, azt most mellőzzük. Valamikor kérdeztem, hogy mi volt a névcsere oka? Azt felelték, hogy idegen hangzása volt. Erre azt mondtam: most az összesen azt tartjátok, hogy bukovinai székelyek (nem is magyarok) vagytok. Hogy lehet a székely névnek idegen hangzása? S erre csend le a bukovinai székelyeimnél. De nem tetszett nekik.
    Visszatérve a címre, alább nincsenek bejegyezve azok az idegenek, főleg németek, akik nem cseréltek nevet, valamint azok sem, akik Amerikában cserélték meg nevüket. Ez utóbbiak számunkra, és a magyarság számára már csak történelem, mert a második generációnál még a nyelv is elveszett. Idővel ott jelent meg az olyan nyelv vagy tájszólás, hogy hunglisch.
     Nézzük hogy áll a szituáció. (ez Erdélyben: helyzet. Románul: situatie. A kifejezést az M1-en hallottam). Kiemelve az eredeti név, zárójelben a felvett név.

Andrisán (András, Aranyosi, Asztalos, Jakab)
Barducz (Bodrogi)
Benjuk (Benedek)
Bersan (Bokor, Miklós, Varga)
Bauerfeindt (Bíró)
Biszak (Békefi, Varga)
Botosan (Botos)
Brende (Hadikfalvi, Szabó)
Brunner (Pataki)
Butta (Aranyosi, Bánáti, Benkő, Dévai, Elekes, Szép, Varga)
Csámpár (Bíró, Csongrádi)
Csernik (Csabai, Csíki, Csopaki, Domokos, Háromszéki)
Csonka (Vencel)
Czurkán (Pék, Szabó)
Daradics (Darabos, Derék, Derekas, Diós, Dobosi, Dombrádi, Domokos, Drávai, Dunai,
Ferenc, Kolozsi)
Dolha (Dárdai, Dávid)
Esch (Illés)
Flexon (Ferenc)
Gafiuk (Gábor)
Géber (Garami, Gémes)
Görtel (Gergely)
Grüber (Dávid, Gábori, Gazda)
Guzorán (Gubacsi, Gyékényesi, Pál)
Heninger (Illés)
Hartich (Herceg)
Hendzer (Nagy)
Hoffmann (Horgos, Udvari)
Hranicsuk (Herendi)
Hrickó-Chricko (Erdei, Péter)
Huncsák (Buzási)
Konrád (Kerekes, Csaba, Kökény, Mátyás)
König (Király)
Korodi (Kemény)
Kopp (Komlói)
Kozacsiuk (Mezei)
Kozsán (Karsai, Kertes, Királyházi, Kiss, Szűcs)
Kozsokár (Köteles)
Lávrik (Bátor, Lovas, Lovász)
Leopold (Hajdú, Illés)
Lukascsuk (Lukács)
Marosán (Mészáros)
Mayer (Mezőhegyi)
Meichel (Márton, Mihályi)
Neudhardt (Miklós)
Nisztor (Bányai, Enyedi, Kertész, Lőrinc, Lovász, Mártonfalvi, Mátyás, Nádasi, Nándor, Nászai, Neményi, Nyilasi, Nyiresi, Nyitrai, Nyulász, Vári, Várszegi)
Nunweiller (Nagyfalusi)
Odovicsuk (Antal)
Pascal (Pásztor)
Patopi (Potápi)
Porkár (Kadosa, Zalavári)
Rácz (Szabó)
Rancz (Rózsa)
Rustyor (Réti)
Sasiadek (Szomszéd)
Schmidt (Sólyom, Simondi)
Schreiner (Selyem)
Semaka (Szegvári)
Senciuc (Szabadkai)
Sepniczki (Szidorák, Siklósi)
Serpeniuc (Szegedi)
Simirian (Boros)
Sorbán (Csíszer, Sebestyén, Solymosi)
Szermán (Fazekas, Szegedi, Zágonyi)
Theiss (Pap)
Tomjuk (Tamás)
Turbuk (Ambrus, Bajmoki, Illés, Lovász, Tompai, Toronyi)
Türmayer (Dani)
Ungurian (Magyar, Papp)
Váncsa (Bíró, Vándor, Városi, Vendég, Virágosi)
Volák (Péter)
Wirtsek (Virányi)
Zazuleac (Zúgó)
Zsaicz (Szentes)

Most kik vagyunk, vagy kik voltunk?

Déva, 2022.

A fúvószenekar.

                                                    

Cselédsors Déván.
Fábiánné Domokos Erzsébet (1923-2009)

    A Déván született bukovinai származású leányok helyzete lényegesen különbözött a fiukétól, az 1920-1930-as időszakban. Míg a fiuk elindultak mesterséget tanulni, a leányok más lehetőség után kellett nézzenek. Akkoriban nem létezett számukra annyi munkaajánlat és kilátás, mint manapság, így nagy részük már fiatal kortól, cselédlányként szegődött el. A XXI. században furcsának tűnik az a tény, hogy egy 11-12 éves leánygyermeket szolgálni adnak a szülei, zsenge kortól dolgozni küldenek. Azonban akkoriban az ilyen eljárás nem keltett feltűnést. Gyakorlatilag gyermekkoruk nem létezett ezeknek a kicsi leánykáknak, és amit annak neveznének, azt sem volt könnyű. Ősztől - tavaszig cselédlányok voltak, kora tavasztól pedig, a termés begyűjtéséig, a mezőgazdasági munkálatokban segítették családjukat. A népes családok eltartásában a nagyobb leánygyermekek is bőven kivették a részüket. Ha mégsem mentek a mezőre, akkor anyjukat kellett otthon helyettesítsék, a sok kistestvér gondozásában.
    A cselédélet sem volt könnyű, a tizenéves leánykáknak, nehéz házimunkát kellett végezzenek, emellett sok megaláztatásban volt részük. Az akkori urak “kísérleteinek” is ki voltak téve. Mennyire szorulhatott össze a lelke annak a kicsi leánykának, amikor egy 30-40 éves, nekivadul férfi, a még megmaradt „jus primae noctis” emlékeiből élve, próbálta őt ágyba vinni? A cselédeknek néha sikerült megőrizni magukat a házasságig, máskor nem. Az utóbbi esetek pedig, újabb kellemetlenségekkel jártak. Mert hogyan és milyen férjet kaphatott magának, egy megesett leány? De volt eset, hogy a cselédleány, anyagi előnyök miatt engedett az urának. Becsülete azonban egész életére oda lett, megbélyegezte saját magát.
    Adatszerzésemre, a dévai telep egyik legidősebb asszonyához, Fábián Mártonné Domokos Erzsébethez (sz.1923) fordultam segítségért. Apja, Domokos Imre és nagyapám, Domokos János testvérek voltak, így könnyebben indult a szó. Eredeti tervem az volt, hogy felveszem az Erzsi néném mondanivalóját, majd az anyagot átdolgozom. Mikor azonban észrevettem, hogy mennyire szépen, folyékonyan és tájszólásban beszél, meggondoltam magamat. Kár lenne, egy ilyen anyagot stilizálni, javítani, ez úgy marad meg szépnek, ha leírom, ahogy hallottam. Beszélgetésünk során, Erzsi nénémnek tele volt a hangja - lelke szomorúsággal és keserűséggel. Szegényen született és olyan is maradt, bár egész életében tisztességesen dolgozott. Minden hozzáfordulón segített, lehetőségeihez képest, ezért legfeljebb egy köszönetet, ha elvárt. Nem panaszkodott, habár sorsa bőven szolgáltatott okot erre, erős hite és vallásossága átvezette az élet gondjain, erőt adott neki ezek elviselésére.
Induljon hát, Domokos Erzsébet vallomása, egyike a legszebbeknek, melyet alkalmam volt eddig hallani és lejegyezni. Az interjú végén, Erzsébet bemutatja a húga, Borika gyermekkorát is.

                                                   
    - Szeretnem, ha néhány szót elmondana a gyermekkoráról!
    - Akkor nem úgy volt, mint a mai nap, hogy azt se tudjak a szülők, mit csináljanak a gyermekeiknek. Még a bőrömet is lehúzta volna apám, mikor 11 éves voltam. Mentem reggeltől estig lovat vezetni, kapálni és mindent, mint leánygyermek. Én úgy reja fizettem az életre már fiatal koromtól, hogy a Jóisten legyen irgalmas mindenkihez.
    - Említette, hogy cseléd volt. Hol szolgált?
    - Ó, hát itten cselédek voltunk. Annak idején nem volt szolgálat, így cselédkedtünk. Én egy zsidó családnál voltam, borkereskedelemmel foglalkoztak. Ahogy bementem, kiszolgáltam a lakásban: takarítani, mosni, főzni, minden elyesmit.
    - Ezért fizették magát, vagy csak ételt, ellátást kapott?
    - Havi fizetésem volt. Cselédkönyvem is volt, olyan, mint manapság a munkakönyv. Be kellett jelenteni a rendőrségen a munkahelyet. Hat elmentem cselednek. Mikor egy kicsit esszeszedtem volna magamat, akkor örökké jött apám, és kivett a munkából. Sok feles földje volt, tavaszkor nagy volt a munkaidő, kellett a dolgos kéz. Sokszor könyörgött, máskor parancsolt, és kivett a cselédségből, és elvitt haza dolgozni. Hát egy 11-12 éves leánykát oda vezetnek, ahova akarnak.
   - Olyan korán ment el cselédnek?
  - Igen, 8 évet voltam cseléd, és 19 évesen mentem férjhez. Szóval jött apám, hogy kapálni kéne menni. Volt olyan helyem es, ahol elengedtek 1-2 hetet munkaidőre, s akkor visszavettek. S úgy es volt, ahol nem akartak elengedni, s akkor apám erőszakval elvitt, oda már nem mehettem vissza. Mikor végződött az őszi dolog, akkor már “zümmögött”, “burungolt” apám édesanyámnak: “Ezek a leánykák nem mennek sehova se, egész télen itthon maradnak?” Ilyen volt. Nyáron hazavittek kapálni, aratni s minden fele munkára, mikor az ősz már meglendült volna, akkor már feleslegesek voltunk otthon. Nem is jó visszagondolni erre. Édesanyámnak eleget fájt, kesergett emiatt. Azt mondta: “Várj, hogy egy kicsit bár pihenjenek, szusszanjanak meg!” A holmit is, amit magamnak vettem, az ágyneműt, a staférungot…Ami volt, az volt, s a többit azután szereztem be. Nem úgy volt, mint most, hogy a szülő mindenvel segíti a gyermeket. Sokszor van, aki kikacag. Én úgy mentem férjhez, nem mint mondják, hogy elment az egyszeri leány három a rongyossal. Nekem csak kettő volt, a rongyossal.
    - Miután férjhez ment, még cselédkedett?
    - Nem. Utoljára egy helyt voltam, ahol az asszony nagyon kedves volt. Egy zsidó család volt.
    - Emlékszik a nevükre?
    - A Gergely család volt.
    - Zsidók voltak Gergely névvel?
    - Igen.
    - Ezek lehet kikeresztelkedett zsidók voltak?
    - Talán. Nagyon sok zsidó volt Gergely névvel annak idején, nemcsak ez a mi családunk. A családban volt az öreg, a fia, a felesége, az anyja, és én voltan az ötödik. Ezen kívül még volt 18 munkásuk, így 23 embernek kellett minden nap, pontosan ebédet főzzek. A 18 embert úgy szolgáltam ki, mint amikor viszik a vendéglőben a porciót. S mosogass el utánuk. Nem hejába az én térgyeim elyenyek. Az asszony, az nagyon finom volt, az emberrel sokat kocódtunk, mint a cigányok. Az embert mindig ette a fene. Mielőtt én odamentem volna, voltak így a székely cselédek, még esszeálltak, értekeztek. Mikor arra a helyre mentem, az egyik azt mondta, hogy az egy olyan rossz asszony, hogy pokolra lehetne tenni. Mondom, most már mindegy, elszegődtem már 2-3 héttel azelőtt.
    - Szerződést kötöttek?
    - Szóval be kellett jelenteni a rendőrségen.
    - Határidőre szolt? Egy évre, kettőre?
   - Nem, nem, még 4-5 év is lehetett volna. De ameddig ott voltam, a könyvet elvette a rendőrség, s mikor cseréltem helyet kivettem, és aztán vitték máshova. Szóval mondtam, hogy lesz, ami lesz. Azonban az egy olyan finom asszony volt, hogy azt nem lehet kimondani. Az ember azért volt olyan gamat, mert miután eltelt egy hónap, hogy ott voltam, megmászta volna még az…is. Akkor egy leánynak az volt a vagyona, hogyha megőrizte magát, és mint leány ment férjhez. Ezek az úri emberek nagyon sokat próbálkoztak, ez a gazember es. És akkor beteg lettem. Volt már nekem azelőtt es bajom, de régebben nem ment senki orvoshoz, s nem tudták, hogy mi a bajom. Mert én 13 éves koromban kezdtem a nagykort, és 16-17 éves voltam, amikor nagyon beteg lettem. S azután volt, hogy a falra másztam volna minden hónapban, olyan beteg voltam. Mikor megesküdtem, utána megint beteg lettem, s akkor mentünk az orvoshoz. Azt monda az orvos, szemibe az uramnak: “Ha akkor ment volna orvoshoz, mikor elébb rosszul lett – eszeestem a konyhába – akkor tudtak volna rajta segíteni, és talán lehetett volna családja is. De ki ment akkor orvoshoz? Senki! A nagyságos elküldött egy zsidóasszonyhoz, Sinka nénihez, hogy jöjjön helyettesíteni. De az nem tudott jönni. Az asszony ingem úgy pártolt, hogy csuda. Aztán reja jöttem, hogy ez azért volt, hogy rossz az asszony, mert a cselédlányok kikezdtek az urával. Én a férfivel sokat veszekedtem, egyszer a konyhában szemközt vágtam vele a laskanyújtót es.
    - Szóval azért van az – tudja, én sokat tanulmányozom az anyakönyveket – hogy rengeteg esetben csak a fiatalasszony neve, mint cselédleány és a gyermek neve került beírásra.
    - Akkor nem volt olyan, mint most, hogy hamar futunk az orvoshoz. Édesanyámat sokan lenézték, az olyan “hetyke-petyke” fehérnépek, de örökké azt mondta, mert úgy-e szegénységbe voltunk: “Vigyázz fiam magadra, mert az (a tisztességed) a te vagyonod, az egész életed és jövőd!”
    - Erzsi néni, ha mégis volt akkor valami, szóval, hogy eltegyék a gyermeket, ezzel a bábasszonyok foglalkoztak?
    - Bábasszonyok és orvosok.
    - Ahogy én elnéztem az anyakönyvekben, a java telepi asszony mind bábasszonnyal szült. Például Szőts Géza bácsi is otthon született bábasszonnyal, még 1939-ben is.
    - Úgy volt, úgy. Közülünk csak Matyi született kórházban (a legkisebbik testvér), a többi mind bábasszonnyal született itthon.
-Nehéz volt akkoriban. Soknál látom – ahogy nézegetem az anyakönyveket – hogy megszületett a gyermek, de ugyan azon a napon, vagy pár napra rá, meghalt az anya. Szóval lehetett egy olyan vérzés, amit a bábasszony nem tudott elállítani, mert nem volt az orvosi tudomány sem és az ők képzettségük sem olyan, mint most. És ez belekerült, sajnos, az anya életébe. De olyan is volt, hogy elment gyermekestől, maga után hagyva a sok árvát.
   - Ha Matyi nem akadt volna el, akkor anyám is hamarabb elhalt volna. Mert amikor Bori született, bábasszony volt, de visszamaradt valami. Mert nem minden bábasszony volt tökéletes. Szegény édesanyám, amikor már 43 éves volt, nála már kihagyott (a havi „vendég”). Másoknál azonban 44-50 évesen. Én 52 éves voltam, mikor kihagyott. Nem mentek akkor orvoshoz, úgy se volt, mint most, hogy megtárgyalják a férj és feleség. Akkor nem ment a férj a feleségével orvoshoz.                                                                
    - Akkoriban a férjüket tegezték, vagy kendezték?
    - Az én édesanyám valameddig kendezte apámat, de aztán tegezte.
    - De a gyermekek a szüleiket tegezték-e, mint most?
   - Nem. Még amikor én férjhez jöttem, még a testvéreimnek sem volt szabad, hogy tegezzenek engem. Apámtól ki volt jelentve: “Most Erzsi férjhez ment, a sógort is kell magázni és Erzsit is.” Volt valameddig, ameddig magáztak, de Bori még máma sem tegez és Andrásunk se.
    - Mi következett, miután férjhez ment?  
   - Mindenhez hezzafogtunk, csak valahogy létezzünk. Mikor esszekerül egy cseléd s egy szolgagyerek, és sehonnan, egy gyufaszállal sem volt, aki segítsen. Feles földeket dolgoztunk, és fiákert vettünk. Amikor a fiakert vettük, még a sok áldozattal esszegyűjtött hozományomból is eladtam. Abroszokat, terítőket, törülközőket.
    - Maguk sokan voltak testvérek!
   - Sokan, és én voltam a legnagyobb. S amikor én kimentem, nemhogy ingem segítsenek, hanem a gyermekek (testvérei) ahogy nőttek, egyiknek egy sapkácskát, másiknak egyebet vettem. Mikor mondom az elyesmit ezeknek, tátott szájjal maradnak, és nem hiszik el. Ezt a húgom, amelyik Keresztúron van (Bori), ezt majdnem én neveltem fel. Én, amikor férjhez jöttem, utána nagy beteg lettem, s aztán örökké betegeskedtem. Még csudálom, hogy tudok most es lépni és menni. Amikor Bori harmadikos leányka volt, én korságban voltam sokat. Fiákerünk volt akkor már véve, Marci reggeltől - estig odavolt. S hogy ne legyek egyedül annyit, egész nap, mondta az uram a szüleimnek: “Apám, hagyják Borikát nálunk, hogy ne legyen Erzsi egész nap egyedül.” Így én öltöztettem, gondoztam, neveltem. Az uram is úgy szerette. Ő minden unokáért rajongott, a testvéreim gyermekeiért. Bori három évig volt itt. Már ötödikbe járt és akkor már mindenre reja lehetett tenni. Akkor már nagy leányka volt. Az ötödiket tavasszal járta volna ki, de nem járta ki egész végig. Akkor nem volt olyan fontos, hogy: megyek vizsgázni. Elment szolgálatba, kiszolgáló segítőnek. Nem töltötte még be, a 14-ik életévét. Ez volt tavasszal, mert júliusban töltötte. Bément, csak úgy, mint segéd, próbára. Aztán, hogy eltöltötte az időt, és kapott “buletint”, akkor már felvette az a szász asszony. Mikor már dolgozni kezdett, akkor persze apámnak is kellett vóna a segítség, hazavitte vóna. Akkor nem úgy volt, mint a mai nap, hogy a szülők azt sem tudjak, a gyermekeiknek mit csináljanak. Ahogy a gyermek meg tudott valamit fogni, már dolgozott.

*****
    Kár, hogy a betűk nem tudják a hangot visszatükrözni. Amíg Erzsi néném beszélt, sokszor előtörtek könnyei a szeméből, máskor pedig alig tudta azokat visszafojtani. Nem haragszik senkire, a nehéz sorsáért, habár az említettek közül, többen kellemesebbé tudták volna azt tenni. Kegyetlen és mély nyomokat hagyó megpróbáltatásokat kellett elviselnie, ha még 84 év után is fájdalommal emlékszik vissza ezekre. Sajnos, nem volt egyedül ebben a helyzetben, az akkori telepi leánykák nagy része osztozott sorsában.

Déva, 2007. október 9.

          László János nagyapám (életrajz)

                                            

                                                                

Önéletrajz

   Írásomat úgy szerettem volna kezdeni, hogy manapság, de egyik unokatestvérem, aki mellesleg azt állítja magáról, hogy a László között a legokosabb figyelmeztetett, hogy egy ilyen szó használata meghaladja az illendőség határát. Akkor kezdeném, hogy: napjainkban.

   Napjainkban szokássá vált, hogy cv-t vagy önéletrajzot kérnek, így bármilyen alkalomra összeállítottam az önéletrajzomat.

   Kezdeném úgy, hogy 1960-61. nagyon szerencsés évnek bizonyult, bár szüleim sajnálatos mulasztása folytán elfelejtettek engem, mint szenvedő alanyt megkérdezni, hogy szeretnék-e e bűnös világra jönni. Hát elindultam többedmagammal, és mindenki borzasztóan igyekezett elsőnek a célhoz érni. A sors játéka folytán azonban csak én érkeztem a célhoz. Ehhez az alkalomhoz csak halvány emlékek fűznek, mivel nagy volt a tolongás és a sötétség. Május volt, virágoztak az orgonák, megjöttek a fecskék is és én is, de bőgtem kegyetlenül. Éhes voltam, vizes, protestáltam akkori állapotom miatt, és körülöttem mindenki örvendett. Vajon minek? Nos, komoly elhatározásomban már akkor szarván fogtam a bikát, és rövid, de tömör megfontolás után eldöntöttem, hogy élni fogok.

   Azonban az élet nem bizonyult könnyűnek. Kis idő múltán már megtudtam, hogy mit jelent az, amikor szeretteid köréből durván kiszakítanak. Életem ezen sötét korszaka az óvodára vonatkozik. Itt még megemlíteném, hogy egyik Húsvét előtt borzasztó kedvemre volt anyám rumja, amit a tésztába szánt. Akkor a rumostésztát nem eszenccel készítették. Az esemény délután zajlott le, és én csak másik nap délben kezdtem ébredezni az etno-botanikus keverék hatása alól.

   Fejlődésemben tovább haladva, és minden ellenkezésem dacára, elemi osztályba kerültem, ahol újabb, és lélekromboló provokációkkal néztem szemben. Nemzeti identitástudatom korán kibontakozott, amikor nagyszünetekben taktikai és stratégiai harcokat vívtunk elemi ellenfelünkkel, a román osztályokkal. Sérüléseinkkel nem törődve igyekeztünk ideológiai területünkön maradni, de a lövedékek által bezúzott ablakokat mégis ki kellett fizetni. Idegileg csak akkor roppantam össze, amikor a tanító néni beírta az ellenőrzőbe: Geri ma és máskor is verekedett az udvaron. Kétségbeesetten kerestem gyermekpszihológust depressziós és stresszes állapotom kezelésére, de minden igyekezetem ellenére szándékom sikertelennek bizonyult. Nem úgy apám, aki a hagyományos, ősi, az Árpád kori gyermekterápiát alkalmazta, nadrágszíjjal. Kegyetlen állapotok uralkodtak ezen döbbenetes időszakban, és a Gyermekvédelmi is tétlenül szemlélte kálváriámat. Némiképp segített állapotomon, hogy ekkor ismertem meg: mi a szerelem. Választottamat el is jegyeztem, de ez valami ok miatt nem jött össze. Még most is, annyi év után, a jövendőbeli anyósok alattomos háttérjátékát gyanítom.

   Magányosan, egyedül, mindenkitől elhagyatva léptem át az 5-ik osztály küszöbét. Tanáraink nagyon szerettek minket, és ezt úton-útfélén bebizonyították. A magyar tanárnő azt állította, hogy menthetetlen esetekkel áll szemben, mert parasztosan beszélünk, és képtelenek vagyunk a civilizált és entellektüel beszédet elsajátítani. Tanáraink határozottságára és keménykezűségükre jellemző az az eset, amikor, persze ártatlanul, olyan pofont kaptam, hogy Zolit a pad másik végén kivágtam. Bizonysága ez annak, hogy nem mindenki áll kellő erősen a lábán. De azért van az iskola, hogy megerősítsen, és komoly embereket neveljen belőlünk, akik az élet bármely csapását melldöngetve verik vissza. Ez annyira sikerült, hogy négy év után elkerültem a gimnáziumba, aminek líceum a neve. Még ennyi év távlatából sem sikerült kiderítenem, hogy a magyar tagozatra miért vizsgáztunk a Neamul Soimarestilor anyagból. De áttettem magam az ilyen apróságokon, és bekerültem a licibe.

A kilencedik osztály első évharmada feltűnően sikeresnek bizonyult, mert még a matek dolgozatom is 9-es lett. A második azonban már gyanúsan gyenge, de erre komoly okok szolgáltak rá: ekkor fedeztem fel ismét, hogy léteznek lányok. Azért igyekeztem, készültem a történelem-filológia szakra. Sajnálatos pálfordulás után az osztály, második évben, a reáltantárgyak mellőzésével, a kőművesek és hegesztők közé került a mechanikai szakra. Komoly viharfelhők gyülekeztek a fejem fölé, és erre apám is felfigyelt. Ellentétben a katolikus vallással, felváltotta a tízparancsolatot háromra. Ezt eleinte könnyebbnek véltem betartani, de nehezebbnek bizonyult. Helyzetem ilyen korszakának megértésére szükségesnek vélem ezeket az utókor számára, tanulság okából, feljegyezni:

1. Nem buksz meg semmiből, vagyis entellektüelül: nem maradsz osztályismétlő

2. Ha hazajössz megverve, én is megverlek, szeget szeggel, kutyaharapást szőrivel alapon

3. Senkit sem hagysz teherben, vagyis feltételezhető szexuális kilengéseim eredmény nélkül maradjanak.

   Az első két parancsolatnál sejtettem, hogy honnan vette, de az utolsónál a szomszédok a gyanúsak, és nem feltétlenül a mi szomszédjaink. Mert akkoriban fellendült a távíróiroda a Telepen, a CS.C.T, vagyis Csángó City Telegraph.

Nos, eltelt a második év is a líceumi nevelésemből. A harmadik elején rájöttem, hogy valamikor, talán kereszteléskor, elírták a nevemet, mert nem y-ban végződik. Erre az akkori román tanárnő, aki magyar volt, hívta fel a figyelmemet, mert azt állította, hogy az én nevem Paraszt. Erélyesen felléptem ősi nevem védelmének érdekében, nyíltan kifejtve ellenvetésemet ilyen szemszedett rágalmak iránt. Ennek folytán azt ajánlotta a tanári kar, hogy jobb lenne inkább munka után néznem, mint rendfelbontó aktivitást végezni osztálytársaim között.

   Valahogy a dolog elcsitult, és elérkeztem a gimnázium végéig, eget rengető sikerrel fejezve be azt. Az én szempontomból. Mint mindenkinek, nekem is megjósolta szeretett osztályfőnököm a jövőmet: egy éven belül felakasztanak, mert a golyót rám nem pazarolják.

   Jóformán fel sem ébredeztem a nagy siker után, amikor üzentek, hogy a hazának menthetetlenül szüksége van szolgálataimra. Én ezt nagy megtiszteltetetésnek könyveltem el, mivel alkalmam volt 465 román közt, mint egyedüli magyar, védeni az erdélyi magyarság érdekeit, jóval a szövetségek és pártok megalakulása előtt. Harcom és örömem azonban tiszavirág életűnek bizonyult, mert 18 hónap után, indoklás nélkül, menesztettek. Nagy volt a csalódásom, és kétévi legénységem alatt kegyetlenül szenvedtem emlékeim miatt. Ma sem hegedő, vérző sebeket hagyott az esemény maga után.

   Ekkor elhatároztam, hogy kezembe veszem sorsom irányítását, véget vetek békés legényi életemnek, és a házasság aknázott mezejére lépek. Erre találtam is megfelelő lényt, aki akkoriban eléggé csendes volt. De a Földön minden múlandó, még a csend is. Két év elteltével született az első gyermekem, aki minden tervrajz ellenére lány lett. Valami hiba csúszhatott a kivitelezésbe szerintem, mert a minőségellenőrhöz, a termék későn érkezett. Majd jött a második is. Ott már nem is terveztünk.

   Múltak az évek, és valami motoszkált bennem. Nem kis meglepetésre észrevettem, hogy akkor is tudok könyvet írni, ha nem zárkában teszem azt, mint az elítélt román politikusok. Elsöprő siker, mert VALAKI, ismétlem VALAKI lett belőlem. Azért hallom napjában többször, hogy valaki vigye le a szemetet, valaki vigye ki a kutyát. Ez a bizonysága tevékenységem nyilvános elismerésének.

112


Pár éve csak morfondírozom magamban, de nem írtam le gondolataimat. Pedig bőven lett volna téma, de valahogy nem jött össze minden. Azonban mostanában olyan dolgok történnek, hogy lehetetlen mellettük elmenni szó nélkül.
Már hónapok, ha nem évek óta, a kormány azon töri gyenge elméjét, hogy miként lehetséges az orvosi költségeket, a betegellátások számát csökkenteni. Mivel sehogy sem jutottak közös nevezőre és a költségek is nőnek napról-napra, eldöntötték, hogy akinek szüksége lesz segítségre a 112-es számon igényelje azt. Így az egészségügyi miniszter is lélegzethez jut, de ami a legfontosabb: lesz akire az esetleges hibákat átruházni. Most képzeljük el azt, hogyan zajlik le egy segélykérés, amíg a központi robot valaki alkalmazottat talál.
Hívjuk az 112-t.
Válasz: üdvözöljük az 112 segélykérő vonalon, amely az utóbbi 8 évben folytonos fejlesztés alatt áll, de még nem fejeződött be a művelet. Azonban biztosítjuk a kedves ügyfelet, hogy pénzt-fáradságok nem kímélve folytonosan a szolgáltatások bővítésén és javításán iparkodunk, erre a helyi támogatások mellett jelentős az Európai Unió hozzájárulása, köszönhetően az általunk és az Önök által megszavazott brüsszeli képviselőink bátor szókimondásának, mely zökkenőmentes ügylebonyolítást biztosít kedves ügyfeleinknek….
Öt perc után hallatszik:
angol nyelvre kérjük nyomja meg az 1-t,
németre a 2-t,
franciára a 3-t,
oroszra a 4-et,
spanyolra 5-t,
olaszra 6-ot,
románra 7-t,
a világ összes kisebbségi nyelvére a 8-t,
tájszólásokra a 9-t.
Ha kapcsolatba szeretne lépni az európarlamenteri képviselőinkkel a 1-t, követve diez.
Eltalálva a nyelvet kezdődik: halaszthatatlanul sürgős esetekre az 1-es gombot nyomni, sürgős esetekre a 2-es gomb, nem is annyira sürgős esetekre a 3-as gomb, normális eset a 4-es gomb.
Halaszthatalan sürgős esetekre vonatkozó útmutatás:
1-es gomb ha mentőt igényel,
2-es gomb ha rendőrt igényel,
3-as ha papot,
4-es ha temetkezési vállalkozást.
Sürgős esetekre:
1-es gomb, ha halaszthatatlan és sürgős,
2-es ha szakértői beavatkozást igényel,
3-as ha nem is annyira sürgős,
4-es ha még várhat az ügy.
Nem is annyira sürgős esetekre:
1-es gomb ha várhat egy napot,
2-es ha várhat egy hetet,
3-as ha várhat egy hónapot,
4-es ha három hónapon túli beavatkozást igényel.
Normális esetekre:
1-es gomb: Why did you call us?
2-es gomb: átirányítás a randi.ro oldalra, a beteg moráljának javítása érdekében.
3-as gomb csak nőknek: Az én szakácskönyvem
4-es gomb csak férfiaknak: ww.országoshasználtautó.piac.ca
5-ös gomb: ha eddig kibírta nem küldünk mentőt sem, rendőrt sem, hanem a szomszéd asszonyt a legfrissebb hírekkel.
6-os ha alkalmazottunkkal szeretne kapcsolatba lépni.
Valahogy és végre sikerül kapcsolatba lépni egy élő lénnyel, és kezdődik a segélykérés:
- Sürgősségi szolgálat?
- Na, mi a baj?
- Leestem a padlásról, szükségem volna egy mentőre…
- Hány éves?
- Hatvan, de…
- Nincs mentő!
- De még nem töltötten be!
- Akkor mondja!
- Szóval megcsúsztam a lépcsőn, és…
- Nézze, nem a tornamutatványai érdekelnek, kinek a megbízásából indult a padlásra?
- Hát a feleségem mondta…
- Mondta vagy írásban utasította?
- Mondta, hogy kellene egy szál kolbász…
- És miért nem ment ő fel?
- Mert nem akarta, hogy az étel odaégjen…
- Erre szemérmetlenül kihasználja magát!
- Nem kérem, én csak szerényen hozzá szerettem volna járulni az ebédhez.
- Hagyjuk ezt, már torkig vagyok az önzetlen munkával. Mondja a panaszát!
- Szóval a feleségem szóbeli megbízásából elindultam kolbász után a padlásra, de véletlenül megcsúsztam és leestem a létráról.
- Korlát volt?
- Nem.
- Nem képes egy valamire való korlátot készíteni?!
- Szándék volt, de az infláció miatt….
- Maga közgazdász?
- Nem kérem, én karbantartó voltam..
- Kit tartott a karjaiban?
- Ezt nem szóról szóra kell értelmezni, hanem…
- Leckéztet engem?
- Nincs szándékomban..
- Akkor miért tér el a témától?
- Én…
- Milyen magasságról esett?
- Úgy 3 méter, de lehet két hüvelykkel több, jaj a derekam…
- Egyelőre a helyszínt tanulmányozzuk, nem az anatómiai részletek érdekelnek. Szóval leesett.
- Igen!
- Puhára vagy keményre?
- Hát ott volt egy kis szalma, de ahogy átfordultam inkább mellé estem..
- Mi ez? Mutatványokat is végzett?
- Nem, de úgy sikerült, hogy…
- Ide figyeljen! Tudja kivel áll szóba?
- Hát sürgösségi esetek..
- Valamikor én ejtőernyős voltam, így ne magyarázza nekem a levegőbeli fordulásokat. Hol fáj?
- Hát a derekam is, de inkább az oldalam, lehet egy borda…
- Most a sárhányókról van szó? Tulajdonképpen miért hívott?
- …….
- Halló!
- ……
- Halló, még vonalon van?
- …….
- Ismét egy idétlen, fölöslegesen foglalta a vonalat!

         JÓZAN FEJJEL

LÁSZLÓ GERGELY-PÁL

KARÁCSONYI
LEÁNYÉNEKELÉS
DÉVÁN

TARTALOM

I.
1. Bevezetés………………………………………………………………..3
2. Déva város állapota a bukovinai székelyek kitelepedésekor…........7
3. Néhány szó a bukovinai táncalkalmakról…………………………….10
4. Előszó a Déva telepi szokásról……………………………………….15
II.
1. A karácsonyi leányénekelés …………………………………………19
2. Őszi megbeszélések…………………………………………….........19
3. A zenészek felfogadása……………………………………………….20
4. Gyűjtés az énekelésre…………………………………………………21
5. Az énekpróbák…………………………………………………….…...22
6. Csapatfelállítás…………………………………………………..…….22
7. Ruházat…………………………………………………………...........23
8. Az éjféli vacsora megbeszélése………………………………….…..26
9. Leányok gyülekezése, a házaknál…………………………………...26
10. Gyülekezés, az indulásra………………………………………........27
11. A karácsonyi énekelés, versek……………………………………...28
12. Reggeli házfoglalás…………….………………………………….....33
13. Az énekelés vége. Kártérítések………………………………….....34
14. Megénekelünk-e minden leányos házat? …………………………35
15. Összeszólalkozások, virtuskodások…………………………….….35
16. A sorkatonák befogadása. ……………………………………….…36
17. Az Istvánok megénekelése……………………………………….…36
18. A viceiek beilleszkedés……………………………………………..36
19. A románság viszonyulása az énekeléshez……………………….37
20. Utószó……...………………………………………………………...38

Bevezetés

    Történelmi hányattatásai során a bukovinai székelység mindig magával vitte, és féltve őrizte hagyományait. Így került Hunyad megyébe a XIX. század végén és a XX. század elején a bukovinai magyarság, hagyományaival együtt. Ekkor alakultak meg az úgynevezett Csángó telepek Déván, Sztrigyszentgyörgyön, Vajdahunyadon és Csernakeresztúron. A csángó elnevezés még az 1880-as évek magyarországi minisztériumban ragadt a bukovinai székelyekre és érdekes módon, az 1990-es évekig senkinek sem volt kifogása ez ellen Hunyad megyében. Itt, a bukovinai székely identitás tudata csak a ’90-es évektől kezdett érvényesülni. Téves a csángó elnevezés, a bukovinai szakértők szerint is. Szükséges megjegyeznem, hogy véleményük szerint, az eredeti székelyek nevei keresztnevekből alakultak át családnevekké. Ennek alátámasztására említsünk meg pár családnevet, a Bukovinából Hunyad megyébe telepedett magyarok körében: Sebestyén, Ferenc, Gáspár, Gergely, Balázs, Domokos, Fábián, László, Kelemen, Péter, György, Márton, stb.
    1888-ban Déva város akkori polgármestere, Issekutz Antal, a telepítés előtt álló dévai kincstári birtokon hét székely családfőt tartott vissza. Név szerint a következőket: Daradics Fábián, Dávid József, Erdős Gergely, Hompot Gergely, id. Sebestyén Antal, id. Sebestyén József és Szőts Imre. Elcsüggedve, leszegényedve vonultak Bukovina felé, a sikertelen Al-Dunai telepítés után. A telepes családok ideiglenesen a Sörház utcai majorban kaptak elhelyezést. Ők képezték az utólag Dévára telepedett bukovinai székelyek magvát. Később aztán megindult a szervezett telepítés, két hullámban: 1889-1892 között és 1910-ben. Ám szervezetlenül is szállingóztak az 1889-1910-es időszak között és még utána is. László János nagyapám például 1902-ben telepedett a bukovinai Istensegítsből Dévára.
    Az első hullámban lezajlott telepítes kezdeményezője Andrásfalva bírója, Csobot Antal volt. Ennek hirtelen halálával a szervezét az ugyancsak andrásfalvi Zsók István vette át. A szájhagyomány is őt tartja annak a bukovinai magyarnak, aki először töltött huzamosabb időt a vidéken. Állítólag a Déván állomásozó 4-es határőrezrednél is megfordult az 1870-es évek végén. Az első megbízhatóbb híreket ő vitte Déváról Bukovinába. Majdnem vele egy időben egy Biszak és Kásler nevezetű is megfordult a városban, ugyancsak Bukovinából. Átutaztak, szétnéztek a vidéken.
    1889-1892-ben 54 házaspár, 97 fiú- és 87 leánygyermek, összesen 288 lélek érkezett a városba (Andrásfalváról 248, Istensegítsről 24, Hadikfalváról 7, Déváról 9).
Az első telepesek keményen meg kellett küzdjenek a megélhetésért: ugaroltak, nádast irtottak ki a Cserna folyó mellékágánál. A Cserna kacskaringós és mindig árvízzel fenyegető folyását egy nyílegyenes 2 Km-es csatorna ásásával, kubikolással oldották meg 1896-ban. A telepedés elején sokan nem hozták családjukat magukkal. Tavasszal jöttek a férfiak ültetni, a családot csak ősszel, a termés betakarítása után hozták Dévára. Egyes esetekben ősszel ültettek, majd tavaszkor jöttek Dévára. Akkoriban az út is sokat tartott Bukovináig és vissza. Általában 8-10 napot szekereztek Besztercén keresztül.
    A XX. század elején megindult tömeges amerikai kivándorlás arra késztette az akkori hatóságokat, hogy valamilyen módon fékezzék a bukovinai magyarság tömeges elmenését. Felbuzdulva az első telepítés sikerén, újabb telepítést indítványoztak 1909-ben. Ennek szervezését Zsók István veje, az istensegítsi születésű László János vállalta magára.
    A dévai új telepet, mint hozzátelepítést szervezte a kormány. A szervezett telepesek a város határában jutottak – a polgármester jóvoltából – földekhez és telkekhez, amint ezt a korabeli fényképek is bizonyítják (az 1896-1915-ös időszakból). Az új telepesek földje nem volt kincstári birtok. Azt a magyar kormány vétel útján szerezte e célra, Jankay Lajos tábornok, Szentiványi Lajos marossolymosi birtokos és Dávid József városi pénztárnoktól.
    Vétel után a földeket nyomban felparcellázták, s 1909-ben 31 házat és istállót építtettek a telepesek számára. Az így elkészült házakat 1910-ben bukovinai székely-magyarokkal telepítette be az akkori kormány.
    A birtokosztás két módon történt: a nagytelepesek kaptak családonként a legelőjárulékkal együtt 15 hold földet, míg az úgynevezett „zsellér” telepesek 1 ½ hold élő földet és 1 ½ hold legelő részesedést.
    Ekkor bejött 45 férfi, 45 asszony, 119 fiú, 89 leány, összesen 298 személy. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok gazdasági eszközt. A bevándorlók a következő községekből származtak: Istensegítsből 13, Hadikfalváról 8, Andrásfalváról 18, és Józseffalváról 4 család, melyek kaptak 356 és fél hold földet. Tehát már a telepítés idején, átlagban személyenként még egy és fél hold föld sem jutott. Dacára annak, hogy két évtizeddel később telepítették őket az Ó-telepnél, a túlságos szaporaság folytán az Ó-telep anyagi helyzetére süllyedtek.
   Íme a helyzet 1934-ben: 61 család 1 és fél holdastól 2 holdig terjedő birtokos, 38 családnak 2-5 hold földje van, míg 2 családnak 5-10 hold a birtoka. Teljesen földnélküli: 69 és teljesen ház és földnélküli: 21. Összesen 191 család. Azonban feljebb említett telepesek után többen jöttek olyanok, akiknek már nem jutott föld. Nekik a régi telepesek belterülete mellett levő, agyagos gödrökként nevezett helyet osztották fel lakhelyeknek, s ide építettek maguknak házakat. Ezek a zsellérek, a község szolgálatában keresték meg kenyerüket, mint csőszök, tehén és mezőpásztorok (zsitárok). A szorgalmasabbak idővel még meglehetős vagyont is szereztek maguknak. Összegezve, a második dévai telepítéskor bejött 72 házaspár, 147 fiú- és 115 leánygyermekkel, összesen 406 lélek. (Istensegítsről, Hadikfalváról, Józseffalváról, egy pár család Hertelendyfalváról, 1 család Gyorokról, 1 család Békésből).
    Az eredetileg bevándoroltak száma 24 év alatt négy és félszeresen megnőtt. Ez kiváltotta gazdasági helyzetük rohamos süllyedését, és azt, hogy egyesek a megélhetés miatt vérségüktől megváltak.
    Az I. világháborúban a két telepről 247 személy vett részt, a különböző frontokon, melyből 10% hősi halált halt. A négy és fél év harcban a következők estek el:
Balázs Antal, Bíró Jeremiás, Bíró Vilmos, Bugyi János, Csobot Fábián, Csobot Lázár, Daradics László, Fazekas György, Gergely József, Illés Ferenc, Kovács Lajos, Kovács János, Lipinka Mihály, Sebestyén János, Sebestyén Gergely, Sebestyén András, Szitás Vilmos, Szőts Albert, Szőts Gergely, id. Varga Lajos, ifj. Varga Lajos, Varga Viktor, Varga János, Zsók Gergely, míg ifj. Varga Gergely orosz fogságban maradt.
Ezek közül 13-an nős és többgyermekes családapa, 12 pedig legényember volt.
    A nehézségek és a szegénység ellenére, a dévai telepesekben mindig megvolt a művelődés iránti hajlam. Meg tudták őrizni nemzetiségüket és kulturális hagyományaikat, néha még olyan ősi állapotban, ahogy azt Székelyföldről vitték ki magukkal. Ebben nagy szerepet játszott vallásos életük és a művelődésre való hajlamuk. Tudatában volt annak is, hogy amely nép elveszíti kulturális örökségét, az előbb–utóbb nyelvét is elveszíti, és akkor eltűnik a történelem színpadjáról, mint nemzet. Habár 1919-ben a magyar iskola épületét is bekebelezte a román állam, 1923-ig még működött a Római Katolikus Főreáliskola. Magyar nyelvű oktatás 1923-1952 között nem volt Déván, csak a hetedik osztályig. Az 1950-es években kitűnő tanítói-tanári gárda jött össze Déván. Önfeláldozó munkájuk sokban segítette identitásunk megőrzését. Sajnos, ma alig néhányan vannak életben.
    Közben a Telepen folyt a művelődés: színjátszó csoportot szerveztek, dalárdát hoztak létre, tánccsoportot alakítottak és fúvószenekart hoztak össze. Egymás megsegítésére hitelszövetkezetet létesítettek. Négyévi gyűjtés és munka után, 1941-ben felszentelték Szent Antal tiszteletére a hatalmas, három hajós templomot.
    A telep lakóit is érintette az államosítás, mikor földjeiket, állataikat elvettek. Következett 1979-1982-ben az Ó-telep összes házának a lebontása. Az Újtelepen is „szisztematizáltak” néhány házat. 1982-ben a katonaság rátette kezét a telep kultúrotthonára. Létünk, akárcsak a magyar nyelvű tanítás, teljes megszüntetésnek volt kitéve. Hatalmas nyomást gyakoroltak a dévai magyarságra, a rátelepített idegenek:
  Év   Összesen   Román   Magyar   Német   Egyéb
1910     8654         2417      5827       276       134
1992   78438       69446      7331       688       973
    Az 1989-es rendszerváltás után megindult a harc identitásunk megőrzésére. Több hagyományőrző egyesület indult be, majd a magyar iskola is. Ezek működésének eredményei még váratnak magukra.

                                          Déva város állapota, a bukovinai székelyek letelepedésekor

    Az említett időszakról, a következőket jegyzi fel a Révai Nagy Lexikon:
   „Déva, rendezett tanácsú város Hunyad vármegyében, a Maros bal partján, termékeny völgyben fekszik. A Maros középső völgyének legélénkebb s legfejlettebb városa, a vármegye törvényhatóságának, a dévai járási szolgabírói hivatalnak, királyi tanfelügyelőségnek törvényszéknek, járásbíróságnak, telekkönyvi hatóságnak, királyi ügyészségnek, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrségnek, királyi közjegyzőnek, államépítészeti hivatalnak, királyi erdőgondnokság, adóhivatalnak, honvédzászlóalj és csendőrségi szárnyparancsnokság székhelye. Van internátussal kapcsolatos állami főreáliskolája, állami tanítóképző intézete, állami polgári leányiskolája, iparos és kereskedelmi tanonciskola, gazdasági ismétlőiskola, 6 elemi iskola, 1 kisdedóvó, alsó fokú ipariskolája, több elemi iskolája, ferencrendi kolostora, kisdedóvója, 7 hitelintézete, közte takarékpénztár és előlegező szövetkezete, 2 könyvnyomdája. Számos egyesülete közül a Hunyad megyei történelmi és régészeti társulat, a gazdasági egyesület, a nemzeti kaszinó, az EMKE fiókválasztmánya említendő. A városnak (1910) 8684 lakója volt, közte 4065 magyar, 436 német és 2509 oláh. A házak száma 1206. Dévához tartozik a Csángótelep. Dévának van ipartestülete és gőzmalma, de ipara fejletlen; annál élénkebb kereskedelme, melynek főcikkei nyerstermények, bőrök élelmi szerek, gyümölcs, szilvaíz. Marhavásárai élénkek. Déva az Arad - Tövis vasúti vonal egyik legélénkebb állomása, posta- és távíró - hivatallal és telefonállomással. Déva az újabb időben nagyon csinosodott s újabb középületei (megyeháza, főreáliskola, állami polgári leányiskola honvédkaszárnya) díszére válnak.”
    A dévai katolikus anyakönyveket tanulmányozva, több olyan személy nevét és foglalkozását sikerült kijegyeznem, akik 1900-1905. között a városban tevékenykedtek, mintegy bizonyítva azt, hogy Déva akkoriban iparváros volt (zárójelben a feleségük neve):
Borbáth Vilmos (Nagy Heléna) – megyei árvaszéki ülnök
Bratán János (Láng Anna) – megyei állami levéltáros
Szentkirályi István (Schuleri Hedvig) - adóhivatalnok
Uedrichrátz Jenő (Kasolczán Margit) – kir. al -járásbíró
Kiss Ernő (Nyisztor Lujza) – vármegyei aljegyző
Walter Béla (Rigmati Gabriella) – megyei ellenőr
Vály Ferenc (Neiveth Ilona) – magy. kir. erdész
Cserei Zsigmond (Petco Vilma) – doktor
Meskó Aladár (Kupkay Erzsébet) – korházi műtőorvos
Gielov Ottó (Makrl Crescentia) – bányaigazgató
Kordik Alfréd (Hermann Mária) – bányaigazgató
Bakos József (Sztraszky Klára) – üzemvezető a villanytelepnél
Pap Jenő (Pecher Aranka) – törvényszéki bíró
Csulay Lajos (Sükösd Ilona) - főszolgabíró
Gligor Amos (Vericzi Margit) – szolgabíró
Mülhoffer Jenő (Issekutz Teréz) – állomásfőnök
Dobay Ferenc (Anderssen Stefánia) – m. kir. honv. főhadnagy
Szarvadi Gyula (Rigó Ilona) – honvéd főhadnagy
Vágási Mihály (Netsesoff Adél) - csendőrőrmester
Emmerling Géza (Ursits Ilona) - mérnök
Kuzaila Petry (Schösser Berta) – képezdei tanár
Péterfi Márton (Csősz Jolán) – állami tanító
Rottár Aemilyus (Horváth Anna) - kántortanító
Huzsuk Rezső (Rafila Szilvia) – díjnok
Kimminich Rezső (Schlager Lujza) – rendőri tollnok
Bokor Géza (Csíki Vilma) – nyilvántartási írnok
Schiebel Hugó (Sándor Júliánna) – írnok a szolgabíróságnál
Feiler Eduárd (Nagy Rosa) – közjegyzői írnok
Dombi György (Lugosán Anna) - hivatalszolga
Szeidelhoffer János (Kovordányi Szilérdke Bella) – fogyasztási adókezelő
Hoffmann Ede (Fischer Matild) – MÁV. Raktárnok
Bordeaux Pál (Steinpöck Anna) – kereskedő
English Béla (Reichardt Karolina) – szállodatulajdonos
Riszterer Rudolph (Szűcs Viktória) – vendéglős
Páll István (Dörffer Aloysia) – vasúti tiszt
Bertalan Imre (Karay Emília) – pénzügyi foglakozó
Vitális Sándor (Kassa Júlia) – hivatalszolga
Ambrus József (Beréti Róza) – vincellér
Wenner Paulus (Jorga Nina) - könyvkötő
Kroll Julius (Prugger Theresia) – nyomdász
Rezátsch István (Martonossy Etelka) - gépész
Sándor Gergely (Apátky Amália) – sürgönyhordó
Szigeti András (Galgóczi Berta) – vasúti őr
Kozma Antal (Hafner Ilona) - mészáros
Cseska Franciscus (Gireli Angelina) – kőfaragó
Jakab György (Grancsó Mária) - üveges
Dobory Károly (Kolovrát Josephina) – cukrász
Amori Julius (Dirmáncsik Mária) – házmester
Mayer Sebestyén (Gyila Mária) – kőfaragó
Adamovig Vilhelm (Villaydus Mária) – kereskedősegéd
Tendler Mátyás (Klein Erzsébet) – borbély
Kovács József (Pap Irma) – fodrász
Dakó Elek (Dürr Aranka) – kosárkötő
Albert Ferenc (Zudor Berta) – asztalos
Tröszter Mátyás (Tirging Erzsébet) – asztalos
Pap László (Béla Mária) – kovács
Ponyava József (Makra Mária) – téglavető
Kaupert Joseph (Smekel Anna) – kőműves
Szatari József (Szabó Erzsébet) - kőműves
Hollinger Péter (Horn Zsuzsanna) – napszámos
Rácz József (Füzes Mária) - szabó
Vichner Péter (Wille Theresi) – szabósegéd
Delavalle Ciesini (Maciocia Antónia) – kovács
Csurofsky József (Kuchtisek Katalin) - ács
Cserni István (Szukol Mária) – ácssegéd
Steer Ferenc (Martinek Teréz) – kerékgyártó
Zadányi József (Kuna Mária) – népzenész
Berkes Antal (Rácz Regina) - zenész
Kvecsusz Lázár (Makra Mária) – téglavető
Deill Francisek (Szirbu Eleonóra) – esztergályos
Lanyiczky Lajos (Prokay Katalin) – bányász
Bart Péter (Szanka Gizella) - bányász
Beer Pauli (Figuli Mária) - bányász
Kozma Antal (Hofner Heléna) – kocsmáros
Neumann Simon (Frédel Theresia) – cipész
Stucklich Péter (Nagy Mária) – cipész
Gerő Mihály (Óvár Borbála) – kocsis
Erlich Ludvig (Varga Irma) – bádogos
Károli Ignácz (Keczmárik Zsófia) – szobafestő
Róth János (Fiala Lujza) – kádár
Hericz József (Bagala Anna) - kertész
   Ugyancsak az anyakönyvekből írtam ki Déva néhány utcájának az elnevezését. Egy pár közülük régi, nagy magyar emberek nevét örökítette meg, mint: Kossuth utca, Hunyadi utca, Bethlen utca, Kuún K. utca, Bercsényi út, Petőfi út, Barcsay út, Vajda utca. Más utcák elnevezései az illető utca lakóit képező nemzetiségek után kerültek elnevezésre: Magyar utca, Bolgár utca, Sváb utca, Görög utca, Cigány utca, Székely utca. Az utcák rendeltetésükről is kaptak neveket: Iskola utca, Malom utca, Sörház utca, Hajós utca, Gőzfürdő utca, Villanytelep utca, Téglagyár utca, Vásártér utca, Piactér utca, Főtér. Egyéb utcanevek: Felszeg utca, Gerei telep, Aradi út, Várhegy utca, Mező utca, Keresztfa utca.
   Az ilyen elnevezések nem voltak idegenek a Dévára telepedett bukovinai székelyeknek. Az ottani falvak utcai, a határrészek is hasonló módon voltak elnevezve: Nagy utca, Császár út, Templom utca, Gatyaszár utca, Kutyaszorító utca, Nagy részek, Bika részek, Liváda, Burduzsény, Kopasz hegy, Kicsi erdő, stb.
   A telepeseknek sikerült beilleszkedniük a város akkori társadalmába. Két nemzedéken keresztül csak a földet művelték, csak utána kezdték mesterségre adni gyermekeiket. Annyira jól értettek a földhöz és a zöldségtermesztéshez, hogy a hagyományosan ezzel foglakozó bolgárokkal is felvették a versenyt, a város zöldség- és tejellátásában.
  Utólag, a város kiterjedésével, a sorozatos rendszerváltásokkal, az államosítással és a házak lebontásával sikerült teljesen felszámolni a telepet. Ma csak az elnevezése maradt meg: “Csángótelep.” De ez sem igaz. Így élünk emlékekből.

                                                              Néhány szó a bukovinai táncalkalmakról

    Bár a bukovinai székelyek elég sanyarú körülmények között éltek ottlétük 170 éve alatt, minden alkalmat megragadtak tánctudásuk bemutatására. Az archaikus, feudalista korból származó elemeket őrző kultúrájuk Csík-Háromszék vidékéről származik. Kevés külső befolyás tett rá hatást bukovinai elszigeteltségük során. A bukovinai székelység tánckincse - akárcsak a gyímesi csángóké - három stílusrétegre oszlik: I. a régi székely és újabb magyar táncok, II. a romános, III. a németes táncok csoportja.
    Jellemző táncuk a silladri (páros silladri, körsilladri vagy csoszogatós, árgyelános), a verbunk (csűrdöngölő vagy cigányos), a románoktól átvett táncok (hóra máre, szirba) és a páros táncok (ruszácska, huculenka), valamint a bukovinai németektől átvett valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, cigánypolka, kalup, szapora kalup, visszás kalup és rizgetős. Jellemzők még a kontratáncok: bemenős, toppantós, kétféle toppantós, háromtoppantos, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, rúzsán, az Ajtóig meg vissza, fésűs, le Cibényig és a páros forgatós táncok csattogtatós, fenyegetős, suszteros, kaszás, köszöntős, Ez az Ádámé).
    A bukovinai zenekar több hangszerből tevődött össze, de elmaradhatatlan volt a hegedű. Húros hangszerek voltak még a citera, cimbalom, nagybőgő. Következtek a fúvós hangszerek, mint a trombita, tárogató, furulya, majd az ütőhangszerek, a nagydob, kisdob, réztányér, cintányér, stb. Tánczenéjüknek nem az volt a kimondott célja, hogy szép legyen. Fontosabb volt nekik az, hogy táncra gerjesszen és mámorítóan hasson, még akkor is, ha a zenész a táncbavivő hatást éppen a zene tisztaságának megsértésével érte el: például a furulyahang morgással való torzítása, vagy amikor a citerajátékos hangtalanul zörögteti a húrokat.
    A Bukovinával foglalkozó folklórkutatók, az ottani magyarok táncát, alkalom szerint, két nagy csoportba osztották: az elsőben az anyagi alapok előteremtését szolgáló táncok tartoznak, mint a „karácsonyi leányénekelés” és „betlehemezés”. A második csoportban azok a társas összejövetelek tartoznak, melyek naptári időhöz rögzítettek (hétköznapok, vasárnapok vagy jeles ünnepnapok), vagy a közösség munkaidejét voltak hivatva megszakítani: lakodalmak, keresztelők, névnapok, kalákák, stb. Az alábbiakban néhány jelesebb táncalkalom rövid jellemzését mutatom be.
    A keresztelő fontos alkalom volt, sokszor az egész falu számára, hogy minden naptári és más alkalomszerűség nélkül kimulathassák magukat. Nagy volt a készülődés, már egy héttel előtte hívogatták a vendégeket. Hogyha hívtak is egy-két pár keresztszülőt, a legtöbbje ajánlkozott annak. Így arra is volt példa, hogy egyszerre 24 pár keresztelt egy gyermeket. Először az asszonyok futottak össze, felöltöztették a kicsikét, amiért megtiszteltek őket pálinkával. Az emberek a megkeresztelés után jöttek. A más faluból érkezők „komatrinát” hoztak (tyúkot, kelt- és sült tésztát). Gyakorlatilag „huszonnégy órás” keresztelőket tartottak, de olyanokat, hogy „másnap is futottak az emberek gyógyulni.” Persze a muzsikások is kitettek magukért.
    A lakodalmakat hatalmas készülődés előzte meg, nem egy család adósságokba is keveredett miatta. Külön mulatott a „hazaji” (menyasszony) és a vőlegény háznépe, amely néha 80-80 párt is kitett. A zenészek számára valóságos maratoni futást jelentett a lakodalom, mely általában szerdán kezdődött. Húzták a legény búcsúztatásakor, a „hazaji” felé menet, annak kikérésekor, a templom felé és a templom előtt. Ez utóbbi esetben csak akkor, ha a menyasszony „bokrétásan rakott” volt. Aki a kalácsot vitte, az a templomtól a hazaji házáig minden utcasarkon megforgatta az ifjú asszonyt. A legények-leányok csak éjfélig mulathattak a lakodalomban, addig, míg a menyasszonyt elvitték. Ám ők kitombolták magukat a lakodalom előtti „siratóestén.” A lakodalom az idősebbek igazi mulatsága volt, mindig is ők voltak többen. A lakodalmas háznál a gazda a fő táncosztó, legtöbbször idősebb ember is, a vőfélyek pedig csak felszolgáltak. Ő táncoltatta meg először a menyasszonyt, majd a saját feleségét és sorra a nyoszolyóleányokat, és adott rendre kit-kit a saját párjának (násznagyoknak, vőfélyeknek). Addig nem illett táncolni, míg ezek ki nem táncolták magukat. Az ilyen lakodalom akkor zajlott le, ha a búsapa és anya, illetve az örömapa és anya tehetősebbek voltak. Ellenkező esetben szöktetés történt. Bizony, a szegénység miatt sok szöktetés történt, a falu papjainak nagy kétségbeesésére.
    A karácsonyi leányénekelés és a betlehemezés, mindkettő táncos mulatság volt. Mind a karácsonyi leányénekelés, mind a betlehemezés két főmozzanatra bomlik: első a vallásos célzat, második a pénz- és élelemgyűjtés. „Az volt a leány, akit megénekeltek, akit nem, az meg leányka volt” tartják egybehangzóan a megénekelt leányok koráról. Alább csak Andrásfalva és Hadikfalva szokását említem, azért, mert a hadiki szokás megegyezik a többi három falu, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva szokásaival (kisebb helyi vonatkozású eltérésekkel), az andrásfalvi pedig merőben más volt.
    Bár Andrásfalva és Hadikfalva néhány kilométerre feküdt egymástól, mégis eltérések mutatkoztak a karácsonyi leányénekelésben. Egy pontban egyeztek: csak azt tartották leánynak, akit megénekeltek, akit nem énekeltek meg azt leányka számba vették.
    A megénekelés a „Serkenj lelkem” és az „Ím midőn mindenek” énekekkel történt. Az énekek székelyföldi eredetére világosan utal Belényesi Márta : „Mikor az 1920-as években egy tanító Gyergyóba került kántornak, még nem ismerte a karácsonyi kolendálás – a „megénekelés”, illetőleg a „serkenyelés” – szövegét. A hívek azonban ekkor még a kántorság olyan elengedhetetlen kellékének tartották azt, hogy nem választották meg addig, míg meg nem tanulta a „serkenj lelkem” és „immidőn mindenek”kezdetű énekeket. „Hadikban” a legények külön alakítottak csoportokat, aszerint, hogy a Felszegen vagy az Alszegen laktak. Korosztály szerint is két csoport énekelt, a 13-18 és 18-24 év közöttiek, így összesen négy rend, banda énekelt a faluban. Telepítési csoport szerint választottak a legények egy „legénybírót”, „bírót” vagy „nótáriust”, majd az illető, farsangkor, az „elöljáró” (vagy előjáró) elnevezést viselte. Az „elöljáró" csoportja együtt ment bálozni is, és megmaradt ez a felállítás egész farsang ideje alatt. Több szerepet, hivatalt kellett viselnie (felelőssége is volt) a „legénybírónak: vezette az énekelő (kolendáló, kolindáló) csoportot, felügyelt rájuk, köszöntötte a házigazdát. Járt a csoporttal egy „szamár” is, aki az élelmet, italt gyűjtötte „bállerká” -ba (kis hordó), amit a háziaktól kaptak. Ez általában egy boldogtalanabb, „bugyutább” legény volt, aki sem énekelni, sem táncolni nem tudott. Az étel és ital mennyisége is meg volt szabva, attól függően, hogy a házigazdának hány leánya volt: minden leány után egy liter pálinka és egy „tiszta” kalács (belül töltés nélküli) került az asztalra, majd a „szamár” hátára. Képzeljünk el a költségeit egy olyan családapának, akinek 5-6 leánya volt. Mert ilyen eset is akadt, nem is olyan ritkán. A beszerzett ételt-italt a karácsony másodnapi mulatságon fogyasztottak el, a „költőbálon”. A megénekelés Karácsony este 6 órától másnap reggelig tartott.
    Amint László János is leírta, Dévára és környékére az andrásfalvi szokást hozták magukkal a kitelepült bukovinai magyarok. Bár Bukovinában minden magyar faluban megénekelték karácsonykor a leányokat, annak legarchaikusabb formája Andrásfalván maradt meg. Ez régebbi formájú, mint a hadikfalvi és a többi magyar falubeli szokás, ám ocsmányabb és trágárabb, ami a nyelvezetét és az énekesek viselkedését illeti. Az énekelés este 6-kor a bírónál kezdődött. Néha a papot és jegyzőt is „megkántálták vagy „kolendálták A legények 8-10-es csoportokban gyűltek össze, a konyhában, vagyis a pitvarban. A csapat felállításában itt két „katona” lépett színre, akik a verseket mondták, szavalták a házban, majd egy „lámpásos” és „könyves” is szerepelt. Nehéz nekünk elképzelni ma, hogy a két utóbbinak milyen fontos szerepe volt. Az akkori falvakban, de még városokban sem létezett villanyvilágítás, így a „könyves” tartotta a könyvet, amelyben a szerep le volt írva, a „lámpásos” pedig világított, hogy a katona el tudja olvasni a szokásos szöveget. Andrásfalván meghatározott, szabályos menete volt a kolendálásnak. A legények csoportokként álltak össze, és úgy is indultak énekelni. Jelmezek is voltak, zsidónak, kisasszonynak (mindig legény) öltöztek. Zenészeket fogadtak fel, eleinte kettőt, majd amikor több pénz gyűlt össze 4-5-öt, két trombitást, egy dobost és két hegedűst. Először a bíró, a pap és a jegyző házát énekelték meg, vagyis „megtisztelték”, itt nem kaptak pálinkát és kalácsot. Sorra vették ezután a 16-22 éves leányokat, elénekelve a „Serkenj lelkem…” és az „Ím midőn mindenek” énekeket. Egy szakaszt a legények énekeltek, egyet a zenészek húztak, felváltva tették ezt. Később a második ének helyett a „Szűz egy fiat szült…” nevű éneket dalolták.
    Az andrásfalvi szokásban jelenlevő idétlenkedések (amelyek a szemtelenségig mentek viselkedésben), és a szöveg trágársága sok műveltebb ember elítélését váltotta ki. Főleg a papok tiltakoztak ellene még Bukovinában, de László János is, aki mint a dévai Régitelep bírája betiltotta ezt a szokást néhány évre. Ez a hátramaradottabb nép tiltakozását váltotta ki, majd újra beindult az énekelés, kissé „finomított” szöveggel.
Íme ízelítőből az eredeti szöveg, kezdi az első katona:
„Jó estét kívánok a ház öreg gazdájának,
De annál inkább jobbat a Julcsa nevű leányának.
Beköszöntött a tél szürke szakállával,
Nem győzöm a bocskorom tölteni szalmával.
Adjanak egy tákot, vagy egy petákot,
Hogy verném a komámot.”
Válaszol a második katona:
„Vékony cérna köménymag,
Jaj, de hegyes legény vagy!
A falunak adósa vagy,
Két krajcárnak ura nem vagy.
Üsmertem apádot, szőrös bocskorban járt,
Kecske…arral kente a pofáját,
Olyan hegyesen bírta magát.”
    Hogy mi köze volt az ilyen szövegnek egy olyan szép, vallásos ünnephez, mint a Kisjézus születése, az előttem talány.
A legények mindenkivel „elkezeltek”, megtáncoltattak minden leányt, sőt még a szomszédasszonyokat is. A zenészek csak 2-3-at húztak egy háznál: egy-két csárdást és egy vígabbat. Mindez folytatódott a karácsony másodnapi „csobányolással”, ahol már a háziak is részt vehettek.
    A vízkereszti „költőbál” után következett a „húshagyati tánc.”
    A mulatságot másfél héttel előtte az ún. „ingyen tánc” vezette be. A „húshagyat”-i (farsangvégi) mulatság három napon és négy éjszakán át megszakítás nélkül egyhuzamban tartott valamikor. Vasárnap délben indult meg a tánc és kedd éjfélig, a harangszóig tartott. Ekkor az elöljáró és a bíró hazaküldte a mulatókat. Azaz csak küldte, de nem mentek. Kezdődött a „hajnalozás”, amikor álarcosan végigénekelték-táncolták a falut. Ekkor szedték össze a „farsangi” pénzt. A szokás utóbb úgy átalakult, hogy ha valahol nem akarták megfizetni a pénzt, nem szégyellték még a tojáshoz sem nyúlni, sőt a zsidók még a láncot is elemelték a kocsiról. László János azt írta a szokásról 1935-ben, hogy: „Ma már ezt a végnélküli mulatozást is egy napra és egy éjszakára redukálta a pénztelenség”.
   A húsvét vasárnapi és a pünkösd-háromnapi tánc is jeles táncalkalom volt. Míg az első esti mulatság, az utóbbi három napon át tartott, reggel 8-tól az esti harangszóig (Mária harangszóig). Délben szétoszlottak ebédelni, majd újra összegyűltek mulatni.
   Érdekes módon a fiatal legény vagy leány temetése is táncalkalom volt. A bukovinaiak halállal kapcsolatos elképzelése sem tér el a magyar népnek erről a tárgyról alkotott elképzelésétől. Minthogy a túlvilági életben hisznek, ezért a halotti torról úgy vélekedtek: „annyi van neki a másvilágon, amennyit eltoroznak”. A halotti torok mérete, úgy látszik, Bukovinában még elég hatalmas arányú lehetett, a múlt századvégi egyházi jegyzőkönyvekben gyakran olvashatjuk az egyházi vezetők miatta való megbotránkozását. A leány és legény temetése és az azt követő tor egyenesen esküvői jellegű volt. A család tagjai és a résztvevők között csak annyi volt a különbség, hogy a gyászoló család nem táncolhatott. Nekik tilos volt még a tánchely felé is nézni. Hegedűsök, lovas legények, bokrétás kalappal, leányok hajba font pántlikával kísérték a koporsót. Egyet énekelt a kántor, egyet a „mozsikusok.” Talán a pogány korból maradt fent a szokás, eléggé ostorozták is miatta a papok a népet.
   Búcsúbálok. A társas összejövetelek szép szokása nyilvánul e népben, a búcsújárás szokásában is. Egy-egy falu búcsúnapján összegyűl a többi magyar falvak népe is, de igen szép számmal vesznek részt e búcsú ünnepségeken, a közromán és német falvak lakói is. Minden vallás és felekezeti súrlódás nélkül, a legjobb egyetértésben és hangulatban töltik el a búcsú napját, amely templomozás után, kedves vendégeskedéssel és tánccal van egybekötve. A fiatalság a táncot sohasem szervezte zárthelyiségű épületekben vagy kocsmában. Mindig valamely gazdának tágas udvarán, beléptidíj mentesen, az idegeneknek. Nem túlzás az a megállapítás, hogy sehol a földkerekségen, a magyar faj, a nemzetiségek részéről nem részesült oly nagy megbecsülésben, mint Bukovinában.
   Kalákabálok. Jó szokása volt e népnek a kalákánál tanúsított önzetlensége. Nem igen szokták megtagadni az embertársán való segítséget. Ha kalákába hívják, a magas sürgös dolgát is abbahagyja, és megy segíteni embertársán.
   Amint a fentiekből kitűnik, a bukovinai székelység szeretett mulatni. Azonban az erre vonatkozó egyházi tilalmakat szigorúan betartotta. Karácsony és vízkereszt között szünetelt a tánc, úgyszintén nagyböjtben és adventkor. Gyakorlatilag nagyböjttől-szeptemberig tánctilalom volt, a szürke hétköznapokat csak egy-egy nappali tánc tarkította. A tilalom alól még az olyan jeles ünnep sem tett kivételt, mint a pünkösd. Megjegyezném, hogy a bukovinai magyarok szigorú különbséget tettek a nappali és esti tánc között. Csak az utóbbit tekintették mulatságnak.
   Az I. világháború után a bukovinai székelyek kulturális fejlődése nem csak megakadt, hanem egyenesen hátráltatva volt. Bukovina multikulturális létét felváltotta a nemzeti sovinizmus és a nacionalista propaganda, majd a román nemzetinek vélt kultúra erőszakos terjesztése. Mindez útját állta a székely etnikum kultúrájának szabad kibontakozását.
   A táncélet módosulásának azonban más okai is vannak: egyik az, hogy az öregek egyre inkább kedvüket vesztették, nem találtak örömet benne. A másik ok az idősebb és a fiatalabb generáció egyre gyakrabban került összetűzésbe, főként a divat miatt.
   Hagyományaikat szétvitték kitelepedésükkor a diaszpórába és ideig-óráig új lakhelyükön is megőrizték azt, eredeti formájában. A szokások elmaradásához természetesen az is hozzájárult, hogy telephelyeiken a többiekhez képest csekély kisebbséget alkottak. Negatívan befolyásolta a hagyományőrzést az a tény is, hogy városok közelébe telepítették őket, ahol menthetetlenül megindult az elpolgárosiadás. Mindezt az is fokozta, hogy már odahaza Bukovinában a józseffalviak és az istensegítsiek „erősen divatoztak”. Elmaradt viseletükben a bokréta, pántlika, rakott szoknya, keményszárú csizma, priccses nadrág, zsinóros lájbi, helyettük félcipő, menyasszonyi ruha, fátyol és öltöny került viseletükbe. A tradíció megszűnt éltető lenni s a divatból kezdett táplálkozni. De nem úgy, mint korábban, hogy saját ízléséhez, stílusához formálja, generációkon keresztül éljen vele.
   „Nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc”, írja doktor Kiszely István neves néprajzkutató, majd tovább folytatja: „ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető apró változások adják a magyar vonást. A különbség, az „apró” nagyon nagy lehet, ha a táncot a nép lelke hatja át”.
   2008 júniusában a Tevelben lezajlott „Bukovinai székely találkozó és lakodalmas”-on dr. Andrásfalvi Bertalan, mintegy 1200 ember előtt a következőket mondta: „Nem mi tartottuk meg hagyományainkat, hanem hagyományaink tartottak meg minket.”
   Észrevehetjük Európa-szerte a hagyományos kultúra megőrzésére és védelmére indult törekvést. Úgy látszik, ennek Erdélyben még nem jött el az ideje, hisz a pártok és a kormányok elfeledkeztek a népet megtartó sajátságos kultúráról, bár a nagy egyéniségek megértették ennek jelentőségét. Ugyancsak dr. Kiszely mondja: „ősi néptáncművészetünk nem múló divat, hanem nemzeti életünk szerves része és megmaradásunk egyik záloga”.
   A dévai katonajátékot – mert a következőkben erről beszélünk – szakértelemmel elemezte néhai Zsók Béla. Így ír a hagyományról : „Mind nyelvészeti, történelmi, mind etnográfiai szempontból témagazdag kutatási lehetőséget kínál e népszokás tanulmányozása, annál is inkább, mivel a legalább száz év óta élő hagyomány nem egyszerű karácsonyi népszokás, hanem nemzeti hovatartozást, nemzeti érzést fenntartó megnyilvánulás is”.

Előszó a dévatelepi szokásról.

Mottó:
„Húsz olyan ember közül, aki
beszél rólunk, tizenkilenc
rosszat mond, a húszadik pedig,
aki jót mond, rosszul mondja.”

Rivarol (1753-1801)

    A Hunyad megyébe kitelepült székelyekben megvolt az összetartó erő és a kulturális identitás megőrzésének az igénye. Ellentétben a kanadai és brazíliai kivándorlókkal, akik már a második generációban megszűntek létezni a magyarság számára, a Hunyad megyei székely kivándoroltak meg tudták őrizni nemzetiségüket és kulturális hagyományaikat, néha még olyan ősi állapotban, ahogy azt Székelyföldről vitték ki magukkal Bukovinába. Ebben nagy szerepet játszott vallásos életük és a művelődésre való hajlamuk. Már Bukovinában sem vegyült össze a környező népekkel, habár jó viszonyban volt velük, csak az andrásfalvi reformátusokkal és a hozzájuk vallásilag közel álló németekkel. Azonban, ennek a fajnak a hatalmas asszimiláló képessége, a belevegyült idegeneket is hamarosan magyarokká alakította át.
   A Déva és környékére letelepült bukovinai székelyeknek nem volt könnyű életük. Gazdaságilag sem, és nemzetiségük megőrzése szempontjából sem. Mire kissé meggyarapodtak volna, bekövetkezett az első világháború, majd a hatalomváltozás és a trianoni katasztrófa. Megsínylette ezt a Hunyad megyei magyarság, csakúgy, mint az Erdély többi részén élő, de nem adta fel a küzdelmet. Tudatában volt annak is, hogy amely nép elveszíti kulturális örökségét, az előbb–utóbb nyelvét is elveszíti, és akkor eltűnik a történelem színpadjáról, mint nemzet.
   A Déva-telepi katonajátékot, Bukovinából hozták magukkal a székely telepesek, méghozzá Andrásfalváról. László (Pali) János nagyapám, a gépelt írásában így emlékszik meg erről: „… ezt a… szokást még a kivándorlásba is magukkal vitték az Andrásfalváról kivándorlottak, s így ezt, a dévai csángótelepen is folytatják”.
   A korabeli sajtó is felhívta a figyelmet a bukovinai székelyekre és ezek művelődési szükségére, bár az akkori szokást betartva „lecsángózza” őket: „Most, amikor a magyarság kulturális szervezkedése folyik, ezen előadással kapcsolatosan eszünkbe jutnak a dévai magyar csángóink, és arra kérjük az illetékes magyar urakat, akik erre most hivatottak, ne hagyják szervezetlenül a csángókat, adjanak nekik alkalmat kulturális értékeik kitermeléséhez.
   Menjenek közelükbe, álljon valaki vezérükül a jóban, a szellemben, a kultúrában. Hisz fajunk sok kincse fekszik parlagon bennük, és mi vagyunk a rossz gazdák, ha gyáván, erőtlenül hagyjuk, hogy kultúrájuk zsenge fejlődésben elsatnyuljon s a minden anyagiság sötét fertőjében bukjon. Hajlamuk, tehetségük van hozzá, amit az is mutat, hogy sok csángó ember magas pozíciót tudott magának az értelmiségben kiküzdeni.
   Fájó sorok ezek, amiket most leírtam, mert eszünkbe jut, hogy még a város magyarsága sincs egy kultúrforráshoz tömörítve, s ha magunkon nem tudunk segíteni, ki törődik a csángókkal?...”
   A katonajáték vagy huszárköszöntő, néhány kisebb változáson esett át az utóbbi száz év alatt. Ennek oka a telepi magyarság társadalmi-szociális helyzete, a külső befolyások hatása. Természetes dolog minden népszokásban, hogy változik és bizonyos befolyásoknak, átalakulásoknak van kitéve idővel. Legkevesebb változáson az énekek, legjobban a versek alakultak át. Két-három nemzedék után a neve is átalakul zsidózássá, bár a szokás lényege nem változott. Több változat ismeretes a versről, a székelykevei, kakasdi, csernakeresztúri és dévai. Érdekes módon, habár Déva és Csernakeresztúr között kicsi a távolság, mégis a katonajátékban alapos eltérések vannak. Korosztályonként is változnak a versek, hol pótoltak hozzá, hol elvettek belőle vagy egészen átalakítottak egy-egy részt. Már a mi időnkben is azt mondták az idősebbek, hogy „mü nem így mondtuk a verset és az éneket”.
   A dévatelepi szokásról – többé - kevésbé jól - számosan írtak az elmúlt években. Általában - és ez természetes - a kívülállók félremagyarázták a szokást. Ezen nincs mit csodálkozni; nehéz olyanról írni, amit csak láttál, de nem tettél, esetleg csak olvastál róla. Még inkább melléfog az olyan, aki ír a Régitelepi szokásról, de csak 4-5 éves lehetett, amikor a Telepet 1979-ben lebontották. De ne tegyük a szekeret a lovak elébe.
   Aki kívülről írja le a szokást, az csak annyit lát belőle, amennyit az énekesek és a megénekelt leányok mutatni akarnak. Ám addig, amíg megérkeznek a legények a leányos házhoz, sok mindennek kellett történnie. Ahhoz, hogy egy szokás működjön és megmaradjon, bizonyos feltételek létezése szükségeltetett. Érdemes leírnom, hogy miért sikerült a szokásnak száz éven át megmaradnia a Telepen. Egyike a létfeltételeknek, a házak létezése és a gyermekek száma.
   A korabeli, dévai várról készített fotók világosan bizonyítják, hogy a Régitelep pár szász méterre jött létre a Piskire vezető út határában, 1889-1892-ben. Eleinte csak két utcából tevődött össze, az Iskola- és a Kicsi utcából. Úgy nézett ki, mint egy kisebb falu a város mellett. Ez egy bizonyos elszigeteltséget biztosított a székelység számára. Egy ilyen kis közösségben, ahol névről ismerték egymást a telepesek, mindenki köszönt mindenkinek és ismerték egymás mindennapi életét, nem volt más lehetőség, mint komolyan űzni a hagyományt. Ha valaki az ősök által behozott szokást nem tartotta volna be, az évekre terjedő megszólásokhoz vezethetett. Vagyis nem is annyira a szokás eltévesztésétől vagy be nem tartásától vonakodtak, hanem attól, hogy megszólhatták a be nem tartókat. A tettektől függően, még bizonyos ragadványneveket is kaphattak a tévedők, amely nevek nem biztos, hogy mindig tiszteletükre váltak. Ily módon minden fiú vagy leány igyekezett Karácsonykor a legjobbat mutatni.
   És létezett tisztelet, nemcsak a szokás és az idős emberek szava iránt, hanem a leányok és öregebb legények iránt is. Tisztelet a bandán belüli raglétrához: első katona, második katona, beköszöntő, énekesek és utoljára a zsidók. Manapság, amikor a gyermek tegezi a szülőket és nagyszülőket nehéz elképzelni, hogy az én korosztályom még az alig 5-6 évvel idősebb legényeket, leányokat is csak magázni merte. Tiszteletből-e vagy félelemből a megszólásoktól, a szokás száz éven át kitűnően megtartotta magát.
   A szokás mai állapotának, vagyis megszűnésének, több okot hozhatunk fel: az első és legfontosabb, a régitelepi házak lebontása. Ekkor a dévai magyarság egy tömbben létező közössége felbomlott. Közel négy-öt éven keresztül mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, a házak lebontásának következtében. Menteni, ami menthető, megszokni az új, zárt életet, ahol nincs udvar, kert és ismerős szomszéd vagy rokon is csak pár utcahossznyira. A szokás azonban ekkor is tartotta magát. A legények az újtelepi leányos házakat énekelték meg. Igen, de ők már nem voltak ellenőrizve senkitől. Ekkor egy olyan fellazulás következett be, amelynek a hatásai sajnos ma is láthatók.
Az volt szerintem a célja az 1978-86-os házbontásoknak a telepen, hogy az ottani magyarságot szétszórják, a könnyebb asszimilálás, beolvasztás végett, majd utólag megszüntessék őket, mint népcsoport. Hajszál híja, hogy ez nem sikerült tökéletesen. A Régitelepi bontások után, az ottani magyarok szórványba kerültek saját városukban. A csernakeresztúri ifjak meghívták a dévai fiatalokat náluk folytatni szokásunkat, a „nagy bontás” után. Nem mentünk. Most mondhatnám, hogy akkor eszünkbe jutott; „Itt élnünk s halnunk kell”. De nem jutott eszünkbe. Hanem a dévai leányokat is át kellett volna vinni. Mert itt nem az volt a helyzet akkoriban, hogy nem volt fiú vagy nem volt leány, hanem nem maradtak házak.
   Bár azokban az években nem jöttünk rá, súlyos csapást jelentett a Telepi kultúrotthon kisajátítása, a katonaság részéről. Ott volt a fiatalok találkozása tavasztól - őszig vagy ősztől - tavaszig. Játékok, szórakozások, megbeszélések történtek a kultúrotthonban és annak udvarán. A leglényegesebbnek azonban az bizonyult, hogy meg tudták egymást ismerni a fiatalok: nagyobbak a kisebbeket, kisebbek a nagyobbakat, tisztában voltunk a rokonságokkal.
   A Telepi fiatalság számának megcsappanása az „egyke” rendszer hatásának a következménye. A dévai katolikus anyakönyveket tanulmányozva, világosan kitűnik a Telepi ifjúság számának csökkenése. Az alábbi táblázat nagyon jól szemlélteti, a Telep születésarányának állapotát évtizedek szerint. Közel negyven éve, a születések száma folytonosan esik, 2000-ben majdnem fele született, mint 1970-ben. Ez sem örvendetes, de még inkább katasztrofális a szokásra és a dévai magyarságra nézve a vegyes házasságok száma: 1980-ban 13, 1990-ben 21 (a 22-ből!!) és 2000-ben 6. Adataim csak a dévai katolikusokra vonatkoznak. Mindez olyan körülmények között történik, amikor az elhalálozások száma legtöbbször kétszerese a születéseknek.

Nr. Év  Születések Ebből telepi
1. 1900     83              39
2. 1910    117             47
3. 1920    94              70
4. 1930    94              77
5. 1940    81              69
6. 1950    55             40
7. 1960    51              37
8. 1970    91             45
9. 1980    77             38
10. 1990  66             22
11. 2000  38              26

   1990 után többen elvándoroltak a Telepről. Számításaim szerint megközelítőleg 43 fiatal család.
   Néhány szóban bemutatom az előttem való korosztály által elmondottakat, a karácsonyi énekelésre vonatkozólag.
   A Dévára telepedett, bukovinai eredetű székelységhez tartozó legénykék, például már akkor tudták a „serkenj”-t, amikor még énekelni sem járhattak koruk miatt. Készültek, hogy majd eljön az idő, amikor ők is mennek leányénekelni. Ez is egy különbség volt a Déva-telepi születésűek és a közéjük betelepedettek között. Mi az énekkel nőttünk fel, ők pedig el kellett tanulják.
   Az előttem levő korosztálynál a szabály még szigorúbban volt betartva, mint nálunk, bár egyik sem hasonlítható össze a napjainkban létező változattal.
  Az énekelni indulás egyik feltételének akkoriban a 14. életév betöltése számított. Ez néha sok könyörgésre szolgáltatott okot, mert az is szeretett volna karácsonykor énekelni, aki csak januárban töltötte volna be a 14. évét. Hosszú kérlelések után előfordulhatott, hogy a nagybanda beleegyezését adta.
   A karácsonyi énekeléshez minden tag adott 100 lejjel járult hozzá. Akinek nem volt jövedelme, azt a szülők segítették ki. Ha 15-ön voltak, akkor összegyűlt 1500 lej. A zene 4-500 lejbe került, a többit a karácsonyi és a szilveszteri mulatságra költötték. Ha esetleg nem jutott szilveszterre, még pótolt mindenki 15-25 lejt. Ez attól függött, hogy merre szilvesztereztek és mennyi pénz maradt karácsonyról.
   A kisebb fiúk már októbertől kezdődően komolyan gyakoroltak. Ilyenkor nagyon segítettek nekik a nagyobb, rutinosabb legények, akik már évek óta űzték a szokást. Tanították a kisebbeket szavalni, énekelni, táncolni, megmutatták nekik, hogy milyenek az elvárások. Sokat próbáltak a fiatal legénykék, amíg elérték a megkövetelt nívót. Kamaszkorban, 14 évesen, változik a hang, a legénykék javának kappanhangja volt. Nekik még a legelején kijelentette a nagybanda: ha akarnak leányokat énekelni, mindenki tanulja meg rendesen a maga dolgát. Akár katona, akár beköszöntő vagy énekes az illető. A zsidóknak is szigorúan megparancsolták, hogy mikor kolompoljanak vagy mikor nem. Énekelés alatt egy csengőhang sem hallatszódhatott. Akkor mindenki énekelt. A beköszöntő verselése vagy a katonák szavalása alatt tilos volt a zajongás.
Ha a kicsi banda mégsem sajátította volna el rendesen az éneket és verseket, abban az évben eltiltottak őket az énekeléstől. Ez a rendet még a legelején a kisebbek tudomásara hoztak. Ha a katona vagy a beköszöntő nem tudta a verset, vagy kicserélték őket, vagy nem mehettek énekelni. Ahhoz, hogy valaki katona s legyen, több adottsággal kellett rendelkezzen: szép hang, jó szavalás és tánctudás és nem utolsó sorban megfelelő testalkat. Ők feleltek az egész bandáért. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki megittasodott. Akkor sem az első 2-3 háznál vagy éjjel 1-2 óra tájt. Ha mégis előfordult az eset, az illető haza kellett menjen, nem volt többé keresnivalója a bandában. Még Karácsony éjjelén sem voltak a kisebbek magukra. Akkor is, a nagyobbak éber szeme ügyelt fel rájuk. A nagyobb legények, de akik már nem indultak énekelni, egész éjjel elkísérték a kisebb bandákat, feláldozva ezzel saját Karácsonyukat. Velük mentek és segítették őket énekelni. Egyszóval, a szokás gyakorolásában három fontos szabály létezett: rend, szigorúság és tisztelet.
   Nem egyszer előfordult, hogy kimaradt néhány leányos ház. Nem volt idő őket megénekelni, összejárni. Aztán olyan ház is akadt, ahol jól telt, vagy valamelyik tagnak barátnője volt. Ott többet időzött a társaság, így ismét időhátrányba került.
   Az is megtörtént, hogy reggelre a banda olyan leányos házhoz tért vissza, amelyet már megénekeltek az éjjel. Oda csak akkor mentek be, ha üres volt. Ha netán más banda lett volna bent, akár kicsi, akár nagyobbacska, a visszatérők megvárták, amíg azok végeztek és kijöttek.
   Valamikor állt a Telepen a Lőcsei Erzsébet kocsmája. Sokan ott űzték el gondjaikat, bánatukat, ám információ cserére is alkalmasnak bizonyult a helység. Talán ez volt az egyetlen kocsma a környéken, ahol senki sem mert verekedni. Lőcseiné hatalmas asszony volt, a férfiak sem mertek szembeszállni vele. A karácsonyi szokás szempontjából azonban más szerepe volt a kocsmának.
   Reggel, az énekelés végeztével a nagybanda a kocsmába húzódott vissza, de más is betérhetett, akinek a fogadó útjába került. Úgy 7-8 óra tájt érkeztek meg. Ott elfogyasztottak néhány sör vagy hűsítőt, kinek mihez volt kedve. Lőcsei Erzsébet, a neves kocsmárosné, ilyenkor már javában sütötte a flékent és forrázta a virslit. A karácsonyi ünnepek akkoriban nagyon szépek, színesek voltak, ellentétbe a mai szürkeséggel. Megénekelni való házak is álltak bőven, általában 20-22. Ez a szám változhatott 15-29 között.
   Mikor elhatároztam, hogy leírok tíz évet (1972-82) a téli katonajátékból, nem volt célom a katonajáték elemzése. Ha nagyjából ismeri is mindenki a telepről ezt a szokást, azért lehetnek saját vélemények, és olyan egyéni megítélések, melyek az alábbiakban nem fognak leíródni. Mert mindenkinek, aki valamikor részt vett e szokásban, legények, leányok, gazdák, zenészek, lehet, és van is olyan egyéni, saját tapasztalata vagy megmaradt emléke, amiről én nem tudhatok. Azért írok a fent említett tíz évről, mert akkoriban magam is jártam énekelni, beköszöntő és énekes kivételével minden szerepen átestem.
   Hetedikes koromban mentem (vittek) énekelni először (a Cassián Istváné csapata), és a bakaság után is voltam még két évet. Így nem, mint kívülálló, hanem mint olyan írok a katonajátékról, aki átesett rajta, és átélte azt. Nem állítom, hogy a fent leírt tíz év volt a katonajáték előadásának a csúcsa, de azt állíthatom, hogy ez volt az utolsó tíz, szép év. Szép, abból a szempontból, hogy sokan voltunk legénykék-legények, lányok és főleg, hogy 1980-ig megvoltak a házak a régi telepen. Ez sokat jelentett a szokás megmaradásának szempontjából, mert ha akkor két utcában volt 6-7 leányos ház, manapság (2006) az egész telepen, már ami megmaradt belőle, van 2-3 leányos ház. Ugyanígy esett a fiuk rendjének (bandájának) a száma, az akkori években járt 7-8-9 rend énekelni, 2005-ben volt három, majd rá egy évre nem is indultak énekelni.
   A következőkben leírtak nem az én korosztályomnak, vagy az előttem levő korosztályoknak szólnak, mert mi (ők) ismerjük ezt a szokást, gyakoroltuk is. Azokhoz szólok, akik már nem sétáltak a Régitelep házai között, akik nem az udvarra, hanem a tömbház elé mennek ki. Akik nem tudják, hogy mit jelent egy nyári estén, vagy késő őszi este a kapu előtt üldögélni, elbeszélgetni, rózsafák és törpefenyők között hunyócskázni, a szomszédtól földiepret vagy szilvát lopni.
Írásom az utánunk jövő nemzedékeknek, gyermekeinknek, unokáinknak szól. Ha mégis sikerül, az idősebb olvasóktól is annyit elérni, hogy felsóhajtanak, „be szépek vótak azok a karácsonyok” akkor már félig elértem célomat.

2005-2009, Déva
László Gergely-Pál

        Őszi megbeszélések

   Az őszi megbeszélések a szenvedeji (karácsonyi esti) énekelésről, a tanév elkezdődésével estek egybe. Akkor vót (volt) az, hogy egybegyűlt (összegyűlt) a telepi fiatalság a nyári szünidő után. Ezek a megbeszélések azonban nem vonatkoztak az “öreg”, nagyobb legények csoportjára. Ők mán (már) annyira tudták (ismerték) a szokást, olyan béjáratosok (rutinosak) voltak, hogy nekik elég volt csak karácsony előtt két héttel találkozni. Ha jött is, vagy elment 2-3 a csapatukból, az újak is nagyon könnyen bétaláltak (beilleszkedtek), mivel ők is már évek óta jártak énekelni. A pénzt, a zenészek részére, is könnyebben, gyorsabban összegyűjtötték, mivel nagyrészük már állásban volt.
Nem így állt a helyzet a kisebb legényekkel. Nekik, a csapatuk még nem volt végleges az őszelőn, így a zenepénzt sem tudtak begyűjteni. A kisebb csapatok október végére, november elejére álltak egybe (alakultak ki) és 12-16 személyt számláltak. Akkor már tanácskozni lehetett arról, hogy mennyibe kerül a zene és a karácsonyi mulatság, egy főről milyen összeget kell beszedni. Az beadott pénzösszeg sem volt mindenki számára egyforma, csak ami a zenét illeti, mert olyan is akadt közöttünk, aki nem jött el a mulatságba. Úgy 80-100 lej volt az összeg, amit egy énekes be kellett adjon, mely egy akkortáji (akkori) munkás fizetésének körülbelül 10%-a volt.
   A pénzt, egy arra megjelölt (kijelölt) legény gyűjtötte, és legtöbb esetben az lett az egyik katona is, bár a katonák és beköszöntők csak az első énekpróbák egyikén kerültek kijelölésre.
   A nagycsapatoknak volt felszerelése karácsonyra, a kicsik ilyenkor álltak neki csengettyűket, kolompokat gyártani. Olyan es került (akadt) azonban a kicsik közül, akinek mán (már) volt kolompja, csengettyűje. Valószínűleg csak ezek maradtak meg szüleinknek, nagyszüleinknek a tehenektől, amiket be kellett szolgáltatni a „kollektivizáláskor.”

     A zenészek felfogadása

   A kisebb rendek, mint ahova én is tartóztam eleinte, nem tudták, hogy a zenészeket már egy évvel karácsony előtt fel lehet fogadni. Mi október-novemberben szetettünk (kapkodtunk) a zenészek után, leginkább az első két énekelési évben fordult ez elő. Okulva ebből, asztán (azután) mán münk es (már mi is) karácsonykor lefoglaltuk a muzsikusokat a következő évre. Ez annyiból állott, hogy elmentünk az illetőkhöz, és ha már nem voltak elígérkezve, kezet csaptunk (megegyeztünk) és adtunk nekik némi felpénzt (előlegpénzt).
   Nem kellett messze menni a zenészekért, azok is a telepiek közül kerültek ki: A Tóth testvérek (Gazsi, Gyula, Tóni), Dán János, Daradics János, később Palló Ferenc, Varga (Vendel) László és mások, most hirtelen nem jut mindenki az eszembe. Volt azonban úgy is, hogy Déván már nem akadt elég zenész (aki nótáinkat ismerte) így Csernakeresztúrról hívtunk muzsikusokat, például Dávid Tónit, Tamás Csabát, Both Józsit.
   Két zenész szokott lenni egy csapatnál, általában egy harmonikás (akordeonos) és egy szaxofonos. Karácsonykor, a harmonikás nem csak zenélt, hanem sokszor még énekelt is (Daradics Lajos), más hangulatot adva ezáltal a mulatságnak.
   Ha emlékezetem nem csal, úgy 400 lej volt a taksa egy-egy zenésznek. A teljes összeget egy katona tartotta magánál karácsony éjjelén, a muzsikusok reggel kapták meg a pénzüket, miután az utolsó leányos házat is megénekeltük.
   Sohasem kaptunk essze (volt nézeteltérés) a pénz vagy a zene miatt, sőt, ha nagyon jól húzták a talpalávalót, még fizettünk is nekik 100-100 lejt a megegyezett összegen felül.

      Gyűjtés az énekelésre

   Mint már említettem, a gyűjtés, a küssebb (kisebb) csapatoknál, októberben kezdődött, legelőször azoktól a tagoktól, akik már biztosan a csapatnál maradtak. Mert ilyenkor még tartott a kóslatás (kóbórlás, vándorlás), egyik csapattól a másikig. A kicsik minden lejecskét otthonról, apókától, anyókától (édesanyától, édesapától) kellett kikunyeráljanak (kikönyörögjenek), mivel nem voltak állásban, nem volt munkahelyük. Lassan, 15-25-30 lejenként gyűlt be az összeg, elsősorban az előlegpénzt igyekeztünk esszeszedni (begyűjteni), a zenészeknek. Utána számítgattuk, hogy mekkora összeg szükséges, a karácsony másodnapi mulatságra. Mert arra vásároltunk italokat (sört, bort, likőrt), kenyeret, szalámit vagy virslit, mustárt, savanyúságot, stb. Karácsony előtt összegyűltek azok, akik jöttek mulatni, így megtudtuk pontosan, hogy hány személyre számíthatunk, melyik fiú leányos (van párja) és melyik nem. Itt határoztuk el, hogy mit vásárolunk és mennyit. A fiúk, legények állták a leányok részét is, akiknek italként az akkor kapható hűsítőt, a “Frucola"-t vettük (vásároltuk).
   Legtöbbször a szilveszteri mulatság is meg lett beszélve, arra is gyűjtöttünk. Házaknál volt megszervezve a mulatság, valamelyik csapattársunknál. Bele kellet számítani még a gyűjtésbe, az esetleges károkat, amiket a házaknál okozhattunk. Azokat illett megtéríteni.
   Azt is el kell mondanom, hogy általában minden fiúnak volt párja a mulatságban. A leányokat még karácsony előtt meghívtuk, és el kellett menni a szülőkhöz őket elkéreztetni. Azt is megígértették a szülők velünk, hogy a leányaikat, a tánc végeztével, hazakísérjük és „épen” átadjuk.
   Előfordul, hogy egy-egy fiú magára vót (nem került, akadt párja). Ez is eljött mulatni, de utólag bajok származtak ebből, mert olyan leánynak kezdett vágni a szemivel (szemezni vele), akinek már volt párja. Mivel csapatunkban a legtöbb mulatságot én szerveztem, egy idő után bevezettem, hogy csak az jöhet szórakozni velünk, akinek van párja. Ez sok problémát megoldott, ellenben megtörtént, hogy szinte én is kimaradtam „párhiány” miatt. Mert a törvény (szabály) mindenkire vonatkozott.

    Az énekpróbák

A fiatal csapatoknál, az énekpróbák, november közepén-végen kezdődtek. Ha volt a csapatnál 1-2 tag, aki jól tudta mar az énekeket és a verseket, akkor könnyen ment minden. Az adta meg a hangot, nem is nagyon fent, nem is nagyon lent, úgy, hogy mindenki hangmértékének megfelelő legyen.
Az énekpróbák, háznál voltak megszervezve, valamelyik csapattársunknál. Ritkaság számba ment az, hogy valaki hiányozzon a próbákról, ha mégsem tudott eljönni, akkor előre értesítette az egyik katonát.
Az én időmben még jártak az „idősebbek,” a legnagyobb bandából a kisebbekhez, a próbákat ellenőrizni. Nálunk is volt például Daradics Józsi (Dixi). Kijavította az éneket, ha nem fújtuk jól, velünk énekelt és szavalta a verseket is, segélt (segített) nekünk. Elígérkezett (megígérte), hogy még fog jönni próbákra, és rejánk hagyogatta (figyelmeztetett), hogy jól tanuljuk meg a szereplést, mert ha nem fog szépen menni, akkor mi sem indulhatunk énekelni. Ha mégis elindulnánk kornyikálással (rossz énekkel), akkor sem döngölnek el (vernek meg), hanem elveszik, vagy széttapossák a katonasapkát. Anélkül pedig, nem lehet énekelni indulni. Nem emlékszem, hogy ilyesmire lett volna példa a telepen, de mi úgy énekeltünk az ilyen „biztatástól,” mintha ez lett volna az utolsó szerepelésünk.
Persze, a próbákon sok minden megesett, (előfordult) nemcsak énekeltünk és szavaltunk, hanem heccelődtünk es (viccelődtünk is). A versekkel is vicceltünk, például az „Állj félre barátom…” az átváltozott „Állj félre te barom”-ra, stb. Máskor nagyon megszomjaztam, kértem egy csipor (csupor, bögre) vizet, adtak is, de amíg nem láttam (vettem észre), egy nagy kalán (kanál) sót belékevertek (belekavartak). Nagyot nyeltem a sós vízből, és persze, még inkább ihatnékom lett (szomjasabb lettem). Máskor, Miron Albertéknél, megsütöttünk kb. 8 kg pityókát (krumplit), a „Vesta” sparon (tűzhelyen), amíg a szülei nem vették észre. Előszeretettel gyakoroltunk Daradics (Hóka) Lajcsiéknál, mivel az apja nagyon vicces volt, máskor id. Kovács Lajoséknál, aki mindig jó borral kínált meg. Így, a szokásos két órás próba, még négy órát is eltartott. Nagyjából, hetente kéccer (két alkalommal) gyűltünk essze (össze) énekelni, Karácsony előtt való héten pedig háromszor. Az utolsó énekpróba napszentültekor (este), indulás előtt lett megtartva, kicsit bemelegíteni a hangszálainkat. Ami nem es volt olyan fölösleges télen, met (mert) az első éneket a „Serkenj lelkem”-et mindig künt (kint) a leányosház ajtaja előtt kellett eldalolni. És azt elénekelni vagy húsz háznál…

Csapatfelállítás

A csapat (banda), 12-16 személyből állott. Volt kicsi, közbelső (középső) és nagybanda. A kislegények 12-14 évesek voltak, a nagyok a katonaviseltek, a leszerelt bakák, köztük voltak a középső csapatok. Azétt (azért) megeshetett (előfordulhatott), hogy a küssebbekkel (kicsikkel) is ment egy-egy idősebb, a nagyokkal is egy-egy fiatalabb, ez utóbbiakkal csak akkor, ha velik (velük) rokon volt. Rang szerint, és tekintély után, a következő módon alakult a csapat: 1-ső katona, 2-ik katona, beköszöntő, énekesek, zsidók és kisasszony. Voltak meg kóbor zsidók, ezek átalába (általában) a házas emberek közül kerültek ki, ámbojogtak, tekeregtek (kóboroltak) a telepen, egyik-másik bandához csatlakozva néha.
A két katona és a beköszöntő az első próbákon lettek megválasztva. Ezek nagyon jól kellett tudjanak énekelni, táncolni, szavalni és grimászkodni (színészkedni), mert a versek előadása megkövetelte ezt. A katonák, lehetőleg, egyforma magasak kellett legyenek, hogy “találjanak”. Nem mindig, első szóra lett valaki katona, vagy beköszöntő, néha heregtek rajta (viták előzték ezt meg). Énekesek sem mindig akartak lenni, de végül ők is beletörődtek a sorsukba. Ellenben a maszkásokkal (zsidókkal), és a kisasszonnyal, ezekvel (ezekkel) nem volt baj. Inkább az egész (mindenki) álarcos szeretetett volna lenni, mert ők szabadabbak voltak, viháncolhattak, futkorászhattak, nyargalhattak.
A zsidók között is volt 3-4 futárzsidó. Ezeket a katonák elézavarták (előre küldték) leányosházat nézni, foglalni. Kettő közülük lefoglalta a házat, ha azt üresen kapták (nem volt más csapat ott), a többi visszaszaladt a csapat katonáit értesíteni a helyzetről. Muszáj vót (kellett mindig) még 2-2 zsidó, akik Karácsony este elmentek a katonák után haza, és elkísérték őket a gyülekezőhelyre. Szükség volt kíséretre, egyrészt tiszteletből, másrészt azért, mert néha egy-egy román még így is belekötött a katonákba, mert piros-fehér-zöld színek díszelegtek a katonasapkán. Ezért kellett védelem, a katona számára. Ő nem védekezhetett, csak utolsó esetben, nem verekedhetett, épen, tisztán kellett eljusson a gyülekezőhelyre. Hatvan évvel ezelőtt még, egy szamár is tartozott a csapathoz, ez vitte az éjjel összegyűjtött italt bálerkába (kis hordó), a süteményt és kalácsot. A ‘70-es években nekünk már nem volt ilyen.

Ruházat

A katonáknak, beköszöntőnek és énekeseknek meghatározott gúnyájuk (ruházatuk) volt, a maszkásoknak és kisasszonyoknak pedig nem.
A két katona egyforma ruhában (öltözékben) szerepelt. Ruházatuk: fekete, térdig érő csizma (néha Bürger csizma), fekete bricsesz nadrág, vagy lovaglónadrág (később sínadrág), ugyancsak fekete kicsikabát (zakó), fehér ing, piros vagy más színű nyakkendő (de egyforma a két katonának), a katonasapkák és a vessző.
A sapkák külön megérdemelnek néhány szót. A ‘70-es években, tudtommal csak Varga Gizella (Vendel Giziné) készített sapkákat. Darabja kb. 100 lej volt és már ősszel meg kellett rendelni. Ha a csapatban megmaradt mind a két katona, egyik évről a másikra, akkor nem rendeltek sapkákat. Mikor valamelyik katona elment (eltávozott) a csapatból, akkor új sapkákra volt szükség, mert az eltávozó magával vitte az övét. Érdekes, hogy ezek készítését a csapat állta (fizette), mégis a katona, eltávozáskor, magával vihette. Gizi néninek röpködött a fantáziája, mert sohase volt a telepen, csak két egyforma sapka. Ezek 10 cm magasak voltak, a vázuk keménypapír (karton) és be lettek vonva mindig piros anyaggal. Ez volt az alapszín. Az oldalukon-tetejükön, különböző csillogó-ragyogó díszítések ékeskedtek, elöl rajtik (rajtuk) a magyar színek, és ugyancsak elől kiállt belőlük egy szép csokor árvalányhaj. Nekem is van két katonasapkám, már majdnem 30 évesek. Régen, a két katonának nádpáca (nádvessző) volt a kezében. Ezeket a verselés közben használtak fel, a csizmaszárra, a szarufára (házgerendára) csapva vele, mintegy kihangsúlyozva a versek szövegét. Még arra is felhasználták, nem egyszer, hogy a túl zajos zsidók hátát megsupákolták (megverték). Az én időmben már nem volt nádvessző, valaki asztalossal csináltattunk (készíttettünk) 60-65 cm hosszú, 2 cm átmérőjű és a vége felé elvékonyodó, kerek, cserefa vagy kőrisfa pálcákat. Felső, vastagabb végét átfúrtuk, és egy vékony bőrszíjút (bőrszíjat) vezettünk át a likon (lyukon). Ezzel a katona a csuklójához kötötte (erősítette) a vesszőt. Verselés közben elejteni a pálcát, nagy szégyent pacilt volna a katona (szégyene lett volna), telepi nyelven szólva kételennek, mamlasznak vagy bugyutának nevezték az ilyen katonát.
A beköszöntő öltözéke hasonló volt a katona ruházatához, azzal az eltéréssel, hogy más színű nyakkendőt is viselhetett. Fekete kalapot hordott, annak pántjába, ugyancsak, árvaleányhaj csokor került. Neki sétabotja (kankós botja) volt, annak felső, görbe végéhez, piros szalagból egy masni, csokor lett kötve.
Az énekesek ruházata, a beköszöntő öltözetéhez hasonlított. Azonban, nekik már nem volt kötelező a csizma, és a bricsesz nadrág. Fekete öltönyben, és cipővel is megjelenhettek. A fejiken (fejükön), nekik is fekete kalap díszelgett, az elmaradhatatlan árvaleányhajjal.
Ami a zsidók öltözékét illeti, ott nem volt semmilyen szabály. Mindenki azt vett magára, amit akart, olyan anyagot használt fel, amelyik neki tetszett. Volt ott különböző rojtos-foltos nadrág (de tiszta) kifordított-befordított bunda, tarka ingek, ilyen-olyan cipő, bakancs, sportcipő, stb. A ruházatot mindenki saját magának készíttette el, az anyagok is otthonról kerültek elő. A fejükre húzott maszka, álarc is saját készítményű volt, ott is mindenféle anyagot felhasználtak. Főleg a “hajnak”, ami lehetett cérnafonal, bundadarab, csepű, és sok más. Ki volt vágva a szemnek és szájnak a helye, lehetőleg minél kisebbre, mert sok ügyes leány felismerte a zsidókat a szemikről, szájikról, fogikról (szemükről, szájukról, fogukról), ha a kivágott részek nagyok voltak.
A szemnyílás körül, a likat (lyukat) eldolgozták, hogy az esetleges cérnaszálak, ne báncsák (sértsék) a zsidó szemét. Szemöldök is varródott a szemlyuk felé, különböző anyagokból. Az álarc közepén az “orr” egy kesztyűujjhoz hasonlított, hosszabb, rövidebb lett a mérete, a végére átfűzött paszulyszemeket kötöttek. A “száj” köré is kerültek száraz paszulyszemek, melyek a fogakat voltak hivatva jelképezni. Az álarc vállig ért, az alsó részen egy vastagabb cérna (madzag) volt körbefűzve, ezzel a zsidók kissé összehúzták az álarc nyaki részét. Különben egy élelmes, felkapott leány lekaphatta az álarcot a zsidó fejéről, felismerve azt. Kesztyűt viseltek bőrből, ribancból (rongyból), ugyancsak a felismerés elkerülése végett. Fejükre a zsidók mindenféle sapkákat, kalapokat tettek, legtöbbször ez is az áll alatt megkötődött, hogy ugrálás, futás közben ne szórják (veszítsek) azokat el. Mindegyiknél akadt egy ilyen-olyan bot, vastagabb-vékonyabb, hosszabb-rövidebb, simább vagy görcsösebb, bogosabb. Nem tudok arról, hogy ezeket felhasználták volna verekedésre, inkább a megfélemlítésre vitték magukkal. De arról tudok, hogy levertek (leütöttek) egy-egy kóbor macskát a kerítésről, vagy megdobtak néhány kutyát vele. Volt úgy, hogy még egy-egy kerítésdeszka is betörött tőle.
A zsidók, derekukra csengettyűket, kolompokat kötöttek, lehetőleg kutyaláncra vagy vastag csinturára (bőrövre). Az odabogozást (odakötést) es jó vastag drótokkal végeztek el, mert arra is volt példa, hogy a leányos háznál a kolompot (-kat) leloptak. Persze viccből, mert utólag, sok alkudozás után, visszaadták azokat. A kolompok vagy eredeti tehénkolompok voltak, vagy saját készítésűek, kisebb-nagyobb méretbe, hogy más-más hangon szóljanak. Hat, hét, vagy még több kolomppal felszerelt zsidó, óriási zajt kavart (rendezett), pláne (főleg), ha jól mozgott. Ugyancsak fityegett, a zsidók oldalán, 1-2 kulacs, amibe gyűjtögettek itókát, a leányos házaktól. Mivel sohasem volt a házaknál két egyforma ital, még a cujka (pálinka) sem, ezért reggelre olyan keverék gyűlt a kulacsban, amiről azt mondta id. Kovács Lajos egyszer, hogy a pocok (patkány) is megdöglik tőle, ha véletlenül belenyal, megétődik (megmérgeződik) tőle. Tartozott még a felszerelésükhöz egy-egy játék trombita, síp, mindez segítette a zajkeltést.
A kisasszony, amint a neve is mutatja, az kisasszonynak kellett öltözzön. Maszkos volt ő is, de az álarcra nem volt orr varrva mindig, a szájlyukat pedig piros anyaggal varrták körül. Ami az öltözéket illeti, itt inkább leírom, hogyan öltöztem én fel kisasszonynak. Leginkább ebben, a nővérem ruhatára segített. Az álarc annyiban különbözött a zsidók álarcától, hogy nekem hosszabb „hajam” volt, két coffba (copfba) bekötve, kenderből. Női kalapot a nővéremtől „örököltem,” ugyancsak a csicstartót (melltartót) is, amit belülről rongyokkal kitömtem. A melltartóért nagy cirkusz lett karácsony után, mert állítólag a legjobbat (legszebbet) vettem el, amit a nővérem, utólag már nem használhatott. Női ing, blúz, lájbi (mellény) került rám, különböző nyakláncok, karperecek és csercsejek (fülbevalók). Hosszabb viganó (női ruha), háziköpeny is divatban volt. Oldalára a kisasszony nem kolompokat, hanem műanyag babákat erősített fel. Ha ezeket lelopták a háziak, csak alkudozás után juttak (kerültek) vissza a tulajdonosához. A ruházattal járt még, egy női táska (retikül) vagy telepiesen ridikül, amibe a kisasszony szemfestéket, ajakrúzst és különböző női dolgokat döböcskölt (gyömöszölt, tömött). Én úgy spekuláltam (számítottam ki), ha a leányok nem fáznak télen, egy szál harisnyanadrágban, én sem fogok fázni, ha hármat húzok fel. Rossz volt a számítás, mert egész éjjel reszkettek a lábaim a hidegtől. Az ünnepek után, panaszkodásomra mondta el, egy idősebb legény, hogy más kisasszony is húz harisnyanadrágot, de alá felvesznek egy hosszú, férfi alsónadrágot, vagy egy melegítőt. Mivel én kezdő voltam az énekelésben, ezt nem tudtam. Cipőnek is, egy elég magas sarkú lábbelit választottam, amitől egész éjjel akadtak össze a lábaim, nem beszélve a táncolásról. Mert, vagy én híttam (kértem fel) egy-egy leányt táncolni, vagy a háziak közül táncoltatott meg valaki engem, az adott körülmények között ez fárasztó volt. Nekem elegem lett, az egyszeri kisasszonykodásból, többé sohasem vállaltam ezt.
A maszkurások, úgy a zsidók, mint a kisasszony, megcserélték (átváltoztatták) hangjukat, a leányos háznál: olyan vékonyan beszéltek, hogy az mán (már) sokszor vinnyogás-, cincogás számba ment. Minden zsidót, egytől-egyig Tóbiásnak hívtak (neveztek), a kisasszonyokat pedig Linának. Mindez azért volt, hogy a leányok nehezebben ismerjék fel a fiúkat. Miért is volt, ez a felismerem-nemismerem játék? Azért szerettet volna mindenki maszkás lenni, mert akkor olyan leánnyal is tréfálhatott, viccelhetett, akit máskülönben nemigen mert megközelíteni. Aztán, a nagy szórakozásban, a zsidók keze „véletlenül“ feljebb vagy lejjebb csúszott a leányok derekán. Persze, ilyenkor az álarcon keresztül (át) is elcsattant egy-egy pofon. Nem is ritkán.

Az éjféli vacsora megbeszélése

A karácsonyi énekelés, este 7-8 órakor kezdődött, és reggel 6-8 óráig tartott, általában. Ezért szükséges volt, hogy éjfél és hajnali két óra között, a csapat valahol megvacsorázzon. A vacsorázó hely, ritkán volt leányos háznál, inkább a csapat valamelyik tagjának egy rokonánál, akinek a háza tájára az adott időpontban elérünk (eljutunk) az énekeléssel. Miután a ház meg lett határozva, karácsony délelőttjén mindenki vitt oda egy kis tarisnyát (csomagot). Ebben, mivel akkoriban mindenki vágott disznót, különböző „disznóságok” voltak. Odaérve, éjfél után a házhoz, a házigazdák már vártak. Bément (bevonult) a csapat, és a csukott ajtó előtt elénekelte a leányos háznál is szokásos „Serkenj lelkem”-et. Az asztal már meg volt pakolva (terítve) a csomagjainkból, a savanyúságot a háziak adtak, és még hozzá néhány pohár italt. Evés előtt, talpon (lábon), elmondta a csapat a „Mi Atyánk”-ot, és csak utána foglaltak helyet. Itt már nem számított az egyéni pakk (csomag), mindenki mindenből falhatott, közös étkezés volt. Pihent a csapat. A háztól, elsőnek 3-4 futárzsidó indult el, új házat foglalni. A többiek, a vacsora végeztével, megköszönték a háziak szüvességét (szívességet), Kellemes Ünnepeket, Boldog Új Évet kívánva nekik, és „A Szűz egy fiat szült” énekkel távoztunk. Senki sem vitte magával a megmaradt ételt, pedig néha sok maradt az asztalon. Azt a háziak hordták, pucolták el (takarították el).
Az ilyen háznál, a beköszöntővers, és a katonavers elmaradt, egyrészt, mert nem tértünk (nem volt elég hely) a szobában, a 14-16 személyre terített asztaltól fel-alá járkálni, szavalni, másrészt pedig kinek mondta volna a katona: „adja nékem kend a lányát…”

A leányok gyülekezése, a házaknál

A leányok megbeszélései, december elején kezdődtek, de volt úgy is, hogy csak karácsony előtt egy héttel. Az utóbbiak, a már kialakult leányos csoportok voltak, szinte éveken át ugyanazok. Ide tartoztak elsősorban a barátnők, majd a szomszédleányok, esetleg egy-két osztálytárs. Szomszédleányt írtam, mert nem volt ritka eset, amikor felváltva fogadtak az énekeseket: egyik évben a nővérem, másikban Barabás Etus, majd ismét a nővérem, ez így ment éveken át.
Mivel a karácsonyesti mise, hét óráig tartott, a leányok (mert elmentek a templomba), úgy fél nyolc, nyolc órakor gyűltek össze. Néhol szokás volt, hogy a meghívott leányok egy liter cujkával (pálinka), vagy két liter borral, és egy tánygyér (tányér) tésztával (süteménnyel) jelenjenek meg a házigazdánál. Máshol, ezt nem igényelték. Akkoriban, a leányok egytől-egyig szoknyában, vagy ruhában jelentek meg (nem úgy, mint most, nadrágokban), így volt, akire a katona rámutasson, mikor azt szavalta: „mennyi itt a tarka szoknyás!”
A szobából, ahova az énekeseket befogadtak, lehetőleg minden bútort kivittek, nem maradt bent más, csak egy asztal (a pálinkát és tésztát rátenni), székek-padok a fal mentén, esetleg egy-egy nehezebb szekrény. A szőnyegeket és pokrócokat (keskeny, hosszú, háziszőttes szőnyeg) is mind felvettek, hogy jobban lehessen táncolni.
Legtöbbször jól beosztódott, a csapatok látogatása közötti idő (egy óra, másfél óra), ám azért előfordult, hogy két-három órás szünet volt a két rend között. Ilyenkor a leányok beszélgettek, gubbasztottak (céltalanul üldögéltek), esetleg hallgattak a tánclemezeket. Már akinek volt lemeze, lemezjátszója (pick-up) akkortájt (akkoriban).
Előfordult egyszer nálunk, hogy több idő telt el, a két csapat látogatása között, úgy 2-3 óra. Üldögéltek a leányok, de elálmosodtak. Átmentek a másik szobába, amelyik nem volt kiürítve, és lefeküdtek az ágyba, úgy ruhástól. Magukra húztak a donyhát (dunyha) s elaludtak. Közben jött egy futárzsidó (Balázs József), aki először anyókával (anyámmal) találkozott. Megegyeztek, hogy ráijesztenek a leányokra. Anyám bevezette a futárt az alvó társasághoz, csendben, a zsidó is lefogta kolompjait, hogy ne szóljanak. Bent, a futár lerántotta a leányokról a dunyhát, s közben éktelenül megrázta a kolompokat. Szegény leányok, azt sem tudták hol vannak, annyira megijedtek. Úgy szöktek ki az ágyból, hogy meg össze is ütköztek sietségükben.
Az is megtörtént, hogy karácsony másodnapján, munkába kellett menni. Ugyebár a kommunisták is ünnepelték a karácsonyt, de munkával, így kötelezték a népet dolgozni, a szent ünnepkor. A nővéremhez is akkor jött egy csapat, amikor ő már indult dolgozni. Így, sajnálatára, nem tudta befogadni, azt a bandát. Nem lett ebből harag, a fiúk is megértők voltak, utóvégül, ezért nem a leányt kellett okolni.

Gyülekezés az indulásra

Mivel a ’70-es években 7-9 banda járt énekelni, muszáj vót (szükséges volt), hogy ezek ne egyhelyről induljanak, mert akkor zsúfolás keletkezett. Már decemberben kezdtünk tudakolózni, hogy melyik csapat honnan indul, a faluvégről az Ártyiai (Archia) út, vagy Rizna (Pietroasa) utca környékéről, középről, a Vásártér- (Mărăşeşti), Jankay- (Dorobanţi), Palacsinta- (Babeş), vagy Gatyaszár (Bartók Béla) utcából, vagy a városi részről, a régi telepről, a Petőfi-, Kicsi-, Kórház utca tájáról. Minden csapat igyekezett titokban tartani az indulási helyét, de az valahogy mégis kiszivárgott. A mi csapatunk, mindig valamelyik társunk házánál gyűlt össze. A szabott időben (megadott időpontban) mindenki megjelent, és józanul. Katonáink nem magukra jöttek, hanem elment utánuk 2-3 zsidó. Ez így talált (illett), és így is volt hasznos. Eszembe jut (emlékszem) egy év, amikor katona voltam. Kísérnek a zsidóim a gyülekezőhelyre, jön velem szemben egy román, ő sem tér ki, én sem. Mi - azt mondja, mikor pár lépésre ért tőlem - nagynak hiszed magad, mert piros-fehér-zöld van a sapkádon? Hogy ő azt majd letépi. Na, csak eresszed (próbáld meg), mondtam neki. Nem merte. Ismerték a zsidóim a szerepüket, falaztak nekem, megmarkolták a macsukájukat (bunkójukat), így az illető jobbnak látta sűrű burungolások (morgások, fenyegetések) között eltávozni. Ám, mi történt volna, ha magamba (egyedül) vagyok? Néha még a zenészek után is elment 1-2 zsidó, főleg a harmonikás után, met neki nehez szerszámja vót (nehéz volt a harmonika).
Összegyűlve, a banda tagjai még elvégezték magukon az utolsó simításokat, megigazítva a ruházatot, kolompokat, stb. Itt még egyet énekeltünk (ez lett az utolsó próba), elmondtuk a verseket is, mert innen elindulva, már nyilvánosan szerepeltünk.
Szeretném elmondani azt, hogy valaki elindította a ’80-as évek elején, hogy legelőször a papot énekeljük meg. Lehet az is, hogy maga az akkori pap kezdte el (indította el). Senki sem hítt (szólított fel) erre nyilvánosan, csak voltak bizonyos célozgatások, hogy kellene így, kellene úgy, stb. Én akkor első katona voltam, szóval első szavam volt a csapatban. Nem vittem (vezettem) a bandámat a paphoz, asztán (utólag) megtudtam, hogy csak 1-2 csapat ment oda énekelni, köztük az, amelyikben Bogos Ottó volt a katona. De ezen nem csodálkoztunk, mert ő akkoriban sokat minisztrált, besegített a papnak mise közben. Tudtommal a bíró házát járt (volt szokás) megénekelni valamikor. Ezt szüleim, nannyóim (nagyanyáim) mesélték, mert úgy a László részről, mint a Domokos részről voltak az őseim bírák, egyik a régi, másik az új telepen. Amikor én énekelni kezdtem, már egyik telepen sem volt bíró, ez a hivatal odalett (megszűnt), mikor felütötte fejét a kommunizmus.
Az utolsó próba végeztével, előre kellet küldeni a futárzsidókat, házat foglalni és értesíteni a katonákat erről. Útvonalunkat imán (már) karácsony előtt meghatároztuk, utcák szerint, és lehetőleg úgy, hogy kétszer ne menjünk végig egy utcán. Ez időmegtakarítást is jelentett. Mégis megesett (előfordult), hogy a telepen 27 leány fogadott énekeseket, és nem tudtuk ezeket mind végigjárni. A nálamnál jó pár évvel üdősebb (idősebb) Cassian István mondta egyszer, hogy nekik egy karácsonykor 29 házat kellett volna megénekelni. Ők sem tudták mindegyiket megtisztelni énekelésükkel. Mi ehhez képest, a mai 2-3 ház?

A karácsonyi énekelés, versek

Elindulva, a csapat, egyik leányos háztól, a másikig, csoportban vagy láncra felfejlődve haladt. Akadt néhány zsidó, aki kilógott a csoportból, de nem maradtak le a bandától, senkit sem bántottak, inkább csak ijesztgettek. Ezek vagy lejecskéket kéricskéltek (kéregettek) a járókelőktől, vagy megejesztettek (ráijesztettek) egy-egy leányt, aki az utcán ámbojgott (kóborolt). Ezek biztos nem telepi leányok voltak, mert azok már várták az énekeseket
Itt szeretnék kissé kitérni, a leányos házakra. A házak, legtöbbször, éjfélig zsúfolva voltak. Annyira, hogy a két katona alig tudott verselés közben fel-alá járni a szobában. Akadt ott rokon, szomszéd, munkatárs, bámész elég, és a szoba, ahova minket befogadtak, teljesen megtelt velük. Egy-két rend megnézése után azonban eltávoztak, és csak a háziak meg a vendégleányok maradtak ott. Itt el kell mondanom egy esetet, ami akkor esett meg velem, mikor ifj. Bálint Józseffel voltam katona. Fodor Évát énekeltük meg. Egy alacsony, hátsó szobában fogadtak. A szobát, egy pléhkalapos villanykörte világította meg, középen. A zsúfoltság miatt, Jóskának úgy sikerült, hogy épp a körte alatt tudott megállni, addig jutott előre. Az árvaleányhaj felért a körtéig, és kis idő után füstölni kezdett. Én alig bírtam komoly maradni, de kötelezett a szerepem. Még szerencse, hogy a katonák fel-alá jártak verselés közben, mert másképp kigyúlt volna a sapkája. Kisebbik leányom mondta, hogy manapság kevesen, vagy senki sincs a háznál, a háziak és meghívott leányokon kívül. Hát, igen. Ha nincs színvonal, nincs érdeklődés.
Megérkezve a házhoz, először a zenészek mentek be. Két zsidó kivételével, akik a házban ültek (maradtak), minden tag az ajtó előtt sorakozott fel, énekelni. Csapatomból, a két házban maradt zsidó, nem szemtelenkedett, nem „gamatkodott” míg az énekelés tartott az ajtóban. Csak reggel, mikor már a hangunk elfáradt, lettek megkérve arra, hogy kissé megrázzák a kolompokat, mikor az éneket fel kellett vinni. Azonban hallottam arról, hogy nem minden csapatban volt ez így, néha „elszalasztották” a zsidókat. Ez a katonák tekintélyétől függött. Nálam, verselés közben nem zajongtak, mert akkor suhogott a pálca. Vagy, kereken megmondtam, hogy hazaküldöm őket. De erre ritkán volt szükség, leginkább csak reggel felé, mikor megjött a pálinka és bor hatása.
Az ajtó előtt, egyik jó énekes (mindig ugyanaz), megadta a hangot, és a banda énekelni kezdte a „Serkenj lelkem” nevű dalt. A dal szövege a következő:
„Serkenj, lelkem,
Mély álmodból,
Vigyázz magadra,
Mert ma Urad
Jött e világra,
Szép váltságodra
Drága kincset hoz magával,
Orvoslásodra.

Teljes szívvel,
Víg örömmel,
Ma az angyalok,
Pásztoroknak kik megjelenték,
Hogy az ők Uruk,
E világra születteték
Égi királyuk.

Az ének végeztével, az első katona szólal meg, de úgy, hogy a házban tartózkodók is hajják (értsék):

„Óemberi nemzet, indujj vigasságra,
Met eljött a kis Jézus szerény szállásodra.
Tisztícsd ki házadat, vidd bé őtet oda,
Hadd vigye lelkedet, a boldog mennyországba.”

Válaszol neki a második katona, fennhangon (hangosan):

„Másfelől az angyal, serényen eljöve,
Hírt ad a pásztoroknak:
Gyertek, pásztorok, gyorsan a városba,
Mert ott fekszik a kis Jézus, a kórós szénában,
Ámen!”

Ezek után, a beköszöntő bekopog, és bémennyen (belép) a házba. Az ajtót maga mögött becsukja, kalapját leveszi fejéről, és a bal kezében tartott kankósbothoz fogja, a hüvelyk ujjával. Jobb keze szabad, azzal integet (mutogat) szavalás közben. Köszönti a háziakat:

„Dicsértessék, az Úr Jézus Krisztus!”

Majd nekiáll (elkezdi) mondani versét:

„Minnnyájan dicsérjük az Egeknek Urát,
Hogy megatta érnünk, Szent Karácsony napját.
Dicsőség a Mennyben, békesség a Fődön,
Mert eljött a Kisjézus, hogy közöttünk éjjen.
Nósza, az asztalra, jó cukros pálinkát,
Mert azt kenteknek, az égből, az angyalok atták.
A kalácsot se dugják az ágy alá,
Mert a Kisjézus áldását atta rá.
Nem került pénzikbe se bor, se pálinka,
Mert azt kenteknek az égből, a Kisjézuska atta.
Kívánok szívemből tejjes örömöket,
Hogy békében tőccsék e szent ünnepeket.
S miként, a szíveknek, minden szív megbocsájt,
Kívánok jövőre, boldogabb karácsonyt, ámen!
Befejezve versét, a beköszöntő félreáll az ajtóból, szabad kezével azt kinyitja az első katonának, majd becsukja, miután a katona a házba belép. Ez utóbbi, beléptekor, pálcájával az ajtóra csap, majd végigvonulva a szobán, így szaval:
„Jó estét gazda, tőccs bort asztalodra! Itt fogok maradni jó zsíros fánkódra!
A szoba végébe jutva (érkezve), megsirül (megfordul), és várja a második katona beléptét. A beköszöntő ajtót nyit a második katonának, aki ugyancsak az ajtóra csap vesszőjével, majd helyet cserélve az első katonával, így kezdi versét:
Válaszol az első katona, miközben ismét sirülnek (helycsere történik):

„Ájj fére, barátom, hadd szójjak én eggyet,
Helyén van az eszem, nem ettem vadmeggyet.
Bort sem ittam, kupát, hármat-négyet,
Bárcsak ittam vóna, háromszor huszonnégyet!

Bőcsen (gúnyosan), a második katona:

„Hej, barátom, hogy megnőttél,
Talán napkeletről jöttél
Füccfakard illene kezedbe,
S káposzta lapiból süveg a fejedre!”

Teszi az eszit (dicsekedik), az első katona:

„Mikor én a hadban csákós huszár vótam,
Tizenkettő között, a legokosabb vótam!
Fekete levest a sapkámból hörpöltem,
Sült pecsenye helyett, fejszefokot nyeltem!”

Ugyancsak fennhéjazva (bölcsködve), a második katona:

„Mikor én a királynál délebéden vótam,
Egy hordó aranyat a zacskómba raktam.
S midőn a lovamra feltenni akartam,
Lovam dereka letörött alatta!”

Esmént sirülnek (helycsere történik), közben válaszol az első katona:

„A minapjában láttam egy őzet,
Amely imitt-amott hullatta a rezet.
S ha nem hiszed, pajtás,
Eriggy, s szedd fel, s edd meg, mint a lépesmézet!”

Csúfolódva szól a második katona, pálcájával társára mutatva:

„Hallottam híredet, híres legény vagy te!
Még a tyúkot is ellopod, ha szerit ejtheted!
Apádtól tanultad ezt a mesterséget,
Hogy vájná ki a holló, mind a két szemedet!”

Az első katona, mintha nem hallaná (értené) a csúfolódást, a házigazdához intézi szavait:

„Lyukas a kend háza sarka,
Piros a kend lánya arca.
Aggya nékem kend a lányát,
Majd béfódom én a házát!”

A versmondást a második katona fejezi be:
„Tizenhárom rucatojás,
Mennyi itt a tarka szoknyás!
Húzzad nékem, te muzsikás!
Erre a zenészek rázendítenek. Mindig, az első katona kéri táncra, legelébb (először), a házi leányt, utána a második katona lép táncba, majd a csapat többi tagja, akik közben béereszkednek (bejönnek) a szobába, nagy ugrálás, kolompolás, csörömpölés közepette. A zenészek, és az első katona között megegyezés van: mikor az utóbbi vág (int) a szemével a zenész felé, akkor vagy elkezdődik, vagy befejeződik a tánc, a helyzettől függően. Úgy 3-4 tánc után, int a katona, és a zene leáll. Elkezdődik a felszolgálás, az asztalra kitett ételből-italból, amit már előzőleg odaraktak (odakészítettek) a háziak. Mindig az első katona kínált a tálcával, cujkát (pálinkát) vagy bort. Ő mindenkit muszáj (köteles) megkínáljon, aki a szobában áll (tartózkodik), kivéve a gyermekeket. A banda tagjait is megkínálja, de itt fennáll egy sajátos helyzet. Ha a katona, kínálás közben vág (jelez) a szemével, vagy enyhén bólint a fejével, akkor a megkínált zsidó, vagy énekes, nem nyúlhat a pohár után (nem veheti el e poharat). Ez azért van, mert a katona ügyel arra, hogy ne mámorosodjon meg senki a csapatból. De azétt (azért) méges (mégis) előfordul egy-egy eset, mert a zsidók dugva (lopva) ittak, vagy akkor, mikor előre voltak küldve, mint futárzsidók. A második katona, a tésztás (süteményes), kalácsos tálcával jár körbe, kínálni. Míg a felszolgálás tartott, addig beszélgetés folyt a háziakkal, vendégekkel, leányokkal, és persze marhultak (bolondkodtak) a zsidók. A leányok is igyekeztek, ettájt (ilyenkor), lekapni (lerántani) a zsidók fejéről a maszkát, hogy reja jöjjenek ki az (felismerjék őket).Ez a tánc és felszolgálás 3-4-szer ismétlődött meg egy háznál. Az utolsó tánc lejártával (végén), a házból való elindulás előtt, már nem volt kínálás (felszolgálás). A zene végeztével, az első katona a gerendára, vagy a csizmaszárra csap pálcájával, és kiadja a jelszót az indulásra:
„Herceg Marci felnyergelte a lovát!”
Válaszol a második katona:
„Mind azt mondják, magyar fiúk előre!”
Elkezdődik „A Szűz egy fiat szült…” nevű ének. Az esszesen (mindenki), a bandából, elénekeli az első szakaszt. A második szakasznál, a két katona, és a beköszöntő már nem énekel. Ők megköszönik a háziaknak a vendéglátást, és mindenkinek, aki a házban van (tartózkodik), kellemes ünnepeket és boldog újévet kívánnak. Közben a legények vonulnak ki a házból, az ének utolsó sorai már az udvaron, úton (utcán) hangzanak el. Persze, a futárzsidók már az utolsó tánc előtt előre voltak küldve, házat foglalni.
Íme „A Szűz egy fiat…” nevű ének néhány sora (szakasza):
„A Szűz egy fiat szült,
(A)Kin mennyben öröm gyűlt.
Refr: Pásztorok, örüjjetek,
Szabadítónk földre szállott,
Örvengyetek!
Elhagyta országát
,Ő nagy gazdaságát.
Refr. Pásztorok…
Ádám vétkét válcsa,
Fennszóval kiállcsa!
Refr. Pásztorok…”
Mint már megemlítettem, a csapat laza felállításban vonult egyik háztól a másikig. Közben énekeltünk, nótáztunk, ami rejánk jött (eszünkbe jutott), például: Százados úr seja-haj, A dévai csárdában, Édesanyám, édesanyám, csak egy a kérésem, Alma a fa alatt, Kis kút kerekes kút, Kedves édesanyám, drága édesanyám, miért szültél a világra, és még sok más dalt. Sokszor a zsidók segéltek (segítettek) a zenészeknek a szerszámokat vinni, főleg az akordeont, mert az nehezebb volt. Ha odaértünk a kiszemelt házhoz, és az foglalt volt, akkor a következő házhoz vonultunk, majd visszatértünk (visszafordultunk) a kimaradt leányhoz is. Így ment az énekelés éjfélig, amikor a csapat megállt vacsorázni, met megehültünk (mert megéheztünk). A vacsorázást már egy előző fejezetben megemlítettem.

Reggeli házfoglalás

No, vajon ez mi lehet? A telepiek biztos emlékeznek erre. Tulajdonképpen ez nem reggeli házfoglalás volt, hanem leányos házat foglaltunk le reggelre, még éjjel, a megénekelés alatt. Ez olyan ház, ahol már egyszer az éj folyamán énekeltünk. Ám ott vagy erőst (nagyon) jól telt, jól mulattunk, vagy a csapat tagjainak barátnői vót (tartózkodott) a házban. Megmondtuk még éjjel a házi leánynak, hogy mi oda reggelre visszatérünk (visszamegyünk), más csapatot ne eresszen (engedjen) ott foglalni. Reggel aztán még egyszer megénekeltük az illető házat, és ott mulattunk tovább, sokszor délig is. A házigazda leány sem engedte a vendégleányokat hazamenni reggel, mi sem a zenészeket. Az utóbbiaknak a banda még felpénzt is adott, és zenéltek nekünk 10-11 óráig, attól függően hogyan egyeztünk meg. Délben aztán ki-ki hazament lepihenni, mert este indult (kezdődött) a bál (ritkán) vagy a csapat által rendezett mulatság. Némelyeknek furcsán hatott az, hogy délben kolompoltunk, énekeltünk hazafelé. Főleg azoknak, akik nem ismerték a szokást.

Az énekelés vége, kártérítések

A leányos házak megénekelése, reggel 6-8 órakor járt le (ért véget). Nem mindig, vagy nem minden csapat foglalt reggelre házat. Még megértem (kifogtam) azt az időt, amikor több banda, reggel betért, a Lőcseiné korcsmájába. Ott aztán elsörözgettek, énekeltek, vagy miccset falatoztak. A kulacsokban összegyűjtött italokból is fogyasztottak. A szokást, Lőcseiné is jól ismerte, mert már hajnalban be volt gyújtva a rostély, sütés miatt (céljából). Utólag már megszűnt a korcsma, előbb zöldséges üzletté alakult át, majd később lerontották (lebontották). Ez volt az egyetlen fogadó akkor a telepen, a Főutcán, úgy hat ház választotta el, a mai Bălcescu sugárút sarkától, a város felé.
Ami a kártérítéseket illeti, minden katonánál volt erre a célra összegyűjtött pénz. Előfordult néha, hogy akaratlanul is kárt okoztunk valamelyik háznál. Akkor az összegyűjtött pénzből kellett azt kifizetni. Az én csapatomban is megtörtént, hogy az egyik zsidó véletlenül betört egy ablakszemet. Nem a zsidó volt a hibás, mert a leány nyomta neki az ablaknak, de felajánlottam a házigazdának (Hompot Bandi bácsinak), hogy megfizetem a kárt. Nem fogadta el. Utána arra kértem, hogy engedje meg, az ünnepek után, megtákolni (megjavítani) az ablakot. Úgy sem egyezett bele. Nem mintha zsörtölődött (haragudott) volna, de csekély volt a kár. Hát mit tehettem, mikor még ő vigasztalt engem? Semmit, megmaradt a pénz mulatságra. Nálunk is, amikor a nővérem fogadta az énekeseket, megkarcolta egyik zsidó a ruhásszekrényt, végig (egész széltében). Ki sem lehetett többet javítani. Ez is a szokáshoz tartozott.
Azonban más károk is voltak. Hallottam, hogy egyik évben egy csapat megdézsmálta a Róth Jani bácsiék kolbászát a padláson. Míg a csapat egy része a házban mulatott, néhányan felmásztak a nyitva felejtett hiúba (padlásra), és bézabáltak (belakmároztak). Ezek nem ajánlottak fel kártérítést, de Jani bácsiék sem fogadták többé az énekeseket. Eléggé sajnálatos cselekedet volt ez a szokást űzők részéről. Itt látszott meg a katona tekintélye, ami ebben a csapatban nem volt.

Megénekelünk-e minden házat?

Szándék volt, hogy mindenkit megénekeljünk, de időnk nem. Nem is lehetett, mert akkoriban 18-27 leányos ház volt. Jól haladtunk, ha sikerült több mint 15-öt megénekelni. Több ház kimaradt karácsonykor, de nem csak a mi bandánknak, hanem másoknak is. Ez nem jelenti azt, hogy volt olyan leányos ház, ahova senki sem ment be. Mert például, ha mi nem értünk le (jutottunk le) a faluvégre, más csapat nem ért fel a régi telepre, ahol mi nem mentünk el, ott járt más csapat. Gyakorlatilag az ilyen esetekben időhiány miatt maradtak ki a házak.
Azonban emlékszem, hogy szándékosan is kihagytunk egyszer egy leányos házat. Ha jól tudom a leány udvarlója sértette meg a bandánkat. Eleinte (először) velünk indult énekelni, osztán (aztán) nem jött, de neki fogott (kezdte) kibeszélni a csapatot, hogy rosszul énekelünk, még rosszabbul szavalunk, stb. Ebből kifolyólag, a csapat többsége nem egyezett belé (nem akarta) megénekelni, azt a bizonyos leányt. Pedig ő nem is lett volna hibás. Így karácsonykor elvonultunk a házuk előtt, ők es láttak münköt, mü es őköt, de nem álltunk meg nálik (mentünk be). Persze még a futárokat sem küttük (küldtük) előre. Lett ebből nagy burungolás (duzzogás), és beszéd karácsony után. Elég szégyen lehetett a leánynak az ilyen eset. Nos, kiheverte a dolgot később, mert szép asszony lett belőle.

Összeszólalkozások, virtuskodások

Mint általában a legények között, a telepi legények között is voltak nézeteltérések. Ezek majdnem mindig a leányoktól indultak el. Vagy a leány hagyta el a fiút, vagy a fiú szemezett olyan leánnyal, akinek már volt udvarlója, de valami mindig akadt. Karácsony előtt, két-három hónappal, már kezdődtek, az üzengetések a „párbajtársak” között: „majd elkaplak én karácsonykor, csak találkozzunk az énekeléskor, stb.” Ilyesmire mindig a zsidók, maszkások vetemedtek, mert a katonáknak tilos volt a verekedés. Ha mégis előfordult volna a katonával (habár nem tudok ilyenről), akkor a katonasapkát, át kellett volna adja megőrzésre, valamelyik csapattársának, amíg tart a konfliktus. Nos, a sok üzengetés, fenyegetés csak füst volt, nem lett ebből semmi karácsonykor. Még heregtek (morogtak) egymásra, ha a két banda elment egymás mellet, de csak ennyi. Az akkori katonáknak megvolt a magukhoz való eszük és tekintélyük, hogy ne engedjek a szent ünnepet elrontani.
A csapatomban is akadt egyszer ilyen „vitéz”, eresztettem, hagytam (engedtem) karácsony előtt, hogy „forrjon.” Aztán az énekelés estéjén megmondtam neki, vagy lehúzza magát, vagy megy verekedni, de a banda nélkül. Persze, hogy nem ment. Egyszer azonban előfordult, hogy az én beköszöntőm, egy másik beköszöntővel, összeakadt. Olyan szetettve (gyorsan) történt az egész, hogy mire a csapat odaért, már vége is lett. Egy-két kankósbot fejbe (hogy ne sántuljon), s elrendeződött a dolog.
Ritkán voltak verekedések a telepen, szégyelltük magunkat a szülőktől, nagyszülőktől. Nekem is volt azért, vitám (nézeteltérésem) egy fiúval, leány miatt természetesen. Közös megegyezéssel kimentünk a Maros partjára, és ott „elrendeztük” a dolgainkat. Senki sem tudott a telepen erről, csak évek után derült ki.

A sorkatonák befogadása

Többször előfordult az, hogy a telepről besorozott legényeknek sikerült hazajönni a karácsonyi ünnepekre. Őket bármelyik csapat elválalta (befogadta) énekelni és a mulatságba is, persze ingyen (díjmentesen). Nem vót muszáj (nem kellett) semmit fizessenek, csak jöjjenek és érezzék jól magukat, mulassanak. Magamnak is sikerült hazajönni, egyik karácsonyra, a katonaságból, és engem is befogadtak, egy szó nélkül. (Az ifj. Kovács Lajosék csapata). Jólesett ez nagyon, újra itthon voltam, az enyémek között. Utóvégül, a katona nem saját akaratából ment el bakának, és nem tőle függött, hogy az énekpróbákra nem járhatott el (nem látogathatta). Még az sem, hogy mikor jön haza. Ezt minden csapat tudta. A fiatalabbak gondolhatták, amikor befogadtak valakit, hogy előbb-utóbb ők is kerülnek (juthatnak ilyen) helyzetbe.
Az Istvánok megénekelése, a Szent Istvánolás

Szokásszámba ment régen, az Istvánokat megénekelni, karácsony másodnapján, vagy hajnalban. A ’70-es években már ez is kihalóban volt, én már csak arra emlékszem, hogy a néhai Balázs Istvánt énekeltük meg néhányszor. Az „Íme, egykor Szent István” nevű éneket dalolva mentünk, be a házba, ahol aztán itallal, süteménnyel kínáltak meg, minket. Majd, tovább folytattuk utunkat, a leányos házakat énekelni. Mint osztán (utólag) megtudtam, ez kivételes eset volt. Ahogy Domokos Lázár (67 éves) elmagyarázta, ők karácsony másodnapján mentek Istvánt énekelni, már akinek még maradt hangja. Mert akkor már általában csak kornyikáltak (gyengén, rosszul, falcsúl, énekeltek).

A viceiek beilleszkedése a szokásba

Az idősebbek elbeszélése szerint (Domokos Lázár (67), Szőts Géza (67), Gergely (Szöllősi) Mária (64), a viceiek többsége 1955 után kezdett Dévára jönni (telepedni). Anna a tanulmányozására, hogy miért jöttek Dévára az külön időt kellene szakítani. Minden családnak megvolt a saját oka, öröme, bánata a költözésre. Nem ők voltak az elsők falujukból, lakott 1955 előtt is, néhány család Déván. Engem inkább az érdekelt, hogy milyen szokást hagytak Vicében, mert tudtommal, Dévára már csak emlékekkel jöttek. Párhuzamot vonva a dévai és vicei megénekelés között, észrevesszük, hogy miért volt nekik könnyű, a telepi szokásba beilleszkedni. Másrészt pedig, sok vicei eredetére nézve Bukovinai, mint például a Palkó családok. Így mondhatni, génjeikbe volt a szokás.
Mivel a dévai katonajátékot, már előzőleg leírtam, most sor kerül, a vicei leányénekelés bemutatására is.
Abban a kicsiny, Beszterce-megyei faluban is szokásszámba ment, megénekelni a kisebb-nagyobb leányokat, karácsonykor. Ott minden leányt külön énekeltek meg. Már akit! Mert az is előfordult, hogy egy-egy leányos házat kihagytak, ezeket szándékosan. Ok akadt elég ilyesmire. Hát milyen a legény-leány viszony? Ma virágzik, holnap hervad. Szóval, külön-külön énekelték meg a leányokat, akik Vicében igazán nem voltak biztosak benne, hogy megénekelik-e, vagy sem. Ha igen, akkor csak arra ébredtek, hogy szól a zene az ablak alatt. Ugrottak, szegények, ki az ágyból, legényeket fogadni. Minden csapatot szívesen láttak, akár a kicsi legényeket, akár a leszerelt bakákat, mert nagy tisztesség volt a leányos háznak, ha karácsonykor a legények beköszönnek hozzájuk.
A vicei fiuk is, csapatokban szerveződve, jártak énekelni. Ezek korosztályok szerint alakultak ki. Minden bandának volt 2-3 zenésze. Énekelésüket azonban nem lehet összehasonlítani, a dévai katonajátékkal. Vicében, leginkább, a „Mennyből az angyalt” énekelték az ablak alatt. Nem voltak a csapatban olyan beosztások, mint a telepi huszárköszöntőben. Mivel azonban a szokás gerince ugyanaz, mint a dévai (leányok megénekelése, csapatosan jártak, korosztály szerint, zenekísérettel), csak a kivitelezésben voltak eltérések. Nem jelentett gondot a vicei fiataloknak, megtanulni a dévai katonajátékot. Sokszor annyira eltanulták, hogy még néhány telepi legényen is túltettek. Nagyon jól énekeltek, táncoltak, szavaltak és színészkedtek például, a Cassián testvérek (Gyula, Pista, Dani, Zoli és Árpi), Dani Zoltán, Buta Zoltán, és még sokan mások.
Azt kérdeztem, Domokos Lázártól, hogy nem volt semmi akadály, befogadni őket karácsonykor? Rám nézett, és azt mondta röviden: „Minek? Becsületes emberek.” Gondolom, ezzel elmondott mindeni, a viceiekről. Jobban én sem írhatnám le a Vicében született magyarok jellemzését.

A románság viszonyulása, az énekeléshez

Általában közömbösek voltak, de nem mindig. Akkoriban mintha nem voltak annyian, mint napjainkban. Egy időben, a milícia is be akarta tiltani a szokást, főleg miután a 7-es (csernakeresztúri) autóbuszt leállították a zsidók, és végigkunyerálták (végigkéregették), az utasokat. Nem tudom, hogy ki járt el értünk (közbe érdekünkbe), mert aztán esmént (újból, megint) megengedték az énekelést. Azonban arra is volt példa, hogy nyomozták a karácsonyi énekeseket. Ugyebár az „nagyobb csoportosulás” volt, az akkori „Szekuritáte szemében”. Előfordult, hogy amikor bukaresti rendszámú kocsit láttunk közeledni, mint a fürjek úgy rebbentünk szét. Mindig tudtuk előre, hogy melyik leányos házat fogjuk megénekelni, így annál gyűltünk össze, egy-egy szétugrasztás után.
Más ivadékok civakodtak, kötölőzködtek velünk azért, hogy miért viselünk a magyar színeket a katonasapkákon. Karácsonykor egyesek jobbnak látták kerülni a telepet. Eléggé meggondolatlanság lett volna részükről oda betévedni főleg éjfél után, amikor már mámorosabb, fáradtabb volt a csapat. Egy alkalommal a zsidóim is nagyon szorongattak néhány személyt a Főúton. Mikor hozzájuk közeledtem felismertem, hogy magyarok az illetők, bár nem dévai születésűek. Isten tudja, miért kellett románul beszéljenek a zsidókkal, akik ettől eléggé felborzolódtak. Sikerült elkerülni az összeszólalkozást, néhány zsidó nagy sajnálatára.

“Osztán vót a telepen, akkortájt, pár romány család. Ezen családok fijaji eljártak velünk énekelni. Ojan jól beszéltek magyarul, hogy akármejik banda bévállalta őköt. Ejen vót a Miron Alberték csalággya. A fijuk es, a szülők es erőst jól szóltak magyarul, egy küjjelálló nem es tutta vóna, hogy ők rományok.” (L.G-P.)

A 2006-os év végén szomorúan vettük tudomásul, hogy a hagyományos karácsonyi katonajátéka, vagy ahogy az utóbbi 50 évben ismerik a “zsidózás” elmaradt. A XVI-XVII századi eredetű, archaikus elemekkel teletűzdelt énekek és versek bemutatása – 120 éves dévai ittléte alatt – nem először szünetelt. Kisebb-nagyobb megszakítások még voltak a karácsonyi leányénekelésben, függően vagy függetlenül a dévatelepi ifjúság óhajától. Azonban hagyományunk és bukovinai székely identitásunk megőrzésében fontos szerepe van a katonajátéknak.
Örömmel észleltem már 2007. október végén a telepi legények készülődését, népcsoporti örökségünk továbbvitelére. Úgy a legények kis-, mint nagycsoportja számtalan akadályt kellett legyőzzön ahhoz, hogy Jézusunk születése napját hagyományosan megünnepeljük, bukovinai szokásainkhoz híven.
A kívülállók részéről is nagy volt az érdeklődés, számtalan család várta az utcákon - házaknál a csoportok felvonulását, szerepelését Mindenképpen dicséretet érdemel az a három leány és szüleik, akik az énekeseket befogadták: Dobrán Enikő, Szemcsuk Franciska és Szőts Tímea. Továbbá nem kisebb elismerésre méltó az a két csoport fiú, akiket szakszerűen vezettek - a nagyrendnél - Miklós Bálint, Sebestyén Ferenc (katonák) és Kovács Zoltán (beköszöntő), a kis bandánál Sebestyén András, Szabó István (katonák) és Mihály János (beköszöntő).
A telepiek közül kerültek ki a zenészek is, Domokos Balázs, ifj. Kásler Gábor, Szőts Béla és öccse Szőts Jakab is, akik több mint méltányos áron segítettek be a szokás továbbviteléhez.

Utószó

Miről írhatnék az utószóban? Arról, ami volt, vagy arról, ami lesz, kellene, legyen? Arról, amit elvesztettünk? A telep átélte a két világháborút, és mégis megmaradt. El kellett jönnie az 1979-80-as éveknek, hogy mindent, vagy majdnem mindent elveszítsünk. Milyen értékek vesztek el, amikor a házakat lebontották? Régi iratok, könyvek, rokkák, fonók, osztováták, tulipános ládák, kasztenek, sifonok, festett bútorok, szokások, és még mennyi! Milyen fájdalom volt az, amikor a házadat szemed láttára verték szét! Azt a házat, amit te, vérző kezekkel, falatot elvonva a szádtól, gyermekeidtől építettél fel! És akkor körbefogtak a haszonlesők, mint a dögkeselyűk. Hányszor építettek apáink már házat? Székelyföldön, Csángóföldön, Moldvában, Bukovinában, Déván, Hertelendyfalván? Hát átok van ezen a népen, vándorlásra van ítélve, hogy sehol sem lel magának hazát? Csak Kanadában, Ausztráliában, Mexikóban, Olaszországban? Milyen haza az, nekünk? Mostoha. Mert eltűrnek bennünket, de sohasem leszünk olyanok, mint ők. Mikor ér véget, ennek a népnek, a Kálváriája? Akkor, mikor mind ketrecbe, tömbház lakásba leszünk zárva, vagy akkor, mikor elénekelik nekünk, hogy: megkörnyékeztek engem a halál félelmei?
Csak állok, és gondolkozom. Talán még azt sem érdemes tennem. Mert vannak a telepen olyan emberek, akik már nem tudnak sírni. Elapadt már a könnyük is, nemcsak a reményük. S akkor micsoda, ehhez képest, egy katonajáték?
Vajon még összegyűlnek-e valamikor a telepi kultúrotthon udvarán a fiatalok úgy, mint az én időmben volt? Berendezhetnénk-e annak az valamelyik helységében, egy tájházszerű szobát, a telepen megmaradt értékekből? Bízom ebben is, bízom az Istenben is. Mert Ő nem hagyott el minket soha, és mi sem Őt. Lehet, hogy azért létezünk, vagyunk még meg.

Zaklatások

   A következőkben leírtak érzelmi hatást válthatnak ki, így a gyengébb szívűek-lelkiek ne olvassák tovább, mert kellemes emlékeket idézhetnek fel.

   Ezelőtt vagy 40-45 évvel nem igen tudtam, hogy mi a zaklatás. Még zaklattak néha a bálban vagy a nagyszünetben, de ezeket helyi szinten elrendeztük. Azonban mások előbb voltak, és egy érdekes dolog hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem lehet egy virággal sem valakit megérinteni, ha az érintett személy részéről erre nincs engedély.

   Közel voltunk Farkaslakához most 22 éve, és lányaimmal, egyik 10 másik 15 éves, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Tamási Áron szülőházát. Oda érkezünk, a kapu, az ajtó nyitva, de nem illik csak úgy bemenni, Rövid időn belül egy idős, 80-on felüli anyóka ballag hozzánk. Köszönünk magyarul, mert arrafelé úgy illik, és bemegyünk. Magyaráz a mama, bölcső, ágy, kondér, stb, és megállunk egy csoportkép előtt. Mondja: az ott Gáspár, majd Áron, utána én vagyok…Látja, a meglepetést és pontosít: Erzsébet vagyok, a Tamási Áron húga. Hát ez kellemesen érintett mindhármunkat. Mikor jövünk el, kissé félve megkérdezi tőlem: megcsókolhatom ezt a két szép leánykát? Persze a „csókot” nem úgy értelmezte, mint a szerelmesek. Meg, hogyne, mondom, de miért kérdezi? Hát azért, mert nemrég volt ott egy külföldi busz, ott is volt egy szép kislány, akit meg akarat csókolni, de az anya ellökte. Eljövünk. Gondolkodom én, hogy vajon miért félthette az illető nő lányát a 80-on felüli mamától? Aztán rájöttem, hogy ez zaklatásnak minősülhet, akár szexuálisnak is, bár nálunk akkoriban az ilyesmivel nem igen törődtek.

   Hát nagyot fordulat a világ. Korosztályunk és még az előttünk levők is fiatalkorunkban minden alkalmat megragadtunk, hogy bulizzunk: karácsony, szilveszter, május 1, augusztus 23, születésnapok, mindig volt rá alkalom. Hogy ott mik mentek végbe, a mostani törvények szerint az összest le lehetne tartóztatni. Mert voltak ott, főleg amikor a villany kialudt, zaklatók, zaklatást provokálók, és zaklatottak, csúszkáltak a tenyerek és csattantak a pofonok a túlzásba vitt zaklatásért. Azonban senki sem tett feljelentést. Szép idők voltak akkoriban, de ennek már vége.

 A múltkor valaki azt kérdezte, hogy szeretnék-e még egyszer gyermek lenni? Habozás nélkül válaszoltam: a mostani körülmények között nem. Bár a mi gyermekkorunkban nem volt gyermekvédelem, külön gyermekpszichológus, gyermekügyvéd, gyermek sürgősségi szám és ilyesmik, dolgoztunk is eleget, mert kellet vizet hozni, keretet ásni, udvart seperni, tyúkpajtát meszelni, kihordani a disznók alól, szőnyeget porolni és effélék, de sokkal szebb gyermekkorunk volt, mint azoknak, akik ma egymás mellet ülnek a padon és küldik egymásnak az sms-t, ahelyett hogy szólnának egymáshoz.