Tomnátik
A pórnép vándorlása évszázadokon át sohasem került feljegyzésre, az egyszerű emberekről nincsenek jelentések, csak abban az esetben, ha az elvándorlás tömeges volt.
Közismert, hogy Moldva északi részén már akkor éltek magyarok, amikor osztrák uralom alá került. A mai napig megmaradtak olyan helységnevek, melyek hangzása magyar eredetre utal: Szamoska mellett Korpács, Buda, Talpa, továbbá Ungurény, Bajsza, Bálinc, Szövény, Dávidája, Jonáseni. Hogy az itteni magyarsággal mi történt, az rejtély. Beolvadtak-e az egyre sokasodó románságba, vagy elvándoroltak? Tény az, hogy napjainkban egy magyar sem létezik az említett helységekben.
Az új tartomány első katonai kormányzója, Karl Enzenberg, népszámlálást végeztetett 1778-1779 között, a bekebelezett területen. A magyar írók szerint két, magyarlakta falu alakult meg Bukovinában, 1776-1777-ben, úgymint Istensegíts és Fogadjisten. Az elsőben, Enzenberg listái szerint (1778. január 27.), már 51 család élt, akik 1761-1773 között költöztek a faluba. Fogadjistenben pedig 66 család lakott, akik 1750-1772 között telepedtek a faluba. A két falu lakossága zömében magyar, leginkább Székelyföldről származik, a mostani Hargita, Kovászna és Maros megyék területéről.
Bár sok román települt Erdélyből Bukovinába, a telepesek között elvétve más vidékekről is érkezett magyarok is akadtak. Az összeírásokból kitűnik, hogy ezek a családok többnyire a mai Beszterce-Naszód megye falvaiból vándoroltak el (17-18 helységből). Továbbá Máramaros megyéből (5 faluból), Szilágy megyéből (1 falu), Kolozs megyéből (3 falu), Bihar megyéből (1 falu) Szatmár megyéből (2 falu) és a magyarországi Túr megyéből 2 család. A népszámlálás időpontjában és annak előtte már magyarok laktak Bălăceana faluban (Kozma János, Bakó László, Bakó Antal, Szász Antal 1765-1772 között), Berchişeşti-ben (Antal Mihály, Molnár Mihály 1765-1775 között), Dornavátrán (Bomóházi János és Zakariás Dániel 1761-1778 között), Iaslovăţ-ben (Gergely János, Gergely Máté és Buda János 1762-1771 között), stb.
Magyarokat jeleztek azonban más helységekben is 1785-ben: Szolká-n 9 család, Liteni-ben 8 család, Milisăuţ-ban 5 család, Ilisesti-ben 4 család, a dragomirnai Mitók-on, Szucsáván, Zăhăreşti-ben és Iacobeni-ben pedig egy-egy családot. Ezek az úgymond “szórvány” magyarok idővel elköltöztek, kihaltak vagy beolvadtak. Feltételezhető, hogy többen közülük a megalakult magyar községekbe költöztek be.
A magyarok első szervezett telepítése Bukovinába 1776-ban kezdődött. A kitelepítése előtt, a bukovinai földek megtekintésére Moldvából 1776-ban kiment egy hattagú bizottság járt Tamás Albert zamackói (Szamoska, románul Zamostea) bíró vezetésével.
A komisszió elégedett volt a földekkel és örömmel tapasztalta a német hatóságok jóindulatát is a bujdosó magyarok iránt. Az első telepesek a Szeret mentéről jöttek, és 1776. november 6-án megalapították az Istensegíts és Fogadjisten falvakat két, az elsőt a nagyjából kihalt Cibény és Perlisény helyére, a másodikot Iacobesti falu meghosszabításában, Unter-Millischeutz mellé. Ez a szervezett csoport, vagyis 100-110 család, Zamackóból (Szamoska) és környékéről jött. 1777. év március 8-10-én újabb csoportok lépték át a bukovinai határt. László János feljegyzései szerint ezek 9 moldvai faluból jöttek. A két új településen, 1778-ban már 1468 székely-magyar lélek van, 930 férfi és 538 nő.
1786-ig több magyar falu alakult meg Bukovinában. Itt már a történészek és krónikások véleménye nagyon eltérő. Egyedül csak 6 falu létezésében egyeznek meg: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva, Laudonfalva. Több forrás említi Laudonfalvát, melynek mostani elnevezése Balkautz. A név forása itt is eltérő, mert egyesek Laudon generális nevéről valónak veszik, míg a szájhagyomány Dícséretfalvának nevezi. És jön a kérdés: milyen érdeme volt a generálisnak a telepítésekben, hogy róla falu neveztek el?
Gegő Elek 1838-ban hét magyar falut említ, de köztük nem szerepel Laudonfalva: Andrásfalva (700 személy), Boldogfalva (7-800 lakos), Hadikfalva (1646 lélek), Istensegíts (1292 személy), Fogadjisten (700 lakos), Józseffalva (300 lélek) és Magyarfalva (600 személy). Andrásfalva elnevezéséről is több változat kering. A legtöbb forrás Hadik András nevéről származtatja a falu nevét, de nincs tudomásom írásos bizonyítékról. Ez nagyjából egyez a szájhagyománnyal, de létezik egy másik legenda is, amely szerint a falu lakosaival betelepedő, és általuk nagyon szeretett András nevű bíróról kapta nevét. Érdekes módon, egyik bukovinai kutatásom során egy helybeli idős, román asszony is az András bíró változatát mesélte el nekem (2007-ben). Honnan tudhatta a román nő a magyarok legendáját? Bármennyire is szerették a magyarok Hadik Andrást, személyes véleményem szerint a második változatban létezik logika. Mert mikor kezdtek megjelenni az első írások, amelyek Hadiknak tulajdonítják az elnevezéseket? Hány évtizeddel a halála után? Nehéz kérdés, már csak azért is, mert egyik változatra sincs írásos bizonyíték. És kutatni sem könnyű, mert megrögződött az emberekben az első változat, nehezen képesek a másodikat feldolgozni, elfogadni. Magába véve az is elég furcsa, hogy a bécsi közigazgatás beleegyezett abba, hogy Hadikról két helységet nevezzenek el, és József császárról egyet. Különben Johann Polek, Jerney János (1844-1845 között) meg sem említi Hadikot.
Boldogfalva és Magyarfalva. Két gyönyörű nevű falu, de sajnos nem tudjuk őket betájolni. Sokkal inkább könnyebb a helyzet egy később alakult faluval, Tomnátikkal. Erről a következőket írja Sántha Alajos: „..hogy Andrásfalvából és Hadikfalvából szakadt ki 1826-ban vagy 30 család, akik fenn a havasokban Falkó mellett Tomnátik magyar telepet alapították. Tomnátik tulajdonképpen egy hegy Karlsberg német falu mellett. Ennek a hegynek tisztásán volt a kis magyar telep. Itt szenet égettek, faedényeket készítettek, lehozták a Szucsáva völgyébe és eladták. Ezek a telepesek azonban rövidesen visszatértek elhagyott falvaikba…Többen haltak meg belőlük ott. Misére és más lelki ügyekben rendszerint Andásfalvára jöttek. Az utolsó tomnátiki asszony Andrásfalván halt meg a világháború után. Erdős Máriának hívták.”
A korabeli írásokban fellelhető neveket tanulmányozva rájöhetünk, hogy a telepet zömében andrásfalvi reformátusok alkották. Ezek a telepesek csak az egyre nehezedő adók elől szökhettek meg. Mert földekről nem igen beszélhetünk az erdő közepében. Helyzetük kilátástalan, mint a magyar országgyűléshez intézett levelükből kitűnik”…Tomnátik nevű rengeteg havas, őserdővel bénőve, hol tsak egy lakó kunyhónak is hellyet lelni szörnyű fárasztó munkába kerül. De szántó föld semmi, rét-kaszáló igen kevés vagyon úgy hogy az a helly tsak száműzetésnek de lakóhelynek éppen nem alkalmas.”
Valószínű, hogy az 1826-os évben távoztak többen Tomnátikba. De tény az, hogy 1823-1825 között ott már születtek gyermekek (Bíró János, Bíró Erzsébet, Erdős József). Bíró Mózes Andrásfalva tiszteletese 1843-ban 20 tankötetes gyermeket említ Tomnátikon, 12 fiút és 8 leányt.
A mostoha körülmények között 1848-ban még kitart 30 család, név szerint a következők:
Tomnátik családfői 1848. január 14-én:
Ssz. Név Ssz. Név
1. Vántsa Josef 16. László János
2. Kováts Josef 17. Daradits Ignác
3. Kováts György 18. Daradits János
4. Kerekes Sándor 19. Szakáts Josef
5. Balog István 20. Erdős Josef
6. Nagy Ferencz 21. Rátz Pál
7. Kelemen István 22. Daradits István
8. Kemén György 23. Kerekes István
9. Simon Mihály 24. Varga György
10. Kováts Josef jun. 25. Német Ferencz
11. Katona Josef 26. Bíró Mihály
12. Kováts Ferencz 27. Kerekes Márton
13. Szakáts Márton 28. Német Mihály
14. Finna Mihály 29. Biszak György
15. Fábián István 30. Kováts Josef
A kis közösség tagjai elszigetelten és magukra hagyva tengették életüket a havasokban. Elzárkózottságuk folytán az is előfordult, hogy a gyermekeik nemcsak Tomnátikon születtek, hanem útközben is. Mert miként magyarázható meg az, hogy Kemény Sámuel (apja György, anyja Varga Anna) Vicov-on született 1836. november 23-án és Daradics Teréz (apja István, anyja Zsók Anna) Straja-n 1844. február 10-én? Mind a két helység Andrásfalva és Tomnátik között helyezkedik el. Az is biztos, hogy paphiány létezett, másképp nem értelmezhető az, hogy Kerekes István és Csíszer Rozália csak 1859-ben esküdtek meg, amikor már a nyolcadik gyermekük született.
Az istensegítsiek levele a Szent István Társulathoz 1857-ből csak hat magyar falut említ meg: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva és Tomnátik. Rá egy évre, 1858-ban, Bíró Mózes Andrásfalva kiváló tiszteletese a bukovinai protestáns egyházi és iskolai ügyeket jellemezve a tomnátiki lakosokat is megemlíti. Szerinte ekkor 13 tiszta helvéta család és 5 római katolikus elegy élt Tomnátikon. Ugyancsak 1858-ban jelent meg egy cikk a Vasárnapi Újságban Göndöcs Lajos tollából. Nagyon borúlátóan ír a havasi faluról és semmi jövőt nem jósol neki. Amint írja, a falu az asszimiláció veszélyének van kitéve: „..van még Tomnátik, mely sokkal később támadt, azonban Fogadjisten és Tomnátik szintén nem sokáig lesznek magyar faluk, mert már nagyon eloláhosodtak…”
Jól-rosszul, de kitart a tomnátiki közösség. Bíró Mózes 1860-ban is megemlíti őket. A következő évben a havasokban létrejött presbitérium tagjainak névsorát is közli: Kemény György, Kemény György (más), Varga József, Rátz János, Kerekes István, Bíró Mihály, Kovács József, Kovács József (más), Kovács György, Kemény Ferenc, Kemény János, Varga András.
1863-ban Druzsbáczki György Józseffalva akkori papja levelet ír a bukovinai magyar falvak helyzetéről. Tomnátikról írva, jellemzi annak kegyetlen sorsát: „hatodik helység Tomnátik vagy Falkó, 180 lélekkel fiókegyház, Andrásfalvához tartozik, melytől 6 mérföldnyire van, templomuk, iskolájuk nincs, az andrásfalvi lelkész évenkint meglátogatja szegényeket, majd azt lehet mondani, hogy mint vadak élnek.”
A lakosok száma azonban rohamosan csökken, mert Bíró Mózes 1866-ban már alig 55 személyről tesz említést, de érdekes módon hét magyar faluról ír:„...Bukovinában vagyon hét falu, melyeket József császár alatt oda telepített magyarok építettek…” Melyik lenne a hetedik? Majd Tomnatikról írva arról tudósít, hogy lakosai elszéledtek vagy visszaköltöztek Andrásfalvára.
1880-ban, amikor komolyabban felvetődött a hazatelepítés gondolata már Tomnátik sehol sem szerepel, megszűnt létezni. Adatok hiányában csak találgatni lehet, hogy tulajdonképpen mi is történt a tomnátiki lakosokkal. Valószínű, hogy többen közülük más vidékre vándoroltak el. Akik azonban Andrásfalvára költöztek vissza, csak akkor tehették ezt meg, ha ott elegendő föld állt volna a rendelkezésükre. Az anyakönyvekből kiderül, hogy többen közülük Alt-Fratoutz-ra költöztek. Valószínű, hogy jutott belőlük Karlsbergbe és Straja-ra is. Az 1883-as kitelepítéskor az andrásfalviak (akárcsak a többi magyar falu lakósai), az Al-Duna vidékére leginkább a földhiány miatt költöztek. Az így megüresedett ingatlanokba és telkekbe a tomnátikiak költözhettek be.
Az eddig fellelt adatok szerint az utolsó magyarok, akik Tomnátikon haltak meg, a következők: Kovács Ferenc (1870), Bikfalvi Rozália (1871), Erdős József (1872), Kerekes Katalin (1872), Kemény Mária (1873).
Mivel Tomnátikhoz legközelebb a karlbergi (Gura Putnei) katolikus egyház volt, ennek anyakönyveit tanulmányozva (1802-1853 között) a következő rövid következtetéseket vonhatjuk le:
KARLSBERG (1843-1853)
Papok:
Ignatius Fridl (1838. szept. 8-ig)
Josef Franzel
Zach. Ledergens
Michael Skawinsky
1. Csak a születések kerültek bejegyzésre. Ezek néha átíródtak az andrásfalvi vagy hadikfalvi anyakönyvekbe.
2. Bábaasszonyok nincsenek beírva, valószínűleg nem voltak.
3. Halottak sem kerültek említésre, és itt két lehetőség valószínű: vagy a telepesek temették el őket a hegyekben, vagy behozták őket vagy 30 kilométert a magyar falvakba.
A karlsbergi anyakönyvben említett magyarok 1842-1853 között:
1842. Kozma András - Herceg Apollónia - 1842. március 8.
László János – Dávid „Tóth” Katalin – 1842. augusztus 5.
1843. Kerekes Sándor - Tamás „Bege” Teréz – 1843. február 17.
Kovács József – Szabó Ilona
Erdős József – Gál Anna
1845. Daradics István – Zsók Anna
Biszak György – Kerekes Klára
1846. Rácz János – Bíró Erzsébet
Fábián István - Molnár Klára
Kerekes István – Sebestyén Klára
Kerekes (Pásztor) Mihály – Erős Anna
Balog István – Bíró Katalin
1847. Kovács József – Bikfalvi Rozália
Kovács József –Illés Teréz
Német János – Kemény Mária
1848. Kemény János – László Rozália
Daradics János – Molnár Katalin
Kelemen Ignác – Tamás Teréz (meghaltak 1848-ban, temetve Wikow Inferior-ban)
1849. Szakács József – Dávid „Tóth” Klára
1850. Váncsa András – Német Rozália
Varga József – Palkó Júlia
1851. Kerekes Márton – Váncsa Anna
Kerekes István – Csíszer Rozália (Czyser)
1852. Korodi Péter – Kovács Mária
Szakács István – Erdős Katalin
1853. Kemény György – Nagy Anna (Notferenz, tulajdonképpen: Nagyferenc )
A tomnátiki kivándorlás nem volt az egyetlen az andrásfalviak életében a XIX. században. Sokan költöztek 1845. után a szomszédos Ó-Fratócra. Az említett évekből tanulmányozott anyakönyvekben a következő magyarok szerepelnek a faluban:
1845-1849.
Daradics József, Biszak József, Gáll Pál, Tokó Anna, Palkó István, Kásler János, Daradics György, Daradics, Ferenc, Szentes János, Gombos József, Tóbiás Péter.
1865-1870.
Szentes Domokos, Szentes Katalin, Erős József, Biszak Mihály, Szabó József, Kovács Mihály, Vántsa János, Varga Gergely, Kozma Katalin, Sebestyén János, Biszak József, Kovács József, Rantz István, Kerekes Márton, Szentes József, Tokó András.
Később is átlépték a magyarok az öt megmaradt magyar falu határát. Az 1910-es bukovinai népszámlálás Szátu Máre helységben 135 magyar személyt, és Új-Fratóc-on (kb. 5 km. Andrásfalvától) még 82 személyt tüntet fel.
Tomnátikon több református élt, de voltak a környező településeken is. Itt azokra vonatkozok, akik az andrásfalvi anyakönyvben beíródtak: Újvári József (1779 -1806. júl. 20) Szucsáván, Kiss Mihály (1759 – 1804. feb. 1), Asztalos István (1771 – 1820. ápr. 21) Krassai Márton (1762 – 1836. jan. 16), Kovács Pál (1839 – domicilia in Radaoutz), Radócon. Kántor Zsuzsanna (+ 1841) Szereten, Brod Gáspár (1837), Mang Frigyes (1839) „colonist in Satulmare.” Értékesek azok a bejegyzések, amelyek az illető származási helyét határozzák meg: Kiss András (siculi armalisto ex pago Beresedi, Sicali Marus), Tóth Sándor (ex. Erdőhegy Comitatus Aradensis in Hungaria, miles gregorius Regimintis Equitam Huszar 9 Caesaris Nicolai dicti), Nagy András (ex. Barátos Sedis siculicalio Háromszék in Transsylvania), Barna András (Incola in Thorda Civitate Transsylvania), valamint a Szabó László (1757 – 1835. júl. 9. Andrásfalva) foglalkozása „Dominis Forrestis Dominii Petroutz ad Sereth et Inspector Curator.”
Források:
1. Suceava, a Lumea Carpatica. 2002. I. szám.
2. Hrenciuc, Daniel -Maghiarii în Bucovina 1774-1941”, Editura Princeps Iaşi, 2006.
3. László János - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Kiadatlan, számozatlan gépelt irata.
4. Foki – Solymár – Szőts-Források a bukovinai székelyekről, Babits Kiadó Szekszárd, 2000-ben.
5. Sántha Alajos – Bukovinai magyarok, Szőcs Lajos Könyvnyomdája, Kolozsvár, 1942.
6. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. I. évf.13. szám. - Bíró Mózes tollából
7. Göndöcs Lajos - Vasárnapi Újság. VI. évf. 1859.
8. Az andrásfalvi református gyülekezet 1861-1923 közötti presbitériumi jegyzőkönyveinek kötete. Ref. Lelkészi Hivatal, Hidas.
9. Druzsbáczky György- A Bukovinában lakó magyarok állapota. Bukovina, Józseffalva, decz.21.1863. Eger II évf. (1864) I szám.
10. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. IX. évf. (1866) 215-216.