A fúvószenekar.
A bukovinai magyarságban mindig megvolt a kulturális fejlődés és a művelődés iránti hajlam: “ez egy olyan nép, amely jóra hajlítható, csak akadjon, aki bizonyos ideig hajlítsa”- említi meg László János bukovinai telepes gazda, a tulajdonomban levő kéziratában. Sajnos, ilyen ember vagy emberek kevesen tevékenykedtek a magyarok között, a 170 éves bukovinai tartózkodásuk során. Már kitelepedésükkor tanítóhiánnyal küszködtek, pénz sem akadt ezek eltartására, iskolaépületek és tankönyvek sem léteztek. Eleinte a kántor-tanítók igyekeztek, kevés sikerrel, betűvetésre tanítani a gyermekeket. Majd később, amikor állandó tanítók működtek a falvakban, akkor sem volt nagyobb az írástudók száma, és ez nemcsak a tanítóktól függött. Az átlagban 13 hetes tanévben, a gyermekek csak hébe-hóba jártak iskolába, mert kiskorúktól fogva kénytelenek voltak szüleiket segíteni a mezőgazdasági munkákban.
A falvakban tevékenykedő, ideig-óráig tanítókon kívül, a huzamosabban ott tartózkodó papok foglalkozhattak volna a fiatalság vagy a nép művelésével. Ők sem tették ezt. A lembergi Egyházközséghez tartozó, bukovinai, magyar falvakban általában idegen nemzetiségű papokat helyeztek ki, mint Piroch, Zoles, Juscsák, Druzsbáczky, Kubacsek vagy Wisniewsky, akik Druzsbáczky kivételével magyarul rosszul beszéltek. Egyházi kötelességükön-, és híveik lelki dolgaikon kívül a papok semmilyen kulturális ügyet nem karoltak fel. Amiért a bukovinai székelyek kulturális fejlődésben elmaradtak, ez nem csak az ők hibájuk, hanem azoknak is szégyene, akik értük tehettek volna valamit, és mégsem tettek.
Érdekességként említeném meg Györfi Antal, volt sztrigyszentgyörgyi lakosnak a brazíliai Boldogasszonyfalváról, László Ferenc szentgyörgyi plébánosnak, 1931-ben küldött levelét, melynek befejező soraiban elnézést kér fogalmazásáért és helyesírásáért, mivel csak hat hónapot járt iskolába. És nemcsak ő volt az egyedüli, ebben a helyzetben.
Az 1888-1892 között Dévára telepedett bukovinai magyarok esetében sem uralkodtak más állapotok. Szerencséjüknek mondható azonban, hogy néhány művelt és tanult ember felismerte a gyermekekben és fiatalokban rejtőző, kiaknázatlan tehetségeket. Az elsők közé tartozott Dée Andrée Kriszesztémusz Szent Ferenc rendi pap, aki már 1908-ban egy hatalmas, 200 tagból álló, vegyes - férfi és női – énekkart alakított. Nem sok idő múlva, a papot elhelyezték. Tény az, hogy a ferencesek körében dívó, gyakori papcsere, nem volt mindig előnyére a dévai telepeseknek. A Kriszesztémusz áldott munkáját tovább vitték az utána kihelyezett papok. Vallási és kulturális téren dicséretes munkát végeztek dr. P. Kasszián, dr. P. Imeta Károly és P. Szabó Dömjén. Ez utóbbiról még gyermekkoromban is szép dolgokat tudtam meg, az akkori öregektől.
A kórus létre jövése után egy évvel, 1909-ben, Boga János tanító egy műkedvelő gárdát hozott létre, úgyszólván gyermekekből. Boga feláldozta hónapokon át éjjelei felét, mivel a napközben elfoglalt gyermekek csak akkor tudtak próbára menni. Rövidesen bemutatásra került, ettől az amatőr színjátszó csoporttól, “A falu rossza”, “Fehér Anna”, a “Vén bakancsos”, “Felhő Klári”, “A bor” és más színdarabok.
Barabás Endre igazgató - tanító Dévára helyezésével Boga János egy felbecsülhetetlen segítőtársat nyert. Már kihelyezése évében, 1911-ben, Barabás megalakította a Dévai Csángótelepi Ifjúsági Egyesületet. Ennek keretén belül létrejött egy “alkoholellenes szövetség”, mely hivatva volt a józan és megfontolt életre nevelni a telepi ifjúságot, és óvta őket a káros szenvedélyektől. Pár hónappal megalakulása után, az Egyesület ünnepélyes keretek között megemlékezett, a katolikus templomban – 1912. jan. 7-én – a madéfalvi veszedelemről. A jól indult kulturális nevelésnek és a művelődési életnek az I. világháború tette be az ajtót, majd tetéződött ez, a háború után következő impériumváltozással. Hosszú időre megszűnt minden kulturális tevékenység – még a karácsonyi katonajáték is be volt tiltva néhány évre– nem annyira emberhiány miatt, mint inkább azért, mert az új hatalom semmiféle csoportosulást vagy összejövetelt nem nézett jó szemmel, főleg a kisebbségbe került népek részéről. Több kísérlet után, újra beindult a férfidalárda, 1931-ben, Sarkadi Elek karmester vezetésével. Azonban 1938-1939-ben ez is megszűnt, mivel a dalárda tagjai közül sokat besoroztak. A háború alatt jóformán szünetelt a művelődési élet. Ennek végeztével, egy providenciális embernek kellett Dévára sodródnia, ahhoz, hogy valami újra beinduljon a művelődés terén. Ezen ember neve Fleischer Vilmos.
Bánáti német családból származott és a katonasággal került Dévára, mint hadigyerek. Idő elteltével a katonazenekar tagja lett. Megbarátkozott a telepes székely gyermekekkel és felismerve bennük tehetségüket, egyszerűen feltette nekik a kérdést: “Nem akartok tanulni valami zenét?”
A gyermekek kapva kaptak az alkalmon, már régóta elvarázsolták őket a fényes, csillogó hangszerek. Erre Fleischer Vilmos kiválogatta és megtanította a szorgalmas és fogékony gyermeknépet kottára, hangszerelésre és a fúvás tudományára. Történt mindez a II. világháború utáni években. Az első próbák a MADOSZ - nál voltak, vagyis népiesen a “Madóc”-nál, amely akkortájt kultúrotthonnak használtak. Kezdetben a katonaságtól kölcsön vett hangszereken gyakoroltak - játszottak, majd idővel a telepi székelyek gyűjtést szerveztek és megvásárolták a saját hangszereiket: tárogatókat, különböző trombitákat, sípokat, vadászkürtöket, stb. A karmesteri és zenetanári tisztséget Fleischer Vilmos vállalta magára. Nemcsak vezényelt, hanem németes alapossággal naplót is vezetett, a fúvószenekar tevékenységéről. Ebből kiviláglik, hogy a tagokat két csoportra osztotta be: a nagyobb-haladó, és a kisebb-kezdő tagokat magába foglaló együttes. A nagycsoport tagja, 1953. március 13-án, hangszerek szerinti beosztásban: Oprisa János, Szőts Jakab, Zsók Ambrus, Hompot Bandi, Kásler Vilmos, Hompot Mihály, Kásler Miklós, Kajtár Gyula, Zsók László, Kajtár Béla, Hompot Gergely, Zsók Béla, Rothmulka Ferenc, Györfi Márton, Hompot László, Katona János, Sebestyén László, Szőts János, Salamon Árpád, Kásler Gábor, Tóth Gyula, Szitás Géza, Szemcsuk Lajos, Szitás Jóska, Szőts Géza, Györfi Jóska, Zsók Fábián, Szemcsuk Antal, Dávid Jóska, Hompot István, Székely Antal, Strnád Ferdinánd, Zsók Pál, Tóth Antal és Schultz Adolf. A második csoport tagjai: Kajtár Rezső, Molnár Béla, Sebestyén János, Bradean Kornél, Balázs Jóska, Sebestyén Ferenc, Zammer János. Utólag még szerepeltek: Szőts Gergely, Szemcsuk Mátyás, Hompot Lajos, Both Öcsi, Zsók Tibor, Zsók János, Zsók Mózes, Tóth Gáspár, Szitás Lajos, Kosnás István (Stefi) és mások.
Gyakori próbákat tartottak, majdnem minden második nap: például 1953. január 1.-én tartották az 1241. előadást és május 22.-én az 1209-ik előadást. Tulajdonképpen Fleischer a zenekar minden megmozdulását előadásnak jegyezte be, amint ez a hónap végi beszámolókból világosan kitűnik. Ide beírta a kivonulásokat (beleértve a temetéseket is), az igazi előadásokat és az újonnan begyakorolt dalok neveit is. Előfordult, hogy próbákon a gyermekek hiányoztak, ezeket a karmester úgynevezett „szégyentáblá”-ba foglalta be, ahova még a fél óra késéseket is feljegyezte. A táblázatot nem hozta nyilvánosságra, csak magának írogatta. A zenekar átlagéletkora 13-14 év körül forgott 1948-ban. Ezen év július 30.-a és augusztus 3.-a között részt vettek a segesvári és fehéregyházi Petőfi megemlékezésen. Az összeállított repertoár lejátszásához az akkori politikai szervek felülvizsgálata és jóváhagyása szükségeltetett. A Segesvár utcáin lezajlott felvonulásukat is, a hatalom árgus szemei kísérték, akárcsak Fehéregyházán, ahol Balogh Edgár, akkor fiatal író, is felszólalt. Hazaérkezve Dévára, kötelesek voltak beszámolót készíteni, a helyi politikai vezetőknek , melyben leírták, hogy a zenekar tagjai-úgymond-„…hozzájárultak…a szebb és boldogabb szocialista életforma megteremtéséhez, a nagy forradalmárok, Marx, Lenin, Sztálin vezetők útmutatása szerint”. Aláírta a zenekart elkísérő megyei kiküldött, Fazakas Sándor, a helyi szervek kiküldöttje, Lovász Antal és a karmester.
Valószínűleg a gyermekek nem értették, hogy milyen életbevágóan fontos szerep jutott nekik, a boldog szocialista életrend megteremtésében, minthogy arról sem tudhattak sokat, hogy ki volt Marx és Lenin. A gyermek azonban gyermek marad. Ennek majdnem komoly következményei akkor mutatkoztak, amikor 1953. február 23.-án, a Szovjet Hősök tiszteletére rendezett felvonuláson az öt flügelkürtös elvihogta a belépést. Gyermekésszel nem foghatták fel, hogy milyen utóhatással járhatott volna, a magyar zenekar, német karmesterrel, a Szovjet Hősök emlékére rendezett parádén „elfújt” zenének, alig nyolc évvel a világháború befejezése után.
Fleischer Vilmos igényesnek mutatkozott a zenekarral szemben. Feljegyzései szerint, ritkán bizonyult elégedettnek a csoportok szerepléseivel, eredményeivel és a gyermekek viselkedésével. Olyan is akadt, amikor egyik nebulóról azt írta (ne felejtsük el, hogy német származású): „kitetem, mert nem akart tanulni”. Amíg ő mélyen átérezte a zenét, addig a gyermekek csak szórakozást láttak benne.
A zenekar nem elégedett meg csak a dévai fellépésekkel, hanem turnékra is elindult. Ezeket egy Kanizsa nevű egyén szervezte, rövidebb távolságra busszal és hosszabb utakra pedig hálókocsis vagonokat foglalt le, a zenekar 30-33 tagja számára. Turnéjuk során felléptek Lugoson, Temesváron és Karánsebesen, majd Moldva különböző városaiban.
Amatőr versenyeken is sikerrel léptek fel, Gyulafehérváron, Vajdahunyadon, Pusztakalánban, Temesváron, Resicabányán (I. helyezés), Szucsáván, Kolozsváron és Bukarestben, a Cismigiu parkban (I. helyezés).
A zenekar felállításában minden hangszernek kijelölt helye volt. A ritmust a karmester intette, továbbá segítette őket ebben a nagydob, a basszus és a lépések. Igen, a lépések. Egyféle ritmusa volt a lépéseknek felvonuláskor és más temetéskor. Mert sok telepi embert – és nemcsak - elkísért a fúvószenekar utolsó útjára. Habár ilyenkor megfizették a zenekart szerepléséért, azért a tagok között volt egy hallgatólagos megegyezés: ha elsőágú rokona volt a zenekar tagjának az elhunyt (apa, anya, após, anyós vagy testvér), akkor ingyen zenéltek.
Lányai biztatására és Gróza Péter segítségével, Fleischer megalakította 1952-ben az állami, színházi zenekart. Az 1956-1957-es években működött a fúvószenekar, a színházi zenekar és énekesek is tevékenykedtek, majd 1958-tól kezdve csak a színházi zenekar maradt meg.
Mikor az állami zenekar létrejött, felerősítették ezt néhány emberrel, mint: Turel, Spiru, Iordache, Albu, Puiu Herlea, Popa Vasile, Moţoc és a Valcser testvérek.
Fleischer Vilmos visszavonulása után – betegsége miatt - Misu Strâmbăreanu került a karmesteri tisztségbe, majd a színháznál Kiltzer József karmesterkedett.
Sajnos, a valamikor aranykorát megért zenekarból, ma alig lehetne néhány tagot összegyűjteni: többen elhunytak, mások betegek és idősek. Az öreg kották is megvoltak, néhány évvel ezelőtt. Érdekes módon tűntek el: a zenekar egyik tagjának, id. Kásler Gábornak a feleségét, Domokos Ágnest temették. Mikor az elhunytat a kápolnából a sírhoz kísérték, a zenekar tagjai, a kottákat a kápolnában hagyták. Mire visszatértek utánuk, eltűntek onnan. Ki és miért, főleg hogyan merészelt lopni egy kápolnából? Az máig nem derült ki.
Bebizonyosodott a zenekar tevékenységével is, hogy tehetséges a bukovinai nép, csak lelkes vezetőre van szüksége. Ilyen vezető, útmutató volt Fleischer Vilmos is. Lánya, Erzsébet, értékes adatokat, feljegyzéseket őrizett tőle, készítgette kiadásra. Sajnos a halál megakadályozta ebben. Néhány éve (2005), fúvószenekaros megemlékezést szerveztek, a dévai Magyar Házban, Fleischer Vilmos tiszteletére. Róla kérdezgetve a zenekar egykori tagját, id. Kásler Gábort, azt felelte: ”Fleischer? Olyan nem lesz többet soha, senki, mint Fleischer volt! Azt senki sem tudja megtenni, amit ő megtett.”
Néhai id. Kásler Gábor (1938-2010) és Mészáros Fleischer Erzsébet (1937-?) emlékére.