Akiért a harang szól, vagy kinek a harangja szól?

   Néhány évvel ezelőtt megkértek, hogy szerkesszek 2-3 oldalas összefoglalót, a bukovinai székelyek történelméből. Megjegyeztem, hogy ez nagyon tömör lesz, és bizony sok minden kimarad, majd kérdeztem, hogy mire használják? Arról volt szó, hogy egy politikus ismerőse nagyon akart szerepelni valamerre, és neki ez a téma borzasztóan excentrikusnak tűnt. Hát nem utasítottam vissza, de intettem őket, hogy szóljanak az illetőnek, hogy ez a legrövidebb út, hogy valaki lejárassa magát. Miért, kérdezték meghökkenve? Azért, feleltem, mert ő csak azt tudja, amit leírtam neki, de ha a közönségből valaki olvasottabb, egy vagy több kérdést tesz fel, arra nem lesz képes válaszolni, mert oda tudni kell, nem olvasni. Nem tudom, mi lett belőle, de mivel egy híres politikus ismerőse, lehet nem merte senki kérdezni, és megúszta. Akad azonban olyan, akinek nem kell szerkeszteni, mert valami múzsa megszállja, s akkor álmaiból valóságot hoz össze. Így történt nemrég. De ne vágjunk a dolgok elébe.
   Személy szerint mindig örömmel fogadom, ha valaki, bármi új dologgal jön elő, ami bukovinai őseinket és történelmüket illeti. Az is szokásom, hogy magam is ellenőrizem az újabb adatokat vagy felfedezéseket, mert sok, valótlan dolog jelent meg rólunk, mint egykor Sántha Alajos író mondta nekem személyesen Csátalján. Ez volt az ok, hogy megírta könyvét, a Bukovinai magyarok címmel.
   Történelmünkben mindig fontos szerepet játszottak a harangok. Jeleztek misét, temetést, rossz időt, veszedelmet, vagy bármit, amit a közönség, a lakosok tudomására kellett hozni. A harangöntés kiváltságos mesterség volt, tudomány, anyag, minden összejátszott egy jó, behangolt harang elkészítésében. A legtöbb harangnak a születési bizonyítványa, vagy keresztlevele, magára a harangra íródott ki: ki öntötte, mikor, kinek vagy ki tiszteletére, ki pénzén, stb. Egykor a nemesek, főurak öntettek és ajándékoztak harangokat, mert azoknak előállítási költsége nagy volt, egy kisebb közösségnek nem volt anyagi lehetősége a költségeket fedezni. Így volnánk egy haranggal, amit egy bukovinai kis falu, mintegy 25 ház közössége rendelt, a hírek szerint, nem is akár honnan, hanem egy közel 800 kilométerre dolgozó harangöntőnél. Már az is csodálatos, hogy milyen messziről rendeltek, amikor Erdélyben, félúton, abban az időben, 5-6 haragöntő is dolgozott. Az érdekes az egészben az, hogy akkor rendeltek harangot, amikor a faluban nem volt templom, plébánia, pap, és maga a közösség még leányegyházként se működött, vagyis 1805-ben. A szomszéd falu, ahova tartozott és 5-6-szor volt nagyobb, csak a császár 1811. június 27-én kiadott és aláírt 5159. sz., számú rendeletével lett plébánia, ennek temploma is alig 1800-ban készült el, fából. (Forrás: Johann Polek - „Zur Frage der Errichtung einer römisch-katholischenn Pfarre zu Czernowitz” 1909).
A folytatás úgy van, hogy mivel rendeltek harangot, kellett templomot is építeni. A szóban forgó templom Piroch Ignác pap kezdeményezésre, és jóformán pénzére épült, aki 1836 után szolgált a szomszédos anyaegyházban.

   Azonban meghökkentő, hogy a katolikus közösség olyan harangot rendelt, amire az van írva: NEOSOLII CURAVIT COMUN. EVAN. vagyis kizárólag az evangélikus közösség vigasztalására, és a helység neve, amelynek készült Dovalló (Dovallovensis latinul), amely egykor Liptóújvár település része volt, és valamikor az 1970-e években olvad bele. Persze a harang, mint minden becsületes egyházi kellék, romantikus eseteken is átesett később. Leemelték egy olyan toronyból, ahol sose volt fenn, és nem létezett, mert a falunak alig 1836 körül épült egy vályogtemploma, és haranglába. De lehozták. Lajtorja, egy ember csak úgy leakasztotta, mint kolompot a tehénről. Mit számít egy embernek egy harang. Kemény emberek voltak őseink, még Arany János Toldija is megirigyelhette volna őket.
   Nos, majd elkerülve minden ellenőrzést, először a szomszéd faluba vitték, mert a közösség ott szállt vonatra 1941-ben. Majd a határnál se találtak rá, mert úgy-e a székely leleményes, és képes úgy elrejteni egy harangot, hogy azt csak 730 kilométer után veszik elő. Aztán eltűnik az egyházi kellék, mert némely harangnak van ilyen rossz szokása, hogy később újra megjelenjen, ünnepélyesen, mert jövőre lesznek választások. Akinek van unokája, készítheti az esti mesét. Találhatunk ki újabbakat is, mert senki se ellenőrizi a valóságot.
Az illető falu templomáról az utolsó jelentés 1960-ból származik, ami pontosan leírja szerkezetét: a templom vályogból van építve (szó szerint agyagból), zsindellyel fedett, méretei 10x6 méter, ablakok és ajtó nélkül, a tető be van szakadva és nagyon korhadt, állapota nagyon rossz. (Preot I. C, Radóc, 1960. január 15. Ikt. 1865/1960).
   Érdekes, hogy az ilyen személyes és hősies összekötések bizonyos tárgyakkal nem új keletűek. A dévatelepi templom is úgy lett egyesek szerint, hogy egy este anyóka azt mondta apókának, hogy: kéne nekünk egy templom. S apóka azt felelte: akkor csinyálunk egyet. S így lett a Telepnek temploma. Nekünk templom, másoknak harang.
   Ilyen történelem után bátran állíthatjuk: nekünk beharangoztak. Vagy beharangoztunk mi saját magunknak.

A harang teljes felirata

A latin felirat:
ERUDIT F. LITMAN NEOSOLII
*****************
CURAVIT COMUN EVAN
*****************
DOVALLOVENSIS
.
Magyarul: öntette vagy öntötte F. Litman kizárólag a Dovallói evangélikus közösség vigasztalására.