Vándorbottal

    Nem egy esetben halottuk, és még a szakirodalomban is elterjedt, hogy a magyaroknak a románok viselkedése miatt kellett távozniuk Bukovinából a második világégés elején. Ez úgy lenne igaz, hogy nem az egyszerű románok miatt, hanem a román közigazgatásért és az akkori magyar politikáért. Az se mellőzhető, hogy az ilyen adminisztráció az összes romániai kisebbséggel azonos módon bánt, nemcsak a bukovinai magyarokkal: szászokkal, székelyekkel, németekkel, örményekkel, zsidókkal, bárkivel és bármivel, ami nem volt román és ortodox. Kétségtelen, hogy akkor is voltak nacionalisták vagy sovinok, hiszen ezek a mai napig nem pusztultak ki, de nem lehet általánosítani, vagy a köznapi többséget vádolni. Másfelől furcsa nekem az a nagy önsajnálás is, ami az akkori eseményeket illeti. Ha állítjuk, hogy eredetünk székely, akkor nem sirassuk magunkat, mert a székelyeknél ez nem szokás. Ne alakítsuk át a reális történelmet folklorrá.
   Alkalmam volt számtalanszor Bukovinába utazni, idős, román emberekkel elbeszélgetni. Senki sem állította, hogy az ottani magyarokat elűzték (alungati), mindenki úgy emlékezett, hogy: „amikor a magyarok elmentek….” (cand au plecat ungurii). Az igazság az, hogy a románok, vagyis ezek elitje nem is nagyon foglalkozott a bukovinai magyarokkal, ezek elenyésző száma miatt sem, ők leginkább a ruszinokkal majd ukránokkal harcoltak. Kétségtelen, hogy a román irodalom még a mai napig is támadja az osztrákokat az akkori események miatt, hogy joggal vagy jogtalanul az nem tartozik rám, de az is biztos, hogy elfelejti, mit köszönhet Bukovina az osztrákoknak.
   Nézzük kissé a történelmi eseményeket.
   Bukovina elfoglalásnak ténye már az 1772-es években megfordult az osztrákok fejében, pro és kontra számításoknak vetették alá a dolgokat. Már 1774 január és februárban felkészítettek egy kis katonai alakulatot, amelyik majd a határköveket elhelyezi. (Johann Polek, Die Besitzergreifung, in vol.Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in West und Bild in WBB, Viena, 1899, p. 116-126). A tervet II. József császár 1774 májusban hagyta jóvá, amikor Csernovicz vidékére két zászlóalj huszár vonult be, lóvásárlás ürügyén. (R.F.Kaindl, Geschichte der Bukowina, Cernauti, 1896, p.11-13). 1774. augusztus 8-án a bécsi udvar beleegyzett az oroszok és a törökök megvesztegetésére szánt összeg felhasználására.
    Bukovina elfoglalása 1774. augusztus 31-én vette kezdetét, és október 25-én ért véget, amikor Splényi is megérkezett. Azonban az osztrák –török egyezkedések nem értek véget, ezt a soron következő egyezmények is bizonyítják 1775-1777 között: 1775. május 7, 1775. május 15, 1776. július 2, 1777. október 1. A hagyomány szerint Moldva akkor vajdája, Grigore Gika a III. nagyon ellenezte Moldva északi részének elvesztését, és ezért a törökök egy fejhosszal megrövidítették. Az idén Bukovinában feltárt adatok szerint az említett rövidítés azért történt meg, mert a törökök rábizonyították, hogy kettős játékot visz és orosz kém.
   Egy másik vád a román részről az osztrákok ellen az, főleg a 20. század eleji írásokban, hogy demográfiai változásokkal igyekeztek a vidék etnikai, nyelvi és vallási összetételét megváltoztatni, a románság hátrányára. Mintha mondanák ők is: ha a magyarok sajnáltassák magukat, akkor mi miért nem? Az igazság az, hogy Bukovina hatalmas felszíni és altalaji kincsekkel rendelkezett, ezek kiaknázására pedig nem volt meg a szakképzett munkaerő. Az osztrákok szükségből telepítettek különböző etnikumokat, és nem azért, mert nekik szimpatikusok voltak.
Így kerültek a vidékre a németek (a közigazgatásba, mint mesterek, bányászok de mezőgazdászok is), szlovákok (erdőkitermelők, üveggyártók, sóbányászok), magyarok (állatnevelők és földművesek), lipovánok (vallásuk miatt menekültek), zsidók (kereskedők, árendázók és uzsorások), lengyelek (leginkább a kaczyka-i sóbányába, de mint földtulajdonosok is), örmények (kereskedők és katolikusok), rutének (napszámosok), huculok (pásztorok, favágók). Az utóbbi kettő volt a legszámosabb, leginkább Galíciából érkeztek, az életfeltételek, gazdasági okok, katonaság miatt. Galíciában évente 80-100 nap volt a robot, Bukovinában 12-24.
   Ipari szempontból a vidék gyorsan és kitartóan erősödött: 1783-1817 között bányák nyíltak Iacobeni, Cârlibaba, Fundul Moldovei, Pojorâta, Vatra Moldoviței, Rus pe Boul, Rusaia, Valea Stânei, Valea Putnei, Dealul Negru, Colaca Nouă, Stulpicani, Plotonița helységekben. 1790-ben felfedezik a kaczika-i sóbányát, tíz év után ez már 425 tonna sót termelt. 1774-1821 között három sörgyár épül, 1779-1821 között a kézművesek száma 195-ről 927-re nőtt. 1821-ben épül a dornavátra-i fürdőhelység. Számtalan utat, hídat építettek.
   Beindultak az iskolák, amelyekben a tanítás szünetelt az orosz hadjárat alatt (1768-1774). Kötelezték minden 7-13 év közötti gyermek iskoláztatását, újabb 32 iskola épült. Kimutatások szerint, 1700-1750 között Bukovinában 238 román nyelvű könyv volt, 1750-1800 között 722, 1800-1825 között újabb 776 érkezik a moldvai, munténiai, erdélyi és budapesti nyomdákból. A könyvek nagyrésze románul íródott, de cirill betűkkel. A latin betű használata csak 1860-ban szabályozódott, de néhány ortodox kolostorban napjainkban is használják (pl. Neamt).
   Az 1940-41-ben bekövetkezett bukovinai eseményeknek, a kitelepítéseknek a gyökereit mélyebben kell keresni. Már 1922-23-ban elkészült az újonnan alakult román területeken a nemzetiség szerinti összeszámlálás, a kisebbségek megfigyelése. Évekkel később ezek a listák hasznosnak mutatkoztak, hiszen csak napirendre kellett hozni őket. Tény az, hogy a bukovinai németek elszállítását a németek rendezték, akár a zsidókét, bár ez utóbbiakat egész más okból. A bukovinai magyarság pedig úszott az árral, bár nem mindenkinek volt kedvére a távozás, annak meg egészen ellene voltak, hogy az elűzött szerbek helyére telepítsék őket. Azonban az optálás után már nem volt visszakozás, így telepedtek a kitoloncolt dobrovoljácok majd a svábok helyére, vagyis végül „hazaérkeztek” (a székelyek úgy-e?), a szakirodalom szerint.
   Történelmünk nem lehet teljes, amíg meg nem jelenik egy sváb tollából, hogy miként érezték ők vagy őseik magukat, amikor a magyarokat beültették életük munkájába, templomaikba. Ezt is emelt fővel kell vállalni. Hisz ezen a kis népcsoporton már annyi seb esett, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. De legyünk őszinték, ne csak a szépet és nekünk megfelelőt örökítsük meg.