LÁSZLÓ GERGELY-PÁL

KARÁCSONYI
LEÁNYÉNEKELÉS
DÉVÁN

TARTALOM

I.
1. Bevezetés………………………………………………………………..3
2. Déva város állapota a bukovinai székelyek kitelepedésekor…........7
3. Néhány szó a bukovinai táncalkalmakról…………………………….10
4. Előszó a Déva telepi szokásról……………………………………….15
II.
1. A karácsonyi leányénekelés …………………………………………19
2. Őszi megbeszélések…………………………………………….........19
3. A zenészek felfogadása……………………………………………….20
4. Gyűjtés az énekelésre…………………………………………………21
5. Az énekpróbák…………………………………………………….…...22
6. Csapatfelállítás…………………………………………………..…….22
7. Ruházat…………………………………………………………...........23
8. Az éjféli vacsora megbeszélése………………………………….…..26
9. Leányok gyülekezése, a házaknál…………………………………...26
10. Gyülekezés, az indulásra………………………………………........27
11. A karácsonyi énekelés, versek……………………………………...28
12. Reggeli házfoglalás…………….………………………………….....33
13. Az énekelés vége. Kártérítések………………………………….....34
14. Megénekelünk-e minden leányos házat? …………………………35
15. Összeszólalkozások, virtuskodások…………………………….….35
16. A sorkatonák befogadása. ……………………………………….…36
17. Az Istvánok megénekelése……………………………………….…36
18. A viceiek beilleszkedés……………………………………………..36
19. A románság viszonyulása az énekeléshez……………………….37
20. Utószó……...………………………………………………………...38

Bevezetés

    Történelmi hányattatásai során a bukovinai székelység mindig magával vitte, és féltve őrizte hagyományait. Így került Hunyad megyébe a XIX. század végén és a XX. század elején a bukovinai magyarság, hagyományaival együtt. Ekkor alakultak meg az úgynevezett Csángó telepek Déván, Sztrigyszentgyörgyön, Vajdahunyadon és Csernakeresztúron. A csángó elnevezés még az 1880-as évek magyarországi minisztériumban ragadt a bukovinai székelyekre és érdekes módon, az 1990-es évekig senkinek sem volt kifogása ez ellen Hunyad megyében. Itt, a bukovinai székely identitás tudata csak a ’90-es évektől kezdett érvényesülni. Téves a csángó elnevezés, a bukovinai szakértők szerint is. Szükséges megjegyeznem, hogy véleményük szerint, az eredeti székelyek nevei keresztnevekből alakultak át családnevekké. Ennek alátámasztására említsünk meg pár családnevet, a Bukovinából Hunyad megyébe telepedett magyarok körében: Sebestyén, Ferenc, Gáspár, Gergely, Balázs, Domokos, Fábián, László, Kelemen, Péter, György, Márton, stb.
    1888-ban Déva város akkori polgármestere, Issekutz Antal, a telepítés előtt álló dévai kincstári birtokon hét székely családfőt tartott vissza. Név szerint a következőket: Daradics Fábián, Dávid József, Erdős Gergely, Hompot Gergely, id. Sebestyén Antal, id. Sebestyén József és Szőts Imre. Elcsüggedve, leszegényedve vonultak Bukovina felé, a sikertelen Al-Dunai telepítés után. A telepes családok ideiglenesen a Sörház utcai majorban kaptak elhelyezést. Ők képezték az utólag Dévára telepedett bukovinai székelyek magvát. Később aztán megindult a szervezett telepítés, két hullámban: 1889-1892 között és 1910-ben. Ám szervezetlenül is szállingóztak az 1889-1910-es időszak között és még utána is. László János nagyapám például 1902-ben telepedett a bukovinai Istensegítsből Dévára.
    Az első hullámban lezajlott telepítes kezdeményezője Andrásfalva bírója, Csobot Antal volt. Ennek hirtelen halálával a szervezét az ugyancsak andrásfalvi Zsók István vette át. A szájhagyomány is őt tartja annak a bukovinai magyarnak, aki először töltött huzamosabb időt a vidéken. Állítólag a Déván állomásozó 4-es határőrezrednél is megfordult az 1870-es évek végén. Az első megbízhatóbb híreket ő vitte Déváról Bukovinába. Majdnem vele egy időben egy Biszak és Kásler nevezetű is megfordult a városban, ugyancsak Bukovinából. Átutaztak, szétnéztek a vidéken.
    1889-1892-ben 54 házaspár, 97 fiú- és 87 leánygyermek, összesen 288 lélek érkezett a városba (Andrásfalváról 248, Istensegítsről 24, Hadikfalváról 7, Déváról 9).
Az első telepesek keményen meg kellett küzdjenek a megélhetésért: ugaroltak, nádast irtottak ki a Cserna folyó mellékágánál. A Cserna kacskaringós és mindig árvízzel fenyegető folyását egy nyílegyenes 2 Km-es csatorna ásásával, kubikolással oldották meg 1896-ban. A telepedés elején sokan nem hozták családjukat magukkal. Tavasszal jöttek a férfiak ültetni, a családot csak ősszel, a termés betakarítása után hozták Dévára. Egyes esetekben ősszel ültettek, majd tavaszkor jöttek Dévára. Akkoriban az út is sokat tartott Bukovináig és vissza. Általában 8-10 napot szekereztek Besztercén keresztül.
    A XX. század elején megindult tömeges amerikai kivándorlás arra késztette az akkori hatóságokat, hogy valamilyen módon fékezzék a bukovinai magyarság tömeges elmenését. Felbuzdulva az első telepítés sikerén, újabb telepítést indítványoztak 1909-ben. Ennek szervezését Zsók István veje, az istensegítsi születésű László János vállalta magára.
    A dévai új telepet, mint hozzátelepítést szervezte a kormány. A szervezett telepesek a város határában jutottak – a polgármester jóvoltából – földekhez és telkekhez, amint ezt a korabeli fényképek is bizonyítják (az 1896-1915-ös időszakból). Az új telepesek földje nem volt kincstári birtok. Azt a magyar kormány vétel útján szerezte e célra, Jankay Lajos tábornok, Szentiványi Lajos marossolymosi birtokos és Dávid József városi pénztárnoktól.
    Vétel után a földeket nyomban felparcellázták, s 1909-ben 31 házat és istállót építtettek a telepesek számára. Az így elkészült házakat 1910-ben bukovinai székely-magyarokkal telepítette be az akkori kormány.
    A birtokosztás két módon történt: a nagytelepesek kaptak családonként a legelőjárulékkal együtt 15 hold földet, míg az úgynevezett „zsellér” telepesek 1 ½ hold élő földet és 1 ½ hold legelő részesedést.
    Ekkor bejött 45 férfi, 45 asszony, 119 fiú, 89 leány, összesen 298 személy. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok gazdasági eszközt. A bevándorlók a következő községekből származtak: Istensegítsből 13, Hadikfalváról 8, Andrásfalváról 18, és Józseffalváról 4 család, melyek kaptak 356 és fél hold földet. Tehát már a telepítés idején, átlagban személyenként még egy és fél hold föld sem jutott. Dacára annak, hogy két évtizeddel később telepítették őket az Ó-telepnél, a túlságos szaporaság folytán az Ó-telep anyagi helyzetére süllyedtek.
   Íme a helyzet 1934-ben: 61 család 1 és fél holdastól 2 holdig terjedő birtokos, 38 családnak 2-5 hold földje van, míg 2 családnak 5-10 hold a birtoka. Teljesen földnélküli: 69 és teljesen ház és földnélküli: 21. Összesen 191 család. Azonban feljebb említett telepesek után többen jöttek olyanok, akiknek már nem jutott föld. Nekik a régi telepesek belterülete mellett levő, agyagos gödrökként nevezett helyet osztották fel lakhelyeknek, s ide építettek maguknak házakat. Ezek a zsellérek, a község szolgálatában keresték meg kenyerüket, mint csőszök, tehén és mezőpásztorok (zsitárok). A szorgalmasabbak idővel még meglehetős vagyont is szereztek maguknak. Összegezve, a második dévai telepítéskor bejött 72 házaspár, 147 fiú- és 115 leánygyermekkel, összesen 406 lélek. (Istensegítsről, Hadikfalváról, Józseffalváról, egy pár család Hertelendyfalváról, 1 család Gyorokról, 1 család Békésből).
    Az eredetileg bevándoroltak száma 24 év alatt négy és félszeresen megnőtt. Ez kiváltotta gazdasági helyzetük rohamos süllyedését, és azt, hogy egyesek a megélhetés miatt vérségüktől megváltak.
    Az I. világháborúban a két telepről 247 személy vett részt, a különböző frontokon, melyből 10% hősi halált halt. A négy és fél év harcban a következők estek el:
Balázs Antal, Bíró Jeremiás, Bíró Vilmos, Bugyi János, Csobot Fábián, Csobot Lázár, Daradics László, Fazekas György, Gergely József, Illés Ferenc, Kovács Lajos, Kovács János, Lipinka Mihály, Sebestyén János, Sebestyén Gergely, Sebestyén András, Szitás Vilmos, Szőts Albert, Szőts Gergely, id. Varga Lajos, ifj. Varga Lajos, Varga Viktor, Varga János, Zsók Gergely, míg ifj. Varga Gergely orosz fogságban maradt.
Ezek közül 13-an nős és többgyermekes családapa, 12 pedig legényember volt.
    A nehézségek és a szegénység ellenére, a dévai telepesekben mindig megvolt a művelődés iránti hajlam. Meg tudták őrizni nemzetiségüket és kulturális hagyományaikat, néha még olyan ősi állapotban, ahogy azt Székelyföldről vitték ki magukkal. Ebben nagy szerepet játszott vallásos életük és a művelődésre való hajlamuk. Tudatában volt annak is, hogy amely nép elveszíti kulturális örökségét, az előbb–utóbb nyelvét is elveszíti, és akkor eltűnik a történelem színpadjáról, mint nemzet. Habár 1919-ben a magyar iskola épületét is bekebelezte a román állam, 1923-ig még működött a Római Katolikus Főreáliskola. Magyar nyelvű oktatás 1923-1952 között nem volt Déván, csak a hetedik osztályig. Az 1950-es években kitűnő tanítói-tanári gárda jött össze Déván. Önfeláldozó munkájuk sokban segítette identitásunk megőrzését. Sajnos, ma alig néhányan vannak életben.
    Közben a Telepen folyt a művelődés: színjátszó csoportot szerveztek, dalárdát hoztak létre, tánccsoportot alakítottak és fúvószenekart hoztak össze. Egymás megsegítésére hitelszövetkezetet létesítettek. Négyévi gyűjtés és munka után, 1941-ben felszentelték Szent Antal tiszteletére a hatalmas, három hajós templomot.
    A telep lakóit is érintette az államosítás, mikor földjeiket, állataikat elvettek. Következett 1979-1982-ben az Ó-telep összes házának a lebontása. Az Újtelepen is „szisztematizáltak” néhány házat. 1982-ben a katonaság rátette kezét a telep kultúrotthonára. Létünk, akárcsak a magyar nyelvű tanítás, teljes megszüntetésnek volt kitéve. Hatalmas nyomást gyakoroltak a dévai magyarságra, a rátelepített idegenek:
  Év   Összesen   Román   Magyar   Német   Egyéb
1910     8654         2417      5827       276       134
1992   78438       69446      7331       688       973
    Az 1989-es rendszerváltás után megindult a harc identitásunk megőrzésére. Több hagyományőrző egyesület indult be, majd a magyar iskola is. Ezek működésének eredményei még váratnak magukra.

                                          Déva város állapota, a bukovinai székelyek letelepedésekor

    Az említett időszakról, a következőket jegyzi fel a Révai Nagy Lexikon:
   „Déva, rendezett tanácsú város Hunyad vármegyében, a Maros bal partján, termékeny völgyben fekszik. A Maros középső völgyének legélénkebb s legfejlettebb városa, a vármegye törvényhatóságának, a dévai járási szolgabírói hivatalnak, királyi tanfelügyelőségnek törvényszéknek, járásbíróságnak, telekkönyvi hatóságnak, királyi ügyészségnek, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrségnek, királyi közjegyzőnek, államépítészeti hivatalnak, királyi erdőgondnokság, adóhivatalnak, honvédzászlóalj és csendőrségi szárnyparancsnokság székhelye. Van internátussal kapcsolatos állami főreáliskolája, állami tanítóképző intézete, állami polgári leányiskolája, iparos és kereskedelmi tanonciskola, gazdasági ismétlőiskola, 6 elemi iskola, 1 kisdedóvó, alsó fokú ipariskolája, több elemi iskolája, ferencrendi kolostora, kisdedóvója, 7 hitelintézete, közte takarékpénztár és előlegező szövetkezete, 2 könyvnyomdája. Számos egyesülete közül a Hunyad megyei történelmi és régészeti társulat, a gazdasági egyesület, a nemzeti kaszinó, az EMKE fiókválasztmánya említendő. A városnak (1910) 8684 lakója volt, közte 4065 magyar, 436 német és 2509 oláh. A házak száma 1206. Dévához tartozik a Csángótelep. Dévának van ipartestülete és gőzmalma, de ipara fejletlen; annál élénkebb kereskedelme, melynek főcikkei nyerstermények, bőrök élelmi szerek, gyümölcs, szilvaíz. Marhavásárai élénkek. Déva az Arad - Tövis vasúti vonal egyik legélénkebb állomása, posta- és távíró - hivatallal és telefonállomással. Déva az újabb időben nagyon csinosodott s újabb középületei (megyeháza, főreáliskola, állami polgári leányiskola honvédkaszárnya) díszére válnak.”
    A dévai katolikus anyakönyveket tanulmányozva, több olyan személy nevét és foglalkozását sikerült kijegyeznem, akik 1900-1905. között a városban tevékenykedtek, mintegy bizonyítva azt, hogy Déva akkoriban iparváros volt (zárójelben a feleségük neve):
Borbáth Vilmos (Nagy Heléna) – megyei árvaszéki ülnök
Bratán János (Láng Anna) – megyei állami levéltáros
Szentkirályi István (Schuleri Hedvig) - adóhivatalnok
Uedrichrátz Jenő (Kasolczán Margit) – kir. al -járásbíró
Kiss Ernő (Nyisztor Lujza) – vármegyei aljegyző
Walter Béla (Rigmati Gabriella) – megyei ellenőr
Vály Ferenc (Neiveth Ilona) – magy. kir. erdész
Cserei Zsigmond (Petco Vilma) – doktor
Meskó Aladár (Kupkay Erzsébet) – korházi műtőorvos
Gielov Ottó (Makrl Crescentia) – bányaigazgató
Kordik Alfréd (Hermann Mária) – bányaigazgató
Bakos József (Sztraszky Klára) – üzemvezető a villanytelepnél
Pap Jenő (Pecher Aranka) – törvényszéki bíró
Csulay Lajos (Sükösd Ilona) - főszolgabíró
Gligor Amos (Vericzi Margit) – szolgabíró
Mülhoffer Jenő (Issekutz Teréz) – állomásfőnök
Dobay Ferenc (Anderssen Stefánia) – m. kir. honv. főhadnagy
Szarvadi Gyula (Rigó Ilona) – honvéd főhadnagy
Vágási Mihály (Netsesoff Adél) - csendőrőrmester
Emmerling Géza (Ursits Ilona) - mérnök
Kuzaila Petry (Schösser Berta) – képezdei tanár
Péterfi Márton (Csősz Jolán) – állami tanító
Rottár Aemilyus (Horváth Anna) - kántortanító
Huzsuk Rezső (Rafila Szilvia) – díjnok
Kimminich Rezső (Schlager Lujza) – rendőri tollnok
Bokor Géza (Csíki Vilma) – nyilvántartási írnok
Schiebel Hugó (Sándor Júliánna) – írnok a szolgabíróságnál
Feiler Eduárd (Nagy Rosa) – közjegyzői írnok
Dombi György (Lugosán Anna) - hivatalszolga
Szeidelhoffer János (Kovordányi Szilérdke Bella) – fogyasztási adókezelő
Hoffmann Ede (Fischer Matild) – MÁV. Raktárnok
Bordeaux Pál (Steinpöck Anna) – kereskedő
English Béla (Reichardt Karolina) – szállodatulajdonos
Riszterer Rudolph (Szűcs Viktória) – vendéglős
Páll István (Dörffer Aloysia) – vasúti tiszt
Bertalan Imre (Karay Emília) – pénzügyi foglakozó
Vitális Sándor (Kassa Júlia) – hivatalszolga
Ambrus József (Beréti Róza) – vincellér
Wenner Paulus (Jorga Nina) - könyvkötő
Kroll Julius (Prugger Theresia) – nyomdász
Rezátsch István (Martonossy Etelka) - gépész
Sándor Gergely (Apátky Amália) – sürgönyhordó
Szigeti András (Galgóczi Berta) – vasúti őr
Kozma Antal (Hafner Ilona) - mészáros
Cseska Franciscus (Gireli Angelina) – kőfaragó
Jakab György (Grancsó Mária) - üveges
Dobory Károly (Kolovrát Josephina) – cukrász
Amori Julius (Dirmáncsik Mária) – házmester
Mayer Sebestyén (Gyila Mária) – kőfaragó
Adamovig Vilhelm (Villaydus Mária) – kereskedősegéd
Tendler Mátyás (Klein Erzsébet) – borbély
Kovács József (Pap Irma) – fodrász
Dakó Elek (Dürr Aranka) – kosárkötő
Albert Ferenc (Zudor Berta) – asztalos
Tröszter Mátyás (Tirging Erzsébet) – asztalos
Pap László (Béla Mária) – kovács
Ponyava József (Makra Mária) – téglavető
Kaupert Joseph (Smekel Anna) – kőműves
Szatari József (Szabó Erzsébet) - kőműves
Hollinger Péter (Horn Zsuzsanna) – napszámos
Rácz József (Füzes Mária) - szabó
Vichner Péter (Wille Theresi) – szabósegéd
Delavalle Ciesini (Maciocia Antónia) – kovács
Csurofsky József (Kuchtisek Katalin) - ács
Cserni István (Szukol Mária) – ácssegéd
Steer Ferenc (Martinek Teréz) – kerékgyártó
Zadányi József (Kuna Mária) – népzenész
Berkes Antal (Rácz Regina) - zenész
Kvecsusz Lázár (Makra Mária) – téglavető
Deill Francisek (Szirbu Eleonóra) – esztergályos
Lanyiczky Lajos (Prokay Katalin) – bányász
Bart Péter (Szanka Gizella) - bányász
Beer Pauli (Figuli Mária) - bányász
Kozma Antal (Hofner Heléna) – kocsmáros
Neumann Simon (Frédel Theresia) – cipész
Stucklich Péter (Nagy Mária) – cipész
Gerő Mihály (Óvár Borbála) – kocsis
Erlich Ludvig (Varga Irma) – bádogos
Károli Ignácz (Keczmárik Zsófia) – szobafestő
Róth János (Fiala Lujza) – kádár
Hericz József (Bagala Anna) - kertész
   Ugyancsak az anyakönyvekből írtam ki Déva néhány utcájának az elnevezését. Egy pár közülük régi, nagy magyar emberek nevét örökítette meg, mint: Kossuth utca, Hunyadi utca, Bethlen utca, Kuún K. utca, Bercsényi út, Petőfi út, Barcsay út, Vajda utca. Más utcák elnevezései az illető utca lakóit képező nemzetiségek után kerültek elnevezésre: Magyar utca, Bolgár utca, Sváb utca, Görög utca, Cigány utca, Székely utca. Az utcák rendeltetésükről is kaptak neveket: Iskola utca, Malom utca, Sörház utca, Hajós utca, Gőzfürdő utca, Villanytelep utca, Téglagyár utca, Vásártér utca, Piactér utca, Főtér. Egyéb utcanevek: Felszeg utca, Gerei telep, Aradi út, Várhegy utca, Mező utca, Keresztfa utca.
   Az ilyen elnevezések nem voltak idegenek a Dévára telepedett bukovinai székelyeknek. Az ottani falvak utcai, a határrészek is hasonló módon voltak elnevezve: Nagy utca, Császár út, Templom utca, Gatyaszár utca, Kutyaszorító utca, Nagy részek, Bika részek, Liváda, Burduzsény, Kopasz hegy, Kicsi erdő, stb.
   A telepeseknek sikerült beilleszkedniük a város akkori társadalmába. Két nemzedéken keresztül csak a földet művelték, csak utána kezdték mesterségre adni gyermekeiket. Annyira jól értettek a földhöz és a zöldségtermesztéshez, hogy a hagyományosan ezzel foglakozó bolgárokkal is felvették a versenyt, a város zöldség- és tejellátásában.
  Utólag, a város kiterjedésével, a sorozatos rendszerváltásokkal, az államosítással és a házak lebontásával sikerült teljesen felszámolni a telepet. Ma csak az elnevezése maradt meg: “Csángótelep.” De ez sem igaz. Így élünk emlékekből.

                                                              Néhány szó a bukovinai táncalkalmakról

    Bár a bukovinai székelyek elég sanyarú körülmények között éltek ottlétük 170 éve alatt, minden alkalmat megragadtak tánctudásuk bemutatására. Az archaikus, feudalista korból származó elemeket őrző kultúrájuk Csík-Háromszék vidékéről származik. Kevés külső befolyás tett rá hatást bukovinai elszigeteltségük során. A bukovinai székelység tánckincse - akárcsak a gyímesi csángóké - három stílusrétegre oszlik: I. a régi székely és újabb magyar táncok, II. a romános, III. a németes táncok csoportja.
    Jellemző táncuk a silladri (páros silladri, körsilladri vagy csoszogatós, árgyelános), a verbunk (csűrdöngölő vagy cigányos), a románoktól átvett táncok (hóra máre, szirba) és a páros táncok (ruszácska, huculenka), valamint a bukovinai németektől átvett valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, cigánypolka, kalup, szapora kalup, visszás kalup és rizgetős. Jellemzők még a kontratáncok: bemenős, toppantós, kétféle toppantós, háromtoppantos, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, rúzsán, az Ajtóig meg vissza, fésűs, le Cibényig és a páros forgatós táncok csattogtatós, fenyegetős, suszteros, kaszás, köszöntős, Ez az Ádámé).
    A bukovinai zenekar több hangszerből tevődött össze, de elmaradhatatlan volt a hegedű. Húros hangszerek voltak még a citera, cimbalom, nagybőgő. Következtek a fúvós hangszerek, mint a trombita, tárogató, furulya, majd az ütőhangszerek, a nagydob, kisdob, réztányér, cintányér, stb. Tánczenéjüknek nem az volt a kimondott célja, hogy szép legyen. Fontosabb volt nekik az, hogy táncra gerjesszen és mámorítóan hasson, még akkor is, ha a zenész a táncbavivő hatást éppen a zene tisztaságának megsértésével érte el: például a furulyahang morgással való torzítása, vagy amikor a citerajátékos hangtalanul zörögteti a húrokat.
    A Bukovinával foglalkozó folklórkutatók, az ottani magyarok táncát, alkalom szerint, két nagy csoportba osztották: az elsőben az anyagi alapok előteremtését szolgáló táncok tartoznak, mint a „karácsonyi leányénekelés” és „betlehemezés”. A második csoportban azok a társas összejövetelek tartoznak, melyek naptári időhöz rögzítettek (hétköznapok, vasárnapok vagy jeles ünnepnapok), vagy a közösség munkaidejét voltak hivatva megszakítani: lakodalmak, keresztelők, névnapok, kalákák, stb. Az alábbiakban néhány jelesebb táncalkalom rövid jellemzését mutatom be.
    A keresztelő fontos alkalom volt, sokszor az egész falu számára, hogy minden naptári és más alkalomszerűség nélkül kimulathassák magukat. Nagy volt a készülődés, már egy héttel előtte hívogatták a vendégeket. Hogyha hívtak is egy-két pár keresztszülőt, a legtöbbje ajánlkozott annak. Így arra is volt példa, hogy egyszerre 24 pár keresztelt egy gyermeket. Először az asszonyok futottak össze, felöltöztették a kicsikét, amiért megtiszteltek őket pálinkával. Az emberek a megkeresztelés után jöttek. A más faluból érkezők „komatrinát” hoztak (tyúkot, kelt- és sült tésztát). Gyakorlatilag „huszonnégy órás” keresztelőket tartottak, de olyanokat, hogy „másnap is futottak az emberek gyógyulni.” Persze a muzsikások is kitettek magukért.
    A lakodalmakat hatalmas készülődés előzte meg, nem egy család adósságokba is keveredett miatta. Külön mulatott a „hazaji” (menyasszony) és a vőlegény háznépe, amely néha 80-80 párt is kitett. A zenészek számára valóságos maratoni futást jelentett a lakodalom, mely általában szerdán kezdődött. Húzták a legény búcsúztatásakor, a „hazaji” felé menet, annak kikérésekor, a templom felé és a templom előtt. Ez utóbbi esetben csak akkor, ha a menyasszony „bokrétásan rakott” volt. Aki a kalácsot vitte, az a templomtól a hazaji házáig minden utcasarkon megforgatta az ifjú asszonyt. A legények-leányok csak éjfélig mulathattak a lakodalomban, addig, míg a menyasszonyt elvitték. Ám ők kitombolták magukat a lakodalom előtti „siratóestén.” A lakodalom az idősebbek igazi mulatsága volt, mindig is ők voltak többen. A lakodalmas háznál a gazda a fő táncosztó, legtöbbször idősebb ember is, a vőfélyek pedig csak felszolgáltak. Ő táncoltatta meg először a menyasszonyt, majd a saját feleségét és sorra a nyoszolyóleányokat, és adott rendre kit-kit a saját párjának (násznagyoknak, vőfélyeknek). Addig nem illett táncolni, míg ezek ki nem táncolták magukat. Az ilyen lakodalom akkor zajlott le, ha a búsapa és anya, illetve az örömapa és anya tehetősebbek voltak. Ellenkező esetben szöktetés történt. Bizony, a szegénység miatt sok szöktetés történt, a falu papjainak nagy kétségbeesésére.
    A karácsonyi leányénekelés és a betlehemezés, mindkettő táncos mulatság volt. Mind a karácsonyi leányénekelés, mind a betlehemezés két főmozzanatra bomlik: első a vallásos célzat, második a pénz- és élelemgyűjtés. „Az volt a leány, akit megénekeltek, akit nem, az meg leányka volt” tartják egybehangzóan a megénekelt leányok koráról. Alább csak Andrásfalva és Hadikfalva szokását említem, azért, mert a hadiki szokás megegyezik a többi három falu, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva szokásaival (kisebb helyi vonatkozású eltérésekkel), az andrásfalvi pedig merőben más volt.
    Bár Andrásfalva és Hadikfalva néhány kilométerre feküdt egymástól, mégis eltérések mutatkoztak a karácsonyi leányénekelésben. Egy pontban egyeztek: csak azt tartották leánynak, akit megénekeltek, akit nem énekeltek meg azt leányka számba vették.
    A megénekelés a „Serkenj lelkem” és az „Ím midőn mindenek” énekekkel történt. Az énekek székelyföldi eredetére világosan utal Belényesi Márta : „Mikor az 1920-as években egy tanító Gyergyóba került kántornak, még nem ismerte a karácsonyi kolendálás – a „megénekelés”, illetőleg a „serkenyelés” – szövegét. A hívek azonban ekkor még a kántorság olyan elengedhetetlen kellékének tartották azt, hogy nem választották meg addig, míg meg nem tanulta a „serkenj lelkem” és „immidőn mindenek”kezdetű énekeket. „Hadikban” a legények külön alakítottak csoportokat, aszerint, hogy a Felszegen vagy az Alszegen laktak. Korosztály szerint is két csoport énekelt, a 13-18 és 18-24 év közöttiek, így összesen négy rend, banda énekelt a faluban. Telepítési csoport szerint választottak a legények egy „legénybírót”, „bírót” vagy „nótáriust”, majd az illető, farsangkor, az „elöljáró” (vagy előjáró) elnevezést viselte. Az „elöljáró" csoportja együtt ment bálozni is, és megmaradt ez a felállítás egész farsang ideje alatt. Több szerepet, hivatalt kellett viselnie (felelőssége is volt) a „legénybírónak: vezette az énekelő (kolendáló, kolindáló) csoportot, felügyelt rájuk, köszöntötte a házigazdát. Járt a csoporttal egy „szamár” is, aki az élelmet, italt gyűjtötte „bállerká” -ba (kis hordó), amit a háziaktól kaptak. Ez általában egy boldogtalanabb, „bugyutább” legény volt, aki sem énekelni, sem táncolni nem tudott. Az étel és ital mennyisége is meg volt szabva, attól függően, hogy a házigazdának hány leánya volt: minden leány után egy liter pálinka és egy „tiszta” kalács (belül töltés nélküli) került az asztalra, majd a „szamár” hátára. Képzeljünk el a költségeit egy olyan családapának, akinek 5-6 leánya volt. Mert ilyen eset is akadt, nem is olyan ritkán. A beszerzett ételt-italt a karácsony másodnapi mulatságon fogyasztottak el, a „költőbálon”. A megénekelés Karácsony este 6 órától másnap reggelig tartott.
    Amint László János is leírta, Dévára és környékére az andrásfalvi szokást hozták magukkal a kitelepült bukovinai magyarok. Bár Bukovinában minden magyar faluban megénekelték karácsonykor a leányokat, annak legarchaikusabb formája Andrásfalván maradt meg. Ez régebbi formájú, mint a hadikfalvi és a többi magyar falubeli szokás, ám ocsmányabb és trágárabb, ami a nyelvezetét és az énekesek viselkedését illeti. Az énekelés este 6-kor a bírónál kezdődött. Néha a papot és jegyzőt is „megkántálták vagy „kolendálták A legények 8-10-es csoportokban gyűltek össze, a konyhában, vagyis a pitvarban. A csapat felállításában itt két „katona” lépett színre, akik a verseket mondták, szavalták a házban, majd egy „lámpásos” és „könyves” is szerepelt. Nehéz nekünk elképzelni ma, hogy a két utóbbinak milyen fontos szerepe volt. Az akkori falvakban, de még városokban sem létezett villanyvilágítás, így a „könyves” tartotta a könyvet, amelyben a szerep le volt írva, a „lámpásos” pedig világított, hogy a katona el tudja olvasni a szokásos szöveget. Andrásfalván meghatározott, szabályos menete volt a kolendálásnak. A legények csoportokként álltak össze, és úgy is indultak énekelni. Jelmezek is voltak, zsidónak, kisasszonynak (mindig legény) öltöztek. Zenészeket fogadtak fel, eleinte kettőt, majd amikor több pénz gyűlt össze 4-5-öt, két trombitást, egy dobost és két hegedűst. Először a bíró, a pap és a jegyző házát énekelték meg, vagyis „megtisztelték”, itt nem kaptak pálinkát és kalácsot. Sorra vették ezután a 16-22 éves leányokat, elénekelve a „Serkenj lelkem…” és az „Ím midőn mindenek” énekeket. Egy szakaszt a legények énekeltek, egyet a zenészek húztak, felváltva tették ezt. Később a második ének helyett a „Szűz egy fiat szült…” nevű éneket dalolták.
    Az andrásfalvi szokásban jelenlevő idétlenkedések (amelyek a szemtelenségig mentek viselkedésben), és a szöveg trágársága sok műveltebb ember elítélését váltotta ki. Főleg a papok tiltakoztak ellene még Bukovinában, de László János is, aki mint a dévai Régitelep bírája betiltotta ezt a szokást néhány évre. Ez a hátramaradottabb nép tiltakozását váltotta ki, majd újra beindult az énekelés, kissé „finomított” szöveggel.
Íme ízelítőből az eredeti szöveg, kezdi az első katona:
„Jó estét kívánok a ház öreg gazdájának,
De annál inkább jobbat a Julcsa nevű leányának.
Beköszöntött a tél szürke szakállával,
Nem győzöm a bocskorom tölteni szalmával.
Adjanak egy tákot, vagy egy petákot,
Hogy verném a komámot.”
Válaszol a második katona:
„Vékony cérna köménymag,
Jaj, de hegyes legény vagy!
A falunak adósa vagy,
Két krajcárnak ura nem vagy.
Üsmertem apádot, szőrös bocskorban járt,
Kecske…arral kente a pofáját,
Olyan hegyesen bírta magát.”
    Hogy mi köze volt az ilyen szövegnek egy olyan szép, vallásos ünnephez, mint a Kisjézus születése, az előttem talány.
A legények mindenkivel „elkezeltek”, megtáncoltattak minden leányt, sőt még a szomszédasszonyokat is. A zenészek csak 2-3-at húztak egy háznál: egy-két csárdást és egy vígabbat. Mindez folytatódott a karácsony másodnapi „csobányolással”, ahol már a háziak is részt vehettek.
    A vízkereszti „költőbál” után következett a „húshagyati tánc.”
    A mulatságot másfél héttel előtte az ún. „ingyen tánc” vezette be. A „húshagyat”-i (farsangvégi) mulatság három napon és négy éjszakán át megszakítás nélkül egyhuzamban tartott valamikor. Vasárnap délben indult meg a tánc és kedd éjfélig, a harangszóig tartott. Ekkor az elöljáró és a bíró hazaküldte a mulatókat. Azaz csak küldte, de nem mentek. Kezdődött a „hajnalozás”, amikor álarcosan végigénekelték-táncolták a falut. Ekkor szedték össze a „farsangi” pénzt. A szokás utóbb úgy átalakult, hogy ha valahol nem akarták megfizetni a pénzt, nem szégyellték még a tojáshoz sem nyúlni, sőt a zsidók még a láncot is elemelték a kocsiról. László János azt írta a szokásról 1935-ben, hogy: „Ma már ezt a végnélküli mulatozást is egy napra és egy éjszakára redukálta a pénztelenség”.
   A húsvét vasárnapi és a pünkösd-háromnapi tánc is jeles táncalkalom volt. Míg az első esti mulatság, az utóbbi három napon át tartott, reggel 8-tól az esti harangszóig (Mária harangszóig). Délben szétoszlottak ebédelni, majd újra összegyűltek mulatni.
   Érdekes módon a fiatal legény vagy leány temetése is táncalkalom volt. A bukovinaiak halállal kapcsolatos elképzelése sem tér el a magyar népnek erről a tárgyról alkotott elképzelésétől. Minthogy a túlvilági életben hisznek, ezért a halotti torról úgy vélekedtek: „annyi van neki a másvilágon, amennyit eltoroznak”. A halotti torok mérete, úgy látszik, Bukovinában még elég hatalmas arányú lehetett, a múlt századvégi egyházi jegyzőkönyvekben gyakran olvashatjuk az egyházi vezetők miatta való megbotránkozását. A leány és legény temetése és az azt követő tor egyenesen esküvői jellegű volt. A család tagjai és a résztvevők között csak annyi volt a különbség, hogy a gyászoló család nem táncolhatott. Nekik tilos volt még a tánchely felé is nézni. Hegedűsök, lovas legények, bokrétás kalappal, leányok hajba font pántlikával kísérték a koporsót. Egyet énekelt a kántor, egyet a „mozsikusok.” Talán a pogány korból maradt fent a szokás, eléggé ostorozták is miatta a papok a népet.
   Búcsúbálok. A társas összejövetelek szép szokása nyilvánul e népben, a búcsújárás szokásában is. Egy-egy falu búcsúnapján összegyűl a többi magyar falvak népe is, de igen szép számmal vesznek részt e búcsú ünnepségeken, a közromán és német falvak lakói is. Minden vallás és felekezeti súrlódás nélkül, a legjobb egyetértésben és hangulatban töltik el a búcsú napját, amely templomozás után, kedves vendégeskedéssel és tánccal van egybekötve. A fiatalság a táncot sohasem szervezte zárthelyiségű épületekben vagy kocsmában. Mindig valamely gazdának tágas udvarán, beléptidíj mentesen, az idegeneknek. Nem túlzás az a megállapítás, hogy sehol a földkerekségen, a magyar faj, a nemzetiségek részéről nem részesült oly nagy megbecsülésben, mint Bukovinában.
   Kalákabálok. Jó szokása volt e népnek a kalákánál tanúsított önzetlensége. Nem igen szokták megtagadni az embertársán való segítséget. Ha kalákába hívják, a magas sürgös dolgát is abbahagyja, és megy segíteni embertársán.
   Amint a fentiekből kitűnik, a bukovinai székelység szeretett mulatni. Azonban az erre vonatkozó egyházi tilalmakat szigorúan betartotta. Karácsony és vízkereszt között szünetelt a tánc, úgyszintén nagyböjtben és adventkor. Gyakorlatilag nagyböjttől-szeptemberig tánctilalom volt, a szürke hétköznapokat csak egy-egy nappali tánc tarkította. A tilalom alól még az olyan jeles ünnep sem tett kivételt, mint a pünkösd. Megjegyezném, hogy a bukovinai magyarok szigorú különbséget tettek a nappali és esti tánc között. Csak az utóbbit tekintették mulatságnak.
   Az I. világháború után a bukovinai székelyek kulturális fejlődése nem csak megakadt, hanem egyenesen hátráltatva volt. Bukovina multikulturális létét felváltotta a nemzeti sovinizmus és a nacionalista propaganda, majd a román nemzetinek vélt kultúra erőszakos terjesztése. Mindez útját állta a székely etnikum kultúrájának szabad kibontakozását.
   A táncélet módosulásának azonban más okai is vannak: egyik az, hogy az öregek egyre inkább kedvüket vesztették, nem találtak örömet benne. A másik ok az idősebb és a fiatalabb generáció egyre gyakrabban került összetűzésbe, főként a divat miatt.
   Hagyományaikat szétvitték kitelepedésükkor a diaszpórába és ideig-óráig új lakhelyükön is megőrizték azt, eredeti formájában. A szokások elmaradásához természetesen az is hozzájárult, hogy telephelyeiken a többiekhez képest csekély kisebbséget alkottak. Negatívan befolyásolta a hagyományőrzést az a tény is, hogy városok közelébe telepítették őket, ahol menthetetlenül megindult az elpolgárosiadás. Mindezt az is fokozta, hogy már odahaza Bukovinában a józseffalviak és az istensegítsiek „erősen divatoztak”. Elmaradt viseletükben a bokréta, pántlika, rakott szoknya, keményszárú csizma, priccses nadrág, zsinóros lájbi, helyettük félcipő, menyasszonyi ruha, fátyol és öltöny került viseletükbe. A tradíció megszűnt éltető lenni s a divatból kezdett táplálkozni. De nem úgy, mint korábban, hogy saját ízléséhez, stílusához formálja, generációkon keresztül éljen vele.
   „Nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc”, írja doktor Kiszely István neves néprajzkutató, majd tovább folytatja: „ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető apró változások adják a magyar vonást. A különbség, az „apró” nagyon nagy lehet, ha a táncot a nép lelke hatja át”.
   2008 júniusában a Tevelben lezajlott „Bukovinai székely találkozó és lakodalmas”-on dr. Andrásfalvi Bertalan, mintegy 1200 ember előtt a következőket mondta: „Nem mi tartottuk meg hagyományainkat, hanem hagyományaink tartottak meg minket.”
   Észrevehetjük Európa-szerte a hagyományos kultúra megőrzésére és védelmére indult törekvést. Úgy látszik, ennek Erdélyben még nem jött el az ideje, hisz a pártok és a kormányok elfeledkeztek a népet megtartó sajátságos kultúráról, bár a nagy egyéniségek megértették ennek jelentőségét. Ugyancsak dr. Kiszely mondja: „ősi néptáncművészetünk nem múló divat, hanem nemzeti életünk szerves része és megmaradásunk egyik záloga”.
   A dévai katonajátékot – mert a következőkben erről beszélünk – szakértelemmel elemezte néhai Zsók Béla. Így ír a hagyományról : „Mind nyelvészeti, történelmi, mind etnográfiai szempontból témagazdag kutatási lehetőséget kínál e népszokás tanulmányozása, annál is inkább, mivel a legalább száz év óta élő hagyomány nem egyszerű karácsonyi népszokás, hanem nemzeti hovatartozást, nemzeti érzést fenntartó megnyilvánulás is”.

Előszó a dévatelepi szokásról.

Mottó:
„Húsz olyan ember közül, aki
beszél rólunk, tizenkilenc
rosszat mond, a húszadik pedig,
aki jót mond, rosszul mondja.”

Rivarol (1753-1801)

    A Hunyad megyébe kitelepült székelyekben megvolt az összetartó erő és a kulturális identitás megőrzésének az igénye. Ellentétben a kanadai és brazíliai kivándorlókkal, akik már a második generációban megszűntek létezni a magyarság számára, a Hunyad megyei székely kivándoroltak meg tudták őrizni nemzetiségüket és kulturális hagyományaikat, néha még olyan ősi állapotban, ahogy azt Székelyföldről vitték ki magukkal Bukovinába. Ebben nagy szerepet játszott vallásos életük és a művelődésre való hajlamuk. Már Bukovinában sem vegyült össze a környező népekkel, habár jó viszonyban volt velük, csak az andrásfalvi reformátusokkal és a hozzájuk vallásilag közel álló németekkel. Azonban, ennek a fajnak a hatalmas asszimiláló képessége, a belevegyült idegeneket is hamarosan magyarokká alakította át.
   A Déva és környékére letelepült bukovinai székelyeknek nem volt könnyű életük. Gazdaságilag sem, és nemzetiségük megőrzése szempontjából sem. Mire kissé meggyarapodtak volna, bekövetkezett az első világháború, majd a hatalomváltozás és a trianoni katasztrófa. Megsínylette ezt a Hunyad megyei magyarság, csakúgy, mint az Erdély többi részén élő, de nem adta fel a küzdelmet. Tudatában volt annak is, hogy amely nép elveszíti kulturális örökségét, az előbb–utóbb nyelvét is elveszíti, és akkor eltűnik a történelem színpadjáról, mint nemzet.
   A Déva-telepi katonajátékot, Bukovinából hozták magukkal a székely telepesek, méghozzá Andrásfalváról. László (Pali) János nagyapám, a gépelt írásában így emlékszik meg erről: „… ezt a… szokást még a kivándorlásba is magukkal vitték az Andrásfalváról kivándorlottak, s így ezt, a dévai csángótelepen is folytatják”.
   A korabeli sajtó is felhívta a figyelmet a bukovinai székelyekre és ezek művelődési szükségére, bár az akkori szokást betartva „lecsángózza” őket: „Most, amikor a magyarság kulturális szervezkedése folyik, ezen előadással kapcsolatosan eszünkbe jutnak a dévai magyar csángóink, és arra kérjük az illetékes magyar urakat, akik erre most hivatottak, ne hagyják szervezetlenül a csángókat, adjanak nekik alkalmat kulturális értékeik kitermeléséhez.
   Menjenek közelükbe, álljon valaki vezérükül a jóban, a szellemben, a kultúrában. Hisz fajunk sok kincse fekszik parlagon bennük, és mi vagyunk a rossz gazdák, ha gyáván, erőtlenül hagyjuk, hogy kultúrájuk zsenge fejlődésben elsatnyuljon s a minden anyagiság sötét fertőjében bukjon. Hajlamuk, tehetségük van hozzá, amit az is mutat, hogy sok csángó ember magas pozíciót tudott magának az értelmiségben kiküzdeni.
   Fájó sorok ezek, amiket most leírtam, mert eszünkbe jut, hogy még a város magyarsága sincs egy kultúrforráshoz tömörítve, s ha magunkon nem tudunk segíteni, ki törődik a csángókkal?...”
   A katonajáték vagy huszárköszöntő, néhány kisebb változáson esett át az utóbbi száz év alatt. Ennek oka a telepi magyarság társadalmi-szociális helyzete, a külső befolyások hatása. Természetes dolog minden népszokásban, hogy változik és bizonyos befolyásoknak, átalakulásoknak van kitéve idővel. Legkevesebb változáson az énekek, legjobban a versek alakultak át. Két-három nemzedék után a neve is átalakul zsidózássá, bár a szokás lényege nem változott. Több változat ismeretes a versről, a székelykevei, kakasdi, csernakeresztúri és dévai. Érdekes módon, habár Déva és Csernakeresztúr között kicsi a távolság, mégis a katonajátékban alapos eltérések vannak. Korosztályonként is változnak a versek, hol pótoltak hozzá, hol elvettek belőle vagy egészen átalakítottak egy-egy részt. Már a mi időnkben is azt mondták az idősebbek, hogy „mü nem így mondtuk a verset és az éneket”.
   A dévatelepi szokásról – többé - kevésbé jól - számosan írtak az elmúlt években. Általában - és ez természetes - a kívülállók félremagyarázták a szokást. Ezen nincs mit csodálkozni; nehéz olyanról írni, amit csak láttál, de nem tettél, esetleg csak olvastál róla. Még inkább melléfog az olyan, aki ír a Régitelepi szokásról, de csak 4-5 éves lehetett, amikor a Telepet 1979-ben lebontották. De ne tegyük a szekeret a lovak elébe.
   Aki kívülről írja le a szokást, az csak annyit lát belőle, amennyit az énekesek és a megénekelt leányok mutatni akarnak. Ám addig, amíg megérkeznek a legények a leányos házhoz, sok mindennek kellett történnie. Ahhoz, hogy egy szokás működjön és megmaradjon, bizonyos feltételek létezése szükségeltetett. Érdemes leírnom, hogy miért sikerült a szokásnak száz éven át megmaradnia a Telepen. Egyike a létfeltételeknek, a házak létezése és a gyermekek száma.
   A korabeli, dévai várról készített fotók világosan bizonyítják, hogy a Régitelep pár szász méterre jött létre a Piskire vezető út határában, 1889-1892-ben. Eleinte csak két utcából tevődött össze, az Iskola- és a Kicsi utcából. Úgy nézett ki, mint egy kisebb falu a város mellett. Ez egy bizonyos elszigeteltséget biztosított a székelység számára. Egy ilyen kis közösségben, ahol névről ismerték egymást a telepesek, mindenki köszönt mindenkinek és ismerték egymás mindennapi életét, nem volt más lehetőség, mint komolyan űzni a hagyományt. Ha valaki az ősök által behozott szokást nem tartotta volna be, az évekre terjedő megszólásokhoz vezethetett. Vagyis nem is annyira a szokás eltévesztésétől vagy be nem tartásától vonakodtak, hanem attól, hogy megszólhatták a be nem tartókat. A tettektől függően, még bizonyos ragadványneveket is kaphattak a tévedők, amely nevek nem biztos, hogy mindig tiszteletükre váltak. Ily módon minden fiú vagy leány igyekezett Karácsonykor a legjobbat mutatni.
   És létezett tisztelet, nemcsak a szokás és az idős emberek szava iránt, hanem a leányok és öregebb legények iránt is. Tisztelet a bandán belüli raglétrához: első katona, második katona, beköszöntő, énekesek és utoljára a zsidók. Manapság, amikor a gyermek tegezi a szülőket és nagyszülőket nehéz elképzelni, hogy az én korosztályom még az alig 5-6 évvel idősebb legényeket, leányokat is csak magázni merte. Tiszteletből-e vagy félelemből a megszólásoktól, a szokás száz éven át kitűnően megtartotta magát.
   A szokás mai állapotának, vagyis megszűnésének, több okot hozhatunk fel: az első és legfontosabb, a régitelepi házak lebontása. Ekkor a dévai magyarság egy tömbben létező közössége felbomlott. Közel négy-öt éven keresztül mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, a házak lebontásának következtében. Menteni, ami menthető, megszokni az új, zárt életet, ahol nincs udvar, kert és ismerős szomszéd vagy rokon is csak pár utcahossznyira. A szokás azonban ekkor is tartotta magát. A legények az újtelepi leányos házakat énekelték meg. Igen, de ők már nem voltak ellenőrizve senkitől. Ekkor egy olyan fellazulás következett be, amelynek a hatásai sajnos ma is láthatók.
Az volt szerintem a célja az 1978-86-os házbontásoknak a telepen, hogy az ottani magyarságot szétszórják, a könnyebb asszimilálás, beolvasztás végett, majd utólag megszüntessék őket, mint népcsoport. Hajszál híja, hogy ez nem sikerült tökéletesen. A Régitelepi bontások után, az ottani magyarok szórványba kerültek saját városukban. A csernakeresztúri ifjak meghívták a dévai fiatalokat náluk folytatni szokásunkat, a „nagy bontás” után. Nem mentünk. Most mondhatnám, hogy akkor eszünkbe jutott; „Itt élnünk s halnunk kell”. De nem jutott eszünkbe. Hanem a dévai leányokat is át kellett volna vinni. Mert itt nem az volt a helyzet akkoriban, hogy nem volt fiú vagy nem volt leány, hanem nem maradtak házak.
   Bár azokban az években nem jöttünk rá, súlyos csapást jelentett a Telepi kultúrotthon kisajátítása, a katonaság részéről. Ott volt a fiatalok találkozása tavasztól - őszig vagy ősztől - tavaszig. Játékok, szórakozások, megbeszélések történtek a kultúrotthonban és annak udvarán. A leglényegesebbnek azonban az bizonyult, hogy meg tudták egymást ismerni a fiatalok: nagyobbak a kisebbeket, kisebbek a nagyobbakat, tisztában voltunk a rokonságokkal.
   A Telepi fiatalság számának megcsappanása az „egyke” rendszer hatásának a következménye. A dévai katolikus anyakönyveket tanulmányozva, világosan kitűnik a Telepi ifjúság számának csökkenése. Az alábbi táblázat nagyon jól szemlélteti, a Telep születésarányának állapotát évtizedek szerint. Közel negyven éve, a születések száma folytonosan esik, 2000-ben majdnem fele született, mint 1970-ben. Ez sem örvendetes, de még inkább katasztrofális a szokásra és a dévai magyarságra nézve a vegyes házasságok száma: 1980-ban 13, 1990-ben 21 (a 22-ből!!) és 2000-ben 6. Adataim csak a dévai katolikusokra vonatkoznak. Mindez olyan körülmények között történik, amikor az elhalálozások száma legtöbbször kétszerese a születéseknek.

Nr. Év  Születések Ebből telepi
1. 1900     83              39
2. 1910    117             47
3. 1920    94              70
4. 1930    94              77
5. 1940    81              69
6. 1950    55             40
7. 1960    51              37
8. 1970    91             45
9. 1980    77             38
10. 1990  66             22
11. 2000  38              26

   1990 után többen elvándoroltak a Telepről. Számításaim szerint megközelítőleg 43 fiatal család.
   Néhány szóban bemutatom az előttem való korosztály által elmondottakat, a karácsonyi énekelésre vonatkozólag.
   A Dévára telepedett, bukovinai eredetű székelységhez tartozó legénykék, például már akkor tudták a „serkenj”-t, amikor még énekelni sem járhattak koruk miatt. Készültek, hogy majd eljön az idő, amikor ők is mennek leányénekelni. Ez is egy különbség volt a Déva-telepi születésűek és a közéjük betelepedettek között. Mi az énekkel nőttünk fel, ők pedig el kellett tanulják.
   Az előttem levő korosztálynál a szabály még szigorúbban volt betartva, mint nálunk, bár egyik sem hasonlítható össze a napjainkban létező változattal.
  Az énekelni indulás egyik feltételének akkoriban a 14. életév betöltése számított. Ez néha sok könyörgésre szolgáltatott okot, mert az is szeretett volna karácsonykor énekelni, aki csak januárban töltötte volna be a 14. évét. Hosszú kérlelések után előfordulhatott, hogy a nagybanda beleegyezését adta.
   A karácsonyi énekeléshez minden tag adott 100 lejjel járult hozzá. Akinek nem volt jövedelme, azt a szülők segítették ki. Ha 15-ön voltak, akkor összegyűlt 1500 lej. A zene 4-500 lejbe került, a többit a karácsonyi és a szilveszteri mulatságra költötték. Ha esetleg nem jutott szilveszterre, még pótolt mindenki 15-25 lejt. Ez attól függött, hogy merre szilvesztereztek és mennyi pénz maradt karácsonyról.
   A kisebb fiúk már októbertől kezdődően komolyan gyakoroltak. Ilyenkor nagyon segítettek nekik a nagyobb, rutinosabb legények, akik már évek óta űzték a szokást. Tanították a kisebbeket szavalni, énekelni, táncolni, megmutatták nekik, hogy milyenek az elvárások. Sokat próbáltak a fiatal legénykék, amíg elérték a megkövetelt nívót. Kamaszkorban, 14 évesen, változik a hang, a legénykék javának kappanhangja volt. Nekik még a legelején kijelentette a nagybanda: ha akarnak leányokat énekelni, mindenki tanulja meg rendesen a maga dolgát. Akár katona, akár beköszöntő vagy énekes az illető. A zsidóknak is szigorúan megparancsolták, hogy mikor kolompoljanak vagy mikor nem. Énekelés alatt egy csengőhang sem hallatszódhatott. Akkor mindenki énekelt. A beköszöntő verselése vagy a katonák szavalása alatt tilos volt a zajongás.
Ha a kicsi banda mégsem sajátította volna el rendesen az éneket és verseket, abban az évben eltiltottak őket az énekeléstől. Ez a rendet még a legelején a kisebbek tudomásara hoztak. Ha a katona vagy a beköszöntő nem tudta a verset, vagy kicserélték őket, vagy nem mehettek énekelni. Ahhoz, hogy valaki katona s legyen, több adottsággal kellett rendelkezzen: szép hang, jó szavalás és tánctudás és nem utolsó sorban megfelelő testalkat. Ők feleltek az egész bandáért. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki megittasodott. Akkor sem az első 2-3 háznál vagy éjjel 1-2 óra tájt. Ha mégis előfordult az eset, az illető haza kellett menjen, nem volt többé keresnivalója a bandában. Még Karácsony éjjelén sem voltak a kisebbek magukra. Akkor is, a nagyobbak éber szeme ügyelt fel rájuk. A nagyobb legények, de akik már nem indultak énekelni, egész éjjel elkísérték a kisebb bandákat, feláldozva ezzel saját Karácsonyukat. Velük mentek és segítették őket énekelni. Egyszóval, a szokás gyakorolásában három fontos szabály létezett: rend, szigorúság és tisztelet.
   Nem egyszer előfordult, hogy kimaradt néhány leányos ház. Nem volt idő őket megénekelni, összejárni. Aztán olyan ház is akadt, ahol jól telt, vagy valamelyik tagnak barátnője volt. Ott többet időzött a társaság, így ismét időhátrányba került.
   Az is megtörtént, hogy reggelre a banda olyan leányos házhoz tért vissza, amelyet már megénekeltek az éjjel. Oda csak akkor mentek be, ha üres volt. Ha netán más banda lett volna bent, akár kicsi, akár nagyobbacska, a visszatérők megvárták, amíg azok végeztek és kijöttek.
   Valamikor állt a Telepen a Lőcsei Erzsébet kocsmája. Sokan ott űzték el gondjaikat, bánatukat, ám információ cserére is alkalmasnak bizonyult a helység. Talán ez volt az egyetlen kocsma a környéken, ahol senki sem mert verekedni. Lőcseiné hatalmas asszony volt, a férfiak sem mertek szembeszállni vele. A karácsonyi szokás szempontjából azonban más szerepe volt a kocsmának.
   Reggel, az énekelés végeztével a nagybanda a kocsmába húzódott vissza, de más is betérhetett, akinek a fogadó útjába került. Úgy 7-8 óra tájt érkeztek meg. Ott elfogyasztottak néhány sör vagy hűsítőt, kinek mihez volt kedve. Lőcsei Erzsébet, a neves kocsmárosné, ilyenkor már javában sütötte a flékent és forrázta a virslit. A karácsonyi ünnepek akkoriban nagyon szépek, színesek voltak, ellentétbe a mai szürkeséggel. Megénekelni való házak is álltak bőven, általában 20-22. Ez a szám változhatott 15-29 között.
   Mikor elhatároztam, hogy leírok tíz évet (1972-82) a téli katonajátékból, nem volt célom a katonajáték elemzése. Ha nagyjából ismeri is mindenki a telepről ezt a szokást, azért lehetnek saját vélemények, és olyan egyéni megítélések, melyek az alábbiakban nem fognak leíródni. Mert mindenkinek, aki valamikor részt vett e szokásban, legények, leányok, gazdák, zenészek, lehet, és van is olyan egyéni, saját tapasztalata vagy megmaradt emléke, amiről én nem tudhatok. Azért írok a fent említett tíz évről, mert akkoriban magam is jártam énekelni, beköszöntő és énekes kivételével minden szerepen átestem.
   Hetedikes koromban mentem (vittek) énekelni először (a Cassián Istváné csapata), és a bakaság után is voltam még két évet. Így nem, mint kívülálló, hanem mint olyan írok a katonajátékról, aki átesett rajta, és átélte azt. Nem állítom, hogy a fent leírt tíz év volt a katonajáték előadásának a csúcsa, de azt állíthatom, hogy ez volt az utolsó tíz, szép év. Szép, abból a szempontból, hogy sokan voltunk legénykék-legények, lányok és főleg, hogy 1980-ig megvoltak a házak a régi telepen. Ez sokat jelentett a szokás megmaradásának szempontjából, mert ha akkor két utcában volt 6-7 leányos ház, manapság (2006) az egész telepen, már ami megmaradt belőle, van 2-3 leányos ház. Ugyanígy esett a fiuk rendjének (bandájának) a száma, az akkori években járt 7-8-9 rend énekelni, 2005-ben volt három, majd rá egy évre nem is indultak énekelni.
   A következőkben leírtak nem az én korosztályomnak, vagy az előttem levő korosztályoknak szólnak, mert mi (ők) ismerjük ezt a szokást, gyakoroltuk is. Azokhoz szólok, akik már nem sétáltak a Régitelep házai között, akik nem az udvarra, hanem a tömbház elé mennek ki. Akik nem tudják, hogy mit jelent egy nyári estén, vagy késő őszi este a kapu előtt üldögélni, elbeszélgetni, rózsafák és törpefenyők között hunyócskázni, a szomszédtól földiepret vagy szilvát lopni.
Írásom az utánunk jövő nemzedékeknek, gyermekeinknek, unokáinknak szól. Ha mégis sikerül, az idősebb olvasóktól is annyit elérni, hogy felsóhajtanak, „be szépek vótak azok a karácsonyok” akkor már félig elértem célomat.

2005-2009, Déva
László Gergely-Pál

        Őszi megbeszélések

   Az őszi megbeszélések a szenvedeji (karácsonyi esti) énekelésről, a tanév elkezdődésével estek egybe. Akkor vót (volt) az, hogy egybegyűlt (összegyűlt) a telepi fiatalság a nyári szünidő után. Ezek a megbeszélések azonban nem vonatkoztak az “öreg”, nagyobb legények csoportjára. Ők mán (már) annyira tudták (ismerték) a szokást, olyan béjáratosok (rutinosak) voltak, hogy nekik elég volt csak karácsony előtt két héttel találkozni. Ha jött is, vagy elment 2-3 a csapatukból, az újak is nagyon könnyen bétaláltak (beilleszkedtek), mivel ők is már évek óta jártak énekelni. A pénzt, a zenészek részére, is könnyebben, gyorsabban összegyűjtötték, mivel nagyrészük már állásban volt.
Nem így állt a helyzet a kisebb legényekkel. Nekik, a csapatuk még nem volt végleges az őszelőn, így a zenepénzt sem tudtak begyűjteni. A kisebb csapatok október végére, november elejére álltak egybe (alakultak ki) és 12-16 személyt számláltak. Akkor már tanácskozni lehetett arról, hogy mennyibe kerül a zene és a karácsonyi mulatság, egy főről milyen összeget kell beszedni. Az beadott pénzösszeg sem volt mindenki számára egyforma, csak ami a zenét illeti, mert olyan is akadt közöttünk, aki nem jött el a mulatságba. Úgy 80-100 lej volt az összeg, amit egy énekes be kellett adjon, mely egy akkortáji (akkori) munkás fizetésének körülbelül 10%-a volt.
   A pénzt, egy arra megjelölt (kijelölt) legény gyűjtötte, és legtöbb esetben az lett az egyik katona is, bár a katonák és beköszöntők csak az első énekpróbák egyikén kerültek kijelölésre.
   A nagycsapatoknak volt felszerelése karácsonyra, a kicsik ilyenkor álltak neki csengettyűket, kolompokat gyártani. Olyan es került (akadt) azonban a kicsik közül, akinek mán (már) volt kolompja, csengettyűje. Valószínűleg csak ezek maradtak meg szüleinknek, nagyszüleinknek a tehenektől, amiket be kellett szolgáltatni a „kollektivizáláskor.”

     A zenészek felfogadása

   A kisebb rendek, mint ahova én is tartóztam eleinte, nem tudták, hogy a zenészeket már egy évvel karácsony előtt fel lehet fogadni. Mi október-novemberben szetettünk (kapkodtunk) a zenészek után, leginkább az első két énekelési évben fordult ez elő. Okulva ebből, asztán (azután) mán münk es (már mi is) karácsonykor lefoglaltuk a muzsikusokat a következő évre. Ez annyiból állott, hogy elmentünk az illetőkhöz, és ha már nem voltak elígérkezve, kezet csaptunk (megegyeztünk) és adtunk nekik némi felpénzt (előlegpénzt).
   Nem kellett messze menni a zenészekért, azok is a telepiek közül kerültek ki: A Tóth testvérek (Gazsi, Gyula, Tóni), Dán János, Daradics János, később Palló Ferenc, Varga (Vendel) László és mások, most hirtelen nem jut mindenki az eszembe. Volt azonban úgy is, hogy Déván már nem akadt elég zenész (aki nótáinkat ismerte) így Csernakeresztúrról hívtunk muzsikusokat, például Dávid Tónit, Tamás Csabát, Both Józsit.
   Két zenész szokott lenni egy csapatnál, általában egy harmonikás (akordeonos) és egy szaxofonos. Karácsonykor, a harmonikás nem csak zenélt, hanem sokszor még énekelt is (Daradics Lajos), más hangulatot adva ezáltal a mulatságnak.
   Ha emlékezetem nem csal, úgy 400 lej volt a taksa egy-egy zenésznek. A teljes összeget egy katona tartotta magánál karácsony éjjelén, a muzsikusok reggel kapták meg a pénzüket, miután az utolsó leányos házat is megénekeltük.
   Sohasem kaptunk essze (volt nézeteltérés) a pénz vagy a zene miatt, sőt, ha nagyon jól húzták a talpalávalót, még fizettünk is nekik 100-100 lejt a megegyezett összegen felül.

      Gyűjtés az énekelésre

   Mint már említettem, a gyűjtés, a küssebb (kisebb) csapatoknál, októberben kezdődött, legelőször azoktól a tagoktól, akik már biztosan a csapatnál maradtak. Mert ilyenkor még tartott a kóslatás (kóbórlás, vándorlás), egyik csapattól a másikig. A kicsik minden lejecskét otthonról, apókától, anyókától (édesanyától, édesapától) kellett kikunyeráljanak (kikönyörögjenek), mivel nem voltak állásban, nem volt munkahelyük. Lassan, 15-25-30 lejenként gyűlt be az összeg, elsősorban az előlegpénzt igyekeztünk esszeszedni (begyűjteni), a zenészeknek. Utána számítgattuk, hogy mekkora összeg szükséges, a karácsony másodnapi mulatságra. Mert arra vásároltunk italokat (sört, bort, likőrt), kenyeret, szalámit vagy virslit, mustárt, savanyúságot, stb. Karácsony előtt összegyűltek azok, akik jöttek mulatni, így megtudtuk pontosan, hogy hány személyre számíthatunk, melyik fiú leányos (van párja) és melyik nem. Itt határoztuk el, hogy mit vásárolunk és mennyit. A fiúk, legények állták a leányok részét is, akiknek italként az akkor kapható hűsítőt, a “Frucola"-t vettük (vásároltuk).
   Legtöbbször a szilveszteri mulatság is meg lett beszélve, arra is gyűjtöttünk. Házaknál volt megszervezve a mulatság, valamelyik csapattársunknál. Bele kellet számítani még a gyűjtésbe, az esetleges károkat, amiket a házaknál okozhattunk. Azokat illett megtéríteni.
   Azt is el kell mondanom, hogy általában minden fiúnak volt párja a mulatságban. A leányokat még karácsony előtt meghívtuk, és el kellett menni a szülőkhöz őket elkéreztetni. Azt is megígértették a szülők velünk, hogy a leányaikat, a tánc végeztével, hazakísérjük és „épen” átadjuk.
   Előfordul, hogy egy-egy fiú magára vót (nem került, akadt párja). Ez is eljött mulatni, de utólag bajok származtak ebből, mert olyan leánynak kezdett vágni a szemivel (szemezni vele), akinek már volt párja. Mivel csapatunkban a legtöbb mulatságot én szerveztem, egy idő után bevezettem, hogy csak az jöhet szórakozni velünk, akinek van párja. Ez sok problémát megoldott, ellenben megtörtént, hogy szinte én is kimaradtam „párhiány” miatt. Mert a törvény (szabály) mindenkire vonatkozott.

    Az énekpróbák

A fiatal csapatoknál, az énekpróbák, november közepén-végen kezdődtek. Ha volt a csapatnál 1-2 tag, aki jól tudta mar az énekeket és a verseket, akkor könnyen ment minden. Az adta meg a hangot, nem is nagyon fent, nem is nagyon lent, úgy, hogy mindenki hangmértékének megfelelő legyen.
Az énekpróbák, háznál voltak megszervezve, valamelyik csapattársunknál. Ritkaság számba ment az, hogy valaki hiányozzon a próbákról, ha mégsem tudott eljönni, akkor előre értesítette az egyik katonát.
Az én időmben még jártak az „idősebbek,” a legnagyobb bandából a kisebbekhez, a próbákat ellenőrizni. Nálunk is volt például Daradics Józsi (Dixi). Kijavította az éneket, ha nem fújtuk jól, velünk énekelt és szavalta a verseket is, segélt (segített) nekünk. Elígérkezett (megígérte), hogy még fog jönni próbákra, és rejánk hagyogatta (figyelmeztetett), hogy jól tanuljuk meg a szereplést, mert ha nem fog szépen menni, akkor mi sem indulhatunk énekelni. Ha mégis elindulnánk kornyikálással (rossz énekkel), akkor sem döngölnek el (vernek meg), hanem elveszik, vagy széttapossák a katonasapkát. Anélkül pedig, nem lehet énekelni indulni. Nem emlékszem, hogy ilyesmire lett volna példa a telepen, de mi úgy énekeltünk az ilyen „biztatástól,” mintha ez lett volna az utolsó szerepelésünk.
Persze, a próbákon sok minden megesett, (előfordult) nemcsak énekeltünk és szavaltunk, hanem heccelődtünk es (viccelődtünk is). A versekkel is vicceltünk, például az „Állj félre barátom…” az átváltozott „Állj félre te barom”-ra, stb. Máskor nagyon megszomjaztam, kértem egy csipor (csupor, bögre) vizet, adtak is, de amíg nem láttam (vettem észre), egy nagy kalán (kanál) sót belékevertek (belekavartak). Nagyot nyeltem a sós vízből, és persze, még inkább ihatnékom lett (szomjasabb lettem). Máskor, Miron Albertéknél, megsütöttünk kb. 8 kg pityókát (krumplit), a „Vesta” sparon (tűzhelyen), amíg a szülei nem vették észre. Előszeretettel gyakoroltunk Daradics (Hóka) Lajcsiéknál, mivel az apja nagyon vicces volt, máskor id. Kovács Lajoséknál, aki mindig jó borral kínált meg. Így, a szokásos két órás próba, még négy órát is eltartott. Nagyjából, hetente kéccer (két alkalommal) gyűltünk essze (össze) énekelni, Karácsony előtt való héten pedig háromszor. Az utolsó énekpróba napszentültekor (este), indulás előtt lett megtartva, kicsit bemelegíteni a hangszálainkat. Ami nem es volt olyan fölösleges télen, met (mert) az első éneket a „Serkenj lelkem”-et mindig künt (kint) a leányosház ajtaja előtt kellett eldalolni. És azt elénekelni vagy húsz háznál…

Csapatfelállítás

A csapat (banda), 12-16 személyből állott. Volt kicsi, közbelső (középső) és nagybanda. A kislegények 12-14 évesek voltak, a nagyok a katonaviseltek, a leszerelt bakák, köztük voltak a középső csapatok. Azétt (azért) megeshetett (előfordulhatott), hogy a küssebbekkel (kicsikkel) is ment egy-egy idősebb, a nagyokkal is egy-egy fiatalabb, ez utóbbiakkal csak akkor, ha velik (velük) rokon volt. Rang szerint, és tekintély után, a következő módon alakult a csapat: 1-ső katona, 2-ik katona, beköszöntő, énekesek, zsidók és kisasszony. Voltak meg kóbor zsidók, ezek átalába (általában) a házas emberek közül kerültek ki, ámbojogtak, tekeregtek (kóboroltak) a telepen, egyik-másik bandához csatlakozva néha.
A két katona és a beköszöntő az első próbákon lettek megválasztva. Ezek nagyon jól kellett tudjanak énekelni, táncolni, szavalni és grimászkodni (színészkedni), mert a versek előadása megkövetelte ezt. A katonák, lehetőleg, egyforma magasak kellett legyenek, hogy “találjanak”. Nem mindig, első szóra lett valaki katona, vagy beköszöntő, néha heregtek rajta (viták előzték ezt meg). Énekesek sem mindig akartak lenni, de végül ők is beletörődtek a sorsukba. Ellenben a maszkásokkal (zsidókkal), és a kisasszonnyal, ezekvel (ezekkel) nem volt baj. Inkább az egész (mindenki) álarcos szeretetett volna lenni, mert ők szabadabbak voltak, viháncolhattak, futkorászhattak, nyargalhattak.
A zsidók között is volt 3-4 futárzsidó. Ezeket a katonák elézavarták (előre küldték) leányosházat nézni, foglalni. Kettő közülük lefoglalta a házat, ha azt üresen kapták (nem volt más csapat ott), a többi visszaszaladt a csapat katonáit értesíteni a helyzetről. Muszáj vót (kellett mindig) még 2-2 zsidó, akik Karácsony este elmentek a katonák után haza, és elkísérték őket a gyülekezőhelyre. Szükség volt kíséretre, egyrészt tiszteletből, másrészt azért, mert néha egy-egy román még így is belekötött a katonákba, mert piros-fehér-zöld színek díszelegtek a katonasapkán. Ezért kellett védelem, a katona számára. Ő nem védekezhetett, csak utolsó esetben, nem verekedhetett, épen, tisztán kellett eljusson a gyülekezőhelyre. Hatvan évvel ezelőtt még, egy szamár is tartozott a csapathoz, ez vitte az éjjel összegyűjtött italt bálerkába (kis hordó), a süteményt és kalácsot. A ‘70-es években nekünk már nem volt ilyen.

Ruházat

A katonáknak, beköszöntőnek és énekeseknek meghatározott gúnyájuk (ruházatuk) volt, a maszkásoknak és kisasszonyoknak pedig nem.
A két katona egyforma ruhában (öltözékben) szerepelt. Ruházatuk: fekete, térdig érő csizma (néha Bürger csizma), fekete bricsesz nadrág, vagy lovaglónadrág (később sínadrág), ugyancsak fekete kicsikabát (zakó), fehér ing, piros vagy más színű nyakkendő (de egyforma a két katonának), a katonasapkák és a vessző.
A sapkák külön megérdemelnek néhány szót. A ‘70-es években, tudtommal csak Varga Gizella (Vendel Giziné) készített sapkákat. Darabja kb. 100 lej volt és már ősszel meg kellett rendelni. Ha a csapatban megmaradt mind a két katona, egyik évről a másikra, akkor nem rendeltek sapkákat. Mikor valamelyik katona elment (eltávozott) a csapatból, akkor új sapkákra volt szükség, mert az eltávozó magával vitte az övét. Érdekes, hogy ezek készítését a csapat állta (fizette), mégis a katona, eltávozáskor, magával vihette. Gizi néninek röpködött a fantáziája, mert sohase volt a telepen, csak két egyforma sapka. Ezek 10 cm magasak voltak, a vázuk keménypapír (karton) és be lettek vonva mindig piros anyaggal. Ez volt az alapszín. Az oldalukon-tetejükön, különböző csillogó-ragyogó díszítések ékeskedtek, elöl rajtik (rajtuk) a magyar színek, és ugyancsak elől kiállt belőlük egy szép csokor árvalányhaj. Nekem is van két katonasapkám, már majdnem 30 évesek. Régen, a két katonának nádpáca (nádvessző) volt a kezében. Ezeket a verselés közben használtak fel, a csizmaszárra, a szarufára (házgerendára) csapva vele, mintegy kihangsúlyozva a versek szövegét. Még arra is felhasználták, nem egyszer, hogy a túl zajos zsidók hátát megsupákolták (megverték). Az én időmben már nem volt nádvessző, valaki asztalossal csináltattunk (készíttettünk) 60-65 cm hosszú, 2 cm átmérőjű és a vége felé elvékonyodó, kerek, cserefa vagy kőrisfa pálcákat. Felső, vastagabb végét átfúrtuk, és egy vékony bőrszíjút (bőrszíjat) vezettünk át a likon (lyukon). Ezzel a katona a csuklójához kötötte (erősítette) a vesszőt. Verselés közben elejteni a pálcát, nagy szégyent pacilt volna a katona (szégyene lett volna), telepi nyelven szólva kételennek, mamlasznak vagy bugyutának nevezték az ilyen katonát.
A beköszöntő öltözéke hasonló volt a katona ruházatához, azzal az eltéréssel, hogy más színű nyakkendőt is viselhetett. Fekete kalapot hordott, annak pántjába, ugyancsak, árvaleányhaj csokor került. Neki sétabotja (kankós botja) volt, annak felső, görbe végéhez, piros szalagból egy masni, csokor lett kötve.
Az énekesek ruházata, a beköszöntő öltözetéhez hasonlított. Azonban, nekik már nem volt kötelező a csizma, és a bricsesz nadrág. Fekete öltönyben, és cipővel is megjelenhettek. A fejiken (fejükön), nekik is fekete kalap díszelgett, az elmaradhatatlan árvaleányhajjal.
Ami a zsidók öltözékét illeti, ott nem volt semmilyen szabály. Mindenki azt vett magára, amit akart, olyan anyagot használt fel, amelyik neki tetszett. Volt ott különböző rojtos-foltos nadrág (de tiszta) kifordított-befordított bunda, tarka ingek, ilyen-olyan cipő, bakancs, sportcipő, stb. A ruházatot mindenki saját magának készíttette el, az anyagok is otthonról kerültek elő. A fejükre húzott maszka, álarc is saját készítményű volt, ott is mindenféle anyagot felhasználtak. Főleg a “hajnak”, ami lehetett cérnafonal, bundadarab, csepű, és sok más. Ki volt vágva a szemnek és szájnak a helye, lehetőleg minél kisebbre, mert sok ügyes leány felismerte a zsidókat a szemikről, szájikról, fogikról (szemükről, szájukról, fogukról), ha a kivágott részek nagyok voltak.
A szemnyílás körül, a likat (lyukat) eldolgozták, hogy az esetleges cérnaszálak, ne báncsák (sértsék) a zsidó szemét. Szemöldök is varródott a szemlyuk felé, különböző anyagokból. Az álarc közepén az “orr” egy kesztyűujjhoz hasonlított, hosszabb, rövidebb lett a mérete, a végére átfűzött paszulyszemeket kötöttek. A “száj” köré is kerültek száraz paszulyszemek, melyek a fogakat voltak hivatva jelképezni. Az álarc vállig ért, az alsó részen egy vastagabb cérna (madzag) volt körbefűzve, ezzel a zsidók kissé összehúzták az álarc nyaki részét. Különben egy élelmes, felkapott leány lekaphatta az álarcot a zsidó fejéről, felismerve azt. Kesztyűt viseltek bőrből, ribancból (rongyból), ugyancsak a felismerés elkerülése végett. Fejükre a zsidók mindenféle sapkákat, kalapokat tettek, legtöbbször ez is az áll alatt megkötődött, hogy ugrálás, futás közben ne szórják (veszítsek) azokat el. Mindegyiknél akadt egy ilyen-olyan bot, vastagabb-vékonyabb, hosszabb-rövidebb, simább vagy görcsösebb, bogosabb. Nem tudok arról, hogy ezeket felhasználták volna verekedésre, inkább a megfélemlítésre vitték magukkal. De arról tudok, hogy levertek (leütöttek) egy-egy kóbor macskát a kerítésről, vagy megdobtak néhány kutyát vele. Volt úgy, hogy még egy-egy kerítésdeszka is betörött tőle.
A zsidók, derekukra csengettyűket, kolompokat kötöttek, lehetőleg kutyaláncra vagy vastag csinturára (bőrövre). Az odabogozást (odakötést) es jó vastag drótokkal végeztek el, mert arra is volt példa, hogy a leányos háznál a kolompot (-kat) leloptak. Persze viccből, mert utólag, sok alkudozás után, visszaadták azokat. A kolompok vagy eredeti tehénkolompok voltak, vagy saját készítésűek, kisebb-nagyobb méretbe, hogy más-más hangon szóljanak. Hat, hét, vagy még több kolomppal felszerelt zsidó, óriási zajt kavart (rendezett), pláne (főleg), ha jól mozgott. Ugyancsak fityegett, a zsidók oldalán, 1-2 kulacs, amibe gyűjtögettek itókát, a leányos házaktól. Mivel sohasem volt a házaknál két egyforma ital, még a cujka (pálinka) sem, ezért reggelre olyan keverék gyűlt a kulacsban, amiről azt mondta id. Kovács Lajos egyszer, hogy a pocok (patkány) is megdöglik tőle, ha véletlenül belenyal, megétődik (megmérgeződik) tőle. Tartozott még a felszerelésükhöz egy-egy játék trombita, síp, mindez segítette a zajkeltést.
A kisasszony, amint a neve is mutatja, az kisasszonynak kellett öltözzön. Maszkos volt ő is, de az álarcra nem volt orr varrva mindig, a szájlyukat pedig piros anyaggal varrták körül. Ami az öltözéket illeti, itt inkább leírom, hogyan öltöztem én fel kisasszonynak. Leginkább ebben, a nővérem ruhatára segített. Az álarc annyiban különbözött a zsidók álarcától, hogy nekem hosszabb „hajam” volt, két coffba (copfba) bekötve, kenderből. Női kalapot a nővéremtől „örököltem,” ugyancsak a csicstartót (melltartót) is, amit belülről rongyokkal kitömtem. A melltartóért nagy cirkusz lett karácsony után, mert állítólag a legjobbat (legszebbet) vettem el, amit a nővérem, utólag már nem használhatott. Női ing, blúz, lájbi (mellény) került rám, különböző nyakláncok, karperecek és csercsejek (fülbevalók). Hosszabb viganó (női ruha), háziköpeny is divatban volt. Oldalára a kisasszony nem kolompokat, hanem műanyag babákat erősített fel. Ha ezeket lelopták a háziak, csak alkudozás után juttak (kerültek) vissza a tulajdonosához. A ruházattal járt még, egy női táska (retikül) vagy telepiesen ridikül, amibe a kisasszony szemfestéket, ajakrúzst és különböző női dolgokat döböcskölt (gyömöszölt, tömött). Én úgy spekuláltam (számítottam ki), ha a leányok nem fáznak télen, egy szál harisnyanadrágban, én sem fogok fázni, ha hármat húzok fel. Rossz volt a számítás, mert egész éjjel reszkettek a lábaim a hidegtől. Az ünnepek után, panaszkodásomra mondta el, egy idősebb legény, hogy más kisasszony is húz harisnyanadrágot, de alá felvesznek egy hosszú, férfi alsónadrágot, vagy egy melegítőt. Mivel én kezdő voltam az énekelésben, ezt nem tudtam. Cipőnek is, egy elég magas sarkú lábbelit választottam, amitől egész éjjel akadtak össze a lábaim, nem beszélve a táncolásról. Mert, vagy én híttam (kértem fel) egy-egy leányt táncolni, vagy a háziak közül táncoltatott meg valaki engem, az adott körülmények között ez fárasztó volt. Nekem elegem lett, az egyszeri kisasszonykodásból, többé sohasem vállaltam ezt.
A maszkurások, úgy a zsidók, mint a kisasszony, megcserélték (átváltoztatták) hangjukat, a leányos háznál: olyan vékonyan beszéltek, hogy az mán (már) sokszor vinnyogás-, cincogás számba ment. Minden zsidót, egytől-egyig Tóbiásnak hívtak (neveztek), a kisasszonyokat pedig Linának. Mindez azért volt, hogy a leányok nehezebben ismerjék fel a fiúkat. Miért is volt, ez a felismerem-nemismerem játék? Azért szerettet volna mindenki maszkás lenni, mert akkor olyan leánnyal is tréfálhatott, viccelhetett, akit máskülönben nemigen mert megközelíteni. Aztán, a nagy szórakozásban, a zsidók keze „véletlenül“ feljebb vagy lejjebb csúszott a leányok derekán. Persze, ilyenkor az álarcon keresztül (át) is elcsattant egy-egy pofon. Nem is ritkán.

Az éjféli vacsora megbeszélése

A karácsonyi énekelés, este 7-8 órakor kezdődött, és reggel 6-8 óráig tartott, általában. Ezért szükséges volt, hogy éjfél és hajnali két óra között, a csapat valahol megvacsorázzon. A vacsorázó hely, ritkán volt leányos háznál, inkább a csapat valamelyik tagjának egy rokonánál, akinek a háza tájára az adott időpontban elérünk (eljutunk) az énekeléssel. Miután a ház meg lett határozva, karácsony délelőttjén mindenki vitt oda egy kis tarisnyát (csomagot). Ebben, mivel akkoriban mindenki vágott disznót, különböző „disznóságok” voltak. Odaérve, éjfél után a házhoz, a házigazdák már vártak. Bément (bevonult) a csapat, és a csukott ajtó előtt elénekelte a leányos háznál is szokásos „Serkenj lelkem”-et. Az asztal már meg volt pakolva (terítve) a csomagjainkból, a savanyúságot a háziak adtak, és még hozzá néhány pohár italt. Evés előtt, talpon (lábon), elmondta a csapat a „Mi Atyánk”-ot, és csak utána foglaltak helyet. Itt már nem számított az egyéni pakk (csomag), mindenki mindenből falhatott, közös étkezés volt. Pihent a csapat. A háztól, elsőnek 3-4 futárzsidó indult el, új házat foglalni. A többiek, a vacsora végeztével, megköszönték a háziak szüvességét (szívességet), Kellemes Ünnepeket, Boldog Új Évet kívánva nekik, és „A Szűz egy fiat szült” énekkel távoztunk. Senki sem vitte magával a megmaradt ételt, pedig néha sok maradt az asztalon. Azt a háziak hordták, pucolták el (takarították el).
Az ilyen háznál, a beköszöntővers, és a katonavers elmaradt, egyrészt, mert nem tértünk (nem volt elég hely) a szobában, a 14-16 személyre terített asztaltól fel-alá járkálni, szavalni, másrészt pedig kinek mondta volna a katona: „adja nékem kend a lányát…”

A leányok gyülekezése, a házaknál

A leányok megbeszélései, december elején kezdődtek, de volt úgy is, hogy csak karácsony előtt egy héttel. Az utóbbiak, a már kialakult leányos csoportok voltak, szinte éveken át ugyanazok. Ide tartoztak elsősorban a barátnők, majd a szomszédleányok, esetleg egy-két osztálytárs. Szomszédleányt írtam, mert nem volt ritka eset, amikor felváltva fogadtak az énekeseket: egyik évben a nővérem, másikban Barabás Etus, majd ismét a nővérem, ez így ment éveken át.
Mivel a karácsonyesti mise, hét óráig tartott, a leányok (mert elmentek a templomba), úgy fél nyolc, nyolc órakor gyűltek össze. Néhol szokás volt, hogy a meghívott leányok egy liter cujkával (pálinka), vagy két liter borral, és egy tánygyér (tányér) tésztával (süteménnyel) jelenjenek meg a házigazdánál. Máshol, ezt nem igényelték. Akkoriban, a leányok egytől-egyig szoknyában, vagy ruhában jelentek meg (nem úgy, mint most, nadrágokban), így volt, akire a katona rámutasson, mikor azt szavalta: „mennyi itt a tarka szoknyás!”
A szobából, ahova az énekeseket befogadtak, lehetőleg minden bútort kivittek, nem maradt bent más, csak egy asztal (a pálinkát és tésztát rátenni), székek-padok a fal mentén, esetleg egy-egy nehezebb szekrény. A szőnyegeket és pokrócokat (keskeny, hosszú, háziszőttes szőnyeg) is mind felvettek, hogy jobban lehessen táncolni.
Legtöbbször jól beosztódott, a csapatok látogatása közötti idő (egy óra, másfél óra), ám azért előfordult, hogy két-három órás szünet volt a két rend között. Ilyenkor a leányok beszélgettek, gubbasztottak (céltalanul üldögéltek), esetleg hallgattak a tánclemezeket. Már akinek volt lemeze, lemezjátszója (pick-up) akkortájt (akkoriban).
Előfordult egyszer nálunk, hogy több idő telt el, a két csapat látogatása között, úgy 2-3 óra. Üldögéltek a leányok, de elálmosodtak. Átmentek a másik szobába, amelyik nem volt kiürítve, és lefeküdtek az ágyba, úgy ruhástól. Magukra húztak a donyhát (dunyha) s elaludtak. Közben jött egy futárzsidó (Balázs József), aki először anyókával (anyámmal) találkozott. Megegyeztek, hogy ráijesztenek a leányokra. Anyám bevezette a futárt az alvó társasághoz, csendben, a zsidó is lefogta kolompjait, hogy ne szóljanak. Bent, a futár lerántotta a leányokról a dunyhát, s közben éktelenül megrázta a kolompokat. Szegény leányok, azt sem tudták hol vannak, annyira megijedtek. Úgy szöktek ki az ágyból, hogy meg össze is ütköztek sietségükben.
Az is megtörtént, hogy karácsony másodnapján, munkába kellett menni. Ugyebár a kommunisták is ünnepelték a karácsonyt, de munkával, így kötelezték a népet dolgozni, a szent ünnepkor. A nővéremhez is akkor jött egy csapat, amikor ő már indult dolgozni. Így, sajnálatára, nem tudta befogadni, azt a bandát. Nem lett ebből harag, a fiúk is megértők voltak, utóvégül, ezért nem a leányt kellett okolni.

Gyülekezés az indulásra

Mivel a ’70-es években 7-9 banda járt énekelni, muszáj vót (szükséges volt), hogy ezek ne egyhelyről induljanak, mert akkor zsúfolás keletkezett. Már decemberben kezdtünk tudakolózni, hogy melyik csapat honnan indul, a faluvégről az Ártyiai (Archia) út, vagy Rizna (Pietroasa) utca környékéről, középről, a Vásártér- (Mărăşeşti), Jankay- (Dorobanţi), Palacsinta- (Babeş), vagy Gatyaszár (Bartók Béla) utcából, vagy a városi részről, a régi telepről, a Petőfi-, Kicsi-, Kórház utca tájáról. Minden csapat igyekezett titokban tartani az indulási helyét, de az valahogy mégis kiszivárgott. A mi csapatunk, mindig valamelyik társunk házánál gyűlt össze. A szabott időben (megadott időpontban) mindenki megjelent, és józanul. Katonáink nem magukra jöttek, hanem elment utánuk 2-3 zsidó. Ez így talált (illett), és így is volt hasznos. Eszembe jut (emlékszem) egy év, amikor katona voltam. Kísérnek a zsidóim a gyülekezőhelyre, jön velem szemben egy román, ő sem tér ki, én sem. Mi - azt mondja, mikor pár lépésre ért tőlem - nagynak hiszed magad, mert piros-fehér-zöld van a sapkádon? Hogy ő azt majd letépi. Na, csak eresszed (próbáld meg), mondtam neki. Nem merte. Ismerték a zsidóim a szerepüket, falaztak nekem, megmarkolták a macsukájukat (bunkójukat), így az illető jobbnak látta sűrű burungolások (morgások, fenyegetések) között eltávozni. Ám, mi történt volna, ha magamba (egyedül) vagyok? Néha még a zenészek után is elment 1-2 zsidó, főleg a harmonikás után, met neki nehez szerszámja vót (nehéz volt a harmonika).
Összegyűlve, a banda tagjai még elvégezték magukon az utolsó simításokat, megigazítva a ruházatot, kolompokat, stb. Itt még egyet énekeltünk (ez lett az utolsó próba), elmondtuk a verseket is, mert innen elindulva, már nyilvánosan szerepeltünk.
Szeretném elmondani azt, hogy valaki elindította a ’80-as évek elején, hogy legelőször a papot énekeljük meg. Lehet az is, hogy maga az akkori pap kezdte el (indította el). Senki sem hítt (szólított fel) erre nyilvánosan, csak voltak bizonyos célozgatások, hogy kellene így, kellene úgy, stb. Én akkor első katona voltam, szóval első szavam volt a csapatban. Nem vittem (vezettem) a bandámat a paphoz, asztán (utólag) megtudtam, hogy csak 1-2 csapat ment oda énekelni, köztük az, amelyikben Bogos Ottó volt a katona. De ezen nem csodálkoztunk, mert ő akkoriban sokat minisztrált, besegített a papnak mise közben. Tudtommal a bíró házát járt (volt szokás) megénekelni valamikor. Ezt szüleim, nannyóim (nagyanyáim) mesélték, mert úgy a László részről, mint a Domokos részről voltak az őseim bírák, egyik a régi, másik az új telepen. Amikor én énekelni kezdtem, már egyik telepen sem volt bíró, ez a hivatal odalett (megszűnt), mikor felütötte fejét a kommunizmus.
Az utolsó próba végeztével, előre kellet küldeni a futárzsidókat, házat foglalni és értesíteni a katonákat erről. Útvonalunkat imán (már) karácsony előtt meghatároztuk, utcák szerint, és lehetőleg úgy, hogy kétszer ne menjünk végig egy utcán. Ez időmegtakarítást is jelentett. Mégis megesett (előfordult), hogy a telepen 27 leány fogadott énekeseket, és nem tudtuk ezeket mind végigjárni. A nálamnál jó pár évvel üdősebb (idősebb) Cassian István mondta egyszer, hogy nekik egy karácsonykor 29 házat kellett volna megénekelni. Ők sem tudták mindegyiket megtisztelni énekelésükkel. Mi ehhez képest, a mai 2-3 ház?

A karácsonyi énekelés, versek

Elindulva, a csapat, egyik leányos háztól, a másikig, csoportban vagy láncra felfejlődve haladt. Akadt néhány zsidó, aki kilógott a csoportból, de nem maradtak le a bandától, senkit sem bántottak, inkább csak ijesztgettek. Ezek vagy lejecskéket kéricskéltek (kéregettek) a járókelőktől, vagy megejesztettek (ráijesztettek) egy-egy leányt, aki az utcán ámbojgott (kóborolt). Ezek biztos nem telepi leányok voltak, mert azok már várták az énekeseket
Itt szeretnék kissé kitérni, a leányos házakra. A házak, legtöbbször, éjfélig zsúfolva voltak. Annyira, hogy a két katona alig tudott verselés közben fel-alá járni a szobában. Akadt ott rokon, szomszéd, munkatárs, bámész elég, és a szoba, ahova minket befogadtak, teljesen megtelt velük. Egy-két rend megnézése után azonban eltávoztak, és csak a háziak meg a vendégleányok maradtak ott. Itt el kell mondanom egy esetet, ami akkor esett meg velem, mikor ifj. Bálint Józseffel voltam katona. Fodor Évát énekeltük meg. Egy alacsony, hátsó szobában fogadtak. A szobát, egy pléhkalapos villanykörte világította meg, középen. A zsúfoltság miatt, Jóskának úgy sikerült, hogy épp a körte alatt tudott megállni, addig jutott előre. Az árvaleányhaj felért a körtéig, és kis idő után füstölni kezdett. Én alig bírtam komoly maradni, de kötelezett a szerepem. Még szerencse, hogy a katonák fel-alá jártak verselés közben, mert másképp kigyúlt volna a sapkája. Kisebbik leányom mondta, hogy manapság kevesen, vagy senki sincs a háznál, a háziak és meghívott leányokon kívül. Hát, igen. Ha nincs színvonal, nincs érdeklődés.
Megérkezve a házhoz, először a zenészek mentek be. Két zsidó kivételével, akik a házban ültek (maradtak), minden tag az ajtó előtt sorakozott fel, énekelni. Csapatomból, a két házban maradt zsidó, nem szemtelenkedett, nem „gamatkodott” míg az énekelés tartott az ajtóban. Csak reggel, mikor már a hangunk elfáradt, lettek megkérve arra, hogy kissé megrázzák a kolompokat, mikor az éneket fel kellett vinni. Azonban hallottam arról, hogy nem minden csapatban volt ez így, néha „elszalasztották” a zsidókat. Ez a katonák tekintélyétől függött. Nálam, verselés közben nem zajongtak, mert akkor suhogott a pálca. Vagy, kereken megmondtam, hogy hazaküldöm őket. De erre ritkán volt szükség, leginkább csak reggel felé, mikor megjött a pálinka és bor hatása.
Az ajtó előtt, egyik jó énekes (mindig ugyanaz), megadta a hangot, és a banda énekelni kezdte a „Serkenj lelkem” nevű dalt. A dal szövege a következő:
„Serkenj, lelkem,
Mély álmodból,
Vigyázz magadra,
Mert ma Urad
Jött e világra,
Szép váltságodra
Drága kincset hoz magával,
Orvoslásodra.

Teljes szívvel,
Víg örömmel,
Ma az angyalok,
Pásztoroknak kik megjelenték,
Hogy az ők Uruk,
E világra születteték
Égi királyuk.

Az ének végeztével, az első katona szólal meg, de úgy, hogy a házban tartózkodók is hajják (értsék):

„Óemberi nemzet, indujj vigasságra,
Met eljött a kis Jézus szerény szállásodra.
Tisztícsd ki házadat, vidd bé őtet oda,
Hadd vigye lelkedet, a boldog mennyországba.”

Válaszol neki a második katona, fennhangon (hangosan):

„Másfelől az angyal, serényen eljöve,
Hírt ad a pásztoroknak:
Gyertek, pásztorok, gyorsan a városba,
Mert ott fekszik a kis Jézus, a kórós szénában,
Ámen!”

Ezek után, a beköszöntő bekopog, és bémennyen (belép) a házba. Az ajtót maga mögött becsukja, kalapját leveszi fejéről, és a bal kezében tartott kankósbothoz fogja, a hüvelyk ujjával. Jobb keze szabad, azzal integet (mutogat) szavalás közben. Köszönti a háziakat:

„Dicsértessék, az Úr Jézus Krisztus!”

Majd nekiáll (elkezdi) mondani versét:

„Minnnyájan dicsérjük az Egeknek Urát,
Hogy megatta érnünk, Szent Karácsony napját.
Dicsőség a Mennyben, békesség a Fődön,
Mert eljött a Kisjézus, hogy közöttünk éjjen.
Nósza, az asztalra, jó cukros pálinkát,
Mert azt kenteknek, az égből, az angyalok atták.
A kalácsot se dugják az ágy alá,
Mert a Kisjézus áldását atta rá.
Nem került pénzikbe se bor, se pálinka,
Mert azt kenteknek az égből, a Kisjézuska atta.
Kívánok szívemből tejjes örömöket,
Hogy békében tőccsék e szent ünnepeket.
S miként, a szíveknek, minden szív megbocsájt,
Kívánok jövőre, boldogabb karácsonyt, ámen!
Befejezve versét, a beköszöntő félreáll az ajtóból, szabad kezével azt kinyitja az első katonának, majd becsukja, miután a katona a házba belép. Ez utóbbi, beléptekor, pálcájával az ajtóra csap, majd végigvonulva a szobán, így szaval:
„Jó estét gazda, tőccs bort asztalodra! Itt fogok maradni jó zsíros fánkódra!
A szoba végébe jutva (érkezve), megsirül (megfordul), és várja a második katona beléptét. A beköszöntő ajtót nyit a második katonának, aki ugyancsak az ajtóra csap vesszőjével, majd helyet cserélve az első katonával, így kezdi versét:
Válaszol az első katona, miközben ismét sirülnek (helycsere történik):

„Ájj fére, barátom, hadd szójjak én eggyet,
Helyén van az eszem, nem ettem vadmeggyet.
Bort sem ittam, kupát, hármat-négyet,
Bárcsak ittam vóna, háromszor huszonnégyet!

Bőcsen (gúnyosan), a második katona:

„Hej, barátom, hogy megnőttél,
Talán napkeletről jöttél
Füccfakard illene kezedbe,
S káposzta lapiból süveg a fejedre!”

Teszi az eszit (dicsekedik), az első katona:

„Mikor én a hadban csákós huszár vótam,
Tizenkettő között, a legokosabb vótam!
Fekete levest a sapkámból hörpöltem,
Sült pecsenye helyett, fejszefokot nyeltem!”

Ugyancsak fennhéjazva (bölcsködve), a második katona:

„Mikor én a királynál délebéden vótam,
Egy hordó aranyat a zacskómba raktam.
S midőn a lovamra feltenni akartam,
Lovam dereka letörött alatta!”

Esmént sirülnek (helycsere történik), közben válaszol az első katona:

„A minapjában láttam egy őzet,
Amely imitt-amott hullatta a rezet.
S ha nem hiszed, pajtás,
Eriggy, s szedd fel, s edd meg, mint a lépesmézet!”

Csúfolódva szól a második katona, pálcájával társára mutatva:

„Hallottam híredet, híres legény vagy te!
Még a tyúkot is ellopod, ha szerit ejtheted!
Apádtól tanultad ezt a mesterséget,
Hogy vájná ki a holló, mind a két szemedet!”

Az első katona, mintha nem hallaná (értené) a csúfolódást, a házigazdához intézi szavait:

„Lyukas a kend háza sarka,
Piros a kend lánya arca.
Aggya nékem kend a lányát,
Majd béfódom én a házát!”

A versmondást a második katona fejezi be:
„Tizenhárom rucatojás,
Mennyi itt a tarka szoknyás!
Húzzad nékem, te muzsikás!
Erre a zenészek rázendítenek. Mindig, az első katona kéri táncra, legelébb (először), a házi leányt, utána a második katona lép táncba, majd a csapat többi tagja, akik közben béereszkednek (bejönnek) a szobába, nagy ugrálás, kolompolás, csörömpölés közepette. A zenészek, és az első katona között megegyezés van: mikor az utóbbi vág (int) a szemével a zenész felé, akkor vagy elkezdődik, vagy befejeződik a tánc, a helyzettől függően. Úgy 3-4 tánc után, int a katona, és a zene leáll. Elkezdődik a felszolgálás, az asztalra kitett ételből-italból, amit már előzőleg odaraktak (odakészítettek) a háziak. Mindig az első katona kínált a tálcával, cujkát (pálinkát) vagy bort. Ő mindenkit muszáj (köteles) megkínáljon, aki a szobában áll (tartózkodik), kivéve a gyermekeket. A banda tagjait is megkínálja, de itt fennáll egy sajátos helyzet. Ha a katona, kínálás közben vág (jelez) a szemével, vagy enyhén bólint a fejével, akkor a megkínált zsidó, vagy énekes, nem nyúlhat a pohár után (nem veheti el e poharat). Ez azért van, mert a katona ügyel arra, hogy ne mámorosodjon meg senki a csapatból. De azétt (azért) méges (mégis) előfordul egy-egy eset, mert a zsidók dugva (lopva) ittak, vagy akkor, mikor előre voltak küldve, mint futárzsidók. A második katona, a tésztás (süteményes), kalácsos tálcával jár körbe, kínálni. Míg a felszolgálás tartott, addig beszélgetés folyt a háziakkal, vendégekkel, leányokkal, és persze marhultak (bolondkodtak) a zsidók. A leányok is igyekeztek, ettájt (ilyenkor), lekapni (lerántani) a zsidók fejéről a maszkát, hogy reja jöjjenek ki az (felismerjék őket).Ez a tánc és felszolgálás 3-4-szer ismétlődött meg egy háznál. Az utolsó tánc lejártával (végén), a házból való elindulás előtt, már nem volt kínálás (felszolgálás). A zene végeztével, az első katona a gerendára, vagy a csizmaszárra csap pálcájával, és kiadja a jelszót az indulásra:
„Herceg Marci felnyergelte a lovát!”
Válaszol a második katona:
„Mind azt mondják, magyar fiúk előre!”
Elkezdődik „A Szűz egy fiat szült…” nevű ének. Az esszesen (mindenki), a bandából, elénekeli az első szakaszt. A második szakasznál, a két katona, és a beköszöntő már nem énekel. Ők megköszönik a háziaknak a vendéglátást, és mindenkinek, aki a házban van (tartózkodik), kellemes ünnepeket és boldog újévet kívánnak. Közben a legények vonulnak ki a házból, az ének utolsó sorai már az udvaron, úton (utcán) hangzanak el. Persze, a futárzsidók már az utolsó tánc előtt előre voltak küldve, házat foglalni.
Íme „A Szűz egy fiat…” nevű ének néhány sora (szakasza):
„A Szűz egy fiat szült,
(A)Kin mennyben öröm gyűlt.
Refr: Pásztorok, örüjjetek,
Szabadítónk földre szállott,
Örvengyetek!
Elhagyta országát
,Ő nagy gazdaságát.
Refr. Pásztorok…
Ádám vétkét válcsa,
Fennszóval kiállcsa!
Refr. Pásztorok…”
Mint már megemlítettem, a csapat laza felállításban vonult egyik háztól a másikig. Közben énekeltünk, nótáztunk, ami rejánk jött (eszünkbe jutott), például: Százados úr seja-haj, A dévai csárdában, Édesanyám, édesanyám, csak egy a kérésem, Alma a fa alatt, Kis kút kerekes kút, Kedves édesanyám, drága édesanyám, miért szültél a világra, és még sok más dalt. Sokszor a zsidók segéltek (segítettek) a zenészeknek a szerszámokat vinni, főleg az akordeont, mert az nehezebb volt. Ha odaértünk a kiszemelt házhoz, és az foglalt volt, akkor a következő házhoz vonultunk, majd visszatértünk (visszafordultunk) a kimaradt leányhoz is. Így ment az énekelés éjfélig, amikor a csapat megállt vacsorázni, met megehültünk (mert megéheztünk). A vacsorázást már egy előző fejezetben megemlítettem.

Reggeli házfoglalás

No, vajon ez mi lehet? A telepiek biztos emlékeznek erre. Tulajdonképpen ez nem reggeli házfoglalás volt, hanem leányos házat foglaltunk le reggelre, még éjjel, a megénekelés alatt. Ez olyan ház, ahol már egyszer az éj folyamán énekeltünk. Ám ott vagy erőst (nagyon) jól telt, jól mulattunk, vagy a csapat tagjainak barátnői vót (tartózkodott) a házban. Megmondtuk még éjjel a házi leánynak, hogy mi oda reggelre visszatérünk (visszamegyünk), más csapatot ne eresszen (engedjen) ott foglalni. Reggel aztán még egyszer megénekeltük az illető házat, és ott mulattunk tovább, sokszor délig is. A házigazda leány sem engedte a vendégleányokat hazamenni reggel, mi sem a zenészeket. Az utóbbiaknak a banda még felpénzt is adott, és zenéltek nekünk 10-11 óráig, attól függően hogyan egyeztünk meg. Délben aztán ki-ki hazament lepihenni, mert este indult (kezdődött) a bál (ritkán) vagy a csapat által rendezett mulatság. Némelyeknek furcsán hatott az, hogy délben kolompoltunk, énekeltünk hazafelé. Főleg azoknak, akik nem ismerték a szokást.

Az énekelés vége, kártérítések

A leányos házak megénekelése, reggel 6-8 órakor járt le (ért véget). Nem mindig, vagy nem minden csapat foglalt reggelre házat. Még megértem (kifogtam) azt az időt, amikor több banda, reggel betért, a Lőcseiné korcsmájába. Ott aztán elsörözgettek, énekeltek, vagy miccset falatoztak. A kulacsokban összegyűjtött italokból is fogyasztottak. A szokást, Lőcseiné is jól ismerte, mert már hajnalban be volt gyújtva a rostély, sütés miatt (céljából). Utólag már megszűnt a korcsma, előbb zöldséges üzletté alakult át, majd később lerontották (lebontották). Ez volt az egyetlen fogadó akkor a telepen, a Főutcán, úgy hat ház választotta el, a mai Bălcescu sugárút sarkától, a város felé.
Ami a kártérítéseket illeti, minden katonánál volt erre a célra összegyűjtött pénz. Előfordult néha, hogy akaratlanul is kárt okoztunk valamelyik háznál. Akkor az összegyűjtött pénzből kellett azt kifizetni. Az én csapatomban is megtörtént, hogy az egyik zsidó véletlenül betört egy ablakszemet. Nem a zsidó volt a hibás, mert a leány nyomta neki az ablaknak, de felajánlottam a házigazdának (Hompot Bandi bácsinak), hogy megfizetem a kárt. Nem fogadta el. Utána arra kértem, hogy engedje meg, az ünnepek után, megtákolni (megjavítani) az ablakot. Úgy sem egyezett bele. Nem mintha zsörtölődött (haragudott) volna, de csekély volt a kár. Hát mit tehettem, mikor még ő vigasztalt engem? Semmit, megmaradt a pénz mulatságra. Nálunk is, amikor a nővérem fogadta az énekeseket, megkarcolta egyik zsidó a ruhásszekrényt, végig (egész széltében). Ki sem lehetett többet javítani. Ez is a szokáshoz tartozott.
Azonban más károk is voltak. Hallottam, hogy egyik évben egy csapat megdézsmálta a Róth Jani bácsiék kolbászát a padláson. Míg a csapat egy része a házban mulatott, néhányan felmásztak a nyitva felejtett hiúba (padlásra), és bézabáltak (belakmároztak). Ezek nem ajánlottak fel kártérítést, de Jani bácsiék sem fogadták többé az énekeseket. Eléggé sajnálatos cselekedet volt ez a szokást űzők részéről. Itt látszott meg a katona tekintélye, ami ebben a csapatban nem volt.

Megénekelünk-e minden házat?

Szándék volt, hogy mindenkit megénekeljünk, de időnk nem. Nem is lehetett, mert akkoriban 18-27 leányos ház volt. Jól haladtunk, ha sikerült több mint 15-öt megénekelni. Több ház kimaradt karácsonykor, de nem csak a mi bandánknak, hanem másoknak is. Ez nem jelenti azt, hogy volt olyan leányos ház, ahova senki sem ment be. Mert például, ha mi nem értünk le (jutottunk le) a faluvégre, más csapat nem ért fel a régi telepre, ahol mi nem mentünk el, ott járt más csapat. Gyakorlatilag az ilyen esetekben időhiány miatt maradtak ki a házak.
Azonban emlékszem, hogy szándékosan is kihagytunk egyszer egy leányos házat. Ha jól tudom a leány udvarlója sértette meg a bandánkat. Eleinte (először) velünk indult énekelni, osztán (aztán) nem jött, de neki fogott (kezdte) kibeszélni a csapatot, hogy rosszul énekelünk, még rosszabbul szavalunk, stb. Ebből kifolyólag, a csapat többsége nem egyezett belé (nem akarta) megénekelni, azt a bizonyos leányt. Pedig ő nem is lett volna hibás. Így karácsonykor elvonultunk a házuk előtt, ők es láttak münköt, mü es őköt, de nem álltunk meg nálik (mentünk be). Persze még a futárokat sem küttük (küldtük) előre. Lett ebből nagy burungolás (duzzogás), és beszéd karácsony után. Elég szégyen lehetett a leánynak az ilyen eset. Nos, kiheverte a dolgot később, mert szép asszony lett belőle.

Összeszólalkozások, virtuskodások

Mint általában a legények között, a telepi legények között is voltak nézeteltérések. Ezek majdnem mindig a leányoktól indultak el. Vagy a leány hagyta el a fiút, vagy a fiú szemezett olyan leánnyal, akinek már volt udvarlója, de valami mindig akadt. Karácsony előtt, két-három hónappal, már kezdődtek, az üzengetések a „párbajtársak” között: „majd elkaplak én karácsonykor, csak találkozzunk az énekeléskor, stb.” Ilyesmire mindig a zsidók, maszkások vetemedtek, mert a katonáknak tilos volt a verekedés. Ha mégis előfordult volna a katonával (habár nem tudok ilyenről), akkor a katonasapkát, át kellett volna adja megőrzésre, valamelyik csapattársának, amíg tart a konfliktus. Nos, a sok üzengetés, fenyegetés csak füst volt, nem lett ebből semmi karácsonykor. Még heregtek (morogtak) egymásra, ha a két banda elment egymás mellet, de csak ennyi. Az akkori katonáknak megvolt a magukhoz való eszük és tekintélyük, hogy ne engedjek a szent ünnepet elrontani.
A csapatomban is akadt egyszer ilyen „vitéz”, eresztettem, hagytam (engedtem) karácsony előtt, hogy „forrjon.” Aztán az énekelés estéjén megmondtam neki, vagy lehúzza magát, vagy megy verekedni, de a banda nélkül. Persze, hogy nem ment. Egyszer azonban előfordult, hogy az én beköszöntőm, egy másik beköszöntővel, összeakadt. Olyan szetettve (gyorsan) történt az egész, hogy mire a csapat odaért, már vége is lett. Egy-két kankósbot fejbe (hogy ne sántuljon), s elrendeződött a dolog.
Ritkán voltak verekedések a telepen, szégyelltük magunkat a szülőktől, nagyszülőktől. Nekem is volt azért, vitám (nézeteltérésem) egy fiúval, leány miatt természetesen. Közös megegyezéssel kimentünk a Maros partjára, és ott „elrendeztük” a dolgainkat. Senki sem tudott a telepen erről, csak évek után derült ki.

A sorkatonák befogadása

Többször előfordult az, hogy a telepről besorozott legényeknek sikerült hazajönni a karácsonyi ünnepekre. Őket bármelyik csapat elválalta (befogadta) énekelni és a mulatságba is, persze ingyen (díjmentesen). Nem vót muszáj (nem kellett) semmit fizessenek, csak jöjjenek és érezzék jól magukat, mulassanak. Magamnak is sikerült hazajönni, egyik karácsonyra, a katonaságból, és engem is befogadtak, egy szó nélkül. (Az ifj. Kovács Lajosék csapata). Jólesett ez nagyon, újra itthon voltam, az enyémek között. Utóvégül, a katona nem saját akaratából ment el bakának, és nem tőle függött, hogy az énekpróbákra nem járhatott el (nem látogathatta). Még az sem, hogy mikor jön haza. Ezt minden csapat tudta. A fiatalabbak gondolhatták, amikor befogadtak valakit, hogy előbb-utóbb ők is kerülnek (juthatnak ilyen) helyzetbe.
Az Istvánok megénekelése, a Szent Istvánolás

Szokásszámba ment régen, az Istvánokat megénekelni, karácsony másodnapján, vagy hajnalban. A ’70-es években már ez is kihalóban volt, én már csak arra emlékszem, hogy a néhai Balázs Istvánt énekeltük meg néhányszor. Az „Íme, egykor Szent István” nevű éneket dalolva mentünk, be a házba, ahol aztán itallal, süteménnyel kínáltak meg, minket. Majd, tovább folytattuk utunkat, a leányos házakat énekelni. Mint osztán (utólag) megtudtam, ez kivételes eset volt. Ahogy Domokos Lázár (67 éves) elmagyarázta, ők karácsony másodnapján mentek Istvánt énekelni, már akinek még maradt hangja. Mert akkor már általában csak kornyikáltak (gyengén, rosszul, falcsúl, énekeltek).

A viceiek beilleszkedése a szokásba

Az idősebbek elbeszélése szerint (Domokos Lázár (67), Szőts Géza (67), Gergely (Szöllősi) Mária (64), a viceiek többsége 1955 után kezdett Dévára jönni (telepedni). Anna a tanulmányozására, hogy miért jöttek Dévára az külön időt kellene szakítani. Minden családnak megvolt a saját oka, öröme, bánata a költözésre. Nem ők voltak az elsők falujukból, lakott 1955 előtt is, néhány család Déván. Engem inkább az érdekelt, hogy milyen szokást hagytak Vicében, mert tudtommal, Dévára már csak emlékekkel jöttek. Párhuzamot vonva a dévai és vicei megénekelés között, észrevesszük, hogy miért volt nekik könnyű, a telepi szokásba beilleszkedni. Másrészt pedig, sok vicei eredetére nézve Bukovinai, mint például a Palkó családok. Így mondhatni, génjeikbe volt a szokás.
Mivel a dévai katonajátékot, már előzőleg leírtam, most sor kerül, a vicei leányénekelés bemutatására is.
Abban a kicsiny, Beszterce-megyei faluban is szokásszámba ment, megénekelni a kisebb-nagyobb leányokat, karácsonykor. Ott minden leányt külön énekeltek meg. Már akit! Mert az is előfordult, hogy egy-egy leányos házat kihagytak, ezeket szándékosan. Ok akadt elég ilyesmire. Hát milyen a legény-leány viszony? Ma virágzik, holnap hervad. Szóval, külön-külön énekelték meg a leányokat, akik Vicében igazán nem voltak biztosak benne, hogy megénekelik-e, vagy sem. Ha igen, akkor csak arra ébredtek, hogy szól a zene az ablak alatt. Ugrottak, szegények, ki az ágyból, legényeket fogadni. Minden csapatot szívesen láttak, akár a kicsi legényeket, akár a leszerelt bakákat, mert nagy tisztesség volt a leányos háznak, ha karácsonykor a legények beköszönnek hozzájuk.
A vicei fiuk is, csapatokban szerveződve, jártak énekelni. Ezek korosztályok szerint alakultak ki. Minden bandának volt 2-3 zenésze. Énekelésüket azonban nem lehet összehasonlítani, a dévai katonajátékkal. Vicében, leginkább, a „Mennyből az angyalt” énekelték az ablak alatt. Nem voltak a csapatban olyan beosztások, mint a telepi huszárköszöntőben. Mivel azonban a szokás gerince ugyanaz, mint a dévai (leányok megénekelése, csapatosan jártak, korosztály szerint, zenekísérettel), csak a kivitelezésben voltak eltérések. Nem jelentett gondot a vicei fiataloknak, megtanulni a dévai katonajátékot. Sokszor annyira eltanulták, hogy még néhány telepi legényen is túltettek. Nagyon jól énekeltek, táncoltak, szavaltak és színészkedtek például, a Cassián testvérek (Gyula, Pista, Dani, Zoli és Árpi), Dani Zoltán, Buta Zoltán, és még sokan mások.
Azt kérdeztem, Domokos Lázártól, hogy nem volt semmi akadály, befogadni őket karácsonykor? Rám nézett, és azt mondta röviden: „Minek? Becsületes emberek.” Gondolom, ezzel elmondott mindeni, a viceiekről. Jobban én sem írhatnám le a Vicében született magyarok jellemzését.

A románság viszonyulása, az énekeléshez

Általában közömbösek voltak, de nem mindig. Akkoriban mintha nem voltak annyian, mint napjainkban. Egy időben, a milícia is be akarta tiltani a szokást, főleg miután a 7-es (csernakeresztúri) autóbuszt leállították a zsidók, és végigkunyerálták (végigkéregették), az utasokat. Nem tudom, hogy ki járt el értünk (közbe érdekünkbe), mert aztán esmént (újból, megint) megengedték az énekelést. Azonban arra is volt példa, hogy nyomozták a karácsonyi énekeseket. Ugyebár az „nagyobb csoportosulás” volt, az akkori „Szekuritáte szemében”. Előfordult, hogy amikor bukaresti rendszámú kocsit láttunk közeledni, mint a fürjek úgy rebbentünk szét. Mindig tudtuk előre, hogy melyik leányos házat fogjuk megénekelni, így annál gyűltünk össze, egy-egy szétugrasztás után.
Más ivadékok civakodtak, kötölőzködtek velünk azért, hogy miért viselünk a magyar színeket a katonasapkákon. Karácsonykor egyesek jobbnak látták kerülni a telepet. Eléggé meggondolatlanság lett volna részükről oda betévedni főleg éjfél után, amikor már mámorosabb, fáradtabb volt a csapat. Egy alkalommal a zsidóim is nagyon szorongattak néhány személyt a Főúton. Mikor hozzájuk közeledtem felismertem, hogy magyarok az illetők, bár nem dévai születésűek. Isten tudja, miért kellett románul beszéljenek a zsidókkal, akik ettől eléggé felborzolódtak. Sikerült elkerülni az összeszólalkozást, néhány zsidó nagy sajnálatára.

“Osztán vót a telepen, akkortájt, pár romány család. Ezen családok fijaji eljártak velünk énekelni. Ojan jól beszéltek magyarul, hogy akármejik banda bévállalta őköt. Ejen vót a Miron Alberték csalággya. A fijuk es, a szülők es erőst jól szóltak magyarul, egy küjjelálló nem es tutta vóna, hogy ők rományok.” (L.G-P.)

A 2006-os év végén szomorúan vettük tudomásul, hogy a hagyományos karácsonyi katonajátéka, vagy ahogy az utóbbi 50 évben ismerik a “zsidózás” elmaradt. A XVI-XVII századi eredetű, archaikus elemekkel teletűzdelt énekek és versek bemutatása – 120 éves dévai ittléte alatt – nem először szünetelt. Kisebb-nagyobb megszakítások még voltak a karácsonyi leányénekelésben, függően vagy függetlenül a dévatelepi ifjúság óhajától. Azonban hagyományunk és bukovinai székely identitásunk megőrzésében fontos szerepe van a katonajátéknak.
Örömmel észleltem már 2007. október végén a telepi legények készülődését, népcsoporti örökségünk továbbvitelére. Úgy a legények kis-, mint nagycsoportja számtalan akadályt kellett legyőzzön ahhoz, hogy Jézusunk születése napját hagyományosan megünnepeljük, bukovinai szokásainkhoz híven.
A kívülállók részéről is nagy volt az érdeklődés, számtalan család várta az utcákon - házaknál a csoportok felvonulását, szerepelését Mindenképpen dicséretet érdemel az a három leány és szüleik, akik az énekeseket befogadták: Dobrán Enikő, Szemcsuk Franciska és Szőts Tímea. Továbbá nem kisebb elismerésre méltó az a két csoport fiú, akiket szakszerűen vezettek - a nagyrendnél - Miklós Bálint, Sebestyén Ferenc (katonák) és Kovács Zoltán (beköszöntő), a kis bandánál Sebestyén András, Szabó István (katonák) és Mihály János (beköszöntő).
A telepiek közül kerültek ki a zenészek is, Domokos Balázs, ifj. Kásler Gábor, Szőts Béla és öccse Szőts Jakab is, akik több mint méltányos áron segítettek be a szokás továbbviteléhez.

Utószó

Miről írhatnék az utószóban? Arról, ami volt, vagy arról, ami lesz, kellene, legyen? Arról, amit elvesztettünk? A telep átélte a két világháborút, és mégis megmaradt. El kellett jönnie az 1979-80-as éveknek, hogy mindent, vagy majdnem mindent elveszítsünk. Milyen értékek vesztek el, amikor a házakat lebontották? Régi iratok, könyvek, rokkák, fonók, osztováták, tulipános ládák, kasztenek, sifonok, festett bútorok, szokások, és még mennyi! Milyen fájdalom volt az, amikor a házadat szemed láttára verték szét! Azt a házat, amit te, vérző kezekkel, falatot elvonva a szádtól, gyermekeidtől építettél fel! És akkor körbefogtak a haszonlesők, mint a dögkeselyűk. Hányszor építettek apáink már házat? Székelyföldön, Csángóföldön, Moldvában, Bukovinában, Déván, Hertelendyfalván? Hát átok van ezen a népen, vándorlásra van ítélve, hogy sehol sem lel magának hazát? Csak Kanadában, Ausztráliában, Mexikóban, Olaszországban? Milyen haza az, nekünk? Mostoha. Mert eltűrnek bennünket, de sohasem leszünk olyanok, mint ők. Mikor ér véget, ennek a népnek, a Kálváriája? Akkor, mikor mind ketrecbe, tömbház lakásba leszünk zárva, vagy akkor, mikor elénekelik nekünk, hogy: megkörnyékeztek engem a halál félelmei?
Csak állok, és gondolkozom. Talán még azt sem érdemes tennem. Mert vannak a telepen olyan emberek, akik már nem tudnak sírni. Elapadt már a könnyük is, nemcsak a reményük. S akkor micsoda, ehhez képest, egy katonajáték?
Vajon még összegyűlnek-e valamikor a telepi kultúrotthon udvarán a fiatalok úgy, mint az én időmben volt? Berendezhetnénk-e annak az valamelyik helységében, egy tájházszerű szobát, a telepen megmaradt értékekből? Bízom ebben is, bízom az Istenben is. Mert Ő nem hagyott el minket soha, és mi sem Őt. Lehet, hogy azért létezünk, vagyunk még meg.