Megkopott sírjaink….
Évek óta történik említés Erdélyben pusztuló magyarságunkról. Ez a folyamat már több évszázaddal ezelőtt elkezdődött, és sajnos napjainkban is folytatódik. Többen feldolgozták már ennek okait, mint egyes népek tömeges bevándorlása a XVI-XVII-ik századoktól beindulva, az akkori magyar földesurak szerepe ezek letelepítésében és pártfogolásában és földhöz juttatásában, más népek elvándorlása, és egyes népcsoportok túlzott szaporasága. Bizonyos események lezajlásában kitűntek azok a román földesuraknak is, akik úton-módon magyar nemesekké váltak, bár belsejükben talán sohasem lettek azokká, csak a rang és a birtokuralás érdekelte.
A dokumentumok szerint az első vlachok Bethlen Gábor telepítette Dévára, azonban írásunk leginkább a XIX. századi eseményeket dolgozza fel, és ennek oka is van. Napjainkban is, mint általánosan, sokkal nagyobb az érdeklődés a középkori és a honfoglalás időbeli események iránt, elfeledve azokat, melyek mondhatni csak a tegnap történtek, illetve most 150-200 éve. Akkor, a XIX. században, illetve a 12-ik órában még lehetett volna az itteni magyarságon segíteni. Hogy ez nem történt meg, az nem az egyszerű emberek hibája, akik mint mindig csak szenvedő alanyok voltak, és akiket az akkori politika olyan szintre süllyesztett, hogy kénytelenek voltak csak a mindennapi megélhetésért küzdeni.
Földrajzi elhelyezésénél fogva Hunyad megye inkább ki volt téve a tömeges, önkéntes bevándorlásoknak. Azonban a XIX. században szervezett betelepítéseket is végrehajtottak. Ezt egyrészt a megye rohamos iparosodása követelte, másrészt a magyarság tömeges elmenése. Amely magyarság abba a sajnálatos helyzetbe került, hogy saját hazájában nem volt olyan sorsa és annyi kedvezménye, mint a betelepülteknek.
A bányavidéki új tárnák megnyitása, a vaskitermelés, a vasútvonalak kiépítése, az erdőkitermelés sok idegen ajkú lakost csábított a megyébe. Így kerültek bánáti németek a Zsil völgyébe, majd Vajdahunyadra és Pusztakalánba, olaszok a Hátszeg melletti erdőkitermelésbe, morva-cseh lakosok a Déva melletti nemesfém bányákba (Nagyág, Boicabánya, stb). Mekkora méreteket öltött ez? Napjainkba nehéz elhinni, hogy 1850-ben Nagyágnak több lakosa volt (2742), mint Dévának (2129), és létezett olyan idő, amikor hét temetőjét tartották számon.
A temetők egyike azon néma dolgoknak, melyek egy jó megfigyelőnek rengeteg dolgot el tudnak árulni. Teszik ezt abban az esetben, ha még léteznek. Mert nemcsak a magyarság pusztul a megyében, hanem templomai és temetői is. Hívek hiányában sanyarú sorsa jutott a Dévához közel eső jófői, marosillyei, marosnémeti, boicabányai, nagyági, nagyrápolti, kéméndi templom, hogy csak néhányat említsek. Bár a kéméndi templomot 2002-ben úgy-ahogy helyrehozták, értem ezalatt azt, hogy a tetejét megjavították, és az utca felöli falat bevakolták, de a hátsó, északi falra már nem jutott, és ott már a téglák is hullnak ki a falból. Ami a híveket illeti, ezek szempontjából sokat nyomott a latban az 1919-es rendszerváltás, amikor nemcsak tömegesen hagyták el a vidéket, hanem áttértek (családi vagy politikai okokból) a görög keleti vallásra.
Azonban a kövek beszélni tudnak, és ez fennáll a temetők esetében. Vidékünkön több temetőnek már csak a neve az, hogy „magyar temető”, mert az ott nyugvók szempontjából inkább nemzetközi. Ez a gondnokság és az azokat ellenőrzők mulasztása. Más temetők azonban pusztulnak, bár felbecsülhetetlen dolgokat lehetne bennük felfedezni. A sírkövek alakja, azok díszítése, felirata rengeteg értékes adattal tudna szolgálni a művészettörténészeknek és a népi verseléssel foglalkozóknak. Szüksége lenne mihamarabb a régi sírkövek feltérképezése, mert azok lassú, de biztos pusztulásra vannak ítélve. És nemcsak az idő vasfoga által, hanem azok által is, akik semmit sem értenek a sírfeliratból, és a mozdítható, gazdátlan sírköveket újrafelhasználásra viszik el.
Rövid délutánt rászánva, a Maros túloldalán fekvő Marossolymos, Haró, Kéménd és Nagyrápolt temetőiben érdekes felfedezéseket tehetünk. Kéménden kívül, mindhárom temetőben található tumba, vagyis kőből készített koporsó, mint síremlék. Nagyrápolton és Haróban obeliszk alakú emlékkövek állnak. A síremlékek díszítése is külön tanulmányt érdemelne. Hiszen található rajtuk kifaragva koszorú, fáklyát-, könyvet tartó kéz, búzakalász, szőlőfürt, szomorúfűz, horgony lánccal, füzér, címer. Tény az, hogy nem akármilyen emberek sírját jelölik a kövek: Haróban még dacol az idővel a felsőtorjai születésű tiszteletes, Csíszér Pál (1852-1908) és a bágyoni születésű Váró Márton tiszteletes obeliszkje (Bágyoni Váró Márton ev. ref. pap. 1806-1872). Kéménden található a Miklós Ferenc (1704-1777) felső íves sírköve, melyen értékes felirat ékeskedik: „Mit nézsz?/ Miklós Ferentz élõk között voltam/ ide temettettem/ végre hogy megholtam/35. esztendõt/ nöttlen számláltam/ 40.ig papolván/ Sz:házban szolgáltam/ Jobbom felöl fekszik/ kedves feleségem/ Szotyori Nagy Ágnes/ én gyönyörüségem/ 16: esztendöt/ töltöt szüzeségben/ 38at velem 1et özvegységben/…Úgynevezett ligatúrák is kerültek kifaragásra, amikor a Z betű a T betű szárára került, vagy az Ö betűbe írták a T-t. A felirat felett egy nyitott könyvet tartó kéz áll kifaragva, melyben az írás: „Jesus jöj el”. Két omladozó családi sírbolt is található, de nincs biztos adat arra, hogy melyik nemes vagy földbirtokos család bírhatta magáénak. Kéménd és a filiálék legrégebbi nevei (1765-1778 között): Bereczky, Boér, Enyedi, Herczeg, Horváth, István, Kapronczay, Köpeczy, Kéméndi, Lugosi, Markotsán, Martonossy, Maksai, Mezei, Nyíri, Pápolczy, Szentpéteri, Zejk…. Mégis az utóbbi név mellett szavaznék. Mert íme, milyen bejegyzés található a kéméndi anyakönyben: „ANNO 1785 MORTUI, feb 3-ia Zejk János úr ki is a Dévai Várban halálozván meg ezen nap temetteték a Kéménden levő kriptába Attya Zejk István Annya Barcsai Klára és felesége Pataki Borbála mellé.”
A nagyrápolti temetőben található a legtöbb régi síremlék: Szakács Sándor 1814-1861, Sándor János 1825-1869, Molnár Margit 1878, Radó Mózes tanító-énekvezér (1815-1875) aki paphiánykor éveken át temetett is, Horváth Gáspárné 1810-1853, Áts László 1830-ban állított sírköve („Egy jó atyának/ Áts Lászlónak/ tetemei/ itt nyugosznak/ 1830”), Keresztes Mihálynak a következő felirattal: „Egy legjobb atyának/ N: Batzoni Keresztes Mihálynak/ ki élt/ 47 esztendöket/ meg holt/ 1818dik évi/ december 2.”, a Némethi Ferenc tiszteletes-esperes (+1825.ápr.19) síremléke („Szép az élet, de szebb az emlékezet< „Áldás és…Rápolt érdemes papjának Németi Ferencnek…”). Megjegyzendő, hogy Némethi tiszteletes mellet még a nagyrápolti temetőben nyugszanak sárdi Király Imre (+1855.nov.14) és Péter Albert (+1906.nov.4.) tiszteletes-esperesek hamvai. Ez utóbbi 41 évet szolgált Nagyrápolton.
Értékes emlék Kénösi Sándor Mózes 1808. évi koporsó alakú sírköve, tumbája. Ennek egyik fele díszítetlen, a másikon a családi címer mellett az alábbiak olvashatók: „It nyugszik egy hiv fi ki jó barát s jó atya/ ifiiab Kénosi Sándor Moses volt a/ ki 1808 véletlen el hala/ betses hamvain áldozik Palatkai Teresia”. A kőkoporsó alatt nyugvó, székely eredetű és Kénösi előnevet viselő Sándor Mózesrõl tudjuk, hogy 1794-ben az unitárius egyház világi ülnöke volt.
Tény az, hogy nemcsak a Maros jobb oldalán lehet magyar emlékeket találni. A Hátszegtől nem messze fekvő Dömsösön is felelhetők az egykori magyarok nyomai. Több sírkő árválkodik a Szilvássy névvel, de a legszebb mégis a volt magyar temetőből eltávolított márványszobor. Fiatalon elhunyt feleségének emelte Mara Lőrinc: „Mara Lőrincné Lukács Leontina, született 1837-be, meghalt 1869-be, kegyelet jeléül emeltette a vigasztalhatatlan férj.”
És hol van a mi kegyeletünk őseink, temetőink iránt?
Déva, 2018. május 25.