Quo vadis, Domine?

   „Egy olyan világban élünk, ahol a temetési szertartás fontosabb, mint az elhunyt, a házasodás fontosabb, mint a szeretet, a kinézet fontosabb, mint a lélek. A csomagolás kultúrájában élünk, amely lenézi a tartalmat”, mondta Sir Anthony Hopkins. És nagy igazság van benne. Ez véget ér majd. Egyszer minden véget ér.

   A vinitura majd felsorolja azokat az eredményeket, amiket hatalomra jutása óta elért. S büszkeséggel mutat rá sikereire. Mi megtanul­tuk már, hogy amit ő nyereségnek könyvel el, azt mi igen sokszor kénytelenek vagyunk kárunknak, veszteségünknek és csalódásunknak minősíteni.  

   A városunkba tévelygett egyén majd büszkén emlegeti föl, hogy mennyire nagylelkűen viselkedett népcsoportunk iránt. Ennek bizonyságára bizonyos érveléseket hoz fel. El kellene ismernünk, hogy mindezek javunkra válnak, s mivel mi lovagias természetű nép vagyunk, köszönettel adózzunk iránta. Azt azonban hiába akarja elhitetni velünk, hogy most már reánk derült az aranykorszak s ő földi üdvösséget szerzett nekünk. Mert, hogy egy pár tövist kihúzott szenvedő testünkből? Nem, ez még nem jelenti a gyógyulást számunkra. Annál kevésbé jelenthet gyógyulást, mert más téren többet döfött belénk olyan cselekvésekkel, amik legfontosabb és legjogosabb érdekeinket veszélyeztetik. Mert ki akar minket őseink nyomából minden áron kiszorítani. Mert nem törekszik olyanra, amely létünket segíti és lehetővé teszi örömünket a nehéz körülmények között is. Minek is tenné? Ja, hogy egykoron erre esküdt fel? Hát bizonyos dolgokat nehezebb észbe tartani, mint elfelejteni.

   Nagy okunk van arra az aggodalomra. Amit az egyik kézzel jól tesz, a másikkal többszörösen elrontja. Ébredjen-e reménység bennünk, mikor nem látunk esélyt helyes és méltányos megoldásra? Mert állítólag vannak szándékai. Magának és szűkebb környezetének.

   Egyszóval, mi nem tudjuk olyan rózsás színben látni a jövendőt, mint ahogyan azt ő nekünk lefesti. Nincs okunk a megnyugvásra. Panasz van, elégedetlenség. Kinek mondani el? Mert akinek elmondanád, az méltóságon alulinak, megalázónak, szerénytelenségnek lehajolni… Kihez is? Hát ahhoz, akit szeretnie kellene, akinek meg kellene bocsássa tévedéseit, akit jó útra kellene vezessen, akinek a másik arcát is oda kellene tartsa.

   Sose láttam még a fajtám ennyire letörve. Ezt el kellene mondjam saját szavaimmal, de nekem nincsenek saját szavaim. Én mindig a más szavait használom. Ahhoz azonban hozzászólhatok, ami egyenesen a mi helyzetünket érinti. És szomorúan tapasztalom, hogy Jézus lehajtotta fejét a feszületen: nem fájdalmában, hanem szégyenében.