László János nagyapám (életrajz)
László János, becenevén Pali-János (mivel az apja a Pál nevet viselte) 1878. május 16.-án született az Osztrák-Magyar monarchiához tartozó Transzlajtániában, Bukovinában, Istensegíts nevű faluban. Székely kivándorló (a madéfalvi veszedelemkor) családból származott, családfáját 1711. vezette vissza Gyergyóalfaluba.
Dévára a két kivándorlási hullám között érkezett (1902-ben), és a Petőfi utca (ma Ciprián Porumbescu) 9-es számú házat vásárolta meg Ambrus Jánosné szül. Daradics Mária lugosi lakostól (adás-vételiszerződés a birtokomban). Hat elemi osztályt végzett, már ifjúkorában sokat szeretett olvasni, talán betegsége is rákényszeríttette erre. A telepiek a Könyves János nevet ragasztották rá, és tréfásan azt is mondták róla, hogy Pali-János csak két dolgot tud rendesen csinálni: gyermeket és olvasni. Gyermeke az volt is, kilenc az első házasságból.(Brigitta 1903, István 1905, József 1907, Ilona 1909, Vince 1911, Ferenc 1913, ifj. László János 1914, Erzsébet 1916 és Pál 1918). Első felesége Zsók Rozália volt, a könyvében szereplő Zsók István lánya.
Katonaságnál Csernovicban szolgált, két éven át, majd gyomorbaja miatt leszerelték.
A moldvai bojárok birtokán is dolgozott kilenc évet, Jerbicsényben (Ierbiceni), Podul Ilioaei - hez közel.
Segédkezett a dévai csernakeresztúri és sztrigyszentgyörgyi telepítéseknél (ebből később baja is származott). A Déván akkoriban megalakult Hitelszövetkezet irányítója, majd annak elnökévé választották. Pártolta a művelődést szolgáló rendezvényeket és szerepelt is bennük. Sokat olvasott es újságcikkeket is írt. Tevékeny levelezést folytatott a bukovinai magyarsággal, azok vezetőivel. Politikával is foglalkozott, méghozzá a javából, mert 1918-ban, mikor Románia megkapta Erdélyt, ő szökni kényszerült, Magyarországra. Felesége a sok gyermekkel itthon maradt, és az akkori "Sziguranca" addig kérdezte-vallatta, míg 1919-ben, szívbajban meghalt.
László János Szegeden összeállt Moldoványi Ilonával, ebből Margit nevű lánya született, aki ha még él, Kanadában tartózkodik. Élettársától elválva (mert az nem akart Romániába jönni, ő meg vágyott gyermekei után) 1922-ben, mikor már Erdélyben a politikai helyzet megnyugodott, hazatért Dévára.
Amíg Magyarországon tartózkodott, a lánytestvére, Léni ügyelt a gyermekekre. Az apró porontyoknak kellett azonban anya, így hát újra nősült. Elvette az első világháborúban özvegyi sorsra jutott Kovács Antalnét (szül. Zsók Terézt) egy gyermekkel (Antal), akitől neki még három lánya (Rózsi 1927-ben, Margit 1931-ben és Mariska 1936-ban) és két fia született (Gergely 1927-1927), és az én apám Gergely (1929-1998).
1922-ben a „S. S. Cap Polonia” nevű hajón találjuk, amely a Hamburg-Dél-Amerika útvonalon közlekedett. Útitársai voltak: Herberger Gyula és Csobot Ambarus („eszes” Ambarus). Mivel sok pénze az utazásra nem volt, oda vissza szenet lapátolt a hajón, összesen 106 napig, amint noteszében is lejegyzi. 40-50 családot akart kitelepíteni Dél-Amerikába, ezért bejárta Argentínát, Brazíliát és Uruguályt, a telepedési viszonyok és a földek megtekintése céljából. Ez úton a nagyon jó német nyelvtudása segítette. A telepedés nem járt sikerrel, állítólag a silány földek-, és az ottani kormányok megbízhatatlansága miatt, de azért is, mert a kitelepülendőknek nem adtak fegyverviselési engedélyt. Az őserdő mellet és a két méteres fűvel benőtt pampákon, ez elengedhetetlen volt. Egyesek szerint felesége is ellenezte, neki ugyanis elég volt egyszer Bukovinából Hertelendyfalvára költözni, onnan majd Dévára
Közben írt, 1937-38-ban fejezte be életművét: „A Bukovinában élt magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig.” címmel. Írásának egyharmadát, mely közel 300 teleírt lapot tesz ki, a madéfalvi eseményeket leíró művekből vette. Ami az igazi érték benne, az a további kétharmad rész, melyben érzékelteti a bukovinai székelyek életének minden fontosabb pillanatát. Regényt is írt ‘”Jankó feltámadott’’ címmel, ez sose jelent meg, sajnos a kézirat is elkallódott, csak néhány fejezet van tulajdonomban a piszkozatból.
László János a dévai Régitelep bírója is volt bizonyos ideig, tovább foglalkozott politikával, de most már óvatosabban.
A II. Világháború után aktív levelezést folytatott Huszár Béla budapesti ügyvéddel egy újabb kitelepítés érdekében Makó vidékére, azonban a romániai és magyarországi, akkori bizonytalan politikai helyzetek, ezt is meghiúsították.
Tovább foglalkozott politikával, a MADOSZ szervezettel, jó barát volt Gróza Péterrel (aki nagyon jól beszélt magyarul) sokszor kocsikáztak együtt és a batizi Gróza birtokon is voltak. Életművének megírásában adatok segítette Gróza, aki mint miniszterelnök értékes adatokat szerzett be László Jánosnak a bécsi „Kriegsarchivum” - ból, a bukovinai székelység ügyére vonatkozólag.
László Jánosnak a nevét, 2005-ig, úgyszólván csak a Bukovinával foglakozó történészek és a bukovinai folklórkutatók ismerték. Ebben az évben jelent meg a Csató Gyula hidasi pap által kijavított kézirata, könyv alakban, halála után közel 50 évvel. Többen idéztek írásából és megemlítették azt még életében, mint Oberding, Sántha Alajos, és halála után is, mint Zsók Béla, Sebestyén Ádám vagy a Foki - Solymár - Szőcs történészek által kiadott könyv. Voltak, akik megemlítették a forrást, mások pedig nem.
László János személyéről azonban keveset tud a közvélemény, sorsáról sem sokat, habár ez mindvégig összefonódott a bukovinai székelység életével. Sokat utazott az említett népcsoport érdekében, Bukovinába, Magyarországra és Dél-Amerikába, nem beszélve a sztrigyszentgyörgyi, vajdahunyadi és csernakeresztúri kiszállásairól. Munkája során beperelésben és megaláztatásokban volt része, azonban ő rendíthetetlenül követte sorsát. Bár hat elemit végzett, tágas látókörrel rendelkezett. Finom és alapos megfigyelője volt a székelység életének, szokásainak és kora politikai helyzetének. Tapasztalatának tudható be az is, hogy több “jóslata” bevált, mint: az Amerikába kivándorolt, bukovinai székelyek elvesztése a magyarság számára, az “egyke” rendszer károssága az illető népcsoport jövőjét illetően, Erdély elvesztése, a városi hatás ártalmassága, a bukovinai hagyományok megőrzésében.
Élete során, László János igyekezett keresni az okos és művelt emberek társaságát, elsajátította tőlük a jó dolgokat és megkísérelte azokat alkalmazni a mindennapi életben, továbbadni azokat.
Többek között a mezőgazdasági munkák könnyítésével is próbálkozott. Új és rentábilisabb gépek felhasználását szerette volna bevezetni, legalább a dévai földművesek között, olyan gépekkel, amilyeneket Dél-Amerikában látott. Emiatt, eleinte rá is furcsán néztek a Telepen, mint mindenkire, aki megpróbált kitörni a megrögzött hagyományokból. Azonban az idő igazat adott László Jánosnak, majd egyre többen kezdték követni a példáját.
Sokat szeretett olvasni, ám tevékeny emberként tartották számon: a család, a földek, a gazdaság, az állatok, a könyvírás, a politika, a Déva-telep lakóinak művelődési élete, egyszóval minden érdekelte, és ezekben az aktivitásokban tevékenyen részt vett.
1955. február hó 19. napján, „rossz egészségére és előrehaladott korára hivatkozva“, megírja a végrendeletét, amit lefordíttat románra és hitelesít. Ebben hagyatkozik feleségére, aki (mint írja) ”gondos, takarékos feleségem volt, és mint mostoha anya, hat kiskorú gyermekemet növelte fel” Az öregházat a legkisebbik fiára hagyja két feltétellel: őt és feleségét eltartja öregségükre, és mindkettőjüket tisztességesen, vallásának megfelelően (felesége református volt, ő meg katolikus) temeti el. Az életben levő testvéreknek Gergely közösen megszabott végkielégítést nyújt a vagyonból, függetlenül, hogy Déván tartózkodnak-e vagy sem (ifj. László János 1936-ban elhunyt, Pál, mint idegen állampolgár nem örökölhet).
Ezeket rendezve nyugodtan várja a véget, ami be is következik 1959. március 5.-én, 81 éves korában. A dévai, városi katolikus temetőben van örök nyugalomra helyezve.
László János jobb megismerésére, részleteket közlök az unokájával, id. László Istvánnal folytatott beszélgetésemből.
Tudok arról, hogy gúnyos ének jelent meg Pali - Jánosról mert nem értett a lovakhoz. Igaz-e?
Dehogy nem értett. Értett ő, de még milyen jól! Hát hogy lehetett dolgozni egy állattal és azt új gépekhez szoktatni, ha nem értesz hozzá? De Pali - János egy nagyon-nagyon nyugodt természetű ember volt. Ő úgy csinált, hogy: “ha nem sepertem le a havat most, majd leseprem később…”, de azt minden esetre megcsinálta, hogy minden évbe a színyajból mindent kihordott és azt sárval bétapasztotta. Az úgy nézett ki, mint a patika. Egyszer mikor ott tapasztott, kapott a sárba egy jó kövecskét, olyant, mint a fél öklöm. Nem nézett hátra, kidobta, ott menjen az udvar felé. Anyuka ment el ott, s úgy megütte fejbe, hogy anyuka összeesett.
Máskor pedig mentünk ki a mezőre. Akkor úgy dolgoztunk, hogy az egész család egybe. Mikor mentünk aratni, mentünk három kaszával, mentünk egyszerre 15-ön. Délbe aztán hozták az ebédet. Majd elmondom neked, hogy történt az, hogy nem lett a sógornak (Schmidt Pius) többé tehene. Akkor is aratni voltunk, mikor nem lett tehene többet. Szóval fel voltunk ülve a szekérre, az egész társaság, béfogva a két lovacska. A Fickót és a Bandit elvittek már az oroszok, szekerestől - hámostól, mindenestől, oda, ahol mensz bé a temetőbe, ahol van az első sír bal oldalt, ott gyűjtötték a harácsot essze.
Szóval fel voltunk mind ülve a szekérre, a szekér után oda volt kötve egy kosár, abba bele voltak ültetve a rajkók, ezek a kicsikék. Nagyapó bíró volt, hát tudod, hogy volt a Régi telep és az Új Telep, ő Régi Telep bírója volt. Mikor indult volna a szekér, valaki bejött, és: “Na, jó reggelt János bácsi!” Akkor nem volt, hogy “kezicsókolom”, vagy ilyesmi. “Isten áldja meg”, vagy “Jó napot, adjon Isten” volt a köszönés. “János bá, kéne nekem egy bizonyítvány, erre-arra!” Na, jól van. Leszállt nagyapám a szekérről, és bément, megcsinálta. Kijött aztán, nannyó ült ott elől, mert az öregek elől ültek. Azt mondja: “János kend, már jó lenne, hogy menjünk.” János kend, mert nem tegezték a férfiakot. De mikor azt mondta nannyám, hogy JÁNOS!!!, akkor már nagy baj volt. Ez azt jelentette, hogy akkor már közel állott minden féle tűz. De nagyapám nem sokat törődött az ilyesmivel. Kinyitotta a kaput, és elindultunk a mezőre. Elmentünk kapálni, meghúztunk két lóval, két ekével vagy 8-10 sort, s akkor mindenki nekilátott kapálni. Mikor befejeztük az ekézést, akkor a lovakot szépen odaköttük a szekerhez. Ott ettek, nagyapám pedig vett egy újságot, bébújt a szeker alá, és ott olvasta az újságot. Ahogy kapáltunk, az asszonyok mind dobigálták fődvel, de ő nem törődött avval. Olyan nyugodt ember volt, szörnyű nyugodt ember! Soha sem láttam bérúgva, soha sem láttam idegesen, olyan nyugodt természetű volt.
Egyesek szerint László János egyszer, mások szerint kétszer járta meg Dél-Amerikát. Hol az igazság ?
Van nekem valahol egy fénykép, én úgy tudom, hogy kétszer volt Amerikában. Mindig, mikor vezette a lovat, ekéztünk, mind azt mondta a lónak, hogy: “jápátirole.” Kérdeztem, hogy mit jelent a “jápátirole”? Azt mondta, hogy úgy jártak egyszer, hogy Uruguayban mentek az erdőben, drezinán, egy keskeny vonalú vasúton. Nem volt a szerelvényen motor, odakötötték egy lónak a hámjához, s a fiú, egy gyermek, hajtotta a lovat. Akkor hallotta mindegyre, hogy biztatta a gyermek a lovat: jápátirole, jápátirole. Aztán ő is ezt mondta a lovaknak itthon. Uruguayban tanulta el ezt a szót.
Elleste útjai során, hogyan művelték meg a földjeiket a dél-amerikai parasztok ? Nagyapám megjárta kétszer Dél-Amerikát, ott látott minden féle gépet. Emlékszem, mikor megvette a nagy gereblye gépet, befogta a lovakat. A gépnek jó nagy kerekei voltak, úgy 80-90 centis kerekek, volt vagy két méter széles ez a szerszám. Felült oda az ülésre, a lovak be voltak fogva, s akkor gereblyézett. A széna le volt vágva, azt gyűjtötte, majd emelte fel a gereblyét, a széna ott maradt halomba, s így tovább. Amikor meglátták, akkor kötekedtek vele. Vagy például neki volt olyan ekéje, hogy sorba vette a terebúzát, pityókát, minden félét. Azt az ekét tudta szabályozni, szélesebbre, keskenyebbre. Volt neki pityóka-, terebúza töltögető ekéje, vetőgépje. Három sort vetett egyszerre. Jöttek hezza állandóan, csúfolkodtak vele, hogy az öreg Pali-János így meg úgy. Igen, de nagyapónak ezek mind megvoltak, másoknak nem voltak. Elvették, elszórtak a terebúzát bolondjában.
És mit mondott, hogy oda miért nem sikerült kimenni, kitelepedni?
Azért nem sikerült, mert nem adtak nekik fegyvertartási engedélyt. És kivitték őköt egy olyan helyre a nagy őserdőbe, amit ők ki kellett volna irtsanak, hogy magiknak termőföldet csináljanak. Például Argentínában rengeteg nagy terület volt, 2 méter magas fűvel. Elvesz a ló, a tehén benne. Ott ezrével voltak marhák, ott éltek, ittak, ettek, születtek és pusztultak el, s a vadállatok ették meg őket. Ott, ha a bornyút megölted, kivetted a máját vagy levágtál egy darab húst a combjából, amit akartál, aztán többit nem volt szabad elvinni. Ott kellett hagyni, mert jöttek a keselyűk és azoknak kellett. Nem adtak nekik fegyvertartási engedélyt és ugyanakkor ki kellett volna irtsák az erdőket, hogy termőföldeket csináljanak. Igen ám, de meg is kellett volna fizessék a földeket. Ezt a dolgot beszéltem egyszer Batizon a mérnökkel, hogy ott, a Sztrígy innenső oldalán, ott is nagy erdők voltak, mikor a svábok oda jöttek. A román templomtól Piski felé, ott mind svábok voltak. Aztán mind elmentek. Ott is nagy erdők voltak s a svábok mind kiirtottak, csináltak magiknak termőfődet. Hatalmas, nagy pityókák termettek ott. Csodálkoztam rajta, aztán mondta a mérnök, úgy lesz ez a nagy pityóka, hogy pihent föld volt ott. Ezek kiirtották, kezelték, jó termőföldeket csináltak. Aztán sokan elmentek közülük Amerikába, főleg Kanadába. Déváról is elment, úgy 4 vagy 6 család.
Igaz-e, amit mondtak itt a telepen, hogy László János Amerikában Csobot Ambarussal elkezelte az emberek által összegyűjtött pénzt?
Nagyapám nem volt olyan ember, hogy ilyesmit csinált volna. Nagyon-nagyon becsületes ember volt. Én nem hasonlítom magam össze vele, de én se tudnék senkitől egy lejt elvenni. Mondtam is az egyik nap, hogy kétszer hazudtam életemben és akkor is, megfogtak. Azt mondtam, ha akkor elrepedt volna a föld és beleestem volna, nem bántam volna meg. Azért mondtam mindig, hogy az ember egyenes kell legyen. Én nagyapámat úgy tartottam, hogy egyenes ember volt.
S akkor hogyan ragadt rá az, hogy ő eltüntetett valami pénzt? Honnan indult ez? Kitől?
Szóval tudod, hogy van? Azt mondja valaki, hogy a várról elindult egy csóka, s mire ez leér a falu végire, mán lesz belőle száz. Nálunk sajnos az a szokás, hogy állandóan kell valakit enni-rágni. Pali-Jánosnak volt egy olyan 30-50 méteres mérőszalagja, ő mérte az egész határban a földeket. Más nem tudott számolni, esetleg a pénzt, egyebet nem. Mikor mert, az egyik azt mondta, hogy: “nekem Pali-János jól kimérte”, a másik pedig azt, hogy "nem mérte ki jól." Volt ez az irigység állandóan. De nagyapám ilyesmit nem csinált. Nem csinálhatott. O nem volt olyan ember. Akár merre járt, mindenhol tisztelték, becsülték.
László János a brazilok között.
Pali-János megemlíti, hogy Gróza Péter sokat segítette az adatok beszerzésével a bécsi Hadilevéltárból, mikor a könyvét írta.
Persze, hát Gróza ügyvéd volt, majd pénzügyminiszter a ’30-as évekbe, aztán ’45-be átvette a miniszterelnökséget. Ő nem volt párttag, de ő is olyan volt, mint a többi: egyet mondott és másat csinált. Rászedték, a magyarságot. Berendelték Vásárhelyre a képviselőköt. Déváról ment Zsók Fábián bácsi, s aláírattak velik ott valami papírokat. S akkor szépen felmutatták a tárgyaláson, mikor szó volt Erdély visszaadásáról, né, az erdélyi magyarok kérik, hogy adják vissza Erdélyt Romániának. Ezt íratták velik alá. Nem is tudták, hogy mit írtak alá.
Elment Grózához (1884-1958) például, vagy eljött az hezza. Olyan szépen mondta neki, hogy János bácsi így meg úgy. Mi leültünk és hallgattuk, ahogy diskurálnak. Akkor a gyermekek nem szóltak hezza. Ültünk a sarokba és hallgattuk, ahogy beszélgetnek. Mert Gróza tudott magyarul, ő Budapesten tanult. Neki az első szerelme Kápdebó Juci volt. Hezza is akart menni, de az apja aztán nem engedte. Gróza aztán elvette a felső-kainel-i pópának a leányát. Kápdebó Jucival volt egy leánykája, ez aztán elköltözött Kolozsvárra, mert színésznő volt. Mind a két Gróza fiútestvérnek, az elsőnek a szerelme, a másodiknak a felesége magyar volt. A nagyobbik Gróza leánynak a férje egy temesvári magyar ember volt.
Hogy volt a tanulással?
Szóval hoztak a falukból ide román gyermekeket. S magyar mesterek, szabók, ácsok mindenfélék vették fel őket inasnak. S a mi szüleink, nagyszüleink nem engedték a gyermeküket, hogy menjenek tanulni. “Nem akarjuk, hogy “cipcerek” legyenek, nem akarjuk, hogy azok legyenek!” Szóval csúfondároskodtak állandóan. Így aztán megkezdték a mesterséget apuka előtt (László József, 1907-1997) egy generációval. Ahogy volt Lajos bácsi (László Pali Lajos), apukának egy unokabátyja és Dávid Pistáéknak az apja, Gergé bácsi (1901-1948). Na, ezek kezdtek meg. Addig mindenki földműves volt. Nem engedték a gyermekeket tanulni, nem engedték iskolába, addig, amíg innen valahogy-valahogy kiszabadult Zsók Fábiánnak a fia, Fábián Imre (szül. 1927). Akkor a Zsók Fábián második fia Magyarországra került. Aztán a ’30-as években elmentek haton, amelyek között volt a nagybátyátok is, Szőts Imre bácsi (szül. 1919), majd Palkó Pista (szül. 1917), Péter Laci bácsi (szül. 1918), szóval haton. Szárhegyen már fel voltak öltöztetve ferenceseknek, ’40-be. Csak fel kellett volna őköt szenteljék. Jött az átadás, s akkor mindenki el kellett menjen haza. Akik Észak-Erdélybe mentek, el kellett jöjjenek haza, s a szárhegyiek is haza kellett jöjjenek. Így ők is elmentek, de Magyarországra, mind. De papok sem lettek már belőlük. Ez volt a második túra tanult ember. S akkor jött a másik túra, akkor volt Zsók Sanyi (szül. 1929), akiből mérnök lett, volt Both Lajos (szül. 1929), akiből orvos lett s akkor jött még egy hullám, mikor ment egy része gazdasági iskolába Székelyudvarhelyre, s a másikok pedig fel a Majláth líceumba. Ebbe a Majláth líceumba én is fel voltam iratkozva. De apukát elvitték a frontra, s így lemaradtam. Szóval mi kezdtük meg ezen a részen, hogy kezdtek tanulni a fiatalok. Akik mesterséget tanultak azok már elhagyták a bakancsot, már cipőben jártak, más házik volt, más rend volt. Olyan ház is volt itt, olyan büszkék voltak, hogy nem lehetett velik szóba állni. Ahogy volt az első szoba, nagyház, a hátulsó szoba, a kicsi ház, volt a kamara, s ahogy mente be, az eresz. Nos, az eresz hátához, a padlásfeljáróhoz végezték a dolgaikat egész télen, kényelemből, uraskodásból. Mikor aztán kezdett megengedni, folyt ki az ajtójuk előtt az ürülék. Olyan családok voltak itt a telepen. De nagy családok. Úgyhogy mikor szavazás volt, a juhászok, a zsitár vagy ez-az, nekik nagy szavik volt. De máskülönben gyenge emberek voltak. Olyan emberek voltak.
Igaz –e az, hogy László János nagy kutyabarát volt?
Örökké volt két kutyája. Volt az egyik, annak dupla sor fogai voltak, avval ki volt téve az újságba. Volt egy kicsi székecskéje. Ő arra a székre leült a színyaj elé, s a kutyákat odahívta magához. Nem voltak nagy kutyái, közepesek csak. Éppen most mondtam Katinak (a feleségének - L.G.P.), hogy csak ’40-be volt egy nagy kutyája, úgy hívták, hogy Gubi. Nagy kutya volt. Ahogy volt a kerítés, és a deszka réja volt téve, a Gubi felmászott oda. Ott ült, a nagykapu tetején örökké. Ezen az oldalon nem nagyon jártak, mert nem volt kikövezve, mindenki ment túl, s ott ment ki az utcán. Ahogy ült fent a kerítésen, ha valaki ment el, főleg este, egyet ugatott neki, jó nagyot, aztán volt nagy ijedés. Gubi szegény úgy járt, hogy’40-be erőst - erőst hideg volt. Nagyon-nagyon nehéz tél volt. A Gubi bebújt hátul a szalmába, hogy melegedjen, mert az istálló ajtót valamelyik bezárta, nem engedtek be. Elfelejtettek. Aztán megfagyott.
De máskülönben beengedték volna, úgy-e?
Bé persze, az nagyon tisztelt kutya volt. Szóval leült Pali - János a székre, s a kutyákot, akik játszadoztak az udvaron, odahívta magához. Simogatta a fejiket, s akkor megfogta mind a kettőnek a fejit, és elkezdte az orrikat piszkálni, ütötte essze az orrikat. A kutyák akkor mérgelődtek, morogtak. Aztán elengedte mind a kettőt és futtak egymás után. És ezt ő úgy élvezte! Elévette a cigarettát, mert aztán utoljára nem szívott csak egy fél cigarettát, s faszipkája volt, s szívta nagy nyugodtan.
László János több ideig bíró volt a Régi telepen.
Akkor is bíró volt, amikor kisajátították a városi, katolikus temető egy részét?
Akkor már nem. De ha még az lett volna, sem tehetett volna ellene semmit. Ahol van most a benzinkút, ott temető volt végig, ki az útig. Az mind temető volt, a mi temetőnk volt, csakhogy az állam azt is elvette. Én még voltam ott minisztrálni, temetésen.
Amikor azt elvették, és oda építettek, ott mi történt a halottakkal?
Hát kivették koporsóstól, feltették kamionokra és vitték el a Marosra, tették oda bé, töltésnek.
Nem temették vissza ide, a megmaradt temetőbe?
Dehogy temették! Nem törődtek ők az ilyesmivel! Fent, ahol van a Hősök – temetője a Patak utcán, azon fejjel volt a kórházi temető, a fogházi temető, a szegények temetője.
Akinek volt hozzátartozója, az sem vihette el a halottját?
Dehogy! Nem érdekelt az már senkit, nem volt idő gondolkozni. Hunyadon, ahol van most a koxgyár, ott volt a katolikus temető. Ott hoztak embereket, tudtak, hogy ki és mi, ott mind kiszedték a csontokat és elköltöztették.
Milyen volt a város összetétele, amikor László János bíró volt?
Akkor a legnagyobb része magyar volt a városban. Magyarok, zsidók. A románok voltak a legkevesebben.
Ez hányban volt?
Úgy ’20-tól errefelé, egészen ’40-ig. Aztán ’40-ben volt az, amikor átadták Észak-Erdélyt, akkor menekült Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe, a románok egy része. Átvették az oroszok Besszarábiát, akkor jöttek a besszarábiak Erdélybe. Egy egész mozgás volt. Aztán kezdték románosítani a városokat, falukat, például Medgyesen. Ott nem volt román tisztviselő a polgármesteri hivatalban. Ott csak szászok voltak: Segesváron, Brassóban, Besztercén, Szászrégenben, Szászvároson…
Szebenben…
Hát Szebent ők csinálták, azért mondják, hogy Hermanstadt. Szóval “Úri város”. Herr= Úr, Man= Ember, Stadt=Város. Ők csinálták, ők építették. Most figyelem, hogy micsoda európai város lett belőle, de sehol sem említik a szászokat. Egyáltalán.
Elmondta László István (1931-2012),
Déva, 2007 március.