Bukovina édes hazám… de hazám-e?
Voltak idők, amikor nem lehetett vagy veszélyes volt bizonyos dolgokat állítani, cáfolni, esteleg valamiről véleményt mondani. Azok az idők leteltek, most lehet „csépelni” mindenkit, mert szólásszabadság van. Ez a szabadság nem azt jelentené, hogy minden idiótaságot ki kell mondani, de lehet eljött az idő, amikor tiszta vizet lehet önteni a pohárba, és kimondani, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk és milyen volt a valódi sorsunk. Idestova már vagy 35 éve megnyíltak a levéltárak, rengeteg az anyag, igaz, még vannak tilalom alatt is belőlük. A másik pedig az, hogy a neten is sok minden található, bár néha nem árt a forrásokat vagy a hitelességet ellenőrizni.
Napjainkra sok lett a székely, és ezek java nincs Székelyföldön, mert az a felfogás, hogy ki minek érzi magát. Ha valaki elhiszi magáról hogy székely, akkor az biztosan az. Még jó, hogy ennek hiszik magukat, mert aki Napoleonnak gondolja magát valaki, azt ideggyógyintézetbe szállítják. Székelynek nem lehet „csinálódni”. Annak csak a Jóisten teremthet, ő is csak örömében. Családfám bizonyítja, hogy őseim Gyergyóalfaluról származnak, de sosem veregettem a mellem féltáglákkal, székelységem miatt. Nem azért, mintha nem lennék büszek eredetemre, de én elsősorban a szívemben érzem azt, és emiatt nem kell székely ruhába öltözzek. Mert a ruhámat bármikor levethetem, de a székely eredetemet nem.
Közeli és távolabbi ismerőseim tudják, hogy régóta foglalkozom a bukovinai magyarság történelmével és észrevettem azt, hogy gyakorlatilag egy párhuzamos történelem vagy egy javított történelem alakult ki, ami népünket illeti. Kezdhetnénk sorsunkat a madéfalvi eseményekkel, pedig már sokkal ez előtt megtörtént a kivándorlás Erdélyből. És akkor most beszéljünk őszintén hova is mentünk.
Hát, ha Madéfalváról indultunk volna el, akkor először kimentünk a csángók közé vagyis azoknak a nyakára, majd amikor az osztrákok elfoglalták Bukovinát, akkor betelepítettek a románok helyébe, utólag onnan is eltelepítettek a bolgárok és szerbek helyébe az Aldunára, majd a dobrovoljácok helyében Bácskába, és onnan Magyarországra a svábok helyébe. Szóval hol is volt a mi hazánk? Vagy csak szülőföldünk volt? Kimaradt például történelmünkből, hogy mennyire boldogak lehettek az istensegítsi őslakók, amikor 1788-ban templomostól elköltöztették őket Szeretvásárra, hogy helyet csináljanak a magyar telepeseknek. Vagy az aldunai bolgárok, esetleg a svábok öröme, akiket ugyancsak a magyarok telepítettek be a Mária Trézsi idejében. Vitam et sanguinem.
A legtöbb történész sohasem ismerte valósággal a bukovinai magyarság történelmét az egyoldalú kutatásaik miatt, s ha ismerték is netán, csak a kornak megfelelő és személyüknek hasznos adatokat közölték. Mert az igazság az, hogy Madéfalva miatt nagyon kevés székely vagy magyar került Bukovinába. Az első két faluban, Fogadjistenben és Istensegítsben, egyetlen madéfalvi sincs. Vagy a reformátusok, akiknek a java Szatmár és Máramaros megyékből származott. Gondoljunk azokra, akik a telepítés után pár évre eltávoztak, és egész mások jöttek helyükbe. Eszünkbe juthaz az is, amit László János leírt, hogy olyanok is mentek Bukovinába először, akik 20-30-40 évvel előtte már Csángóföldön éltek. Az egészből csak annyi igaz, hogy a telepeken többen voltak székely eredetűek vagy székelyföldiek, akik idővel rányomták hatásukat a közéjük telepedő németekre, ruszinokra, cigányokra, stb, bár akkor se volt Székelyföldön mindenki székely, pontosan, mint most. A bukovinai papok, akik keresztelték, eskették és eltemették híveiket, Miskolczy, Bíró Mózes, Druzsbáczky György leírták, hogy a bukovinai magyarság Székelyföldről és Erdélyből származik leginkább, és azt is, hogy Mártonffy Mór minorita gyűjtőgette őket össze Moldvában a betelepítésre. „Az itteni magyarok különféle törzsből valók; egy része kun, egy része magyarhoni”, írja Drusbáczky György, józseffalvi lelkész. (Egri Népujság, 1873-01-16/3. szám. Bukovinából a magyarokhoz). Azonban a kiegyezés után minden cáfolva lett, egyszerűen csak hazafiasságból, dokumentumok hiányában: Madéfalva, színtiszta magyar hadsereg, Hadik…az összesen főszerepet kaptak a bukovinai telepítés után száz évvel.
A kivándorlás, a határőrség szervezése miatt, csak egyike az akkordoknak, mert érkeztek Erdélyből Moldvába kevéssé vallásos dolgok elkövetése miatt is, mint hamisítás, lopás, csalás vagy gyilkosság. Meggyőződhetünk erről, ha beletekintünk a levéltárakban fellelhető körözöttek jegyzőkönyveire, a 18 századból.
Majdnem minden tudósításban, 150 év alatt, megemlítődik, hogy a bukovinai magyarok mennyire megőrizték nyelvüket, szokásukat, öltözetüket, vallásukat és nagyon szapora faj, a sok gyermek miatt. Tény az, hogy sok gyermek volt, és nagyjából minden két évben jött egy, pontosan, mint a tokiói express. De kiszámította-e valaki, hogy hány gyermek érte el a felnőttkort? Mert ha 12 gyermekből felnő négy, akkor a szaporulat csak kettő, mert a másik kettő csak a szülőket helyettesíti.
Ami a földeket illeti, a telepítők soha sem gondoltak előre vagy 20 évet, mindig a pillanatnyi helyzet érdekelte őket. Ennek következtében a harmadik nemzedék már szükségben szenvedett, vagy kénytelen volt a világot nyakába venni.
Kevés, vagy szinte nem létező alkalom, amikor a magyar kormány segítette „bukovinai véreinket”, leginkább az alapítványok és a könyöradományok könnyítettek sorsukon, néhány forinttal vagy nagyobb szükség esetén imakönyvekkel és naptárakkal. Hogy ez mennyire használt a nincstelenség vagy az éhezés ellen ez kitűnik abból, hogy az egykori papok és tanítók soha sem szüntették meg kérelmeik beadását. Ősienk annyira el voltak dugva Bukovinában, hogy sokáig még az akkori magyar kormány sem volt tisztában azzal, hogy ők kicsodák. Az 1850-es években Druzsbáczky Bonaventura, Göndöcs Lajos, Bíró Mózes írogattak segélykérő leveleket, kevés eredménnyel, Majd a kiegyezés után írt László István, László Mihály, de csak akkor sikerült „hazahozni” pár ezret Bukovinából 1883-ban, mikor már közeledtek az 1884-es választások. Politikai szempontból ez jó húzás lett volna, ha nem telepítenek a mocsarakba és kihalt falvakba, olyan helyekre és munkára, ahova senki sem akart menni. Pedig az lett volna a kormány dolga, hogy javítson a magyarországi életszínvonalon, mintegy fékezve ezzel a kivándorlást, hiszen a 19. század végén már tízezrével voltak magyarok és székelyek Brailan, Galacon, Bukarestben és mindenhol, a Regátban. Nem kellett volna őket a mocsarakba „hazahozni”, hiszen éhen halni Bukovinában is volt lehetőség. Már az 1870-es években tárgyalták a magyar főurak, hogy haza kellen hozni „bukovinai véreinket”, de arra senki se gondoldt, hogy miképpen lehetne megtartani azokat, akik még itthon vannak. (Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. szeptember 12 / 137. szám).
A gyoroki telep még létre sem jött, de már Bukovinából Amerikába kezdtek menni a németek és zsidók.
1886.
Megkezdődik a kivándorlás Bukovinából. Ilisesti község német telepesei Amerikába küldtek egyet maguk közül, hogy tájékozódjon az ottani helyzetről, és jelentse nekik. A küldött visszatért. Megfelelő volt a beszámoló. Körülbelül húsz német család adja el földjét, és készen áll, hogy kivándoroljon Amerikába. (Curierul Foaea Intereselor Generale, 1886-06-06/nr. 64)
És rá két hétre:
Folytatódik a zsidók kivándorlása Amerikába. Vasárnap körülbelül 15-en indultak gyalogosan, egyelőre Csernovicig, ahol majd több, ottani zsidó által adott ajánlólevéllel rendelkezhetnek, onnan Hamburgba, végül Amerikába mennek. Kedden körülbelül 40-en indultak az esti vonattal, félárat fizetve. Állítólag június 23-án, kedden újabb százan indulnak el. (Curierul Foaea Intereselor Generale, 1886-06-20/nr. 70). Nemsokára következtek a magyarok. Hol van akkor, az anyaországi szeretet?
A történelmi könyvekből az következnék, hogy őseink olyan székely eredetű csángók voltak, akik megőrizték magyarságukat és magyar nyelvüket. Akkor őseink voltak az egyedüli székelyek, akinek csak osztrák állampolgárságuk volt. Az 1883-ban telepítetteknek még 1886-ban sem voltak polgári jogaik, magyar állampolgárságuk, azonban ezt messze meghaladja Déva. Itt 1892 ben ért véget az első telepítés, és az első világháború kitörésekor, 1914-ben, még fele sem volt magyar állampolgár, ügyes-bajos dolgaikban Bécshez kellet forduljanak, mivel a magyar hatóságok nem rendelkezhettek az idegen állampolgárokkal.
Sok volna a mondanivaló, de feleslegesnek tartom. Tapasztalatom azt mutatja, hogy az emberekbe, a kommunizmus alatt benevelt történelmet nem lehet megváltoztatni, és hiába léteznek újabb és újabb bizonytékok, mintha szavaim egy bütühöz szólnának.
Befejezném a Czelder Márton tiszteletes szavaival, aki - akár Druzsbáczky, Göndös, Bíró Mózes és sokan mások - nem volt sem bukovinai, sem csángó, de jobban átlátta sorsunkat Bukovinában, mint sok tőzsgyökeres, feszítő magyar:
“Mielőtt czikkemet bezárnám, s a legnagyobb mértékben pusztulni végképen elnemzetlenedni indult csángó magyarok megmentésére a főt. magyar római kath. klérust ismételten felhívnám, s kérném, tegyen már valami istenes dolgot: a bukovinamagyarokról kell röviden emlékeznem.
Bukovinában 7 magyar helység van, Andrásfalva, Boldogfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Istenfogadj, Józseffalva, Magyarfalva. Ezen nemzet testvéreink, nem csángók, különösen Mária Terézia s II. József uralkodása alatt Erdélyből kiköltözött székelyek. Van köztök most három magyar pap, egy református Ambrásfalván. A két katholikus az öreg Drusbaczky és Vass Miksa, mindkettő derék buzgó lelkész. Van 3 magyar iskolájok, még lehetne három.
Schauch Lőrincz, szatmári püspök úr, mint a Szent László társulat elnöke, a nov. 6-án tartott elnöki beszédében azt mondja, hogy a társulat czélja hazánk határain túl szegény vér rokonainknak vallásukban, nemzeti öntudatukban és sajátságaikban való fenntartása.
Nagyon szép, de mi azt mondjuk, magas urak, kik a keresztyénség képviselőinek s a szegények barátainak mondjátok magatokat, a moldvai csángó róm. kath. magyarokhoz ne lelkesítő iratokat, szent képeket, olvasókat, hanem apostoli buzgalmú magyar papokat küédjetek, s hogy legyen mit ápolni, előbb magyar iskolákat, nevelő intézeteket, alapítsatok!
Czelder Márton. (Egyetértés, 1879. December 19/347. szám. kivonat)