A kolompos

Intro

   Elsősorban el kell mondanom, hogy én nem vagyok elkötelezve semmilyen pártnak vagy szervezetnek, így nyílt utat adhatok véleményeimnek. Évekkel ezelőtt kiléptem mindenből, és az okot úgy is meg lehet finoman fogalmazni, hogy nem találtam meg a helyemet ezekben. Az nem jelenti azt, hogy nem hiszek vagy bízok valamiben, de azt a magam módján teszem és nem ukázok szerint.
   Sokszor elhangzik, és már megszokottá vált az olyan jelszó, hogy együtt, közösen, szövetségben vagy bárhogy, és ez a dévai magyarsághoz is szól. Azonban ez a magyarság is többféle, ennek következtében mindenki a saját módján értelmezi a fenti szavakat. Nem szándékom elemezni a dévai magyarságot, és ez felettébb nehéz is lenne, mivel vannak magyarul tudó magyarok, magyarul nem beszélő magyarok és olyanok, akiknek már csak a neve emlékeztet arra, hogy valamikor magyar ősei voltak.
   A dévai magyarság helyzet olyan, mint a fordítva befogott lovaknak. A jó gazda tudja, hogy ezek megszokják helyüket, egyik jobb oldalon, a másik bal oldalon kerül befogásra. Meg lehet tenni, hogy fordítva fogjuk be őket, és ennek az lesz az eredménye, hogy nem előre, hanem széthúznak. Nos, ami helyzetünk is hasonló. Mindenki húzna, csak nincsenek jól befogva. A következmény az, hogy még állandó helyzetben sem vagyunk. Ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy önmagát és tetteit ne dicsérje, mert ez jól mutat mások előtt, külföldön is. De aki itt él, az tudja, hogy mindez csak porhintés, esetleg kísérlet bizonyos források elérésére. Ha ezek bejönnek, úgy fel lehet őket használni, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Erre vannak a kolomposok.
  A magyar értelmező szótár szerint a kolompos lehet melléknév vagy főnév. Valaki, aki kolomppal felszerelt, vagy olyan, aki után megy nyáj.
Az emberiség történelmében mindig akadtak kolomposok, kiemelkedő személyiségek, akik után ment a csorda. Hogy ez a csorda most jó irányba haladt-e vagy vesztébe rohant, az mellékes. Az is mellékes, hogy újabban nem kolomp, hanem más fityeg a nyakába.
   Déva is, mint megyei jogú város, nem maradhatott kolompos nélkül, mert állítólag akkor szétszéled a csorda. Ezért időnként, mivel a mi kolomposaink elfáradnak, a nyakunkra küldenek friss, energiától és tettre-akarástól duzzadó kolompost. Senkit se érdekel, hogy nekünk pont arra, vagy pont ilyenre lenne szükségünk: ott van, boldoguljatok vele.
   Eleinte, természetes ravaszsága következtében, a kolompos borzasztó szerény, alázatos. Nem szándékosan, de szándékokkal érkezik Kőműves Kelemen városába. Célja az lenne, hogy kitűnő szakmai teljesítményt nyújtson. Azonban rövid időn belül kiderül, hogy ez csak a naivaknak és a feljebbvalóknak beállított kép, és pont a szakmáját mellőzi. Mert igazából nem az, mint akinek mutatja magát, vagy aminek képzeli magát, és ez pár év után, miután a kolompos is és a kolomp is megvette lábát, már nyilvánvaló. Mert nem azt cselekszi, amit a csorda elvár tőle, hanem azt, amit ő fenséges álmaiban elképzelt. Röviden: ha neki jó, akkor mindenkinek legyen jó, és kellene a szavára hallgatni, mert ő tulajdonképpen nem is saját magát képviseli, de nem is a csordát, hanem egy felsőbb hatalmat. Ő csak közvetítő: amit lemennydörögnek, ő azt tovább dörgi. Ez mindig beválik, ha a csorda műveltsége alacsony, vagy szellemileg korlátozott.
    Azonban akadnak olyan csordatagok is, amelyek nehezen hajlanak a kolompszóra, és elkezdenek széledni: először egy-két tag, utána még páran és végül a kolompos kezdi észrevenni, hogy csak maroknyi csorda maradt, és a nagy kolomp. Ám a kolomposnak nem azért van kolomp a nyakába, hogy hagyja magát. Rájön, hogy a kolomp már csak pár baromnak szól, vagyis csak ezek veszik számba. Igyekszik magát, néhány hajlítható tehénnel, körbevenni. Hirdetést ad fel, hogy alkalmaz térítő kutyákat. Ezeknek, mint munkahelyi feladat, két dolguk lenne: téríteni a makrancos tagokat, és a kolomp szavára táncolni. A jó munkahelyi viszonyok megőrzésére, a kolompos minden jóval ellátja a térítő kutyákat: eteti, itatja, előlépteti őket. Egy dolgot azonban elfelejtett: a jóllakott kutya nem térít csordát. Az befekszik az árnyékba, és emésztget lassacskán, legkisebb dolga sem az, hogy merre tart a csorda. A kolompos észreveszi ezt, és még jobban rázza kolompját. Hiába: pár hűséges kutyán kívül, senki sincs mellette. Ezek is őrzők, nem térítők. Őrzik a kolompost, hogy nehogy baja essék, mert akkor ők is elesnek a kolonctól. Abban a helyzetben vagyunk, mint énekelte a Neoton a 70-es években: „Velünk a bárány de él a farkas, kicsik vagyunk, míg a sors hatalmas…”