Nem szólok rólatok.
Az emberek nyugtalanok. Nem találják helyüket széles, nagy Európában, sőt még a tengeren túl sem. Mások még Erdélyben sem. Költöző madarak lettek egyesek. Csak azzal a hátrányos különbséggel, hogy a költöző madárnak ösztöne van, amely teljes biztonsággal vezeti egyik földrészről a másikra és vissza, ezt az ösztönt a Teremtő adta neki, az embernek ellenben csak esze van. Vagy kellene, legyen. Ezt is az Úr adta, még akkor is, ha nem egyformán. Bár lehetne arra következtetni, hogy egyenlően osztotta el, mert senki sem panaszkodik arra, hogy túl kevés esze van. Legtöbben a szellemi megterhelés hatásának vallják eszük egyenes járásának megkárosodását, de ez nem igaz, mert kéjes öröm önti el lelküket, amikor nevük megjelenik egy-egy réztáblán. Nem a kapu alatt, mint a regényben, hanem elbűvölő zöld övezetben, oszlopon, mint a katonasírokon a keresztek.
Ha szavakba kívánjuk foglalni ezt a természetnek örökre kifürkészhetetlen lényegét és a megfejthetetlen titkát, az észt, rájövünk, hogy ezt csak részben tehetjük meg, mert a végső lényeg mégis kifürkészhetetlen marad. A természet a vétkes: átöleli, körülveszi őket, s ebből kilépni sem tudnak, mélyebben behatolni sem, akár a tízparancsolatba vagy a hét főbűnbe. De kitartóan rohannak tovább. Elégedettek, mert azt hiszik, hogy magyarnak születni dicsőség, vagy a természet különös ajándéka. Hát nem. Magyarnak születni kötelességet jelent, csak ezt nehéz eltanulni is és megtanítani is.
***********
A történelmi Bukovina etnikai csoportjai közötti különbségek és hasonlóságok nem kellene elválasszanak minket, hanem forrásokká kellene válniuk, bukovinai történelmünk megismeréséhez és identitásunk megőrzéséhez. Mint említettem, történelmünk megismerésére nem elég csak a saját házunk táján sepregetni. Több érdekes névre akadtam a szeretvásári katolikus anyakönyvben 1777-1820 között. Olyan magyar nevek, melyek közül több megjelenik a magyar anyakönyvekben, mint Pék, Bakos, Szőcs, Sós, Simon, Botos, Gábor, Halas, Kántor, Mózes, Balog, Kuruc, Kovács, de vannak mások is: Neumann, Hoffmann, Kásler, Váncsa, Hermann, Schmidt.
***********
A bukovinai románság már régen észrevette azt, amit máshol sehogy sem látnak, hogy történelme nem lehet teljes a valamikor ott együtt élő nemzetiségek történelme nélkül. Hiszen voltak köztük kapcsolatok, gazdasági, személyes, stb. Ezelőtt vagy 10-15 évvel indult be náluk, hogy kiadják az ott élt nemzetiségek történelmét (vagy ennek részletét), így jelentek meg Szucsáván könyvek a bukovinai lengyelekről, zsidókról, németekről, magyarokról, ruténekről, stb. Mert így alakult ki és ilyen volt a Bükkország történelme. Az ottani magyar falvakban is voltak rutének, németek, lengyelek, szlovákok, cigányok, zsidók, ám ezekről senki sem ír vagy írt, mert székelyek lettek. A bukovinai magyarság nem egységes népcsoportként jött létre, hanem különböző hatásokra kialakult népcsoport. Ha tényleg érdekel, hogy kik is voltunk és honnan jöttünk, akkor nem azt kell nézni, hogy kik vagyunk ma, hanem azt, hogy honnan és mikor kerültünk Erdélyből vagy Moldvából, Bajorországból vagy Szlovákiából Bukovinába. Ott vannak a gyökerek, Bukovina csak a fejlődésünk egyik fázisa, amelyről java azt állítja, hogy ott rossz volt, de mindenki bánja, hogy eljöttek onnan. És megyünk évente vissza, mint fecske a fészkére.
***********
Bukovinában is, mint bárhol, sokféle betegség volt, amelyekkel őseink küszködtek: vérhas, himlő, torokgyík és persze a nagy kolerajárványok. Azonban akadt olyan is, aki ott kereste a bajt, ahol mások az örömet, és ennek az lett a vége, hogy 1826-ban, a 38 éves, hadiki Kovács Jánost, valamint az ugyancsak hadiki zingarus Rostás Pétert a „morbo Gallico” vitte a másvilágra, aminek becsületes magyar neve van: francia betegség. Orvosi néven: szifilis. Ez is történelmünk része.
*******************
Vannak olyan dolgok, melyeket több évtizedes kutatás sem tudok megérteni: a bukovinai lengyelek, németek, zsidók, rutének, már akik még ott megmaradtak a mai napig, az összesen vállalják nemzetiségüket most is, és nemcsak vállalják, hanem büszkék is rá. Nem volt nekik könnyű 1918 után, még nehezebb 1944 után, de kitartanak. Közülünk sokan nem vállalják idegen eredetű őseiket, mert nem pontosan alkalmas.
Mi lenne, ha az összes dél-erdélyi magyar lemondana identitásáról, és azt mondaná magáról majd, hogy román vagy szász, mert az előnyösebb? Hogy lennénk mi megítélve? Mit vagy miket mondanának rólunk? Nos? Úgy-e nehéz kérdés, ha másról van szó? De kitartunk, még akkor is, ha túl oláhok vagyunk, itthon meg bajgorok. Mint a csángók: a Kárpátokon belül oláhok, otthon pedig bajgorok. A lényeg az, hogy vállaljuk, még akkor is, ha nem könnyű. A miénket, nem a másét.