Madéfalva előtt. A székely kivándorlás
A csángó-magyarok jelenlétével, Moldva területén, még a kunok idejéből számolhatunk. A domonkosrendi szerzetesek három rendben keltek át a Kárpátokon, a magyar királyság területéről érkezve, a kunokat áttéríteni a keresztény vallásra. Majd a teuton lovagok jelenléte a Kárpátok és a Szeret folyó közt befolyásolta a székelyek és szászok bevándorlását. Mindez több évszázaddal Moldva megalakulása előtt történt. A megalakuláskor, Moldvabánya már fejlett város volt, ennek következtében vált Moldva első fővárosává. Itt német és székely kereskedőkről is vannak jelentések, mivel fontos kereskedelmi központként volt számon tartva. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor jelentek meg az első magyarok, magyar családok Moldvában. Tulajdonképpen ez a magyar honfoglalással kezdődött, amikor egyesek eldöntötték, hogy a Kárpát koszorú külső oldalán telepednek le. Részletesen beszámol erről Ioan Ferenc, a Kumánia és Püspökségük könyvében. Elsődlegesen az következtethető, hogy a magyar jelenlét már jól meghatározott Moldvában a 11-12. században, de nem lehet biztosan tudni, hogy csángók vagy székelyek voltak.
Amikor Dragos vajdáról beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a megalakuló Moldva területileg csak akkora volt, mint a jelenlegi Szucsáva megye. Moldvabánya királyi várossá vált, magyar királyság részeként, Dragos pedig a király hűbérese volt. Moldvabányán túl, már a kunok uralkodtak. Csak I. Roman vajda idejében terjedt ki Moldva keletre a Dnyeszter felé és délre, a Duna torkolatához. Roman I. vagy Roman Musat a testvére, I. Péter halála után került a trónra. 1391. december – 1392. március között (szülei Costan és Musata). Az I. Roman idejéből származó dokumentumokból kiviláglik, hogy olyan címmel illette magát, amelyet előtte még senki sem használt: „Hatalmas és egyedüli uralkodó, Isten kegyelméből, I. Roman vajda, Moldva fejedelme a hegyektől a tengerig.” Ez a cím azt mutatja, hogy az ő idejében a moldvai kenézségek egyesülése már befejeződött. Nincs kizárva, hogy ő egyesítette a kenézségeket.
Bandinus szerint a legrégibb moldvai oklevélben említett szűcs…a tatrosi magyar Szűcs Mihály volt. És írja Mikecs László: A régi moldvai oklevelek átvizsgálása igazolná feltevésünket…a 16. századi bajai (Moldvabánya) kereskedők nevei: Székely János, Adorján.
Végül a vajda szolgálatában állókról néhány szót. Ezek általában nem a moldvai katolikusok közül kerültek ki, hanem a szomszédos Lengyelországból és Erdélyből. Szucsávában például 1599-ben 2000 lengyel és magyar katona táborozott Movila vajda zsoldjában. Vasile Lupu jászvásári katonái között, Bandinus 130 „kálvinista tévelygőt” is talált. Elmondja, hogy idegenek és nem moldvaiak voltak ezek a „tévelygők.” Tudunk arról, hogy ezek főleg erdélyi székelyek, akiknek katonai szolgálatáról több adat ismeretes. Úgy látszik a nevekből, hogy ezek egy része, szolgálatuk befejezése után, Moldvában telepedett le. A vajdai tisztviselők nevének egyike, Miskolczi, már nevében elárulja nem-moldvai, magyarországi származását. Egyszóval, magyar jelenlét Moldvában már az idők kezdetétől volt. De térjünk a minket illető dolgokra.
Az eddig megjelent kiadásokból, fajtánkra vonatkozólag, két téves következtetést vonhatunk le: az egyik az, hogy 1764-ig, a madéfalvi eseményekig, a székelyek egy tömbben éltek a Terra Siculorum területén, és onnan nem mozdultak. A másik az, hogy az összes bukovinai magyar székely eredetű. Figyeljük meg az alábbi adatokat, hiszen több minden tisztázásra szorul.
Őseink, a bukovinai magyarok történelme leginkább úgy kezdődik az írásokban, hogy: „a madéfalvi veszedelmet követően….” Való igaz, hogy a madéfalvi események az utolsó cseppeket képezték abban a pohárban, amely megtöltése azonban évtizedekkel az említett dátum előtt kezdődött. Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy 1764-ig a székelyek helyben maradtak, nem vándoroltak át a Kárpátokon. Nagyon rátappint az igazságra Földi István: „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.”
Az alábbiakban csak az 1700-as évek fontosabb jelenségeit mutatjuk be arról a székely társadalomról, amelynek magárahagyatottsága közmondásos. A székelyek csak két esetben számítottak hasznosnak: amikor különböző felsőbb érdekekért vérüket-életüket kellett áldozzák, vagy amikor adózásról, dézsmáról, tizedről került szó. Ezen kívül nemcsak a tatár és a török, de maguk az osztrákok is többször végigpusztították a székelyek földjét. Az 1707-ből származó krónikák feljegyzik, hogy Akton osztrák tábornok martalócai több kárt tettek Székelyföldön, mint az addigi oszmán betörések együttvéve. Katasztrofális az 1718-as éhínség, amikor még az emberevés, a kannibalizmus szörnyű tette is előfordult. Így ír a csapásról, a kor egyik krónikása, Bod Péter: „A példa nélkül való tavaszi és nyári szárazság és hévség miatt mindenféle vetések, vetemények, füvek csak nem mindenütt úgy elégnek és elvesznek, hogy sok Helységben semmi vetés, fű s víz nem lévén, a lakosok a nagy szükség miatt széjjel bujdostanak, és a Falukat pusztán abba hagyták...” És mindez nem volt elég. Minden intézkedés dacára betör a pestis Moldvából, először Gyergyószentmiklósra, majd onnan hamarosan tovább terjed, elárasztva az egész Székelyföldet. A járvány megszűntével, az elhunytak számát mintegy 100 ezerre becsülték. A szárazság, az éhínség, az adózás, a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a járványok következtében a székelyek ezrei hagyták el szülőföldjüket. Voltak, akik nyugatra, a magyarországi vármegyékbe menekültek, mások délre és keletre, a Csángóföldre és az oláh vajdaságokba. „A XVIII. század óta Bákó vidéke élénk összeköttetésben állott Székelyfölddel, különösen Csíkkal. Ez a kapcsolat azonban nagyon egyoldalú volt, mert a székely kivándorlással ellentétes irányú magyar bevándorlásról nincs tudomásunk” - írja Mikecs László.
Az elemi csapások megszűntével, a kivándoroltak töredék része visszatért hazájába. Ezek leginkább a lófők és a szabad székelyek közül kerültek ki, mivel egyik összeírás szerint, 1721-1722-ben, a puszta telkek száma náluk a legkisebb. A jobbágyok száma és sorsa azonban továbbra is katasztrofális, nyögnek a sok teher, adó, robot és a bőséges gyermekáldás következtében. Nem ritkák a helyi zendülések, lázadások, amelyeket azonban véres bosszú követi. 1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
A csapások közül nevezetes az 1749-50-es sáskajárás, amikor ugyancsak Bod Péter jegyzi fel: „böjttel és könyörgéssel kérték Istent, hogy a tartományt ettől a bajtól szabadítsa meg.”
Már a 18. század közepén megemlítődik, hogy a székely nemesek gyalogkatonákként is harcolnak. Ez már az elszegényedés, a gazdasági lezüllés bizonyítéka. Mikor a határőrség szervezése megkezdődött, akkor is fogtak a székelyek vándorbotot kezükbe: 1762. telén 1763. tavaszán 292 család, mintegy 900 székely költözött Moldvába. Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”
Az elvándoroltak helyét, munkában-adózásban valaki kellett pótolja, ezért az akkori földesurak a már javában beoroszkodó, olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat karolták fel, földeket és puszta jobbágytelkeket ajándékozva nekik. Ez nemcsak etnikai kihatással járt, hanem néha oda is vezetett, hogy sok elvándorolt jobbágy már nem volt hova visszatérjen. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a románság a többséghez alkalmazkodott és mivel papjaik nem voltak, a magyar templomokban esküdtek-kereszteltek, idővel szép hangzású magyar neveket is kaptak. Elég egy példával szolgálni, és megemlíteni a Dámián román név átalakulását mintegy 25-40 év alatt, a következő formákban: Dámián-Demián-Dimián-Dimién-Dimén-Dimény.
A rövid beszámoló után két fontos következtetés vonható le: az egyik az, hogy a Moldvából Bukovinába telepített székelyek már a madéfalvi veszedelem előtt is kivándoroltak, mint a Bandinus Codex is bizonyítja. A második konklúzió az, hogy az összegyűjtött és utólag Bukovinában letelepített magyarok lehetnek székely eredetűek, de nem biztos, hogy Székelyföld a szülőföldjük, minthogy az sincs kizárva, hogy az idegenben töltött 20-30-40 év alatt vegyes házasságokból erednek (székely-csángó-román), bár az apjuk székely nevét örökölték.
A következtetés: sokan voltak, akik nem a madéfalvi veszedelem miatt jutottak ki Moldvába és utólag Bukovinába. „Moldávia ... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczy féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi, vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak (Stojczin - Strauesti) mondott nevezetes faluban telepedtett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart...”
1. Dr. Ioan Ferent paroh-Cumanii si episcopia lor, Tipografia Seminarului greco-catolic, Blaj, 1931.
2. Mikecs László, Moldvai katolikusok, 81. old
3. Vasile Lupu (1593. Tirana – 1661. Konstantinápoly.) Moldva fejedelme volt 1634. április – 1653. április 13., Lupu arról is nevezetes, hogy 12000 moldvai katolikus hívő (magyar csángó) számára kért lelki vezetőt Rómától.
4. Vö. Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 556.old
5. Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old
6. Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 84. old.