A KUTATÁSOK EREDMÉNYEI
A kutatások eredményeinek dokumentált bizonyítása nem egy esetben arra kényszerít engem is, hogy saját, megjelent adataim újabbakkal pótoljam, sőt helyesbítsem. Történelmünk valós, de kanyargós útvesztőjében még ma sem könnyű eligazodni. Már több nemzedék nőtt fel, amely léleknyomorító történelmi ismereteket kapott, főleg az iskolában. Ez a helyzet fajtánk történelmével is. Szerencsés esetben, az egyén részesült helyes információkban a családja körében. Csakhogy sokan őseink közül nem igen voltak beszédesek. Volt egy másik szokás is valamikor, amikor a felnőttek beszélgetéseinél a gyermekek nem lehettek jelen. És veszítettünk ezzel, bár akkor nem fogtuk fel ennek jelentőségét.
Többen nem vállalják, hogy egyszer megjelent adataikat, nemcsak más, de még ők maguk is megcáfolják, ha újabb bizonyítékok állnak rendelkezésükre. Igazságszeretet, és önérzet szükséges ehhez. Ellenezni kell a történelmünkre vonatkozó misztifikációkat, mint például az, hogy nélkülünk nem lett volna Bukovina. Dehogyis nem. Az, hogy politikai és gazdasági nyomásra nagymértékű telepítések jöttek létre, nem feltételezi Bukovina létét. Létezett volna anélkül is, még akkor is, ha másképp. Egy másik az, hogy általánosan várták a bukovinai magyarokat „haza” és szerették is őket. Téves, mert senkinek sem kellettek, csak gazdasági vagy politikai szempontból.
Meggyökerezett az olyan eljárás, minden nép körében, a tudósabb, tudományosabb körökben is, hogy csak olyan történelmet szabad, netán illik írni magunkról, amelyben a nemzet és ennek emberei csak kimagasló és elismerésre méltó tetteket követtek el, majd lehetőleg szépíteni és mellőzni minden olyant, amely ezt a véleményt, hajszálnyit is befolyásolhatná. Azért néha még megjelenik egy-egy Pezenhoffer, amely némelyeket arra kényszerít, hogy sebtében előkeressék a szíverősítő tablettákat.
A hamis, téves elméleteket el kell utasítani, de nemcsak elutasítani, hanem az újabb adatok fényében azokat tudományosan megsemmisíteni, köztudomásra hozni a valós tényeket anélkül, hogy ezeket bármilyen külső tényező befolyásolná (politikai, vallási, hazafias, stb.). Két, és lényegében fontos dolgot tévesztettek össze az eddig megjelent kiadások: a szájhagyományt a történelmi valósággal.
Az elmúlt évtizedekre visszatekintve meggyőződhetünk, hogy a bukovinai magyarság az egyetlen népcsoport, talán a földkerekségen, amelynek történelme nem gazdagodott az említett periódus alatt. Röviden még most is ott tartunk, hogy a Madéfalva-Csángóföld-Bukovina-Bácska-Tolna megye vonalon lovagolunk. Előtte nem volt semmi, utána sem sok. Pedig csekély erőfeszítésünkbe kerül ráébrednünk, hogy a kutatásra álló anyagok meggazdagodtak a határok és levéltárak megnyitásával, a módszerek is modernebbek, mint most 50 vagy 100 éve voltak. Nincs szándékomban senki eddigi író vagy történész erőfeszítéseit lekicsinyíteni, csak visszagondolok arra, miként gyűjtötte adatait László János istensegítsi születésű nagyapám most száz éve, és milyen módszerrel én. Ezért van az, hogy változik és bővül a bukovinai magyarok történelme is. Ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, ha nem tudjuk, hogy kik vagyunk, akkor valószínűleg az sem biztos, hogy merre tartunk. Kik és hol voltak őseink Madéfalva előtt 30-40-50 évvel? Mert kellett létezzenek valamerre, de erről sokan nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. Történelmünk, már ami létezik, gyakorlatilag megállt a bácskai betelepítésnél. De az sem teljes és helyes.
Azért nem kell letargiába esni, hiszen jelentek meg utólag a kommunisták által pénzelt szociográfiai kimutatások. Véleményem szerint ezek nem képeznek totálisan valós történelmet, mert mindig az akkori kor politikájához, és nem a valósághoz igazodtak. Erre is sok példa akad. Csak egy könyvet említek (megjelent 1941-ben) ahol a bukovinai magyarok hazatértek az ős-Magyarország területére, holott sosem születtek-laktak ott és zömében a Terra Siculorum-ot vallják jelenleg is eredeti helyüknek? Egyszerűbben: ha letelepednék, tegyük fel holnap, Szombathelyen, akkor hazatérnék-e? Én, aki sohasem jártam arra. Hisz ugyan az a helyzet alakulna ki. És a kor politikáját ismerve az sem kizárt, hogy ezek a fiúk másokat is szolgálta volna olyan időkben, mikor a falaknak is fülük volt. Ha már annyira fűtötte őket a szeretet a bukovinai magyarok viselt dolgai iránt, és nem a hírnévszerzés, miért nem tanulmányozták behatóbban a Bognóczky Géza tiszteletes halálát? Hisz köztudott, hogy két alak segítette elő el a „szívinfarktusát”!
Hol van leírva a bukovinai magyarok szívszorongató három napja Szegeden a bácskai telepítéskor? Amikor a vonatablakokban kitűzött zászlókat, a hazatelepítés örömére, megvásároltatták a bukovinai magyarokkal. Amikor marhavagonokban várták, hogy „üresedjenek” a házak Bácskában és a doborveljácok „önkéntesen,” kissé röpködő ólmok által is segítve, elhagyják házaikat? Milyen volt a lelkiállapotuk, amikor olyan házat osztottak ki nekik, ahol a volt tulajdonos vére még nem volt megszáradva a falon? A bácskai menekülésről még csak szájhagyomány létezik, pedig ez is történelmünkhöz tartozik. Elszakadtak családtagok egymástól, réten, erdőkben temették el halottaikat, mert az akkori bírók nem engedték temetőiket használni, aludtak esőben, árkokban, főztek a szekerek mellett, volt, hogy az őshonosok alig engedték falvaikon áthaladni, de egy veder vizet nem adtak nekik, egy öl korhalékfát nem engedték szedni (ezt egy pap (!?) tiltotta meg nekik az egyház tulajdonát képező erdőből? Írt valaki a termékek beszolgáltatásáról egy pontosabb kimutatást, és azt, hogy ez mennyire érintette a bukovinai magyarokat, hogy ők ezt mennyire büszkén, magasra emelt fejjel viselték, ellentétben a többiekkel? Miként dugdosták termékeiket, állataikat a beszolgáltatás elől? Miért kellett sertéseiket a pincékben feláldozni? Arról, hogy milyen felebaráti szeretetben volt a saját házában hátraköltöztetett sváb és a nagyházba telepített magyar, mikor egyik se volt vétkes korának politikájáért? Feltette magában valaki a kérdést, hogy a magyarság miért, mindig a legnagyobb történelmi katasztrófáit ünnepeli: Mohácsot, Világost, Aradot, Trianont? És vajon egyedül csak a nép, a szenvedő alany a hibás-e ebben?
A szucsávai levéltárban a mai napig titkos anyagként van elkönyvelve és hozzáférhetetlen azoknak a bukovinai magyaroknak a mappája, akik, bár elmenetelükkor optáltak, 1946. után szülőföldjükre tértek visszakövetelni elhagyott házaikat, földjeiket. Miért tértek ezek vissza, milyen túlzott szeretet elől? Vagy megszűnt a: „BUKOVINAI MAGYAROK, MIND EGY SZÁLIG HAZAHOZNI ŐKET!” Olyant is tudok, bizonyítottan, aki 1947-ben visszatért Bukovinába meghalni (Gy.I. esete). Feljegyezte valaki ezen esteket? Nem. Mi emelt fővel elindultunk Csíkból, és via Bukovina hazatelepedtünk az áhított anyaország kebelébe (tulajdonképpen határról határra először), közben csak jóban és szépben volt részünk. Ennek előbb-utóbb az lesz az eredménye, hogy nem annak hisszük majd magunkat, akik igazából vagyunk, hanem annak, akinek szeretnénk, hogy legyünk, esetenként talán hogy más, kívülálló kinek ismerjen el minket, leginkább, mint áldozatokat. Hát áldoztunk is bőségesen, az tagadhatatlan, de nem a mi hibánkból.
Az is észrevehető, hogy már vagy 30 éve nagyon sok bukovinai székely lett, bár előtte nem igen igyekeztek ezek székelységüket bizonygatni. Elég, ha a magyarországi helyzetükre gondolunk a második világháború után, amikor nem megőrizni, hanem levetkőzni szándékoztak nyelvüket, szokásaikat és viseletüket. Ebben nem csak ők a hibásak, hanem azok is, akik őket folytonosan lenézték, csángózták és cigányozták. S még napjainkban is előfordul a „lecsángózás” (Budapest, a 70 éves hazaérési évforduló), de ezt sajnálatos nyelvbotlásnak minősítik hivatalosan.
Voltak a bukovinai magyarok közt csángók (minden tiszteletem nekik), az vitathatatlan, de az ottani magyarság a többségben levő székelységen alakult ki. Másfelől téves azt hinni, hogyha valaki mostani magyarnak az őse Bukovinában született valamikor, akkor az székely eredetű. A 17-18. században úgy Székelyföldön, mint Csángóföldön és Bukovinában éltek a magyarok mellett vagy velük együtt németek, örmények, zsidók, cigányok, románok, szászok, ruszinok, csehek, lengyelek, stb., így bizonyítottan sokan lehettek olyanok őseink közt, akiknek bajosan csörgedezhetett ereiben Árpád apánk vére.
Mint említettem, a bukovinai magyarság egy kialakult népcsoport, ahol nem mindenki székely eredetű, csak székelyessé lett valamikor, és erre elég, ha Rónai Béla kutatásait tanulmányozzuk az interetnikus kapcsolatokról. Fazakas Tiborc, aki a bukovinai magyarok neveinek eredetét tanulmányozta, röviden jellemzi a dolgokat: „Egyrészt a fenti felsorolásból azonnal világossá válik, hogy a 18. század végén Bukovinában letelepedtek nem csupán a madéfalvi vérengzés által közvetlenebbül érintett székelység köréből kerültek ki.”