Még létezik Bukovina
Közelebbi ismerőseim tudják, hogy már évtizedek óta foglalkozom a bukovinai magyarság történelmével. Kutatásaim nemcsak Hunyad megyére terjedtek ki, hanem az utolsó 20 év alatt legalább 40 utat tettem meg Bukovinába. Már az első utamnál igyekeztek lebeszélni erről, akár az első könyvem kiadásáról. Nem hallgattam senkire, saját utat, egyén módszert hasznosítottam meg kutatásaimra.
A bukovinai utazások eleinte csak annyiból álltak, mint bárkinek, vagyis megtalálni a falvakat és templomokat, temetőket, hiszen azokat nem vihették magukkal az 1940-41-ben kivándoroltak. Később a szemem is rászokott a dolgokra, oda is néztem, ahova másnak nem jutott eszébe. Minden utam alkalmával fényképeztem, lehetőleg mindig ugyanarról a helyről, így az évek során követhettem a változásokat: mi maradt meg a magyaroktól, és mi tűnt el. Megváltozott dolgok a templomok külseje és belseje, a volt polgármesteri hivatalok, iskolák, a hadiki Csobot-kápolna, a papilakok. Eltűnt első utazásom óta az andrásfalvi kovácsműhely, néhány ottani magyar kereszt, a fogadjisteni posta épülete, a hadiki zöld kereszt a templom elől.
Rájöttem, hogy Józseffalván, a régi temetőben, a Botkowsky sírban van eltemetve a pap és annak szülei, és feliratot is találtam, hol volt a Gáspár Pál kápolnája Istensegítsben és több tárgy, ami a magyarok után maradt. Ezek elhozása sose minősült lopásnak, mindenki úgy gondolta, hogy megmentettük a bukovinai magyaroknak. És eljött onnan velem két szentkép, a zöld kereszt egy része, mivel több mint 3 méteres volt, és kiskocsival azt lehetetlen lett volna másképp, egy istensegítsi iskolapad és ajtórész, a Botkowsky sír negatív felirata, és a legöregebb bukovinai magyar kereszt, az elhagyott és elhagyatott istensegítsi régi temetőből. Volt olyan, amit nem lehetett elhozni, mit a László István pap sírja. Az helyben lett rendbe téve, kerettel, márványlappal.
Itt a dolog a következő képpen alakult: 2003-ban helyezték ki oda a mostani papot, én 2005-ben ismertem meg. Kialakult nála egy érdeklődés az ott élt magyarok iránt, mert csak annyit tudott meg a falusiaktól, hogy ott valamikor magyar falu volt. Vasárnap reggel volt, ő mise előtt, én indultam haza, vagy 500 kilométeres útra. Sokat akkor nem tárgyaltunk, de megállapodtunk abban, hogy tartjuk kapcsolatot. Utólag meséltem neki, fordítottam románra. Következő év tavaszán ismét Istensegítsben voltam. Találkoztunk, megyünk a templom körül. Hátul volt egy fehér kereszt, írás nélkül sírhalom. A pap vidáman taposott át rajta. Kérdem, minek ott lépkedni, a válasz az volt, hogy ott egy bojár (földesúr románul) van eltemetve. Mondom, hogy ott az a pap van, aki által emelt templomban ő misézik. Szóból szó lett, és eldöntöttük, hogy a sírt rendbe hozzuk. Ő elkészíttette a keretet, én Déván faragtattam márványlapot és 2007-ben a pap megszentelte a sírt. Másodszor, mert először akkor volt, amikor megtudta, hogy ott pap van eltemetve. Így készült el a László István pap sírja. Utólag valaki dicsekedett vele, a rendbehozatallal külföldön, de felhívtam a figyelmét a tényekre, megkérve, hogyha ő végezte el a sír rendbetevését, akkor magyarázza mag, mit keres a márványlapon felírva: Déva. Erre csend lett, törölte dicsekvését.
A józseffalvi szentképek.
Bukovinai kutatásaim során mind az öt volt magyar falu görög-keleti papjával ismeretséget kötöttem. Az évek elteltével többször találkoztunk és elbeszélgettünk. Érdekelte őket az ott élt magyarság történelme, magam is sok adattal, fordítással szolgáltam nekik. Megértették a párhuzamot a mostani román lakosok és az ott élt magyarok között. A történelem viszontagságai során az elsők betelepítve, az utóbbiak kitelepítve voltak, legtöbbször az akkori politika miatt és nem a saját indítványuk alapján. Persze bizonyos döntések és a helyi lakosság viselkedése is nagyban befolyásolta az ottani magyarság elmenetelét. A magyarság bukovinai eltávozása, a tanúvallomások alapján, nem jókedvvel történt, de kénytelenek voltak ezt a lépést megtenni. Nem volt nekik megengedve, hogy ingatlanokat vigyenek magukkal, csak alig néhány használati tárgyat. Tiltva volt az is, hogy a harangokat és az egyházi kellékeket elhozzák. Mégis, sok egyházi dolgot sikerült kimenekíteni, kijátszva a helyi hatalom és a határőrök éberségét. Így kerültek el Bukovinából harangok, szentképek, lobogók, anyakönyvek, stb. Mégsem sikerült mindent elhozni, mint az utóbbiakból kiderül.
Ezelőtt 15 évvel, Józseffalván kutattam a templomot, a helyi plébános engedélyével. Kíváncsi voltam annak felépítésére, így engedélyt kértem a plébánostól, hogy a tornyot és a templompadlást is meglátogassam. Átadta nekem a kulcsokat és szabad kutatást engedélyezett. A kórusban már nem volt meg az orgona, a harangok is el lettek menekítve, de legnagyobb meglepetésemre három-négy katolikus szentképet találtam a templomtoronyban. Megdöbbenésemben csak álltam és néztem a közel hetven éve porosodó szentképeket. A síri csendben csak a gyertya sercegése hallatszott. Már akkor megfogant fejemben a gondolat, hogy azokat a képeket el kellene onnan hozni. Csak azt nem tudtam, hogyan. Bízik-e annyira a plébános bennem, hogy megemlítsem neki a dolgot? Hiszen az ő beleegyezése, engedélye kellett a dolog véghezviteléhez. Szóba hozhatom-e a dolgokat anélkül, hogy magamra haragítsam őt? Egy tapintatlan lépés következtében még az is előfordulhat, hogy minden odalátogató magyarra orrolni kezd. Fúrt a gondolat bennem, mint szú a fában. Hónapokig, évekig töprengtem egy megoldáson.
2010. május eleje ismét Bukovinában talált. Utam elején elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de én a képeket megemlítem a plébánosnak. Józseffalvára érkezve, félrevontam a helyi papot, és erőt véve magamon, mondom neki: tisztelendő úr, emlékszik azokra a katolikus képekre ott a toronyban. El lehetne-e hozni azokat onnan, és ha igen, akkor mondja meg, hogy kerül-e valamibe és mennyibe? A jövő hónapban ismét Bukovinába jövök, addig döntse el a dolgot. Megnézett, és csak annyit szólt, hogy a képek nincsenek leltáron. Ennyiben maradtunk. Én ezt jó jelnek vettem, hiszen ha gondolkodik a dolgokon, akkor már van esély.
Június 21-én egy külföldi busszal mentem fel Bukovinába, mint idegenvezető. Szucsáváról felhívtam a papot, hogy szeretnék vele beszélgetni. Ő is a városban tartózkodott, így hamarosan szemtől-szembe ültünk. Az első megdöbbenésem az volt, amikor kijelentette, hogy július elsejétől ő el van helyezve a faluból. Helyette egy olyan pap jön, aki nemcsak a magyarokat, de a katolikusokat sem kedveli. Akkor a képekkel nem lehet várakozni, mondom neki, engedje meg, hogy hozzuk el őket. Meg lehet próbálni, válaszolt, bár kissé tartott attól, nehogy a falu lakosaiból valaki észrevegyen valamit. Mert akkor neki komoly bajai származhat belőle. Másnap a busz Józseffalvára indult. Már menet közben kidolgoztunk az utasokkal egy olyan tervet, melynek megvalósítása lehetségesnek látszott. Vagyis ők imádkoznak szépen, egyszerre, hogy a falusiak figyelmét eltereljék, én meg foglakozom a templomtoronyba.
Felmegyek. A képek nagyok, keretbe, azokat elvinni nem lehet. Lejövök. A sofőr jött az ötlettel, hogy vágjam ki a vászont a keretből. Mivel? Hát a Feri sofőrnek bicskája is volt. Ismét fel a sötétbe. Egyik kezembe az öngyújtó, másikba a bicska. Remegett a láng, remeg a kezem, alig láttam. Az egyik képet kimetszettem. A másiknak fogok, beleáll a bicska. Mi ez? Hát a kép nem vászonra, hanem fára volt festve. Nos, azt összetekerni nem lehet. Ismét lejövök. Látok egy tatát, esőköpeny rajta. Mondom, adja a köpenyt, be kell csomagolni a festményeket. Hát vonakodott, de adta, azzal a megjegyzéssel, hogy nehogy bepiszkoljam. Nem is: a 70 éves poros képek…
Az utasok a kórusfeljáratnál vártak, közrevettek és úgy mentünk a busz felé. Csepergett az eső, de híveim ernyői inkább oldalt voltak, fedezni engem és a képeket.
A terv ésszerűnek bizonyult és ennyi izgalom után sikerült két képet a buszba elrejteni, dacára annak, hogy a falu szeme rajtunk volt. Közben egy hirtelen gyűjtés is indult a busz utasai között, meghálálni a pap jóindulatát. Bár a gyűjtés eredményét személyesen adtam át a papnak, fogalmam sincs az összegyűjtött összeg nagyságáról.
A kimenekített képek közül az egyik Jézust ábrázolja, kezében a kehellyel, kenyérrel. Golyó ütötte lyuk tátong rajta. A másik kép meggondolkoztatott. Látszik, hogy nem befutott művész alkotása. Férfialakot ábrázol, eléggé merev vonásokkal, a kép sarkában földgömb, tetején egy kereszt. Mivel a kép hátán - alján semmilyen írást nem találtam, csak feltételezhetem, hogy a mű Dr. Németh Kálmán munkája is lehetett. Tudott dolog, hogy a józseffalvi templomot is ő festette ki, saját kezűleg. Szent István életnagyságú képét is a mennyezetre festette, a falusi magyarság kérésének megfelelően sarkantyút is rajzolt neki.
Közös elhatározással, a busz utasaival úgy döntöttünk, hogy a képek Magyarországra kell jussanak. Megérkezésük után rövidesen került egy restaurátor is, aki önzetlenül felajánlotta segítségét: semmibe sem került a munka és rászánt idő, csak a felhasznált anyagot kérte kifizetni.
2010. szeptemberben a képek restaurációja befejeződött. Csak arra vártak, hogy hol lesz az örök helyük. A helyi pap nem fogadta be a templomba. Ez megdöbbentett, hiszen a két kép az különös érték. Az igaz, hogy nem neki, hanem nekünk. Mert mint mindig történik, a helyi közösség nyakára küldenek egy papot, aztán jól vagy rosszul, boldoguljanak vele. Ez nem érti meg a közösséget, és igénye van, hogy mindenki hozzá alkalmazkodjon. Az sose fog megtörténni, hogy egy 50-60-100 éve összeforrt közösséget egy jövevény átalakítson. Azonban azt könnyen elérheti, hogy többen lemondanak személyéről. Persze, nem mindenki ilyen, és tisztelet a kivételnek, de az említettek kezdenek szaporák lenni.
Így a múzeumba kerültek a képek, ünnepélyesen Engem az ünnepély után három hónappal értesítettek, kérdésemre. Ez nem bántott, de hirtelen az jutott eszembe, hogy láttam hálásabb embereket is. Miután felkutattam, megegyeztem az elhozatalról és véghez is vittem azt, ennyit megérdemeltem volna. Utólag az is kiderült, hogy a busz utasai által nekem gyűjtött összegnek több mint fele valahogy elmaradt átadásra a szervező által.
Józseffalva, két évvel később.
Egy jó barátommal utaztam Bukovinába, aki még sose volt ott. Ilyenkor a pókaribanctól kell kezdeni a fajtánk történelmét, egyszerűen, velősen és érthetően. Délről közeledtünk, Józseffalva felé. Odaérkezésünk előtt a székely kivándorlás, a bukovinai letelepedés és feltételei, az már ott élt magyarok és sok más volt a téma, majd a közeledés függvényében a legdélebbi bukovinai magyar falu történelme.
Egykor Józseffalvára menet, felvettem kocsimba egy stoppoló, idősebb nőt. Mint kiderült a faluból való. Hogy meginduljon a szó, csak odakérdeztem: hol van a faluban a régi temető? Készségesen elmagyarázta, hogy az új temető a falu bejáratától jobbkézt fekszik, a régi pedig a papilak mögött.. Az Alszegen levő temetőről volt tudomásom, a másikról nem. S mint utólag kiderült arról sokan nem hallottak, nem tudtak akár belföldön akár külföldön.
Hátrabotorkálva a papilak mögé, körülnéztem: már messziről látszott egy emlékműszerű sír, mint utólag kiderült betonkészítmény, az egyetlen mely ott még megtalálható. Kivehetők azonban a domborodó sírhalmok, bár a fű belepte őket. A régi keresztek, amelyek valószínűleg fából voltak, már eltűntek, ahogy a bukovinai székelyek mondanák: megette a föld szegényeket. A temetőt három oldalról körül szántották, a negyedik, az alsó vége a Fekete patakra nyúlik
Egyetlen síremlék van ott, rajta "Sepulcrum familiae Botkowski 1849" felirattal. Nos, ez sokáig problémát jelentett számomra, bár gyanítottam, hogy a falu második katolikus papjával, Botkowski Mártonnal van valami kapcsolata. A helyzet az volt, hogy a papot 1849-ben nevezték ki a faluba és 1863-ig szolgált a faluba, így nem tudott egyidejűleg saját síremléket készíteni. A sírt és temetőt már régebben látogattam, de 2012-re egy vakolat leesett a sír oldaláról. Elsőbben azt láttam meg, és rögtön feltűnt, hogy egy negatív írás látszik rajta, és pontosan ki lehetett olvasni: "1849.07.01. meghalt". Ki lehet az?
Ebben a pillanatban került a látókörbe a józseffalvi halotti anyakönyv. Van egy bejegyzés 1849. szeptember 1-jén: „Eva Botkowski vidua post Martinum Botkowski civam ex. Magyarország." Érdekesség még, hogy két pap temette el a Botkowski plébános anyját. Kiderül, hogy Botkowski Éva (halál oka: fevris gastrica et senectute - gyomorláz és öregség) 60 évesen elhunyt, a pap édesanyja volt, akinek emlékére állították fel a sírt, majd Martin Botkowski pap halála következett 1863. augusztus 20-án, Josephfalvensis rc. curatus, eltemetve Franz Streber Bukovinensis vdecanus Körülbelül ez a kutatás eredménye.
Mindezen magyarázatok után az a következtetés, hogy a sír Botkowski pap és szülei sírja. Következő évben a lehullott vakolatdarabokat elhoztam, majd utólag egy józseffalvi leszármazottnak vittem ki Erdélyből.
2016. Az istensegítsi iskolapad.
Falun mindent nehezebb tenni, függetlenül annak mibenlététől. Istensegítsben több minden maradt hátra, miután a magyarok eltávoztak onnan végleg. Egyike ezeknek a dolgoknak az iskola felszerelése. Valamikor, az 1970-es évek elején, a padokat újakkal cserélték ki. Bizonyos okok miatt a régieket nem semmisítették meg, talán még a leltárból sem törölték, hanem helyezgették jobbra-balra, míg végül az iskola padlásán kötöttek ki. Sokáig ott porosodtak, azt sem tartom kizártnak, hogy néhányat eltüzeltek. Végül ezelőtt pár évvel a tűzoltók egy ellenőrzésen felfedezték a padokat. Mivel a szabályok szerint a padláson nem tárolhatók gyúlékony anyagok, a padokat el kellet onnan távolítani. Ekkor kérdezte meg az ottan ismerősöm, hogy érdekelne-e egy iskolapad, ami a magyarok idejéből maradt hátra?
Engem érdekelt, bár meg voltam győződve, hogy Déván más senkit se. Megegyeztünk, hogy egy ép vagy épebb állapotban levő padot tegyen félre és vigye haza. Ősszel értesített, lehet tavaszig nem maradt volna meg. Tavasszal, szokás szerint hazamentem Bukovinába. Akkor láttam meg a padot: egybe az asztal és ülőke, keresve is alig lehetett valami szeget találni benne. Szétszedésről szó sem lehetett, szerencse, hogy egy darabban befért a kocsiba. Eljöttem vele Dévára, és közel hat hónapig a munkahelyemen volt. Közben érdeklődtem a csátaljai istensegítsi leszármazottaknál, hogy érdekli-e őket a pad? Örömmel fogadták az ajánlatot, és a csátaljai búcsúra, szeptemberben, a pad elkerült Déváról Csátaljára. Mindenki boldog volt, csak a vámos húzogatta a szemöldökét a pad láttán.
A.D. 2021. Hadikfalva. A zöld kereszt.
A hadikfalvi templom bejáratánál valamikor két hatalmas kereszt állt. Az egyiket 1933-ban állították, a másikat 2000-ben. Az újabb kereszten mindig volt koszorú, nemzeti színű szalag, az öreg kereszt már csak jelenlétével tűnt ki. A szokásos bukovinai körút, beérkezem az egykori Hadikfalvára, mai neve Dornesti. A templom előtt egy nagy üresség fogad: eltűntek az évtizedes fák, az újabb keresztet előbb hozták.
Itt most egy kis kitérőt kell tegyek. Bár nem hisznek a reinkarnációban, úgy vettem észre, hogy több pap az elmúlt életében erdész lehetett, vagy favágó vagy valamiképp fával foglalkozott. A hadiki eset előtt pár évvel az istensegítsi pópa vágatta ki a magyarok által ültetett gesztenyefákat, de Déván is volt eset nemrég erdészeti munkára. Persze ok mindig található: beteg volt a fa, veszélyesek az ágai vagy bármi, és nekik engedélyt is könnyű szerezni, hiszen önfeláldozók, és nem a saját nevükben cselekednek, hanem az úr szavára hallgatnak. Megkapják az engedélyt, mivel ők egy felsőbb hatalmat szolgálnak, és senki sem ellenőrzi, hogy igazuk volt-e? Hát nem volt, egyiknek sem, ezt képekkel bizonyíthatom. De térjünk vissza Hadikfalvára a templom elé.
Ismerve a régi képeket, felötlik bennem: hol a régi kereszt? Indulok, megkerülöm a templomot jobb felől, majd amikor a templom mögül kitérek, látom előbbre, a kivágott fákat halomba, betondarabokat, rádobva a régi kereszt, szemetek, mert újítsák a templomot körbe és előtte tért hoznak létre. Felvillant bennem, hogy az valahogy el kellene hozni, de az lehetetlen: a kereszt 3 méter, a kocsi 4. De valamit mégis menteni kellene. Érdekes, akkor se a szülővárosom jutott eszembe. Telefonálok Nagylakon túl egy ismert személynek. Mondom neki, hogy hol vagyok, mit látok, fel kellene venni a kapcsolatot valaki hadiki származásúval, szervezettel, meg kell menteni a keresztet. Jöjjenek utána, addig megegyezek egy falusival, beteszem hozzájuk, valamit fizetek érte. Mert félős, hogyha a kereszt a kivágott fákkal egy helyen van, együtt kerülnek a tűzre is. Várok, várok, majd visszahívom: az egyiket nem kapja, a másikat nem érdekli, vagyis tegyem, amit jónak látok. Köszönöm nektek, hogy vagytok.
Állok tanácstalanul, végül jön a kőműves. Barátkozom vele, kiderül, hogy főiskolai végzettségű kőműves. Beszélünk a keresztről, mi lesz vele? Ő nem tudja. Már rájöttem, hogy elvinni nem tudom, de legalább egy darabot az évszámmal vigyek el, ha már senkit se érdekel. Vágja ki nekem a láncfűrésszel. Nos, ahhoz a pópa engedélye kell. Telefonálunk neki, mondom, mit szeretnék. Hát az, mondja a pópa, nagy bűn a keresztet láncfűrésszel elvágni. És, mondom neki, az nem bűn, hogy a szemétbe van? Ez kockázatos volt, mert megmondhatta volna, hogy tűnés, de már kezdtem kétségbe esni. Végül már arra is számítottam, ismerve a papok felfogását, hogy pénz kell neki. Kezdem bizonygatni neki, hogy azt nagyapámék emelték 1933-ban, a Hadikon született Domokosok, és engem személyes ok és érzelem is köt a kereszthez. Az igazság az, hogy anyám született 1933-ban Déván. De ők nem tudják. Végül egy majdnem méteres darab levágódott. Nem hazudtam hiába.
A sok utánajárás következtében, a darab az évszámmal Dévára került. Felmerül bennem a gondolat, valahogy összerakni egy keresztet, beillesztve a hozott darabot. Ebből még semmi se lett. Vagyis a mentett darab 2021-től letétbe van. Pedig mennyi fölösleges dolog szerveződött az elmúlt két év alatt. És akkor beszélünk úton-útfélén örökségünkről, hagyományunkról és kultúránkról. A szervezők helyében még annyira sem dugnám ki a fejem, mint a hóvirág tavaszelőn. Szánalmasak vagyunk, csak nincs, aki megszánjon.
A legöregebb bukovinai magyar kereszt (1842-ből) hányódása Déván.
Az elmúlt napokban feltett anyagot nem dicsekvésnek szántam, ismerőseim tudják, hogy ez nem jellemző rám. Szükség vitt rá erre, mivel többen úgy gondolják, hogy én csak a közösségi oldalakon tevékenykedem. Téves. Nem számítva az aldunai és magyarországi utakat, Bukovinába 40 alkalommal mentem fel. Minden út átalában 1200 kilométer, az 48 ezer kilométer. Számítva 6-7 liter üzemanyagot 100 kilométerre, az több, mint 7 tonna benzin, litere számolva 6-7 lejjel. Hozzáadva a szállási költség. Enni nem muszáj. Mennyi is jön ki? Egy másik dolog az, hogy 13 év alatt 10 könyvem jelent meg, nagyrészt kiadatlan adatok. Honnan ennyi anyag? De beszéd az van, szabadon. Tudjátok, mikor mondják az emberek, hogy rossz vagy? Mikor úton, útfélén kibeszélnek? Akkor, mikor nem képesek veled együtt rosszak lenni. Mikor nem képesek téged térdre kényszeríteni, amikor nem képesek bemocskolni azt, amit te megszereztél. Akkor te rossz vagy nekik. Beszélhettek. Jól mondták az arabok: a kutya ugat, a karaván halad.
Az istensegítsi temetőkről.
A falunak három temetője ismert. Az öreg temető, a Kopacz-hegyi legelőre vezető út bal oldalán helyezkedett el, elég nagy felületen. A második temetőjét, az első helyhiánya miatt, 1932-1933-ban szentelték fel. Még létezett a régi temetőtől feljebb, egy úgynevezett Kolerás temető, ahova az 1831, 1848 és 1866-os kolera áldozatait temették tömegsírokba, megjelölés nélkül. Az istensegítsi magyarok kitelepítése 1883-ban vette kezdetét, és 1940-1941-ben fejeződött be. Ekkor szinte az összes magyar elhagyta Bukovinát. A faluban maradt két magyar család és néhány vegyes házasságban élő magyar képtelen volt a temetők és a templom gondját viselni. A templomot használatra átadták a görög-keletieknek. Az első temetőt egy kisebb erdő és bozótos lepte be, akár Hadikfalván, az új temető keresztjeit a második világháború orosz katonái égették el főzésre, majd az 1950-es években, a sok eső miatt lehetetlen volt ott sírt ásni. Akkor leköltöztették a temetőt a mostani helyre, a Szucsáva-Hadikfalva vasútvonal mellé, és ez napjainkra ortodox lett. Az idő és emberek viszontagságainak kitett temetőkben kevés emlékmű maradt, azok is a kőből készültek. A régi temetőben egy kőoszlop, felirat nélkül, és a Szőts Antal háromba tört keresztje, az új temetőben két, írás nélküli oszlop, a Piroch Ignácz plébános emlékköve, és a Gáspár Pál kápolnájának az alapja.
A mentés
Évtizedes kutatásaim során több román ismerősre tettem ott szert a faluban. Ezek ősei úgy költöztek be a magyarok elhagyott házaiba, mint a magyarok a szerbek és svábok házaiba, azzal a különbséggel, hogy a románok üres házakba költöztek, a magyarokat nem ők űzték el. Az istensegítsi parókián talált dokumentumokból kiderül, hogy legelőbb a hadiözvegyek kaptak házakat, majd az észak bukovinai és észak erdélyi román menekültek. Utólag érkeztek a haszonlesők.
Egy ilyen utóddal, aki már Istensegítsben született, évek során gyümölcsöző kapcsolatot alakítottam ki. Egy alkalommal felhívta a figyelmem, hogy a régi temetőben, a bokrosban még van egy kereszt a magyarok idejéből, azonban ő csak az évszámot képes kiolvasni. Akkor nem igen kutattam, már készültem hazafelé.
Következő évben hazamentem nagyapám szülőfalujába, Istensegítsbe. Találkoztam az ismerősömmel, és egy borzaszó bozótos részen bevezetett a kereszthez. Az igazság az, hogy egyedül meg sem találtam volna. Nézem, olvasgatom tanulmányozom a síremléket. Román ismerősöm javasolta elhozni azt, mivel a bozótosban a folytonos enyészetnek van kitéve. Hazatérve Dévára, utánanéztem a kereszt feliratának, a névnek, és kiderült, hogy az elhunyt leszármazottainak egy része Dévára telepedett. Megegyeztem az ismerősömmel, hogy ő a keresztet (3 darabban volt), kihozza néhány falubeli legénnyel a bozótosból. Nem volt könnyű munka, mint utólag megtudtam, ösvenyt kellett vágjanak a sűrűben.
2021. május 30-án, Pogocsán Ferdinánd és Domokos Balázs segítségével a keresztet Dévára szállítottuk, egy jobb sors reményében. Fáradságos munka után, a kereszt felállítható állapotba került. Egyedüli a maga nemében, hiszen ez a bukovinai magyarok első ismert, legöregebb keresztje, 1842-ben lett állítva.
A tények.
Abban a reményben voltam, hogy egy szép ünnepély keretében a keresztet a temeőben vagy kápolnában felállítódik, és beszenteltetik. Hiszen én úgy tanultam és tudtam, hogy a templom, a harang és a kereszt a hit foglalatja. Csak mág mást is mond a nagy könyv: „Az időben alakítá az Úr az embert agyagból, és lelket lehelle belé, és lőn az ember élő állat.” Az én esetemben ezt nem kell bizonyítani, mint alább kiviláglik. Mert amit én örömnek szántam, az számomra csalódást jelentett. És kezdődött a keresztút.
1. Stáció: Szabad-e egy temetőből a keresztet elhozni? (Ott már nincs temető, nincs magyar, semmi).
2. Stáció. Szabad-e máshonnan hozott keresztet felállítani?
3. Stáció. Írjam le a falu történetét. Leírtam.
4. Stáció. Írjam le a temető történetét. Leírtam.
5. Stáció. Írjam le a Szőts család leszármazottait. (Ez bajos, mert több mint 1000 oldalt tesz ki). Leírtam csak a dévaiakat.
6. Stáció. Álljak neki aláírást gyűjteni, a kereszt felállítása érdekében. Ez már nem vállaltam, hanem abbamaradt minden.
Közel két év telt el, amióta a keresztet elhoztuk Bukovinából. Egyelőre csak annyi a különbség, hogy nem ott hever a földön, hanem Déván.
Hogy is mondotta az Üdvözítő? Az aratás ugyan sok, de a munkás kevés. És ha még az a kevés munkás is hitvány, akkor oda a termés végleg. Mi marad nekünk? Hát sóhajtózhatunk, mint Kőműves Kelemenné a dévai vár kövei között. De ne feledje el senki, hogy egykor az Úristen előtt számot kell majd adnunk mindenről. Bizony-bizony mondom nektek, hogy nem mindenkinek adatott meg azon isteni adomány, hogy hivatását a hírnév és az anyagi nyereség elé helyezze. Ezért fekszik a bukovinai keresztünk a földön.