Vivos voco, mortus plango… hívom az élőt, siratom a holtat…

    Már többször említettem, hogy szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatoknak újabbakkal való pótlása, kiigazítása. Maga az említett folyamat sok időt venne igénybe, nem kevesebb fáradságot és költséget. „…A múltról se tudunk mindent úgy, ahogy annak rendje lenne…” mondta egykor Andrásfalvy Bertalan, és nagy igazság van a szavaiban. Sajnos, ez a mondás sok helyen ismeretlen.
    Mert van, aki abban a boldog hitben rin¬gatja magát, hogy ő nemcsak ahhoz ért, amihez hivatása és esküje kötelezi, hanem kellő szakképzettséggel bír arra is, hogy szükségtelen fellépésekkel boldogítson, egyszersmind a fogyasztó közönségnek, mint maszek történész, netán lelkekkel kereskedő, vigaszt hozzon.
    Azt nem veszi figyelembe a jámbor, hogy ennyi és ily különféle foglalkozáshoz még idő, szakképzettség és lelkiismeretesség is kellene. Előtte csak az lebegett, hogy itteni volta és érzülete, mérhetetlen egoja minél jobban ki legyen elégítve.
   Ez annyira meg vannak elégedve saját magával, hogy az ember igazán sajnálná kiábrándítani őt. Kitartóan függ bizonyos történelmi eseményen, és ez általában akkor fordul elő, ha nem tudják hova tenni magát. Akkor létrehoz egy olyan történelmi eseményt, amit szerinte nehéz bizonyítani. A többiek pedig megünneplik saját tudatlanságukat. Pedig már a Biblia figyelmeztet: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.” (János 4,1.). És jön a hamis próféta, igyekezve, hogy törekvését a nemzeti elismerés jutalmazza, közben csendesen fogyasztja a lármával megkeresett kenyerét. Benne van a szereplési viszketegség, talán genetikailag öröklődött. Nem tehet róla, ha szeret idegen tollakkal ékeskedni, mintha nem volna neki elég a sajátja. Jeleskedni akar, fellépni, mert csak ez élteti. Segíteni akar könnyeinket letörölni, még akkor is, ha ő okozzák azokat. A baj ott van, hogy a csalánba nem üt a mennykő. Mert az ilyen megérdemelné, mert 2-3 nemzedéket vezet félre egy olyannal, mint a fehér ló legendája. Mond, beszél, de semmi kézzelfogható bizonyítéka nincs. Azt hiszi, népének, nemzetének megmentője, de igazság szerint a történelmének sírásója. A humanizmus és összefogás nevében gyilkolja történelmünket.

   Mindig fáj az embernek, ha valaki megbántja. De ha ezt saját fajtád teszi, mintha forró kés marcangolná szívedet. Kiábrándultam. Nem először, és valószínűleg nem is utoljára. Nem a szereplő miatt, hanem azok miatt, akik hisznek neki. Sokszor halljuk: megverte az Isten. Az Isten nem ver, nem üt, hanem mindenkinek azt adja, amit megérdemel. Néha melléfog kissé, de annyi ember között megbocsátható. Azonban ha valakit mégis fenyíteni akar, akkor annak elsősorban az eszét veszi el. Aztán ez annyi bajt okoz saját magának, amit még ellenségei se képesek összehozni. Itt vagyunk. Nem kell ellenség, képesek vagyunk saját magunkat tönkretenni. Megünnepelni ezt. Meggondolandó lenne az, hogy ne higgyünk minden harangnak, még akkor is ha szépen szól. De ki?
   Nem szólok rólatok, nem szólok hozzátok. Olyanok vagytok, mint a verebek: tollasok, más tollával ékeskedők, tollászkodók. De szegények. Verebek. Azonban a veréb egy furcsa teremtménye az Istennek. Akárcsak az ember. Jön az egyik, elkezd lakmározni, aztán jön a másik, ez le se néz a földre, ahol ott hever a rengeteg morzsa, hanem csiripelve, mérgesen kikapja a másik veréb szájából a falatot. Miért? Mi szükség van rá? Hiszen talál ennivalót eleget és nincsen rászorulva, hogy a másik veréb szájából lopja el az ennivalót. Biztosan azért teszi, mert jobban esik neki, hogy a társát, a barátját, talán az anyját, az apját vagy a testvérét rövidíti meg. Hát ezek vagytok ti, ezért vagytok szegények. Lelki szegények. Nem szólok hozzátok. Csüggjetek a rajongó szeretetnek határtalanságával a hamis prófétátokon. Talán jobb lesz, ha visszavonulok, és nem leszek tanúja történelmünk temetésének. Ássátok a sírt lassacskán: magatoknak ássátok.
   „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr!” (Ésaiás próféta könyve 55:8).