Istenkeresők

   Egy olyan világban élünk, ahol a temetési szertartás fontosabb, mint az elhunyt, a házasodás fontosabb, mint a szeretet, a kinézet fontosabb, mint a lélek. A csomagolás kultúrájában élünk, amely lenézi a tartalmat, mondta Sir Anthony Hopkins
   Jelen pillanatban olyan helyzetben vagyunk a Telepen, mint a hosszú fülű, silány eledellel táplálkozó bibliai szamár. Bár igen hasznos állatnak bizonyult, jó tulajdonságait az emberek sosem becsülték kellőképpen, ellenben igencsak részesítették elismerésben és kitüntetésben a rövid fülű szamarakat.
   Ezek a szereplési viszketegségben szenvedő rövid fülűek járkálnak köztünk, mint az Orbán lelke és igyekeznek idegen tollakkal ékeskedni, mintha nem volna nekik elég a sajátjuk. Annyira süllyedt lelkűek, hogy semmiségük érzetében fáj, ha másban érdemet kell elismerniük. Csak ők - solo noi.
Abban a boldog hitben ringatják magukat, hogy ők nemcsak ahhoz értenek, amihez hivatásuk vagy esküjük kötelezi, hanem kellő szakképzettséggel bírnak arra is, hogy mellőzhető, szükségtelen fellépésekkel boldogítsanak, egyszersmind a fogyasztó közönségnek, mint kupecek, hisz ingyen Krisztus koporsóját sem őrizték, vigaszt hozzanak. A természet ezen jámbor selejtjei nem veszik figyelembe, hogy ennyi és ily különféle foglalkozáshoz még idő, szakképzettség és lelkiismeretesség is kellene. Előttük csak az lebeg, hogy itteni és isteni voltuk és érzületük minél jobban meg legyen fizetve, mérhetetlen egojuk teljesen kielégítve. Ezért írnak saját magukról dicsérő cikkeket, és küldik valami újságoknak.
Kitartóan függnek bizonyos történelmi eseményeken, és ez azért fordul elő, mert nem tudjuk hova tenni magunkat. De ünnepelni kell. Ennek érdekében mélyreható kutatásokat végeznek mindenhol, csak helyben nem mérnek fel semmi érdeklődési kört. Ha őket érdekli, mást is kell, kötelezően. Ha mégsem kutatnak sikerrel, akkor szürkeállományuk sötét sarkából előkotornak egy szerintük fenségesnek ígérkező eseményt és költenek, rendszertelenül, akár egy idegen tojásokra helyezett kotló.
   Ami a költőket illeti, ezekről is lehet beszélni. Mindegyiknek van stílusa, kedvenc témája, és akad, aki a költeményeiket a jellemükkel egy kalap alá teszi. Ha mégis betekintünk a színfalak mögé, akkor egész mást látunk, mint amit a költemények mutatnak. Feltételezzük, hogy nagyon vallásosak voltak, és egy ilyen lélekemelő pillanatban neki fogtak Istent keresni. Bár Ő mindenhol ott van, költőinknek sehogy sem sikerült a nyomára akadni. Az egyik 20. századi istenkereső költőről ezt írják:
   „A kritikus hangú jegyzet néhány katolikus pap dőzsölő életvitelét ostorozta, valójában a klérust minősítette vele. A harmadlagos szifilisz jellemző szövődményeként kisebb szélütést kapott. A költőt mértéktelen italozása és testét felőrlő szeretkezése korán tönkretette. Már joghallgató korában annyira italos volt, hogy ha borhoz jutott, elvesztette minden erkölcsi mértékét. Szívesen itta a legsavanyúbb vinkót is, valósággal betege volt a bornak. Ha egyebütt nem, ágya alatt többnyire meghúzódott néhány borosüveg. Versírása közben ott állt mellette a bor. Az évek teltével akaratereje egyre csökkent, iszákossága folyton nőtt, végül megrögzött alkoholista lett. Ha elvonták tőle az italt, valósággól önkívületbe jött.”
A másikról, az Istent kereső kommunista költőről, ezt tudjuk meg:
   „A moszkvai írókongresszusra sem kapott meghívót. Mindez a skizofrén, idegbeteg író idegrendszerét súlyosan megviselte, a keserűség érzése vett rajta erőt. Nov. elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt dec. 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát.”
Hát elég rossz helyen keresett a költő, ha neki az Isten mozdony képében jelent meg, de ilyen a sors. Keresztény szeretetből kifolyólag, meg kell bocsátani úgy az alkoholistának, mint az öngyilkosnak, és kellő tisztelettel kell megemlékezni róluk, bár a díjak nem imádságokban vannak kifizetve. De papolni kötelező, még akkor is, ha akad balga, aki hajlik nekik. Deo adjuvet.

2024 november 13.