Cím nélkül

    Bármely közösség, törzs, nép vagy nemzet akkor tartja jogszerűnek létezését, ha azt a történelmi időkre vissza képes vezetni. Ennek következtében kezdtek, már 16. században, az olyan történelmek megjelenni, amelyek bizonyos tényeket „kifelejtenek”, túloznak, rosszul vagy pártfogóan értelmeznek, esetleg egyszerűen az írói (történész) szabadság jogán kitalálnak, csak azért, hogy helyüket a történelem színpadán bebizonyítsák. Az sem mellőzhető, hogy minden kornak és népnek olyan írott történelme volt, amelyet az éppen hatalmon levő politikai helyzet megkövetelt. Ennek következtében a bemutatott anyag elfogadható kellett legyen, megfeleljen a kor, vagyis a felső tízezer ízlésének, sőt nem egy esetben követelésnek. Tették ezt elismerésért, pénzért, előléptetésért, stb.
    A feldogozott témát gyakran befolyásolta a történészek személyes véleménye, hazafias érzése, többször „pótolták” az anyagot mítoszokból eredő tényekkel. Azonban ez nem jelenti azt, hogy az általuk bemutatott történelmi tények valósak is. Legfeljebb az derül ki belőlük, hogy a szerző képzeletereje és a történelmi valóság valamiképp összefonódott. Hol lehet az igazság, mikor maga a szenvedő alany, a nép, sosem írta meg saját történelmét? Mit is írhatott volna az iskolázatlan nép, mikor baromként, tárgyként volt számon tartva, csak adózásra, robotolásra és harcra. Ők valahogy kimaradtak. Reális történelmünk megismerése fontos, mert semmi sem magyarázza meg jobban egy nép jelenét és jövőbeli útját, mint az, ahogyan ismeri és vállalja saját történelmét, az igaz történelmét és ki is meri azt mondani. Mert az, hogy a legtöbb csatában vitézek voltunk, de vesztettünk, vagy az, hogy mindig elnyomásban szenvedtünk, nem szorul bebizonyításra. Az sem, hogy szájjal minden csatát megnyertünk volna. De oda még más is kellett, nemcsak ágyútöltelék: taktika, stratégia, fegyverzet, ruházat, utánpótlás, stb. És ez nem volt.
    Általános tendencia a népek történelmében, hogy a jót vállalják, a rosszért pedig mindenki más felelős, csak ők maguk, saját vezetőségük vagy kormányzásuk nem. Hát ki tartotta rabszolgasorban, jobbágyságban a parasztokat évszázadokon át, ha nem a saját, magyar földesuraik? Ki fogadta Erdélyben az oláhokat tárt karokkal, építetett templomot nekik, papot is hozott és bibliát is nyomtatott, miközben a magyarok-székelyek ezrével menekültek a Kárpátokon túl?
Kinek köszönhető, a történelem során, hogy annyi árva gyermek, özvegyasszony, szegény és béna férfi maradt a háborúk során, ha nem a politikusoknak, akik mindig hazafias szlogenekkel vágták ki magukat az ügyből és Isten akaratát emlegették? Az is elég ritkán lát napvilágot, hogy a 19. században az akkori erdélyi kisebbségek, főként oláhok, jóval több kedvezményben részesültek, mint a magyarok. Majd mikor 1916-ban az olasz fronton (Isonzó, Asiago) halomra hulltak a magyar katonák, vagyis hősök lettek, a Tisza István által vezetett kormány 40%-al emelte a Magyarország területén aktiváló ortodox egyház alkalmazottainak bérét. Két évre rá (1918.) ezek megköszönték a nagylelkűségét Párizsban. Úgy néz ki, hogy boldogságunk titka az, hogy mindig másra fogjuk sikertelenségeinket (mi akartunk, de persze a másik…) és ünnepeljük legnagyobb katasztrófáinkat.
    Azért néha a nép is megjelenik a történelem lapjain (nem a nemzet!), egy-egy forradalom vagy felkelés erejéig, ezeket kegyetlen és véres megtorlás követte. De nézzünk tükörbe, hogy is látszik saját történelmünk, a bukovinai?
    Már az elnevezésekkel kell kezdeni, mert akik rólunk írtak, azoknak az 1870-es évekig bukovinai magyarok voltunk. Attól a pillanattól kezdve, 1988-ig, már csángó az elnevezésünk és a vasfüggöny összeomlása után minden bukovinai magyar székely lett. Mintha az erdélyi, magát őshonos népnek tituláltak sorsát látnám: először voltak illírek, majd trákok, aztán géták, majd géta-dákok, dákok és utólag románok. Mindkét esetben egy népről beszélünk, különböző elnevezésekkel. Mondhatni, ez a kor szerzőinek tulajdonítható, ám az sem elhanyagolható, hogy az ilyen beállítottság nagy bizonytalanságról vagy kétértelműségről tesz tanúságot. Főleg egy kívülállónak.
    Pedig a saját, bukovinai magyarok történelmében akadnak olyan pontos dátumok, amelyeket egyesek szerint lehetetlen megcáfolni. Például az, hogy pontos születési dátumunk, mint népcsoport, 1764. január 6/7. Azelőtt nem volt semmi, ami minket érdekelne, és utána vagy 110 évig a magyar kormánynak fogalma sem volt arról, hogy megszülettünk. Nemcsak „megszülettünk”, hanem makacsul ragaszkodtunk az élethez még akkor is, ha a legnagyobb jóindulattal irántunk eleinte az osztrákok, majd a 19. században a moldvai román bojárok viselkedtek. Hány bukovinai leszármazott köszönheti létét annak, hogy ősei „móduváztak”? Nem volt könnyű, de még mindig jobb volt, mint éhen halni Bukovinába.
    Őseink is az összesen moldvaiak maradnak, ha a „színtiszta magyar hadsereg” élén Splényi Gábor, a miháldy, nem foglalja el Bukovinát. Lényegtelen, hogy Splényi hat héttel az után érkezett, hogy Mieg őrnagy bevonult Csernovicba, és a hadsereg tisztjeinek, katonáinak is nagyjából idegen nevük volt. Kard sem kerül ki a hüvelyből, mivel a Bukovinában tartózkodó orosz hadsereg békésen hazavonult, az osztrákok pedig (hadászati szempontból) egy üres területet foglaltak el. Ebben az időszakban a bukovinai magyar telepesekről csak annyit mondhatnánk, hogy jelentős részük katonaszökevény volt és olyanok, akik már 10-20, sőt 30 éve Moldvában éltek. Vagyis Madéfalva előtt már egy bő nemzedékkel kivándoroltak Moldvába.