A bukovinai németek temetői, 2023 májusban

 Talán ez volt a 40-ik utam Bukoviába, és mint a többi is, ez sem eredménytelen, sőt, új irányt szabhat egy kutatásnak. Azonban csak „rengyivel”, ahogy őseink mondták.
   Már többször említettem, hogy felesleges erőfeszítés a bukovinai öt volt magyar faluba menni, ha valaki nincs tisztába a helyrajzzal és minden falu külön történelmével, csak azért, hogy négy templomnál elmondjuk öt Miatyánkot. Az egészből csak annyi marad, hogy voltunk ott és zarándokoltunk, bár maga a zarándoklás kifejezés egészen másképp értelmezhető. Ez csodatevő helyek látogatását illeti, és Bukovinában csak annyi csoda történt őseinkkel, hogy sikerült, sokszor embertelen körülmények között, megélni és megmaradni. Itt jöhet a mellveregetés, hogy megmaradtak magyarnak, mások szerint székelynek, azonban egy dolgot le kell szögezni: ha egy nép vagy népcsoport egy kultúra hatására kialakul nyelvben, viseletben, szokásban vagy hagyományban, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy genetikailag is azonosak, sőt épp az ellenkezőjét mutatja. De térjünk vissza Bukovinára.
   A falvakban az a szokás, hogy mindenki mindenkinek köszön: a gyermekek a felnőtteknek, az idegenek a falubelieknek, anélkül, hogy ismernék egymást. Ez a tisztelet mindenki iránt, és ezzel kell egy beszélgetést kezdeni. Ha mégis valamit meg szeretnénk tudni, akkor nem a „szakértelmünkkel” állunk elő, hogy kik vagyunk mi, hanem feloldjuk a légkört: kérdezzük a falusit hogy van, mi a helyzet élet errefelé, a drágulások, nyugdíj, stb, és jó negyedóra múlva lassan térítsük a minket érdeklő dolog felé. Így kezdődött egy reggel Andrásfalván a temetőben.
    Korán érkeztem, már egy ember dolgozott, de köszöntem, szóba ereszkedtünk. A lényeg az, hogy jó húsz perc után már az ottani pap megvalósításairól volt a szó, temető, parókia, templom, ennek tornya. Mondom neki, hogy ezelőtt vagy 12 évvel, a pap engedélyével összekutattam a templomot, a tornyát, hogy megtaláljam azt a pléhkakast, melyik valamikor a torony tetején állt. Erre még az akkori hidasi tiszteletes, Boruss Mária kért meg, akire mindig szeretettel emlékezem. Hát a kakas nem került meg. Erre mondja az emberem, hogy nem ott kell azt keresni, és hunyorít, mint aki ravaszságon töri eszét. Kiderül, hogy merre lehet, és kérdezem, hogy minek azt ott tartani, hiszen nekik egy pléh, nekünk meg egy ereklye lehet?
Az egész dolog nekem most mellékesnek tűnt, hiszen nem a magyar emlékekért indultam, hanem a szomszéd németekért, akik Ó-Fratócon voltak. Andrásfalván csak átutaztam. De ha az andrásfalvi református leszármazottakat, vagy a sok bukovinai székelyt érdekelné a téma, megérné pár napot szimatolni a faluban, esetleg megtalálni és megvásárolni a kakast.

                                                                                                                                              Illischestie

   Illischestie
   Három oldalról közelíthető meg, nyugatról Paltinoasa felől, délről Józseffalvárol Stupca-n át, vagy keletről a szucsávai oldalról. Keletről érkeztem a község felé, a bukovinai obcsinákon át (hosszú, lankás dombok) és már messziről, méltóságosan kimagaslott, az egykori lutheránus templom fehér tornya, a környező zöldövezetből.
   A templommal szembeni utcában parkolok, és az első embert, az illendő köszönés után, kérdezem, merre van a temető? Nem tudja, Jászvásár mellől, Páskányból van. Nézek az információs iroda után. A kezdő kutatóknak elmondhatom, hogy minden faluban létezik legalább két információs iroda, az egyik az üzlet, a másik a kocsma. Az utóbbiban lényegesen több az információ, azonban azok megbízhatósága bizonytalan.
   Állok tanácstalanul, jön egy öreg mama, kapával a vállán. Köszönök, érdeklődöm, és elirányít. Jó kilométer után a temetőhöz érkezem. Bemegyek, nézelődöm: balra ortodox, jobbra mintha másabb. A jobb oldalt vettem kezelés alá, fényképezek, egy idő után érzem, hogy valaki figyel. Velem egykorú férfi, vagy 10-12 méterről néz, nem szól semmit. Köszönök neki, közeledem hozzá. Mondom, ki vagyok, honnan, mi és miért érdekel. Amint a beszédéből kivettem, ő mindenes a faluban, vízszereléstől kőművesmunkáig mindent elvégez, azonban a történelemben sem szenved hiányokat.
   Elmondja, hogy a mostani egy hektárt meghaladó temető valamikor még nagyobb volt, de lassan rámentek a románok a német sírokra. A német temető másik sarkába a hívők kezdtek költözni. Az emlékműveket, már ami maradt belőlük, átvitték a megmaradt, német részre. Egyik legszebb síremlék a Kipper Heinrich-é, aki polgármester volt, a fia pedig, Fritz, országgyűlési képviselő. Társam pontosít, hogy nem csak ő volt polgármester, hanem még ketten ugyanabból a családból. Honnan tudja? Hát évekkel ezelőtt jött egy leszármazott, aki most Kanadában lakik, és elmondta neki. Vagyis a németek is jövögetnek haza. A Kipper sír gyakorlatilag egy földalatti kápolna, fedele vasúti sínekre öntött beton, a hátsó bejáratát betömték. Beszélgetünk az anyagról, hol van Bukovinában homokkő? Hát Váma helységben, még napjainkban is bányásszák.
   A németek tehetősebbje az egész síremléket homokkőből készíttette el, a szegényebbje csak a talapzatot, majd arra erősített vas kereszteket. Ezekből a keresztekből egy sincs meg, emberem szerint a falusiak a vasrészt lefűrészelték, mert méreteiben kitűnően bevált patkónak. Eleinte úgy gondolta, hogy a németek az első világháborút követően kerültek Illischestie-be, később tudta meg, hogy jó 200 éve telepedtek le. A németek emelték fel a falu, a románság nekik dolgozott. Sokat tud a faluról annak egykori elhelyezéséről, a németekről, ezek életéről, kár, hogy nem határozza el magát tudásának írásban való rögzítésére.
Mikor váltunk el olyant mondott, hogy még most is cseng a fülemben: „uram, mondok én magának valamit: én román vagyok, de ha németek nem lettek volna a faluban, a románság még most is a főút mentén koldulna”. 1940-ben több mint 2000 illischestie-i német került a „transportliste”-ra.

                                                                                                                                                      Satumre

   A szátumare-i (Grossdorf) német temető.
   A falut csak a Szucsáva vize választja el Istensegítstől. Valamikor két részből állt, az Oláh-Szátumáre és a Német-Szátumáre, ezek egyesüléséből jött létre a mostani község. Temetőjében csak az a szép, hogy tele van nárciszokkal. Pár síremlék maradt meg, jobb-rosszabb állapotban. Az 1930-as kimutatás szerint, a falu összetétele a következő volt: román (53,85 %), német (34,9 %), magyar (9,23 %), zsidó (1,93 %), más (0,09 %). Vallás szerint: ortodox (52,41 %), katolikus (22,4 %), lutheránus (21,25 %), zsidó (1.93 %), más (2,01 %).
   A Balaceana-ból származó, és Szátumáre-n letelepedett Nunweiller család keveredett a bukovinai magyarokkal, ugyancsak a Vale-Seka-i Porkár (fordításban kondás, disznós) vegyült el Hadikfalvára és Istensegítsre Szátumáre-n keresztül, és rokonsága lett néhány Faluközi, Lőrinc, Nistor, Jakab, stb. családnak. Gyakorlatilag a Porkár ragadványnévből alakult családnévnek, az első ismert ős neve Lukács György, mellé jegyezve „zingarus”, ami mai értelemben roma. Így szerepel a józseffalvi anyakönyvekben.

                                                                                                                                                               Arbora

   Arbora.
   Kissé távolabb esik a volt magyar falvaktól, nyugatról Solka felől, keletről Millischautz és Iaslovat irányból lehet megközelíteni. A bukovinai magyaroknak sok közük nem volt hozzá, mint például a józseffalviaknak Illischeschtie-hez, az andrásfalviaknak Alt-Fratautzhoz vagy az istensegítsieknek Millischeutzhoz vagy Badeutzhoz. Nagyjából csak annyit, hogy ott jelent született Potapi János és Zsuzsanna gyermeke Péter, 1876. június 13-án, majd onnan kerültek Cibénybe.
A németek szempontjából megemlítendő, hogy 1902-ben építették a katolikus templomot, ez most a Solonetu Nou katolikus egyház leányegyháza, az evangélikus templomot pedig 1912-ben. A kimutatások szerint 1940-ben 152 német család lakott ott. Ezeket úgy telepítették haza 1940-ben, mint a bukovinai székelyeket: a székelyeket Bácskába, a németeket a lerohant Lengyelországba.

                                                                                                               Bágyóc (Badeuti)
   Dél felé érkeztem a faluba, a katolikus templommal szemben leültem egy teraszon kávézni, amikor megszólat a harang, majd utána a zene is. Ezeket már feltettem. Majd kérdeztem egy idősebb embert, merre a német temető. Irányít, megyek és persze nem találtam meg, mert máshol volt. Végül egy másik temetőben kötöttem ki, ahol semerre se láttam mást, csak ortodox kereszteket. Közben érkezik egy mama, köszönök, beszélgetünk. Kiderül, hogy a kettős sírhely ára 2500 lej, a temetés 300 lej, azon kívül van a sírmegváltás, az évi adó az egyháznak, s a többit nem tartottam észbe. Egy időben, mondja, sokan lettek hívők, mert ott nem kellett adakozni, de most ott is kérnek. Mellesleg, felénk minden egyház egy külön állam, vallásmegkülönböztetés nélkül.
Nos, merre a német temető? Mutatja, az úttól jobbra. Tele ortodox keresztekkel. Már jött, hogy visszatérjek, de gondolom hátha mégis maradt valami. Maradt vagy 5-6 kereszt, a többiről gondoskodtak a románok. Jövök vissza, a mama még mindig a kapuba, kérdezi: valami találtam-e? Keveset válaszolok, alig párat. Láttam, hogy az evangélikus templomot javítgatják, és érdeklődöm a mamánál, hogy kié az a templom? A válasz meglepett: a zsidóké volt, de elvették az ortodoxok (szó szerint: a fost a jidovilor, dar au luat-o ortodocsii). Következtetés: így tűnhet el egy temető mindenestől.