László Gergely Pál: Happy birthday, Bukowina szeklers!
Egyre gyakrabban látom azt az állítást, hogy a bukovinai székelyek pontos születésnapja 1764. január 7 (hajnali 4 óra 32 perc és 25 másodperc, szerintem). Ezek szerint ők 1764-1776-között már bukovinai székelyek voltak, még akkor is, ha soknak közülük fogalma sem volt Bukovináról. Elég sokat tartott a születéstől a keresztelő, vagyis 11-15 évet: eltűntünk, mint Jézus, hogy aztán ismét porondra lépjünk. Érdemes lenne egy beadvánnyal folyamodni a román kormányhoz, hogy ismerje el szülinapunkat. Ha ez megjönne hivatalosan, akkor nem lenne annyi ember és fiatal félrevezetve. Persze ez egy hivatalos közeg elintézésére szorul, mint egy szövetség (vagy alapítvány), aki ilyesmire komoly pénzalapokkal rendelkezne. Nem tudok utalásokról kutatásokra, kiadványokra vagy a bukovinai temetők rendbetételére.
Én eddig meg voltam győződve, hogy csak a szomszédok találnak ki maguknak történelmet, de látom ez a betegség ragályos, főleg ha hasznosnak bizonyul.
Nézzük a dokumentumokat, ami a történelmünket illeti:
1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
László Mihály: „A keleten szétszórva élő nagyszámú magyarság egyik jelentékeny, bár számomra kisebb részét a bukovinai székely-magyarok képezik….A történelem följegyzései szerint az előbbi századokban a Moldvába és Bessarábiába történt székely kivándorlásoknak nem a túlszaporaság, a meg nem élhetés voltak az okai, hanem az erdélyi vajdák zsarnokoskodásai….Lassankint századokon keresztül egyre szaporodott a kivándoroltak száma….”
Földi István: „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.”
Fazakas Tiborc, aki a bukovinai magyarok neveinek eredetét tanulmányozta, röviden jellemzi a dolgokat: „Egyrészt a fenti felsorolásból azonnal világossá válik, hogy a 18. század végén Bukovinában letelepedtek nem csupán a madéfalvi vérengzés által közvetlenebbül érintett székelység köréből kerültek ki.”
Mikecs László: „Moldávia ... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczy féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi, vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak (Stojczin - Strauesti) mondott nevezetes faluban telepedtett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart...”
Miskolczy István szerint: „a bukovinai magyar falvak lakossága nemcsak székelyekből tevődik össze, hanem szatmári, felsőbányai, besztercei, magyarnemegyei és Szolnok-Doboka vármegyei magyarokból.” Nehezem hinném, hogy Miskolczy tiszteletes nem volt tisztába azzal, hogy kit temetett el.
László János nagyapám kéziratából: „Még ezelőtt 40-50 évvel – vonatkozik itt az 1880-1890-es évekre - is elég sűrűn lehetett a régi öregemberek szájából hallani, ha két azonos nevű családot akartak egymástól megkülönböztetni: „katonacsalád”, avagy „nem katonacsalád”.
A katonacsalád elnevezés alatt azok a bukovinai magyarok utódai voltak értendők, kiknek elődei nem a madéfalvi vérengzéssel kapcsolatosan kerültek be a bukovinai magyar telepes községekbe. Ezeknek a tragédiája a madéfalvi szomorú események előtt már húsz évvel vette kezdetét és még a vész után is több éven keresztül folytatódott. Ezek az emberek az Osztrák-Magyar monarchia területén állomásozó különböző ezredektől, néhányan pedig éppen a hadjáratból szöktek meg.
Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”
Forrásanyag:
László Mihály - Keleti testvéreink, Budapest, FranklinTársulat, 1882, 6 oldal
Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old
Fazekas Tiborc: Családnevek a bukovinai székelyek körében-wikipédia: mnytud.arts.unideb.hu/nevarchiv…/…/szemelynev/.../fazekas.do..
Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 106. old
László János. Kéziratát 1937-ben fejezte be.
Gazda László: Csángómagyar falvak I. A-G, Nap Kiadó Kft, 2009, 120. old.