Bukovinai örökségünk. Ma.
     Nagy a tanácstalanság, hogy mi is ma, a bukovinai hagyományunk. Hát elárulom: minden. Nálunk ez úgy működik, hogy ha egy szokást, legyen az bármilyen sületlenség, kétszer egymás után megismétlünk, és ráütjük a pecsétet, hogy „bukovinai”, attól a szent pillanattól kezdve az már nemzeti örökség! Hagyomány! Meglehet, hogy valaki, ennyi idő távlatából, összekeveri a tegnapi szokást a dédapáink hagyományával, de ilyen apróságon nem akadnak fenn.
     De nézzük csak meg közelebbről, mi is maradt mára ebből a dicső múltunkból? Két utat választhatunk a magyarázatra, bár mindkettőnek a vége pontosan ugyanabba a mocsárba vezet. Vagy arról beszélünk, amit mi magunk, önként és dalolva dobtunk oda, mint csontot a kutyának, vagy arról, amit a nagyvilág hozott ránk, egy szebb jövő, fényes ígéretével, miközben a régit úgy szétrombolta, mintha ott se lett volna.
Itt, Kőmíves Kelemen várának a tövében, ahol a falakba állítólag asszonyt falaztak, mi inkább a józan eszünket falaztuk be, és nem kevés sikerrel. Bukovinai szempontból azzal indult a nagy modernizáció, hogy elmaradt a viselet. A férfiak rögvest ledobták a gatyát, és öltönyt, pantallót, meg félcipőt húztak, amikor épp nem mezítláb taposták a sarat. A fehérnépek meg, rákaptak a gyári, csillogó-villogó selyem holmikra.
Aztán, ahogy így gyönyörűen, rohamléptekkel polgáriasodtunk, beindult a nagy olvasztótégely. A „szerelem nem ismer határt” jelszóval olyan vegyes házasságok köttettek, hogy a születendő szegény kis puja, mikor felcseperedett, már azt se tudta, most akkor Árpád vezér vére csörgedezik a vénáiban, vagy valami római örökség kóvályog benne, a polgármesteri hivatal jóvoltából. A nők haja azon melegében megkunkorodott és lerövidült, a férfiak arcáról meg úgy kopott le a tekintélyes bajusz, mintha sose lett volna.
    Mivel a boltokba beáramlott a gyári végáru, a szövőszékek felkerültek a hiúba, ha nem alakultak át tűzifának. A gyönyörű varrottasok is eltűntek a tulipános ládák mélyéről, mert hát rásütötték, hogy „parasztos”. Az étrendből meg úgy takarodott ki a tejesmálé, az estrudli, meg a pitán, hogy a mai fiatalok most azt hiszik, ezek valami szoftver-alkalmazások. A második világháború után aztán a betlehemezésnek is befellegzett, mert a dicső kommunizmusba, ugye, már csak elvtársak születhettek, a kis Jézusnak nem osztottak lapot. A katonajáték meg úgy kínlódott, mint szegény ember a bíróságon.
    De a legszebb az ifjú nemzedék agyának a „felvilágosítása” lett! A gyermekek ma már nem a tehenet vagy a libát őrzik a legelőn, ahol legalább megtanulták volna, honnan jön a tej meg a toll, hanem belekényszerítették őket az óvodába. Na, az ott tanult énekektől a mai, érzékeny lelkű ifjúság, azon nyomban depresszióba esne! Hát mondok egy példát:
    „Alma a fa alatt, nyári piros alma, engem gyaláz a szeretőm édesanyja…”
Halljátok ezt? Gyaláz! Hát a mai világban még elgondolni is vétek, egy ilyen traumatikus szó jogtalan használatát! Hol a gyermekvédelem?
      Vagy itt a következő gyöngyszem:
   „Ha legény vagy, gyere velem kaszálni, nem egész nap a lányokkal cicázni.”
Na, álljunk meg egy szóra! Mi az, hogy cicázni? Hát macskák a fehérnépek, hogy így lealacsonyítjuk őket? Hol van itt a tisztelet? Ez így nem mehet tovább.
    Szerencsére a modern kor meghozta a megoldást. Nem kell nekünk se tejesmálé, se kaszálás. Sokkal jobb az, hogy Mókus Manó elment diót szedni, vagy még inkább az, hogy Sárkány Jimmy gőzerővel készül a Halloween-re. Ez a haladás, kérem szépen! Ez aktuális, még akkor is, ha pogány szokás! Itt tartunk most. Van remény arra, ha ezt is túléljük, két év múlva ezt is elnevezzük bukovinai hagyománynak! Talán a megoldás akkor jön, ha átpillantunk a kerítésen, mert néhol annyi bukovinai mese született az elmúlt évtizedekben, hogy történelmünk is megváltozott: őseink esténként nem imádkoztak, hanem faragták a meséket. Vagyis röviden: ha egy bukovinai elcsapongott leszármazott kieszel egy mesét, az biztos bukovinai származék, s így szaporodik a hagyomány.
    Ma van olyan nagyszerű kifejezés, amire azt mondják a felvilágosultak: csapatépítés. Modern, és természetesen köze sincs a futballhoz – elvégre ott még történne is valami. A mi időnkben a csapatépítés intézménye lényegesen egyszerűbb alapokon nyugodott. Helyszínéül a volt telepi iskola vagy kultúrotthon szolgált, ahol a közösségi szellem kovácsolódása csupán akkor tört meg, amikor a katonaság, egy zseniális hadmozdulattal, egyszerűen elfoglalta a helyszínt. Onnantól kezdve a csapatépítés átment túlélésbe. Úgy lézengtünk, mint a beduinok a Szaharában, és a megmaradt falak és kovácsműhely árnyékában próbáltuk kitalálni a legújabb társasjátékot: „Vajon melyik szomszéd hova költözött a buldózerek elől, és egyáltalán, ki élte túl a telepi bontások aranykorát?”
    Valahogy aztán elvergődtünk az 1990-es évekig. Előtte persze hősiesen túltettük magunkat az 1960-as és ’70-es éveken, a nagy, Kárpátokon túli migrációs hullámon. Jöttek szép számmal, de a kezdeti aggodalmunk feleslegesnek bizonyult: nem zaklatták a köreinket. Túl elfoglaltak voltak ugyanis azzal, hogy az első hivatalos fizetésük után azonmód lerúgják magukról a bocskort, és átalakuljanak tősgyökeres városi, erdélyi polgárrá.
Aztán megérkezett a következő hullám, a „mehinkek”. Apraja-nagyja, hozva a megváltási reményt. Naivul azt hittük, ők lesznek a mi építészeink, akik majd megerősítik a helyi identitást, és összekalapálják a gyengülő közösséget. Nos, ennek a vége az lett, hogy még a porszemnyi, féltve őrzött hagyományainkat is sikeresen felszántották. Cserébe viszont megtudtuk például, milyen egy hamisítatlan, nyugat-magyarországi, netán Kolozs megyei szokás.
    Azonban építeni, azt ezek tényleg tudtak! Igaz, nem közösségi házat, nem is kulturális bástyát, hanem szigorúan magánjellegű, takaros kis weekend-házakat. De hát a falat ugyebár fel kell húzni, ha nem is asszonyvérrel, valaki terhére mindenképp.
Mindent egybevetve: a bukovinai hagyományainkból mára annyi maradt, mint Kelemen feleségéből a falban, azaz semmi. De ne csüggedjünk, egy dologban mégis élvonalban vagyunk! Amennyi diplomát és oklevelet az utolsó időben a városunkban kinyomtattak véreinknek, azzal egy megye analfabéta lakosságát meg lehetne váltani. Ha a tudás nem is, a papír legalább megbonthatatlanul összetart minket. Pár év múlva ez is bukovinai hagyomány lesz, s kérdezzük egymástól: neked hány papirosod van?