LGP. Istenbe bízva

Publicat: Luni, 18 Martie 2024 08:45 | Accesări: 323
Cima da Conegliano God the Father
 
 
 
 
 
                                                                                            László Gergely Pál: Istenbe bízva
                                             
                                        Tartalom
Bevezetés...................................................................................................2
A beszélgetés…………………………………………………………….4
Vasárnap…………………………………………………………………7
A csapás………………………………………………………………….9
Szóbeli végrendelet……………………………………………………...11
Déva……………………………………………………………………..13
Issekutz Antal…………………………………………………………...18
Bukovinában…………………………………………………………… 23
Úton……………………………………………………………………..25
Az érkezés………………………………………………………………29
A fészekrakás……………………………………………………………30
Este………………………………………………………………………33
                                 
         
                                                                                                     Bevezetés
    Egyszer volt, hol nem volt...talán így is lehetne kezdeni történetünket. Messze tájon vagyunk, lankás dombok közt, egy kis völgybe tekintve. Kacskaringósan szeli a Szucsáva folyó keresztül azt, hullámai ezüstösen ficánkolnak a napfényben. Gyöngéden simogatja a szél arcunkat, mintha örvendezne, hogy megérkezünk. Andrásfalva, Bukovina. Mit is mond ez a két szó nekünk magyaroknak, hogyan is kerültek magyarok oda? Vissza kell lépnünk időpontunktól, sok-sok évvel hátrébb.
    A Bukovina szó és elnevezés 1392. március 30-án jelent meg először.  Jagelló lengyel király és Luxemburgi János között kötött ó-lublói (1412. március 15.) szerződésben már a történelmi terület felosztásra kerül, a magyar király a Nagy Bukovina nevű részt kapja a Kárpátok és Szeret folyó között, a lengyel király pedig a Kis Bukovinát uralja majd, a Szeret folyó és a Dnyeszter között. Ebből következik, hogy a lengyel kancellárián már akkor Bukovinának nevezték Moldva északi területének egy részét. 
    Az osztrák bevonuláskor, Bukovina szépsége, altalaji és felszíni gazdasága merő ellentétben volt a lakossággal és a településekkel. Alig pár lakos lézengett négyzetkilométerenként, kőház is csak az eljövendő fővárosban, Csernovicben volt. Finom-vegyes a lakosság, lengyel, ruszin, német, román, zsidó, örmény, magyar, cseh, szlovák, orosz, olasz, cigány, úgyszintén a vallás is változatos: ó-és újhitű görög-keletiek, görög-katolikusok, német katolikusok, lengyel katolikusok, örmény katolikusok, evangélisták, izraeliták, minden népcsoport magával hozta vallását. De békében voltak, soha senki sem törődött a másik szokásával, viselt dolgaival. Az osztrákok, a vidék, az ipar és a gazdaság fejlesztésére, népességtelepítést határoztak el. Újabb német telepesek érkeztek, a már meglevők mellé, akik erdőkitermeléssel, üveggyártással, sóbányászattal foglalkoztak. Ám ezeknek enni is kellett, szükség volt a hús és növényi termékek előállítására. Megfelelőnek találták erre a Moldvában nagyjából szétszórtan élő magyarokat, akik messze földön nevesek voltak állataikról és zöldségtermesztésükről. Voltak azonban előttük is magyarok Bukovinában, mint az Enzenberg  népszámlálása 1778-1779 között bebizonyította, de nem alkottak egységes telepet. A Moldvában élő székely-magyarok felkutatására és majdani átcsalogatására Bukovinába, Mártonffy Mór ferences szerzetes, Mieg őrnagy és Beddaus kapitány indult el 1776-ban. Tudtak létezésükről, hiszen csak jó ötven évvel szükségeltetett visszanézni a vidék történelmében. Már 1717-1719 között rengeteg székely menekült a Keleti-Kárpátokon túl, mentve életét a Székelyföldre betört pestisjárványtól. Majd következett a nagy éhínség az 1730-as években, amikor ezrével hagyták el Székelyföldet lakosai, megélhetést, túlélést keresve. De menekültek közben az egyre nehezedő adóterhek, földhiány miatt, a jobbágyi sorsot is szándékoztak elkerülni, a hosszas katonaságot. Az 1750-es években Moldva akkori vajdája 4000 székelynek ígért földet és letelepedést.
    Még jobban felbolydul a méhkas, amikor döntés születik a székelyföldi határőrezred felállítására:  1762. telén 1763. tavaszán 292 család, mintegy 900 székely költözött Moldvába. A madéfalvi események után tovább szaporodik a csángók közé telepedett székely-magyarok száma. Ez utóbbiak egy része visszatér a közkegyelem életbe léptével, mások azonban maradnak a csángók, románok között. Nagy területet nem kellet bejárnia Mártonffynak és Beddausnak, hogy megfelelő emberekre találjanak. Bár jöttek volna magyarok, főleg a beígért földek és adókedvezmény miatt, mégis volt egy árnyalat bizalmatlanság az osztrákokkal szemben. Ezért elsőként egy bizottság szállt ki, Tamás Albert szamoskai bíró vezetésével 1776-ban, az eljövendő telepek helyét felmérni, akárcsak az osztrákok őszinteségét kikutatni. Tapasztalva a hatóságok jóindulatát, 1776. őszén ugarolni kezdtek a nekik kijelölt falvak, Istensegíts és Fogadjisten határában, majd 1777. tavaszán a családjaikat is kihozták. A Radóc-Szucsáva útvonalon fekvő, egymástól három kilométerre fekvő falvakban lassacskán beindult az élet. Az öt éves adókedvezmény, mint mágnes vonzotta a szegényeket, rövidesen 431 magyar érkezett Erdélyből, Beszterce, Szatmár és Máramaros megyékből. Nehezen ment a falvak egy állandó népességének kialakulása, elég, ha a lakosok társadalmi állapotára egy tekintett vetünk: zsellérek, szökött jobbágyok, katonaszökevények, bujdosók, minden akadt ott. Az öt év adókedvezmény után többen odébb álltak. Ezért döntés született, hogy 1782-től kezdődően csak császári- vagy jogi engedéllyel lehetett betelepedni.
    A telepítés erre megcsappant, mintegy tíz évet. 1785-ben azonban újabb magyarok behozatala döntetett el. Így telepítnek Szucsáva városától 16-20 kilométerre, a Tolva nevű faluba, 50-60 magyar családot, a románok közé. A falu ekkor a Józseffalva nevet kapja, a kalapos császárról. A Radóc-Szeret útvonalon létrejött Hadikfalva. Ennek elnevezését maga Hadik András eszközölte ki a császártól. Pár kilométerre Hadikfalvától vagy 35 család telepedett le, egy dimbes-dombos vidékre, telepüknek a Laudonfalva nevet adták. 
    Újabb magyarok szándékoztak átjönni Moldvából. A létrejött falvakban már nem volt hely számukra, felaprózódott volna nagyon a föld. Így jött létre a minket érdeklő falu, Andrásfalva, Radóctól öt kilométerre északra, 1786-ban. Sokan úgy tartják, hogy ez a telep is Hadik Andrásról nyerte el nevét. Szép legenda, de lehetetlen. Mert nem lehet a császárról egy falvat elnevezni, a főparancsnokról meg kettőt. Ez minden udvari etikettet felborítana, pedig az akkoriban eléggé merev volt. De létezik egy másik legenda is, a falu nevének eredtéről: egy András nevű bíró vezetésével jöttek be Bukovinába. Nagyon szerette a nép, annyira, hogy hálaként a falut is róla nevezte el. Rövidesen megjelent egy csoport református is Andrásfalván, 1788-ban. Ezeket Raráncsa környékéről csalogatták be a faluba, és ők maradtak Bukovina történelme során az egyetlen magyar református közösség. Ezzel a magyarok telepítése Bukovinába véglegesen leállt. Miért is, ha ennyire sikeresen haladt? Ezek László János kéziratában megtalálhatók. 
    Lassan beindult az élet Andrásfalván. Mint máshol is, náluk is 1849-ben szűnt meg a jobbágyság. De hiába, mert már jóformán alig voltak földek: eladódtak, felaprózódtak a közmondásos szaporaság miatt. De élni kellett, menni kellett valamerre. Sokan közülük már „móduváztak” a 19. század derekán, több hónapos munkára szegődve el oda. Mások fuvaroztak, hosszú utakat bejárva. A bukovinai magyar népcsoport létezéséről az akkori magyar kormány semmit sem tudott a 19. század utolsó harmadáig. Akkor figyeltek fel rájuk és gondjaikra. Segíteni is szándékoztak rajtuk, de ez rosszul sült el. Nem ismerték a bukovinai magyarokat, de még a kitelepítésre szánt vidéket, feltételeket sem. Mégis, 1883-ban négyezer bukovinai magyar indult, inkább felbiztatva, mint a helyzettel tisztában, az aldunai vidékre. Egyetlen szóval lehet jellemezni ezt a telepítést: katasztrófa.
    És pörög a történelem filmkockája: Hertelendyfalva, Sándoregyháza, Székelykeve, gátszakadás, menekülés...
    Az emberáradatot nem lehet feltartóztatni Bukovinában. Így döntöttek az akkori illetékesek arról, hogy Hunyad megyébe is telepítsenek bukovinai magyarokat, az itteni, határmenti magyarságot megerősíteni. Az ötlet jó, dicséretes, csak elkéstek vele vagy 300 évet. De mindent „rengyivel”, mint mondták őseink.
                                                                                           
                                                                                        1. A beszélgetés
    Andrásfalva 1888. november vége. Szerényen húzódik meg a Szucsáva folyó partján, ebben a kora télben. Hideg a bukovinai tél, és hosszú is. Néha már októberben beköszönt, és még áprilisban sem távozik. Csendben, megdermedve él a falu. Mert él, látszik a lehelete, minden kürtő  szuszog. Semmi sem hallatszik, csak egy-egy fázósabb kutya vonítása. Valahonnan a távolból egy másik felel neki. Mintha néha megrezzenne a ház. Élő házak ezek, boronákból  készülve, dránicával  fedve. Talán a lovak kapálnak az istállóban, ezt érzi a ház. Öreg is már, hiszen több mint száz éves. 1786-ban épült, amikor a magyarok utolsó szervezett csoportja letelepedett Bukovinába. Kemény küzdelembe kerül akkor a megmaradás. Semmi sem várta őket, csak a puszta föld. Hónapokon keresztül földbe ásott kunyhókban, burdékban laktak, amíg a házak felépültek. De voltak földek. Aztán beindult az élet. Úgy beindult, hogy mára már túl sokan lettek. Már-már úgy tűnik, hogy elveszítik a sorssal való küzdelmet. A falu lakosának kétharmada földtelen, árendában dolgozik, móduvázik , éhezik, és el van adósodva. Ezt a telet is a jövői munkára felvett előleggel húzzák ki valahogy. Sok a beteg, de nincs pénz a radóci  orvosra. Kezelik őket az asszonyok, ahogyan még anyáiktól tanulták, de leginkább Isten kegyelmére vannak bízva. Akinek napjai vannak, az megél, akinek nincsenek…
    Csobot Antaléknál, a bírónál, csak a kisházban pislákol a pakuralámpás . Öten ülik körül az asztalt, nagybajuszú, csontos emberek. Megszívta őket a munka és a gond. Most is inkább gondolkodnak, el vannak mélyedve, mint beszélgetnek. Meleg van a szobában, pedig csak kocsánnyal fűtenek. Még a mejjest is levetették magukról. Két gyermek mocorog a kuptoron  Ambarus és Borbála, már csak ennyi maradt itthon. Erzsébet most egy hete ment férjhez. Béla, Médárd és Vilmus már kicsi korukban angyalok lettek. Rozália és Anna, a nagyobbik leányok már régen a maguk házánál vannak.
    Az asszony a széken ül, messze az asztaltól. Kendője a szemébe van húzva, ingadozik előre-hátra, úgy tűnik, hogy rögtön lefordul a székről. Pedig figyel, nagyon figyel, csak éppen nem szólhat bele a férfiak beszédébe. 
    Elsőnek Csobot Anti szólal meg:
    -Tuggyátok, hogy minek jöttünk essze. Azért híttalak, met a tennap levelet kaptam Déva polgármesterétől, Issekutz Antal úrtól. Tavaszra várnak münköt. El kell határozzuk, hogy mit fogunk csinyálni. És ki fog elmenni. Itt nem maradhatunk, de úgy sem akarok járni, mint a mehinkek az Al-Dunánál vagy Gyorokon. János! Hányan hóttak meg a Duna áradásánál?
    „Szepi”  Jani összehúzza magát, és úgy felel: 
    - Nem lehet tudni. Van olyan, akit még máig sem lelének meg. 
    - Igen, folytatja Csobot Anti, elmentek egybe, most meg szét vannak szóródva, mint a pelyva. Egyesek Gyorokra mentek, mások visszajöttek még szegényebben, mint elmentek. Déván elakada vagy 5-6 család. Azok most egy majorban vannak, családostól, gyermekestől, lovastól együtt. Nekik es csak a tavaszra ígértek földeket, addig a város kegyelemkenyérén élnek. Van valami hír felőlik?
    - Biztatnak, hogy mennyünk, de csak fél szájjal, mondja Zsók István, 
    Ismét Anti veszi át a szót:
    - Legjobb lenne személyesen meggyőződni az ottani dolgokról. Nem úgy, mint elmene Balogh Gergé 1887-be Balogh Péterrel és Ömböli Samuval. Ezek fődes, gazdag emberek, nem tudom métt kellett mennyenek. Több kell nekik, nem laknak jól soha. De ők csak Déva határáig mentek, még a polgármestervel sem álltak szóba. Ott bémenének egy kocsmába, valami Szántóhalma nevű faluban, ittak egy jót, kérdezősködtek egy cseppecskét, majd másnap elindulának vissza. Nem nezték meg a megígért fődeket, azok kövérségit, az erdőt es csak messzünnett látták, azt sem tutták, hogy hova lesznek a házak felépítve. Úgy gondolták, ha őket Balogh Gergé vezeti, akkor rezesbanda fogja várni a város határában. Nem várta őköt senki, és nem es láttak semmit, csak a dévai várat messzünnet és a szántóhalmi kocsmát bejürről. Hogy a súly essen beléjik, szalasztotta el Anti a száját. A múlt tavaszkor én künn vótam Kásler Péterrel, de azóta a dógok sokat változhattak. Elmennék én esmét körülnézni, de szúr a mejjem. Istány, te jobban látnád a dolgokat, és nem vagy hebehurgya. Ahogy az eszterhéj megcsorran, el kéne lovagolj Déváig. Egyedül hamar megjárod az utat, két héten belül meg es jöttél. Nezd meg jól, hogy mit ígérnek nekünk, és mi az, amit kapni fogunk. Hol lesznek a házak, van-e víz a közelben, mejen a széna. Merre ígérnek fődet-erdőt, és mennyit? Mejen a főd tartalma? Hogyan lesz a házakkal, épülnek-e? Megkérdezheted az ottaniakot, hogy mejen az éghajlat. Mindent-mindent szimatolj meg. Nem indulhatunk neki vaktába! A jövőnkről, a gyermekeink jövőjiről van szó.  
    - Elmenni elmehetek, de nem magamra - felel István.  A besztercei erdő veszélyes még nappal es, nemcsak éjjel. Több ott a kétlábú állat, mint a négylábú. Anti, idáig hányan vagyunk, akik feliratkoztak és mennének?
    - Vóna vagy ötven család, körül-belül 300-an. Sok a puja, sóhaj egyet Anti. Jóska - szólítja meg az istensegítsi Lovász „Csoppa” Jóskát – nálatok mi a helyzet?
    - A mehinkek még nem erőst szedelőznek. Onnat alig fog lenni vagy négy-öt család. Pedig ott es mán helyszűke van, ami a fődeket illeti. Ezek megejedének az al-dunai pacilástól. Aztán a plébánosunk, László István sem erőst erölteti őköt. Világot látott ember a tisztelendő úr, hallgatnak reja a falubeliek. Erőst szegény és reménytelen kell legyen az, ki csak úgy nekivág az útnak.
    - Hallgassatok rejám - veszi át a szót Csobot Anti. Télen nincsen annyi dógunk, körül kell jól nézni. Mit vihetünk magunkval, mit lehet áruvá tenni. Mindent elvinni úgyse lehet, de a gazdasági eszközöket, esetleg bútort, osztovátát, azt vinni kell. Az út es hosszú lesz, met a tehenek nem bírják a lépést a lovakval. Pedig ezeket a jó svájcer  teheneket nem lehet itt hagyni. Magot es kell vinni, új életet kezdeni. Élelmet, amíg az első termést learatjuk. Nem olyan eccerű a dolog. Volt szó arról, hogy a kormány vagy a telepítő bizottság szerez néhány marhavagonyt a MÁV-tól a bútorokat elvinni. Akkor csak Hadikig kéne elvinni a nagyját. Tuttok valamit erről?
    Egymást fürkészve keresik a választ. Serceg a lámpa, valószínűleg felöntötte a zsidó az olajat. Aztán nagy későre megszólal „Diszke”  Gyuri.
    - Hát ígérni ígértek, de félős, hogy csak az ígérettel maradunk. Nem először esne meg velünk.
    István komoran néz maga elé, de most felemeli tekintetét, és a távolba néz, mintha onnan keresné a választ:
    - Bizony nem, mondja. Az eltelt száz év alatt csak addig vótunk jók, amíg dógozni tuttunk. Aztán eldobott mindenki, mint egy rossz kapcát. Az indulás es nehez lesz, nemcsak az érkezés. Az emberek félnek mindent pénzzé tenni, hátha vissza kell majd jönni. S akkor mire jönnek? Készpénz nélkül pedig nincs hova menni. Ha egyszerre többen adják el a gazdaságokot és a kevés földjüket, akkor hamar megjelennek a kupecek, akik leverik az árakat. Gyakorlatilag csak elkótyavetyélnek mindent. Sok haszon nem lesz belőle. Ha pedig rejabízzák valakire a gazdaságot, akkor nem lesz készpénzük. De ki tudja a megbízott es hogyan fog ügyelni a házra? Sok szerződés nem lesz, az emberek közül kevesen tudnak írni-olvasni. Bármit aláírathatnak majd velik. Kölcsönt-hitelt pedig senki sem fog kapni, aki elmenyen. Tudjuk mi lett a rusztikállal , sokan még ma es fizetik az apáik kölcsönét.
    Hallgatnak egy rendet, csak a kocsány pattan egyet - egyet a kuptorban . Végül Jóska szólal meg:
    - Egyelőre haggyuk ennyibe. Hosszú a tél, lehet még gondolkozni. Anti, te írjál választ Déva polgármesterének, met úgy illik. Valamit csak kifundálsz , nem azért híjnak téged „eszesnek”, hogy ne találj választ. Csak légy óvatos. Na – fordul Jóska felé - szedelőzköggyünk, én lassacskán indulnék, met így es belételik vagy három fertály óra, amíg hazaérek. Mán a lovam is öreg, nemcsak én.
    - Most melyik lovad van?- kérdezi Zsók István.
    - A Fótos. Kiszolgált, öreg, de hűséges állat. Még az orosz-török háborúban es tyiriáztam  vele. Akkor még jóformán négy éves csitkó vót. Most mán bétőtötte a tizenhatot. De azétt még Déváig elvinne, mégha lassabban es. Meg lehet bízni benne, sose fordított hátat nekem. Igaz, én se neki.
    - Vegyétek a mejjeseket  és a bundákat, menyek addig kihozom a lovat az istállóból, indul Csobot Anti, a házigazda.
Szedelőzködnek a vendégek, öltöznek. Az asszony nem ad életjelt magáról, de azért búcsúzóul odaköszönnek neki:
    - Isten áldja Erzsók!
    - Álgyja meg, jön halkan a válasz, mintegy jelezve ezzel az asszony, hogy mindent hallott az elmúlt órák beszélgetéséből. 
    Ahogy Anti kilépett a házból, Bundás elvakkantotta magát, de nem hagyta el a meleg kalibát. Azonban a vendégeknek morogni kezdett. Jön Anti, vezeti a gőzölgő lovat.
    - Jól viszi a kutyád Anti!- szól „Szepi” János.
    - Métt te?- rezzen fel Anti.
    - Met neki jó gazdája van. Nekünk csak rossz gazdánk van, és még rosszabb hitelezőink. Azétt van a falu háromnegyed része eladósodva. Hogy a móduvai bojárokat ne es emlegessem- szögezi le a szomorú valóságot János.
    Kiérkeznek a kapuba, még egyszer kezet fognak. Ki-ki elindul hazafelé: Lovász Jóska Istensegítsbe, Zsók István, „Diszke” Gyuri és „Szepi” János pedig végig a nagyúton, mindenki a háza felé. Anti is beindul a házba. Becsukja a kiskaput, és egyet fordít a kulcson, de a zárba hagyja. Félúton a ház felé megáll, és felnéz a csillagos égre: tiszta, elmélkedik: látszanak a csillagok, holnap is hideg lesz. Amott a Göncölszekér. Vajon az én szekerem rúdja merre fog állni?- kérdezi önmagától Anti. Ej, hessegteti el magától a gondolatot, minek fürkészni az Isten terveit? Úgy is az ő kezében vagyunk mindannyian, nyit be Anti a meleg pitvarba. 
                                                                                          2. Vasárnap
    Vasárnap van a faluban, advent első vasárnapja. Már régen elhallatszott az első harangszó, mind a református, mind a katolikus templomban. Azonban úgy néz ki, hogy a falu nem ébredt fel. Dermedt minden és fagyott, akárcsak az ereszekről lelógó a jégcsapok. Pedig régen megmozdult a falu. Elsőnek a gazdák keltek fel, az állatokat ellátni. Azokat etetni és itatni kell. Következő útjuk a fészerbe vezetett, ahonnan fát és forgácsot vittek be a házba. Ott már az asszonyok forgolódnak. Akinek kicsije van, az megszoptatta és tisztába tette, majd begyújtott a kuptorba. Elő kell készíteni az ebédet, hogy megfőjjön mire hazaérkeznek a templomból. Majd a kicsiket kell öltöztetni, akik a nagyokkal együtt a templomba mennek. Közben valamit falni is kell, reggelizni. Valaki a családból mindig otthon marad, ügyelni a tűzre, ebédre. A leányos házaknál a legnagyobb férjezetlen lány, ahol pedig nincs lány ott egy nagyobbacska fiú. Máskülönben csak a betegek és a bubák  maradnak otthon. De az utóbbiak közül is néhányat az anyák pókaribancba  pakolnak és elviszik őket a templomba. Közben előkerülnek a szekrényekből a vasárnapi ruhák. Leakasztják a szegről az ünneplő csizmákat is. Kiveszik belőlük a kaptafákat, majd kezdődik a suvickolás . Olyan kell az legyen, mint a tükör, másképp hamar megszól valaki a faluból. Mire a második harangszó elhallattszodna, a falu népe már az utcákon van. Egyesek a Gyatyaszár utca felől, mások a fratóci út felől, ismét mások az Újfaluból közelednek a falu központja felé, mert ott helyezkedik el egymástól nem messze mind a két templom. Közben lassacskán kialakulnak a férfi-, női és gyermekcsoportok. Mire a harmadik harangszó is elhallatszik, megtelnek a templomok. 
    A katolikusoknál Kubassek János a plébános. Már szinte tíz éve annak, hogy a faluba kihelyezték. Nem magyar eredetű pap, de elég jól beszéli a nyelvet. A férfiak, székely szokás szerint, a jobb padsorban foglaltak helyet, az asszonyok a bal oldalon. A gyermekek helye az első padokban van. Nincsen senkinek kijelölt helye, de családok és rokonságok szerint ülnek a padokban. Csendben, rendben folyik a szentmise. Zsók István szikár alakja még ülve is kimagaslik a többi közül. Testben jelen van, de lélekben messze jár. Az elkövetkezendő úton, a maroknyi székely sorsán töpreng. Közben sajátságos fohász szakad fel lelkéből: „Istenem, Te mindig velünk voltál, sohasem hagytad el maroknyi népedet. Jelölj ki egy csillagot nekünk, amelyet kövessünk! Mutasd meg a helyes utat, melyen népednek menni kell. Ne hagyj elveszni Istenem, egyedüli reményünk és bizalmunk csak Benned van!” 
    El van nagyon mélyedve, csak arra észlel fel, amikor a plébános az utolsó áldást osztja: „A szentmise áldozatot bemutattuk, járjatok békével! Istennek legyen hála!”- válaszolja egyhangon a nép. Mise után leghamarabb az asszonyok tűnnek el. Sietnek haza, az utolsó simításokat végezni az ebéd körül. A gyermekek, fiúk-leányok, összekeverednek, és hócsatába kezdenek. A férfiak csoportosan álldogálnak, nem sietnek. Még beletelik egy jó fél óra, mire az ebéd meglesz. Külön van egy fényesebb csoport, ez a nagygazdáké. Bár kevesen vannak, sok földdel rendelkeznek. Mindkét csoport férfi az „útról” beszél, de mindenki másképp. A nagygazdák nem igen mennének, csak abban az esetben, ha még több földet kapnának, mint amennyi Andrásfalván van nekik. A szegényebbje már holnap indulna, ha jobb élet ígérkezne nekik. Mert az ő helyzetük itt kilátástalan. Az előző este Csobot Antinál lezajlott beszélgetés eredményét nem ismerik, így most jó alkalom kínálkozik valami híreket megtudni. „Bada”  Ambarus és „Csakir”  Vilmos közreveszik Zsók Istvánt:
    - Istány, van-e valami új hír Déváról?
    Istvánnak nem igen akarózik sokat mondani, mert jól ismeri az emberi természetet. Nem egyszer megjárta már, hogy a szavait kiforgatták. De mégis mondani kell valamit, mert a titkolózás sem jó. Akkor azt gondolnák az emberek, hogy valami rejtett tervei vannak. 
    - Vóna valami, mondja, a napokban érkezett level Csobot Antinak Déva polgármesterétől, Issekutz Antaltól. De métt nem kérditek meg Antit, a bírót?
    - Anti merre?- kottyan bele egy másik hang a csoportból.
    - Nem érzi jól magát, kissé gyengélkedik. Haza elegélt - mondja halkan István.
    - Azért ment el hamar, hogy ne mongyon semmit nekünk, szúrkálódik „Bukutár”  Gergé.
    - Emberek, ne vádoljatok senki. Még el sem indultunk, és tü mán vitatkoztok. De ti mit csináltatok idáig? Van valakinek 1500 korona készpénze, hogy a jövő héten indulhasson? Nincsen, válaszol István magának. Nem lehet a dógokot elhamarkodni, met úgy járunk, mint az előttünk levők. Ami a polgármester levelét illeti, elmondhatom nektek, hogy mi van benne. Ígéret van arra, hogy kincstári házakat fognak nekünk felépíteni. De nem hinném, hogy több lesz, mint harminc. Sok föld ott se lesz, de van honnan szaporítani. Csak akkor erdőt és nádast kell irtani. Azt es elmondhatom, hogy ügyünk mellett csak a dévai Issekutz Antal és budapesti Szathmáry György állnak, mások inkább csak hátráltatják. Tudjátok, hogy Vajdahunyad es szóba jöve, mint telepítés. Az ottani polgármester, Schaffer Ödön pedig egyenesen ellene van annak, hogy székelyek telepedjenek a városba. Ő inkább németeket vinne a városba, nem magyarokat és szegényeket. Szó ami szó, van elég gond és baj, nem kell még tü is heregjetek egymás között.
    - Ki ítéli majd, hogy ki fog menni?- kérdi „Papusoj”  Jóska. Met mindenki nem mehet.
    - Összeállunk majd egy páran és alakítunk egy bizottságot. Szerintem elsőknek a legszegényebbek és a sokgyermekes családok kéne mennyenek. Azok, akiknek a legnehezebb itt az élet - válaszol István.
    - Nem lesz abbó’ semmi, csattan fel „Luka”  Feri. Meglássátok, hogy a nagygazdák kilöknek münket a telepítésből.
    - Ki es, bólogat István, ha tü mán az elejin így kezditek, ahelyett, hogy egy cseppecskét esszefognátok.
    - Czikó  emberek! - vág közbe „Finnya”  Boldizsár, ne roncsuk el a vasárnapot. Tavaszig még sok van, addig meg es halhatunk. Gyertek a korcsumába, igyunk egy fél fertály  pálinkát ebéd előtt. Inkább beszéljünk a disznyókról. Mahónap eljő azoknak es az ideje. Most egyszer az a fontos, hogy a Kis Jézus születése előtt füstre kerüljenek. Élnünk kell.
    Elindul a csoport, egyesek le-leszakadoznak belőle. Másik mennek a zsidó kocsmája felé. Vitatkoznak tovább. Sok az okos Andrásfalván, állapítja meg Zsók István. Mi lesz velünk, ha már most így kezdődik?   
                                                                                             3. A csapás
    Lassan, de biztosan múlik az idő. Elteltek a karácsonyi ünnepek, el a Vízkereszt is. Már március elején vagyunk, a Nagyböjt első hetében. A táj még mindig fehérben van burkolózva, fagyos, de már hetek óta nem havazott kitartóan. Igaz, az eszterhéj  sem levezik még. Folyik a mindennapi, egyhangú téli élet. Az állatok ellátása napjában háromszor, fahasogatás, behordás. A gyermekek is járnak iskolába, de nem mindegyik. Szegények a szülők, nem mindenkinek telik, hogy bakancsot vásároljon gyermekeinek. Van úgy, hogy hat-hét gyermeknek három pár bakancsa van. Így az megy iskolába, aki hamarabb felkel, vagy akinek fontosabb leckéi vannak. Legalább ők tanuljanak meg írni.
    Csobot Anti jegyzi, válogatja a jelentkezőket: Csíszer Anti, az öreg, öt gyermekkel, idősb Dávid Gergé ugyancsak öttel, Kovács István, Kásler János, Palkó János, Sebestyén György és Sebestyén János hat-hat gyermekkel, Zsók Ferenc hét élettel, és a lajstrom folytatódhatna. Így írja a neveket, de mindegyik mellé odateszi zárójelben a ragadványnevét is. Nagyok a családok, valahogy meg kell őket különböztetni.
    Azonban mindig összetűzésbe kerül a falu nagygazdával. Közülük is többen kitelepednének, de csak abban az esetben, ha még több földhöz jutnának, mint amennyi Andrásfalván van nekik. Hiába olvasta fel előttük Anti az Issekutz polgármester levelét, melyben arról tudósít, hogy mindenki 10-15 hold földre jogosult, attól függően, hogy milyen nagy a családja, hány gyermek kér enni. Nem úgy lesz az, biztatják saját magukat a nagygazdák, majd nekünk is osztanak 15 hold földet, aztán még vásárolunk mellé. Van pénzünk elég, verik a mellüket. A baj ott kezdődik, hogy mindenki kezdett levet írni Déva polgármesterének: a gazdagok is, a szegényebbje is. Aki nem tud írni, az irat mással. Anti tud a levelekről, de nem igen ismeri azoknak tartalmat. Már csak abban reménykedik, hogy kezdte eléggé kiismerni Déva polgármesterét: 66-ik évében jár, megfontol, becsületes örmény ember, aki a magyar szabadságharcban is kockára tett életét. Igaz, csak mint őrmestert szerelték le Világosnál, de maga a tény, hogy harcolt egy más nemzet ügyéért sokat elmond. 
    Lassan a nap kezd nyugovóra térni. Bár hosszabbak lettek a napok, azért még korán sötétedik. Hiszen csak alig van március eleje. 
    Zsók István felveszi mejjesét, és indul kifelé a házból. Még egyszer el kell látni az állatokat, aztán reggelig nincs velük gond. Megszokott ösvényen jár a hóban, a pajtához, az istállóhoz. Vesz egy félkézkast,  tesz bele néhány cső terebuzát.  Ez beadom a gőjének,  szórakozzon vele egy kicsit. Tőle lesznek az idénre malacok. Vajon azok hol látnak napvilágot? Andrásfalván-e, vagy Déván, gondolkodik a gazda. Már befele tartana a házba, amikor beront a kiskapun „Krica”  Jóska fiacskája:
    - Istány bá, Istány bá - lihegi- jöjjön hamar át Csobot Anti bácsiékhoz, met nagy baj van!
    Ránéz megfontoltan István, figyeli a kipirosodott gyermeket. Tudja, hogy ezek mindig túlozni szoktak. Azért mégis rákérdez:
    - Mi van Jóskacska, ég a ház?
    - Nem ég Istány bá, de lehet jobb lenne, ha égne. Anti bá haldokol!- fújja el egy szuszra a gyermek mondanivalóját.
    István nézi a fújtató gyermeket, és érzi, hogy remegni kezd a térde. De még most sem hisz neki:
    - Gyermek, engem ne átassál , met odaadlak az első cigánynak, hogy tegyen a zsákjába s vessen a Szucsávába! 
    - Azt sem bánom, ha odaad Istány bácsi, csak jöjjön szeribe - azzal fordul a gyermek, és elrohan. Még a kiskapu is nyitva maradt utána. 
    István sem gondolkodik többet, csak úgy mejjesben indul az Antiék háza felé. A házba sem szólt be, az asszonynak. A szürkületben még jól lehet látni, messziről észreveszi István, hogy egy kisebb csoport áll az Antiék háza előtt. Igaza lehet a gyermeknek, csap bele a felismerés, ennyi ember nem gyűl össze hiába. Tapossa a csikorgó havat, közben zavarosan keringenek agyában a gondolatok: Anti negyvenhat éves. Az otthon maradt gyermekek közül Ambarus 14 éves, Borbála, a leányka csak nyolc. De mi történhetett? Most nincs kórság a faluban, még nagybeteg is alig. Antinak néha szúrt a melle. Ez volna az oka? Közeledik lassan a csoport felé, kezdi az embereket felismerni. Ki örményes bundába , ki muntyán bundába , de mindenkinek kucsma a fején: „Bada” Ambarus, „Bitang”  Márton, „Cseszle”  Jóska, „Hókistán”  Mátyás, „Csonka”  Gergé, „Olajos”  Jóska, „Totyózsi”  Anti de ott toporog „Diszke” Gyuri és „Szepi” János is. Halkan suttognak, majd ahogyan István odaér, elhallgatnak az emberek.
    - Aggy Isten! - köszön István.
    - Aggyon, válaszolnak halkan, és hallgatnak tovább, figyelik a csizmáik orrát. István vár valami magyarázatot, de csak a lehajtott fejeket, sovány és gondterhelt arcokat látja. Benéz az udvarra, ott senki sincsen. De az egész ház ki van világítva: ég a lámpás a nagyházban is, a kicsiben is. Már ez sincs rendjén, szorul össze az István szíve, mert télen mindenki spórolni szokott. Végül nem bírja szó nélkül, halkan csúszik ki belőle a szó:
    - Mi lett? – várja a választ, de senki sem felel. Az emberek egymásra néznek, mindenki a másiktól várja, hogy szólaljon. Végül erőt vesz magán „Cseszle” Jóska, és mintegy magának beszélve kezdi:
    - A délután Anti átal ment a korcsumába, egyet verni a lapot. Így mondják azok, akik ott vótak. Majd egy idő után kezdték reafogni, hogy csal. Pedig Anti sose csalt vagy hazudott. Észrevehette azt es, hogy keresi más a bajt. Átláthatott a szitán, hogy nem a kártya a baj, hanem a kitelepítési lajstromok. De nem akart kötekedni, annál okosabb volt. Elhatározta, hogy abba haggya a lapot, és hazamenyen. A korcsumától vagy ötven lépésre találta meg az árokban a „Karuca”  Gergé fiacskája, mikor az apja egy pácskáért  kűdte az ivóba. Védhette magát Anti, de nem bírt a túlerővel. Majd szóltak a feleséginek, Erzsébetnek, és a fiának, Ambarusnak, hogy vigyék haza. Sok nyom van ott a hóban, a kerítéslécekből is kitéptek egy párat. A szomszédok nem hallottak kiabálást, csak a kutyák ugatását. De nem mentek ki, azt hitték, hogy valami kéregetők járnak.
    - Hogy áll a szénája?- kérdezi István.
    - Rosszul, mondja „Bada” Ambarus. Nagy dolog, ha megéri a reggelt. A keze el van törve, de az nem életveszélyes. Azonban sok ütést kapott a feje. Mintha mind azt célozták volna. Mi lesz most Istány, ki veszi át a telepítést?
    - Elválik, mondja határozatlanuk Zsók István. Egyelőre lássuk, hogy mi lesz Antival. Elment-e valaki a radóci doktorért?
    - Nem, rázza a fejét „Csonka” Gergé. Antinak már a doktor nem használ. Pap kell neki.
    - Hát annyira van?!-ijed meg István, de nincs ideje sokat gondolkodni. A házajtó megnyílik, és kiszól az Anti fia, Ambarus: 
    - Estány bátyám megjött-e?
    - Ihol né - felelnek többen.
    - Jöjjön, hívja Ambarus, édesapám híjja. 
      1889. március ötödikét írunk.
                                                                                        4. Szóbeli végrendelet
    István belép a kisházba, és leveszi kucsmáját. Nem köszön, nem is veszi számba senki, hogy a házba lépett. Mindenki el van foglalva. Körülnéz. Erzsébet az egyik sarokban áll néhány asszonnyal, az egyik közülük Trézsi, a bábaasszony. Elhívták, hátha tudna valamit az Antal bajára. De úgy néz ki, a feladat meghaladja erejét. Erzsébet a fejkendője csücskéjét rágja. Dühében-e, vagy fájdalmában, fordul meg az István agyában. A két gyermek a kuptor mellett áll, figyelik a felnőtteket. Időnként a füttőbe  dobnak egy-egy csutikát. Közben lopva pillantanak az apjuk felé.
    István is arra tekint. Anti fekszik, de látszik, hogy nagy baj van, az ágyi gúnya  is véres. Szeme a távolba néz, olyan, mintha nem is lenne jelen. Csak a mellén levő takaró mutatja, hogy él. Fel-alá mozog, de lassan. Minden mozdulatot az Anti melléből feltörő sípolás kísér. Szemei karikásak, beesettek, az egyik meg van kékülve. A füléből vékony vércsík ereszkedik alá, szája is be van hasadva. Fején több helyen dudorodás látszik, vizes borogatást tettek rá az asszonyok. Ambarus, a fiú, odamegy apjához:
    - Édesapám, megjött Istány bátyám, suttogja halkan neki. Megrebben az Anti szeme, mintha félútról, a túlvilágról indulna visszafelé. Látszik, hogy mondani készül valamit, mellén a takaró gyorsabban kezd fel-alá mozogni. Nagy erőfeszítéssel elfordítja fejét, Istvánra néz.
    - Pockoljatok egy cseppecskét fejjebb, sóhajtja végre, majd haggyatok magamra Istányval. Megpihen, mert sok erejét elvette ez a pár szó. Közben mindenki távozik a szobából, csak Istvánnal maradnak kettesben. Nézi Istvánt, éget a szeme. Mintha minden tudását át szeretné adni neki. Már régen eldöntötte: István fogja tovább vinni az ő megkezdett munkáját. Jobbat, higgadtabbat, megfontoltabbat nehéz lenne találni a faluban. Az embereket is jól ismeri, mindenkinek az ügyes-bajos dolgában otthonos. És ami a legfontosabb, Issekutz polgármester is megbízik benne. Sokat emlegette neki Istvánt, mindig mondta, hogy neki az a jobb keze. De azt is érzi Anti, hogy az ő órái, percei meg vannak számlálva, sok ideje már nem maradt hátra. Az összetört ember Istvánra emeli szemeit. Már csak ott van élet benne, a szemeiben. A teste csak egy ribanc . Nézi a mellette álló férfit, és öröme telik benne. Talán élete utolsó öröme, villan át az agyán. 
    - Húzz magadnak egy széket Istány, és ülj le. Van egy pár olyan dolog, amit meg kell mongyak neked. És meg es szeretnélek kérni valamire. Ahogy a dolog kinez, most lesz ez utójjára.
    - Ne húzd a harangot Anti, amíg nem muszály. Inkább mondd el, hogy ki vert meg ennyire. És mi volt az oka?- kérdezi István.
    - Az nem számol, nem én vagyok fontos. Majd eljön az ideje annak es, és meg fogjátok tudni, hogy ki és miétt kötölőzködött. De neked mától fogva más dógod lesz, suttogja Anti, és kissé megpihen. Majd erejét összeszedve tovább folytatja:
    - Az egész telepítési ügyet te kell átalvedd! Nem!- emeli fel hangját, mert látta, hogy István szólni készül. Ez már el van határozva. És ne visszakozz. Nem magadétt, hanem a fajtádért, ezétt a maroknyi székelyért kell megtedd. Téged az Isten es arra választott, hogy néped vezetője legyél. Nem lehet visszakozni, ezt meg kell tenni. A tálos  fiókjában van minden levél, miket Déváról kaptam. Azokat Erzsók átadja neked, mán meghagyogattam neki. Olvasd el őköt mind, hogy tisztán lásd az elmúlt év eseményeit. Ott van a lista es, hogy eddig kiket neztem ki a telepítésre. Úgy nez ki, ez a lista lett a végem. Talán nem mindig jó becsületesség. De én mán nem tudok más lenni. Van úgy, hogy az igazságtól bétörik az ember feje. Hát nekem úgy bétöre, hogy meg sem maradok. Sok gazdagnak nem tetszik, hogy újabb telepedés van készülőben. Félnek, hogy elesnek az olcsó és jó munkaerőtől. Tavasz van mahónap, el kell menny Dévára. Végy magad mellé néhány embert, és két hét alatt megjárjátok. Illik es, hogy személyesen elbeszélgess Issekutz Antal polgármester úrral. Te es indulsz telepedni, de én azt mondom, hogy légy az utolsók között, várd ki a végit. Maradj Andrásfalván addig, míg az utolsó telepedni induló es ki nem hajt a faluból. Ha te az elsők között elmész, akkor itt felborul a rend. Déván van ki rendezze a dolgokat, ott van a polgármester, emberei vannak erre. De itt, Bukovinában? Lefoglalod te es magadnak a telkedet Déván, de utójára mensz el innet.
    Elfáradt Anti, a feje visszahanyatlott a párnára. Nehezen, kapkodva szívja magába a levegőt, fújtat nagyon a tüdeje. Hallgatnak mindketten: István a rábízott dolgokon, Anti azon, hogy valami nem felejtett-e ki a mondanivalójából. De nagyjából elmondott mindent, a többi pedig le van írva. István majd eligazítsa a dolgokat. Ügyes ember. Azonban Istvánban szúr egy gondolat, mint a szú a fában.
    - Anti, az nem létezik, hogy te valakire ne üsmertél volna rea azok közül, akik neked estek. Legalább egyet híjjjál meg nekem - kéri!
    - Istány, ha én elmondom neked, hogy kik vótak, akkor sohase lesz dévai telepítés. Néha nem jó sokat tudni, elégeggy meg ennyivel. Majd idővel kitudódik minden. De neked most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy a telepítésvel foglalkozz. És ügyejj magadra, vigyázz minden szavadra és lépésedre, ha úgy nem akarsz járni, mint én. Mert olyanok es áskálódnak, akikre te nem is gondolsz. A gyors meggazdagodás reménye sok embernek elvitte az eszit, sokat megrészegített. De te maraggy józan. Úgy foglalkozz minden egyes telepes ügyével, mintha a te saját ügyed lenne, mintha a saját családodról lenne szó. És akkor nem lesznek bajok, legalább is nagy bajok. Mert hogy mindenki elégedett legyen, az úgysem fog megtörténni. Soha! Erőlködve próbálja ép kezét Istvánnak nyújtani. Félúton találkozik a két tenyér. Kérges mind a kettő a sok munkától. A jövőt nem lehetne belőlük kiolvasni, de a múltról sokat tudnának mondani. Gyengéden kezet fognak, hogy utoljára. Majd Anti megszólal:
    - Küdd bé az asszonyt és pujákot. Még eccer akarom őköt látni ebben a világba, érzi Anti a közeledő véget. Egymásra néz a két pár szem, és hosszasan elidőznek. Sokat el tudnak a szemek is mondani, csak legyen, aki azokat megérti. Ezzel a hosszas szembenézéssel, Anti az utolsó simításokat végezte el a végrendeletén. Megfelelő emberre találtam Istvánban, nyugodt bele sorsába.
    1889. március 9. 
    Csendben zajlott le az Anti temetése. Sokan voltak jelen, talán még a gyilkosok is. Halál okának az anyakönyvbe az íródott be: „Acibes dorsalis”, vagyis gerinctörés.
    A tél szekerének rúdja már kifelé állt, de a föld még fagyott volt, alig lehetett gödröt ásni. Ahogy a koporsón dübörögtek a fagyott gajak,  úgy dobbantak Istvánban is a gondolatok. Dévára kell mennem, még a tavasz beállta előtt. Ez most a legfontosabb, döntötte el.
                                                                                                            5. Déva 
    Március közepe táján elindult István harmadmagával Dévára. Útjuk Vátradornán, Besztercén, Kolozsváron, Gyulafehérváron át vezetett Déva felé. Eleinte azon gondolkodtak, hogy gőzössel-e, vagy futó gőzössel  menjenek, de aztán úgy döntöttek, hogy jobb, ha lóháton teszik meg az utat. Igaz, lassabban érnek célhoz, de többet látnak, olcsóbb és nincsenek helyhez és időhöz kötve. 
    Szászváros határából már meglátszottak a dévai vár romjai. Kereken negyven esztendeje, hogy felrobbant, elmélkedik István. Vagy netán felrobbantották? Mind a mai napig nem sikerült eldönteni. Már legendák is kezdtek keringeni a vár tönkremenése körül. Ki tudja, hol az igazság, és kitudódik-e valamikor? Ez is olyan, mint az Anti halála. Rebesgetések, célzások vannak, biztos bizonyíték azonban még semmi. De majd előkerülnek azok is. Közben jobbra az Arany falu mögötti Kenyér-hegy is előtűnik, majd a város, Piskitelep. Nocsak, lepődik meg István, a bánhoff  meg a vasútvonalak szinte olyanok, mint Hadikfalván, otthonosítja magának a tájat. Most tizenöt éve, 1874-ben fordult meg először Déván, a négyes határőrezrednél. Sokat változott a táj azóta, vonja le magának a következtetést. Piskitelep után Sárfalva következik, majd a Szent-András nevű falu. Vajon melyik korcsumáig jutott el Balogh Gergé? Állítólag itt létezik kincstári birtok a telepítésre. De milyen nagy, milyen a földek minősége? Hány család jöhet ki, milyen nagy családokat bír el a föld? Ki lehet Issekutz Antal és Szathmáry György, akik a telepítés mellé álltak? Több a kérdés, mint a válasz.
    István világot járt, olvasott ember, talán azért is választották meg több ízben Andrásfalva bírójának. Most leperegnek előtte azok a dolgok, melyeket valamikor Déváról olvasott egy kalendáriumban. Nevének eredete mind a mai napig nem dőlt el: egyesek szláv eredetűnek tartják, mások türk származásnak, ismét mások úgy gondolják, hogy román a neve. Igaz, vonja le a hasonlatot István, még az Andrásfalva nevének eredet sem dőlt el. Sokan úgy tartják, hogy Hadik Andrásról kapta nevét, de a nép körében az áll fenn, hogy az első bírótól, egy András nevezetűtől jött a neve. Déva sok történelmi eseményt megért az idők során. Átvonultak itt tatárok, törökök, de sokszor a magyar urak viszályának központjában állt. 1550 novemberében itt verte meg Enyingi Török János, hunyadi főispán Kászim pasa előhadát. Majd itt szenvedett rabságot Dávid Ferenc, Erdély első unitárius püspöke, s itt is halt meg 1579. november 15.-én. 1657-ben elfoglalta a várat a török nagyvezír. 1704-ben kuruc kézre jutott, de Csáky András háromheti ostrommal 1706-ban visszafoglalta. 1817-ben az ide látogató I. Ferenc. 1849. február 7-én Kemény Farkas seregét itt lepték meg a román felkelők, csak Bethlen megérkezése menti fel. 1849. május 27.-én a várat elfoglalta a honvédsereg, de augusztus 12.-én felrobbant, most csak a romos falai állnak. Augusztus 18.-án itt tette le a fegyvert Bem és Guyon seregének maradványa. Gazdag, nagyon gazdag Déva városának történelme.
    Lassan már Déva határában lovagolnak. Balkézt hatalmas nádast hagynak el. Csak nem ezt kell kiirtani? - döbben meg István. Jól kivehető Déva városháza, a polgármesteri hivatal hatalmas épülete, a református- és a ferences templom tornya. Valakitől meg kell érdeklődjék, hogy hol van a Sörház utca, majd az ottani major. Oda vannak ideiglenesen elszállásolva az Al-Dunától visszamenekült székelyek: Daradics Fábián, Dávid József, Erdős Gergely, Hompot Gergely, id. Sebestyén Antal, id. Sebestyén József és Szőts Imre. Ők képezik a magját a dévai telepnek, belőlük fog kicsírázni a bukovinai székelység Déván.
    Déva központjában megszusszannak a főtéren. Leszállnak a lovakról, felakasztják az állatok nyakába az abrakos tarisznyákat, és nézelődni kezdnek: Holtzer Károly, írja nagy betűkkel egy épületen. Mellette Szőts F. József, majd Hirsch testvérek, Issekutz Pál, Fehérkereszt Szálloda, Orient Szálloda, Lorstein Vilmos, Kroll Gyula. Hol lehetnek a magyarok, töpreng el István? Nézik a forgalmas várost: fiákerek közlekednek, számot nem tartva a gyalogosokhoz, utcai árusok kiabálnak, őket túllicitálják az újságkihordók, a mozgó reklámosok. Bizony, nézi István, itt nagyobb a forgalom, mint Andrásfalván. De a telep valahol a város széle felé lesz - bíztatja saját magát - ott csendesebb az élet bizonyosan. Közben valaki eligazítja őket, hogy merre található a Sörház utca.                                                         
    Lépésben érkeznek a Sörház utcai major udvarára. A nyeregből még le sem szállhattak, már egy nagyobb csoport, az Al-Dunától menekült bukovinaiak közül, körbefogta őket. Leírhatatlan volt a viszontlátás öröme. Nagy a zsivaly, mindenki egyszerre kérdezett és várt is feleletet: milyen volt az út, hogy vannak az otthoniak, mit csinálnak a szüleim, testvéreim, komám, sógorom…Vége-hossza nem volt a kérdezősködéseknek. Végül Hompot Gergé megelégelte az egészet, és véget vetett a dolognak:
    - Emberek! Haggyuk az utasokot legalább leszállni a nyeregből. Hosszú útról jöttek, fáradtak, éhesek, szomjasok, porosok. Egyszer lássuk el őket, rengyivel vegyük a dógokot, mint emberekhez illik, aztán lehet majd kérdezősködni. Belátják az emberek, hogy Gergének igaza van, lassan elcsitulnak. Segítenek a lovakról levenni az átalvetőket, lenyergelik őket, majd behajtják az istállóba. 
    - Csutakold le a lovakat, szól oda Gergé egy suhancnak. Megérdemlik, nagy utat tettek meg, alig pár nap alatt. Vessél eléjük valami zabot is.
    A fáradt utasokat bekísérik a majorba. Elékerül a pálinka, az asztalra szalonna, puliszka, mindenki hozna valamit, kedveskedni szeretne a vendégeknek. Némán figyelik őket, amint falatoznak. Azonban István tudja, hogy nekik fontos dolguk is van. Két falat között odaszól Gergének:
    - Valakit át kellene küldj a polgármester úrhoz. Értesítse, hogy megérkeztünk, és mondja meg neki, hogy holnap tiszteletünket szeretnénk tenni a méltóságos úrnál. Az idő sürget, nyakunkon a tavasz. Sokat nem időzhetünk nálatok, bármennyire is jólesik köztetek lenni.
    - Meglesz, válaszolja Gergé, és már intézkedik is.
    A falatozás végeztével, kezdődhet a kérdések özöne. Igyekeznek a vendégek mindenki kíváncsiságát kielégíteni, de ez szinte lehetetlennek bizonyul: nagyok a bukovinai rokonságok, csak egy szót mondani is mindenkiről képtelenség. El kellett mesélje a Csobot Anti halálát is. Majd elindultak a találgatások: ki, miért, hogyan?
    De Istvánéknek is volna feltenni való kérdésük. Tudta, hogy ezek az emberek személyesen élték át az al-dunai menekülést. Bukovinába csak hírfoszlányok jutottak, gyakran eltúlozva a dolgokat, így nehéz eldönteni, hogy hol az igazság. Inkább ez érdekelné elsősorban Istvánt és társait. Röviden, tömören teszi fel e kérdést:
    - Hogy volt az Al-Dunánál? Mondjátok el részletesebben!   
    Idősb Sebestyén „Potkány” Jóska  veszi át a szót. 
    - Tudjátok, hogy a kivándorlóknak legtöbbje szegény ember vót. A kormány és a társadalom segíccsége nélkül, a letelepített pusztaságon éhen haltunk vóna, ha a kormánybiztosság nem segél münköt a szükséges gazdasági eszközökkel. Majdnem egy fél évig természetbeli ellátást es kapánk: lisztet, sót, szalonnát, miegymást. Ez a segítség tette aztán lehetővé, hogy a kietlen pusztaságon megindulhatott az élet. A határ, ahova telepítettek, nemrég még a Duna árterülete vót. Az eke vasa csak úgy recsegtette a nád gyükerit és forgatta fel a szűzföldet. A település helyén egymás után épültek fel a földbeásott kunyhók, és rőzse kalibák. Rengeteg vót a kégyó és béka. Az utóbbiak, még az ételes tálakba es belemásztak, s nem egy családnál az undor betegséget csinyált. A nádasokban még nyáron es tartani kellett a farkasoktól, s szántás közben több farkaskölyköt agyonvertek. 
    A legnagyobb veszedelem azonban a szúnyogok milliói vótak, melyek még nappal es kénoztak embert, állatot egyszinten. A szúnyogcsípéstül kapott malárián küjjel még más baj es akada. Az emberek nem igen tudtak alkalmazkodni az éghajlathoz. Mü a hegyvidékhez vótunk szokva. Ott más a levegő, másak a nyarak és a telek es. Különösen a nyár telt el erőst nehezen. Amíg a hidegebb őszi napok bé nem kopogtak, a falu kétharmada ágynak esett. A nehézségek eleinte soknak elvették a kedvit és nyakukba vették a világot. Főleg a fehérnépek követelték az emberektől, hogy vigyék őket vissza Bukovinába, met ha nem, meghalnak itt. A tömeges visszavándorlás csak azon múlott, hogy nem vót, amire visszavándoroljanak. Az elkótyavetyélt vagyonka árát az út és a szükséges dógok bészerzése felélte. Így a jajgatók kénytelenek vótak maradni. Nehezen ment a munka es. Mü sokféle munkához valánk szokva, de nem a kubikoláshoz. Keveset es fizettek, csak annyit, hogy napjában egy kenyeret lehetett venni belőle. Mit jelent ez egy 7-8 gyermekes családnak? Semmit. Felfalják még mielőtt az asztalra kerülne. A második év mán könnyebben mene. Az emberek alkalmazkodtak lassan, saját termelésükből éltek már, ami a földműves embernél mindent pótol. A kormánytól építkezési anyagokat, deszkát, lécet, gerendát, fedőcserepeket kaptak. Megkezdődött az építkezés. A földből vert falak egymásután nőttek ki, és kerültek tető alá. A csinos házak és melléképületek sora kellemesebbé és megszokottabbá tették az életet. Már nem emlegették a moldvai “túrós málét”, s lenezték azokat, akik az első év nehézségei elől visszavándoroltak Bukovinába. 
    Az ottmaradt telepesek szorgalmasan kezdték művelni a földeket, ami jóléthez vezetett. Tuggyátok, hogy ennek a jólétnek a híre 1886-ban több bukovinai gazdát csalt ki e telepekre, a többi közé, akik szintén megtelepedtek, és munkához fogtak. A kormány gondoskodását illetően szomorúan kell megállapítanom, hogy a kivándorlók egy része, azt nem érdemelte meg. Egy-két év után otthagyták a telepüket s visszavándoroltak Bukovinába, a semmire. 
    1888. április második felében rohamosan kezdett emelkedni a Duna vizének szintje. Ez rémület töltötte el a lakosságot. A hatóságok és a falvak lakói, minden erőfeszítést megtettek a veszedelem elhárítására. Mérnökök vezetése alatt a lakosság éjjel-nappal dolgozott. Ahol észrevették, hogy a gát a legalacsonyabb, a rőzserétegek ezrei és a hatalmas szalmatáblák százai merültek a már a gát tetejét locsoló szennyes víz alá. Azonban minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Április 27.-én virradóra a Duna átszakította a gátat! Másfél méteres magasságban hömpölygött be a határba a víz Pillanatok alatt mindent elsöpört. A telepesek háromnegyed része vehette a koldusbotot és megindulhatott vóna kunyerálni. Csak nem vót kitől. Akadt sok olyan család, amely egy bétevő falat nélkül marada. De élni kellett, tehát megkezdődött a hulmik elkótyavetyélése. Tehenek, disznyók, szárnyasok, bútorok, ágy-, és ruhaneműk kerültek a kubini piacra. Az ár által nem sújtott, idegen ajkú községekbe hordtak bé minden hulmit. Szekeret, lovat kíméltek az eladástól, mert az első pillanattól világos volt az, hogy nincsen miből tovább élni, innen pusztulni kell, tehát legyen legalább, amivel megmozdulni, elmenni. Néhány hét telt bele, mire a víz megszállt és a határból visszahúzódott annyira, hogy az utak járhatókká lettek. És megindult a szomorú menet szélrózsa minden irányába. Annyira lerongyolódtak, és mindenből kifogytak, hogy alig volt mit szekérre rakniuk. A legszegényebbek a gazdákhoz és uraságokhoz szegődtek be béreseknek. Egy másik csoport, a Duna mentén felfelé vette útját, és a bácskai falvakban szegődtek el részes munkásnak. Azok pedig, akiknek még volt valakijük Bukovinában, hazafelé vették útjukot. Mü is hazaindulánk. Münköt Déva város polgármestere, Issekutz Antal szánt meg és tartott vissza. 37 családot gróf Sikronics fogadott, és a zsombolyai birtokára helyezte el őket. A lerongyosodott embereket, családtagjaikval együtt, minden ellenszolgáltatás nélkül felruházta, ősszel pedig a bérükön kívül útravalóval bőven ellátva, visszaengedte a telepes községekbe. Azok pedig, akik nem vándoroltak el a községekből, jó ideig tétlenségre voltak kárhoztatva, mert a határaik még júliusban es víz alatt valának. A rettenetes árvíz néhol feneketlen tavakat képezett, melyekben a halak tömege maradt vissza. Külön halászcsoportok alakultak, és halászták a tavakat. Nyáron úgyszólván csak halakval éltek. Csak augusztus végin, mikor a víz teljesen lefolyt, és a mélyebb helyekről elpárolgott, vehette újból kezdetét a mezőgazdasági munka. Sokan meghaltak, elvitte őket a Duna árja. A kiöntéskor elsodort emberek közül kettőt csak akkor találtak meg a szántok, az iszapban.
    Később a székelykeveieket Gyurgyevóból a mai helyükre, a nyóc méter magos löszteraszra telepítették át. Ekkor kiviláglott, hogy sokkal többen vannak, mint amennyi föld van. A fölösleges telepeseket áttelepítették Arad mellé, Gyorokra, ahol a kincstárnak szintén birtoka volt. Majd iskolát és templomot építettek a kormány segítségével, papot és tanítót kaptak, s a modern közigazgatási életbe osztották be őket.
    Igaz, hogy e nagy csapás nem mindenkit sújtott egyformán, hanem akiket eltalált, azokat teljesen levette lábáról. Emre is (Szőts Imre) a szerencsétlenség előtt két évvel, 1886-ban telepedett meg Székelykevén. A bukovinai vagyonának árát, mintegy 30.000 forintot, amely hatalmas vagyonnak számított akkoriban, beléfektette az ottani gazdaságba. Minden vagyonát néhány perc alatt elseperte a Duna árja. Tizenegy élő gyermekével és beteg feleségével együtt, koldusszegényen indult vissza Bukovinába. Aztán iderekede Dévára. Dávid Jóska csak az életével, nagy családjával és négy krajcárral érkezett Dévára.
    - Veletek most mi itt a helyzet?- érdeklődik István. 
    - Mü most még a kincstári majorban lakunk, de mán az ősszel nekifogtunk a házajinkot felépíteni, válaszol „Potkány” Jóska. A kincstár a bezsányi állami erdőből szálfákat és a szászsebesi állami fűrésztelepről tetőzetgerendákat és tetőfedő zsindelyt adott. Meg van ígérve, hogy kedvezményes áron gyümölcsfacsemetéket es kapunk, amelyekkel a telkeinket befásítsuk. Egyelőre mindenki ott szánt-vet, ahol neki jól esik, illetőleg ahol szántóföldet foghatott, mert a határnak alig csak egy heted része szántó. A többi mind rét és nádas.
    - És a földek milyenek? Hálásak lesznek-e ha megdolgozzuk őket?- kérdez tovább István.
    - A nekünk szánt fődeket – kezd mondókájába Dávid Jóska - hosszú éveken keresztül Serbán János szántóhalmi birtokos bérelte. Ő ezeket csak kizsarolta, kihasználta, de nem javította fel. Az országút felöli oldal csupa kovakő és sűrűn benőtt kökényes, ez bizony sok ideig még a beléje vetett magot sem fogja visszafizetni. A patak, a Cserna és a vasút közötti hatalmas rész nádas és mocsár. Ott még nyáron es farkasok tanyáznak. Odaszoktak, nehéz lesz őket elzavarni onnan. A Cserna-part szélén elhúzódó csík ugyan szántó, de olyan szegény és sovány, hogy annak holdja 70-80 kiló búzánál többet nem terem. A vasút és a Nagy-Cserna közötti rész állandóan ki van téve az árvízveszélynek. A helybeliek elbeszélése szerint nagyon sokszor megtörtént, hogy a mán buglyában lévő szénákot, egy hirtelen jött áradás vagy leiszapolta, vagy elsöpörte, s mocsárt hagyott a helyibe. A hetekig álló víz a kopár terményeket megsárgította, elfonnyasztotta, a takarmányféléket pedig leiszapolta, levágott állapotban meg elhordta.
    - Lehet, hogy túl korán kérdem, mert ti is alig egy éve vagytok itt, mondja István, de milyen itt az éghajlat? Jó lesz ez a termés szempontjából?
    Ismét megtelnek a borospoharak, majd Erdős Gergé megtörli bajuszát, és nekifog a mondanivalójának:
    - Istány, itt sok munka kell, amíg a saját lábunkon meg fogunk állni. De ha szorgalmasok vagyunk, akkor sikerül. A földeket es fel lehet javítani, a legelők is jók. Közel van az erdő es. Munka kell ide, és nem panaszkodás. Akkor menni fog minden, mint a karikacsapás. Igaz, mi csak egy telet töltöttünk el itt, de azért több mindent észrevehettünk. Jobb itt, mint az Al-Dunánál, bár a Maros közel folyik, nincs annyi szúnyog. A nyár, az kellemesebb, a tél sem olyan vad és hosszú, mint Bukovinában. Ha megfigyeled a tájat, ez nagyon hasonlít az istensegítsihez. Mintha még a Kopac-hegy is itt volna. Meg lehet itt kapaszkodni, csak ismétlem, sok munka szükségeltetik ahhoz. Majd az Isten megsegít. Voltunk mi még rosszabb helyzetben is, és átvészeltük valahogy. 
    - Az előbb említettétek, hogy neki fogtatok házakat építeni. Hol épülnek azok? - faggatja őket tovább István.
    Most Sebestyén „Potkány” Antal veszi át a szót.
    - A Hunyadi-út mellett jelöltek ki nekünk egy sávot. Mi már kicüvekeltünk egy utcára való részt, még az őszvel. Közepin meghagytunk egy kicsit nagyobb telket, oda lesz építve az iskola. A magyar iskola messze esik a teleptől, oda veszélyes a gyermekeke magukra elengedni. A telep és a város közötti jó fél mérföldön semmi sem található, csak a puszta határ. A nádas sincs messze, a farkasok bármikor megtámadhatják őket. Mivel ebben az utcában lesz az iskola, hát az Iskola-utca nevet adtuk neki, úgy magunk között De úgy hallik, hogy Teleki utca lesz a hivatalos neve.
     - Milyen ember a polgármester, puhatolózik István?
    - Becsületes, nemes érzésű, adja ki a szentenciát Szőts Imre. Mikor a legnyomorultabbak voltunk, akkor nyújtott segítő kezet nekünk.
    - Elég mára emberek, hagyjuk az utasokat megpihenni, utasít Hompot Gergé. Lesz még időnk meghányni-vetni sorsunkat. Nyugovóra kell térni. Istány, titeket holnap reggel tíz órára vár Issekutz Antal úr, a polgármester. Le kell feküdni, hogy legyetek pihentek.
    Ez ellen nincs apelláta . Gergé egy fajta vezetőnek nőtte ki magát a Dévára szakad székelyek kicsiny csoportjának körében. Nyugodalmas jó éjszakát kívánnak egymásnak, és elteszik magukat holnapra.
                                                                                        6. Issekutz Antal 
    Az andrásfalvi csendhez szokott vendégek másnap reggel különös zajra ébredtek. Furcsán hatott nekik a kocsi- és fiákerzörgés, kiabálás, vonatfütty, az utca zaja. István már régen nyitott szemmel figyelte a mennyezetet. Fáradt volt és jól esett pihenni, de ha nem az ő ágyában alszik, sohasem pihen nyugodtan. Így van ez rendjén, gondolja, hiszen még az állat is megszokja a saját vackát. A gondolatok sem hagyták nyugton: hogyan fog lezajlani a polgármesterrel a beszélgetés? Először fognak szemtől-szembe állni. Eddig csak hallomásból ismerték egymást. Majd ki kellene lovagolni, a határt, a földeket is megtekinteni. Más az, mikor az ember a saját szemével észrevételez valamit. Lassan ébredezni kezd a Sörház utcai major népe. Elvégzik a reggeli tisztálkodást, majd előkerülnek az innapi gúnyák. Asztalhoz ülnek falatozni valamit. A szokástól eltérően, senki sem ivott a vízen kívül semmit. Még azok sem, akik nem mennek a polgármesteri hivatalba. Tudják a rendet, hogy nem illik hivatalos helyre italszaggal megérkezni. Fontos dolgokról lesz megbeszélés, az embernek helyén kell legyen az esze. Fél tíz felé szedelőzködik a társaság. Gyalog mennek, pár száz méterért kár a lovakat zavarni. Bár a polgármesteri hivatal nem esik messze a majortól, a rend megköveteli, hogy a kiszabott idő előtt érkezzenek oda.
    A polgármesteri hivatal új épület, csak 1866-ban készült el.  István és társai lassan közelednek a hivatal felé. Minden érdekli őket, minden apróságot szemügyre vesznek a városban. Láttak ők még Dévánál nagyobb településeket is, Szucsávát, Jászvásárt, Kolozsvárt, Besztercét vagy Gyulafehérvárt, de úgy néz ki, hogy a vár tövében épült város lesz az új hazájuk. Ezért olyan nagy az érdeklődésük.
    Bejelentkeznek a polgármesteri hivatal kapusánál, aki már tudja, hogy kikről van szó. Előkerít egy irodaszolgát, hogy elvezesse Istvánékat.
    - Kérem, kövessenek! - szólítja fel őket a szolga. 
    Istvánék megilletődve mennek utána a széles, csempézett folyosókon. Úgy próbáltak lépni, hogy csizmájuk sarkára vert patkó ne igen kopogjon, de ez szinte lehetetlennek bizonyul. Végül elérkeznek egy hatalmas, kétszárnyas ajtóhoz. Rajta réztábla, melyre ki van faragva: ISSEKUTZ ANTAL, POLGÁRMESTER.
    - Kérem, várjanak pár pillanatot, míg bejelentem Önöket, szól az ajtó előtt a szolga.
    Megáll a négy székely. Egymásra néznek. Senki sem szól semmit, de lerí róluk az izgalom. Most fog eldőlni a sorsunk, gondolja magában István.
    Kinyílik az ajtó egyik szárnya, majd kiszól az irodaszolga:
    - Kérem, fáradjanak beljebb! A polgármester úr várja Önöket!
István lép be elsőnek, utána társai.
    - Jó napot kívánunk Önnek méltóságos polgármester úr, és erőt-egészséget. Veszi át a városi köszönést István, a bukovinai „Isten áldja” helyett. 
    - Isten hozta Önöket, nyújtja kezét a polgármester a székelyeknek. Rövid bemutatkozás után hellyel kínálja őket:
    - Kérem, foglaljanak helyet - mutat a hatalmas bőrfotelekre a polgármester. Egy kávéval szolgálhatok?- kérdezi a székelyeket.
    - Köszönjük, szólal meg István, és helyet foglalnak. Rajta látszik, hogy forgolódott még hivatalokban, de a másik három székelyt nagyon szorítja a kabát. Míg a kávé megérkezik, elindul a szokásos udvariaskodás: hogy vannak az otthoniak, milyen volt az út, hol vannak elszállásolva, érdeklődik a polgármester. Majd a látottak alapján Zsók István kezdi dicsérni a várost, tetszését fejezve ki a rendért és a tisztaságért. Közben megérkezik a kávé is. A polgármester egy kis faládikót emel fel az irodaasztalról, majd annak fedelét kinyitva elsőnek Zsók Istvánt kínálja meg:
    - Kérem, a kávé mellé elmegy egy finom cigaretta is!- jár körbe vendégei között a kis fadobozzal. Rágyújtanak a székelyek, még azok is, akik nem szivarosak, mert kíváncsiak az úri cigarettára. Lassan a feszültség kezdett felengedni.
    Issekutz Antal indítja el a beszélgetés:
    - Tisztelt Zsók úr és kedves társai, hát örömmel üdvözlöm Önöket Déva városában. Örvendek, hogy szerencsésen megtették azt a hosszú távot, amely Bukovinától elválaszt minket. Nagy szükség volt már egy kis személyes megbeszélésre, mert sokat változtak a dolgok azóta, mióta a néhai Csobot Antallal volt szerencsém elbeszélgetni dévai útja alkalmával. Szomorúan értesültem a Csobot úr halálról, sajnálom, hogy oly hamar távoznia kellett körünkből. Nagy szükség lett volna az ő okos és megfontolt gondolkodására, de sajnos, sorsunk ellen nem lehet kapálózni, minthogy az is igaz, hogy az Isten útjai kiszámíthatatlanok. Azonban örvendek, hogy Csobot úr egy olyan utódot hagyott maga után, mint Zsók úr! Talán nem illik egy házigazdának elsőként átvenni a szót, de javallanám, hogy kezdjem én el az itteni állapotok bemutatását. Azért is tartom fontosnak felvilágosításom megtartását, mivel nem vagyok tudatában annak, hogy mi is maradt a néhai Csobot úrtól Zsók uramra. Kezdeném azzal, hogy a közhiedelemmel ellentétben Déván sem akadt eleinte elégséges föld egy nagyobb méretű telepítésre. Az elégtelen kincstári földeket felvásárlással igyekeztünk pótólni, mely cselekedetünket nagy mértékben sikeresnek merem elkönyvelni. De állíthatom, hogy ez is komoly erőfeszítésbe került nekünk. Az elsődleges telep helyének sem Déva volt kiszemelve, hanem a Hátszeg város mellett elterülő Alsó-Farkadin. Ott is akad egy kevés kincstári birtok, de sajnos azt semmi képpen nem állt módunkban szaporítani. A nemes Nopcsa családot sem pénzzel, sem könyörgéssel nem tudok arra bírni, hogy birtokának egy részéről lemondjon. A kincstárnak magának pedig csak annyi saját földje volt, amely alig elégített volna ki 15-20 családot. Ez pedig kevés. Mondjuk máshol is akadt volna föld, mint Marossolymoson vagy Berekszóban, de ott sem több, mint Hátszeg mellett. Eredeti szándékunk azonban az volt, az Önök kérésének is eleget téve, hogy a Bukovinából érkező székelységet ne bontsuk meg, hanem egy tömbben telepítsük le. A kincstár tulajdonában levő dévai földek nagyon jó minőségűek. Azonban ezek szaporítására nádat kell irtani a „Hargas” nevű részben. Amíg Önök előkészítik a földeket megművelésre, és megszületik az első termés, addig a város, a kormány segítségével, teljes ellátást biztosít Önöknek. Tudatában vagyunk annak, hogy a bukovinai székelyek nagyon jó állatnevelők és földművesek. Ismerve Déva város igényeit úgy terveztük, hogy Önök biztosítanák a város tej- és zöldségszükségleteit. Ezért legelőt kell biztosítanunk. Szándékunk az, hogy minden telepes kap 10-15 hold földet, melyből 3-4 hold lenne szántó, a többi pedig szénatermelésre fenntartott rét. Azonban az egy családra jutó terület változhat annak függvényében, hogy mennyi gyermek van egy családban, illetve a telepes hány darab tehénnel érkezik Bukovinából. Természetesnek tartom, hogy akinek több tejelő állata van, az nagyobb legelőfelületben részesüljön.
    A kincstár házakat fog építetni Önöknek. Nem lesznek nagyok, de a kezdeti szükségleteknek megfelelnek. Az utca és a házak helye már ki van jelölve a város határában. Ez egyrészt biztosítja, hogy közel lesznek a földjeikhez, másrészt pedig remélhetjük, hogy az állatok és istállók illata nem fog beszivárogni a városba. Mert bizony léteznek az illatokra kényesebb úri hölgyek is.
    - Meg szeretném kérdezni a méltóságos urat, hogy mennyi család befogadására kész a város? - érdeklődik Zsók István.
    - Gondolom, hogy Zsók úr elbeszélgetett már az Al-Dunáról Dévára szorult székelyekkel.  Ők már építik a saját házaikat, de gyakorlatilag az egész utca felépítésében segítenek. Szorgalmas emberek. Ha a munka ilyen ütemben folytatódik, akkor két hónapon belül 22-25 ház készen fog állni az Önök befogadására. Javallanám Zsók úrnak, hogy eleinte ne érkezzen több mint 25 család. Jól és kényelmesen el tudnának helyezkedni, majd ők is hozzájárulnának a többi ház felépítéséhez. Összesen 50-55 család befogadására készülünk. Nem szeretném ezt a számot túllépni, mert akkor már gondot jelentene a városnak, úgyszintén Önöknek is. Dévának jelen pillanatban körülbelül 4500 lakosa van, amelyből 1800 román, ugyanannyi magyar, 400 német, néhány cigány, zsidó, stb. Ismerve a bukovinai családok nagyságát biztosan állíthatom, hogy 50 székely család ki fog tenni legkevesebb 300 személyt, gyermekekkel, öregekkel együtt. Ezzel a magyarság javára billen az arány a városban. Felekezet szempontjából létezik több mint 1600 ortodox, 160 görög katolikus, 1400 római katolikus, 600-nál több református, 100 evangélikus, kevés unitárius és izraelita.  (Ps. A jelzett időben a polgármesteri hivatal a Magna Curiában volt).
    - A földek árendában lesznek, vagy lehetőség lesz azokat megvásárolni?- kérdezi István.
 Issekutz felel neki:
    - Aki készpénzzel és vagyoni tehetséggel rendelkezik, annak lehetőségében áll az első percektől földjeinek, telkének tulajdonába lépni. Aki nem, az eleinte árendában fogja azokat megművelni, addig, amíg pénzügyi helyzete rendeződik. Itt szeretném megjegyezni, hogy a földek telkekre lesznek kiparcellázva. Ezek tulajdonosa nyilvános sorshúzással dől el. Szeretném az esetleges vitáknak elejét venni, bár az emberi természetet ismerve biztosan állíthatom, hogy így is lesznek elégedetlenkedők. Meg vagyok győződve, hogy nehéz lesz a kezdeti megkapaszkodás. Azonban bízok az Önök szorgalmában és munkaszeretetében. Hiszen nem ígérkezik könnyűnek a nádirtás sem, de az ottani földek nagyon jó minőségűek. Szándékunkban van a Cserna folyó kacskaringós folyását egy nyílegyenes csatornával szabályozni, akkor még több legelő és kaszáló juthatna birtokukba a szántóhalmi határban. Azonban ez a jövő kérdése, sokat nem tervezhetünk addig, amíg az első családok meg nem érkeznek. Személy szerint én mindenben támogatom Önöket. Most azt szeretném Zsók úrtól kérdezni, hogy mi a helyzet Bukovinában?
    - Kérem szépen - kezdi István, nagy ott az elvándorlási vágy, hiszen mindenki szeretne Magyarország területén élni. Másrészt pedig tartanak is tőle, mert közismert az al-dunai eset. Többször átnézegettem a néhai Csobot Antaltól maradt lajstromot, és gyakorlatilag én azokat folytatom, mivel helyesnek találtam az Antal módszerét. Ezeken első sorban a szegény és sokgyermekes családok szerepelnek. A dolgosabbakat választjuk ki közülük. Nekik nem lesz nehéz pénzzé tenni vagyonukat, hiszen jóformán semmivel sem rendelkeznek a bútorokon, háztartási eszközökön és az állatokon kívül. Még gabonájuk sincsen. Sajnos, ez azzal a gonddal is jár, hogy lehetetlen lesz nekik a telkeket kifizetni már első perctől.
    - Elnézést, hogy megszakítom Zsók úr, szól közbe a polgármester, de már említettem, hogy a kormány és a város támogatja Önöket élelmiszerrel, amíg az első termést be nem takarítják. A házak építésére szükséges faanyagot a szászsebesi faraktárból kapják majd, a még szükségest pótolni lehet a város melletti Bezsány-erdőből. Jó tölgyfák és cserefák találhatók benne, engedélyt eszközölünk a kitermelésre.   
    - Köszönöm polgármester úr! Mivel Ön kapcsolatban áll a kormánnyal, meg szeretném kérdezni, hogy született-e valami döntés, ami a kevéske vagyonunk és az állatok elhozatalát illeti? Mert nehéz lesz mindent egy szekérre feltenni, még inkább a szarvasmarhákkal eljönni. Jó teheneink vannak, de az ötszáz kilométeres út nagyon meg fogja viselni őket. Eltelhet majd egy hónap is, amíg újra lábra állítjuk őket. A bútorok mellett kevéske szénát is kell hozzunk, vetőmagot, gazdasági eszközöket. Legalább két lova mindenkinek van, de szekér csak egy. Birkák is vannak, ezeknek még fárasztóbb a hosszú út.
    - Zsók úr, jómagam is és Szathmáry György képviselő úr is tőlünk minden lehetőt elkövetünk, hogy a kormánytól és rajta keresztül a MÁV-tól néhány vagont beszerezhessünk Önök részére. Sajnos, a dolgok nem csak tőlünk függnek. Megérzésem az, és most őszinte leszek Önökkel, hogy vannak olyanok, akik szándékosan fékezik vagy hátráltatják a tervek magvalósulását. Igyekszünk ezeket kiküszöbölni, de hatáskörünk nekünk is limitált. Megkérném, hogy gondolkozzanak el a hallottakon, nézzenek jól körül a határban. Adok Önök mellé egy embert, aki megmutatja a kiszemelt földek helyét. Beszélgessenek el a dévai társaikkal is, és talán majd sikerül közös terveket kovácsolnunk a jövőre vonatkozólag. Bármely nehézségre, én itt vagyok, tőlem telhetően mindent megteszek az önök segítésére.
    István és társai elértették a célzást, és szedelőzködni kezdtek. Belátták, hogy igaza van a polgármesternek, hiszen beszélnek, de még a határt, az erdőt sem figyelték meg jobban. Visszaindultak a majorba a lovaik után. A nap még nem süt meredeken, sok idő van estig.
    A Majorba érkezve, felnyergelték és kantározták lovaikat, majd útnak indultak. Az Issekutz polgármester által adott kísérő mellé még csatlakozott Hompot Gergé és Potkány Tibi is. Úgy döntöttek, hogy először egy kisebb magaslatra vonulnak, ahonnan az egész határ belátszik. Így a Komhegyes nevű domb felé vették útjukat. Nem magas, de kitűnő onnan a kilátás. Felérkezve leszálltak a nyeregből, megszusszantották a lovaikat. Messze el lehettet látni. Kelet felé még a huszonöt kilométerre fekvő Szászváros templomának a tornyai is láthatóvá váltak. A Maros jobb oldalán egyenként tűnnek fel a falvak: Folt, Bábolna, Nagy-Rápolt, Arany, Kéménd, Haró, Bánpatak, Baláta, Berekszó, Marossolymos. Élnek-e még magyarok bennük, vagy tudnak-e még magyarul? 
    A Maros innenső oldalán a lábuk előtt feküdt Déva egész határa. Látszott a Szántóhalma határában folydogáló Nagy-Cserna, a Dévát átszelő Kis-Cserna, a kacskaringos Maros, a Holt-Maros, a Sziget, a Hargasok, a Nádas, a Hosszú-Lábak nevű rész, gyakorlatilag a telepesek számára kiszemelt földek teljes egészükben. Rövid pihenő után a Nagy-Cserna felé vették útjukat, az ottani földeket megtekinteni. A polgármester által adott kísérő felvilágosította őket, az ottani földekről. Dávid Jóskának igaza volt, amikor a földekről beszélt.
    A Cserna-parton töltés vagy gát nem létezik, így a folyó és a vasút közötti rész állandóan ki van téve az árvízveszélynek. Ide bizony szükséges lesz egy csatorna, amely szabályozni fogja a Nagy-Cserna medrét. Másképp egy egész évi termés tönkremehet. Nehéz lesz az indulás, ilyen gyenge földek mellett. Feltétlenül szükséges lesz ezeket feljavítani. Nehéz lesz a nádast is kiirtani, a Hargasok nagy részét ugarolni.
    Megtekintve a földeket, a bezsányi erdő felé indultak. Messziről látszottak a gyönyörű koronák. Ha a földekben csalódtak is a látogatók, de az erdőben nem. Hatalmas szálfák, rengeteg makk a földön. Jó lesz ez a hízóknak, biztatják a székelyek egymást. Gomba is akad az erdőben, de ami a legfontosabb, átfolyik rajta egy kis patak. Már tanakodni kezdnek, hogy kissé felduzzasztják a patakot, vagy inkább egy kutat ássanak a közelében, az állatokat ellátni. Délutánra jár, mikor a Major felé indulnak. De útban esik a jövendő Iskola utca is, azt is meg kell tekinteni.
    Az utca merőlegesen helyezkedik el a Hunyadi útra. A hosszúsága után megközelítőleg 35-40 ház épül majd fel benne. Azonban vele párhozamosan már terveznek egy másik utcát, ahogy egyelőre a Kicsi utca nevet adták neki. Mindkettőnek jó az elhelyezése, félúton a város és a földek között.
    Visszaérkezve a Majorba megebédelnek, majd elindul a beszélgetés. Ki halt meg, ki született, ki szeretne jönni az öt faluból…
    A vendégek óvatosak a válasszal. István már Bukovinából jövet kitanította őket, hogy mit és miről beszéljenek. Legkevesebbet a telepítésről. Tapasztalatból tudja, hogy egy elszólt szó hamarabb visszajut Bukovinába, mint ő lovon. Lényegében nem is ez a rossz, hanem az, hogy áttolmácsolják a szavait. Ami bizony kellemetlen félreértésekhez vezethet. Így is akad vita elég, nem kell a tüzet fölöslegesen szítani. Beszéd közben nem annyira a tervekről szólnak, mint inkább az otthon maradtakról. A Dévára szorult székelyek is szeretnék, ha valaki rokon is kijönne még melléjük. Akkor nem éreznék, hogy egyedül vannak. Könnyebb a kezdeti nehézségeket is elviselni, ha van olyan, akivel el lehet a bajt osztani.   
    Ebéd végeztével ismét lóra szállnak, most már a Maros menti földeket megtekinteni. Sürget az idő, sok még a tennivaló. Holnap a polgármester várja őket, holnapután már indulnának haza. A bukovinai szervezés is elég gonddal jár.
    Közeledve a Maros felé, már messziről meglátják a szélben bólogató fűzfákat. A fű is mind gazdagabb, kövérebb a folyó felé. Kanyargós, széles a folyó. Biztosan mély is, hiszen a vonatok megjelenése előtt tutajozásra is használták. Különböző árukat, sót, rönköket úsztattak le egészen Szegedig. Ebből kifolyólag Dévának kikötője, raktára és vámháza is volt. Tovább követve a Maros folyását, egy érdekes helyre jutnak. Ahogy az Issekutz által adott kísérő elmondja, mindenki Sziget-nek nevezi azt a részt, bár csak félsziget. De talán túl hosszú kimondani a szót, azért rövidítették le. Gyakorlatilag egy földnyelv, mely a dévai részről a Marosba nyúlik, így három oldalról víz veszi körül. Elég magos a partja, ritkán veszélyeztetheti a víz kiöntéssel. De a termés szempontjából ez bizonyul a legjobb földnek, mert még szárazság idején is alulról öntözi a Maros. A Kis-Cserna is átvágja itt a földeket, az aradi úttól egészen a Marosba torkollásáig. Kitűnő, tiszta földek ezek, itt nem lesz baj a terméssel, meghálálja ez a föld a bele fektetett munkát. 
                                    
                                                                                       7. Bukovinában
    Istvánék még egy megbeszélésen voltak Déva polgármesterénél, majd elbúcsúzva véreiktől visszaindultak szülőföldjükre. Sok munka áll még előttük, nem lehet az időt vesztegetni. A tavasz már követeli jogait, a szervezkedés még gyermekcipőben jár. Sietősen, hat nap alatt tették meg az utat Bukovinába. Otthon meg sem szusszanhattak, már nyakukon az emberek. Ez is menne, az sem maradna, a kupecek sem ülnek nyugton. Senki sem elégedett, az sem aki a lajstromon szerepel, az sem aki kimaradt. Ez olyan, mint egy lakodalom, gondolja István. Abból se volt még soha olyan, hogy mindenki elégedett legyen: kinek a zene, kinek az étel, másnak a tánc vagy a gazda, de mindig voltak elégedetlenek. István már sok minden megért, egy dolog azonban számára is megmagyarázhatatlan: miért tolakodnak a gazdagok, a vagyonosak, mikor nekik Bukovinában sem gond a betevő falat? A listán szereplők legtöbbje szegény, sok gyermekes és nincstelen család. Józan fejjel ítélve, ők kell elsők legyenek. De köztük sem zajlik minden nyugodtan. Egyik a másikat irigyli, bepanaszolja, nincs olyan Istentől áldott nap, hogy valaki falutársát ne rágalmazza. István már úgy megszokta ezt, hogy minden lepereg róla, mint gácáról a víz. „Eszes” Antalnak a halálos ágyán kimondott szavai jutnak eszébe: „józan eszedre hallgass, ne az emberek szavára.”
    Amióta Déváról visszajöttek, mind jobban és jobban bolydul meg a falu élete. Úgy néz ki minden, mint egy megzavart méhkas. Ilyen még csak két alkalommal volt eddig, elmélkedik István: amikor a falu megalakult 1786-ban, és amikor az al-dunai telepítés lezajlott 1883-ban. Az első sem bizonyul könnyűnek, ám a második csúfos kudarccal végződött. Mindkettő eseményeit az öregektől hallotta. Vajon a mostani menésnek milyen lesz a kimenetele? Issekutz leveleiből megtudta, hogy lassan de épülnek a kincstári házak. Gyorsabb iramban halad a gazdasági épületek felhúzása. István igyekszik magát a listához igazítani, de ez lehetetlen lesz. Olyanok is készülődnek titokban, akik nem szerepelnek rajta. Mi lesz majd ezekkel? Hogy vághatnak ilyen felelőtlenül neki az útnak, magukat és családjukat a sors kényére-kedvére bízva? Issekutz arról is értesítette, hogy sokan személyesen írnak neki levelet, megkerülve az andrásfalvi szervezőket. A polgármester világot látott ember, aki széles látókörrel rendelkezik, nem veszi számba a magányos kérelmezőket, mivel nem ismeri a bukovinai helyzetüket. A levelek többségét visszapostázta Istvánnak, boldoguljon velük. Ez valahogy a falu tudomására jutott, és újabb elégedetlenséget váltott ki. Ráfogták Istvánra, hogy összejátszik a polgármesterrel az ők megkárosítására. Istvánt kemény fából faragták, de a felesége, Mária, már hetek óta csak a templomba és a zsidókereskedőhöz megy, útját is futtában tesz meg. Pedig őt sem simogatta az élet, tizenhat gyermekéből tízet már eltemetett. Ők még nem készülődnek, mert csak az utolsó csoporttal szándékoznak menni, de már fontolgatják, hogy mit vigyenek majd, és mi marad hátra.
    Mások azonban nagyban kótyavetyélnek, bár nem igen van mait a nagy szegénységen eladni. Akad, aki mindenen túladott, mások pedig nem: a házakat rokonokra testálják, a földeket mind vagy csak egy részét kiadják árendába. Bizonytalanok: hátha vissza kell jönni, akkor legalább legyen amire.
    Az első 20-25 család már csomagol. A hozomány ládákban, az osztováta szétszedve. Bútort nem igen visznek, majd ott elkészítik a szükségest maguknak. Alig akad férfi, aki ne lenne képes magának egy széket, asztalt vagy szekrényt eszkabálni. Takarmány is kell, mert hosszúnak ígérkezik az út. A lovak bírnák a lépést, de a tehenek hamar kidőlnek. Útközben vásárolni szénát, az drága és bizonytalan mulatság, a fű pedig még alig sarjad. Azon még a lovak és tehenek nem képesek megélni, talán csak a birkák. Néhány menyecske miatt sem lesz gyors a haladás, mert új életnek néznek elébe. Ezekkel óvatosan kell bánni, életekről van szó. Jó lenne, ha a falu valamelyik bábasszonya velük menne, vagy legalább elkísérné őket, fontolgatja István, hisz sohasem lehet tudni, mikor van rá szükség. Ők orvosok is egyben. Dávid Annának még van egy hónapja, Kásler Erzsi, Daradics Mári és Daradics Tercsi is nehezek.
    A zűrzavar akkor érte el a tetőfokát, amikor kitűzték az első csoport indulásának napját. Vége – hossza nem volt a rokoni-baráti látogatásoknak, ígérgetéseknek, hagyatkozásoknak: „Izenj, hogy mejen ott! Ha érdemes mü es menyünk!”, „Ügyejj a házra, ha kell, akkor legyen mire visszajöjjek!”, „Két svájcert itt hagyok, majd átolviszem odább!”, stb, stb.
    1889. május 3-a az indulás. István meghagyogatta, hogy pirkadatkor négy órákor útra készen, sorba álljon a menet. Senkire nem várnak, aki nincs ott majd kibogozza magát. Nem könnyű az első nap, erdők, dombok vannak mindenfelé.
    A szekerekre már délután felpakoltak, mégis az indulást majdnem lefújták. Éjjel senki sem aludt a gyermekeken kívül. Akkor járkálás volt a faluban, mintha szenvedeje este lett volna. Még egy utolsó szóra, még egy ölelésre, jaj, ezt még elfelejtettem ráhagyogatni a komámasszonyra, így telt az éjjel. Reggel három órától kezdtek a szekerek libasorba állni. Mire nagyjából esszetákolódtak, István elhatározta, hogy tart még egy utolsó szemlét. Kemény idegzete megdöbbent attól, amit észlelt. Ennyi álmos és fáradt szemet csak lakodalom hajnalán esedékes látni. Már azon volt, hogy másnapra halasztja az elmenést, aztán mégis meggondolta magát. Nem lehet annyi családot le-fel csomagoltatni, lesz aminek lennie kell. Ő marad, a menetet azok vezetik, akik vele voltak Déván. A falu többsége a szekerek mellett áll, csak a gazdagabbja nem kelt fel. Még a pap és a tiszteletes is ott forgolódik, reményt öntenek a népbe, áldásukat adják az emberekre és a menetre. István Szepi Jánossal és Diszke Gyurival az utolsó megbeszélést tartja. Az első szekér lovainak a kantárát fogva még egy pillantást vet a menetre, majd a kantárt elengedve félreáll, és kiereszti a hangját:
    - Emberek, indulás! Isten áldjon meg, járjatok szerencsével!
    A férfiak kieresztették a gyeplőket, a menet csigalassúsággal mozgásba kezd. A lovak okos állatok, nekik nem kell ostor, de igen az embereknek biztatás. Sírtak sokan, mintha gyászmenet lett volna. A férfiak igyekeztek ne mutatni ki érzelmeiket, de ők is gyakran nyúltak a kalap alá, állítólag por ment a szemükbe. Halad a menet, kísérik a rokonok. A nagy utcából a temető felé hajtnak, még egy pillantást vetni őseik sírjaira. Rátérnek a radóci útra, a legelőnél a kíséret kezd elmaradozni. Egy szekér halad el István előtt, halk dúdolás hallatszik ki belőle: „Andrásfalva szép határa, látlak-e még valahára…” Istvánnak mintha vasfogó szorítaná össze a szívét: „hát én tüktököt, látlak-e még valahára?”- fordul meg fejében.
                                                                                                   8. Úton 
    Lassan halad a menet, az emberek álmosok. De a lovak otthonosan mozognak, ismerik az utat. Sokat jártak ők tyiriában errefelé. Már jól megvirradt, amikor szívszaggató sikoltás tör fel egyik szekérből, de olyan, hogy mindenki hallhatta:
    - Jaj Istenem! A bubám! Hol a bubám?!
    Leáll a menet, nem tudják elképzelni, hogy mi történhetett: baj van a gyermekkel, tán kifordul a szekérből? Diszke odamegy a szekérhez, hogy legnagyobb a sürgölődés: 
    - Mia? Mi lelt tüktököt?- kérdi.
    - A bubáám, a bubáámm, hogy a súly esett vóna belém, amikor átolléptem a küszöböt!-tépi haját az asszony, szórja saját magára az átkokat. 
    Evvel nincs mit kezdeni, látja Diszke, és Kovács Istvánra, a férjre néz. Az hátratolja kalapját, és halkan, mintegy restelkedve mondja:
    - Otthon hagyánk a bubát.
    - Az ántiját-szalad ki Diszke száján-hát azt hogy csinyáltátok?
    - Hát az asszony megitatta mákonyval, hogy ne bőgjön az úton, osztán az úgy elhallgatott, hogy szerit se vettük mikor eljövénk, mondja férj. Meg kell térjünk utána, a mejink, nem hagyhassuk ott, toldja tovább gondolatait.
    - Ott nem, szól Diszke Jani, de ha szekervel mentek utána az út oda-vissza vagy négy óra. Mü annyit nem ácsoroghatunk egy helybe, met minnyá essze kell jöjjünk az istensegítsiekkel Szolkán. Azokot nem álltathassuk. Rengyivel kell venni mindent. Kell ide egy siheder. Kinek van tartaléklova nyeregvel?-emeli fel hangját. Ha csak egy ló menyen, az Gurahumorán este a nyomunka ér.
    Palkó Jánosni akadt egy ló, nyereg is hozzá, a fia Jóska is jó lovas hírében áll. Most csak az asszonyt kell valahogy szóra bírni, hogy mondaná meg pontosan merre hagyta a kicsikét. De ez nehéznek ígérkezik, mert még mindig magánkívül van. A férj pedig nem tud biztosat, ő hajnalban a lovakkal és az abrakkal volt lekötve. Igyekeznek az asszonyt valahogy kifaggatni, de az eleinte egyebet nem tesz, csak sápítozik, a bubáját hívogatja, és magát átkozza. Végül mégis észhez tér, és akkor derül ki:
    - Otthagyám a nagyházban az ágyon, pókaribancba bébugyulálva, még most es ott van a csillagom, ha eddig le nem fordult róla - mondja el egy szuszra. Hogy a súly esett vóna… folytatja tovább.
    Ennyi elég a legénynek Nyergelt, elkapta tarisznyáját és az abrakot és kis idő múlva már csak a porfelhő látszott utána, irány neki Radócnak. Azt már nem is hallotta, mikor az apja mondta: „ha a lóból a lelket kikergeted, a szemem elé többet ne kerüjj ebbe az életbe!” 
    A szekérkaraván is mozgásba lendül. Távolban már látszanak Szolka fehérre meszelt házai. Kis idő múlva észreveszik a falu határában, az útról lehúzott istensegítsiek szekereit: Bíró Mózes, Lovász Jóska és Zsók János várják a menetet. Ők a sor végére csatlakoznak, mert nem ismerik a besztercei utat.
    Szolkára érkezve először csak néhányan, majd mind többen figyelnek fel a menetre. Senki sem szól hozzájuk, de elgondolkodnak: „ Miféle nagy véteket követhettek el ezek, ha már a szülőföldjük se tűri meg őket, és a nyakukba kell vegyék a világot?”
    A szolka-i németek nem tudják felfogni, hogy milyen vándorlással állnak szembe. De nem is igen kérdezősködnek, csak hidegen szemlélik az előttük elvonuló szegénységet. Wolfgang Straub megpillant egy andrásfalvi ismerőst, és kölcsönös köszönés után németül indul egy rövid párbeszéd:
    - Ti merre indultatok?
    - Dévára, felel Dávid Jóska.
    - Az hol van?
    - Hunyad vármegyében.
    - Oda minek?
    - Telepedni.
    - Ennyien?
    - Még jönnek.
    - S ott jobb lesz?
    - Nem tudom, de itt nehéz.
    - Nekünk se tejfel, a ruszinoknak és a lengyeleknek se, mégse vesszük nyakunkba a világot, szól Wolfgang lenézően.
    - Nem könnyű ez se, húzza be fejét vállai közé Jóska, és a szekere után somfordál. Szülőföldünk, gyermekkorunk, őseink sírjai, mind ott maradtak, szomorodik el. Mennybéli csillagunk, szakad fel a fohász lelkéből, merre van a mi hazánk? Százhúsz éve jöttek el őseink Erdélyből, s mi még mindig nem találtunk hazára. 
    A szolka-i dombokat elhagyva, lassan közelednek a nevezetes búcsújáró helyhez, Kacsikához. Kalapot levéve, keresztet vetve haladnak el a templom előtt, de nem állnak meg. Az itteni németek sem leplezik meglepetésüket a karaván láttán, de nem kérdezősködnek. Meredeken emelkedik az út tovább, ott fenn egy kisebb település látszik. Mint neve is mondja, Varful Dealului, vagyis Dombcsúcs, nehéz oda feljutni. Időbe telik, amíg felérnek, de ott már pihenni kell. A tehenek már szinte kikészültek a meredektől. De a lovaknak sem könnyű a megrakott szekerekkel, és még a teheneket is vonszolni maguk után. Abrakoltatni kell, az emberek is kell valamit falatozzanak. Ez a nap csak bemelegítőnek számít, kevesebb, mint 50 kilométer, de kezdetnek ez is megfelel. Estére be kell érkezzenek Gurahumorára, és minél hamarabb lepihenjenek. A második nap a leghosszabb és a legnehezebb is: majdnem 80 kilométer, két hágó, a Mesztekanis és Tihuca. Kemények ezek a kaptatók, útközben többször kell pihenni. Évszázados szűzerdők takarják a hegyeket, számos vadállat otthonosan mozog benne. Bár csengettyű van a lovak nyakán, nem biztos, hogy a vadak elijednek tőlük. Éhesek tavaszkor, a hosszú és nehéz tél után. Tudják ezt a férfiak, már otthonról kézügybe helyezték a fejszéket. De azért remélik, hogy egy ilyen nagy és zajos menet átkel akadály nélkül.
    Késő délután elindultak lefelé a hegytetőről, cammognak a szekerek. Sokan azon gondolkodtak, hogy mikor érkezik meg a legény a bubával, szerencsével jár-e? Estefelé már előtűntek a gurahomorai hegyek. Alkalmas helyet kerestek az éjjelezésre, és lehúztak az útról. Hosszú volt a mai nap, izgalmakkal teli, és a következő sem ígérkezik könnyűnek. A férfiak kifogták a lovakat, és abrakolják, csutakolják őket. Az asszonyok készítik a vacsorát, forr a kondérokban a málénak való víz. Közben ágyaznak is, igazítják a vackot a szekerekben. Nem igényesek, ismerik a dolgukat. A sok móduvázás, megtanította, megedzette őket. Már rég elhallatszott a Mária harangszó, de e futár lovasnak még semmi nyoma. A gyermekek megrakták bendőjüket, egymásba bújva mocorognak a szekérderékban. Sokan már ledőltek, de néhány fiatal őrséget áll. Sohasem lehet tudni, még elkötik a lovakat, teheneket. A tűzre is vigyázni kell, elijeszti az a vadakat. 
    Már szinte éjfélre jár, amikor néhány kutya hegyezni kezdi a fülét. Hűséges állatok, nem maradtak el a gazdájuktól. Volt, amelyiket láncon felejtettek, de már Szolkán utolérték ezek a menetet. Szétszaggatva láncaikat követték gazdáikat. Kis idő múlva Bundás elvakkantja magát, Bodri, Bolha és Szikra követik őt. Már az őrök is hallhatták egy magányos ló patkóinak ütemes zaját. Lépése után fáradt lehet, ismerik fel a legények. Leeresztik a kézbe vett fejszéket. Egy lovasnak az nem szükséges. Az est homályában közeledik a patkózaj. Előbb egy sötét árny bontakozik ki az éjszakából, látszik, hogy a lovas vigyázkodva halad. Kis időn belül észreveszi a tüzeket, majd letér az útról. A puha föld és a sarjadó fül elnyeli a patkók zaját. Az őrök felismerik a buba után küldött Palkó Jóskát, ám sehol sem látszik a buba, nem hallatszik a nyafogása. Közben a lovas az őrökhöz érkezik. Kiszáll a nyeregből, halkan köszönnek egymásnak. Varga Feri nem állhatja meg:
    - Te, hát a bubát megleléd-e?
    - Meg-jön a szűkszavú válasz.
    - Aztán merre leledzik?
    - Ihol né-szól a lovas-és leakasztja a zabostarisznyát a ló nyakáról.
    - Van-e még lélek benne?
    - Vóna, szól Jóska. Én nem tudom, hogy mennyi mákonyt itattak meg vele, de csak délután kezdett belé a lélek visszajönni. Tán akkor es csak azétt, met a ló ámbolygatta. Ha nem, tán már angyalka lett vóna.
    - Na, gyere vigyük az annyához. Szegény egész nap odavót.
     Odabotorkálnak a szekérhez, s halkan beszólnak a kóber alá:
    - Istán bá’, megjött a pakk!
Mocorgás hallik a szekérben, borzosan, lógó bajusszal kidugja fejét Kovács István:
    - Miféle pakk te?
    - Hát a bubátok postalovon, kacagnak a legények.
     Erre az asszony férjét félretolva szökött ki a szekérből. Elkapja a bubát, magához szorította, csókolgatta örömében.
    - Lassabban te, nyugtassa a férje, met még most nyivasztod meg, hogy ideért. Fiú, neked nem egy, de két fluska pálinkád van tőlem. Te meg asszony ezentúl vedd szerit, hogy hány gyermeked van, parancsol szigorúan az asszonyra, mintha  a gyermekek csak az övé lettek volna. De az asszonnyal nem lehet bírni, most szinte örömében veszti eszét.
    - Csendesebben vigadjatok, csitítják a legények, nem kell felverni az egész szekersort.
    Lassan elcsendesül minden, csak a tüzek pattogása hallatszik. Kelet felől már törik meg az éj, veszíti uralmát. Hajnalban ébredezik a tábor. Nehéz lesz a mai út, idejében szükséges indulni. Akik éjjel őrt álltak, azok most leheverednek a szekerekbe. Nekik most van éjjel.
    A férfiak korábban keltek ellátni, befogni a kipályvázott lovakat. Keleten már virrad, de a völgyben még a homály volt az úr, a fű is harmatos. Mire a lovakkal végeztek, vizes lett bocskoruk és harisnyájuk szára. Kis idő múlva a szekérponyvák is hullámozni kezdtek, ébredeztek a fehérnépek is. Kicsi és nagyobb gyermekeket kellett ellátniuk. Idő elteltével rendeződött a szekérkaraván és lassan kitértek az útra. A mostani úthoz viszonyítva az akkori csak erdei útnak számított, földes, köves, vízmosta vagy hordalékokkal tele. Az erdő áthatolhatatlan sűrűjében nehéz volt a szemnek betörni. Sok minden, ember és állat is meghúzódhatott a szürke függöny mögött. Évszázados fák hajolnak ki az útra, amelyen napokig nem látni embereket. Valamikor, nem is olyan régen, a Kimpulung melletti Boza szoros rablóknak adott menedéket, akik válogatás nélkül minden arra tartó utast kifosztottak. Aki ellenállt, annak az élete is ott ért véget. Rengeteg portyázó csapat indult felkeresésükre és elfogásukra. Ezek vagy nem találtak rá az erdő minden zegét-zugát ismerő rablókra, vagy a fogukat is ott hagyták. Kevés rabló akadt pandúrkézre, ezekkel kíméletlen módon elbántak: felakasztották vagy kerékbe törték őket. De mindezen intézkedéseknek sokáig nem termett gyümölcse. Kemény törvények uralkodtak a haramiák között, a halálbüntetések napirenden voltak. Felismerni sem lehetett őket. Ha valamelyik társuk súlyosan megsebesült és nem volt képes velük lépést tartani, azt megölték és fejét levágva, magukkal vitték. Sok idő elteltével és árulás következtében sikerült a rablókat bekeríteni. Ekkor dühükben saját kapitányukat ellen fordultak és annak fejét levágva elküldték a hatóságoknak, bűnbocsánat végett. A karhatalmat azonban nem lehetett ilyen cselekedetekkel kiengesztelni. Sorra kerültek kezükbe a rablók, onnan pedig kötélre. Az akkori törvények szerint a határmentén történő rablás büntetése az akasztás, még akkor is, ha cselekedetük nem járt gyilkossággal. Ilyen emlékek mellett indultak székelyeink útnak, figyelve a bokrok, fák minden mozgására és arra is, hogy netán a gyermekek vagy a barmok elcsángáljanak a sűrűbe.
    Az út eleinte alig észrevehetően emelkedett, de még reggel 10 órakor is árnyékban meneteltek. A meredek hegyeken át csak dél felé emelkedik a nap. Lépésben haladnak, csak a lovak csengettyűje és egy-egy biztató szó hallatszik a bakról. A férfiak néha leszállnak, és körbejárják menet közben a minden vagyonukat szállító szekereket, időnként megerősítve egy-egy felkötött tárgyat, amely kötése meglazult a szekér rázásától.
    Már Frasin települést is maguk mögött tudták, az úton eddig nem történtek különös események. Ettől kezdve már meredekebb az út, következik az első igazi megpróbáltatás. Feszülnek a hámok, a férfiak az összesen a szekerek mellől vezetik a lovakat, hogy könnyítsenek a szekerek terhén, a lovak munkáján. Sikeresen áthaladnak az első próbaúton, majd néhány kilométeres völgyben vezet az út, párhuzamosan a csobogó patakkal és a hegyekkel. A nap már túlhaladott pályájának csúcsán, amikor a karaván egy kisebb tisztásra érkezik. Már amennyire lehet, kissé lehúznak a szekerekkel az útról, majd kifogják a lovakat, talán akad egy kis legelni való. Erre azonban sok esély nincs ilyen időszakban, mivel a hegyekben a fű is később sarjad. De legalább egy kissé felfrissülnek a hámok szorítása nélkül. Az asszonyság érti a dolgát, mire a férfiak a lovaktól visszatértek, már rotyog a víz a kondérokban. Puliszka készül ismét, egy kis túróval, mert a Karácsonyra levágott disznónak már csak az emléke él. Talán még akadna egy kis szalonna, az azonban a férfiaknak lett félretéve. A gyermekek, ez a sáskasereg, néhány hónap alatt végzett a sertéskészítményekkel. A bukovinai magyaroknál ez nem újdonság, évtizedek óta mindig így történik. A farsangi ünnepekre már legtöbbször kiürül a kamra, talán csak a zsírosbödön fenekén még akadna valami kennivaló. Az ilyen helyzetet nem csak a családok tudják, hanem a meklerek  is. Ezek leginkább zsidó vagy örmény kupecek, akik ilyenkor járják be a bukovinai magyar falvakat, hogy férfiakat, nőket és gyerekeket munkára fogadjanak fel tavasztól a moldvai bojárok birtokaira. Szorultságukban a magyarok elfogadják a kedvezőtlen ajánlatot és az előleget is, bár többen ismerik a moldvai embertelen körülményeket. Élni kell, minden áron, betevő falatot szerezni. A meklerek azonban hamarabb és jobban keresnek, mert ők minden felfogadott emberért egy forintot kapnak.                         
     A rövid és szegényes ebéd végeztével ismét felfejlődött a menet. Kiérkezve a völgyből már meredekebb az út, kígyószerűen kanyarog felfelé a hegyoldalon. Lassan lemaradnak a lombhullató erdők, helyüket a fenyvesek veszik át. Itt már az asszonyság és a nagyobbacska gyermekek is kénytelen a szekerek mellett haladni, biztatgatva a hámokat feszítő lovakat. Több kilométeres a Mestecanis emelkedő, embereket, állatokat egyaránt megpróbáltatásoknak téve ki. Néhány óra után érkeznek fel a hegytetőre, ahol már a fenyőfák sem teremnek. Röviden pihentették az állatokat, ki sem fogva őket, majd megindulnak a hegy tövében fekvő Iacobeni felé. A lovaknak ez sem ígérkezik könnyűnek, mert amíg felfelé húzniuk kellet most fékezniük kell. Egy téves lépés, egy megbokrosodott ló elég lenne ahhoz, hogy ember és állat is valamelyik szakadék mélyében kössön ki. Tapasztalatuknak köszönhetően szerencsésen közelednek a java részt németek által lakott Iacobeni felé. Vad és meredek hegyek között haladnak. Esteledik már, amikor Dornavátra házai feltűnnek. A Radnai-havasok, Besztercei-havasok, Kelemen-havasok, Gyamaló és az Obcsinák hegységek övezik a várost. Valahol a helység mellett lesz ideiglenes táboruk. Hogy mi lehet a helység nevének eredete? Ki tudja? Mindenki Dornavátrának ismeri. A román „dor” vágyat jelent, a „vátra” pedig tűzhelyet. Bizony vágytak is székelyeink egy kis tűzhely után, hisz maguk mögött tudták útjuk egyik legnehezebb szakaszát. Azonban a legnehezebb szakasz a másnapra ígérkező Borgói hágó.
    Hűvösek az éjjelek a havasokban, még nyáron is. Reggelre zúzmara lepett be mindent, mintha egy fehér hólepel borul volna a tájra. Lassan ébredezni kezd a tábor: Előbb a férfiak lépnek ki a ponyvák alól. A hideg első érintése megborzongatja őket, de sok idejük nincs ezzel törődni. A lovak után kell nézni, abrakolni. Ma is hosszú út ígérkezik, elő kell őket készíteni. Etetés után felszerszámozzák őket, de ekkorra már a tábor is megmozdult. Az asszonyok készítik a reggelit, mások a pujákat öltöztetik. Néhány gyermek gyorsan feltalálja magát, mások meg nyöszörögnek a ponyvák alatt, nem igen akarózik nekik a meleg vacokból előjönni. Előkerül a kendőkből a puliszka, majd a hagyma is. A kisebb gyermekeket a nők látják el, a nagyobbak már ötágú villát használnak. A férfiak serényen dolgoznak a kacorral. Rövid reggeli végeztével szedelőzködnek. Még egyszer körülnéznek a táborhelyen, nem maradt-e valami utánuk. De mi is maradhatott volna hátra a szegénységükből? 
    Fejlődik lassan a szekérkaraván az út szélén. Ma Besztercéig kell haladjanak, ez testvérek között is több mint 80 kilométer. Majd lassan beindul a menet. Húznak szegény lovacskák, néha orruk a térdüket éri. Megszokott nekik az ínszakasztó munka. Késő délelőtt van, mire a Borgói hágón átverekedik magukat, és ereszkedni kezdnek az erdélyi fennsíkra. Egymás után maradoznak el mögöttük a helységek: Poiana Stampei, Mureşenii Bârgăului, Tiha Bârgăului, Prundu Bârgăului, Josenii Bârgăului, Rusu Bârgăului majd lassan beérkeznek Livezile faluba. A falu előtt levő dombról már látszik Beszterce evangélikus templomának 76 méter magas tornya. Híres város Beszterce, a szász bányászok alapították a 12. században Nősen néven. Száz év után a tatárok elpusztították. De lakosai konokul ragaszkodtak városukhoz, és 1330-ra már szabad királyi város lett. Gimnáziumát 1596-tól tartják számon. Fontos kereskedelmi góc Erdély és Moldva között, ez is nagyban segítette a város fejlődését. Mai nevét, Besztercét, a város mellett elhaladó folyóról kapta. Szláv eredetű, a „bistrica” kristálytiszta patakot jelent. Estére hajlik már, mire a szekérsor a város mellé érkezik. Események nélkül telt a nap, így nyugodtabban látnak neki az esti készülődésnek. Ettől kedve már az út is inkább lefelé halad, embernek állatnak egyaránt könnyebb lesz. A következő útszakasz a kincses városig, Kolozsvárig van tervezve. Hosszabb, mint az elmúlt szakasz, de a földrajzi viszonyok könnyebbek. 
    És mennek a székelyeink a következő napon is, bele az ismeretlenbe. Elhaladnak Bethlen mellett. Ellentétben a felfogásokkal, nevét a város nem a nevezetes Bethlen családról kapta, hanem a régi magyar Betlen személynévből, melynek alapja a bibliai Betlehem városa. Elhaladnak madártávlatban Dézs mellett, majd következik Szamosújvár. Első elnevezése a 13. században Gerlahida, de pár évszázad után a város kipusztult. Az Apafi Mihály fejedelem által befogadott örmények alapítják meg újra, 1712-ben. Először bérbe, majd örök áron veszik meg az uradalmat. Kereskedelmének köszönhetően gyors fejlődésnek indult, lakói leginkább tímárok és szarvasmarha kereskedők. Kolozsvár már nincs messze, alig 45 kilométer. Erdély egyik legnagyobb és legfejlettebb városa, történetünk idején közel 80 %-át magyarok lakták. Hosszú és eseménydús történelme volt az évszázadok során, nevezetes emberek, fejedelmek, tudósok fordultak itt meg.
    Telnek a napok, lassan halad el a szekérsor a városok mellett: Torda, Nagyenyed, Tövis, Gyulafehérvár, Alvinc, Szászváros és bukovinai indulásuk után egy héttel megpillantják a kenyérmezői Piskitelep előtt Déva várát, mely délcegen emelkedik a Maros mellett álló dombon. Ember és állat is érzi, hogy közeledik a végcélhoz, utolsó erejüket összeszedve igyekeznek Déva felé. Már mindenki nézelődik, a gyermekek is kikandikálnak a ponyvák alól. Piskitelep mellett elhaladva a székelyeknek Hadikfalva jut eszükbe, hiszen az is vasúti csomópont. Mindkét helység zajos, füstös a gőzmozdonyoknak, mozdony - és kocsijavító műhelyeknek köszönhetően. Kicsi és fiatal község 1866-ban jött létre 16 lakóházzal, de 24 év után már 1400 lakosát tartják számon. A Dévára vezető főút a vasúttal párhuzamosan halad, az állatok lábait eléggé megviselik a macskakövek. Poros, izzadt utasaink már alig haladnak lépésben. Összegyűlt az elmúlt napok fáradalma. Bár ebben az órában árnyékos a Maros völgye, nehezükre esik a haladás. A nap már a várost nyugaton határoló kozolyai dombok mögé csúszik. Utolsó erejével még átvilágít a folyó túlsó oldalán fekvő dombokra. Ott, 900 méter magasan hófehéren világítanak a nagyági templom falai.
                         
                                                                                             9. Az érkezés
    Furcsa város ez a Déva. Mozgalmas, sok a mesterember benne, vállalkozó, de valami hiányzott. Az ellátás zöldséggel, állati termékekkel. Ez lett az oka annak, hogy a bukovinai magyarokat ide telepítették. Hisz közismertek voltak állattenyésztésükről, kerti gazdálkodásukról. A város eltűrte őket a határban, de igazából sohasem fogadta be. Felettébb kényelmetlen lett volna az úri hölgyeknek reggelente tehénbőgésre vagy kakaskukorékolásra ébredni és a szag is zavarta volna őket. De szükség volt zöldségre és húsra.
    A magyarok java szekerekkel, állatokkal jött telepedni, de egyelőre a város által elvárt ellátás hiányzott. Egyelőre földeket kellett feltörni, ugarolni, vetni, aratni, az állatoknak ellátást biztosítani télen-nyáron és csak azután lehet termelésről beszélni. De elsősorban házak, gazdasági épületek voltak szükségesek. Jóformán meg sem érkeztek az első telepesek és már meg is kezdődtek a vélemények a magyarok öltözetéről. Hagyományos, házi készítésű öltözék ez, harisnya, lájbi, bő fehér ing, rokolya, katrinca, a lányok is szalagot fontak hajukba. Mindez furcsa volt a városi polgároknak, mert eddig csak vásárokon láthattak népi öltözéket, ám most mindennapos volt a jelenlétük. Majd csak Isten elrendeli valahogy.
    Nagy a zsivaly a Sörház utcában, mindenki az újabb telepesek érkezését várja. Kis idő múlva befordul az első lovaskocsi, majd a második, harmadik…Abbahagyja mindenki ügyes-bajos dolgait és az újab telepesek elé rohannak. Körbefogják a frissen érkezetteket, és vége-hossza nincs a kérdezősködésnek. A régebbiek az otthon maradottakról várnak híreket, szülőkről, testvérekről, míg az újonnan jöttek szemükkel már a szállást keresik. Elrendezik a szekereket a hátsó udvarban, majd kifogják és abrakolják a lovakat. Fertály óra múltán sem csillapodik a zaj, ezért a zajongásnak Erdős Gergé vet véget, aki kieresztve hangját rászól az emberekre:
    - Ide figyejjetek! Haggyátok az utasokot cseppecskét megnyugunni, met egész biztoson elálltak. Eccer lássuk el őköt, majd lesznek még napok, van idő őköt nyaggatni.
    Lassan minden érkezett családnak kijelölik a helyét, majd istállókba viszik a lovakat és lecsutakolják őket, a teheneket is jászolhoz kötik. Az érkezettek rövid tisztálkodása után három csoport alakul ki: az asszonyok az otthoni-itteni dolgokról beszélnek, a gyermekek örömmel hancúroznak otthonról jött régi pajtásaikkal, az emberek asztalhoz ülnek és néhány pohár bor mellett, mely hivatva volt az út porát leöblíteni, kezdődnek a fontosabb megbeszélések. Miután az útról esik néhány szó, rátérnek a telepítés ügyére.
    - Elsősorban be kell jelencsük a polgármesternek, hogy megérkeztetek és hányan, majd hónap kimenyünk az épülő telepre- szólal meg Szőts Emre. Ez pár száz méterre esik a várostól, és már sikerült két uccát kicüvekelni. Az elsőnek az Oskola ucca nevet attuk, met oda lesz csinyálva az oskola. Van oskola a vár alatt, de messze az a gyermekeknek. Ezek mán Istensegítsben es eltévelyegtek, nemhogy a városban. Amíg az meglesz, a Potkány Tibi csűrjébe lesz a tanyítás, ott még miséket is lehet majd tartani ha a plébános kijő, met messze van a templom. A másik ucca tán nem éri el méretekbe az elsőt, ezétt Kicsi uccának kereszteltük. A házaknak ki van jelölve a fundamentuma, felének ki es van ásva és néhánynál mán a falakot es rakják. A vályog a Téglagyár uccában csinyálódik, ige nem messze. Az alapokba égetett vályog kerül, a falakba nem. Az ácsanyagot az itteni bezsányi erdőből és a szászsebesi firésztelepről kapjuk. Minden ház egyforma lesz, nagy ház, kicsi ház, pitvar és gang. A hezzik tartó kertek es egyméretűek.
    - És mi a helyzet a fődekkel, legelőkkel?- kérdezi Kásler Jani.
    - Fődeket több helyen kaptunk, a Cserna martján, a Maros mentin, a Szilvásban, a Hargasokban, a Nádasban, de ennél sok munka lesz. A nádast irtani kell, sok helyen a fődek mán évek óta parlagon vannak, nem kerültek megdógozásra, ott ugarolni kell. Számba véve ezeket, szerintem az első termés nem lesz a legjobb. S ha még az üdő se tart velünk, akkor nagy bajok lesznek. Numerusokot attak a fődeknek, lesznek nagyobbak, küssebbek, családok száma szerént és majd sorshúzással dől el az egyforma nagyságú fődek kiosztása. Ez a polgármester jelenlétében zajlik majd le.  A legelő közös lesz. 
    Még beszélgetnek, telik az idő. Évek eseményeit is el kell mondani, a telepedési helyzetet is. Mindenki kíváncsi arra, hogy mit is hoz majd a jövő. Bár sok hír nincs, az emberek bíznak a bizonytalanba is. Rosszabb nem lehet, mint Bukovinában, biztatgatják saját magukat. Remélnek nagyon, bár szívük kissé összeszorulva dobog. Az utolsó években annyi rossz hír és csapás érte őket, hogy már reménykedni is nehéz.
                                                                                       10. A fészekrakás 
    Néhány nap kellett, míg emberek állatok ideiglenes elhelyezkedést nyertek. Beszélgettek, tervezgettek, építették a jövőt. Hányszor kényszerültek maguknak hazát találni, fészket építeni? Székelyföld, Erdély, Bukovina, most pedig Hunyad vármegye.
    Kelet felé szakad meg az ég, a felkelő Nap lassan uralkodik az éjjeli sötétségen. Először a Déva melletti Gyila dombját világítja, majd ahogyan araszol a láthatáron felfelé, világosodik a város felett, a Maros parton és az Erdélyi Érchegység déli részén, a 900 méter magasan fekvő nagyági templomot is fürdeti sugaraival.
    A bukovinai magyar férfiakat a pirkadat ritkán fogta a házban. Olyankor ők már az állatokkal vannak elfoglalva. Kevés állataik most nem kerültek elő az istállókból. Kétkézi munkára van szükség az Iskola utcában. Néhány ház már áll, de még kerítés sincs, a kutak sem kerültek kiásásra. Pedig ezekre szükség van, és a talajvíz sincs mélyen. Több csoportra váltak szét az emberek. Egyesek a már meglevő házak folytatásában a színajt és az istállót építik.  Néhány ember a kútásásnak fogott neki. Ismét mások az elkészülő házak alapjait ássák. Dolgos emberek a magyarok, de mintha valami lemaradás tapasztalható. Egy inzsellér is van a város részéről, aki a munkát irányítja. Bár magyar, a szakkifejezéseket valami idegen nyelven mondja. Székelyeink sokat nem értenek belőle, de tisztelettudóan bólogatnak. Megszokták, hogy nem jó az urakkal ellenkezni. Néha félreértés keletkezik, de utólag kimagyarázzák a dolgokat. 
    Már szinte meredeken áll a Nap, amikor a város felől kocsizörgés hallatszik. Az emberek nem kis meglepetésére, Issekutz Antal , a polgármester hintója bontakozik ki a porfelhőből. Megáll a munka, aki még nem találkozott a polgármesterrel most kíváncsian szemléli azt. Derék, magas ember az örmény, aki tisztelettel végigharcolta a ’48-as forradalmat. Ebből utólag nem kis kellemetlensége keletkezett, de a pénz beszél, kutya ugat alapon valahogyan tettei elsimultak. Összegyűlnek a szétszórtan dolgozó emberek, a mérnök is velük van.
    - Adjon Isten jó napot emberek!- köszön a polgármester.
    - Adjon, adjon-bólogatnak a magyarok.
    - Hogyan halad a munka? Lesz-e remény, hogy télire mindenki fedél alá kerül? – folytatja a polgármester.
    Az emberek hallgatnak, tudják ők a módját annak, hogy a mérnököt illeti a felelet.
    - Instállóm - kezdi a mérnök – őszintén mondva, láttam ennyi idő alatt jobb eredményeket is.
    - Nocsak – vonja fel a szemöldökét a polgármester – kérem, számoljon be részletesen mindenről!
    - Kérem, az emberek nagyon dolgosak, és nincs is velük baj. De nagy gondot okoz nekünk az anyagellátás. A fundációkba kerülő, égetett vályogtéglákkal nem is lenne baj, de a másik fajta téglákkal nagyon lemaradtunk. A cigányokat örökösen nógatni kell, a múltkori eső a már formába öntött téglák egy részét elverte, elmosta. A faanyag, ami a bezsáni erdőből érkezik, az megfelelő, és idejében is jön, mivel nem szükséges nagyobb távon szállítani. Ám ami Szászsebesről, a faraktárból kellene érkezzen, azzal komoly problémák merülnek fel: későn érkezik, szakadozva, és legtöbbször a méretek sem megfelelőek. Vagy a hosszúság, vagy a vastagság, valami mindig eltérő. Ezek átalakítása fölösleges időt rabol el tőlünk, melyet hasznosabban lehetne másra fordítani. Ha ilyen lépésekkel araszolunk, akkor még munka közben fog minket a tél, kevesen fognak új házba költözni. 
    - Értem, bólogat Issekutz. Hát akkor intézkedni kellene, mert a helyzet ilyen állapota tarthatatlan. Elsőbben is egy megbízható embert nevezek ki a cigányok mellé. Ott intézkedni szükséges, hogy valahogyan a vetett téglák valami szérű alá kerüljenek, többet ne legyenek az idő viszontagságainak kitéve. Ami a szászsebesi fuvarozást illeti, úgy néz ki, hogy akik eddig ezt végezték, azok merőben megbízhatatlanok. Javallnám, hogy a székelyek vegyék át a fuvarozást. Nekik ez szokott munka, lovaik is ehhez alkalmazkodtak és utóvégül minden érdekük megvan, hisz saját maguknak szállítják a faanyagot. Csak akkor helyükbe más munkások kellenek a házakhoz. Kérném a mérnök urat, hogy a mai munka végeztével keressen fel, megoldani a problémát. Pénzfedezet van, embereket kell keresnünk.
    Még kissé elidőzött a polgármester az alakuló telepen, majd kocsira szállt, elbúcsúzva az emberektől a városháza felé vette útját. A kocsi himbálózásában mély gondolkodásba esett, az elmúlt hónapok eseményei peregtek le előtt. Mintha valami, vagy valaki szándékosan gátolná a telepítést, a telep létrehozását. 
    Eleinte, míg a telepítés némi biztos alapot nyert, a betelepülendők jöttek, mentek. Egyesek meg tavasszal jöttek, s az egész nyári munka befejeztével mentek haza, hogy a tavasz eljöttével, az egész családjukkal együtt az előre biztosított kész kenyérre jöjjenek. Nagy volt a jövés-menés, nem volt semmi állandó. Elsőből és végleg csak azok maradtak itt, akik az aldunáról érkeztek. Ezek megélhetését egyelőre a jól javadalmazott fuvarozás biztosította. Súlyos helyzetek is adódtak, néhány családnak minden pénzbeli vagyonuk alig futott néhány koronára. 1890. elején még nem lehetett biztosan tudni, hogy hány család van Déván, mert akadt, aki szó nélkül lelépett.
    Hogy e késedelmes és hosszantartó telepítésért kit terhelt a felelősség, azt Szathmáry György, volt országgyűlési képviselőnek Issekutz Antal polgármesterhez írt eredeti leveléből  lehet megállapítani:
                  Kedves Öregem!
        Cirka 6-8 hét előtt kértelek volt, közöld velem pontosan, hány csángó egyén vagy család van Déván. Gondolom nem voltam türelmetlen. Kérlek küldd el most mielőbb nekem az adatokat, mert nagy szükségem van rájuk, egyúttal írd meg azt is, mennyire haladt az építkezés és általán a telepítés ügye.
                       Kér tisztelő híved
                                           Szathmáry György.
 Budapest, 29/IV-1890.
    Szathmáry György országgyűlési képviselővel együtt, erőltette Issekutz a telepítést. Azonban Fehér Miklós, miniszteri tanácsos, 1890-ben a dévai városházán és ügyben tartott előadásán fel akarta oszlatni a már meglevő telepet. A meglevő néhány telepest erősen lehordta, dologtalanoknak, hanyagoknak nevezte, akik csak a fuvarozásnak élnek, halnak s keresetüket elisszák, földjeikkel nem törődnek, azokat csak ímmel-ámmal dolgozzák meg, vagy parlagon hagyják s így inkább a fuvaros mesterségre valók, nem telepítésre alkalmas egyének. Ekkor Zsók István, a későbbi telepes, aki abban a pillanatban Déván tartózkodott, határozottan kikelt a telepítés ügye mellett. Így kapott megbízatást megfelelő telepesek gyűjtésére s ez fordulópontot jelentett a dévai telepítés ügyében. Ezzel a dolgok nem értek véget, mert amint egy másik, Szathmáry féle levélből is kitűnik, éppen a kincstár egyik hivatalos közege hátráltatta tervszerűen a telepítést:
                     Kedves Polgármesterem!
         Senki sem tudhatja jobban, mint épen te, hogy felhívásaidra Déva érdekében mindig szívesen mozdultam s a város eddigi lebonyolított ügyei bizony sok strapácziót okoztak nekem a várba főképp, de más hova is. És igaz lelki örömömre szolgál, ha a város fejlesztésére és felvirágoztatására irányzott fáradhatatlan törekvéseidet bármennyiben is előmozdíthatom. Kész vagyok rá mindég és mindenkor, éjjel és nappal. Kötelesség és dísz ez reám nézve. És örvendek, ha munkatársi „Leistungjaimmal” meg vagy és voltál elégedve.
    De éppen, mert a kötelesség teljesítés elől sohasem tértem ki s nem volt olyan hajsza, minek alá nem vetettem volna magamat, engedd meg, hogy e czímen őszinte szót mondjak, melyet az utóbbi ügynek lóhalálában való sürgetése ad tollamra… 
    Itt a város privát ügyeiről ír. Majd áttér a telepítés ügyére, melyről a következőket írja:
    És most pár szót a csángó ügyről. Bánt, keserít és bosszant ez az ügy, mely szégyenére válik kormányzatunknak is, az állampolitikának is. El van posványosodva és méltán botránkozik meg rajta minden tisztességes ember. Ha csak azt nem akarjuk, hogy a magyar ügy roppant kárára és szégyenére, országos botrány ne váljék belőle, nincs más mód, mint egyenesen Gr. Szapári Gyulához, mint a kormány fejéhez fordulni. Írj tehát egy okos és kimerítő emlékiratot, melyben érintve az ügy nemzeti és politikai fontosságát, előadnád mily vontatva, mily nyomorúságosan vánszorog a világ csúfjára ez a dolog már 1887 vége óta. Ma is minden a levegőben lóg Semmi befejezve. S végül kérd őt, mint a kormány fejét, hogy vegye kezébe ezt a fontos ügyet és intéztesse el úgy, amint a közérdek kívánja. Küldjön akár a központból, akár máshonnan a helyszínre egy embert, akinek a szíve is és az esze is a helyén van. Aki Déváról nem mozdulna el addig, amíg személyes felelősség terhe alatt az egész telepet tető alá nem hozta. Írd meg, hogy a kincstár ottani képviselője, a vajdahunyadi ispán (Schaffer Ödön), nem hogy előre vinné az ügyet, hanem tervszerűen hátráltatja. Az iratot küld el hozzám, hogy azt beadva, szóval is elmondjam, Gr. Szapárinak, amit el kell mondanom. Ha nagyon el vagy foglalva, írasd meg Csűrössel, kit ez esetben én is kérek, hogy főjegyzői pennáját ragyogtassa.
    Budapest, 19/VI-1890.           Tisztelt híved
                                                 Szathmáry György.
    Hogyan történt, mint történt az üggyel, sajnos ezt ma megállapítani nem lehet, mert 1920-ban a dévai városháza leégett s az összes régi iratokkal együtt az ügyiratok is a tűz martalékává lettek. De így elég világos a késedelmeskedés megállapítása, ami miatt néhány hét múlva a fenti levél után Szathmáry egy elkeseredett hangú levélben így ír Issekutz polgármesternek:
                         Kedves Öregem!
    Ha levelet nem írnék egy retteneteset káromkodnék s kifejezném abbeli kívánságomat, hogy Kozárek (állami hóhér) kösse fel a nyakkendőjét az olyan állami hivatalnokoknak, ki lajhár lomhaságával a közügyeket megrontja…
    Itt a város közügyeinek késedelmeskedéséről ír, majd áttér a telepítés ügyére és így tesz szemrehányást Issekutz polgármesternek:
    Hanem édes öregem, az a nyomorúságos csángó ügy mit sem lendült ám, ha te nekem privát lamentálsz, és megmondtam, megírtam neked, mi annak az orvossága: egy felterjesztés gr. Szapáryhoz, hogy mint kormányelnök vigye akár minisztertanács elé a dolgot és hasson a szolid megoldásra, mert tovább tűrhetetlen, és minden jóravaló ember megbotránkozik rajta, hogy 1887 év óta folyton nyomorog az ügy. Ne kéresd többször magadat, hanem írd meg, vagy írasd meg azt az emlékiratot gr. Szapáryhoz.
                                                      Híved:
                                                Szathmáry György
    Budapest, 6/VII-1890.
    A levél alján ceruzával ez a megjegyzés áll:
    „Megírtam s fölis küldtem gr. Szapáryhoz, kitetszik a csángóügyi iratokból ez.”
     Minden erőfeszítése dacára is, a csigalassúsággal haladó telepítés elé más oldalról is akadályok gördültek. Ugyanis éppen ebben az időtájban az osztrák kormány szintén telepíteni kezdett Boszniába, ahol a települendőknek még nagyobb kedvezményeket adtak. Így több, már félig kész vásár abban maradt Bukovinában, mert a települendő magyarok vásárlói éppen azok a németek és svábok voltak, akik kapva-kaptak az alkalmon, és Boszniába vándoroltak ki.
    Mi lesz még ebből? A polgármester homlokán mély barázdák jelennek meg.
                                                                                 
                                                                                                        12. Este
    A nyár utolsó erejével már jó hónapja elbúcsúzott. Beköszöntött az ősz, szárnyaszegetten hullnak a rozsdaszínű levelek. A nappalok összezsugorodtak, a sötétség lassan terjeszti uralmát. Kevesebb a munkaidő, több a tétlenség.
    Még kora este van, de már nagy, kövér felhődarabok úszkálnak az égen. Közepükbe fekete viharmaggal, csak gyűlnek, sokasodnak, lomposodnak és duzzadnak. Látni való volt hogy esőtől vemhesek és sötétek, mert morogva dörrentek meg. Előbb ritkábban, majd sűrűbben ha összeütődtek, mint nehéz, rugalmas testek, szikrák sültek ki olykor belőlük, mintha gyújtó sercent volna. Kékesen és fenyegetően lobbantak meg olyankor és összébb torlódtak, egyre és egyre sötétebbre dagadtak. Mint valami óriási vastag gyászfüggöny ereszkedtek alább és alább a földre. Egy feketeség lett az egész táj. Megszorult rekkenőn a lég s most még egyszer, utoljára, minden várakozóan lankadt el. Félelmetesen lecsendesedett minden. Fuldoklott minden a sötétség súlya alatt mely a völgyre terpeszkedett. A madarak elbújtak, elnémultak, a fák levelei, mind döglött madár szárnyak, mozdulatlanul csüngtek alá. Még egy fűszál sem rezdült, s mint egy óriási ólomkoporsó borult az ég a földre. Viharelőtti szélcsend uralkodott. 
    Hatalmas csattanással vette kezdetét az égiháború, borzasztó széllökésekkel. Emberelmékezet óta ilyen vihar nem volt. Az úton talált szekereket az árokba fordította, a lovak összedugott fejjel fújtak orrlyukaikból s remegve állottak az útszélen, hámjaikba belegabajodva. Recsegve tépte ki a fákat s a leomlott törzseket úgy hurcolta tovább a vihar, mintha fel akarta volna szántani velük az ugart. Egy határbeli esztenát felkapott a áttelepítette a harmadik dűlőbe. A juhokat mint a pelyvát szétszórta,  keserves bégetéssel keresték egymást. A kutyák egytől-egyig eltűntek, s minden recsegő menydörgésre vinnyogva dideregtek. Néhány útjába eső háznak úgy szedte le fedelét a szél, mintha bogáncskórót hajigálna le a földre. Ember, állat eltűnt a városban, mindenki ösztönösen menedéket keresett.
    Király Márton családjának apraja-nagyja otthon van, csendben hallgatják az ablaküveg remegését. Mintegy a kinti dördülésekre válaszolva pattog a tűz a kályhában. Szükség van a melegre. Az éjjelek hűvösek, a gyermekek megfázhatnak. Halomba mocorognak az ágyon, csak a legkisebb fekszik bölcsőben. Lángok játszadoznak a falakon, annyi az egész világítás a szobában. Spórolni kell a pakurával, városon az is drágább.
    A férfi az asztalnál ül. Időnként felpillant és kinéz a reszkető ablakon, de leginkább kérges, agyondolgozott tenyereire mered a tekintette. Látszik rajta, hogy lélekben messze van. És az is lerí róla, hogy nem boldogok a gondolatai, mert a bajusza minkét ága lefelé konyult. Az asszony kissé odébb, lábával ringatja a puja bölcsőjét. Már annyit ringatott, hogy néha mikor az asztalnál ül akkor is akaratlanul megrándul a lába. Fél szemmel az urát lesi, azon töpreng, hogy megszólítsa-e? Végül már nem bírja a hallgatást és megtöri a csendet:
    - Márton kend, hallja-e kend mán?- szólal meg halkan.
    Felrezzen gondolataiból a férj:
    - Hát métt ne hallanám?
    - Erőst eszi kend magát valamétt! - állapítja meg a nő.
    - S ha igen es, neked mi bajod vele?
    - Csak annyi, hogy megesküdtünk-okoskodik a feleség.
    - Mire te?- kérdi a férj, aki még mindig nem tért magához a merengésből.
    - Hát arra, tuggya-e kend, hogy jóba-rosszba együvé leszünk.
    A férfi csak most kezd visszatérni ebbe a világba. Ránéz a feleségére: mennyire megszívta az élet és a gyermekek, de néha fején találja a szeget. Mondja-e vagy nem az asszonynak, ami a lelkét nyomja? Hisz úgyse tud változtatni rajta. Ej, legyint, legalább könnyítek magamon.
    - Sok van, kezdi lassan, nem erőst halad úgy velünk semmi, ahogy kéne. Akadozik minden: a faanyag amit kapunk gyenge vagy nincs méretre, most három napja  több ezer vályogtéglát elvert az eső, a megígért segélyek se igen igyekeznek. Eltelt pár hónap, és még mindig kegyelemkenyeren vagyunk. S ez így marad tavaszig. Feltörtük a fődeket, elvettük a búzát, de csak a Magasságos Jóisten tuggya, hogy lesz-e belőle valami. Mintha valami láthatatlan kéz húzna vissza mindent. Úgy vagyunk vele, mint ennek a városnak a legendája, a Kőmíves Kelemen: amit nappal felrakunk, reggelre esszehull - hallgat el. 
    - Nekem es fáj a szüvem - jegyzi meg az asszony.
    - Ne buklukoskoggy asszony, há métt fáj?- ijed meg Márton.
    - Hát Bukuvináétt - szólja el magát a feleség.
    Találkozik a két tekintet, és elhallgatnak. A férfi se mondta ki, de neki is szívén feküdt Bukovina. Testileg már pár hónapja Dévára érkeztek, de valami, a lelke, a lelkéből egy darab a szülőföldjén maradt. Nem volt könnyű az eljövés és akkor se magukra gondoltak engedve az ígéreteknek és a csalogatásoknak, hanem a gyermekeiknek akartak jobb jövőt. Mi lesz ebből Istenem? Visszamenni már nincs mire, maradni nincs mivel. Tavaszra újabb telepesek készülnek, de még az elsők házai sincsenek befejezve. Maholnap kezdődik a tanítás. Az ismét költség: palatábla, palavessző, bakancsok… Honnan annyi, hiszen nem vagyok a magam ura, keseredik neki Márton. Még szerencse, hogy az asszony tud mindenféle köntöst varrni. Forrnak a férfiban a gondolatok, mint hordóban a bor. De mégse mutathatja meg bánatát és kétségeit az asszony előtt.
    - Melyen bútorok kellnének még a házba?- cseréli meg a szót.
    Elérti az asszony, hogy kényes téma Bukovina, és kapva kap a szón:
    - Kéne kend csinyájjon egy pár háromlábú székecskét és egy macskaasztalt. Asztán egy kaszten es elférne, met a másik odamaradt. Az ajtót-ablakot es meg kéne nezni, met mán mostantól húznak – modja Mári egy szusszra, de megáll, nehogy sok legyen.
    - Rengyivel mindent - mormolja Márton - a Jóisten se teremtette egy nap a világot.
    - Azt nem- válaszol Mári - de őt nem sürgette a tél, az biztos, nyelvel tovább.
    - Te, hökken meg Márton, ügyejj a szájodra, ne késércsd az Istent!
    - Én nem késértgetem, csak mondom, élcelődik Mári tovább.
    De hegyes tud lenni néha a nyelve, gondolkodik el Márton. Legénykorában ezt szerette meg benne először: szókimondását, becsületességét. Tiszta volt mindig a szeme, éget a tűz a keze nyomán. Sok legény csapta neki a szelet, aztán valahogy szerre kiestek a nyeregből és csak ő maradt. De neki se volt könnyű vadmacskát szelídíteni. Aztán lassacskán az évek során összeszoktak: még hagyott ő, még az asszony. Majd sorjában jöttek az Isten áldásai, a puják. Nem volt idő sem és kedv sem heregni, civakodni. A megélhetésért vívott harc minden erejüket és idejüket elfoglalta. Hosszú idő után megszólal:
    - Majd az Isten valahogy elrendeli.
    - Mikor?- biztatgatja tovább Mári.
    - Nem volt sose könnyű a fészekrakás, most se az, állapítja meg Márton. 
    - Hát öregapáink mán annyit raktak, hogy galambdúc lehetne belőle, folytatja Mári: Székelyfődön, Móduvában, Bukuvinában…
    - Asszony, röffen a férj, ne filuzufájj annyit! Jobb lenne, ha eltennéd te es magadot hónapra!
    - Korán van még, alig hallaccott a Mária harangszó.
    - Ha korán van, ha nem, elég legyen! - jön a szentencia.
    - De valamit kéne mán tenni, hát sehogy se haladik semmi.
    - Mit, hördül fel Mártonból a visszafojtott keserűség: ígértek házakot ha kijövünk, nincsenek. Ígértek fődeket, vannak, de teli nádasval: ki kell irtani, szűzfődet feltörni. A faanyag es essze-vissza van szabva, alég bírjuk bépászítani. Elig-elig eresztették, hogy kútokat ássunk. Állataink vannak, de istállók nincsenek elegen. Széna még annyi se, hogy két tehen jóllakjon. És minnyá nyakunkon a tél. Tüzelőnk sincs még.
    - Kéne beszélni a városval, indítványozza Mári.
    - Azokval-e? Hát ők eleget ügyekeznek, de nem itt határozzák meg a sorsunkot, hanem Budapesten. Az meg messze van. Az ottani bőrfotelekből nem látszik az itteni nádas és vályogtégla, ereszti meg panaszát Márton. Most két-három hete vagy 20 szeker ment vissza Székelykevéről Bukovinába. Nekik elég vót a megígért mennyországból. Annyi holmijik se maradt, hogy a szekerderek megtejjen. Aszonták, hogy vagy 15 szeker elment Gyorokra, Arad mellé. Azok es csak a szegénységiket vitték. Oszolunk, szóródunk, mint a pelyva. Így jár az, aki minden ígéretet készpénznek veszen.
    - Hát Istány, Zsók Istány mit mond?- faggatja Mári.
    - Ő az idén mán nem jő le, de tavaszra muszáj lesz neki. Valami nagy fog lejőni Budapestről, az itt Déván akar vele találkozni. Valami miniszter lesz, ha jól tudom.
    - Ha a telepétt jő, akkor végig kéne ott vezetni, lássa meg ő es, hogy mire állunk javasolja Mári.
    - Nagy úr az te, nem keni essze a cipőjit a Telep sárjával. Aztán szóba se áll velünk, nem ereszkedik annyira le. Nehez nekik meghajolni, csont van a hasikba. S ha le es ereszkedne, visszafelé Budapestig mindent elfelejt, amit mondunk itt neki.
    - Az el, hagyja rá az asszony, örökké ejenek vótak, hogy a súj essen beléjik.
    - Nehez vót nekünk otthon, itt se könnyű. Az utóbbi években örökké Móduváztam, évente kilenc hónapot. Kell a’ nekem? Mikor utojjára hazajöttem még a küssebbik puja meg se üsmert, aszonta nekem bácsi. A bojárok se fizetnek úgy, mint régente, alig van mivel hazatérni. Elébb-elébb ott es mind rosszabb lesz.
    Elhallgat a férfi. Nehezen áll fel, mintha kétszer annyi kor nyomná a vállait. Az asszony még egyet térül, megrakja a kályhát éjjelre. Ez se olyan, mint a mü kuttorunk vót Bukovinában, sóhajt fel.
                                                                                                      Vége
 Kép:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Isten#/media/F%C3%A1jl:Cima_da_Conegliano,_God_the_Father.jpg
                                         
 

Cikkek

Consimtamant privind utilizare cookies

Acest site web folosește cookie-uri care sunt necesare funcționării sale și necesare pentru atingerea scopurilor ilustrate în politica de confidențialitate. Acceptând acest lucru SAU derulând această pagină SAU continuând navigarea, sunteți de acord cu politica noastră de confidențialitate.

Politica privind cookies