LGP. Mária harangszó (Napszentülte).

Publicat: Marți, 19 Martie 2024 05:59 | Accesări: 255

                                                                                  Mária harangszó (Napszentülte).

    „A felnőttek azt követelik, hogy őszinték legyünk egészen. Őszintének lenni nagyon nehéz. A felnőttek se őszinték. És nagy ködöt kavarnak maguk körül, hogy mi ne lássuk őket…” (Somogyi Tóth Sándor-Gabi). És így vagyunk most is. 
    Nagy a köd történelmünkben, és sok a szakértő. Az egyoldalú olvasásnak, csak magyar szerzőktől, az lett az eredménye, hogy mindenki büszke Bukovinára, mintha őseinek valami kiemelkedő személyes része lett volna, az ottani magyar csoport kialakulásában. Egyszerű: élni mentek oda. Politika volt minden, szükség volt rájuk, senkit sem vezetett a magyarok iránti szeretet.
    A tudatalattiba begyökerezett adatokból kimaradt az, hogy mi Bukovina általános történelmében egyáltalán nem voltunk és vagyunk benne, ha mégis, akkor csak néhány sor erejéig.    
    A bukovinai magyarok nem kaptak helyet a vidék történelmében, nem kereskedtek lelkekkel, birtokokkal és nem volt meg bennük az úgynevezett nemzeti identitás tudatának a megőrzése. Éltek.  Meghaltak az olyan kifejezésekért, mint nemzet és haza, és nem vették észre, hogy tulajdonképpen a mások jólétéért adták életüket. Olyanokért, akik ma is szerepelnek a történelem lapjain, és akik őket még a halálon túl sem vették emberszámba. Meghaltak Boszniában, a Balkán háborúban, az első világháborúban és a másodikban és még a katonai nyilvántartásokból is kimaradtak. Megalázás.
 
Buk 028
 
    Mi csak egy hangyaboly voltunk Bukovinában, aki kaptunk egy identitást (osztrák) és készek voltunk ezért meghalni mindig, anélkül, hogy észrevettük volna azt, hogy eredeti identitásunkat, nem a magyarságot, hanem az emberi létünknek nemességét elorozták. Nem tudtak rólunk, és amikor tudtak, akkor sem tettek semmit értünk. Nem emberek voltunk, hanem csoport, akit a történelem színpadán oda helyeztek, ahol szükség volt rá. 
    Rácsokat helyeztek közéjük és az Isten közé, és ők fejet hajtottak azok előtt, akik az ostort tartották, mert azt hitték, hogy ők az Isten kirendeltjei és nekik a sorsuk tűrni. Megtanultak és megszoktak tűrni, szenvedni: elhagyatottságot, semmibevevést, járványokat, megalázást és a halált. 
    Ma sem vagyunk a jelenben, abból élünk, amit őseink most 100-150 éve tettek. Régi képekkel büszkélkedünk, de a képeknek nincs hangjuk. Mi meg nem beszéljük őseink nyelvét, tájszólását. Akik tudják, és ismerik őseink viselt dolgait, azok hallgatnak. És beszélnek általában azok, akiknek ereiben a legkevertebb vér csorog. Mit őriztek meg? Viselet nincs, tánc nincs, beszéd nincs, szokás nincs, semmi sincs úgy, ahogy Bukovinában volt, de mindenből kialakult egy nyomorék gyermek, amit bukovinainak nevezünk. Hazudtunk saját magunknak, és elhittük azt. Csak a név maradt meg, hogy bukovinai, de már az sem igaz.  Tündöklünk a szivárvány minden színében, és elfelejtjük az, hogy a szivárvány tiszavirág életű. Senki sem hibás mostani sorsunkért, csak mi magunk. Mert lemondtunk Bukovináról, és most igyekszünk visszavenni azt. Mint akik 1940-ben optáltak, és rá néhány évre visszatértek házaikért Bukovinába. Nekik sem sikerült akkor, nekünk sem most. Csak az emlékeink maradnak meg, amiket magunkkal visszük. És marad utánunk néhány sor: „Itt nyugszik…”
   László János ezt írta 1936-ban: „S ha van az Égben könyv, melyben a népek és nemzetek sorsát előre lejegyzik, akkor az Örökisten e maroknyi népnek sorsát még a madéfalvi veszedelem előtt így jegyezte fel: 
    „Ártatlanul mészároltassatok le,
Kő kövön ne maradjon a ti házaitokból,
Sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok,
Mindég szükségben szenvedjetek,
Örök bujdosás legyen osztályrészetek,
Hazát csak idegen nemzetek között leljetek,
Senki se törődjön veletek,
S végül veszítsétek el neveteket is.”
                                        Mi nem igaz ebből??
 

LGP. Istenbe bízva

Publicat: Luni, 18 Martie 2024 08:45 | Accesări: 322
Cima da Conegliano God the Father
 
 
 
 
 
                                                                                            László Gergely Pál: Istenbe bízva
                                             
                                        Tartalom
Bevezetés...................................................................................................2
A beszélgetés…………………………………………………………….4
Vasárnap…………………………………………………………………7
A csapás………………………………………………………………….9
Szóbeli végrendelet……………………………………………………...11
Déva……………………………………………………………………..13
Issekutz Antal…………………………………………………………...18
Bukovinában…………………………………………………………… 23
Úton……………………………………………………………………..25
Az érkezés………………………………………………………………29
A fészekrakás……………………………………………………………30
Este………………………………………………………………………33
                                 
         
                                                                                                     Bevezetés
    Egyszer volt, hol nem volt...talán így is lehetne kezdeni történetünket. Messze tájon vagyunk, lankás dombok közt, egy kis völgybe tekintve. Kacskaringósan szeli a Szucsáva folyó keresztül azt, hullámai ezüstösen ficánkolnak a napfényben. Gyöngéden simogatja a szél arcunkat, mintha örvendezne, hogy megérkezünk. Andrásfalva, Bukovina. Mit is mond ez a két szó nekünk magyaroknak, hogyan is kerültek magyarok oda? Vissza kell lépnünk időpontunktól, sok-sok évvel hátrébb.
    A Bukovina szó és elnevezés 1392. március 30-án jelent meg először.  Jagelló lengyel király és Luxemburgi János között kötött ó-lublói (1412. március 15.) szerződésben már a történelmi terület felosztásra kerül, a magyar király a Nagy Bukovina nevű részt kapja a Kárpátok és Szeret folyó között, a lengyel király pedig a Kis Bukovinát uralja majd, a Szeret folyó és a Dnyeszter között. Ebből következik, hogy a lengyel kancellárián már akkor Bukovinának nevezték Moldva északi területének egy részét. 
    Az osztrák bevonuláskor, Bukovina szépsége, altalaji és felszíni gazdasága merő ellentétben volt a lakossággal és a településekkel. Alig pár lakos lézengett négyzetkilométerenként, kőház is csak az eljövendő fővárosban, Csernovicben volt. Finom-vegyes a lakosság, lengyel, ruszin, német, román, zsidó, örmény, magyar, cseh, szlovák, orosz, olasz, cigány, úgyszintén a vallás is változatos: ó-és újhitű görög-keletiek, görög-katolikusok, német katolikusok, lengyel katolikusok, örmény katolikusok, evangélisták, izraeliták, minden népcsoport magával hozta vallását. De békében voltak, soha senki sem törődött a másik szokásával, viselt dolgaival. Az osztrákok, a vidék, az ipar és a gazdaság fejlesztésére, népességtelepítést határoztak el. Újabb német telepesek érkeztek, a már meglevők mellé, akik erdőkitermeléssel, üveggyártással, sóbányászattal foglalkoztak. Ám ezeknek enni is kellett, szükség volt a hús és növényi termékek előállítására. Megfelelőnek találták erre a Moldvában nagyjából szétszórtan élő magyarokat, akik messze földön nevesek voltak állataikról és zöldségtermesztésükről. Voltak azonban előttük is magyarok Bukovinában, mint az Enzenberg  népszámlálása 1778-1779 között bebizonyította, de nem alkottak egységes telepet. A Moldvában élő székely-magyarok felkutatására és majdani átcsalogatására Bukovinába, Mártonffy Mór ferences szerzetes, Mieg őrnagy és Beddaus kapitány indult el 1776-ban. Tudtak létezésükről, hiszen csak jó ötven évvel szükségeltetett visszanézni a vidék történelmében. Már 1717-1719 között rengeteg székely menekült a Keleti-Kárpátokon túl, mentve életét a Székelyföldre betört pestisjárványtól. Majd következett a nagy éhínség az 1730-as években, amikor ezrével hagyták el Székelyföldet lakosai, megélhetést, túlélést keresve. De menekültek közben az egyre nehezedő adóterhek, földhiány miatt, a jobbágyi sorsot is szándékoztak elkerülni, a hosszas katonaságot. Az 1750-es években Moldva akkori vajdája 4000 székelynek ígért földet és letelepedést.
    Még jobban felbolydul a méhkas, amikor döntés születik a székelyföldi határőrezred felállítására:  1762. telén 1763. tavaszán 292 család, mintegy 900 székely költözött Moldvába. A madéfalvi események után tovább szaporodik a csángók közé telepedett székely-magyarok száma. Ez utóbbiak egy része visszatér a közkegyelem életbe léptével, mások azonban maradnak a csángók, románok között. Nagy területet nem kellet bejárnia Mártonffynak és Beddausnak, hogy megfelelő emberekre találjanak. Bár jöttek volna magyarok, főleg a beígért földek és adókedvezmény miatt, mégis volt egy árnyalat bizalmatlanság az osztrákokkal szemben. Ezért elsőként egy bizottság szállt ki, Tamás Albert szamoskai bíró vezetésével 1776-ban, az eljövendő telepek helyét felmérni, akárcsak az osztrákok őszinteségét kikutatni. Tapasztalva a hatóságok jóindulatát, 1776. őszén ugarolni kezdtek a nekik kijelölt falvak, Istensegíts és Fogadjisten határában, majd 1777. tavaszán a családjaikat is kihozták. A Radóc-Szucsáva útvonalon fekvő, egymástól három kilométerre fekvő falvakban lassacskán beindult az élet. Az öt éves adókedvezmény, mint mágnes vonzotta a szegényeket, rövidesen 431 magyar érkezett Erdélyből, Beszterce, Szatmár és Máramaros megyékből. Nehezen ment a falvak egy állandó népességének kialakulása, elég, ha a lakosok társadalmi állapotára egy tekintett vetünk: zsellérek, szökött jobbágyok, katonaszökevények, bujdosók, minden akadt ott. Az öt év adókedvezmény után többen odébb álltak. Ezért döntés született, hogy 1782-től kezdődően csak császári- vagy jogi engedéllyel lehetett betelepedni.
    A telepítés erre megcsappant, mintegy tíz évet. 1785-ben azonban újabb magyarok behozatala döntetett el. Így telepítnek Szucsáva városától 16-20 kilométerre, a Tolva nevű faluba, 50-60 magyar családot, a románok közé. A falu ekkor a Józseffalva nevet kapja, a kalapos császárról. A Radóc-Szeret útvonalon létrejött Hadikfalva. Ennek elnevezését maga Hadik András eszközölte ki a császártól. Pár kilométerre Hadikfalvától vagy 35 család telepedett le, egy dimbes-dombos vidékre, telepüknek a Laudonfalva nevet adták. 
    Újabb magyarok szándékoztak átjönni Moldvából. A létrejött falvakban már nem volt hely számukra, felaprózódott volna nagyon a föld. Így jött létre a minket érdeklő falu, Andrásfalva, Radóctól öt kilométerre északra, 1786-ban. Sokan úgy tartják, hogy ez a telep is Hadik Andrásról nyerte el nevét. Szép legenda, de lehetetlen. Mert nem lehet a császárról egy falvat elnevezni, a főparancsnokról meg kettőt. Ez minden udvari etikettet felborítana, pedig az akkoriban eléggé merev volt. De létezik egy másik legenda is, a falu nevének eredtéről: egy András nevű bíró vezetésével jöttek be Bukovinába. Nagyon szerette a nép, annyira, hogy hálaként a falut is róla nevezte el. Rövidesen megjelent egy csoport református is Andrásfalván, 1788-ban. Ezeket Raráncsa környékéről csalogatták be a faluba, és ők maradtak Bukovina történelme során az egyetlen magyar református közösség. Ezzel a magyarok telepítése Bukovinába véglegesen leállt. Miért is, ha ennyire sikeresen haladt? Ezek László János kéziratában megtalálhatók. 
    Lassan beindult az élet Andrásfalván. Mint máshol is, náluk is 1849-ben szűnt meg a jobbágyság. De hiába, mert már jóformán alig voltak földek: eladódtak, felaprózódtak a közmondásos szaporaság miatt. De élni kellett, menni kellett valamerre. Sokan közülük már „móduváztak” a 19. század derekán, több hónapos munkára szegődve el oda. Mások fuvaroztak, hosszú utakat bejárva. A bukovinai magyar népcsoport létezéséről az akkori magyar kormány semmit sem tudott a 19. század utolsó harmadáig. Akkor figyeltek fel rájuk és gondjaikra. Segíteni is szándékoztak rajtuk, de ez rosszul sült el. Nem ismerték a bukovinai magyarokat, de még a kitelepítésre szánt vidéket, feltételeket sem. Mégis, 1883-ban négyezer bukovinai magyar indult, inkább felbiztatva, mint a helyzettel tisztában, az aldunai vidékre. Egyetlen szóval lehet jellemezni ezt a telepítést: katasztrófa.
    És pörög a történelem filmkockája: Hertelendyfalva, Sándoregyháza, Székelykeve, gátszakadás, menekülés...
    Az emberáradatot nem lehet feltartóztatni Bukovinában. Így döntöttek az akkori illetékesek arról, hogy Hunyad megyébe is telepítsenek bukovinai magyarokat, az itteni, határmenti magyarságot megerősíteni. Az ötlet jó, dicséretes, csak elkéstek vele vagy 300 évet. De mindent „rengyivel”, mint mondták őseink.
                                                                                           
                                                                                        1. A beszélgetés
    Andrásfalva 1888. november vége. Szerényen húzódik meg a Szucsáva folyó partján, ebben a kora télben. Hideg a bukovinai tél, és hosszú is. Néha már októberben beköszönt, és még áprilisban sem távozik. Csendben, megdermedve él a falu. Mert él, látszik a lehelete, minden kürtő  szuszog. Semmi sem hallatszik, csak egy-egy fázósabb kutya vonítása. Valahonnan a távolból egy másik felel neki. Mintha néha megrezzenne a ház. Élő házak ezek, boronákból  készülve, dránicával  fedve. Talán a lovak kapálnak az istállóban, ezt érzi a ház. Öreg is már, hiszen több mint száz éves. 1786-ban épült, amikor a magyarok utolsó szervezett csoportja letelepedett Bukovinába. Kemény küzdelembe kerül akkor a megmaradás. Semmi sem várta őket, csak a puszta föld. Hónapokon keresztül földbe ásott kunyhókban, burdékban laktak, amíg a házak felépültek. De voltak földek. Aztán beindult az élet. Úgy beindult, hogy mára már túl sokan lettek. Már-már úgy tűnik, hogy elveszítik a sorssal való küzdelmet. A falu lakosának kétharmada földtelen, árendában dolgozik, móduvázik , éhezik, és el van adósodva. Ezt a telet is a jövői munkára felvett előleggel húzzák ki valahogy. Sok a beteg, de nincs pénz a radóci  orvosra. Kezelik őket az asszonyok, ahogyan még anyáiktól tanulták, de leginkább Isten kegyelmére vannak bízva. Akinek napjai vannak, az megél, akinek nincsenek…
    Csobot Antaléknál, a bírónál, csak a kisházban pislákol a pakuralámpás . Öten ülik körül az asztalt, nagybajuszú, csontos emberek. Megszívta őket a munka és a gond. Most is inkább gondolkodnak, el vannak mélyedve, mint beszélgetnek. Meleg van a szobában, pedig csak kocsánnyal fűtenek. Még a mejjest is levetették magukról. Két gyermek mocorog a kuptoron  Ambarus és Borbála, már csak ennyi maradt itthon. Erzsébet most egy hete ment férjhez. Béla, Médárd és Vilmus már kicsi korukban angyalok lettek. Rozália és Anna, a nagyobbik leányok már régen a maguk házánál vannak.
    Az asszony a széken ül, messze az asztaltól. Kendője a szemébe van húzva, ingadozik előre-hátra, úgy tűnik, hogy rögtön lefordul a székről. Pedig figyel, nagyon figyel, csak éppen nem szólhat bele a férfiak beszédébe. 
    Elsőnek Csobot Anti szólal meg:
    -Tuggyátok, hogy minek jöttünk essze. Azért híttalak, met a tennap levelet kaptam Déva polgármesterétől, Issekutz Antal úrtól. Tavaszra várnak münköt. El kell határozzuk, hogy mit fogunk csinyálni. És ki fog elmenni. Itt nem maradhatunk, de úgy sem akarok járni, mint a mehinkek az Al-Dunánál vagy Gyorokon. János! Hányan hóttak meg a Duna áradásánál?
    „Szepi”  Jani összehúzza magát, és úgy felel: 
    - Nem lehet tudni. Van olyan, akit még máig sem lelének meg. 
    - Igen, folytatja Csobot Anti, elmentek egybe, most meg szét vannak szóródva, mint a pelyva. Egyesek Gyorokra mentek, mások visszajöttek még szegényebben, mint elmentek. Déván elakada vagy 5-6 család. Azok most egy majorban vannak, családostól, gyermekestől, lovastól együtt. Nekik es csak a tavaszra ígértek földeket, addig a város kegyelemkenyérén élnek. Van valami hír felőlik?
    - Biztatnak, hogy mennyünk, de csak fél szájjal, mondja Zsók István, 
    Ismét Anti veszi át a szót:
    - Legjobb lenne személyesen meggyőződni az ottani dolgokról. Nem úgy, mint elmene Balogh Gergé 1887-be Balogh Péterrel és Ömböli Samuval. Ezek fődes, gazdag emberek, nem tudom métt kellett mennyenek. Több kell nekik, nem laknak jól soha. De ők csak Déva határáig mentek, még a polgármestervel sem álltak szóba. Ott bémenének egy kocsmába, valami Szántóhalma nevű faluban, ittak egy jót, kérdezősködtek egy cseppecskét, majd másnap elindulának vissza. Nem nezték meg a megígért fődeket, azok kövérségit, az erdőt es csak messzünnett látták, azt sem tutták, hogy hova lesznek a házak felépítve. Úgy gondolták, ha őket Balogh Gergé vezeti, akkor rezesbanda fogja várni a város határában. Nem várta őköt senki, és nem es láttak semmit, csak a dévai várat messzünnet és a szántóhalmi kocsmát bejürről. Hogy a súly essen beléjik, szalasztotta el Anti a száját. A múlt tavaszkor én künn vótam Kásler Péterrel, de azóta a dógok sokat változhattak. Elmennék én esmét körülnézni, de szúr a mejjem. Istány, te jobban látnád a dolgokat, és nem vagy hebehurgya. Ahogy az eszterhéj megcsorran, el kéne lovagolj Déváig. Egyedül hamar megjárod az utat, két héten belül meg es jöttél. Nezd meg jól, hogy mit ígérnek nekünk, és mi az, amit kapni fogunk. Hol lesznek a házak, van-e víz a közelben, mejen a széna. Merre ígérnek fődet-erdőt, és mennyit? Mejen a főd tartalma? Hogyan lesz a házakkal, épülnek-e? Megkérdezheted az ottaniakot, hogy mejen az éghajlat. Mindent-mindent szimatolj meg. Nem indulhatunk neki vaktába! A jövőnkről, a gyermekeink jövőjiről van szó.  
    - Elmenni elmehetek, de nem magamra - felel István.  A besztercei erdő veszélyes még nappal es, nemcsak éjjel. Több ott a kétlábú állat, mint a négylábú. Anti, idáig hányan vagyunk, akik feliratkoztak és mennének?
    - Vóna vagy ötven család, körül-belül 300-an. Sok a puja, sóhaj egyet Anti. Jóska - szólítja meg az istensegítsi Lovász „Csoppa” Jóskát – nálatok mi a helyzet?
    - A mehinkek még nem erőst szedelőznek. Onnat alig fog lenni vagy négy-öt család. Pedig ott es mán helyszűke van, ami a fődeket illeti. Ezek megejedének az al-dunai pacilástól. Aztán a plébánosunk, László István sem erőst erölteti őköt. Világot látott ember a tisztelendő úr, hallgatnak reja a falubeliek. Erőst szegény és reménytelen kell legyen az, ki csak úgy nekivág az útnak.
    - Hallgassatok rejám - veszi át a szót Csobot Anti. Télen nincsen annyi dógunk, körül kell jól nézni. Mit vihetünk magunkval, mit lehet áruvá tenni. Mindent elvinni úgyse lehet, de a gazdasági eszközöket, esetleg bútort, osztovátát, azt vinni kell. Az út es hosszú lesz, met a tehenek nem bírják a lépést a lovakval. Pedig ezeket a jó svájcer  teheneket nem lehet itt hagyni. Magot es kell vinni, új életet kezdeni. Élelmet, amíg az első termést learatjuk. Nem olyan eccerű a dolog. Volt szó arról, hogy a kormány vagy a telepítő bizottság szerez néhány marhavagonyt a MÁV-tól a bútorokat elvinni. Akkor csak Hadikig kéne elvinni a nagyját. Tuttok valamit erről?
    Egymást fürkészve keresik a választ. Serceg a lámpa, valószínűleg felöntötte a zsidó az olajat. Aztán nagy későre megszólal „Diszke”  Gyuri.
    - Hát ígérni ígértek, de félős, hogy csak az ígérettel maradunk. Nem először esne meg velünk.
    István komoran néz maga elé, de most felemeli tekintetét, és a távolba néz, mintha onnan keresné a választ:
    - Bizony nem, mondja. Az eltelt száz év alatt csak addig vótunk jók, amíg dógozni tuttunk. Aztán eldobott mindenki, mint egy rossz kapcát. Az indulás es nehez lesz, nemcsak az érkezés. Az emberek félnek mindent pénzzé tenni, hátha vissza kell majd jönni. S akkor mire jönnek? Készpénz nélkül pedig nincs hova menni. Ha egyszerre többen adják el a gazdaságokot és a kevés földjüket, akkor hamar megjelennek a kupecek, akik leverik az árakat. Gyakorlatilag csak elkótyavetyélnek mindent. Sok haszon nem lesz belőle. Ha pedig rejabízzák valakire a gazdaságot, akkor nem lesz készpénzük. De ki tudja a megbízott es hogyan fog ügyelni a házra? Sok szerződés nem lesz, az emberek közül kevesen tudnak írni-olvasni. Bármit aláírathatnak majd velik. Kölcsönt-hitelt pedig senki sem fog kapni, aki elmenyen. Tudjuk mi lett a rusztikállal , sokan még ma es fizetik az apáik kölcsönét.
    Hallgatnak egy rendet, csak a kocsány pattan egyet - egyet a kuptorban . Végül Jóska szólal meg:
    - Egyelőre haggyuk ennyibe. Hosszú a tél, lehet még gondolkozni. Anti, te írjál választ Déva polgármesterének, met úgy illik. Valamit csak kifundálsz , nem azért híjnak téged „eszesnek”, hogy ne találj választ. Csak légy óvatos. Na – fordul Jóska felé - szedelőzköggyünk, én lassacskán indulnék, met így es belételik vagy három fertály óra, amíg hazaérek. Mán a lovam is öreg, nemcsak én.
    - Most melyik lovad van?- kérdezi Zsók István.
    - A Fótos. Kiszolgált, öreg, de hűséges állat. Még az orosz-török háborúban es tyiriáztam  vele. Akkor még jóformán négy éves csitkó vót. Most mán bétőtötte a tizenhatot. De azétt még Déváig elvinne, mégha lassabban es. Meg lehet bízni benne, sose fordított hátat nekem. Igaz, én se neki.
    - Vegyétek a mejjeseket  és a bundákat, menyek addig kihozom a lovat az istállóból, indul Csobot Anti, a házigazda.
Szedelőzködnek a vendégek, öltöznek. Az asszony nem ad életjelt magáról, de azért búcsúzóul odaköszönnek neki:
    - Isten áldja Erzsók!
    - Álgyja meg, jön halkan a válasz, mintegy jelezve ezzel az asszony, hogy mindent hallott az elmúlt órák beszélgetéséből. 
    Ahogy Anti kilépett a házból, Bundás elvakkantotta magát, de nem hagyta el a meleg kalibát. Azonban a vendégeknek morogni kezdett. Jön Anti, vezeti a gőzölgő lovat.
    - Jól viszi a kutyád Anti!- szól „Szepi” János.
    - Métt te?- rezzen fel Anti.
    - Met neki jó gazdája van. Nekünk csak rossz gazdánk van, és még rosszabb hitelezőink. Azétt van a falu háromnegyed része eladósodva. Hogy a móduvai bojárokat ne es emlegessem- szögezi le a szomorú valóságot János.
    Kiérkeznek a kapuba, még egyszer kezet fognak. Ki-ki elindul hazafelé: Lovász Jóska Istensegítsbe, Zsók István, „Diszke” Gyuri és „Szepi” János pedig végig a nagyúton, mindenki a háza felé. Anti is beindul a házba. Becsukja a kiskaput, és egyet fordít a kulcson, de a zárba hagyja. Félúton a ház felé megáll, és felnéz a csillagos égre: tiszta, elmélkedik: látszanak a csillagok, holnap is hideg lesz. Amott a Göncölszekér. Vajon az én szekerem rúdja merre fog állni?- kérdezi önmagától Anti. Ej, hessegteti el magától a gondolatot, minek fürkészni az Isten terveit? Úgy is az ő kezében vagyunk mindannyian, nyit be Anti a meleg pitvarba. 
                                                                                          2. Vasárnap
    Vasárnap van a faluban, advent első vasárnapja. Már régen elhallatszott az első harangszó, mind a református, mind a katolikus templomban. Azonban úgy néz ki, hogy a falu nem ébredt fel. Dermedt minden és fagyott, akárcsak az ereszekről lelógó a jégcsapok. Pedig régen megmozdult a falu. Elsőnek a gazdák keltek fel, az állatokat ellátni. Azokat etetni és itatni kell. Következő útjuk a fészerbe vezetett, ahonnan fát és forgácsot vittek be a házba. Ott már az asszonyok forgolódnak. Akinek kicsije van, az megszoptatta és tisztába tette, majd begyújtott a kuptorba. Elő kell készíteni az ebédet, hogy megfőjjön mire hazaérkeznek a templomból. Majd a kicsiket kell öltöztetni, akik a nagyokkal együtt a templomba mennek. Közben valamit falni is kell, reggelizni. Valaki a családból mindig otthon marad, ügyelni a tűzre, ebédre. A leányos házaknál a legnagyobb férjezetlen lány, ahol pedig nincs lány ott egy nagyobbacska fiú. Máskülönben csak a betegek és a bubák  maradnak otthon. De az utóbbiak közül is néhányat az anyák pókaribancba  pakolnak és elviszik őket a templomba. Közben előkerülnek a szekrényekből a vasárnapi ruhák. Leakasztják a szegről az ünneplő csizmákat is. Kiveszik belőlük a kaptafákat, majd kezdődik a suvickolás . Olyan kell az legyen, mint a tükör, másképp hamar megszól valaki a faluból. Mire a második harangszó elhallattszodna, a falu népe már az utcákon van. Egyesek a Gyatyaszár utca felől, mások a fratóci út felől, ismét mások az Újfaluból közelednek a falu központja felé, mert ott helyezkedik el egymástól nem messze mind a két templom. Közben lassacskán kialakulnak a férfi-, női és gyermekcsoportok. Mire a harmadik harangszó is elhallatszik, megtelnek a templomok. 
    A katolikusoknál Kubassek János a plébános. Már szinte tíz éve annak, hogy a faluba kihelyezték. Nem magyar eredetű pap, de elég jól beszéli a nyelvet. A férfiak, székely szokás szerint, a jobb padsorban foglaltak helyet, az asszonyok a bal oldalon. A gyermekek helye az első padokban van. Nincsen senkinek kijelölt helye, de családok és rokonságok szerint ülnek a padokban. Csendben, rendben folyik a szentmise. Zsók István szikár alakja még ülve is kimagaslik a többi közül. Testben jelen van, de lélekben messze jár. Az elkövetkezendő úton, a maroknyi székely sorsán töpreng. Közben sajátságos fohász szakad fel lelkéből: „Istenem, Te mindig velünk voltál, sohasem hagytad el maroknyi népedet. Jelölj ki egy csillagot nekünk, amelyet kövessünk! Mutasd meg a helyes utat, melyen népednek menni kell. Ne hagyj elveszni Istenem, egyedüli reményünk és bizalmunk csak Benned van!” 
    El van nagyon mélyedve, csak arra észlel fel, amikor a plébános az utolsó áldást osztja: „A szentmise áldozatot bemutattuk, járjatok békével! Istennek legyen hála!”- válaszolja egyhangon a nép. Mise után leghamarabb az asszonyok tűnnek el. Sietnek haza, az utolsó simításokat végezni az ebéd körül. A gyermekek, fiúk-leányok, összekeverednek, és hócsatába kezdenek. A férfiak csoportosan álldogálnak, nem sietnek. Még beletelik egy jó fél óra, mire az ebéd meglesz. Külön van egy fényesebb csoport, ez a nagygazdáké. Bár kevesen vannak, sok földdel rendelkeznek. Mindkét csoport férfi az „útról” beszél, de mindenki másképp. A nagygazdák nem igen mennének, csak abban az esetben, ha még több földet kapnának, mint amennyi Andrásfalván van nekik. A szegényebbje már holnap indulna, ha jobb élet ígérkezne nekik. Mert az ő helyzetük itt kilátástalan. Az előző este Csobot Antinál lezajlott beszélgetés eredményét nem ismerik, így most jó alkalom kínálkozik valami híreket megtudni. „Bada”  Ambarus és „Csakir”  Vilmos közreveszik Zsók Istvánt:
    - Istány, van-e valami új hír Déváról?
    Istvánnak nem igen akarózik sokat mondani, mert jól ismeri az emberi természetet. Nem egyszer megjárta már, hogy a szavait kiforgatták. De mégis mondani kell valamit, mert a titkolózás sem jó. Akkor azt gondolnák az emberek, hogy valami rejtett tervei vannak. 
    - Vóna valami, mondja, a napokban érkezett level Csobot Antinak Déva polgármesterétől, Issekutz Antaltól. De métt nem kérditek meg Antit, a bírót?
    - Anti merre?- kottyan bele egy másik hang a csoportból.
    - Nem érzi jól magát, kissé gyengélkedik. Haza elegélt - mondja halkan István.
    - Azért ment el hamar, hogy ne mongyon semmit nekünk, szúrkálódik „Bukutár”  Gergé.
    - Emberek, ne vádoljatok senki. Még el sem indultunk, és tü mán vitatkoztok. De ti mit csináltatok idáig? Van valakinek 1500 korona készpénze, hogy a jövő héten indulhasson? Nincsen, válaszol István magának. Nem lehet a dógokot elhamarkodni, met úgy járunk, mint az előttünk levők. Ami a polgármester levelét illeti, elmondhatom nektek, hogy mi van benne. Ígéret van arra, hogy kincstári házakat fognak nekünk felépíteni. De nem hinném, hogy több lesz, mint harminc. Sok föld ott se lesz, de van honnan szaporítani. Csak akkor erdőt és nádast kell irtani. Azt es elmondhatom, hogy ügyünk mellett csak a dévai Issekutz Antal és budapesti Szathmáry György állnak, mások inkább csak hátráltatják. Tudjátok, hogy Vajdahunyad es szóba jöve, mint telepítés. Az ottani polgármester, Schaffer Ödön pedig egyenesen ellene van annak, hogy székelyek telepedjenek a városba. Ő inkább németeket vinne a városba, nem magyarokat és szegényeket. Szó ami szó, van elég gond és baj, nem kell még tü is heregjetek egymás között.
    - Ki ítéli majd, hogy ki fog menni?- kérdi „Papusoj”  Jóska. Met mindenki nem mehet.
    - Összeállunk majd egy páran és alakítunk egy bizottságot. Szerintem elsőknek a legszegényebbek és a sokgyermekes családok kéne mennyenek. Azok, akiknek a legnehezebb itt az élet - válaszol István.
    - Nem lesz abbó’ semmi, csattan fel „Luka”  Feri. Meglássátok, hogy a nagygazdák kilöknek münket a telepítésből.
    - Ki es, bólogat István, ha tü mán az elejin így kezditek, ahelyett, hogy egy cseppecskét esszefognátok.
    - Czikó  emberek! - vág közbe „Finnya”  Boldizsár, ne roncsuk el a vasárnapot. Tavaszig még sok van, addig meg es halhatunk. Gyertek a korcsumába, igyunk egy fél fertály  pálinkát ebéd előtt. Inkább beszéljünk a disznyókról. Mahónap eljő azoknak es az ideje. Most egyszer az a fontos, hogy a Kis Jézus születése előtt füstre kerüljenek. Élnünk kell.
    Elindul a csoport, egyesek le-leszakadoznak belőle. Másik mennek a zsidó kocsmája felé. Vitatkoznak tovább. Sok az okos Andrásfalván, állapítja meg Zsók István. Mi lesz velünk, ha már most így kezdődik?   
                                                                                             3. A csapás
    Lassan, de biztosan múlik az idő. Elteltek a karácsonyi ünnepek, el a Vízkereszt is. Már március elején vagyunk, a Nagyböjt első hetében. A táj még mindig fehérben van burkolózva, fagyos, de már hetek óta nem havazott kitartóan. Igaz, az eszterhéj  sem levezik még. Folyik a mindennapi, egyhangú téli élet. Az állatok ellátása napjában háromszor, fahasogatás, behordás. A gyermekek is járnak iskolába, de nem mindegyik. Szegények a szülők, nem mindenkinek telik, hogy bakancsot vásároljon gyermekeinek. Van úgy, hogy hat-hét gyermeknek három pár bakancsa van. Így az megy iskolába, aki hamarabb felkel, vagy akinek fontosabb leckéi vannak. Legalább ők tanuljanak meg írni.
    Csobot Anti jegyzi, válogatja a jelentkezőket: Csíszer Anti, az öreg, öt gyermekkel, idősb Dávid Gergé ugyancsak öttel, Kovács István, Kásler János, Palkó János, Sebestyén György és Sebestyén János hat-hat gyermekkel, Zsók Ferenc hét élettel, és a lajstrom folytatódhatna. Így írja a neveket, de mindegyik mellé odateszi zárójelben a ragadványnevét is. Nagyok a családok, valahogy meg kell őket különböztetni.
    Azonban mindig összetűzésbe kerül a falu nagygazdával. Közülük is többen kitelepednének, de csak abban az esetben, ha még több földhöz jutnának, mint amennyi Andrásfalván van nekik. Hiába olvasta fel előttük Anti az Issekutz polgármester levelét, melyben arról tudósít, hogy mindenki 10-15 hold földre jogosult, attól függően, hogy milyen nagy a családja, hány gyermek kér enni. Nem úgy lesz az, biztatják saját magukat a nagygazdák, majd nekünk is osztanak 15 hold földet, aztán még vásárolunk mellé. Van pénzünk elég, verik a mellüket. A baj ott kezdődik, hogy mindenki kezdett levet írni Déva polgármesterének: a gazdagok is, a szegényebbje is. Aki nem tud írni, az irat mással. Anti tud a levelekről, de nem igen ismeri azoknak tartalmat. Már csak abban reménykedik, hogy kezdte eléggé kiismerni Déva polgármesterét: 66-ik évében jár, megfontol, becsületes örmény ember, aki a magyar szabadságharcban is kockára tett életét. Igaz, csak mint őrmestert szerelték le Világosnál, de maga a tény, hogy harcolt egy más nemzet ügyéért sokat elmond. 
    Lassan a nap kezd nyugovóra térni. Bár hosszabbak lettek a napok, azért még korán sötétedik. Hiszen csak alig van március eleje. 
    Zsók István felveszi mejjesét, és indul kifelé a házból. Még egyszer el kell látni az állatokat, aztán reggelig nincs velük gond. Megszokott ösvényen jár a hóban, a pajtához, az istállóhoz. Vesz egy félkézkast,  tesz bele néhány cső terebuzát.  Ez beadom a gőjének,  szórakozzon vele egy kicsit. Tőle lesznek az idénre malacok. Vajon azok hol látnak napvilágot? Andrásfalván-e, vagy Déván, gondolkodik a gazda. Már befele tartana a házba, amikor beront a kiskapun „Krica”  Jóska fiacskája:
    - Istány bá, Istány bá - lihegi- jöjjön hamar át Csobot Anti bácsiékhoz, met nagy baj van!
    Ránéz megfontoltan István, figyeli a kipirosodott gyermeket. Tudja, hogy ezek mindig túlozni szoktak. Azért mégis rákérdez:
    - Mi van Jóskacska, ég a ház?
    - Nem ég Istány bá, de lehet jobb lenne, ha égne. Anti bá haldokol!- fújja el egy szuszra a gyermek mondanivalóját.
    István nézi a fújtató gyermeket, és érzi, hogy remegni kezd a térde. De még most sem hisz neki:
    - Gyermek, engem ne átassál , met odaadlak az első cigánynak, hogy tegyen a zsákjába s vessen a Szucsávába! 
    - Azt sem bánom, ha odaad Istány bácsi, csak jöjjön szeribe - azzal fordul a gyermek, és elrohan. Még a kiskapu is nyitva maradt utána. 
    István sem gondolkodik többet, csak úgy mejjesben indul az Antiék háza felé. A házba sem szólt be, az asszonynak. A szürkületben még jól lehet látni, messziről észreveszi István, hogy egy kisebb csoport áll az Antiék háza előtt. Igaza lehet a gyermeknek, csap bele a felismerés, ennyi ember nem gyűl össze hiába. Tapossa a csikorgó havat, közben zavarosan keringenek agyában a gondolatok: Anti negyvenhat éves. Az otthon maradt gyermekek közül Ambarus 14 éves, Borbála, a leányka csak nyolc. De mi történhetett? Most nincs kórság a faluban, még nagybeteg is alig. Antinak néha szúrt a melle. Ez volna az oka? Közeledik lassan a csoport felé, kezdi az embereket felismerni. Ki örményes bundába , ki muntyán bundába , de mindenkinek kucsma a fején: „Bada” Ambarus, „Bitang”  Márton, „Cseszle”  Jóska, „Hókistán”  Mátyás, „Csonka”  Gergé, „Olajos”  Jóska, „Totyózsi”  Anti de ott toporog „Diszke” Gyuri és „Szepi” János is. Halkan suttognak, majd ahogyan István odaér, elhallgatnak az emberek.
    - Aggy Isten! - köszön István.
    - Aggyon, válaszolnak halkan, és hallgatnak tovább, figyelik a csizmáik orrát. István vár valami magyarázatot, de csak a lehajtott fejeket, sovány és gondterhelt arcokat látja. Benéz az udvarra, ott senki sincsen. De az egész ház ki van világítva: ég a lámpás a nagyházban is, a kicsiben is. Már ez sincs rendjén, szorul össze az István szíve, mert télen mindenki spórolni szokott. Végül nem bírja szó nélkül, halkan csúszik ki belőle a szó:
    - Mi lett? – várja a választ, de senki sem felel. Az emberek egymásra néznek, mindenki a másiktól várja, hogy szólaljon. Végül erőt vesz magán „Cseszle” Jóska, és mintegy magának beszélve kezdi:
    - A délután Anti átal ment a korcsumába, egyet verni a lapot. Így mondják azok, akik ott vótak. Majd egy idő után kezdték reafogni, hogy csal. Pedig Anti sose csalt vagy hazudott. Észrevehette azt es, hogy keresi más a bajt. Átláthatott a szitán, hogy nem a kártya a baj, hanem a kitelepítési lajstromok. De nem akart kötekedni, annál okosabb volt. Elhatározta, hogy abba haggya a lapot, és hazamenyen. A korcsumától vagy ötven lépésre találta meg az árokban a „Karuca”  Gergé fiacskája, mikor az apja egy pácskáért  kűdte az ivóba. Védhette magát Anti, de nem bírt a túlerővel. Majd szóltak a feleséginek, Erzsébetnek, és a fiának, Ambarusnak, hogy vigyék haza. Sok nyom van ott a hóban, a kerítéslécekből is kitéptek egy párat. A szomszédok nem hallottak kiabálást, csak a kutyák ugatását. De nem mentek ki, azt hitték, hogy valami kéregetők járnak.
    - Hogy áll a szénája?- kérdezi István.
    - Rosszul, mondja „Bada” Ambarus. Nagy dolog, ha megéri a reggelt. A keze el van törve, de az nem életveszélyes. Azonban sok ütést kapott a feje. Mintha mind azt célozták volna. Mi lesz most Istány, ki veszi át a telepítést?
    - Elválik, mondja határozatlanuk Zsók István. Egyelőre lássuk, hogy mi lesz Antival. Elment-e valaki a radóci doktorért?
    - Nem, rázza a fejét „Csonka” Gergé. Antinak már a doktor nem használ. Pap kell neki.
    - Hát annyira van?!-ijed meg István, de nincs ideje sokat gondolkodni. A házajtó megnyílik, és kiszól az Anti fia, Ambarus: 
    - Estány bátyám megjött-e?
    - Ihol né - felelnek többen.
    - Jöjjön, hívja Ambarus, édesapám híjja. 
      1889. március ötödikét írunk.
                                                                                        4. Szóbeli végrendelet
    István belép a kisházba, és leveszi kucsmáját. Nem köszön, nem is veszi számba senki, hogy a házba lépett. Mindenki el van foglalva. Körülnéz. Erzsébet az egyik sarokban áll néhány asszonnyal, az egyik közülük Trézsi, a bábaasszony. Elhívták, hátha tudna valamit az Antal bajára. De úgy néz ki, a feladat meghaladja erejét. Erzsébet a fejkendője csücskéjét rágja. Dühében-e, vagy fájdalmában, fordul meg az István agyában. A két gyermek a kuptor mellett áll, figyelik a felnőtteket. Időnként a füttőbe  dobnak egy-egy csutikát. Közben lopva pillantanak az apjuk felé.
    István is arra tekint. Anti fekszik, de látszik, hogy nagy baj van, az ágyi gúnya  is véres. Szeme a távolba néz, olyan, mintha nem is lenne jelen. Csak a mellén levő takaró mutatja, hogy él. Fel-alá mozog, de lassan. Minden mozdulatot az Anti melléből feltörő sípolás kísér. Szemei karikásak, beesettek, az egyik meg van kékülve. A füléből vékony vércsík ereszkedik alá, szája is be van hasadva. Fején több helyen dudorodás látszik, vizes borogatást tettek rá az asszonyok. Ambarus, a fiú, odamegy apjához:
    - Édesapám, megjött Istány bátyám, suttogja halkan neki. Megrebben az Anti szeme, mintha félútról, a túlvilágról indulna visszafelé. Látszik, hogy mondani készül valamit, mellén a takaró gyorsabban kezd fel-alá mozogni. Nagy erőfeszítéssel elfordítja fejét, Istvánra néz.
    - Pockoljatok egy cseppecskét fejjebb, sóhajtja végre, majd haggyatok magamra Istányval. Megpihen, mert sok erejét elvette ez a pár szó. Közben mindenki távozik a szobából, csak Istvánnal maradnak kettesben. Nézi Istvánt, éget a szeme. Mintha minden tudását át szeretné adni neki. Már régen eldöntötte: István fogja tovább vinni az ő megkezdett munkáját. Jobbat, higgadtabbat, megfontoltabbat nehéz lenne találni a faluban. Az embereket is jól ismeri, mindenkinek az ügyes-bajos dolgában otthonos. És ami a legfontosabb, Issekutz polgármester is megbízik benne. Sokat emlegette neki Istvánt, mindig mondta, hogy neki az a jobb keze. De azt is érzi Anti, hogy az ő órái, percei meg vannak számlálva, sok ideje már nem maradt hátra. Az összetört ember Istvánra emeli szemeit. Már csak ott van élet benne, a szemeiben. A teste csak egy ribanc . Nézi a mellette álló férfit, és öröme telik benne. Talán élete utolsó öröme, villan át az agyán. 
    - Húzz magadnak egy széket Istány, és ülj le. Van egy pár olyan dolog, amit meg kell mongyak neked. És meg es szeretnélek kérni valamire. Ahogy a dolog kinez, most lesz ez utójjára.
    - Ne húzd a harangot Anti, amíg nem muszály. Inkább mondd el, hogy ki vert meg ennyire. És mi volt az oka?- kérdezi István.
    - Az nem számol, nem én vagyok fontos. Majd eljön az ideje annak es, és meg fogjátok tudni, hogy ki és miétt kötölőzködött. De neked mától fogva más dógod lesz, suttogja Anti, és kissé megpihen. Majd erejét összeszedve tovább folytatja:
    - Az egész telepítési ügyet te kell átalvedd! Nem!- emeli fel hangját, mert látta, hogy István szólni készül. Ez már el van határozva. És ne visszakozz. Nem magadétt, hanem a fajtádért, ezétt a maroknyi székelyért kell megtedd. Téged az Isten es arra választott, hogy néped vezetője legyél. Nem lehet visszakozni, ezt meg kell tenni. A tálos  fiókjában van minden levél, miket Déváról kaptam. Azokat Erzsók átadja neked, mán meghagyogattam neki. Olvasd el őköt mind, hogy tisztán lásd az elmúlt év eseményeit. Ott van a lista es, hogy eddig kiket neztem ki a telepítésre. Úgy nez ki, ez a lista lett a végem. Talán nem mindig jó becsületesség. De én mán nem tudok más lenni. Van úgy, hogy az igazságtól bétörik az ember feje. Hát nekem úgy bétöre, hogy meg sem maradok. Sok gazdagnak nem tetszik, hogy újabb telepedés van készülőben. Félnek, hogy elesnek az olcsó és jó munkaerőtől. Tavasz van mahónap, el kell menny Dévára. Végy magad mellé néhány embert, és két hét alatt megjárjátok. Illik es, hogy személyesen elbeszélgess Issekutz Antal polgármester úrral. Te es indulsz telepedni, de én azt mondom, hogy légy az utolsók között, várd ki a végit. Maradj Andrásfalván addig, míg az utolsó telepedni induló es ki nem hajt a faluból. Ha te az elsők között elmész, akkor itt felborul a rend. Déván van ki rendezze a dolgokat, ott van a polgármester, emberei vannak erre. De itt, Bukovinában? Lefoglalod te es magadnak a telkedet Déván, de utójára mensz el innet.
    Elfáradt Anti, a feje visszahanyatlott a párnára. Nehezen, kapkodva szívja magába a levegőt, fújtat nagyon a tüdeje. Hallgatnak mindketten: István a rábízott dolgokon, Anti azon, hogy valami nem felejtett-e ki a mondanivalójából. De nagyjából elmondott mindent, a többi pedig le van írva. István majd eligazítsa a dolgokat. Ügyes ember. Azonban Istvánban szúr egy gondolat, mint a szú a fában.
    - Anti, az nem létezik, hogy te valakire ne üsmertél volna rea azok közül, akik neked estek. Legalább egyet híjjjál meg nekem - kéri!
    - Istány, ha én elmondom neked, hogy kik vótak, akkor sohase lesz dévai telepítés. Néha nem jó sokat tudni, elégeggy meg ennyivel. Majd idővel kitudódik minden. De neked most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy a telepítésvel foglalkozz. És ügyejj magadra, vigyázz minden szavadra és lépésedre, ha úgy nem akarsz járni, mint én. Mert olyanok es áskálódnak, akikre te nem is gondolsz. A gyors meggazdagodás reménye sok embernek elvitte az eszit, sokat megrészegített. De te maraggy józan. Úgy foglalkozz minden egyes telepes ügyével, mintha a te saját ügyed lenne, mintha a saját családodról lenne szó. És akkor nem lesznek bajok, legalább is nagy bajok. Mert hogy mindenki elégedett legyen, az úgysem fog megtörténni. Soha! Erőlködve próbálja ép kezét Istvánnak nyújtani. Félúton találkozik a két tenyér. Kérges mind a kettő a sok munkától. A jövőt nem lehetne belőlük kiolvasni, de a múltról sokat tudnának mondani. Gyengéden kezet fognak, hogy utoljára. Majd Anti megszólal:
    - Küdd bé az asszonyt és pujákot. Még eccer akarom őköt látni ebben a világba, érzi Anti a közeledő véget. Egymásra néz a két pár szem, és hosszasan elidőznek. Sokat el tudnak a szemek is mondani, csak legyen, aki azokat megérti. Ezzel a hosszas szembenézéssel, Anti az utolsó simításokat végezte el a végrendeletén. Megfelelő emberre találtam Istvánban, nyugodt bele sorsába.
    1889. március 9. 
    Csendben zajlott le az Anti temetése. Sokan voltak jelen, talán még a gyilkosok is. Halál okának az anyakönyvbe az íródott be: „Acibes dorsalis”, vagyis gerinctörés.
    A tél szekerének rúdja már kifelé állt, de a föld még fagyott volt, alig lehetett gödröt ásni. Ahogy a koporsón dübörögtek a fagyott gajak,  úgy dobbantak Istvánban is a gondolatok. Dévára kell mennem, még a tavasz beállta előtt. Ez most a legfontosabb, döntötte el.
                                                                                                            5. Déva 
    Március közepe táján elindult István harmadmagával Dévára. Útjuk Vátradornán, Besztercén, Kolozsváron, Gyulafehérváron át vezetett Déva felé. Eleinte azon gondolkodtak, hogy gőzössel-e, vagy futó gőzössel  menjenek, de aztán úgy döntöttek, hogy jobb, ha lóháton teszik meg az utat. Igaz, lassabban érnek célhoz, de többet látnak, olcsóbb és nincsenek helyhez és időhöz kötve. 
    Szászváros határából már meglátszottak a dévai vár romjai. Kereken negyven esztendeje, hogy felrobbant, elmélkedik István. Vagy netán felrobbantották? Mind a mai napig nem sikerült eldönteni. Már legendák is kezdtek keringeni a vár tönkremenése körül. Ki tudja, hol az igazság, és kitudódik-e valamikor? Ez is olyan, mint az Anti halála. Rebesgetések, célzások vannak, biztos bizonyíték azonban még semmi. De majd előkerülnek azok is. Közben jobbra az Arany falu mögötti Kenyér-hegy is előtűnik, majd a város, Piskitelep. Nocsak, lepődik meg István, a bánhoff  meg a vasútvonalak szinte olyanok, mint Hadikfalván, otthonosítja magának a tájat. Most tizenöt éve, 1874-ben fordult meg először Déván, a négyes határőrezrednél. Sokat változott a táj azóta, vonja le magának a következtetést. Piskitelep után Sárfalva következik, majd a Szent-András nevű falu. Vajon melyik korcsumáig jutott el Balogh Gergé? Állítólag itt létezik kincstári birtok a telepítésre. De milyen nagy, milyen a földek minősége? Hány család jöhet ki, milyen nagy családokat bír el a föld? Ki lehet Issekutz Antal és Szathmáry György, akik a telepítés mellé álltak? Több a kérdés, mint a válasz.
    István világot járt, olvasott ember, talán azért is választották meg több ízben Andrásfalva bírójának. Most leperegnek előtte azok a dolgok, melyeket valamikor Déváról olvasott egy kalendáriumban. Nevének eredete mind a mai napig nem dőlt el: egyesek szláv eredetűnek tartják, mások türk származásnak, ismét mások úgy gondolják, hogy román a neve. Igaz, vonja le a hasonlatot István, még az Andrásfalva nevének eredet sem dőlt el. Sokan úgy tartják, hogy Hadik Andrásról kapta nevét, de a nép körében az áll fenn, hogy az első bírótól, egy András nevezetűtől jött a neve. Déva sok történelmi eseményt megért az idők során. Átvonultak itt tatárok, törökök, de sokszor a magyar urak viszályának központjában állt. 1550 novemberében itt verte meg Enyingi Török János, hunyadi főispán Kászim pasa előhadát. Majd itt szenvedett rabságot Dávid Ferenc, Erdély első unitárius püspöke, s itt is halt meg 1579. november 15.-én. 1657-ben elfoglalta a várat a török nagyvezír. 1704-ben kuruc kézre jutott, de Csáky András háromheti ostrommal 1706-ban visszafoglalta. 1817-ben az ide látogató I. Ferenc. 1849. február 7-én Kemény Farkas seregét itt lepték meg a román felkelők, csak Bethlen megérkezése menti fel. 1849. május 27.-én a várat elfoglalta a honvédsereg, de augusztus 12.-én felrobbant, most csak a romos falai állnak. Augusztus 18.-án itt tette le a fegyvert Bem és Guyon seregének maradványa. Gazdag, nagyon gazdag Déva városának történelme.
    Lassan már Déva határában lovagolnak. Balkézt hatalmas nádast hagynak el. Csak nem ezt kell kiirtani? - döbben meg István. Jól kivehető Déva városháza, a polgármesteri hivatal hatalmas épülete, a református- és a ferences templom tornya. Valakitől meg kell érdeklődjék, hogy hol van a Sörház utca, majd az ottani major. Oda vannak ideiglenesen elszállásolva az Al-Dunától visszamenekült székelyek: Daradics Fábián, Dávid József, Erdős Gergely, Hompot Gergely, id. Sebestyén Antal, id. Sebestyén József és Szőts Imre. Ők képezik a magját a dévai telepnek, belőlük fog kicsírázni a bukovinai székelység Déván.
    Déva központjában megszusszannak a főtéren. Leszállnak a lovakról, felakasztják az állatok nyakába az abrakos tarisznyákat, és nézelődni kezdnek: Holtzer Károly, írja nagy betűkkel egy épületen. Mellette Szőts F. József, majd Hirsch testvérek, Issekutz Pál, Fehérkereszt Szálloda, Orient Szálloda, Lorstein Vilmos, Kroll Gyula. Hol lehetnek a magyarok, töpreng el István? Nézik a forgalmas várost: fiákerek közlekednek, számot nem tartva a gyalogosokhoz, utcai árusok kiabálnak, őket túllicitálják az újságkihordók, a mozgó reklámosok. Bizony, nézi István, itt nagyobb a forgalom, mint Andrásfalván. De a telep valahol a város széle felé lesz - bíztatja saját magát - ott csendesebb az élet bizonyosan. Közben valaki eligazítja őket, hogy merre található a Sörház utca.                                                         
    Lépésben érkeznek a Sörház utcai major udvarára. A nyeregből még le sem szállhattak, már egy nagyobb csoport, az Al-Dunától menekült bukovinaiak közül, körbefogta őket. Leírhatatlan volt a viszontlátás öröme. Nagy a zsivaly, mindenki egyszerre kérdezett és várt is feleletet: milyen volt az út, hogy vannak az otthoniak, mit csinálnak a szüleim, testvéreim, komám, sógorom…Vége-hossza nem volt a kérdezősködéseknek. Végül Hompot Gergé megelégelte az egészet, és véget vetett a dolognak:
    - Emberek! Haggyuk az utasokot legalább leszállni a nyeregből. Hosszú útról jöttek, fáradtak, éhesek, szomjasok, porosok. Egyszer lássuk el őket, rengyivel vegyük a dógokot, mint emberekhez illik, aztán lehet majd kérdezősködni. Belátják az emberek, hogy Gergének igaza van, lassan elcsitulnak. Segítenek a lovakról levenni az átalvetőket, lenyergelik őket, majd behajtják az istállóba. 
    - Csutakold le a lovakat, szól oda Gergé egy suhancnak. Megérdemlik, nagy utat tettek meg, alig pár nap alatt. Vessél eléjük valami zabot is.
    A fáradt utasokat bekísérik a majorba. Elékerül a pálinka, az asztalra szalonna, puliszka, mindenki hozna valamit, kedveskedni szeretne a vendégeknek. Némán figyelik őket, amint falatoznak. Azonban István tudja, hogy nekik fontos dolguk is van. Két falat között odaszól Gergének:
    - Valakit át kellene küldj a polgármester úrhoz. Értesítse, hogy megérkeztünk, és mondja meg neki, hogy holnap tiszteletünket szeretnénk tenni a méltóságos úrnál. Az idő sürget, nyakunkon a tavasz. Sokat nem időzhetünk nálatok, bármennyire is jólesik köztetek lenni.
    - Meglesz, válaszolja Gergé, és már intézkedik is.
    A falatozás végeztével, kezdődhet a kérdések özöne. Igyekeznek a vendégek mindenki kíváncsiságát kielégíteni, de ez szinte lehetetlennek bizonyul: nagyok a bukovinai rokonságok, csak egy szót mondani is mindenkiről képtelenség. El kellett mesélje a Csobot Anti halálát is. Majd elindultak a találgatások: ki, miért, hogyan?
    De Istvánéknek is volna feltenni való kérdésük. Tudta, hogy ezek az emberek személyesen élték át az al-dunai menekülést. Bukovinába csak hírfoszlányok jutottak, gyakran eltúlozva a dolgokat, így nehéz eldönteni, hogy hol az igazság. Inkább ez érdekelné elsősorban Istvánt és társait. Röviden, tömören teszi fel e kérdést:
    - Hogy volt az Al-Dunánál? Mondjátok el részletesebben!   
    Idősb Sebestyén „Potkány” Jóska  veszi át a szót. 
    - Tudjátok, hogy a kivándorlóknak legtöbbje szegény ember vót. A kormány és a társadalom segíccsége nélkül, a letelepített pusztaságon éhen haltunk vóna, ha a kormánybiztosság nem segél münköt a szükséges gazdasági eszközökkel. Majdnem egy fél évig természetbeli ellátást es kapánk: lisztet, sót, szalonnát, miegymást. Ez a segítség tette aztán lehetővé, hogy a kietlen pusztaságon megindulhatott az élet. A határ, ahova telepítettek, nemrég még a Duna árterülete vót. Az eke vasa csak úgy recsegtette a nád gyükerit és forgatta fel a szűzföldet. A település helyén egymás után épültek fel a földbeásott kunyhók, és rőzse kalibák. Rengeteg vót a kégyó és béka. Az utóbbiak, még az ételes tálakba es belemásztak, s nem egy családnál az undor betegséget csinyált. A nádasokban még nyáron es tartani kellett a farkasoktól, s szántás közben több farkaskölyköt agyonvertek. 
    A legnagyobb veszedelem azonban a szúnyogok milliói vótak, melyek még nappal es kénoztak embert, állatot egyszinten. A szúnyogcsípéstül kapott malárián küjjel még más baj es akada. Az emberek nem igen tudtak alkalmazkodni az éghajlathoz. Mü a hegyvidékhez vótunk szokva. Ott más a levegő, másak a nyarak és a telek es. Különösen a nyár telt el erőst nehezen. Amíg a hidegebb őszi napok bé nem kopogtak, a falu kétharmada ágynak esett. A nehézségek eleinte soknak elvették a kedvit és nyakukba vették a világot. Főleg a fehérnépek követelték az emberektől, hogy vigyék őket vissza Bukovinába, met ha nem, meghalnak itt. A tömeges visszavándorlás csak azon múlott, hogy nem vót, amire visszavándoroljanak. Az elkótyavetyélt vagyonka árát az út és a szükséges dógok bészerzése felélte. Így a jajgatók kénytelenek vótak maradni. Nehezen ment a munka es. Mü sokféle munkához valánk szokva, de nem a kubikoláshoz. Keveset es fizettek, csak annyit, hogy napjában egy kenyeret lehetett venni belőle. Mit jelent ez egy 7-8 gyermekes családnak? Semmit. Felfalják még mielőtt az asztalra kerülne. A második év mán könnyebben mene. Az emberek alkalmazkodtak lassan, saját termelésükből éltek már, ami a földműves embernél mindent pótol. A kormánytól építkezési anyagokat, deszkát, lécet, gerendát, fedőcserepeket kaptak. Megkezdődött az építkezés. A földből vert falak egymásután nőttek ki, és kerültek tető alá. A csinos házak és melléképületek sora kellemesebbé és megszokottabbá tették az életet. Már nem emlegették a moldvai “túrós málét”, s lenezték azokat, akik az első év nehézségei elől visszavándoroltak Bukovinába. 
    Az ottmaradt telepesek szorgalmasan kezdték művelni a földeket, ami jóléthez vezetett. Tuggyátok, hogy ennek a jólétnek a híre 1886-ban több bukovinai gazdát csalt ki e telepekre, a többi közé, akik szintén megtelepedtek, és munkához fogtak. A kormány gondoskodását illetően szomorúan kell megállapítanom, hogy a kivándorlók egy része, azt nem érdemelte meg. Egy-két év után otthagyták a telepüket s visszavándoroltak Bukovinába, a semmire. 
    1888. április második felében rohamosan kezdett emelkedni a Duna vizének szintje. Ez rémület töltötte el a lakosságot. A hatóságok és a falvak lakói, minden erőfeszítést megtettek a veszedelem elhárítására. Mérnökök vezetése alatt a lakosság éjjel-nappal dolgozott. Ahol észrevették, hogy a gát a legalacsonyabb, a rőzserétegek ezrei és a hatalmas szalmatáblák százai merültek a már a gát tetejét locsoló szennyes víz alá. Azonban minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Április 27.-én virradóra a Duna átszakította a gátat! Másfél méteres magasságban hömpölygött be a határba a víz Pillanatok alatt mindent elsöpört. A telepesek háromnegyed része vehette a koldusbotot és megindulhatott vóna kunyerálni. Csak nem vót kitől. Akadt sok olyan család, amely egy bétevő falat nélkül marada. De élni kellett, tehát megkezdődött a hulmik elkótyavetyélése. Tehenek, disznyók, szárnyasok, bútorok, ágy-, és ruhaneműk kerültek a kubini piacra. Az ár által nem sújtott, idegen ajkú községekbe hordtak bé minden hulmit. Szekeret, lovat kíméltek az eladástól, mert az első pillanattól világos volt az, hogy nincsen miből tovább élni, innen pusztulni kell, tehát legyen legalább, amivel megmozdulni, elmenni. Néhány hét telt bele, mire a víz megszállt és a határból visszahúzódott annyira, hogy az utak járhatókká lettek. És megindult a szomorú menet szélrózsa minden irányába. Annyira lerongyolódtak, és mindenből kifogytak, hogy alig volt mit szekérre rakniuk. A legszegényebbek a gazdákhoz és uraságokhoz szegődtek be béreseknek. Egy másik csoport, a Duna mentén felfelé vette útját, és a bácskai falvakban szegődtek el részes munkásnak. Azok pedig, akiknek még volt valakijük Bukovinában, hazafelé vették útjukot. Mü is hazaindulánk. Münköt Déva város polgármestere, Issekutz Antal szánt meg és tartott vissza. 37 családot gróf Sikronics fogadott, és a zsombolyai birtokára helyezte el őket. A lerongyosodott embereket, családtagjaikval együtt, minden ellenszolgáltatás nélkül felruházta, ősszel pedig a bérükön kívül útravalóval bőven ellátva, visszaengedte a telepes községekbe. Azok pedig, akik nem vándoroltak el a községekből, jó ideig tétlenségre voltak kárhoztatva, mert a határaik még júliusban es víz alatt valának. A rettenetes árvíz néhol feneketlen tavakat képezett, melyekben a halak tömege maradt vissza. Külön halászcsoportok alakultak, és halászták a tavakat. Nyáron úgyszólván csak halakval éltek. Csak augusztus végin, mikor a víz teljesen lefolyt, és a mélyebb helyekről elpárolgott, vehette újból kezdetét a mezőgazdasági munka. Sokan meghaltak, elvitte őket a Duna árja. A kiöntéskor elsodort emberek közül kettőt csak akkor találtak meg a szántok, az iszapban.
    Később a székelykeveieket Gyurgyevóból a mai helyükre, a nyóc méter magos löszteraszra telepítették át. Ekkor kiviláglott, hogy sokkal többen vannak, mint amennyi föld van. A fölösleges telepeseket áttelepítették Arad mellé, Gyorokra, ahol a kincstárnak szintén birtoka volt. Majd iskolát és templomot építettek a kormány segítségével, papot és tanítót kaptak, s a modern közigazgatási életbe osztották be őket.
    Igaz, hogy e nagy csapás nem mindenkit sújtott egyformán, hanem akiket eltalált, azokat teljesen levette lábáról. Emre is (Szőts Imre) a szerencsétlenség előtt két évvel, 1886-ban telepedett meg Székelykevén. A bukovinai vagyonának árát, mintegy 30.000 forintot, amely hatalmas vagyonnak számított akkoriban, beléfektette az ottani gazdaságba. Minden vagyonát néhány perc alatt elseperte a Duna árja. Tizenegy élő gyermekével és beteg feleségével együtt, koldusszegényen indult vissza Bukovinába. Aztán iderekede Dévára. Dávid Jóska csak az életével, nagy családjával és négy krajcárral érkezett Dévára.
    - Veletek most mi itt a helyzet?- érdeklődik István. 
    - Mü most még a kincstári majorban lakunk, de mán az ősszel nekifogtunk a házajinkot felépíteni, válaszol „Potkány” Jóska. A kincstár a bezsányi állami erdőből szálfákat és a szászsebesi állami fűrésztelepről tetőzetgerendákat és tetőfedő zsindelyt adott. Meg van ígérve, hogy kedvezményes áron gyümölcsfacsemetéket es kapunk, amelyekkel a telkeinket befásítsuk. Egyelőre mindenki ott szánt-vet, ahol neki jól esik, illetőleg ahol szántóföldet foghatott, mert a határnak alig csak egy heted része szántó. A többi mind rét és nádas.
    - És a földek milyenek? Hálásak lesznek-e ha megdolgozzuk őket?- kérdez tovább István.
    - A nekünk szánt fődeket – kezd mondókájába Dávid Jóska - hosszú éveken keresztül Serbán János szántóhalmi birtokos bérelte. Ő ezeket csak kizsarolta, kihasználta, de nem javította fel. Az országút felöli oldal csupa kovakő és sűrűn benőtt kökényes, ez bizony sok ideig még a beléje vetett magot sem fogja visszafizetni. A patak, a Cserna és a vasút közötti hatalmas rész nádas és mocsár. Ott még nyáron es farkasok tanyáznak. Odaszoktak, nehéz lesz őket elzavarni onnan. A Cserna-part szélén elhúzódó csík ugyan szántó, de olyan szegény és sovány, hogy annak holdja 70-80 kiló búzánál többet nem terem. A vasút és a Nagy-Cserna közötti rész állandóan ki van téve az árvízveszélynek. A helybeliek elbeszélése szerint nagyon sokszor megtörtént, hogy a mán buglyában lévő szénákot, egy hirtelen jött áradás vagy leiszapolta, vagy elsöpörte, s mocsárt hagyott a helyibe. A hetekig álló víz a kopár terményeket megsárgította, elfonnyasztotta, a takarmányféléket pedig leiszapolta, levágott állapotban meg elhordta.
    - Lehet, hogy túl korán kérdem, mert ti is alig egy éve vagytok itt, mondja István, de milyen itt az éghajlat? Jó lesz ez a termés szempontjából?
    Ismét megtelnek a borospoharak, majd Erdős Gergé megtörli bajuszát, és nekifog a mondanivalójának:
    - Istány, itt sok munka kell, amíg a saját lábunkon meg fogunk állni. De ha szorgalmasok vagyunk, akkor sikerül. A földeket es fel lehet javítani, a legelők is jók. Közel van az erdő es. Munka kell ide, és nem panaszkodás. Akkor menni fog minden, mint a karikacsapás. Igaz, mi csak egy telet töltöttünk el itt, de azért több mindent észrevehettünk. Jobb itt, mint az Al-Dunánál, bár a Maros közel folyik, nincs annyi szúnyog. A nyár, az kellemesebb, a tél sem olyan vad és hosszú, mint Bukovinában. Ha megfigyeled a tájat, ez nagyon hasonlít az istensegítsihez. Mintha még a Kopac-hegy is itt volna. Meg lehet itt kapaszkodni, csak ismétlem, sok munka szükségeltetik ahhoz. Majd az Isten megsegít. Voltunk mi még rosszabb helyzetben is, és átvészeltük valahogy. 
    - Az előbb említettétek, hogy neki fogtatok házakat építeni. Hol épülnek azok? - faggatja őket tovább István.
    Most Sebestyén „Potkány” Antal veszi át a szót.
    - A Hunyadi-út mellett jelöltek ki nekünk egy sávot. Mi már kicüvekeltünk egy utcára való részt, még az őszvel. Közepin meghagytunk egy kicsit nagyobb telket, oda lesz építve az iskola. A magyar iskola messze esik a teleptől, oda veszélyes a gyermekeke magukra elengedni. A telep és a város közötti jó fél mérföldön semmi sem található, csak a puszta határ. A nádas sincs messze, a farkasok bármikor megtámadhatják őket. Mivel ebben az utcában lesz az iskola, hát az Iskola-utca nevet adtuk neki, úgy magunk között De úgy hallik, hogy Teleki utca lesz a hivatalos neve.
     - Milyen ember a polgármester, puhatolózik István?
    - Becsületes, nemes érzésű, adja ki a szentenciát Szőts Imre. Mikor a legnyomorultabbak voltunk, akkor nyújtott segítő kezet nekünk.
    - Elég mára emberek, hagyjuk az utasokat megpihenni, utasít Hompot Gergé. Lesz még időnk meghányni-vetni sorsunkat. Nyugovóra kell térni. Istány, titeket holnap reggel tíz órára vár Issekutz Antal úr, a polgármester. Le kell feküdni, hogy legyetek pihentek.
    Ez ellen nincs apelláta . Gergé egy fajta vezetőnek nőtte ki magát a Dévára szakad székelyek kicsiny csoportjának körében. Nyugodalmas jó éjszakát kívánnak egymásnak, és elteszik magukat holnapra.
                                                                                        6. Issekutz Antal 
    Az andrásfalvi csendhez szokott vendégek másnap reggel különös zajra ébredtek. Furcsán hatott nekik a kocsi- és fiákerzörgés, kiabálás, vonatfütty, az utca zaja. István már régen nyitott szemmel figyelte a mennyezetet. Fáradt volt és jól esett pihenni, de ha nem az ő ágyában alszik, sohasem pihen nyugodtan. Így van ez rendjén, gondolja, hiszen még az állat is megszokja a saját vackát. A gondolatok sem hagyták nyugton: hogyan fog lezajlani a polgármesterrel a beszélgetés? Először fognak szemtől-szembe állni. Eddig csak hallomásból ismerték egymást. Majd ki kellene lovagolni, a határt, a földeket is megtekinteni. Más az, mikor az ember a saját szemével észrevételez valamit. Lassan ébredezni kezd a Sörház utcai major népe. Elvégzik a reggeli tisztálkodást, majd előkerülnek az innapi gúnyák. Asztalhoz ülnek falatozni valamit. A szokástól eltérően, senki sem ivott a vízen kívül semmit. Még azok sem, akik nem mennek a polgármesteri hivatalba. Tudják a rendet, hogy nem illik hivatalos helyre italszaggal megérkezni. Fontos dolgokról lesz megbeszélés, az embernek helyén kell legyen az esze. Fél tíz felé szedelőzködik a társaság. Gyalog mennek, pár száz méterért kár a lovakat zavarni. Bár a polgármesteri hivatal nem esik messze a majortól, a rend megköveteli, hogy a kiszabott idő előtt érkezzenek oda.
    A polgármesteri hivatal új épület, csak 1866-ban készült el.  István és társai lassan közelednek a hivatal felé. Minden érdekli őket, minden apróságot szemügyre vesznek a városban. Láttak ők még Dévánál nagyobb településeket is, Szucsávát, Jászvásárt, Kolozsvárt, Besztercét vagy Gyulafehérvárt, de úgy néz ki, hogy a vár tövében épült város lesz az új hazájuk. Ezért olyan nagy az érdeklődésük.
    Bejelentkeznek a polgármesteri hivatal kapusánál, aki már tudja, hogy kikről van szó. Előkerít egy irodaszolgát, hogy elvezesse Istvánékat.
    - Kérem, kövessenek! - szólítja fel őket a szolga. 
    Istvánék megilletődve mennek utána a széles, csempézett folyosókon. Úgy próbáltak lépni, hogy csizmájuk sarkára vert patkó ne igen kopogjon, de ez szinte lehetetlennek bizonyul. Végül elérkeznek egy hatalmas, kétszárnyas ajtóhoz. Rajta réztábla, melyre ki van faragva: ISSEKUTZ ANTAL, POLGÁRMESTER.
    - Kérem, várjanak pár pillanatot, míg bejelentem Önöket, szól az ajtó előtt a szolga.
    Megáll a négy székely. Egymásra néznek. Senki sem szól semmit, de lerí róluk az izgalom. Most fog eldőlni a sorsunk, gondolja magában István.
    Kinyílik az ajtó egyik szárnya, majd kiszól az irodaszolga:
    - Kérem, fáradjanak beljebb! A polgármester úr várja Önöket!
István lép be elsőnek, utána társai.
    - Jó napot kívánunk Önnek méltóságos polgármester úr, és erőt-egészséget. Veszi át a városi köszönést István, a bukovinai „Isten áldja” helyett. 
    - Isten hozta Önöket, nyújtja kezét a polgármester a székelyeknek. Rövid bemutatkozás után hellyel kínálja őket:
    - Kérem, foglaljanak helyet - mutat a hatalmas bőrfotelekre a polgármester. Egy kávéval szolgálhatok?- kérdezi a székelyeket.
    - Köszönjük, szólal meg István, és helyet foglalnak. Rajta látszik, hogy forgolódott még hivatalokban, de a másik három székelyt nagyon szorítja a kabát. Míg a kávé megérkezik, elindul a szokásos udvariaskodás: hogy vannak az otthoniak, milyen volt az út, hol vannak elszállásolva, érdeklődik a polgármester. Majd a látottak alapján Zsók István kezdi dicsérni a várost, tetszését fejezve ki a rendért és a tisztaságért. Közben megérkezik a kávé is. A polgármester egy kis faládikót emel fel az irodaasztalról, majd annak fedelét kinyitva elsőnek Zsók Istvánt kínálja meg:
    - Kérem, a kávé mellé elmegy egy finom cigaretta is!- jár körbe vendégei között a kis fadobozzal. Rágyújtanak a székelyek, még azok is, akik nem szivarosak, mert kíváncsiak az úri cigarettára. Lassan a feszültség kezdett felengedni.
    Issekutz Antal indítja el a beszélgetés:
    - Tisztelt Zsók úr és kedves társai, hát örömmel üdvözlöm Önöket Déva városában. Örvendek, hogy szerencsésen megtették azt a hosszú távot, amely Bukovinától elválaszt minket. Nagy szükség volt már egy kis személyes megbeszélésre, mert sokat változtak a dolgok azóta, mióta a néhai Csobot Antallal volt szerencsém elbeszélgetni dévai útja alkalmával. Szomorúan értesültem a Csobot úr halálról, sajnálom, hogy oly hamar távoznia kellett körünkből. Nagy szükség lett volna az ő okos és megfontolt gondolkodására, de sajnos, sorsunk ellen nem lehet kapálózni, minthogy az is igaz, hogy az Isten útjai kiszámíthatatlanok. Azonban örvendek, hogy Csobot úr egy olyan utódot hagyott maga után, mint Zsók úr! Talán nem illik egy házigazdának elsőként átvenni a szót, de javallanám, hogy kezdjem én el az itteni állapotok bemutatását. Azért is tartom fontosnak felvilágosításom megtartását, mivel nem vagyok tudatában annak, hogy mi is maradt a néhai Csobot úrtól Zsók uramra. Kezdeném azzal, hogy a közhiedelemmel ellentétben Déván sem akadt eleinte elégséges föld egy nagyobb méretű telepítésre. Az elégtelen kincstári földeket felvásárlással igyekeztünk pótólni, mely cselekedetünket nagy mértékben sikeresnek merem elkönyvelni. De állíthatom, hogy ez is komoly erőfeszítésbe került nekünk. Az elsődleges telep helyének sem Déva volt kiszemelve, hanem a Hátszeg város mellett elterülő Alsó-Farkadin. Ott is akad egy kevés kincstári birtok, de sajnos azt semmi képpen nem állt módunkban szaporítani. A nemes Nopcsa családot sem pénzzel, sem könyörgéssel nem tudok arra bírni, hogy birtokának egy részéről lemondjon. A kincstárnak magának pedig csak annyi saját földje volt, amely alig elégített volna ki 15-20 családot. Ez pedig kevés. Mondjuk máshol is akadt volna föld, mint Marossolymoson vagy Berekszóban, de ott sem több, mint Hátszeg mellett. Eredeti szándékunk azonban az volt, az Önök kérésének is eleget téve, hogy a Bukovinából érkező székelységet ne bontsuk meg, hanem egy tömbben telepítsük le. A kincstár tulajdonában levő dévai földek nagyon jó minőségűek. Azonban ezek szaporítására nádat kell irtani a „Hargas” nevű részben. Amíg Önök előkészítik a földeket megművelésre, és megszületik az első termés, addig a város, a kormány segítségével, teljes ellátást biztosít Önöknek. Tudatában vagyunk annak, hogy a bukovinai székelyek nagyon jó állatnevelők és földművesek. Ismerve Déva város igényeit úgy terveztük, hogy Önök biztosítanák a város tej- és zöldségszükségleteit. Ezért legelőt kell biztosítanunk. Szándékunk az, hogy minden telepes kap 10-15 hold földet, melyből 3-4 hold lenne szántó, a többi pedig szénatermelésre fenntartott rét. Azonban az egy családra jutó terület változhat annak függvényében, hogy mennyi gyermek van egy családban, illetve a telepes hány darab tehénnel érkezik Bukovinából. Természetesnek tartom, hogy akinek több tejelő állata van, az nagyobb legelőfelületben részesüljön.
    A kincstár házakat fog építetni Önöknek. Nem lesznek nagyok, de a kezdeti szükségleteknek megfelelnek. Az utca és a házak helye már ki van jelölve a város határában. Ez egyrészt biztosítja, hogy közel lesznek a földjeikhez, másrészt pedig remélhetjük, hogy az állatok és istállók illata nem fog beszivárogni a városba. Mert bizony léteznek az illatokra kényesebb úri hölgyek is.
    - Meg szeretném kérdezni a méltóságos urat, hogy mennyi család befogadására kész a város? - érdeklődik Zsók István.
    - Gondolom, hogy Zsók úr elbeszélgetett már az Al-Dunáról Dévára szorult székelyekkel.  Ők már építik a saját házaikat, de gyakorlatilag az egész utca felépítésében segítenek. Szorgalmas emberek. Ha a munka ilyen ütemben folytatódik, akkor két hónapon belül 22-25 ház készen fog állni az Önök befogadására. Javallanám Zsók úrnak, hogy eleinte ne érkezzen több mint 25 család. Jól és kényelmesen el tudnának helyezkedni, majd ők is hozzájárulnának a többi ház felépítéséhez. Összesen 50-55 család befogadására készülünk. Nem szeretném ezt a számot túllépni, mert akkor már gondot jelentene a városnak, úgyszintén Önöknek is. Dévának jelen pillanatban körülbelül 4500 lakosa van, amelyből 1800 román, ugyanannyi magyar, 400 német, néhány cigány, zsidó, stb. Ismerve a bukovinai családok nagyságát biztosan állíthatom, hogy 50 székely család ki fog tenni legkevesebb 300 személyt, gyermekekkel, öregekkel együtt. Ezzel a magyarság javára billen az arány a városban. Felekezet szempontjából létezik több mint 1600 ortodox, 160 görög katolikus, 1400 római katolikus, 600-nál több református, 100 evangélikus, kevés unitárius és izraelita.  (Ps. A jelzett időben a polgármesteri hivatal a Magna Curiában volt).
    - A földek árendában lesznek, vagy lehetőség lesz azokat megvásárolni?- kérdezi István.
 Issekutz felel neki:
    - Aki készpénzzel és vagyoni tehetséggel rendelkezik, annak lehetőségében áll az első percektől földjeinek, telkének tulajdonába lépni. Aki nem, az eleinte árendában fogja azokat megművelni, addig, amíg pénzügyi helyzete rendeződik. Itt szeretném megjegyezni, hogy a földek telkekre lesznek kiparcellázva. Ezek tulajdonosa nyilvános sorshúzással dől el. Szeretném az esetleges vitáknak elejét venni, bár az emberi természetet ismerve biztosan állíthatom, hogy így is lesznek elégedetlenkedők. Meg vagyok győződve, hogy nehéz lesz a kezdeti megkapaszkodás. Azonban bízok az Önök szorgalmában és munkaszeretetében. Hiszen nem ígérkezik könnyűnek a nádirtás sem, de az ottani földek nagyon jó minőségűek. Szándékunkban van a Cserna folyó kacskaringós folyását egy nyílegyenes csatornával szabályozni, akkor még több legelő és kaszáló juthatna birtokukba a szántóhalmi határban. Azonban ez a jövő kérdése, sokat nem tervezhetünk addig, amíg az első családok meg nem érkeznek. Személy szerint én mindenben támogatom Önöket. Most azt szeretném Zsók úrtól kérdezni, hogy mi a helyzet Bukovinában?
    - Kérem szépen - kezdi István, nagy ott az elvándorlási vágy, hiszen mindenki szeretne Magyarország területén élni. Másrészt pedig tartanak is tőle, mert közismert az al-dunai eset. Többször átnézegettem a néhai Csobot Antaltól maradt lajstromot, és gyakorlatilag én azokat folytatom, mivel helyesnek találtam az Antal módszerét. Ezeken első sorban a szegény és sokgyermekes családok szerepelnek. A dolgosabbakat választjuk ki közülük. Nekik nem lesz nehéz pénzzé tenni vagyonukat, hiszen jóformán semmivel sem rendelkeznek a bútorokon, háztartási eszközökön és az állatokon kívül. Még gabonájuk sincsen. Sajnos, ez azzal a gonddal is jár, hogy lehetetlen lesz nekik a telkeket kifizetni már első perctől.
    - Elnézést, hogy megszakítom Zsók úr, szól közbe a polgármester, de már említettem, hogy a kormány és a város támogatja Önöket élelmiszerrel, amíg az első termést be nem takarítják. A házak építésére szükséges faanyagot a szászsebesi faraktárból kapják majd, a még szükségest pótolni lehet a város melletti Bezsány-erdőből. Jó tölgyfák és cserefák találhatók benne, engedélyt eszközölünk a kitermelésre.   
    - Köszönöm polgármester úr! Mivel Ön kapcsolatban áll a kormánnyal, meg szeretném kérdezni, hogy született-e valami döntés, ami a kevéske vagyonunk és az állatok elhozatalát illeti? Mert nehéz lesz mindent egy szekérre feltenni, még inkább a szarvasmarhákkal eljönni. Jó teheneink vannak, de az ötszáz kilométeres út nagyon meg fogja viselni őket. Eltelhet majd egy hónap is, amíg újra lábra állítjuk őket. A bútorok mellett kevéske szénát is kell hozzunk, vetőmagot, gazdasági eszközöket. Legalább két lova mindenkinek van, de szekér csak egy. Birkák is vannak, ezeknek még fárasztóbb a hosszú út.
    - Zsók úr, jómagam is és Szathmáry György képviselő úr is tőlünk minden lehetőt elkövetünk, hogy a kormánytól és rajta keresztül a MÁV-tól néhány vagont beszerezhessünk Önök részére. Sajnos, a dolgok nem csak tőlünk függnek. Megérzésem az, és most őszinte leszek Önökkel, hogy vannak olyanok, akik szándékosan fékezik vagy hátráltatják a tervek magvalósulását. Igyekszünk ezeket kiküszöbölni, de hatáskörünk nekünk is limitált. Megkérném, hogy gondolkozzanak el a hallottakon, nézzenek jól körül a határban. Adok Önök mellé egy embert, aki megmutatja a kiszemelt földek helyét. Beszélgessenek el a dévai társaikkal is, és talán majd sikerül közös terveket kovácsolnunk a jövőre vonatkozólag. Bármely nehézségre, én itt vagyok, tőlem telhetően mindent megteszek az önök segítésére.
    István és társai elértették a célzást, és szedelőzködni kezdtek. Belátták, hogy igaza van a polgármesternek, hiszen beszélnek, de még a határt, az erdőt sem figyelték meg jobban. Visszaindultak a majorba a lovaik után. A nap még nem süt meredeken, sok idő van estig.
    A Majorba érkezve, felnyergelték és kantározták lovaikat, majd útnak indultak. Az Issekutz polgármester által adott kísérő mellé még csatlakozott Hompot Gergé és Potkány Tibi is. Úgy döntöttek, hogy először egy kisebb magaslatra vonulnak, ahonnan az egész határ belátszik. Így a Komhegyes nevű domb felé vették útjukat. Nem magas, de kitűnő onnan a kilátás. Felérkezve leszálltak a nyeregből, megszusszantották a lovaikat. Messze el lehettet látni. Kelet felé még a huszonöt kilométerre fekvő Szászváros templomának a tornyai is láthatóvá váltak. A Maros jobb oldalán egyenként tűnnek fel a falvak: Folt, Bábolna, Nagy-Rápolt, Arany, Kéménd, Haró, Bánpatak, Baláta, Berekszó, Marossolymos. Élnek-e még magyarok bennük, vagy tudnak-e még magyarul? 
    A Maros innenső oldalán a lábuk előtt feküdt Déva egész határa. Látszott a Szántóhalma határában folydogáló Nagy-Cserna, a Dévát átszelő Kis-Cserna, a kacskaringos Maros, a Holt-Maros, a Sziget, a Hargasok, a Nádas, a Hosszú-Lábak nevű rész, gyakorlatilag a telepesek számára kiszemelt földek teljes egészükben. Rövid pihenő után a Nagy-Cserna felé vették útjukat, az ottani földeket megtekinteni. A polgármester által adott kísérő felvilágosította őket, az ottani földekről. Dávid Jóskának igaza volt, amikor a földekről beszélt.
    A Cserna-parton töltés vagy gát nem létezik, így a folyó és a vasút közötti rész állandóan ki van téve az árvízveszélynek. Ide bizony szükséges lesz egy csatorna, amely szabályozni fogja a Nagy-Cserna medrét. Másképp egy egész évi termés tönkremehet. Nehéz lesz az indulás, ilyen gyenge földek mellett. Feltétlenül szükséges lesz ezeket feljavítani. Nehéz lesz a nádast is kiirtani, a Hargasok nagy részét ugarolni.
    Megtekintve a földeket, a bezsányi erdő felé indultak. Messziről látszottak a gyönyörű koronák. Ha a földekben csalódtak is a látogatók, de az erdőben nem. Hatalmas szálfák, rengeteg makk a földön. Jó lesz ez a hízóknak, biztatják a székelyek egymást. Gomba is akad az erdőben, de ami a legfontosabb, átfolyik rajta egy kis patak. Már tanakodni kezdnek, hogy kissé felduzzasztják a patakot, vagy inkább egy kutat ássanak a közelében, az állatokat ellátni. Délutánra jár, mikor a Major felé indulnak. De útban esik a jövendő Iskola utca is, azt is meg kell tekinteni.
    Az utca merőlegesen helyezkedik el a Hunyadi útra. A hosszúsága után megközelítőleg 35-40 ház épül majd fel benne. Azonban vele párhozamosan már terveznek egy másik utcát, ahogy egyelőre a Kicsi utca nevet adták neki. Mindkettőnek jó az elhelyezése, félúton a város és a földek között.
    Visszaérkezve a Majorba megebédelnek, majd elindul a beszélgetés. Ki halt meg, ki született, ki szeretne jönni az öt faluból…
    A vendégek óvatosak a válasszal. István már Bukovinából jövet kitanította őket, hogy mit és miről beszéljenek. Legkevesebbet a telepítésről. Tapasztalatból tudja, hogy egy elszólt szó hamarabb visszajut Bukovinába, mint ő lovon. Lényegében nem is ez a rossz, hanem az, hogy áttolmácsolják a szavait. Ami bizony kellemetlen félreértésekhez vezethet. Így is akad vita elég, nem kell a tüzet fölöslegesen szítani. Beszéd közben nem annyira a tervekről szólnak, mint inkább az otthon maradtakról. A Dévára szorult székelyek is szeretnék, ha valaki rokon is kijönne még melléjük. Akkor nem éreznék, hogy egyedül vannak. Könnyebb a kezdeti nehézségeket is elviselni, ha van olyan, akivel el lehet a bajt osztani.   
    Ebéd végeztével ismét lóra szállnak, most már a Maros menti földeket megtekinteni. Sürget az idő, sok még a tennivaló. Holnap a polgármester várja őket, holnapután már indulnának haza. A bukovinai szervezés is elég gonddal jár.
    Közeledve a Maros felé, már messziről meglátják a szélben bólogató fűzfákat. A fű is mind gazdagabb, kövérebb a folyó felé. Kanyargós, széles a folyó. Biztosan mély is, hiszen a vonatok megjelenése előtt tutajozásra is használták. Különböző árukat, sót, rönköket úsztattak le egészen Szegedig. Ebből kifolyólag Dévának kikötője, raktára és vámháza is volt. Tovább követve a Maros folyását, egy érdekes helyre jutnak. Ahogy az Issekutz által adott kísérő elmondja, mindenki Sziget-nek nevezi azt a részt, bár csak félsziget. De talán túl hosszú kimondani a szót, azért rövidítették le. Gyakorlatilag egy földnyelv, mely a dévai részről a Marosba nyúlik, így három oldalról víz veszi körül. Elég magos a partja, ritkán veszélyeztetheti a víz kiöntéssel. De a termés szempontjából ez bizonyul a legjobb földnek, mert még szárazság idején is alulról öntözi a Maros. A Kis-Cserna is átvágja itt a földeket, az aradi úttól egészen a Marosba torkollásáig. Kitűnő, tiszta földek ezek, itt nem lesz baj a terméssel, meghálálja ez a föld a bele fektetett munkát. 
                                    
                                                                                       7. Bukovinában
    Istvánék még egy megbeszélésen voltak Déva polgármesterénél, majd elbúcsúzva véreiktől visszaindultak szülőföldjükre. Sok munka áll még előttük, nem lehet az időt vesztegetni. A tavasz már követeli jogait, a szervezkedés még gyermekcipőben jár. Sietősen, hat nap alatt tették meg az utat Bukovinába. Otthon meg sem szusszanhattak, már nyakukon az emberek. Ez is menne, az sem maradna, a kupecek sem ülnek nyugton. Senki sem elégedett, az sem aki a lajstromon szerepel, az sem aki kimaradt. Ez olyan, mint egy lakodalom, gondolja István. Abból se volt még soha olyan, hogy mindenki elégedett legyen: kinek a zene, kinek az étel, másnak a tánc vagy a gazda, de mindig voltak elégedetlenek. István már sok minden megért, egy dolog azonban számára is megmagyarázhatatlan: miért tolakodnak a gazdagok, a vagyonosak, mikor nekik Bukovinában sem gond a betevő falat? A listán szereplők legtöbbje szegény, sok gyermekes és nincstelen család. Józan fejjel ítélve, ők kell elsők legyenek. De köztük sem zajlik minden nyugodtan. Egyik a másikat irigyli, bepanaszolja, nincs olyan Istentől áldott nap, hogy valaki falutársát ne rágalmazza. István már úgy megszokta ezt, hogy minden lepereg róla, mint gácáról a víz. „Eszes” Antalnak a halálos ágyán kimondott szavai jutnak eszébe: „józan eszedre hallgass, ne az emberek szavára.”
    Amióta Déváról visszajöttek, mind jobban és jobban bolydul meg a falu élete. Úgy néz ki minden, mint egy megzavart méhkas. Ilyen még csak két alkalommal volt eddig, elmélkedik István: amikor a falu megalakult 1786-ban, és amikor az al-dunai telepítés lezajlott 1883-ban. Az első sem bizonyul könnyűnek, ám a második csúfos kudarccal végződött. Mindkettő eseményeit az öregektől hallotta. Vajon a mostani menésnek milyen lesz a kimenetele? Issekutz leveleiből megtudta, hogy lassan de épülnek a kincstári házak. Gyorsabb iramban halad a gazdasági épületek felhúzása. István igyekszik magát a listához igazítani, de ez lehetetlen lesz. Olyanok is készülődnek titokban, akik nem szerepelnek rajta. Mi lesz majd ezekkel? Hogy vághatnak ilyen felelőtlenül neki az útnak, magukat és családjukat a sors kényére-kedvére bízva? Issekutz arról is értesítette, hogy sokan személyesen írnak neki levelet, megkerülve az andrásfalvi szervezőket. A polgármester világot látott ember, aki széles látókörrel rendelkezik, nem veszi számba a magányos kérelmezőket, mivel nem ismeri a bukovinai helyzetüket. A levelek többségét visszapostázta Istvánnak, boldoguljon velük. Ez valahogy a falu tudomására jutott, és újabb elégedetlenséget váltott ki. Ráfogták Istvánra, hogy összejátszik a polgármesterrel az ők megkárosítására. Istvánt kemény fából faragták, de a felesége, Mária, már hetek óta csak a templomba és a zsidókereskedőhöz megy, útját is futtában tesz meg. Pedig őt sem simogatta az élet, tizenhat gyermekéből tízet már eltemetett. Ők még nem készülődnek, mert csak az utolsó csoporttal szándékoznak menni, de már fontolgatják, hogy mit vigyenek majd, és mi marad hátra.
    Mások azonban nagyban kótyavetyélnek, bár nem igen van mait a nagy szegénységen eladni. Akad, aki mindenen túladott, mások pedig nem: a házakat rokonokra testálják, a földeket mind vagy csak egy részét kiadják árendába. Bizonytalanok: hátha vissza kell jönni, akkor legalább legyen amire.
    Az első 20-25 család már csomagol. A hozomány ládákban, az osztováta szétszedve. Bútort nem igen visznek, majd ott elkészítik a szükségest maguknak. Alig akad férfi, aki ne lenne képes magának egy széket, asztalt vagy szekrényt eszkabálni. Takarmány is kell, mert hosszúnak ígérkezik az út. A lovak bírnák a lépést, de a tehenek hamar kidőlnek. Útközben vásárolni szénát, az drága és bizonytalan mulatság, a fű pedig még alig sarjad. Azon még a lovak és tehenek nem képesek megélni, talán csak a birkák. Néhány menyecske miatt sem lesz gyors a haladás, mert új életnek néznek elébe. Ezekkel óvatosan kell bánni, életekről van szó. Jó lenne, ha a falu valamelyik bábasszonya velük menne, vagy legalább elkísérné őket, fontolgatja István, hisz sohasem lehet tudni, mikor van rá szükség. Ők orvosok is egyben. Dávid Annának még van egy hónapja, Kásler Erzsi, Daradics Mári és Daradics Tercsi is nehezek.
    A zűrzavar akkor érte el a tetőfokát, amikor kitűzték az első csoport indulásának napját. Vége – hossza nem volt a rokoni-baráti látogatásoknak, ígérgetéseknek, hagyatkozásoknak: „Izenj, hogy mejen ott! Ha érdemes mü es menyünk!”, „Ügyejj a házra, ha kell, akkor legyen mire visszajöjjek!”, „Két svájcert itt hagyok, majd átolviszem odább!”, stb, stb.
    1889. május 3-a az indulás. István meghagyogatta, hogy pirkadatkor négy órákor útra készen, sorba álljon a menet. Senkire nem várnak, aki nincs ott majd kibogozza magát. Nem könnyű az első nap, erdők, dombok vannak mindenfelé.
    A szekerekre már délután felpakoltak, mégis az indulást majdnem lefújták. Éjjel senki sem aludt a gyermekeken kívül. Akkor járkálás volt a faluban, mintha szenvedeje este lett volna. Még egy utolsó szóra, még egy ölelésre, jaj, ezt még elfelejtettem ráhagyogatni a komámasszonyra, így telt az éjjel. Reggel három órától kezdtek a szekerek libasorba állni. Mire nagyjából esszetákolódtak, István elhatározta, hogy tart még egy utolsó szemlét. Kemény idegzete megdöbbent attól, amit észlelt. Ennyi álmos és fáradt szemet csak lakodalom hajnalán esedékes látni. Már azon volt, hogy másnapra halasztja az elmenést, aztán mégis meggondolta magát. Nem lehet annyi családot le-fel csomagoltatni, lesz aminek lennie kell. Ő marad, a menetet azok vezetik, akik vele voltak Déván. A falu többsége a szekerek mellett áll, csak a gazdagabbja nem kelt fel. Még a pap és a tiszteletes is ott forgolódik, reményt öntenek a népbe, áldásukat adják az emberekre és a menetre. István Szepi Jánossal és Diszke Gyurival az utolsó megbeszélést tartja. Az első szekér lovainak a kantárát fogva még egy pillantást vet a menetre, majd a kantárt elengedve félreáll, és kiereszti a hangját:
    - Emberek, indulás! Isten áldjon meg, járjatok szerencsével!
    A férfiak kieresztették a gyeplőket, a menet csigalassúsággal mozgásba kezd. A lovak okos állatok, nekik nem kell ostor, de igen az embereknek biztatás. Sírtak sokan, mintha gyászmenet lett volna. A férfiak igyekeztek ne mutatni ki érzelmeiket, de ők is gyakran nyúltak a kalap alá, állítólag por ment a szemükbe. Halad a menet, kísérik a rokonok. A nagy utcából a temető felé hajtnak, még egy pillantást vetni őseik sírjaira. Rátérnek a radóci útra, a legelőnél a kíséret kezd elmaradozni. Egy szekér halad el István előtt, halk dúdolás hallatszik ki belőle: „Andrásfalva szép határa, látlak-e még valahára…” Istvánnak mintha vasfogó szorítaná össze a szívét: „hát én tüktököt, látlak-e még valahára?”- fordul meg fejében.
                                                                                                   8. Úton 
    Lassan halad a menet, az emberek álmosok. De a lovak otthonosan mozognak, ismerik az utat. Sokat jártak ők tyiriában errefelé. Már jól megvirradt, amikor szívszaggató sikoltás tör fel egyik szekérből, de olyan, hogy mindenki hallhatta:
    - Jaj Istenem! A bubám! Hol a bubám?!
    Leáll a menet, nem tudják elképzelni, hogy mi történhetett: baj van a gyermekkel, tán kifordul a szekérből? Diszke odamegy a szekérhez, hogy legnagyobb a sürgölődés: 
    - Mia? Mi lelt tüktököt?- kérdi.
    - A bubáám, a bubáámm, hogy a súly esett vóna belém, amikor átolléptem a küszöböt!-tépi haját az asszony, szórja saját magára az átkokat. 
    Evvel nincs mit kezdeni, látja Diszke, és Kovács Istvánra, a férjre néz. Az hátratolja kalapját, és halkan, mintegy restelkedve mondja:
    - Otthon hagyánk a bubát.
    - Az ántiját-szalad ki Diszke száján-hát azt hogy csinyáltátok?
    - Hát az asszony megitatta mákonyval, hogy ne bőgjön az úton, osztán az úgy elhallgatott, hogy szerit se vettük mikor eljövénk, mondja férj. Meg kell térjünk utána, a mejink, nem hagyhassuk ott, toldja tovább gondolatait.
    - Ott nem, szól Diszke Jani, de ha szekervel mentek utána az út oda-vissza vagy négy óra. Mü annyit nem ácsoroghatunk egy helybe, met minnyá essze kell jöjjünk az istensegítsiekkel Szolkán. Azokot nem álltathassuk. Rengyivel kell venni mindent. Kell ide egy siheder. Kinek van tartaléklova nyeregvel?-emeli fel hangját. Ha csak egy ló menyen, az Gurahumorán este a nyomunka ér.
    Palkó Jánosni akadt egy ló, nyereg is hozzá, a fia Jóska is jó lovas hírében áll. Most csak az asszonyt kell valahogy szóra bírni, hogy mondaná meg pontosan merre hagyta a kicsikét. De ez nehéznek ígérkezik, mert még mindig magánkívül van. A férj pedig nem tud biztosat, ő hajnalban a lovakkal és az abrakkal volt lekötve. Igyekeznek az asszonyt valahogy kifaggatni, de az eleinte egyebet nem tesz, csak sápítozik, a bubáját hívogatja, és magát átkozza. Végül mégis észhez tér, és akkor derül ki:
    - Otthagyám a nagyházban az ágyon, pókaribancba bébugyulálva, még most es ott van a csillagom, ha eddig le nem fordult róla - mondja el egy szuszra. Hogy a súly esett vóna… folytatja tovább.
    Ennyi elég a legénynek Nyergelt, elkapta tarisznyáját és az abrakot és kis idő múlva már csak a porfelhő látszott utána, irány neki Radócnak. Azt már nem is hallotta, mikor az apja mondta: „ha a lóból a lelket kikergeted, a szemem elé többet ne kerüjj ebbe az életbe!” 
    A szekérkaraván is mozgásba lendül. Távolban már látszanak Szolka fehérre meszelt házai. Kis idő múlva észreveszik a falu határában, az útról lehúzott istensegítsiek szekereit: Bíró Mózes, Lovász Jóska és Zsók János várják a menetet. Ők a sor végére csatlakoznak, mert nem ismerik a besztercei utat.
    Szolkára érkezve először csak néhányan, majd mind többen figyelnek fel a menetre. Senki sem szól hozzájuk, de elgondolkodnak: „ Miféle nagy véteket követhettek el ezek, ha már a szülőföldjük se tűri meg őket, és a nyakukba kell vegyék a világot?”
    A szolka-i németek nem tudják felfogni, hogy milyen vándorlással állnak szembe. De nem is igen kérdezősködnek, csak hidegen szemlélik az előttük elvonuló szegénységet. Wolfgang Straub megpillant egy andrásfalvi ismerőst, és kölcsönös köszönés után németül indul egy rövid párbeszéd:
    - Ti merre indultatok?
    - Dévára, felel Dávid Jóska.
    - Az hol van?
    - Hunyad vármegyében.
    - Oda minek?
    - Telepedni.
    - Ennyien?
    - Még jönnek.
    - S ott jobb lesz?
    - Nem tudom, de itt nehéz.
    - Nekünk se tejfel, a ruszinoknak és a lengyeleknek se, mégse vesszük nyakunkba a világot, szól Wolfgang lenézően.
    - Nem könnyű ez se, húzza be fejét vállai közé Jóska, és a szekere után somfordál. Szülőföldünk, gyermekkorunk, őseink sírjai, mind ott maradtak, szomorodik el. Mennybéli csillagunk, szakad fel a fohász lelkéből, merre van a mi hazánk? Százhúsz éve jöttek el őseink Erdélyből, s mi még mindig nem találtunk hazára. 
    A szolka-i dombokat elhagyva, lassan közelednek a nevezetes búcsújáró helyhez, Kacsikához. Kalapot levéve, keresztet vetve haladnak el a templom előtt, de nem állnak meg. Az itteni németek sem leplezik meglepetésüket a karaván láttán, de nem kérdezősködnek. Meredeken emelkedik az út tovább, ott fenn egy kisebb település látszik. Mint neve is mondja, Varful Dealului, vagyis Dombcsúcs, nehéz oda feljutni. Időbe telik, amíg felérnek, de ott már pihenni kell. A tehenek már szinte kikészültek a meredektől. De a lovaknak sem könnyű a megrakott szekerekkel, és még a teheneket is vonszolni maguk után. Abrakoltatni kell, az emberek is kell valamit falatozzanak. Ez a nap csak bemelegítőnek számít, kevesebb, mint 50 kilométer, de kezdetnek ez is megfelel. Estére be kell érkezzenek Gurahumorára, és minél hamarabb lepihenjenek. A második nap a leghosszabb és a legnehezebb is: majdnem 80 kilométer, két hágó, a Mesztekanis és Tihuca. Kemények ezek a kaptatók, útközben többször kell pihenni. Évszázados szűzerdők takarják a hegyeket, számos vadállat otthonosan mozog benne. Bár csengettyű van a lovak nyakán, nem biztos, hogy a vadak elijednek tőlük. Éhesek tavaszkor, a hosszú és nehéz tél után. Tudják ezt a férfiak, már otthonról kézügybe helyezték a fejszéket. De azért remélik, hogy egy ilyen nagy és zajos menet átkel akadály nélkül.
    Késő délután elindultak lefelé a hegytetőről, cammognak a szekerek. Sokan azon gondolkodtak, hogy mikor érkezik meg a legény a bubával, szerencsével jár-e? Estefelé már előtűntek a gurahomorai hegyek. Alkalmas helyet kerestek az éjjelezésre, és lehúztak az útról. Hosszú volt a mai nap, izgalmakkal teli, és a következő sem ígérkezik könnyűnek. A férfiak kifogták a lovakat, és abrakolják, csutakolják őket. Az asszonyok készítik a vacsorát, forr a kondérokban a málénak való víz. Közben ágyaznak is, igazítják a vackot a szekerekben. Nem igényesek, ismerik a dolgukat. A sok móduvázás, megtanította, megedzette őket. Már rég elhallatszott a Mária harangszó, de e futár lovasnak még semmi nyoma. A gyermekek megrakták bendőjüket, egymásba bújva mocorognak a szekérderékban. Sokan már ledőltek, de néhány fiatal őrséget áll. Sohasem lehet tudni, még elkötik a lovakat, teheneket. A tűzre is vigyázni kell, elijeszti az a vadakat. 
    Már szinte éjfélre jár, amikor néhány kutya hegyezni kezdi a fülét. Hűséges állatok, nem maradtak el a gazdájuktól. Volt, amelyiket láncon felejtettek, de már Szolkán utolérték ezek a menetet. Szétszaggatva láncaikat követték gazdáikat. Kis idő múlva Bundás elvakkantja magát, Bodri, Bolha és Szikra követik őt. Már az őrök is hallhatták egy magányos ló patkóinak ütemes zaját. Lépése után fáradt lehet, ismerik fel a legények. Leeresztik a kézbe vett fejszéket. Egy lovasnak az nem szükséges. Az est homályában közeledik a patkózaj. Előbb egy sötét árny bontakozik ki az éjszakából, látszik, hogy a lovas vigyázkodva halad. Kis időn belül észreveszi a tüzeket, majd letér az útról. A puha föld és a sarjadó fül elnyeli a patkók zaját. Az őrök felismerik a buba után küldött Palkó Jóskát, ám sehol sem látszik a buba, nem hallatszik a nyafogása. Közben a lovas az őrökhöz érkezik. Kiszáll a nyeregből, halkan köszönnek egymásnak. Varga Feri nem állhatja meg:
    - Te, hát a bubát megleléd-e?
    - Meg-jön a szűkszavú válasz.
    - Aztán merre leledzik?
    - Ihol né-szól a lovas-és leakasztja a zabostarisznyát a ló nyakáról.
    - Van-e még lélek benne?
    - Vóna, szól Jóska. Én nem tudom, hogy mennyi mákonyt itattak meg vele, de csak délután kezdett belé a lélek visszajönni. Tán akkor es csak azétt, met a ló ámbolygatta. Ha nem, tán már angyalka lett vóna.
    - Na, gyere vigyük az annyához. Szegény egész nap odavót.
     Odabotorkálnak a szekérhez, s halkan beszólnak a kóber alá:
    - Istán bá’, megjött a pakk!
Mocorgás hallik a szekérben, borzosan, lógó bajusszal kidugja fejét Kovács István:
    - Miféle pakk te?
    - Hát a bubátok postalovon, kacagnak a legények.
     Erre az asszony férjét félretolva szökött ki a szekérből. Elkapja a bubát, magához szorította, csókolgatta örömében.
    - Lassabban te, nyugtassa a férje, met még most nyivasztod meg, hogy ideért. Fiú, neked nem egy, de két fluska pálinkád van tőlem. Te meg asszony ezentúl vedd szerit, hogy hány gyermeked van, parancsol szigorúan az asszonyra, mintha  a gyermekek csak az övé lettek volna. De az asszonnyal nem lehet bírni, most szinte örömében veszti eszét.
    - Csendesebben vigadjatok, csitítják a legények, nem kell felverni az egész szekersort.
    Lassan elcsendesül minden, csak a tüzek pattogása hallatszik. Kelet felől már törik meg az éj, veszíti uralmát. Hajnalban ébredezik a tábor. Nehéz lesz a mai út, idejében szükséges indulni. Akik éjjel őrt álltak, azok most leheverednek a szekerekbe. Nekik most van éjjel.
    A férfiak korábban keltek ellátni, befogni a kipályvázott lovakat. Keleten már virrad, de a völgyben még a homály volt az úr, a fű is harmatos. Mire a lovakkal végeztek, vizes lett bocskoruk és harisnyájuk szára. Kis idő múlva a szekérponyvák is hullámozni kezdtek, ébredeztek a fehérnépek is. Kicsi és nagyobb gyermekeket kellett ellátniuk. Idő elteltével rendeződött a szekérkaraván és lassan kitértek az útra. A mostani úthoz viszonyítva az akkori csak erdei útnak számított, földes, köves, vízmosta vagy hordalékokkal tele. Az erdő áthatolhatatlan sűrűjében nehéz volt a szemnek betörni. Sok minden, ember és állat is meghúzódhatott a szürke függöny mögött. Évszázados fák hajolnak ki az útra, amelyen napokig nem látni embereket. Valamikor, nem is olyan régen, a Kimpulung melletti Boza szoros rablóknak adott menedéket, akik válogatás nélkül minden arra tartó utast kifosztottak. Aki ellenállt, annak az élete is ott ért véget. Rengeteg portyázó csapat indult felkeresésükre és elfogásukra. Ezek vagy nem találtak rá az erdő minden zegét-zugát ismerő rablókra, vagy a fogukat is ott hagyták. Kevés rabló akadt pandúrkézre, ezekkel kíméletlen módon elbántak: felakasztották vagy kerékbe törték őket. De mindezen intézkedéseknek sokáig nem termett gyümölcse. Kemény törvények uralkodtak a haramiák között, a halálbüntetések napirenden voltak. Felismerni sem lehetett őket. Ha valamelyik társuk súlyosan megsebesült és nem volt képes velük lépést tartani, azt megölték és fejét levágva, magukkal vitték. Sok idő elteltével és árulás következtében sikerült a rablókat bekeríteni. Ekkor dühükben saját kapitányukat ellen fordultak és annak fejét levágva elküldték a hatóságoknak, bűnbocsánat végett. A karhatalmat azonban nem lehetett ilyen cselekedetekkel kiengesztelni. Sorra kerültek kezükbe a rablók, onnan pedig kötélre. Az akkori törvények szerint a határmentén történő rablás büntetése az akasztás, még akkor is, ha cselekedetük nem járt gyilkossággal. Ilyen emlékek mellett indultak székelyeink útnak, figyelve a bokrok, fák minden mozgására és arra is, hogy netán a gyermekek vagy a barmok elcsángáljanak a sűrűbe.
    Az út eleinte alig észrevehetően emelkedett, de még reggel 10 órakor is árnyékban meneteltek. A meredek hegyeken át csak dél felé emelkedik a nap. Lépésben haladnak, csak a lovak csengettyűje és egy-egy biztató szó hallatszik a bakról. A férfiak néha leszállnak, és körbejárják menet közben a minden vagyonukat szállító szekereket, időnként megerősítve egy-egy felkötött tárgyat, amely kötése meglazult a szekér rázásától.
    Már Frasin települést is maguk mögött tudták, az úton eddig nem történtek különös események. Ettől kezdve már meredekebb az út, következik az első igazi megpróbáltatás. Feszülnek a hámok, a férfiak az összesen a szekerek mellől vezetik a lovakat, hogy könnyítsenek a szekerek terhén, a lovak munkáján. Sikeresen áthaladnak az első próbaúton, majd néhány kilométeres völgyben vezet az út, párhuzamosan a csobogó patakkal és a hegyekkel. A nap már túlhaladott pályájának csúcsán, amikor a karaván egy kisebb tisztásra érkezik. Már amennyire lehet, kissé lehúznak a szekerekkel az útról, majd kifogják a lovakat, talán akad egy kis legelni való. Erre azonban sok esély nincs ilyen időszakban, mivel a hegyekben a fű is később sarjad. De legalább egy kissé felfrissülnek a hámok szorítása nélkül. Az asszonyság érti a dolgát, mire a férfiak a lovaktól visszatértek, már rotyog a víz a kondérokban. Puliszka készül ismét, egy kis túróval, mert a Karácsonyra levágott disznónak már csak az emléke él. Talán még akadna egy kis szalonna, az azonban a férfiaknak lett félretéve. A gyermekek, ez a sáskasereg, néhány hónap alatt végzett a sertéskészítményekkel. A bukovinai magyaroknál ez nem újdonság, évtizedek óta mindig így történik. A farsangi ünnepekre már legtöbbször kiürül a kamra, talán csak a zsírosbödön fenekén még akadna valami kennivaló. Az ilyen helyzetet nem csak a családok tudják, hanem a meklerek  is. Ezek leginkább zsidó vagy örmény kupecek, akik ilyenkor járják be a bukovinai magyar falvakat, hogy férfiakat, nőket és gyerekeket munkára fogadjanak fel tavasztól a moldvai bojárok birtokaira. Szorultságukban a magyarok elfogadják a kedvezőtlen ajánlatot és az előleget is, bár többen ismerik a moldvai embertelen körülményeket. Élni kell, minden áron, betevő falatot szerezni. A meklerek azonban hamarabb és jobban keresnek, mert ők minden felfogadott emberért egy forintot kapnak.                         
     A rövid és szegényes ebéd végeztével ismét felfejlődött a menet. Kiérkezve a völgyből már meredekebb az út, kígyószerűen kanyarog felfelé a hegyoldalon. Lassan lemaradnak a lombhullató erdők, helyüket a fenyvesek veszik át. Itt már az asszonyság és a nagyobbacska gyermekek is kénytelen a szekerek mellett haladni, biztatgatva a hámokat feszítő lovakat. Több kilométeres a Mestecanis emelkedő, embereket, állatokat egyaránt megpróbáltatásoknak téve ki. Néhány óra után érkeznek fel a hegytetőre, ahol már a fenyőfák sem teremnek. Röviden pihentették az állatokat, ki sem fogva őket, majd megindulnak a hegy tövében fekvő Iacobeni felé. A lovaknak ez sem ígérkezik könnyűnek, mert amíg felfelé húzniuk kellet most fékezniük kell. Egy téves lépés, egy megbokrosodott ló elég lenne ahhoz, hogy ember és állat is valamelyik szakadék mélyében kössön ki. Tapasztalatuknak köszönhetően szerencsésen közelednek a java részt németek által lakott Iacobeni felé. Vad és meredek hegyek között haladnak. Esteledik már, amikor Dornavátra házai feltűnnek. A Radnai-havasok, Besztercei-havasok, Kelemen-havasok, Gyamaló és az Obcsinák hegységek övezik a várost. Valahol a helység mellett lesz ideiglenes táboruk. Hogy mi lehet a helység nevének eredete? Ki tudja? Mindenki Dornavátrának ismeri. A román „dor” vágyat jelent, a „vátra” pedig tűzhelyet. Bizony vágytak is székelyeink egy kis tűzhely után, hisz maguk mögött tudták útjuk egyik legnehezebb szakaszát. Azonban a legnehezebb szakasz a másnapra ígérkező Borgói hágó.
    Hűvösek az éjjelek a havasokban, még nyáron is. Reggelre zúzmara lepett be mindent, mintha egy fehér hólepel borul volna a tájra. Lassan ébredezni kezd a tábor: Előbb a férfiak lépnek ki a ponyvák alól. A hideg első érintése megborzongatja őket, de sok idejük nincs ezzel törődni. A lovak után kell nézni, abrakolni. Ma is hosszú út ígérkezik, elő kell őket készíteni. Etetés után felszerszámozzák őket, de ekkorra már a tábor is megmozdult. Az asszonyok készítik a reggelit, mások a pujákat öltöztetik. Néhány gyermek gyorsan feltalálja magát, mások meg nyöszörögnek a ponyvák alatt, nem igen akarózik nekik a meleg vacokból előjönni. Előkerül a kendőkből a puliszka, majd a hagyma is. A kisebb gyermekeket a nők látják el, a nagyobbak már ötágú villát használnak. A férfiak serényen dolgoznak a kacorral. Rövid reggeli végeztével szedelőzködnek. Még egyszer körülnéznek a táborhelyen, nem maradt-e valami utánuk. De mi is maradhatott volna hátra a szegénységükből? 
    Fejlődik lassan a szekérkaraván az út szélén. Ma Besztercéig kell haladjanak, ez testvérek között is több mint 80 kilométer. Majd lassan beindul a menet. Húznak szegény lovacskák, néha orruk a térdüket éri. Megszokott nekik az ínszakasztó munka. Késő délelőtt van, mire a Borgói hágón átverekedik magukat, és ereszkedni kezdnek az erdélyi fennsíkra. Egymás után maradoznak el mögöttük a helységek: Poiana Stampei, Mureşenii Bârgăului, Tiha Bârgăului, Prundu Bârgăului, Josenii Bârgăului, Rusu Bârgăului majd lassan beérkeznek Livezile faluba. A falu előtt levő dombról már látszik Beszterce evangélikus templomának 76 méter magas tornya. Híres város Beszterce, a szász bányászok alapították a 12. században Nősen néven. Száz év után a tatárok elpusztították. De lakosai konokul ragaszkodtak városukhoz, és 1330-ra már szabad királyi város lett. Gimnáziumát 1596-tól tartják számon. Fontos kereskedelmi góc Erdély és Moldva között, ez is nagyban segítette a város fejlődését. Mai nevét, Besztercét, a város mellett elhaladó folyóról kapta. Szláv eredetű, a „bistrica” kristálytiszta patakot jelent. Estére hajlik már, mire a szekérsor a város mellé érkezik. Események nélkül telt a nap, így nyugodtabban látnak neki az esti készülődésnek. Ettől kedve már az út is inkább lefelé halad, embernek állatnak egyaránt könnyebb lesz. A következő útszakasz a kincses városig, Kolozsvárig van tervezve. Hosszabb, mint az elmúlt szakasz, de a földrajzi viszonyok könnyebbek. 
    És mennek a székelyeink a következő napon is, bele az ismeretlenbe. Elhaladnak Bethlen mellett. Ellentétben a felfogásokkal, nevét a város nem a nevezetes Bethlen családról kapta, hanem a régi magyar Betlen személynévből, melynek alapja a bibliai Betlehem városa. Elhaladnak madártávlatban Dézs mellett, majd következik Szamosújvár. Első elnevezése a 13. században Gerlahida, de pár évszázad után a város kipusztult. Az Apafi Mihály fejedelem által befogadott örmények alapítják meg újra, 1712-ben. Először bérbe, majd örök áron veszik meg az uradalmat. Kereskedelmének köszönhetően gyors fejlődésnek indult, lakói leginkább tímárok és szarvasmarha kereskedők. Kolozsvár már nincs messze, alig 45 kilométer. Erdély egyik legnagyobb és legfejlettebb városa, történetünk idején közel 80 %-át magyarok lakták. Hosszú és eseménydús történelme volt az évszázadok során, nevezetes emberek, fejedelmek, tudósok fordultak itt meg.
    Telnek a napok, lassan halad el a szekérsor a városok mellett: Torda, Nagyenyed, Tövis, Gyulafehérvár, Alvinc, Szászváros és bukovinai indulásuk után egy héttel megpillantják a kenyérmezői Piskitelep előtt Déva várát, mely délcegen emelkedik a Maros mellett álló dombon. Ember és állat is érzi, hogy közeledik a végcélhoz, utolsó erejüket összeszedve igyekeznek Déva felé. Már mindenki nézelődik, a gyermekek is kikandikálnak a ponyvák alól. Piskitelep mellett elhaladva a székelyeknek Hadikfalva jut eszükbe, hiszen az is vasúti csomópont. Mindkét helység zajos, füstös a gőzmozdonyoknak, mozdony - és kocsijavító műhelyeknek köszönhetően. Kicsi és fiatal község 1866-ban jött létre 16 lakóházzal, de 24 év után már 1400 lakosát tartják számon. A Dévára vezető főút a vasúttal párhuzamosan halad, az állatok lábait eléggé megviselik a macskakövek. Poros, izzadt utasaink már alig haladnak lépésben. Összegyűlt az elmúlt napok fáradalma. Bár ebben az órában árnyékos a Maros völgye, nehezükre esik a haladás. A nap már a várost nyugaton határoló kozolyai dombok mögé csúszik. Utolsó erejével még átvilágít a folyó túlsó oldalán fekvő dombokra. Ott, 900 méter magasan hófehéren világítanak a nagyági templom falai.
                         
                                                                                             9. Az érkezés
    Furcsa város ez a Déva. Mozgalmas, sok a mesterember benne, vállalkozó, de valami hiányzott. Az ellátás zöldséggel, állati termékekkel. Ez lett az oka annak, hogy a bukovinai magyarokat ide telepítették. Hisz közismertek voltak állattenyésztésükről, kerti gazdálkodásukról. A város eltűrte őket a határban, de igazából sohasem fogadta be. Felettébb kényelmetlen lett volna az úri hölgyeknek reggelente tehénbőgésre vagy kakaskukorékolásra ébredni és a szag is zavarta volna őket. De szükség volt zöldségre és húsra.
    A magyarok java szekerekkel, állatokkal jött telepedni, de egyelőre a város által elvárt ellátás hiányzott. Egyelőre földeket kellett feltörni, ugarolni, vetni, aratni, az állatoknak ellátást biztosítani télen-nyáron és csak azután lehet termelésről beszélni. De elsősorban házak, gazdasági épületek voltak szükségesek. Jóformán meg sem érkeztek az első telepesek és már meg is kezdődtek a vélemények a magyarok öltözetéről. Hagyományos, házi készítésű öltözék ez, harisnya, lájbi, bő fehér ing, rokolya, katrinca, a lányok is szalagot fontak hajukba. Mindez furcsa volt a városi polgároknak, mert eddig csak vásárokon láthattak népi öltözéket, ám most mindennapos volt a jelenlétük. Majd csak Isten elrendeli valahogy.
    Nagy a zsivaly a Sörház utcában, mindenki az újabb telepesek érkezését várja. Kis idő múlva befordul az első lovaskocsi, majd a második, harmadik…Abbahagyja mindenki ügyes-bajos dolgait és az újab telepesek elé rohannak. Körbefogják a frissen érkezetteket, és vége-hossza nincs a kérdezősködésnek. A régebbiek az otthon maradottakról várnak híreket, szülőkről, testvérekről, míg az újonnan jöttek szemükkel már a szállást keresik. Elrendezik a szekereket a hátsó udvarban, majd kifogják és abrakolják a lovakat. Fertály óra múltán sem csillapodik a zaj, ezért a zajongásnak Erdős Gergé vet véget, aki kieresztve hangját rászól az emberekre:
    - Ide figyejjetek! Haggyátok az utasokot cseppecskét megnyugunni, met egész biztoson elálltak. Eccer lássuk el őköt, majd lesznek még napok, van idő őköt nyaggatni.
    Lassan minden érkezett családnak kijelölik a helyét, majd istállókba viszik a lovakat és lecsutakolják őket, a teheneket is jászolhoz kötik. Az érkezettek rövid tisztálkodása után három csoport alakul ki: az asszonyok az otthoni-itteni dolgokról beszélnek, a gyermekek örömmel hancúroznak otthonról jött régi pajtásaikkal, az emberek asztalhoz ülnek és néhány pohár bor mellett, mely hivatva volt az út porát leöblíteni, kezdődnek a fontosabb megbeszélések. Miután az útról esik néhány szó, rátérnek a telepítés ügyére.
    - Elsősorban be kell jelencsük a polgármesternek, hogy megérkeztetek és hányan, majd hónap kimenyünk az épülő telepre- szólal meg Szőts Emre. Ez pár száz méterre esik a várostól, és már sikerült két uccát kicüvekelni. Az elsőnek az Oskola ucca nevet attuk, met oda lesz csinyálva az oskola. Van oskola a vár alatt, de messze az a gyermekeknek. Ezek mán Istensegítsben es eltévelyegtek, nemhogy a városban. Amíg az meglesz, a Potkány Tibi csűrjébe lesz a tanyítás, ott még miséket is lehet majd tartani ha a plébános kijő, met messze van a templom. A másik ucca tán nem éri el méretekbe az elsőt, ezétt Kicsi uccának kereszteltük. A házaknak ki van jelölve a fundamentuma, felének ki es van ásva és néhánynál mán a falakot es rakják. A vályog a Téglagyár uccában csinyálódik, ige nem messze. Az alapokba égetett vályog kerül, a falakba nem. Az ácsanyagot az itteni bezsányi erdőből és a szászsebesi firésztelepről kapjuk. Minden ház egyforma lesz, nagy ház, kicsi ház, pitvar és gang. A hezzik tartó kertek es egyméretűek.
    - És mi a helyzet a fődekkel, legelőkkel?- kérdezi Kásler Jani.
    - Fődeket több helyen kaptunk, a Cserna martján, a Maros mentin, a Szilvásban, a Hargasokban, a Nádasban, de ennél sok munka lesz. A nádast irtani kell, sok helyen a fődek mán évek óta parlagon vannak, nem kerültek megdógozásra, ott ugarolni kell. Számba véve ezeket, szerintem az első termés nem lesz a legjobb. S ha még az üdő se tart velünk, akkor nagy bajok lesznek. Numerusokot attak a fődeknek, lesznek nagyobbak, küssebbek, családok száma szerént és majd sorshúzással dől el az egyforma nagyságú fődek kiosztása. Ez a polgármester jelenlétében zajlik majd le.  A legelő közös lesz. 
    Még beszélgetnek, telik az idő. Évek eseményeit is el kell mondani, a telepedési helyzetet is. Mindenki kíváncsi arra, hogy mit is hoz majd a jövő. Bár sok hír nincs, az emberek bíznak a bizonytalanba is. Rosszabb nem lehet, mint Bukovinában, biztatgatják saját magukat. Remélnek nagyon, bár szívük kissé összeszorulva dobog. Az utolsó években annyi rossz hír és csapás érte őket, hogy már reménykedni is nehéz.
                                                                                       10. A fészekrakás 
    Néhány nap kellett, míg emberek állatok ideiglenes elhelyezkedést nyertek. Beszélgettek, tervezgettek, építették a jövőt. Hányszor kényszerültek maguknak hazát találni, fészket építeni? Székelyföld, Erdély, Bukovina, most pedig Hunyad vármegye.
    Kelet felé szakad meg az ég, a felkelő Nap lassan uralkodik az éjjeli sötétségen. Először a Déva melletti Gyila dombját világítja, majd ahogyan araszol a láthatáron felfelé, világosodik a város felett, a Maros parton és az Erdélyi Érchegység déli részén, a 900 méter magasan fekvő nagyági templomot is fürdeti sugaraival.
    A bukovinai magyar férfiakat a pirkadat ritkán fogta a házban. Olyankor ők már az állatokkal vannak elfoglalva. Kevés állataik most nem kerültek elő az istállókból. Kétkézi munkára van szükség az Iskola utcában. Néhány ház már áll, de még kerítés sincs, a kutak sem kerültek kiásásra. Pedig ezekre szükség van, és a talajvíz sincs mélyen. Több csoportra váltak szét az emberek. Egyesek a már meglevő házak folytatásában a színajt és az istállót építik.  Néhány ember a kútásásnak fogott neki. Ismét mások az elkészülő házak alapjait ássák. Dolgos emberek a magyarok, de mintha valami lemaradás tapasztalható. Egy inzsellér is van a város részéről, aki a munkát irányítja. Bár magyar, a szakkifejezéseket valami idegen nyelven mondja. Székelyeink sokat nem értenek belőle, de tisztelettudóan bólogatnak. Megszokták, hogy nem jó az urakkal ellenkezni. Néha félreértés keletkezik, de utólag kimagyarázzák a dolgokat. 
    Már szinte meredeken áll a Nap, amikor a város felől kocsizörgés hallatszik. Az emberek nem kis meglepetésére, Issekutz Antal , a polgármester hintója bontakozik ki a porfelhőből. Megáll a munka, aki még nem találkozott a polgármesterrel most kíváncsian szemléli azt. Derék, magas ember az örmény, aki tisztelettel végigharcolta a ’48-as forradalmat. Ebből utólag nem kis kellemetlensége keletkezett, de a pénz beszél, kutya ugat alapon valahogyan tettei elsimultak. Összegyűlnek a szétszórtan dolgozó emberek, a mérnök is velük van.
    - Adjon Isten jó napot emberek!- köszön a polgármester.
    - Adjon, adjon-bólogatnak a magyarok.
    - Hogyan halad a munka? Lesz-e remény, hogy télire mindenki fedél alá kerül? – folytatja a polgármester.
    Az emberek hallgatnak, tudják ők a módját annak, hogy a mérnököt illeti a felelet.
    - Instállóm - kezdi a mérnök – őszintén mondva, láttam ennyi idő alatt jobb eredményeket is.
    - Nocsak – vonja fel a szemöldökét a polgármester – kérem, számoljon be részletesen mindenről!
    - Kérem, az emberek nagyon dolgosak, és nincs is velük baj. De nagy gondot okoz nekünk az anyagellátás. A fundációkba kerülő, égetett vályogtéglákkal nem is lenne baj, de a másik fajta téglákkal nagyon lemaradtunk. A cigányokat örökösen nógatni kell, a múltkori eső a már formába öntött téglák egy részét elverte, elmosta. A faanyag, ami a bezsáni erdőből érkezik, az megfelelő, és idejében is jön, mivel nem szükséges nagyobb távon szállítani. Ám ami Szászsebesről, a faraktárból kellene érkezzen, azzal komoly problémák merülnek fel: későn érkezik, szakadozva, és legtöbbször a méretek sem megfelelőek. Vagy a hosszúság, vagy a vastagság, valami mindig eltérő. Ezek átalakítása fölösleges időt rabol el tőlünk, melyet hasznosabban lehetne másra fordítani. Ha ilyen lépésekkel araszolunk, akkor még munka közben fog minket a tél, kevesen fognak új házba költözni. 
    - Értem, bólogat Issekutz. Hát akkor intézkedni kellene, mert a helyzet ilyen állapota tarthatatlan. Elsőbben is egy megbízható embert nevezek ki a cigányok mellé. Ott intézkedni szükséges, hogy valahogyan a vetett téglák valami szérű alá kerüljenek, többet ne legyenek az idő viszontagságainak kitéve. Ami a szászsebesi fuvarozást illeti, úgy néz ki, hogy akik eddig ezt végezték, azok merőben megbízhatatlanok. Javallnám, hogy a székelyek vegyék át a fuvarozást. Nekik ez szokott munka, lovaik is ehhez alkalmazkodtak és utóvégül minden érdekük megvan, hisz saját maguknak szállítják a faanyagot. Csak akkor helyükbe más munkások kellenek a házakhoz. Kérném a mérnök urat, hogy a mai munka végeztével keressen fel, megoldani a problémát. Pénzfedezet van, embereket kell keresnünk.
    Még kissé elidőzött a polgármester az alakuló telepen, majd kocsira szállt, elbúcsúzva az emberektől a városháza felé vette útját. A kocsi himbálózásában mély gondolkodásba esett, az elmúlt hónapok eseményei peregtek le előtt. Mintha valami, vagy valaki szándékosan gátolná a telepítést, a telep létrehozását. 
    Eleinte, míg a telepítés némi biztos alapot nyert, a betelepülendők jöttek, mentek. Egyesek meg tavasszal jöttek, s az egész nyári munka befejeztével mentek haza, hogy a tavasz eljöttével, az egész családjukkal együtt az előre biztosított kész kenyérre jöjjenek. Nagy volt a jövés-menés, nem volt semmi állandó. Elsőből és végleg csak azok maradtak itt, akik az aldunáról érkeztek. Ezek megélhetését egyelőre a jól javadalmazott fuvarozás biztosította. Súlyos helyzetek is adódtak, néhány családnak minden pénzbeli vagyonuk alig futott néhány koronára. 1890. elején még nem lehetett biztosan tudni, hogy hány család van Déván, mert akadt, aki szó nélkül lelépett.
    Hogy e késedelmes és hosszantartó telepítésért kit terhelt a felelősség, azt Szathmáry György, volt országgyűlési képviselőnek Issekutz Antal polgármesterhez írt eredeti leveléből  lehet megállapítani:
                  Kedves Öregem!
        Cirka 6-8 hét előtt kértelek volt, közöld velem pontosan, hány csángó egyén vagy család van Déván. Gondolom nem voltam türelmetlen. Kérlek küldd el most mielőbb nekem az adatokat, mert nagy szükségem van rájuk, egyúttal írd meg azt is, mennyire haladt az építkezés és általán a telepítés ügye.
                       Kér tisztelő híved
                                           Szathmáry György.
 Budapest, 29/IV-1890.
    Szathmáry György országgyűlési képviselővel együtt, erőltette Issekutz a telepítést. Azonban Fehér Miklós, miniszteri tanácsos, 1890-ben a dévai városházán és ügyben tartott előadásán fel akarta oszlatni a már meglevő telepet. A meglevő néhány telepest erősen lehordta, dologtalanoknak, hanyagoknak nevezte, akik csak a fuvarozásnak élnek, halnak s keresetüket elisszák, földjeikkel nem törődnek, azokat csak ímmel-ámmal dolgozzák meg, vagy parlagon hagyják s így inkább a fuvaros mesterségre valók, nem telepítésre alkalmas egyének. Ekkor Zsók István, a későbbi telepes, aki abban a pillanatban Déván tartózkodott, határozottan kikelt a telepítés ügye mellett. Így kapott megbízatást megfelelő telepesek gyűjtésére s ez fordulópontot jelentett a dévai telepítés ügyében. Ezzel a dolgok nem értek véget, mert amint egy másik, Szathmáry féle levélből is kitűnik, éppen a kincstár egyik hivatalos közege hátráltatta tervszerűen a telepítést:
                     Kedves Polgármesterem!
         Senki sem tudhatja jobban, mint épen te, hogy felhívásaidra Déva érdekében mindig szívesen mozdultam s a város eddigi lebonyolított ügyei bizony sok strapácziót okoztak nekem a várba főképp, de más hova is. És igaz lelki örömömre szolgál, ha a város fejlesztésére és felvirágoztatására irányzott fáradhatatlan törekvéseidet bármennyiben is előmozdíthatom. Kész vagyok rá mindég és mindenkor, éjjel és nappal. Kötelesség és dísz ez reám nézve. És örvendek, ha munkatársi „Leistungjaimmal” meg vagy és voltál elégedve.
    De éppen, mert a kötelesség teljesítés elől sohasem tértem ki s nem volt olyan hajsza, minek alá nem vetettem volna magamat, engedd meg, hogy e czímen őszinte szót mondjak, melyet az utóbbi ügynek lóhalálában való sürgetése ad tollamra… 
    Itt a város privát ügyeiről ír. Majd áttér a telepítés ügyére, melyről a következőket írja:
    És most pár szót a csángó ügyről. Bánt, keserít és bosszant ez az ügy, mely szégyenére válik kormányzatunknak is, az állampolitikának is. El van posványosodva és méltán botránkozik meg rajta minden tisztességes ember. Ha csak azt nem akarjuk, hogy a magyar ügy roppant kárára és szégyenére, országos botrány ne váljék belőle, nincs más mód, mint egyenesen Gr. Szapári Gyulához, mint a kormány fejéhez fordulni. Írj tehát egy okos és kimerítő emlékiratot, melyben érintve az ügy nemzeti és politikai fontosságát, előadnád mily vontatva, mily nyomorúságosan vánszorog a világ csúfjára ez a dolog már 1887 vége óta. Ma is minden a levegőben lóg Semmi befejezve. S végül kérd őt, mint a kormány fejét, hogy vegye kezébe ezt a fontos ügyet és intéztesse el úgy, amint a közérdek kívánja. Küldjön akár a központból, akár máshonnan a helyszínre egy embert, akinek a szíve is és az esze is a helyén van. Aki Déváról nem mozdulna el addig, amíg személyes felelősség terhe alatt az egész telepet tető alá nem hozta. Írd meg, hogy a kincstár ottani képviselője, a vajdahunyadi ispán (Schaffer Ödön), nem hogy előre vinné az ügyet, hanem tervszerűen hátráltatja. Az iratot küld el hozzám, hogy azt beadva, szóval is elmondjam, Gr. Szapárinak, amit el kell mondanom. Ha nagyon el vagy foglalva, írasd meg Csűrössel, kit ez esetben én is kérek, hogy főjegyzői pennáját ragyogtassa.
    Budapest, 19/VI-1890.           Tisztelt híved
                                                 Szathmáry György.
    Hogyan történt, mint történt az üggyel, sajnos ezt ma megállapítani nem lehet, mert 1920-ban a dévai városháza leégett s az összes régi iratokkal együtt az ügyiratok is a tűz martalékává lettek. De így elég világos a késedelmeskedés megállapítása, ami miatt néhány hét múlva a fenti levél után Szathmáry egy elkeseredett hangú levélben így ír Issekutz polgármesternek:
                         Kedves Öregem!
    Ha levelet nem írnék egy retteneteset káromkodnék s kifejezném abbeli kívánságomat, hogy Kozárek (állami hóhér) kösse fel a nyakkendőjét az olyan állami hivatalnokoknak, ki lajhár lomhaságával a közügyeket megrontja…
    Itt a város közügyeinek késedelmeskedéséről ír, majd áttér a telepítés ügyére és így tesz szemrehányást Issekutz polgármesternek:
    Hanem édes öregem, az a nyomorúságos csángó ügy mit sem lendült ám, ha te nekem privát lamentálsz, és megmondtam, megírtam neked, mi annak az orvossága: egy felterjesztés gr. Szapáryhoz, hogy mint kormányelnök vigye akár minisztertanács elé a dolgot és hasson a szolid megoldásra, mert tovább tűrhetetlen, és minden jóravaló ember megbotránkozik rajta, hogy 1887 év óta folyton nyomorog az ügy. Ne kéresd többször magadat, hanem írd meg, vagy írasd meg azt az emlékiratot gr. Szapáryhoz.
                                                      Híved:
                                                Szathmáry György
    Budapest, 6/VII-1890.
    A levél alján ceruzával ez a megjegyzés áll:
    „Megírtam s fölis küldtem gr. Szapáryhoz, kitetszik a csángóügyi iratokból ez.”
     Minden erőfeszítése dacára is, a csigalassúsággal haladó telepítés elé más oldalról is akadályok gördültek. Ugyanis éppen ebben az időtájban az osztrák kormány szintén telepíteni kezdett Boszniába, ahol a települendőknek még nagyobb kedvezményeket adtak. Így több, már félig kész vásár abban maradt Bukovinában, mert a települendő magyarok vásárlói éppen azok a németek és svábok voltak, akik kapva-kaptak az alkalmon, és Boszniába vándoroltak ki.
    Mi lesz még ebből? A polgármester homlokán mély barázdák jelennek meg.
                                                                                 
                                                                                                        12. Este
    A nyár utolsó erejével már jó hónapja elbúcsúzott. Beköszöntött az ősz, szárnyaszegetten hullnak a rozsdaszínű levelek. A nappalok összezsugorodtak, a sötétség lassan terjeszti uralmát. Kevesebb a munkaidő, több a tétlenség.
    Még kora este van, de már nagy, kövér felhődarabok úszkálnak az égen. Közepükbe fekete viharmaggal, csak gyűlnek, sokasodnak, lomposodnak és duzzadnak. Látni való volt hogy esőtől vemhesek és sötétek, mert morogva dörrentek meg. Előbb ritkábban, majd sűrűbben ha összeütődtek, mint nehéz, rugalmas testek, szikrák sültek ki olykor belőlük, mintha gyújtó sercent volna. Kékesen és fenyegetően lobbantak meg olyankor és összébb torlódtak, egyre és egyre sötétebbre dagadtak. Mint valami óriási vastag gyászfüggöny ereszkedtek alább és alább a földre. Egy feketeség lett az egész táj. Megszorult rekkenőn a lég s most még egyszer, utoljára, minden várakozóan lankadt el. Félelmetesen lecsendesedett minden. Fuldoklott minden a sötétség súlya alatt mely a völgyre terpeszkedett. A madarak elbújtak, elnémultak, a fák levelei, mind döglött madár szárnyak, mozdulatlanul csüngtek alá. Még egy fűszál sem rezdült, s mint egy óriási ólomkoporsó borult az ég a földre. Viharelőtti szélcsend uralkodott. 
    Hatalmas csattanással vette kezdetét az égiháború, borzasztó széllökésekkel. Emberelmékezet óta ilyen vihar nem volt. Az úton talált szekereket az árokba fordította, a lovak összedugott fejjel fújtak orrlyukaikból s remegve állottak az útszélen, hámjaikba belegabajodva. Recsegve tépte ki a fákat s a leomlott törzseket úgy hurcolta tovább a vihar, mintha fel akarta volna szántani velük az ugart. Egy határbeli esztenát felkapott a áttelepítette a harmadik dűlőbe. A juhokat mint a pelyvát szétszórta,  keserves bégetéssel keresték egymást. A kutyák egytől-egyig eltűntek, s minden recsegő menydörgésre vinnyogva dideregtek. Néhány útjába eső háznak úgy szedte le fedelét a szél, mintha bogáncskórót hajigálna le a földre. Ember, állat eltűnt a városban, mindenki ösztönösen menedéket keresett.
    Király Márton családjának apraja-nagyja otthon van, csendben hallgatják az ablaküveg remegését. Mintegy a kinti dördülésekre válaszolva pattog a tűz a kályhában. Szükség van a melegre. Az éjjelek hűvösek, a gyermekek megfázhatnak. Halomba mocorognak az ágyon, csak a legkisebb fekszik bölcsőben. Lángok játszadoznak a falakon, annyi az egész világítás a szobában. Spórolni kell a pakurával, városon az is drágább.
    A férfi az asztalnál ül. Időnként felpillant és kinéz a reszkető ablakon, de leginkább kérges, agyondolgozott tenyereire mered a tekintette. Látszik rajta, hogy lélekben messze van. És az is lerí róla, hogy nem boldogok a gondolatai, mert a bajusza minkét ága lefelé konyult. Az asszony kissé odébb, lábával ringatja a puja bölcsőjét. Már annyit ringatott, hogy néha mikor az asztalnál ül akkor is akaratlanul megrándul a lába. Fél szemmel az urát lesi, azon töpreng, hogy megszólítsa-e? Végül már nem bírja a hallgatást és megtöri a csendet:
    - Márton kend, hallja-e kend mán?- szólal meg halkan.
    Felrezzen gondolataiból a férj:
    - Hát métt ne hallanám?
    - Erőst eszi kend magát valamétt! - állapítja meg a nő.
    - S ha igen es, neked mi bajod vele?
    - Csak annyi, hogy megesküdtünk-okoskodik a feleség.
    - Mire te?- kérdi a férj, aki még mindig nem tért magához a merengésből.
    - Hát arra, tuggya-e kend, hogy jóba-rosszba együvé leszünk.
    A férfi csak most kezd visszatérni ebbe a világba. Ránéz a feleségére: mennyire megszívta az élet és a gyermekek, de néha fején találja a szeget. Mondja-e vagy nem az asszonynak, ami a lelkét nyomja? Hisz úgyse tud változtatni rajta. Ej, legyint, legalább könnyítek magamon.
    - Sok van, kezdi lassan, nem erőst halad úgy velünk semmi, ahogy kéne. Akadozik minden: a faanyag amit kapunk gyenge vagy nincs méretre, most három napja  több ezer vályogtéglát elvert az eső, a megígért segélyek se igen igyekeznek. Eltelt pár hónap, és még mindig kegyelemkenyeren vagyunk. S ez így marad tavaszig. Feltörtük a fődeket, elvettük a búzát, de csak a Magasságos Jóisten tuggya, hogy lesz-e belőle valami. Mintha valami láthatatlan kéz húzna vissza mindent. Úgy vagyunk vele, mint ennek a városnak a legendája, a Kőmíves Kelemen: amit nappal felrakunk, reggelre esszehull - hallgat el. 
    - Nekem es fáj a szüvem - jegyzi meg az asszony.
    - Ne buklukoskoggy asszony, há métt fáj?- ijed meg Márton.
    - Hát Bukuvináétt - szólja el magát a feleség.
    Találkozik a két tekintet, és elhallgatnak. A férfi se mondta ki, de neki is szívén feküdt Bukovina. Testileg már pár hónapja Dévára érkeztek, de valami, a lelke, a lelkéből egy darab a szülőföldjén maradt. Nem volt könnyű az eljövés és akkor se magukra gondoltak engedve az ígéreteknek és a csalogatásoknak, hanem a gyermekeiknek akartak jobb jövőt. Mi lesz ebből Istenem? Visszamenni már nincs mire, maradni nincs mivel. Tavaszra újabb telepesek készülnek, de még az elsők házai sincsenek befejezve. Maholnap kezdődik a tanítás. Az ismét költség: palatábla, palavessző, bakancsok… Honnan annyi, hiszen nem vagyok a magam ura, keseredik neki Márton. Még szerencse, hogy az asszony tud mindenféle köntöst varrni. Forrnak a férfiban a gondolatok, mint hordóban a bor. De mégse mutathatja meg bánatát és kétségeit az asszony előtt.
    - Melyen bútorok kellnének még a házba?- cseréli meg a szót.
    Elérti az asszony, hogy kényes téma Bukovina, és kapva kap a szón:
    - Kéne kend csinyájjon egy pár háromlábú székecskét és egy macskaasztalt. Asztán egy kaszten es elférne, met a másik odamaradt. Az ajtót-ablakot es meg kéne nezni, met mán mostantól húznak – modja Mári egy szusszra, de megáll, nehogy sok legyen.
    - Rengyivel mindent - mormolja Márton - a Jóisten se teremtette egy nap a világot.
    - Azt nem- válaszol Mári - de őt nem sürgette a tél, az biztos, nyelvel tovább.
    - Te, hökken meg Márton, ügyejj a szájodra, ne késércsd az Istent!
    - Én nem késértgetem, csak mondom, élcelődik Mári tovább.
    De hegyes tud lenni néha a nyelve, gondolkodik el Márton. Legénykorában ezt szerette meg benne először: szókimondását, becsületességét. Tiszta volt mindig a szeme, éget a tűz a keze nyomán. Sok legény csapta neki a szelet, aztán valahogy szerre kiestek a nyeregből és csak ő maradt. De neki se volt könnyű vadmacskát szelídíteni. Aztán lassacskán az évek során összeszoktak: még hagyott ő, még az asszony. Majd sorjában jöttek az Isten áldásai, a puják. Nem volt idő sem és kedv sem heregni, civakodni. A megélhetésért vívott harc minden erejüket és idejüket elfoglalta. Hosszú idő után megszólal:
    - Majd az Isten valahogy elrendeli.
    - Mikor?- biztatgatja tovább Mári.
    - Nem volt sose könnyű a fészekrakás, most se az, állapítja meg Márton. 
    - Hát öregapáink mán annyit raktak, hogy galambdúc lehetne belőle, folytatja Mári: Székelyfődön, Móduvában, Bukuvinában…
    - Asszony, röffen a férj, ne filuzufájj annyit! Jobb lenne, ha eltennéd te es magadot hónapra!
    - Korán van még, alig hallaccott a Mária harangszó.
    - Ha korán van, ha nem, elég legyen! - jön a szentencia.
    - De valamit kéne mán tenni, hát sehogy se haladik semmi.
    - Mit, hördül fel Mártonból a visszafojtott keserűség: ígértek házakot ha kijövünk, nincsenek. Ígértek fődeket, vannak, de teli nádasval: ki kell irtani, szűzfődet feltörni. A faanyag es essze-vissza van szabva, alég bírjuk bépászítani. Elig-elig eresztették, hogy kútokat ássunk. Állataink vannak, de istállók nincsenek elegen. Széna még annyi se, hogy két tehen jóllakjon. És minnyá nyakunkon a tél. Tüzelőnk sincs még.
    - Kéne beszélni a városval, indítványozza Mári.
    - Azokval-e? Hát ők eleget ügyekeznek, de nem itt határozzák meg a sorsunkot, hanem Budapesten. Az meg messze van. Az ottani bőrfotelekből nem látszik az itteni nádas és vályogtégla, ereszti meg panaszát Márton. Most két-három hete vagy 20 szeker ment vissza Székelykevéről Bukovinába. Nekik elég vót a megígért mennyországból. Annyi holmijik se maradt, hogy a szekerderek megtejjen. Aszonták, hogy vagy 15 szeker elment Gyorokra, Arad mellé. Azok es csak a szegénységiket vitték. Oszolunk, szóródunk, mint a pelyva. Így jár az, aki minden ígéretet készpénznek veszen.
    - Hát Istány, Zsók Istány mit mond?- faggatja Mári.
    - Ő az idén mán nem jő le, de tavaszra muszáj lesz neki. Valami nagy fog lejőni Budapestről, az itt Déván akar vele találkozni. Valami miniszter lesz, ha jól tudom.
    - Ha a telepétt jő, akkor végig kéne ott vezetni, lássa meg ő es, hogy mire állunk javasolja Mári.
    - Nagy úr az te, nem keni essze a cipőjit a Telep sárjával. Aztán szóba se áll velünk, nem ereszkedik annyira le. Nehez nekik meghajolni, csont van a hasikba. S ha le es ereszkedne, visszafelé Budapestig mindent elfelejt, amit mondunk itt neki.
    - Az el, hagyja rá az asszony, örökké ejenek vótak, hogy a súj essen beléjik.
    - Nehez vót nekünk otthon, itt se könnyű. Az utóbbi években örökké Móduváztam, évente kilenc hónapot. Kell a’ nekem? Mikor utojjára hazajöttem még a küssebbik puja meg se üsmert, aszonta nekem bácsi. A bojárok se fizetnek úgy, mint régente, alig van mivel hazatérni. Elébb-elébb ott es mind rosszabb lesz.
    Elhallgat a férfi. Nehezen áll fel, mintha kétszer annyi kor nyomná a vállait. Az asszony még egyet térül, megrakja a kályhát éjjelre. Ez se olyan, mint a mü kuttorunk vót Bukovinában, sóhajt fel.
                                                                                                      Vége
 Kép:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Isten#/media/F%C3%A1jl:Cima_da_Conegliano,_God_the_Father.jpg
                                         
 

LGP. Tolerancia

Publicat: Luni, 11 Martie 2024 06:00 | Accesări: 373
                                                                                          Tolerancia
        Bukovina egyesülése a Román Királysággal (1918. november. 15/28-án) mély jelentéssel és következményekkel hatott a volt osztrák tartomány együttélő nemzetiségeire. A multikulturális terület, amely nevezetes volt a sokoldalú, változatos közép-, és nyugat-európai behatásokról, melyet úgy említettek, mint „híd Kelet és Nyugat között”, vagy „kelet Svájca”egy teljes átalakulásnak volt kitéve, hogy fejlődése a nemzeti állam követeléseinek megfelelően alakuljon.          
      A nemzeti kisebbségekre vonatkozó, európai ihletettségű törvényt Románia is aláírta 1919. december 9-én. Eleméletileg igyekezett az állam elfogadható megoldásokat találni a megfelelő társadalmi egyensúly fenntartására, a gyakorlat azonban sok esetben mást mutatott.
      A bukovinai magyarok, mint létük alatt sokszor, földrajzilag és értesülésekben elszigetelődtek magyarországi és erdélyi testvéreiktől. Sorsuk szorosan összefüggött - tudatosan vagy sem - a 30-as évek után, az európai politikai viszonyok egyensúlyának fejlődésével és viszonyaival, melyeket a revizionista hullámok megerősödése, és a bevezetett regáti politika és intézmények működése jellemzett.       
    1940. június 28-án Szovjetunió bekebelezte Bukovina északi felét, Besszarábiát és Herca vidékét. A II. Bécsi Döntés után, 1940. augusztus 30-án, Romániát kötelezte Németország és Olaszország, hogy átadja Magyarországnak Erdély észak-nyugati részét. Ilyen kedvező körülmények között, Magyarország felkarolta a bukovinai magyarok hazatelepítésének gondolatát. Drámai változásokon ment át a vidék, melyeket leírni is nehéz. Ezek menthetetlenül rányomták bélyegüket a bukovinai nemzeti kisebbségek sorsára, köztük a bukovinai magyarságéra is, megváltoztatták a vidék hagyományos multikulturális és többvallású múltját.
       Napjainkban a bukovinai románság úgy tartja számon az egykoron ott élő magyarokat, mint jó gazdákat és földműveseket, a katolikus- vagy református vallás megőrzőit és gyakorlóit, a legtöbben sajnálják eltávozásukat.
     A Bukovinában együtt élő nemzeteket a rendszerváltásig a tolerancia jellemezte, nyelv, tanítás, szokás vagy vallás szempontjából. Ritka a történelem során, hogy több nép történésze azonos eseményeket egyformán írjon le. Pedig Bukovinára ez volt jellemző, akár német, magyar vagy román források említették a Trianon előtti korszakot. Sajnos, az emlékezetekben leginkább a két világháború közötti időszak maradt meg. Közelebb áll hozzánk, a szájhagyomány is nagyjából hozzájárul a dolgok ilyen állapotához. 
      Számomra megdöbbentő, hogy napjainkban a bukovinai románságot, vagy oláhságot egyesek szerint, egy kalap alá foglalják a regáti vagy erdélyi románokkal. Az őslakos erdélyi vagy bukovinai románság, amely évszázadokon át a német befolyásnak volt alávetve, távolról sem hasonló a regáti társaihoz. Mint olyan, aki már 16-17-szer járt Bukovinában, és aki az ottani emberek mindennapi életét és gondjait személyesen ismeri, nyugodtan állíthatom, hogy létezik egy „homo bucovinensis”. Egy olyan bukovinai ember, aki nem tartotta magát soha moldvainak, sőt sértésnek veszi, ha déli rokonaihoz hasonlítsák őt. Vendégszeretetük túlhaladja még az erdélyi románságét is, és erre személyes példákkal szolgálhatok. Megmaradt bennük napjainkig a büszkeség bukovinai eredetükre és egykori németes nevelésükre annyira, hogy még most is ferde szemmel tekintenek a regátiakra. Távol áll tőlem azt állítani, hogy az ottani lakosok az összesen angyalok. Nekik is, mint minden népnek, megvannak a maguk rossz példái is, igaz, hogy kisebb arányban, mint az ország többi részében. De melyik nép áll csak jó emberekből? Érdekes módon akik elítélik, és most már pejoratív értelemben leoláhozzák őket, azok vagy nem voltak soha ott, vagy keveset olvastak, vagy a sovinizmus és nacionalizmus szellemében kaptak nevelést. Hogyan várhatjuk el, hogy valaki tisztelje nyelvünket és kultúránkat, amikor mi földrajzi elhelyezés, nyelv, vallás vagy nemzetiség szerint ítéljük el őket? Hányan választhatták meg közülünk, hogy hol és milyen nép tagjaként szeretnének születni? Hol marad az évezredes magyar vallásunk tanítása, embertársainkra vonatkozólag? Miért ítélünk el olyanok, akik a valamikori politikusok tévedése után 2-3-4 nemzedékkel születtek?
     Tény az, hogy más fényben látszik az élet a határon túlról, mint a határon belülről. Az előbbiek csak azt látják, amit meg akarnak nekik mutatni, és legtöbb esetben csak a rosszabb tapasztalatok kerülnek terjesztésre, „feldolgozásra.” Évszázados szokás az, hogy a kivándoroltak túloznak a dolgok téves jelentéseiben, ők agitálnak a legjobban. Nincs tudomásom arról, hogy ezek milyen kézzelfogható eredményt értek el szülőföldjükön azon kívül, hogy megszülettek. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy valakit szemtől szembe vádolok, vagy két utcával arrébb mutogatom az öklömet. Ez becsület kérdése.
     Ismétlem, a bukovinai nemzetek toleranciáját világszerte elismerték. Sehol nem találtam olyan feljegyzést, hogy konfliktusra került volna sor a népek között 1919-ig. Nem állíthatom azt sem, hogy az ott élő nemzetek nagyon szerették volna egymást, csak egyszerűen nem foglalkoztak a szomszédok dolgaival, bár ünnepeiken részt vettek. És ezt a viselkedést Hunyad megyébe is magukkal hozták őseink. 
     Nem is lehetett volna másképp, mert a vármegyébe telepített magyarok az összesen a románság közelébe vagy közepébe kerültek elhelyezésre, az akkori magyar kormány vagy magyar tisztviselők gyümölcsöző munkájának eredményeként (Sztrigyszentgyörgy és Csernakeresztúr magántelepítésként zajlott le). Mint olyan, aki Déván született és sohasem hagyta el hosszabb időre szülőföldjét, érdemesnek tartom bemutatni egy olyan esetet, amelyről talán kevesen tudnak.
        A második világháború idején a Dévára telepedett bukovinai magyarok régi és új telepe már egybenőtt, úgy nézett ki, mint egy falu a város mellett. Több száz ház alkotta, java gyúlékony anyagból. Az akkori román jobboldali párt fajgyűlölő szervezete, a „vasgárda” elhatározta, hogy a magyarság házait elpusztítja, felégeti. Igen ám, de nem számoltak azzal, hogy a betelepedésétől eltelt 30-50 év alatt a bukovinai magyarok jó viszonyt alakítottak ki a környező falvak románságával. Ezek napszámban dolgoztak a magyarok földjein, fával látták el őket a környékbeli erdőkből, állatokat adtak-vettek, a magyarok tanították mesterségre a románok gyermekeit. A románok figyelmeztették magyar sorstársaikat a fennálló veszedelemről. A megoldás egyszerűsége megdöbbentő. Majd minden magyarnak a román barátja beköltözött a magyar házba, és a gárdisták megjelenésekor ők álltak ki a kapuba, vasvillával, fejszével. Bármennyire is veszettek voltak a gárdisták, azt már nem tehették, hogy a románokat legyilkolják, mert a környékbeli falvak összes románsága a nyakukba szakadt volna. Az idősek visszaemlékezései szerint a huzavona másfél napot tartott, amely elég volt arra, hogy Nagyszebenből egy Wehrmacht századot Dévára szállítsanak (Schreiber István szerint). Megérkezve ezek, a vasgárdistákat a mostani régi központban összegyűjtötték és lefegyverezték. Így menekültek meg a Dévára telepedett bukovinai magyarok az elpusztítástól. Az akkori magyarok és románok gyermekei a mi korosztályunk.        

LGP. Volt egyszer egy Karácsony…(2014)

Publicat: Luni, 11 Martie 2024 04:10 | Accesări: 333

                                    Volt egyszer egy Karácsony…(2014)

    Történelmi hányattatásai során a bukovinai székelység mindig magával vitte, és féltve őrizte hagyományait. Így került Hunyad megyébe a XIX. század végén és a XX. század elején a bukovinai magyarság, hagyományaival együtt. Ekkor alakultak meg az úgynevezett Csángó telepek Déván, Sztrigyszentgyörgyön, Vajdahunyadon és Csernakeresztúron. Miért is csángók, ha nem voltunk azok? Ez hosszadalmas téme lenne.
    A bukovinai szokások közül vidékünkre a karácsonyi leányénekelést és a betlehemezést hozták. A bethlehemezést Hunyad megyében a második vilgháború kitöréséig mutatták be. Mindkét szokás táncos mulatság volt, és összetevőiben két főmozzanatra bomlik: első a vallásos célzat, második a pénz- és élelemgyűjtés Alább csak Andrásfalva és Hadikfalva karácsonyi leányénekelését említem, mert a hadiki szokás megegyezik a többi három falu, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva szokásaival (kisebb helyi vonatkozású eltérésekkel), ám az andrásfalvi pedig merőben más volt.
Habár Andrásfalva és Hadikfalva néhány kilométerre feküdt egymástól, mégis eltérések mutatkoztak a karácsonyi leányénekelésben. Egy pontban egyeztek: „az volt a leány, akit megénekeltek, akit nem, az meg leányka volt,” tartják egybehangzóan a megénekelt leányok koráról.
   A megénekelés a „Serkenj lelkem” és az „Ím midőn mindenek” énekekkel történt. Az énekek székelyföldi eredetére világosan utal Belényesi Márta[1]: „Mikor az 1920-as években egy tanító Gyergyóba került kántornak, még nem ismerte a karácsonyi kolendálás – a „megénekelés”, illetőleg a „serkenyelés” – szövegét. A hívek azonban ekkor még a kántorság olyan elengedhetetlen kellékének tartották azt, hogy nem választották meg addig, míg meg nem tanulta a „serkenj lelkem” és „immidőn mindenek”kezdetű énekeket. „Hadikban” a legények külön alakítottak csoportokat, aszerint, hogy a Felszegen vagy az Alszegen laktak. Korosztály szerint is két csoport énekelt, a 13-18 és 18-24 év közöttiek, így összesen négy rend, banda énekelt a faluban. Telepítési csoport szerint választottak a legények egy „legénybírót”, „bírót” vagy „nótáriust”, majd az illető, farsangkor, az „elöljáró” (vagy előjáró) elnevezést viselte. Az „elöljáró" csoportja együtt ment bálozni is, és megmaradt ez a felállítás egész farsang ideje alatt. Több szerepet, hivatalt kellett viselnie (felelőssége is volt) a „legénybírónak: vezette az énekelő (kolendáló, kolindáló) csoportot, felügyelt rájuk, köszöntötte a házigazdát. Járt a csoporttal egy „szamár” is, aki az élelmet, italt gyűjtötte „bállerká”[2]-ba (kis hordó), amit a háziaktól kaptak. Ez általában egy boldogtalanabb, „bugyutább” legény volt, aki sem énekelni, sem táncolni nem tudott. Az étel és ital mennyisége is meg volt szabva, attól függően, hogy a házigazdának hány leánya volt: minden leány után egy liter pálinka és egy „tiszta” kalács (belül töltés nélküli) került az asztalra, majd a „szamár” hátára. Képzeljünk el a költségeit egy olyan családapának, akinek 5-6 leánya volt. Mert ilyen eset is akadt, nem is olyan ritkán. A beszerzett ételt-italt a karácsony másodnapi mulatságon fogyasztottak el, a „költőbálon”.
    Amint László János is leírta[3], Dévára és környékére az andrásfalvi szokást hozták magukkal a kitelepült bukovinai magyarok. Bár Bukovinában minden magyar faluban megénekelték karácsonykor a leányokat, annak legarchaikusabb formája Andrásfalván maradt meg. Ez régebbi formájú, mint a hadikfalvi és a többi magyar falubeli szokás, ám ocsmányabb és trágárabb, ami a nyelvezetét és az énekesek viselkedését illeti. Az énekelés este 6-kor kezdődött és másnap reggelig tartott. A legények 8-10-es csoportokban gyűltek össze. A csapat felállításában itt két „katona” lépett színre, akik a verseket mondták, szavalták a házban, majd egy „lámpásos” és „könyves” is szerepelt. Nehéz nekünk elképzelni ma, hogy a két utóbbinak milyen fontos szerepe volt. Az akkori falvakban, de még városokban sem létezett villanyvilágítás, így a „könyves” tartotta a könyvet, amelyben a szerep le volt írva, a „lámpásos” pedig világított, hogy a katona el tudja olvasni a szokásos szöveget. Andrásfalván meghatározott, szabályos menete volt a kolendálásnak. A legények csoportokként álltak össze, és úgy is indultak énekelni. Jelmezek is voltak, zsidónak, kisasszonynak (mindig legény) öltöztek. Zenészeket fogadtak fel, eleinte kettőt, majd amikor több pénz gyűlt össze 4-5-öt, két trombitást, egy dobost és két hegedűst. Először a bíró, a pap és a jegyző házát énekelték meg, vagyis „megtisztelték”, itt nem kaptak pálinkát és kalácsot. Sorra vették ezután a 16-22 éves leányokat, elénekelve a „Serkenj lelkem…” és az „Ím midőn mindenek” énekeket. Egy szakaszt a legények énekeltek, egyet a zenészek húztak, felváltva tették ezt. Később a második ének helyett a ’Szűz egy fiat szült…” nevű éneket dalolták.
   A leányos házhoz érve, a lakószoba ablaka alatt megállnak. Közben a zsidók nagy dörömböléssel-csörömpöléssel a házba berontanak, s ott a jelenlevőket kezdik háborgatni, piszkálni, az alvó gyermekeket felriasztani, sírásnak ereszteni, s általában felfordulást idézni elő. Mikor mindez megtörtént, zendítenek rá kinnt az énekre, amelyet szinten versszakonként, a zenével felváltva, énekelnek.
   Az ének befejezése után a házba betódulnak. A közlegények két oldalt húzódnak, hogy a verselő katonák részére a középen elegendő üres tér maradjon, mert a verset sétálva mondják el.

1


   Ezután előáll a két pirossapkás katona, s nádvesszőjükkel erősen megcsattogtatják a gerendát, és hetykén, büszkén verselni kezdenek
Az andrásfalvi szokásban jelenlevő idétlenkedések (amelyek a szemtelenségig mentek viselkedésben), és a szöveg trágársága sok műveltebb ember elítélését váltotta ki. Főleg a papok tiltakoztak ellene még Bukovinában.
Íme ízelítőből az eredeti szöveg, kezdi az első katona:

„Jó estét kívánok a ház öreg gazdájának,
De annál inkább jobbat a Julcsa nevű leányának.
Beköszöntött a tél szürke szakállával,
Nem győzöm a bocskorom tölteni szalmával.
Adjanak egy tákot, vagy egy petákot,
Hogy verném a komámot.”

Válaszol a második katona:

„Vékony cérna köménymag,
Jaj, de hegyes legény vagy!
A falunak adósa vagy,
Két krajcárnak ura nem vagy.
Üsmertem apádot, szőrös bocskorban járt,
Kecske…arral kente a pofáját,
Olyan hegyesen bírta magát.”

László János is, mint a dévai Régitelep bírája, betiltotta ezt a szokást néhány évre 1925-től kezdve. Ez a hátramaradottabb nép tiltakozását váltotta ki, majd újra beindult az énekelés, kissé „finomított” szöveggel.


I. katona: Jóestét gazda! Tölts bort asztalodra.
Itt fogok maradni jó zsíros pánkódra!


II. katona: Jóestét vitézek! Ide hallgassatok!
Jó tormás tyúkhússal engem jól tartsatok.
E sárga répákat mind nékem hántsátok,
A szűröm ujjába mind nekem pakoljatok!


I. kat.: Állj félre barátom, hadd szóljak én egyet,
Helyén van az eszem, nem ettem meggyet.
Bort sem ittam, kupát harmat, négyet,
Bárcsak ittam volna háromszor huszonnégyet!


II. kat.: Hej, barátom, hogy meg nőttél,
Talán napkeletről jöttél!
Fűzfakard illene a kezedbe,
Káposztalapiból egy süveg a fejedre!


I. kat.: Mikor én a hadban csákós huszár voltam,
Tizenkettő között a legokosabb voltam,
Fekete levest a sapkámból hörpöltem,
Sült pecsenye helyett fejszefokot ettem!


II. kat.: Mikor én a királynál ebédre voltam,
Egy hordó aranyat a zacskómba raktam.
Mikor a lovamra azt feltenni akartam
A nadrágomat telén s telénraktam!
(odakiált a zsidóhoz: Vájd ki zsidó, vájd ki!)


I. kat.: A minapában láttam egy őzet,
Ki imitt-amott hullatott rezet.
Ha nem hiszed pajtás, eriggy szedd fel
S edd meg mint a lépesmézet!


II. kat.: Híres legény vagy te! Hallottam híredet,
A tyúkot is ellopod, ha szerét ejtheted.
Apádtól tanultad ezt a mesterséget,
Hogy a holló vájja ki a szemeidet!


I. kat.: Piros a kend lánya képe,
Lyukas a kend háza szege.
Adja nékem kend a lányát,
Majd befonom én a háza sarkát!


II. kat.: Tizenhárom rucatojás
Mennyi itt a kékrokolyás?
Húzzad nekem te muzsikás!
   Ekkor a zene rázendít a nótára. A legények mindenkivel „elkezeltek”, megtáncoltattak minden leányt, sőt még a szomszédasszonyokat is. A zenészek csak 2-3-at húztak egy háznál: egy-két csárdást és egy vígabbat. Amikor megelégeltek a táncot, az első katona újból erősen megcsattogtatja nádvesszőjével a gerendát, és harsányan így adja ki indulásra a parancsot:
   „Herczeg Marczi felnyergelte a lovát. Mind azt mondják magyar fiúk előre!”
   Hunyad megyében katonajáték vagy huszárköszöntő, néhány kisebb változáson esett át az utóbbi száz év alatt. Ennek oka a telepi magyarság társadalmi-szociális helyzete, a külső befolyások hatása. Természetes dolog minden népszokásban, hogy változik és bizonyos befolyásoknak, átalakulásoknak van kitéve idővel. Legkevesebb változáson az énekek, legjobban a versek alakultak át. Két-három nemzedék után a neve is átalakul zsidózássá, bár a szokás lényege nem változott. Több változat ismeretes a versről, a székelykevei, kakasdi, csernakeresztúri és dévai. Érdekes módon, habár Déva és Csernakeresztúr között kicsi a távolság, mégis a katonajátékban alapos eltérések vannak. Korosztályonként is változnak a versek, hol pótoltak hozzá, hol elvettek belőle vagy egészen átalakítottak egy-egy részt. Már a mi időnkben is azt mondták az idősebbek, hogy „mü nem így mondtuk a verset és az éneket”.
   A dévatelepi szokásról – többé - kevésbé jól - számosan írtak az elmúlt években. Általában - és ez természetes - a kívülállók félremagyarázták a szokást. Ezen nincs mit csodálkozni; nehéz olyanról írni, amit csak láttál, de nem tettél, esetleg csak olvastál róla. Még inkább melléfog az olyan, aki ír a Régitelepi szokásról, de csak 4-5 éves lehetett, amikor a Telepet 1979-ben lebontották. Szerintem három írás érdemes említésre: a Szabó Imre, László János és Zsók Béla változata. Az utóbbi kettő különösen értékes, hisz ők is személyesen több éven át részt vettek a szokásban.
    Aki kívülről írja le a szokást, az csak annyit lát belőle, amennyit az énekesek és a megénekelt leányok mutatni akarnak. Ám addig, amíg megérkeznek a legények a leányos házhoz, sok mindennek kellett történnie. Ahhoz, hogy egy szokás működjön és megmaradjon, bizonyos feltételek létezése szükségeltetett. Érdemes leírnom, hogy miért sikerült a szokásnak száz éven át megmaradnia a Telepen. Egyike a létfeltételeknek, a házak létezése.

2


    A korabeli, dévai várról készített fotók világosan bizonyítják, hogy a Régitelep talán fél kilométerre létesült a Piskire vezető út határában, 1889-1892-ben. Eleinte csak két utcából tevődött össze, az Iskola- és a Kicsi utcából. Úgy nézett ki, mint egy kisebb falu a város mellett. Neve is az volt akkoriban, hogy: Déva-Újfalu. Ez egy bizonyos elszigeteltséget biztosított a székelység számára. Egy ilyen kis közösségben, ahol névről ismerték egymást a telepesek, mindenki köszönt mindenkinek és ismerték egymás mindennapi életét, nem volt más lehetőség, mint komolyan űzni a hagyományt. Ha valaki az ősök által behozott szokást nem tartotta volna be, az évekre terjedő megszólásokhoz vezethetett. Vagyis nem is annyira a szokás eltévesztésétől vagy be nem tartásától vonakodtak, hanem attól, hogy megszólhatták a be nem tartókat. A tettektől függően, még bizonyos ragadványneveket is kaphattak a tévedők, amely nevek nem biztos, hogy mindig tiszteletükre váltak. Ily módon minden fiú vagy leány igyekezett Karácsonykor a legjobbat mutatni.
    És létezett tisztelet, nemcsak a szokás és az idős emberek szava iránt, hanem a leányok és öregebb legények iránt is. Tisztelet a bandán belüli raglétrához: első katona, második katona, beköszöntő, énekesek és utoljára a zsidók. Manapság, amikor a gyermek tegezi a szülőket és nagyszülőket nehéz elképzelni, hogy az én korosztályom még az alig 5-6 évvel idősebb legényeket, leányokat is csak magázni merte. Tiszteletből-e vagy félelemből a megszólásoktól, a szokás száz éven át kitűnően megtartotta magát.
   A szokás mai állapotának több okot hozhatunk fel: az első és legfontosabb, a házak lebontása. Ekkor a dévai magyarság egy tömbben létező közössége felbomlott. Közel négy-öt éven keresztül mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, a házak lebontásának következtében. Menteni, ami menthető, megszokni az új, zárt életet, ahol nincs udvar, kert és ismerős szomszéd vagy rokon is csak pár utcahossznyira. A szokás azonban ekkor is tartotta magát. A legények az újtelepi leányos házakat énekelték meg. Igen, de ők már nem voltak ellenőrizve senkitől. Ekkor egy olyan fellazulás következett be, amelynek a hatásai sajnos ma is láthatók.
   Az volt, szerintem, a célja az 1979-80-as házbontásoknak a telepen, hogy az ottani magyarságot szétszórják, a könnyebb asszimilálás, beolvasztás végett, majd utólag megszüntessék őket, mint népcsoport. Hajszál híja, hogy ez nem sikerült tökéletesen. A Régitelepi bontások után, az ottani magyarok szórványba kerültek saját városukban
   Bár azokban az években nem jöttünk rá, súlyos csapást jelentett a Telepi kultúrotthon kisajátítása, a katonaság részéről. Ott volt a fiatalok találkozása tavasztól - őszig vagy ősztől - tavaszig. Játékok, szórakozások, megbeszélések történtek a kultúrotthonban és annak udvarán. A leglényegesebbnek azonban az bizonyult, hogy meg tudták egymást ismerni a fiatalok: nagyobbak a kisebbeket, kisebbek a nagyobbakat, tisztában voltunk a rokonságokkal.
   Néhány szóban bemutatom az előttem való korosztály által elmondottakat, a karácsonyi énekelésre vonatkozólag.
   A Dévára telepedett, bukovinai eredetű székelységhez tartozó legénykék, például már akkor tudták a „serkenj”-t, amikor még énekelni sem járhattak koruk miatt. Készültek, hogy majd eljön az idő, amikor ők is mennek leányénekelni. Ez is egy különbség volt a Déva-telepi születésűek és a közéjük betelepedettek között. Mi az énekkel nőttünk fel, ők pedig el kellett tanulják.
   Az előttem levő korosztálynál a szabály még szigorúbban volt betartva, mint nálunk, bár egyik sem hasonlítható össze a napjainkban létező változattal.
   Az énekelni indulás egyik feltételének akkoriban a 14. életév betöltése számított. Ez néha sok könyörgésre szolgáltatott okot, mert az is szeretett volna karácsonykor énekelni, aki csak januárban töltötte volna be a 14. évét. Hosszú kérlelések után előfordulhatott, hogy a nagybanda beleegyezését adta.
   A karácsonyi énekeléshez minden tag adott 100 lejjel járult hozzá. Akinek nem volt jövedelme, azt a szülők segítették ki. Ha 15-ön voltak, akkor összegyűlt 1500 lej. A zene 4-500 lejbe került, a többit a karácsonyi és a szilveszteri mulatságra költötték. Ha esetleg nem jutott szilveszterre, még pótolt mindenki 15-25 lejt. Ez attól függött, hogy merre szilvesztereztek és mennyi pénz maradt karácsonyról.
   A kisebb fiúk már októbertől kezdődően komolyan gyakoroltak. Ilyenkor nagyon segítettek nekik a nagyobb, rutinosabb legények, akik már évek óta űzték a szokást. Tanították a kisebbeket szavalni, énekelni, táncolni, megmutatták nekik, hogy milyenek az elvárások. Sokat próbáltak a fiatal legénykék, amíg elérték a megkövetelt nívót. Kamaszkorban, 14 évesen, változik a hang, a legénykék javának kappanhangja volt. Nekik még a legelején kijelentette a nagybanda: ha akarnak leányokat énekelni, mindenki tanulja meg rendesen a maga dolgát. Akár katona, akár beköszöntő vagy énekes az illető. A zsidóknak is szigorúan megparancsolták, hogy mikor kolompoljanak-zajongjanak, és mikor nem. Énekelés alatt egy csengőhang sem hallatszódhatott. Akkor mindenki énekelt. A beköszöntő verselése vagy a katonák szavalása alatt tilos volt a zajongás.
   Ha a kicsi banda mégsem sajátította volna el rendesen az éneket és verseket, abban az évben eltiltottak őket az énekeléstől. Ez a rendet még a legelején a kisebbek tudomásara hoztak. Ha a katona vagy a beköszöntő nem tudta a verset, vagy kicserélték őket, vagy nem mehettek énekelni. Ahhoz, hogy valaki katona s legyen, több adottsággal kellett rendelkezzen: szép hang, jó szavalás és tánctudás és nem utolsó sorban megfelelő testalkat. Ők feleltek az egész bandáért. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki megittasodott. Akkor sem az első 2-3 háznál vagy éjjel 1-2 óra tájt. Ha mégis előfordult az eset, az illető haza kellett menjen, nem volt többé keresnivalója a bandában. Még Karácsony éjjelén sem voltak a kisebbek magukra. Akkor is, a nagyobbak éber szeme ügyelt fel rájuk. A nagyobb legények, de akik már nem indultak énekelni, egész éjjel elkísérték a kisebb bandákat, feláldozva ezzel saját Karácsonyukat. Velük mentek és segítették őket énekelni. Egyszóval, a szokás gyakorolásában három fontos szabály létezett: rend, szigorúság és tisztelet.
   Nem egyszer előfordult, hogy kimaradt néhány leányos ház. Nem volt idő őket megénekelni, összejárni. Aztán olyan ház is akadt, ahol jól telt, vagy valamelyik tagnak barátnője volt. Ott többet időzött a társaság, így ismét időhátrányba került.
   Az is megtörtént, hogy reggelre a banda olyan leányos házhoz tért vissza, amelyet már megénekeltek az éjjel. Oda csak akkor mentek be, ha üres volt. Ha netán más banda lett volna bent, akár kicsi, akár nagyobbacska, a visszatérők megvárták, amíg azok végeztek és kijöttek.
Valamikor állt a Telepen a Lőcsei Erzsébet kocsmája. Sokan ott űzték el gondjaikat, bánatukat, ám információ cserére is alkalmasnak bizonyult a helység. Talán ez volt az egyetlen kocsma a környéken, ahol senki sem mert verekedni. Lőcseiné hatalmas asszony volt, a férfiak sem mertek szembeszállni vele. A karácsonyi szokás szempontjából azonban más szerepe volt a kocsmának.
   Reggel, az énekelés végeztével a nagybanda a kocsmába húzódott vissza, de más is betérhetett, akinek a fogadó útjába került. Úgy 7-8 óra tájt érkeztek meg. Ott elfogyasztottak néhány sör vagy hűsítőt, kinek mihez volt kedve. Lőcsei Erzsébet, a neves kocsmárosné, ilyenkor már javában sütötte a flékent és forrázta a virslit. A karácsonyi ünnepek akkoriban nagyon szépek, színesek voltak, ellentétbe a mai szürkeséggel. Megénekelni való házak is álltak bőven, általában 20-22. Ez a szám változhatott 15-29 között.
   1980-ig megvoltak a házak a régi telepen. Ez sokat jelentett a szokás megmaradásának szempontjából, mert ha akkor két utcában volt 6-7 leányos ház, 2006-ra az egész telepen maradt 2-3 leányos ház. Ugyanígy esett a fiuk rendjének (bandájának) a száma, az akkori években járt 7-8-9 rend énekelni, 2005-ben volt három, majd rá egy évre nem is indultak énekelni. Hagyományos formában a szokás már nem létezik Déván. Még valahogyan fenntartják Székelykevén és Csernakeresztúron, de már ott is agonizál.
   Tulajdonképpen a leírtak nem az én korosztályomnak, vagy az előttem levő korosztályoknak szólnak, mert mi (ők) ismerjük ezt a szokást, gyakoroltuk is. Azokhoz szólok, akik már nem sétáltak a Régitelep házai között, akik nem az udvarra, hanem a tömbház elé mennek ki. Akik nem tudják, hogy mit jelent egy nyári estén, vagy késő őszi este a kapu előtt üldögélni, elbeszélgetni, rózsafák és törpefenyők között hunyócskázni, a szomszédtól földiepret vagy szilvát lopni.
   Írásom az utánunk jövő nemzedékeknek, gyermekeinknek, unokáinknak szól. Ha mégis sikerül, az idősebb olvasóktól is annyit elérni, hogy felsóhajtanak, „be szépek vótak azok a karácsonyok” akkor már félig elértem célomat.

   Déva, 2014
   László Gergely Pál


________________________________________
[1] Belényesi Márta- Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 58. old.
[2] Bálerka - kisebb méretű, pálinkás hordó
[3] László János - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig”. Kiadatlan, számozatlan gépirat.

 

LGP. Bukovinai magyarok, idegen szerzők műveiben

Publicat: Duminică, 10 Martie 2024 07:14 | Accesări: 345

                                  Bukovinai magyarok, idegen szerzők műveiben
                                             (francia, orosz, német, román)

    A bukovinai magyarok valós, de kanyargós történelmének útvesztőjében még ma sem könnyű eligazodni. Már több nemzedék nőtt fel, amely léleknyomorító történelmi ismereteket kapott, főleg az iskolában. Szerencsés esetben, az egyén részesült helyes információkban a családja körében. Csakhogy őseink közül sokan nem voltak beszédesek. Volt egy másik szokás is valamikor, amikor a felnőttek beszélgetéseinél a gyermekek nem lehettek jelen. Akaratlanul is veszítettünk ezzel, bár akkor nem fogtuk fel ennek jelentőségét.
   Meggyökerezett az olyan eljárás, minden nép körében, a tudósabb, tudományosabb körökben is, hogy csak olyan történelmet szabad, netán illik írni magunkró1, amelyben a nemzet és ennek emberei csak kimagasló és elismerésre méltó tetteket követtek el, majd lehetőleg szépíteni és mellőzni minden olyant, amely ezt a véleményt, hajszálnyit is befolyásolhatná.
   Az elmúlt évtizedekre visszatekintve meggyőződhetünk, hogy a bukovinai magyarság az egyetlen népcsoport, talán a földkerekségen, amelynek történelme nem gazdagodott az említett periódus alatt. Röviden még most is ott tartunk, hogy a Madéfalva-Csángóföld¬-Bukovina-Bácska-Tolna megye vonalon lovagolunk. Előtte nem volt semmi, utána sem sok. Pedig csekély erőfeszítésünkbe kerül ráébrednünk, hogy a kutatásra álló anyagok meggazdagodtak a határok és levéltárak megnyitásával, a módszerek is modernebbek most, mint 50 vagy 100 éve voltak.
  Két, és lényegében fontos dolgot tévesztettek össze az eddig megje¬lent kiadások: a szájhagyományt a történelmi valósággal. Bizonyítottan, eddig több megjelent információ nem tükrözi híven a valóságot. A nemrég elhunyt Sántha Alajos író is felhívta erre a figyelmet, már 1943-ban: sok, rengeteg valótlan dolog jelent meg rólunk (bukovinai magyarokró1-sz. megj). És ez napjainkban is zajlik vidáman. Talán szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatok újabbakkal való pótlására, kiigazítására (Andrásfalvi Bertalan úr véleménye).
  Véleményem szerint az sem elhanyagolható, hogy mások szemével is lássuk az akkori eseményeket, minél szélesebb körben megismerjük azokat a műveket is, amelyeket külföldi - korabeli és mai - szerzők írtak. Mivel a magyar szerzők túlnyomó többsége a kérdést kizárólag a székely-magyarok történéseire koncentráltan tárgyalja - persze többségük esetében, az adott korabeli körülményeik között ez érthető is - azonban ma már túl kellene lépni, és tágabb összefüggések rendszerében kellene vizsgálni ezeket a történéseket.

Bukovina 2011 Bea 129

                                                        A kutatások eredményei

    Az évtizedekkel ezelőtt elkezdett, és a bukovinai magyarokra vonatkozó kutatásaim során rájöttem arra, hogy kis népünk teljesebb és valósabb történelmének felderítésére szükséges az idegen szerzők által közölt írások, adatok, dokumentumok és fordítások megismerése, közlése.
A bukovinai román történészek, az utolsó három évtizedben, felbecsülhetetlen adatokat és fordításokat közöltek. Összehasonlítva a magyar szerzők kiadásaival fontos ismereteknek jutunk a tulajdonába.
   Egyike ezeknek maga a Bukovina elnevezés, ahol a magyar szerzők az illető nevet csak az osztrákok bukovinai bevonulása után említenek, és nem egy esetben nekik is tulajdonítanak. Azonban a Bukovina elnevezés 3-szor jelent meg abban az adománylevélben, amit II. Román adott ki 1392. március 30-án (a Vlad Tepes nagyapja).
   A lengyel király, Jagelló és Luxemburgi János között kötött ó-lublói (1412. március 15.) szerződésben már a történelmi terület felosztásra kerül, a magyar király a Nagy Bukovina nevű részt kapja a Kárpátok és Szeret folyó között, a lengyel király pedig a Kis Bukovinát uralja majd, a Szeret folyó és a Dnyeszter között. Ebből következik, hogy a lengyel kancellárián már akkor Bukovinának nevezték Moldva északi területének egy részét. A „bukovinák” bükkerdőket jelöltek, és nem tartományt.
   Következnék Istensegíts megalakulása. Gyakorlatilag csak néhai Sántha Alajos említi, hogy az illető területen valamikor szász falu létezett, a Csonka toronynak nevezett részen. A mostani Istensegíts a három uradalom földjén helyezkedik el: Părlișeni, Ivăncicăuți és Drăgănești. Istensegítsben magyar menekültek telepedtek le a Drăgănești nevű részre, majdnem az összesen Moldvába szökött katonák, anélkül, hogy a solka-i kolostornak, a föld tulajdonosának, valami fizettek volna. Mivel a föld kevésnek bizonyult, a telepesek árendába vették még két uradalom földjeit (Părlișeni és Ivăncicăuți) 30 aranyért évente.
   1774-ben Părlișeni-ben 12 parasztcsalád lakott, 1775-ben 15. Az elkövetkező években ezek száma emelkedett, 1779-ben 26 család és 1784-ben 46 család. A családok elköltöztetése 1786. május 1-én kezdődött, hogy az újonnan létrejött Istensegíts falunak nagyobb fejlődési lehetőséget biztosítsanak. Templomostól Szeretvásár mellé telepítették az őshonos lakosokat.
   Bukovina elfoglalása után a katonai közigazgatás 9 katonai káplánságot hozott létre, az itt szolgáló katonák számára. Az istensegítsi körzetnek Mártonffy volt a plébánosa, ő vette gondjaiba az első magyar telepeseket is. Mártonffy volt az egyedüli magyar káplán, a többi német. 1787. április 4-től kezdődően, a katonai káplánságok civil káplánságokká alakultak át. A császár által 1811. június 27-én kiadott, 5159-es rendelet értelmében, az istensegítsi civil káplánság parókiává alakul.
   Hiánypótló anyagként lehet elkönyvelni a Splényi által megalkotott leírást, a kezdetként Bukovinában talált feltételekről és lehetőségekről. A dokumentum 1774. augusztus és 1775. augusztus között készült, amikor Splényi már egy éve Csernovicban tartózkodott. Első kiadását dr. Johann Polek rendezte 1893-ban Csernovicban, az eredeti kézirat után, amely a bécsi Hadilevéltárban található.  

Bukovina 2011 Bea 146


   A Splényi által írt „Memóriák” gyakorlatilag három részből tevődnek össze:
   1. A bukovinai körzet múltjának és jelenének leírása azzal a céllal, hogy miként lehetne a vidék politikai és gazdasági színvonalát magasabb szintekre emelni.
   2. Térképészeti leírás és katonai észrevételek a körzetről.
   3. A körzet földrajzi, fizikai, gazdasági, jogi, kereskedelmi, katonai és vallási leírása, ezek szintjének jövőbeli feljavítása.
   A Memóriák első részét számos alkalommal felhasználta H. I. Bidermann (Bukovina az osztrák adminisztráció alatt 1775-1875, Lemberg, 1876). Ezekből vett át adatokat Szádeczky K. Alajos is, persze „alkalmazva” a kor kérelmeihez. A második és harmadik rész nem volt feldogozva 1997-ig, amikor megjelent (németül-románul) az Analele Bucovinei, An IV, 2/1997 történelmi évkönyvben, Radu Grigorovici akadémikus tollából.

       Fogadjisten
   1659. április 6. (7167. aprilis 6.) A Szucsava vidéki (régi) Iacobesti falu egyik határának a megállapítása.
   1737. május 13-án az ilisesti-i kolostor birtokába kerül a falu.
   1772-73-ban Rumjancev népszámláláskor Fogadjistenben 21 ház van, egy gazda földtelen, a többi birtokkal.
  1775-ben a falu a vicov-i kerülethez tartozik, lakossága 20 család földműves és 74 család székely-magyar, ezek zöme az I. Székely Határőrezredből származik, akik 1752-1772 közt telepedtek az ilisesti-i kolostor birtokaira (Bíró-Szenttamás , Jenő-Gyergyó, Fekete-Madaras , Balog-Ditró , Kató-Szentdomokos, Okos-Rákos, Máté-Kékes , Forgács - Horta-Arad , stb.)
Enzenberg népszámlálása 1778-1779 között Fogadjistenben 63 ház, Istensegíts 61 ház volt. Fogadjisten nagyobb volt, mint Istensegíts, és ez az anyakönyvekben található házszámozásokból is kitűnik.
   A fogadjisteni magyarok említése. 1783. június 2. „Iacobeşti határában, Alsó-Miliseutz egyik részén, a St. Ilie kolostor földjén van az új Csángó falu, amely román neve Iacobeşti és magyarul Fogodisten.” Iacobesti falu (nem tévesztendő össze Iacobeni-el) létrejöttének ideje ismeretlen. Ám már 1700-ban megjelenik a korabeli írásokban. Ebből arra következtethetünk, hogy az 1770-es évek elején a magyarok Iacobesti falutól kissé feljebb telepedtek le, a Szucsáva folyó partján, nagyjából ott, ahol napjainkban Slobozia Sucevei fekszik. Örömük sokat nem tartott, mert 1784. szeptember 1-én Kapri János megvásárolta a falu felét, és a magyarok felköltöztek a románok közé, a Jakabos patak völgyébe, Romanesti és Danila falvak közé.
Fogadjisten: 1783. június 2-án még lenn voltak a völgyben (ma Unirea Sloboziei falu), 1784. szeptember1-én vásárolta meg Kapri báró a fél falut. Ekkor lehet a felköltözésről beszélni: egyesek oda, mások Istensegítsbe költöztek át.

    A bukovinai magyarok leírása 1788-1789-ben, az Andrásfalván, Hadikfalván és Józseffalván a létező 171 családból ekkor 51 eltávozott.
   „Ez a Szucsáva menti föld a legjobb, mely alatt törmelékkavics vagy durva homok helyezkedik el. Az egész vidéken a legelők több mint kitűnőek. A folyó mentén található egy másik település, de nem német, hanem székely vagy magyar. Lakói az idők során Erdélyből Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándoroltak, most részben visszatértek a császári Moldvába. Ezen vándornépek falvai úgy voltak berendezve, mint a német telepeké: a házak sorjában, egyenes vonalban, egymástól elválasztva álltak, hátul épültek az istállók. A csűrök és az istállók a házak meghosszabbításában voltak, akárcsak a németeknél. Minden teleknek saját kerttel rendelkezett, vagy a házak között, vagy ezeknek a végében. Ebből az elhelyezésből az következik, hogy egy negyven, vagy száz házból álló település nagyon hosszan elnyúlik.
   Bármilyen hosszak is a falvak, ezeknek a magyaroknak szokásuk az egészet körbe keríteni, csak a falu felső és alsó végén hagytak egye-egy bejáratot, melyet éjjelre bezárnak. Házai tágasak, megfelelnek egy család szükségleteinek, és mint minden telepen egy előszobából, egy nagy-, és egy kis szobából tevődnek össze. Az istállók úgy vannak megépítve, hogy négy tehén és egy pár ló férjen el bennük. A csűrök is nagyok, és három részre vannak beosztva. Egyszóval, ezen telepesek ingatlanai valóságos paloták a helyi lakosok épületeihez viszonyítva...
   ...Ezeknél a nomád és barbár népeknél megszokottak az ilyen tettek, melyekből azonban nekik semmi hasznuk nem származik. A legérdekesebb az, hogy a császári vidékre való kivándorlásukkal nem javítottak a sorsukon, hanem rontottak rajta. Számos példa akad arra, hogy ezek a könnyelmű emberek eltávozásuk után néhány évre ismét visszajönnek és letelepednek. Úgy néz ki, hogy vérükben van a vándorlás. Igaz, hogy néhány év óta az illetékesek elővigyázatosabban bánnak a bevándorlókkal, főleg azokkal, akik már egyszer vagy többször eltávoztak. Csak azzal a feltétellel fogadják be őket, ha magukkal hozzák az állataikat. Egyedül, önerőből kell házaikat és gazdasági épületeiket felépíteniük, az államtól csak a telket és földet kapják. Ezzel a telepesek azon szintjére kerülnek, mint akik Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándorolnak…
   …a magyarok, akik jobban kedvelik a pusztát, mint a hegyeket, Bukovinában a Szucsáva és Moldva folyók közé telepedtek le. Jelen pillanatban falvaik a következők: Fogadjisten (Fogoischten), Istensegíts (Istenschögösch), és Andrásfalva. Moldvából telepedtek ide még akkor, mikor a vidék a császári hatalom kezébe került. A Szucsáva és Szeret folyók között még létrejött két magyar falu Hadikfalva (Hadick Falwa) és Józseffalva (Joseph Falwa), melyek a az előbb említett Andrásfalvával együtt 171 családból álltak, ahonnan látogatásom idején 51 család könnyelműen eltávozott."

Bukovina 2011 Bea 176

          Sáskajárás Bukovinában
   „Szucsáván az emberek békében és jó egyetértésben éltek, de 1847-ben az egész országban nem termett kenyér (vagyis búza), ennek következtében borzasztó éhezés ütött ki. Következő évben kegyetlen volt a szárazság, az összes forrás és kút elapadt, még az Areni-i is (ma Szucsáva egy negyede) és a városi vezeték vize is, amely a föld alatt jön, a Tatárdomb felöl.
   Csak a zamca-i kolostor (1606-ban az örmény-katolikusok által épített kolostor Szucsáván) kútjában maradt elégséges és hideg víz, melynek párja nincs a környéken.
   Az égbolton jelek jelentek meg: üstökösök és lángjátékok éjjel nyugat felöl. Mondták a jövendőmondók és sámánok, akik a népre mindig ráijesztettek jóslataikkal, hogy sok megpróbáltatás következik: sáskajárás, éhezés, betegségek és végül háború.
   Ez alkalommal a jövendölésük bevált.
   A meleg, déli szelekkel együtt hatalmas sáskarajok érkeztek. Azon a napon, amelyiken érkeztek, kegyetlen forróság volt, az úton nem lehetett mezítláb járni, annyira égetett a föld. Ám egyszer csak elsötétült az ég, olyan ropogás hallatszott, mint amikor a száraz nádat tapossuk. Hatalmas sáskafelhők haladtak a Szeret, Prut és Dnyeszter völgye felé, útjukban földig ették a még létező termést. Szucsáva környékére csak a fáradt sáskát hullottak le.” Mivel a baj nem jár egyedül, rövidesen a legyengült szervezeteket, a kolera tizedelte meg.

       HASONLATOK

    Eddigi történelmünkből kiderül, hogy a bukovinai magyarság, bár kemény nép volt, mindig az áldozat szerepét töltötte be: földtelenség, sok gyermek, „móduvázás,” kivándorlás, tannyelv, stb. Nézzünk kissé körül a magyar falvakhoz közel eső helységekben, hogy ott mi is volt a helyzet a 19. század végén.
   Partestii de Jos, egy Kacsika melletti falu (nagyjából egyenlő távolságra Istensegíts és Józseffalva között). A helybéli pap, Androhowitz feljegyzi 1894-ben: „a parasztok szegények, mivel kevés termőfölddel rendelkeznek, a földek minősége is silány.” Ha mégis akad más munka, írja egy másik, a margina-i (Istensegítstől 20 kilométer) pap, az nehéz és rosszul fizetett. Azonban még mindig jobb a helyzetük ezeknek, mint a partestieknek, akik java, mint napszámos dolgozik a Regátban. Ennek következményeként a jó munkaerő ritka és drága is.”
Sok a gyermek, általában 4-6-8-10-12 egy családban. Partesti-ben egy családnak nincs gyermeke a 600 családból. Nem hasonlítanak a feljebb leírt dolgok, a bukovinai magyarok életéhez?
   Egy másik probléma volt a falvakban az alkoholfogyasztás. A román papok nagyon kikeltek ellene, az illető embereket a templomban eskették fel, hogy többé nem tesznek italt a szájukba. Ez kétélű tőrnek bizonyult, mivel egyrészt csökkent a felnőtt- és gyermek elhalálozások száma, másrészt csökkent a születések száma is. Nincs mulatság, nincs gyermek. Az elhalálozások csökkenő száma annak is köszönhető, hogy a császári hatóságok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az egészségügyre.
   Persze a sok gyermek iskolába is kellett járjon, ez sem kerülte el a hatóságok figyelmét. Szolkán 1820-ban alakult meg az iskola, 1896-ban már négy osztállyal működött. Azonban számosan nem jutottak iskolába a szülők szegénysége miatt, akik jártak is sokat nem tanultak, inkább felesleges időpazarlásnak tűnt az egész. A helybéli pap azonban háborgott, mivel a tannyelv német volt. A magyarok háborognak még mai napig is, hogy 1932-1933 után a tannyelv román lett Bukovinában.
   Máshol, mint Clit faluban (Istensegítstől 27 kilométer), azért elégedetlenkedtek a románok, hogy a tanítási nyelv ukrán, és a román gyermekek csak vallásórán tanulnak anyanyelvükön. Valahogy így alakult a helyzet a bukovinai magyar falvakban is 1932-33 után, ahol a tanítási nyelv román lett, és a gyermekek csak vallásórán használhatták anyanyelvüket.
   A jóléthez, az iskolalátogatáshoz azonban más is kellett, a termés. Ez nagyban függött az elvégzett munka minőségétől, de az időjárástól is. A partesti-i pap feljegyzéseiből kiderül, hogy 1897-ben szokatlanul gyenge esztendő volt: „a magok nagyon nehezen keltek ki, a kapálásra nem volt megfelelő az időjárás, ezért a gaz ellepte a kukoricát, hogy az mind megsárgult. Nem elég, hogy gyenge lett a búza, zab, rozs, árpa, kukorica és krumplitermés, hanem kevés is termett.” Ebből az következett, hogy a parasztok kölcsönöket vettek fel a zsidóktól, amely újabb terhekkel nehezedett vállaikra. A zsidók általában hatalmas kamattal kölcsönöztek.   

poze pusa 314

                                                                                               Nemzetiségi kimutatás, Fogadjisten, 1923.       

    A mezőgazdálkodásra nézve az 1898-as esztendő jónak bizonyult, a parasztok nagy része törlesztette adósságait. Az 1900-as év ismét szeszélyesnek bizonyult, nagyon gyenge terméssel, az emberek a megélhetés határán voltak, de valahogy elkerülték a kölcsönöket.   A szárazság és a korai fagy miatt 1904-ben a termés tönkrement, a takarmányok ára nagyon felszökött. Még rosszabbnak bizonyult az 1908-as év. Hosszantartó szárazság után eleredt az eső, amely nem látszott véget érni: „közeleg az aratás ideje, és az eső nem akar megszűnni. Esőben aratták le a rozst, amely aztán a kévékben kicsirázott, a szalma meg elrothadt. Szóval mag az embereknek nem, takarmány az állatoknak sem. A zab kezdett beérni, de az eső nem szűnik. Már túlértett, mire a betakarítás elkezdődött. A sarló és kasza alatt a magok fele kipergett, és már rothadt is volt. Nem lesz kenyér.”   A további feljegyzésekben megtudhatjuk, hogy a parasztok egyik utolsó reménye is szertefoszlott az időjárás miatt. A krumplit képtelenek voltak begyűjteni az esőzések miatt, majd mire nekifoghattak, beállt a korai fagy. Így az a földben rothadt. A másodkaszálást nem tudták elvégezni, a lucernát se begyűjteni. A takarmányok ára hatalmasra szökött, egy szekér széna ára 80-100 korona, 40-50 krajcár egy kéve szalma. A parasztoknak csak annyiban volt szerencséjük, hogy a kukoricát betakaríthatták, így a vidék megmenekült az éhezéstől. (A szeszélyes időjárás időnként kitett magáért Bukovinában: 1928-ban jégeső és árvíz pusztította el e termést mielőtt még erőre kapott volna, Urunk Mennybemenetelekor. 1929. telén - 44 fokot mértek, 1937-ben tavasztól Nagyboldogasszony napjáig zuhogott az eső).
   Az ilyen szélsőséges időjárás egész Bukovinára jellemző volt. Gondoljunk arra, hogy ekkor indult meg a magyarok körében az amerikai kivándorlás. Véleményem szerint inkább ilyen dolgok miatt, mint egy lólopásért vágtak a világnak, amint azt a krónikák azt feljegyzik. Csak az akkori bukovinai időjárást senki sem tanulmányozta, így a ló is megfelelt.

A jelen írás forrásai:
http://dragusanul.ro/category/atestarea-bucovinei-geografice/
1. August Nibio, Verschvundene Ortschaften in der Radautzer ebene, 1933 Radautz 64-65. old
2. Johann Polek în cartea „Zur Frage der Errichtung einer römisch-katholischenn Pfarre zu Czernowitz” Czernowitz, 1909
3. Ioan Smid, Doua secole a parohiei Romano-Catolice din Radauti, Ed. Hoffman, 2013, 27. old
4. Bukovina leírása Splényi (Die Beschreibung des Bukowiner Districts (1775) des Generals Gabriel Splény von Mihaldy)
„Lumea Carpatica” folyóirat, 2002, I. szám, 58-68. oldalán
5. T. Balan, Documente Bucovinene, Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933), 234. old
6. Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933), 305. old
7. Hacquets, B.: Hacquets neueste physikalisch-politische Reisen in die Jahren 1788 und 1789., Erster Theil, Nürnberg, Raspischen 1790.
8. Ion Gramada, De prin anii 1848 si 1849, Cartea sangelui, 228. oldal
Istensegítstől 20 kilométer
9. Arhiva Parohiei Ortodoxe Margina, Condica cronicala, 2. old.
10. Arhiva Parohiei Ortodoxe Partestii de Jos, Condica cronicala, 6-7-17 old.


                                                            AJÁNLÁS:

    BUKOVINA ROMÁN szerzők
Pro Bucovina (Repere istorice si nationale), Al. Panzar, Az örmények bukovinában
Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933)
Simon Reli, Inceputurile catolicismului austriac in Bucovina, 1928, Cernauti
Simon Reli, Orasul Siret (in vremuri dedemult), 1927 Cernauti
Leca Moraru, Ce a fost odata (din trecutul Bucovinei), 1926, Bucuresti
Dimitrie Dan, Stana la romanii din Bucovina, 1923, Cernauti
Nicolai Gramada, Toponomia minora a Bucovinei I-II, Ac. Romana filiala Iasi, 1993
Nicolai Gramada, Satenii si stapanii in Bucovina intre 1775-1848, Cernauti, 1905
Ion Gramada, De prin anii 1848-1849, 1997, Suceava
Em. Grigorovitza, Povestiri din Bucovina, Bucuresti, 1928
I.E. Toroutziu, Popoarele si clasele sociale din Bucovina, Bucuresti, 1916
Dumitru Sandru, Miscari de populatie in Bucovina (1940-1948), Bucuresti, 2003
I.G. Sbierea, Familia Sbierea, 1899 Cernauti
Nicolae Ciachir, Din istoria Bucovinei 1775-1944, Bucuresti, 1993
Veniamin Ciobanu, Informatii mai putin cunoscute privind istoria Bucovinei, 2000 Iasi
Constantin Ungureanu, Invatamantul primar din Bucovina 1774-1918, 2007 Suceava
Radu Grigorovici, Hacquet útleírásai 1788-1789, Nürnberg, 1790
I. Dragusanul, Bucovina faptului divers I-II, 1997, Suceava
I. Dragusanul, Bucovina marturii necunoscute I-III, 2018 Suceava
I.Dragusanul, Povestea asezarilor Bucovinene, 2012 Musatinii-Suceava
Radu Stefan Vergatti, Populatia Bucovinei intre anii 1774-1786, 2012, Curier
Analele Bucovinei 1996-2014 (telepítések, telepek, zsidók, osztrák népszámlálás 1880-ban, Bukovinai leírása Splényitől, stb)
Serghei S. Troian, Germanii din Bucovina si rolul lor in dezvoltarea culturala a tinutului (1775-1914), Analelel Bucovinei, IV, 3, 751-752.old, Bucuresti, 1997

   BUKOVINA NÉMET írók
August Nibio: Verschvundene Ortschaften in der Radautzer ebene, 1933 Radautz
Cornel Kozak-Eduard Fischer: Heimatskunde der Bukowina, 1900, Cernauti
Franz Adol Wickenhauser: Die Deutschen Siedlungen in Bukowina, 1887, Czernowitz
Daniel Werenka: Topographie der Bukowina 1774-1785, 1898, Cernauti
Raimund Fridrich Kaindl: Geschihte der Bukowina, 1903, Cernowitz
Johann Polek: Beschreibung Der Bukowina (1893)


   BESZTERCE, a II. román határőrezredről
Virgil Sotropa, Revolta districtului nasaudean 1755-1762, Nasaud 1937
Virgil Sotropa: Regimentul graniceresc nasaudean, Arhiva Somesana nr.2, Nasaud 1925,
Virgil Sotropa: Infiintarea granitei militare nasaudene 1762. Arhiva Somesana Nr. 25,
Ion Bureaca: Aspecte ale bejeniei in veacul al XVIII-lea din jud. Bistrita-Nasaud
Ion Cordovan: Bejenari bistriteni si nasaudeni in Bucovina, 2013, BistritaNews

LGP. Öt falu hány falu?

Publicat: Miercuri, 06 Martie 2024 04:48 | Accesări: 389

                      Öt falu hány falu?

    A bukovinai magyarság történelmében leginkább öt magyar falu szerepel, az osztrákok által elfoglalt vidéken: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva. De ismert előttünk, telepítetek magyarokat Laudonfalvába is, ennek mostani neve Balcauti.
   Laudonfalva első említése 1430. július 7-ről származik, akkor neve „Balinti pe Siret.” 1774-ben a putnai kolostorhoz tartozott, mint puszta, lakatlan tanya. 1784. október 16-án árendába adják több család lipován orosznak. Rá két évre, 1786-ban magyarokat telepítenek közéjük. A szájhagyomány szerint a magyarok nem sokat időztek ott, lassan beszivárogtak a közeli magyar falvakba, leginkább Hadikfalvára és Andrásfalvára.
   Azonban érdekes, hogy, Kiss Károly utazása során (1816-1824 között) megemlíti őket Laudonfalván, ami merőben ellentmond a szájhagyománynak. Több írás említi még Boldogfalvát és Magyarfalvát, majd később Tomnátikot is, vagyis összesen kilenc helységet. Tanulmányozva több tudósítást a 19. századból, a helyzet a következő:
1806-5 falu (Hazai Tudosítások, 1806. szeptember 3).
1824-6 falu + Laudonfalva (Tudományos Gyűjtemény 1817-1841 között. KK. Galíciában 1816-1824 között. Kiss Károly)
1837- 5 falu (Vasárnapi Újság, 1837. március 12. (kivonat). BUKOVINA).
1838-7 falu (+ Magyarfalva, Boldogfalva. Gegő Elek, A moldvai magyar telepekről, Budán 1838, A magyar királyi egyetem betűivel, Az academia költségein, 117-123. oldal A’ bukovinai magyar telepekről).
1838-7 falu (Figyelmező. 1838. november 20 - kivonat).
1844-1845-5 falu (Jerney János’ Keleti utazása, A’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett, 1844 és 1845).
1857-6 falu + Tomnatik (Katholikus Néplap, 1857. november 11. Szent-István-Társulati ügy).
1857-4 plébánia, 2 fiókegyház (Családi Lapok, 1857. július 30).
1858-7 falu (Budapesti Szemle, 1858. 3. kötet, 7-10 szám - kivonat).
1859-7 falu (Vasárnapi Újság, 1859. június 24 A bukovinai magyarok szokásairól. Andrásfalva, febr. 24).
1860-6 falu (Katholikus Néplap, 1860. augusztus 23. Andrásfalva (Bukovina), augustus 12. 1860).
1864-7 falu (Katholikus Néplap, 1864. február 25. Magyar testvéreink Bukovinában).
Boldogfalváról és Magyarfalváról annyit tudunk, hogy az egyik a radóci, másik a szucsávai kerülethez tartózott.
    A kutatások eredményeként azt a következtethetést vonhatjuk le, hogy Magyarfalva az egykori Valeseka németül (románul Valea Seaca, 1967-től Valea Moldovei), kb 20 km Józseffalvától nyugatra. Olyan neveket találhattunk ott a 19 században, mint: Csonka, Imre, Horváth, Samu, Titi, Csíki, Lukács, Gábor, Botos, Miklós, Gáll.
Valisaka (Valea Seaca), az egykori Magyarfalva

    Hazánk s a Külföld, 1865. január 22.
   Bukovinában a magyarságnak, mint a józseffalvi lelkész írja onnan, szomorú az állapotja. Az anyagi szükségek mellett hiányzanak a jó magyar iskolák, pedig ott és Moldovában 100,000-en felül vannak hazánkfiai. Említi továbbá, hogy Józseffalvától 3 órányira eső Valisaka nevű nyomorult helység összes lakosai 75 rég bevándorolt magyar kath. cigányból állanak, kik közül az öregek beszélnek még magyarul, de a fiatalabbja már csak a miatyánkot tudja, különben egészen oláhvá lett.

    Magyarország és a Nagyvilág, 1877-01-14/2. szám.
   A BUKOVINAI magyarokról egy hosszabb közleményt írt Drusbácky György, a józseffalvai magyar plébános. Öt helységben, nevezetesen: Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten falvakba szorultak össze ma már a magyarok, míg régente kilencz faluból állt a magyarság.
    Laundonfalva, Hatna, Litény és Falkó községek lakói azonban a folytonos küzdelmek között elfelejték nyelvüket; családosodott, elmuszkásodott, elpusztult e kis magyar sereg örökre

 

LGP. Tomnátik

Publicat: Sâmbătă, 02 Martie 2024 04:41 | Accesări: 433

                                                                                                   Tomnátik

  A pórnép vándorlása évszázadokon át sohasem került feljegyzésre, az egyszerű emberekről nincsenek jelentések, csak abban az esetben, ha az elvándorlás tömeges volt.
  Közismert, hogy Moldva északi részén már akkor éltek magyarok, amikor osztrák uralom alá került. A mai napig megmaradtak olyan helységnevek, melyek hangzása magyar eredetre utal: Szamoska mellett Korpács, Buda, Talpa, továbbá Ungurény, Bajsza, Bálinc, Szövény, Dávidája, Jonáseni. Hogy az itteni magyarsággal mi történt, az rejtély. Beolvadtak-e az egyre sokasodó románságba, vagy elvándoroltak? Tény az, hogy napjainkban egy magyar sem létezik az említett helységekben.
  Az új tartomány első katonai kormányzója, Karl Enzenberg, népszámlálást végeztetett 1778-1779 között, a bekebelezett területen. A magyar írók szerint két, magyarlakta falu alakult meg Bukovinában, 1776-1777-ben, úgymint Istensegíts és Fogadjisten. Az elsőben, Enzenberg listái szerint (1778. január 27.), már 51 család élt, akik 1761-1773 között költöztek a faluba. Fogadjistenben pedig 66 család lakott, akik 1750-1772 között telepedtek a faluba. A két falu lakossága zömében magyar, leginkább Székelyföldről származik, a mostani Hargita, Kovászna és Maros megyék területéről.
  Bár sok román települt Erdélyből Bukovinába, a telepesek között elvétve más vidékekről is érkezett magyarok is akadtak. Az összeírásokból kitűnik, hogy ezek a családok többnyire a mai Beszterce-Naszód megye falvaiból vándoroltak el (17-18 helységből). Továbbá Máramaros megyéből (5 faluból), Szilágy megyéből (1 falu), Kolozs megyéből (3 falu), Bihar megyéből (1 falu) Szatmár megyéből (2 falu) és a magyarországi Túr megyéből 2 család. A népszámlálás időpontjában és annak előtte már magyarok laktak Bălăceana faluban (Kozma János, Bakó László, Bakó Antal, Szász Antal 1765-1772 között), Berchişeşti-ben (Antal Mihály, Molnár Mihály 1765-1775 között), Dornavátrán (Bomóházi János és Zakariás Dániel 1761-1778 között), Iaslovăţ-ben (Gergely János, Gergely Máté és Buda János 1762-1771 között), stb.
  Magyarokat jeleztek azonban más helységekben is 1785-ben: Szolká-n 9 család, Liteni-ben 8 család, Milisăuţ-ban 5 család, Ilisesti-ben 4 család, a dragomirnai Mitók-on, Szucsáván, Zăhăreşti-ben és Iacobeni-ben pedig egy-egy családot. Ezek az úgymond “szórvány” magyarok idővel elköltöztek, kihaltak vagy beolvadtak. Feltételezhető, hogy többen közülük a megalakult magyar községekbe költöztek be.
  A magyarok első szervezett telepítése Bukovinába 1776-ban kezdődött. A kitelepítése előtt, a bukovinai földek megtekintésére Moldvából 1776-ban kiment egy hattagú bizottság járt Tamás Albert zamackói (Szamoska, románul Zamostea) bíró vezetésével.
  A komisszió elégedett volt a földekkel és örömmel tapasztalta a német hatóságok jóindulatát is a bujdosó magyarok iránt. Az első telepesek a Szeret mentéről jöttek, és 1776. november 6-án megalapították az Istensegíts és Fogadjisten falvakat két, az elsőt a nagyjából kihalt Cibény és Perlisény helyére, a másodikot Iacobesti falu meghosszabításában, Unter-Millischeutz mellé. Ez a szervezett csoport, vagyis 100-110 család, Zamackóból (Szamoska) és környékéről jött. 1777. év március 8-10-én újabb csoportok lépték át a bukovinai határt. László János feljegyzései szerint ezek 9 moldvai faluból jöttek. A két új településen, 1778-ban már 1468 székely-magyar lélek van, 930 férfi és 538 nő.
  1786-ig több magyar falu alakult meg Bukovinában. Itt már a történészek és krónikások véleménye nagyon eltérő. Egyedül csak 6 falu létezésében egyeznek meg: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva, Laudonfalva. Több forrás említi Laudonfalvát, melynek mostani elnevezése Balkautz. A név forása itt is eltérő, mert egyesek Laudon generális nevéről valónak veszik, míg a szájhagyomány Dícséretfalvának nevezi. És jön a kérdés: milyen érdeme volt a generálisnak a telepítésekben, hogy róla falu neveztek el?
  Gegő Elek 1838-ban hét magyar falut említ, de köztük nem szerepel Laudonfalva: Andrásfalva (700 személy), Boldogfalva (7-800 lakos), Hadikfalva (1646 lélek), Istensegíts (1292 személy), Fogadjisten (700 lakos), Józseffalva (300 lélek) és Magyarfalva (600 személy). Andrásfalva elnevezéséről is több változat kering. A legtöbb forrás Hadik András nevéről származtatja a falu nevét, de nincs tudomásom írásos bizonyítékról. Ez nagyjából egyez a szájhagyománnyal, de létezik egy másik legenda is, amely szerint a falu lakosaival betelepedő, és általuk nagyon szeretett András nevű bíróról kapta nevét. Érdekes módon, egyik bukovinai kutatásom során egy helybeli idős, román asszony is az András bíró változatát mesélte el nekem (2007-ben). Honnan tudhatta a román nő a magyarok legendáját? Bármennyire is szerették a magyarok Hadik Andrást, személyes véleményem szerint a második változatban létezik logika. Mert mikor kezdtek megjelenni az első írások, amelyek Hadiknak tulajdonítják az elnevezéseket? Hány évtizeddel a halála után? Nehéz kérdés, már csak azért is, mert egyik változatra sincs írásos bizonyíték. És kutatni sem könnyű, mert megrögződött az emberekben az első változat, nehezen képesek a másodikat feldolgozni, elfogadni. Magába véve az is elég furcsa, hogy a bécsi közigazgatás beleegyezett abba, hogy Hadikról két helységet nevezzenek el, és József császárról egyet. Különben Johann Polek, Jerney János (1844-1845 között) meg sem említi Hadikot.
  Boldogfalva és Magyarfalva. Két gyönyörű nevű falu, de sajnos nem tudjuk őket betájolni. Sokkal inkább könnyebb a helyzet egy később alakult faluval, Tomnátikkal. Erről a következőket írja Sántha Alajos: „..hogy Andrásfalvából és Hadikfalvából szakadt ki 1826-ban vagy 30 család, akik fenn a havasokban Falkó mellett Tomnátik magyar telepet alapították. Tomnátik tulajdonképpen egy hegy Karlsberg német falu mellett. Ennek a hegynek tisztásán volt a kis magyar telep. Itt szenet égettek, faedényeket készítettek, lehozták a Szucsáva völgyébe és eladták. Ezek a telepesek azonban rövidesen visszatértek elhagyott falvaikba…Többen haltak meg belőlük ott. Misére és más lelki ügyekben rendszerint Andásfalvára jöttek. Az utolsó tomnátiki asszony Andrásfalván halt meg a világháború után. Erdős Máriának hívták.”
  A korabeli írásokban fellelhető neveket tanulmányozva rájöhetünk, hogy a telepet zömében andrásfalvi reformátusok alkották. Ezek a telepesek csak az egyre nehezedő adók elől szökhettek meg. Mert földekről nem igen beszélhetünk az erdő közepében. Helyzetük kilátástalan, mint a magyar országgyűléshez intézett levelükből kitűnik”…Tomnátik nevű rengeteg havas, őserdővel bénőve, hol tsak egy lakó kunyhónak is hellyet lelni szörnyű fárasztó munkába kerül. De szántó föld semmi, rét-kaszáló igen kevés vagyon úgy hogy az a helly tsak száműzetésnek de lakóhelynek éppen nem alkalmas.”
  Valószínű, hogy az 1826-os évben távoztak többen Tomnátikba. De tény az, hogy 1823-1825 között ott már születtek gyermekek (Bíró János, Bíró Erzsébet, Erdős József). Bíró Mózes Andrásfalva tiszteletese 1843-ban 20 tankötetes gyermeket említ Tomnátikon, 12 fiút és 8 leányt.
  A mostoha körülmények között 1848-ban még kitart 30 család, név szerint a következők:

  Tomnátik családfői 1848. január 14-én:
Ssz.     Név                                 Ssz.        Név
1. Vántsa Josef                           16. László János
2. Kováts Josef                           17. Daradits Ignác
3. Kováts György                      18. Daradits János
4. Kerekes Sándor                     19. Szakáts Josef
5. Balog István                           20. Erdős Josef
6. Nagy Ferencz                         21. Rátz Pál
7. Kelemen István                     22. Daradits István
8. Kemén György                      23. Kerekes István
9. Simon Mihály                        24. Varga György
10. Kováts Josef jun.                 25. Német Ferencz
11. Katona Josef                        26. Bíró Mihály
12. Kováts Ferencz                   27. Kerekes Márton
13. Szakáts Márton                  28. Német Mihály
14. Finna Mihály                      29. Biszak György
15. Fábián István                      30. Kováts Josef

  A kis közösség tagjai elszigetelten és magukra hagyva tengették életüket a havasokban. Elzárkózottságuk folytán az is előfordult, hogy a gyermekeik nemcsak Tomnátikon születtek, hanem útközben is. Mert miként magyarázható meg az, hogy Kemény Sámuel (apja György, anyja Varga Anna) Vicov-on született 1836. november 23-án és Daradics Teréz (apja István, anyja Zsók Anna) Straja-n 1844. február 10-én? Mind a két helység Andrásfalva és Tomnátik között helyezkedik el. Az is biztos, hogy paphiány létezett, másképp nem értelmezhető az, hogy Kerekes István és Csíszer Rozália csak 1859-ben esküdtek meg, amikor már a nyolcadik gyermekük született.
  Az istensegítsiek levele a Szent István Társulathoz 1857-ből csak hat magyar falut említ meg: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva és Tomnátik. Rá egy évre, 1858-ban, Bíró Mózes Andrásfalva kiváló tiszteletese a bukovinai protestáns egyházi és iskolai ügyeket jellemezve a tomnátiki lakosokat is megemlíti. Szerinte ekkor 13 tiszta helvéta család és 5 római katolikus elegy élt Tomnátikon. Ugyancsak 1858-ban jelent meg egy cikk a Vasárnapi Újságban Göndöcs Lajos tollából. Nagyon borúlátóan ír a havasi faluról és semmi jövőt nem jósol neki. Amint írja, a falu az asszimiláció veszélyének van kitéve: „..van még Tomnátik, mely sokkal később támadt, azonban Fogadjisten és Tomnátik szintén nem sokáig lesznek magyar faluk, mert már nagyon eloláhosodtak…”
  Jól-rosszul, de kitart a tomnátiki közösség. Bíró Mózes 1860-ban is megemlíti őket. A következő évben a havasokban létrejött presbitérium tagjainak névsorát is közli: Kemény György, Kemény György (más), Varga József, Rátz János, Kerekes István, Bíró Mihály, Kovács József, Kovács József (más), Kovács György, Kemény Ferenc, Kemény János, Varga András.
  1863-ban Druzsbáczki György Józseffalva akkori papja levelet ír a bukovinai magyar falvak helyzetéről. Tomnátikról írva, jellemzi annak kegyetlen sorsát: „hatodik helység Tomnátik vagy Falkó, 180 lélekkel fiókegyház, Andrásfalvához tartozik, melytől 6 mérföldnyire van, templomuk, iskolájuk nincs, az andrásfalvi lelkész évenkint meglátogatja szegényeket, majd azt lehet mondani, hogy mint vadak élnek.”
A lakosok száma azonban rohamosan csökken, mert Bíró Mózes 1866-ban már alig 55 személyről tesz említést, de érdekes módon hét magyar faluról ír:„...Bukovinában vagyon hét falu, melyeket József császár alatt oda telepített magyarok építettek…” Melyik lenne a hetedik? Majd Tomnatikról írva arról tudósít, hogy lakosai elszéledtek vagy visszaköltöztek Andrásfalvára.
  1880-ban, amikor komolyabban felvetődött a hazatelepítés gondolata már Tomnátik sehol sem szerepel, megszűnt létezni. Adatok hiányában csak találgatni lehet, hogy tulajdonképpen mi is történt a tomnátiki lakosokkal. Valószínű, hogy többen közülük más vidékre vándoroltak el. Akik azonban Andrásfalvára költöztek vissza, csak akkor tehették ezt meg, ha ott elegendő föld állt volna a rendelkezésükre. Az anyakönyvekből kiderül, hogy többen közülük Alt-Fratoutz-ra költöztek. Valószínű, hogy jutott belőlük Karlsbergbe és Straja-ra is. Az 1883-as kitelepítéskor az andrásfalviak (akárcsak a többi magyar falu lakósai), az Al-Duna vidékére leginkább a földhiány miatt költöztek. Az így megüresedett ingatlanokba és telkekbe a tomnátikiak költözhettek be.
  Az eddig fellelt adatok szerint az utolsó magyarok, akik Tomnátikon haltak meg, a következők: Kovács Ferenc (1870), Bikfalvi Rozália (1871), Erdős József (1872), Kerekes Katalin (1872), Kemény Mária (1873).
  Mivel Tomnátikhoz legközelebb a karlbergi (Gura Putnei) katolikus egyház volt, ennek anyakönyveit tanulmányozva (1802-1853 között) a következő rövid következtetéseket vonhatjuk le:
   KARLSBERG (1843-1853)
    Papok:
Ignatius Fridl (1838. szept. 8-ig)
Josef Franzel
Zach. Ledergens
Michael Skawinsky

  1. Csak a születések kerültek bejegyzésre. Ezek néha átíródtak az andrásfalvi vagy hadikfalvi anyakönyvekbe.
  2. Bábaasszonyok nincsenek beírva, valószínűleg nem voltak.
  3. Halottak sem kerültek említésre, és itt két lehetőség valószínű: vagy a telepesek temették el őket a hegyekben, vagy behozták őket vagy 30 kilométert a magyar falvakba.

   A karlsbergi anyakönyvben említett magyarok 1842-1853 között:
   1842. Kozma András - Herceg Apollónia - 1842. március 8.
László János – Dávid „Tóth” Katalin – 1842. augusztus 5.
   1843. Kerekes Sándor - Tamás „Bege” Teréz – 1843. február 17.
Kovács József – Szabó Ilona
Erdős József – Gál Anna
   1845. Daradics István – Zsók Anna
Biszak György – Kerekes Klára
  1846. Rácz János – Bíró Erzsébet
Fábián István - Molnár Klára
Kerekes István – Sebestyén Klára
Kerekes (Pásztor) Mihály – Erős Anna
Balog István – Bíró Katalin
   1847. Kovács József – Bikfalvi Rozália
Kovács József –Illés Teréz
Német János – Kemény Mária
   1848. Kemény János – László Rozália
Daradics János – Molnár Katalin
Kelemen Ignác – Tamás Teréz (meghaltak 1848-ban, temetve Wikow Inferior-ban)
   1849. Szakács József – Dávid „Tóth” Klára
   1850. Váncsa András – Német Rozália
Varga József – Palkó Júlia
   1851. Kerekes Márton – Váncsa Anna
Kerekes István – Csíszer Rozália (Czyser)
   1852. Korodi Péter – Kovács Mária
Szakács István – Erdős Katalin
  1853. Kemény György – Nagy Anna (Notferenz, tulajdonképpen: Nagyferenc )

  A tomnátiki kivándorlás nem volt az egyetlen az andrásfalviak életében a XIX. században. Sokan költöztek 1845. után a szomszédos Ó-Fratócra. Az említett évekből tanulmányozott anyakönyvekben a következő magyarok szerepelnek a faluban:
                                                                                                        1845-1849.
  Daradics József, Biszak József, Gáll Pál, Tokó Anna, Palkó István, Kásler János, Daradics György, Daradics, Ferenc, Szentes János, Gombos József, Tóbiás Péter.

                                                                                                       1865-1870.
  Szentes Domokos, Szentes Katalin, Erős József, Biszak Mihály, Szabó József, Kovács Mihály, Vántsa János, Varga Gergely, Kozma Katalin, Sebestyén János, Biszak József, Kovács József, Rantz István, Kerekes Márton, Szentes József, Tokó András.
  Később is átlépték a magyarok az öt megmaradt magyar falu határát. Az 1910-es bukovinai népszámlálás Szátu Máre helységben 135 magyar személyt, és Új-Fratóc-on (kb. 5 km. Andrásfalvától) még 82 személyt tüntet fel.
  Tomnátikon több református élt, de voltak a környező településeken is. Itt azokra vonatkozok, akik az andrásfalvi anyakönyvben beíródtak: Újvári József (1779 -1806. júl. 20) Szucsáván, Kiss Mihály (1759 – 1804. feb. 1), Asztalos István (1771 – 1820. ápr. 21) Krassai Márton (1762 – 1836. jan. 16), Kovács Pál (1839 – domicilia in Radaoutz), Radócon. Kántor Zsuzsanna (+ 1841) Szereten, Brod Gáspár (1837), Mang Frigyes (1839) „colonist in Satulmare.” Értékesek azok a bejegyzések, amelyek az illető származási helyét határozzák meg: Kiss András (siculi armalisto ex pago Beresedi, Sicali Marus), Tóth Sándor (ex. Erdőhegy Comitatus Aradensis in Hungaria, miles gregorius Regimintis Equitam Huszar 9 Caesaris Nicolai dicti), Nagy András (ex. Barátos Sedis siculicalio Háromszék in Transsylvania), Barna András (Incola in Thorda Civitate Transsylvania), valamint a Szabó László (1757 – 1835. júl. 9. Andrásfalva) foglalkozása „Dominis Forrestis Dominii Petroutz ad Sereth et Inspector Curator.”


    Források:
1. Suceava, a Lumea Carpatica. 2002. I. szám.
2. Hrenciuc, Daniel -Maghiarii în Bucovina 1774-1941”, Editura Princeps Iaşi, 2006.
3. László János - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Kiadatlan, számozatlan gépelt irata.
4. Foki – Solymár – Szőts-Források a bukovinai székelyekről, Babits Kiadó Szekszárd, 2000-ben.
5. Sántha Alajos – Bukovinai magyarok, Szőcs Lajos Könyvnyomdája, Kolozsvár, 1942.
6. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. I. évf.13. szám. - Bíró Mózes tollából
7. Göndöcs Lajos - Vasárnapi Újság. VI. évf. 1859.
8. Az andrásfalvi református gyülekezet 1861-1923 közötti presbitériumi jegyzőkönyveinek kötete. Ref. Lelkészi Hivatal, Hidas.
9. Druzsbáczky György- A Bukovinában lakó magyarok állapota. Bukovina, Józseffalva, decz.21.1863. Eger II évf. (1864) I szám.
10. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. IX. évf. (1866) 215-216.

 

LGP. Vándorló bukovinai székelyek

Publicat: Sâmbătă, 02 Martie 2024 03:43 | Accesări: 567

                                                                            Vándorló bukovinai székelyek


       A bukovinai magyarság helyzete a XIX. század második felében fokozatosan romlásnak indult. Ez nemcsak a közismert gyermekáldásnak, a földek felaprózódásának és az időjárás viszontagságainak volt tudható, hanem azoknak az illetékes szerveknek is részük volt benne, akik az akkor már 100 éves bukovinai magyarság létezése alatt jóformán semmi sem tettek értük.
     Mivel a földek már nagyon felaprózódtak, alig jut egy családra 5-6 hold, az időjárás és az időnkénti járványok sem segítették őket. Nem volt képesek mindennapi létüket biztosítani, így a magyar elkezdték a „móduvázást” és a fuvarozást. „Rendszerinti üzelmük a szekereskedés…” , szállítanak pálinkát, moldvai búzát, kukoricát, hatalmas távolságokat járnak be (1858-ban). Elszekereztek Moldvába, Besszarábiába, Erdélybe, sőt még Lengyelországba is, ezért többnyire földjeiket elhanyagolják, jelentik a korabeli krónikások.
    Szükségeiket lopással és csempészéssel is próbálják enyhíteni. Eleinte dohánnyal, majd sertéssel, szarvasmarhával és lovakkal kezdtek “kereskedni”. László János a következőket írja kéziratában a csempészetről: „E csempészet eleinte csak az államot károsította meg. Később lopott árút vásároltak meg a moldovai tolvajoktól, ami olcsóbb és jobb minőségű portéka volt a vásáron beszerzett árúnál. Ezzel aztán a magánosokat is megkárosították. Legtöbb kárt a bojárok szenvedtek, de amíg a bojárok könnyen kilábalták e veszteséget, addig a szegény emberek sínylették e dicstelen foglalkozást.”
    A bukovinai kitelepedéstől kezdve egészen a XIX. század végéig, a magyar kormány nemhogy segítséget nyújtott volna távoli székelyeinek, de jóformán nem is tudott róluk. Vagy ha tudott is, nagyon mélyen hallgatott. Pedig a bukovinai papok nem hallgattak, függetlenül attól, hogy katolikusok voltak-e vagy reformátusok: Druzsbáczky, Bíró Mózes, László István…Évtizedeken keresztül megalázkodtak a magyar hatóságok előtt, hogy híveik javát szolgálják. És mit kértek? Könyveket, naptárakat, írópapírt, tanítókat és fizetést ezeknek, templomot és iskolát.
   Támogatók? A katolikusoknál a Szent István- majd a Szent László Társulat, a reformátusoknál az erdélyi és a magyarországi református egyház.
Rövid a következtetés: a bukovinai székelyeket egyedül jellemük és főként vallásuk tartotta meg magyaroknak. A földhiány mellet a magukra hagyatottság is ok volt a bukovinai eljövetelre. Mert ők ott a senkié sem voltak: apátlan-anyátlan árvák, elszigetelve az idegen nemzetiségek között.
A XIX. század közepén már kéregető magyar gyermekekkel is találkozunk Szucsáván. Férfikéz hiányában a gyermekek is munkára vannak fogva:    „Híveinknek szinte egyetlen termése a krumpli, aminek betakarítása állandóan a gyermekek segítségével szokott történni.”
1865-1866-ban a helyzet még rosszabb: a termés gyenge, azt is lopkodják, az állatok ára alacsony, pénz nincsen, így képtelenek az adókat is kifizetni. Ez vonatkozik az egyházi adókra is. A szegénység, mint társadalmi jelenség, nemzedékről nemzedékre öröklődött és mintegy megadva magukat sorsuknak tengették életüket a bukovinai magyarok. Mindezt tetézte az 1866-os kolerajárvány.
   A kimutatások szerint 1875-re már alig jut 4 hold egy családra. Ezek a számok azonban hideg statisztikák. Kiszámítására a bukovinai magyarok tulajdonában levő földeket elosztották a családok számával. A valóságban a helyzet sokkal szomorúbb. Például az említett évben Józseffalván a 143 magyar családból 43-nak semmiféle földje nincsen, 70 családnak csak vajmi kevés, két birtokos 26 holddal bír, a többi pedig egészen le 2 holdig. Sokan már képtelenek földjeikből megélni, így beköltöztek a szomszédos városokba és felcsaptak iparosoknak. Az ilyen elpolgárosiasodás már a bukovinai magyarok puszta létét is fenyegette.
   1880-ra a helyezet súlyosabbá vált. Hányatott gazdaságaik rendezésére sokan hosszú lejáratú kölcsönöket vettek fel (a rusztikál), azonban törlesztés képtelenek voltak. Következett a törvénybe adás, az elárverezés. Legtöbbször maga a gazda adott tovább a földeken, így még jobban leszegényedett. 1882-ben Andrásfalván mintegy 700 magyar család lakott. Ezekből csak alig harminc tulajdonos mondhatta el magáról, hogy nincsen adóssága.
   Az 1882-es év végén elkezdődött a bukovinai székelyek magyarországi visszatelepítése. Az akkori kormány szerint az Al-Duna vidéke bizonyult erre alkalmasnak, ahol telepítésre megfelelő földterületek jutottak a magyar kincstár birtokába, Pancsova közelében (733 kilométer Radóctól).
Gyakorlatilag ekkor kezdődött a bukovinai székelység szervezett szétszórása. Így telepítették őket Arad megyei Gyorokra (1885-ben, 580 kilométer Radóctól), 1889-92 között és 1910-ben Dévára, Hunyad megyébe (450 kilométer Radóctól), Vajdahunyadra (1892-ben, 471 kilométer Radóctól)), Babsára a Bánátba (545 kilométer Radóctól), Vicébe (Beszterce megye, 250 kilométer Radóctól)) és Magyarnemegyére (1900-ban, 240 kilométer Radóctól) Szolnok-Doboka megyébe, Marosludasra (1905-ben, 305 kilométer Radóctól), Sztrigyszentgyörgyre (1910-ben, 482 kilométer Radócótl)) és Csernakeresztúrra (1911-ben, 463 kilométer Radóctól) ugyancsak Hunyad megyébe.
   A mai napig sem értem, és hozzám hasonlóan sokan, hogy miért kellett az egy tömbben élő, sajátságos kultúrájukhoz szokott bukovinai magyarokat pelyvaként szétszórni a nagyvilágban? Milyen, vagy kinek a politikája volt ez?
   Hiszen Déva és Marosludas kivételével a többi telep keserves helyzetbe került. Elhelyezésük is meggondolkoztató. Vicében sok a föld de gyenge minőségű és az időjárás sem kedvez a mezőgazdasági munkáknak. Magyarnemegyén még annyit sem maradtak, hogy legalább valahova feljegyezték volna őket. Babsán is csak 4-5 évig tartózkodtak. Gyorokon sok a szőlős, de ők nem értenek a szőlészethez. Sztrigyszentgyörgyön 1910-ben 429 román lakott, távol esik tőle minden magyar település, román falvakkal volt körbevéve, a földek is rossz minőségűek. Csernakeresztúron 396 a román és 159 magyarul alig beszélő református közé hoztak megközelítőleg 600 tiszta katolikus személyt. Vajdahunyad pedig…Vajon mihez akartak kezdeni a behozott 19 családdal és 93 személlyel? Áprilisban érkeztek meg a telepesek, ősszel már ki volt vetve rájuk az adó. Ilyen még a Bukovinába való betelepedéskor sem fordult elő (1776-1788 között), hiszen ott öt évig adókedvezményben részesültek. Minden új telepen saját költségen vásároltak földeket, 30-50 év alatt voltak kötelesek törleszteni kamattal.
   Alapvető hibákat követette el, akarva-akaratlan, az akkori magyar kormány:
  - nem választották ki jól a telepítésekre szánt helyszínt és az ottani természeti feltételek,
  - nem vették figyelembe a bukovinaiak nagy népszaporulatát a telepek létrehozásánál (a telepesek alig 5-10 hold földhöz jutottak családonként), ezért a legtöbb esetben néhány évtizeddel később már ugyancsak földhiánnyal küszködtek,
  - kis csoportokban kerültek szétszórásra (Marosludason 13 család, Vajdahunyadon 19 család, Vicében 11 család, Gyorok „kényszertelep” azokból a székelyekből, akiknek már nem jutott telek az Al-Dunánál
  - gyakorlatilag a székely telepesekből ismét etnikai szigeteteket alkottak: az Al-Dunánál, Vicében, Babsán, Magyarnemegyén, Sztrigyszentgyörgyön, stb.
   Az eltelt 120-130 év alatt a bukovinai székelyek kitelepítéseit sokan tanulmányozták és leírták. Mint ilyenkor történni szokott, leginkább maga a szenvedő alany kerül mellőzésre, vagyis maguk az emberek. Pedig már a szervezett kitelepítések előtt és után is sok magyar kényszerült elhagyni szülőfaluját. Kemény Sámuel 1836-ban Vicov-on született, Daradics Teréz 1833-ban Straja-n, majd Basa Ilona 1883-ban Saveni-ben, Nyisztor Lépot 1909-ben Albesti-en, Csiszér Gizella 1914-ben Bécsben.
   1845-1849-ben Ó-Fratócón a következő családok kerültek bejegyzésre: Daradics József, Biszak József, Gáll Pál, Tokó Anna, Palkó István, Kásler János, Daradics György, Daradics, Ferenc, Szentes János, Gombos József, Tóbiás Péter, majd 1865-1870-között Szentes Domokos, Szentes Katalin, Erős József, Biszak Mihály, Szabó József, Kovács Mihály, Vántsa János, Varga Gergely, Kozma Katalin, Sebestyén János, Biszak József, Kovács József, Rantz István, Kerekes Márton, Szentes József, Tokó András.
   1823. és 1873. között megközelítőleg száz személy született vagy halt meg Tomnátikon. Mondhatnánk azt is, hogy ezek családi események, de végzett valaki egy olyan kimutatást, hogy hány család került ilyen helyzetbe? Mert véleményem szerint ezrével voltak, akik az öt bukovinai magyar falun kívül születtek, és mégis a bukovinai székelyek csoportjához tartóznak. Vonatkozok itt az 1776. utáni évekre.
Egész dokumentum sorozat jelent meg az al-dunai három telepről, Székelykeve (Skorenovac), Sándoregyháza (Ivanovo) és Hertelendyfalva (Vojlovica), melyek nagy része néhány megjelent alapmunkát dolgoz fel. A nagy „székely vándorlás” kezdete volt ez, mert ekkor indultak a szervezetlen telepesek is magánúton az Al-Dunára, Gyorokra, majd a többi telepes helységekbe. Egy állandó mozgás volt Vajdahunyad és Déva között a XIX. század végén és a XX. század elején. Ez folytatódott az 1910-11-es években Sztrigyszentgyörgy, Gyorok, Déva, Csernakeresztúr, Vajdahunyad és az Al-Duna között és tovább Magyarországra, Kanadába, az Egyesült Államokba és Brazíliába.
   Elvándorlási ok Bukovinából az rengeteg volt, de a telepítők erejét is meghaladták a valódi, helyszíni tények. Mint az al-dunai telepítésnél is látni lehetett, egyes források szerint az akkori magyar kormány alig 1000 ember befogadására készül és végül megjelent 716 család és mintegy 2250 személy. A helyszínen nagy eltérések mutatkoztak a felkínált lehetőségek és a valódi állapotok között. A magyar kormányt az al-dunai folyamszakasz szabályozása érdekelte, kevésbé az emberanyag. A kormány egyelőre még szundikált. Maguk a székelyek sem panaszkodhattak eleinte, hiszen mindenhol nagy felhajtással fogadták őket, ellátták ajándékokkal az embereket útközben: szalonnát, bort, kávét és süteményeket kaptak, sőt még rezesbanda is akadt néhol.
   Az első percek bódulatában a betelepítendők is izgató leveleket küldtek a Bukovinában maradt rokonoknak és ismerősöknek, csalogatva őket az új telepekre. És azok szekerekkel is jöttek, nem várva újabb telepítést vagy a már meglévő rendezését. Balogh János istensegítsi gazda vezetésével 41 szekér indult Bukovinából az Al-Dunának 1883-ban, a Beszterce, Kolozsvár, Déva, Lugos, Versec útvonalon. Valószínűleg előttük is voltak szekeresek, ekkor történhetett az, hogy útközben, Déván született 1882-ben Sebestyén Gergely (az Antal és Csobot Teréz fia) és 1883-ban Daradics György (a Fábián és Erdős Anna fia).
   Pedig a gondok napról-napra szaporodtak.. A magaslati levegőhöz szokott székelyeknek nehéz volt alkalmazkodniuk a Duna-parti bűzös, mocsaras levegőhöz. Házuk sem volt, a pocsolyákba ásott és gyékénnyel fedett kunyhókban tengették életüket. Keresetük is gyengének bizonyult, hiszen egy jó munkás alig keresett meg 45 krajcárt napjában, mikor egy kenyér ára 14 krajcárba került. Elosztva az összeget 5-6 felé, amennyiből állt egy átlagcsalád létszáma, rádöbbenünk arra, hogy megélni sem lehetett a bérből. Eleinte még befolytak bizonyos segélyek, majd idővel ezek is megszűntek. A dolgok ilyen állapotáért a székelyek voltak felelősek, az akkori kormány véleménye szerint, mert többen jöttek, mint kellett volna. Van valami igazság a dologban, de a szervezőket is felkészületlenül érte a bevándorlás. Ők csak a férfi munkaerőre számítottak, és nem családokra.
Érdekes, hogy a helyi lakosság valami pusztából-hirtelen civilizációba kikerült csodabogaraknak fogta fel a bukovinai magyarokat. Ezt bizonyítja annak a pancsovai fényképésznek is a tette, aki különböző felvételeket készített róluk, majd kereskedett a csodálatos „homo bucovinensis„ felvételekkel.

Bevandorlas


   1885-ben a székelykeveieket Gyurgyevóból a mai helyükre telepítették át. Az áttelepítésnél kitűnt, hogy sokkal többen vannak, mint amennyi föld van. És mindez 2-3 évvel az első telepítés után!? A fölösleges telepeseket átköltöztették az Arad melletti Gyorokra, ahol a kincstárnak szintén birtoka volt.
  Nehezen és sok áldozat után valahogy sikerült az al-dunai székelyeknek kissé megkapaszkodniuk, de az 1888. április 27-én történt tavaszi áradás soknak közülük megpecsételte a sorsát. Többen meghaltak, mások visszamentek Bukovinába vagy eljutottak Dévára, Gyorokra sokkal szegényebben, mint ahogyan Bukovinából eljöttek. A bukovinai ingatlanukat gyakorlatilag elkótyavetyélték az eljövési lendületben, nem egyszer egy hold földet is cseréltek egy jó láncért.
   1889-ben Déva város akkori polgármestere, Issekutz Antal, a telepítés előtt álló dévai kincstári birtokon, hét székely családfőt tartott vissza. Név szerint a következőket: Daradics Fábián, Dávid József, Erdős Gergely, Hompot Gergely, id. Sebestyén Antal, id. Sebestyén József és Szőts Imre. Elcsüggedve, leszegényedve vonultak Bukovina felé, a sikertelen Al-Dunai telepítés után. Ők képezték az utólag Dévára telepedett bukovinai székelyek magvát , írja László János 1937-ben.
   A közölt adatok bebizonyítására és valós adatok megszerzésére a Hunyad megyei katolikus anyakönyveket vettem tanulmányozás alá. Bár ezek feldolgozása napjainkban tilos lett, szerencse, hogy az egykori kommunista vezetés elkobozott több anyakönyvet vagy azoknak másolatát, így nekik köszönhetően jogunk van saját történelmünket megismerni az állami levéltárból! A bemutatott anyag tájékoztató jellegű, hiszen még lehetnek meglepetések is. Ugyanis a református anyakönyveket csak 1903-tól kezdődően találtam meg a parókián. Levéltárban nincsenek Ebben az első bejegyzett gyermek Székely Mária (1904. ápr.12.), szülei Székely Antal és Biszak Mária, keresztszülők Sebestyén György és Palkó Katalin, Király Márton és Gecző Mária, Sebestyén János és Sebestyén Veronika. A katolikus anyakönyvekben a következő képpen áll a helyzet:

Ssz.                   Szülők                                          Gyermek neve                       Született
1. Dávid Antal, László Anna                                  Sándor                             1889.jún.16.
2. Daradics Mária                                                    György                             1889.szept.29.
3. Kásler Márton, Csobot Erzsébet                        Titusz                               1889.nov.3.
4. Daradics Ferenc, Biró Teréz                              András                              1889.nov13

   A bukovinai magyarok első esküvőjét Déván 1891. május 18-án tartották. A vőlegény az andrásfalvi születésű Dávid Lajos volt (János, Biszak Mária), a menyasszony Szakács Teréz (János, Lovász Róza), ugyancsak Andrásfalváról.

  Az első elhalálozási adatok a következők:
Ssz.                       Név                                    Halál ideje
1. Dávid György, a József fia                       1889. júl. 3.
2. Daradics Fábián, a György fia                 1889. júl. 12.
3. Kovács Viktor, az István fia                     1889. júl.14.
4. Daradics András, a Ferenc fia                 1889. nov. 21.
5. Kovács Ágnes                                            1889. dec. 19.
6. Hompot István                                          1890. jan. 13.
7. Ursulean Gergely                                     1890. márc, 18.
8. Daradics György, a Mária fia                 1890. jún. 21.

   Mint minden telepedéskor, akadtak nyugtalan emberek is. Ezek közé tartozott Erős László és ifj. Csíszér Antal. Ez utóbbi Déván volt és elment, majd később mint zsellér jött vissza Dévára, honnan 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre telepedett, de itt sem volt nyugta s 1922-ben elvándorolt Brazíliába. Azonban a családok adatait tanulmányozva kiderül, hogy az említett két este nem volt elszigetelt. Hiszen többen megfordultak a dévai telepen (1889-1892 között) és Vajdahunyadon (1892), majd amikor a sztrigyszentgyörgyi (1910) dévai (1910) és csernakeresztúri (1911) telepítés megindult, akkor egy állandó mozgás volt az egyik telepről a másikra. Ám olyanok is akadtak, akik visszamentek Bukovinába. Mutassunk be néhány példát.
    Dávid Antal és László Anna gyermeke András Andrásfalván született (1885.okt.15), Rozália Gyurgyevóban (1887.júl.14), Sándor Déván (1889.jún.16), továbbá Antal, Pál, Mária, Ágnes, Anna és Dávid ismét Andrásfalván 1892-1908. között.
     Kozma József és Balázs Éva gyermekei: Mária, János, Fábián és Erzsébet Andrásfalván születtek 1875. és 1888. között, Anna Déván (1891. júl.17), majd András és Ferenc újra Andrásfalván 1892-1895. között.
     Sebestyén, György és Daradics Mária gyermekei Ambrus, József, András és Mária Andrásfalván születtek 1880. és 1891. között, Gergely Déván (1894. február 12-én), majd Rozália, Imre, Ferenc és Katalin ismét Andrásfalván 1896-1905. között.
     Dávid Gergely és Ferenc Mária gyermeke Gergely Déván született (1894. február 23-án), Jakab Vajdahunyadon (1900. május elsején), Ádám és Éva Déván (1903.jan.13.), Ilona Vajdahunyadon (1903.aug.16-án), Erzsébet és Mária ismét Déván (1909-1915 között).
   Lovász István és Lovász Mária első négy gyermeke Istensegítsben született (Lajos, Teréz, Ferenc és Éva 1903. és 1908 között), Márta Sztrigyszentgyörgyön (1911.ápr.5.), Gergely (1913.) és István (1920.) Csernakeresztúron, Anna (1921.) és Ágnes (1922.) Istensegítsben.
   Salamon Gergelynek és Konrád Máriának két gyermeke született Hadikfalván (Teréz 1893-ban és Márton 1894-ben), Borbála 1897-ben Vajdahunyadon, egy másik Borbála 1898-ban Sándoregyházán, Ambrus (1901), Veronika (1904), Antal (1906) Vicében és Magdolna 1909-ben Déván.
   A szamosháti, pontosabban a magyarnemegyei telepítés még annyi ideig sem tartott, hogy valahova bejegyezték volna a telepeseket. Ugyancsak tiszavirág életű volt Babsa is. Öt-hat év után onnan Csobot György Marosludasra távozott, Nagy Antal Vajdahunyadra, Dimény György és Antal József Dévára, Sepnyicki Simon Sztrigyszentgyörgyre.
    Fazakas Ferenc és Pál Katalin a két hivatalos telepítés között érkeztek Dévára. György nevű gyermekük 1895-ben született Hadikfalván, Brigitta 1905-ben és Veronika 1906-ban Babsán, majd 1907-től kezdődően a többi gyermek Déván.
    Vicében az 1901. évben befejezést nyert településen 1910-ben csak özv. Palkó Antalné és Palkó Gergely andrásfalvi származásúak maradtak meg, az elsőként telepített tizenegy családból. Varga Márton, Hompot Lajos, Sorbán Gergely és Salamon Gergely Déván tengődtek mint napszámosok. Kozsán Mihály a marossolymosi kincstári birtokon dolgozott, mint béres.
    A vajdahunyadi telepen is nagy volt a jövés-menés. Míg a hivatalos betelepítés után is többen jöttek (Bíró Lőrinc és Bíró Zenóbia 1910-1911-ben. Albert fiúk 1909-ben született „Hadikban”, Balbina már 1912-ben Hunyadon), addig mások már címet cseréltek: Németh István és Illés Vera Felső-Teleken szerepelnek, Szentes István és Galambos Teréz Csernakeresztúrra távoztak 1911-1912-ben, ugyancsak oda ment Kozsán István és Cseke Magdolna is.
   A vajdahunyadi telepítés hivatva volt, akárcsak a többi dél-erdélyi, az itteni magyarságot erősíteni. Nos mit lehetett erősíteni 19 családdal és 25 legényemberrel? Ezek is annyira gyenge minőségű földeket kaptak, hogy abból hatalmas erőfeszítés árán sem igen lehetett megélni.
   A Vajdahunyadra érkezettek is több útvonalon jöttek, és ezt az anyakönyvek pontosan kimutatják: Péter János gyermekei 1910-1920 között: Hunyad-Marossolymos-Csernakeresztúr-Hunyad címmel vannak bejegyezve, Dimény György pedig a Hadikfalva-Sándoregyháza-Déva-Hunyad vonalon érkezett. Közben Forrai István és Fazekas Borbála visszatértek Bukovinába, Hompot István és Galambos Mária pedig Székelykevére távoztak. Azonban a vajdahunyadi telepen komoly érvágást jelentett a Magyarországra való eltávozás 1945-1946-ban. Ekkor kivándoroltak: Antal Boldizsár és Sebestyén Mária, Beke Márton és Márton Teréz, Dani Gergely és Ferenc Veronika, Dani István és Márton Mária, Dávid Gergely és Ferenc Mária, Ferenc Lajos és Illés Anna, Kerekes Boldizsár és Galambos Veronika, Lovász Lázár és Ferenc Katalin, Márton Gáspár és Székely Bibiána, Márton Imre és Kozsán Mária, Nagy Ferencné Illés Anna, Orbán Márton és Ferenc Anna.
Vajdahunyadon a következő telepes gyermekek látták meg elsőnek a napvilágot:

Apa                                       Anya                 Gyermek neve                 Született
Nagy István                 Varga Mária                   Anna                      1892.jún.17.
Hermann Boldizsár    Bíró Brigitta                   Károly                    1892.júl.6.
Galambos Antal          Antal Teréz                    János                       1892.júl.17.

   Talán a legnagyobb jövés-menés a dél-erdélyi telepek közül Sztrigyszentgyörgyön zajlott le. Ennek okát e telepítés körül lezajlott panamázásban kell keresni, mikor is rövid idő alatt több mint 61.000 Korona tűnt el. A telepítők a jó földeket is elcserélték a románokkal rosszabbra, és a megígért házakból sem állt egyetlen egy sem, amikor Bukovinából Sztrigyszentgyörgyre érkeztek. Az állandó mozgás következtében a falu temploma is csak 1935-ben készült el.
    Benkő Ferenc kimutatása szerint 1910. április 14-én 23 család már a faluban volt, év végéig ezek száma 56-ra növekedett. 1911. március 28-án 58 családról tudunk, ezek száma június 5-re 51-re csökkent.
    Még a szervezkedések elején a telepítésvezető Szabó Imre két telepest, Keresztes Györgyöt és Bónis Józsefet a telepből kidobta, mert a bukovinai magyar községeket telekürtölték a telepítésen folyó mesterkedésekkel. Ők visszamentek Hadikfalvára.
   Az 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre érkezettek közül, már hiányzik: Szőts István, Győrfi Albert, Beke Mihály, Szőts Mihály, Salamon Kati, Nagy István és Páll József, az összesen Hadikfalváról, azonban megjelenik Győrfi Antal és Szőts Katalin. Az itteni telepesek közül később (1922-25-ben) többen vándoroltak Brazíliába: Bakos József, Benkő Márton, Benkő Ferenc, Benkő János, Csíszer Antal, ifj. Kiss Ferenc, Kiss Lőrinc, László Gergelyné, Mezei Fülöpné, Maneszkul Ferenc, Miklós Márton, Páll József, Szentes Péter, Szőts Mihály, Sorbán Fábián és Turbuk Péterné.
1925-ig még eltávoztak a faluból a jobb megélhetés reményében: Kovács János, Sebestyén József, Gáspár Lázár, Erőss Balázs, Székely Ferenc, Roth Pál, Gáspár Kelemen, Palkó József, Várda Péter, Kató András, Kiss Pál, Kovács Péter és Szőts András. Nagyrészük Kanadába telepedett le, ám néhányan közülük csak Magyarországig jutottak.
   Bármennyire nehezen zajlott le a telepítés, az élet ment a maga útján, még akkor is, ha „kocsányból csináltak magiknak kalibát, és még ott es születtek bubák”.

Születések 1910.
Ssz.   Név                            Született
1. Szentes István               1910. május 16.
2. Kovács Anna                 1910. június 21.
3. Roth Lajos                      1910. július 31.
4. Géber Imre                    1910. november 5.
   Sztrigyszentgyörgy első bukovinai származású székely halottai Miklós Antal (1910. április 29-én) és Kajtár Brigitta (1910. december 28-án).
  Többen érkeztek kerülő utakon a faluban, elég, ha csak a Sepnyiczky Simon (1865-1876) és a Szermán Zsuzsanna (1874.aug.11.) sorsába tekintünk be. Nekik 1893-1901. között 5 gyermekük született Józseffalván, 1904-1908. között 3 gyermek Babsán, 1910-ben 1 gyermek Braznic-en és 1912-1914. között 2 gyermek Sztrigyszentgyörgyön.
   Az utolsó szervezett telepítés, a bácskai előtt, a Hunyad megyei Csernakeresztúron történt. A birtokok előzetes vásárlása még javában folyt, mikor már tömegesen jöttek a települendők a szélrózsa minden irányából érdeklődni és a telepért járó előlegeket Szabó Imre telepítésszervezőnek lefizetni. Attól tartottak, hogy a telepből kimaradnak, és Amerikába kényszerülnek kivándorolni. A hiszékeny emberek pénze csak úgy ömlött a „telepítési” irodába, melynek nagy részét igen sokan soha többé nem látták, azok kik a „hazafias” telepítésben bíztak. Alig volt a telepes községben olyan települni szándékozó, akit kisebb, nagyobb károsodás ne ért volna.
   Amint említettem, sok telepen még hírmondó sem maradt (Magyarnemegye és Babsa) vagy alig két család, mint Vicében. Sokan eltávoztak a telepekről az első világháborút követő rendszerváltás után (Sztrigyszentgyörgy) vagy a második világháborút követően (Déva, Csernakeresztúr, Vajdahunyad), legtöbben Magyarországra. Az 1990-es rendszerváltás után ismét sokan eltávoztak a Hunyad megyei telepekről (csak Déváról megközelítőleg 43 fiatal család). Fogyunk, kopunk, mi lesz velünk?

 

Források:

[1] Foki – Solymár – Szőts - Források a bukovinai székelyekről, Babits Kiadó Szekszárd, 2000-ben
[2] László János – - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Kiadatlan, számozatlan gépirat.
[3] Zsók Béla—Az andrásfalvi reformátusok két évszázada, Kriterion Kiadó, 2005. 
[4] Fazekas Anna, 2007-ben Sztrigyszentgyörgyön

 

LGP. Madéfalva előtt. A székely kivándorlás.

Publicat: Duminică, 25 Februarie 2024 07:42 | Accesări: 331

                                                         Madéfalva előtt. A székely kivándorlás

   A csángó-magyarok jelenlétével, Moldva területén, még a kunok idejéből számolhatunk. A domonkosrendi szerzetesek három rendben keltek át a Kárpátokon, a magyar királyság területéről érkezve, a kunokat áttéríteni a keresztény vallásra. Majd a teuton lovagok jelenléte a Kárpátok és a Szeret folyó közt befolyásolta a székelyek és szászok bevándorlását. Mindez több évszázaddal Moldva megalakulása előtt történt. A megalakuláskor, Moldvabánya már fejlett város volt, ennek következtében vált Moldva első fővárosává. Itt német és székely kereskedőkről is vannak jelentések, mivel fontos kereskedelmi központként volt számon tartva. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor jelentek meg az első magyarok, magyar családok Moldvában. Tulajdonképpen ez a magyar honfoglalással kezdődött, amikor egyesek eldöntötték, hogy a Kárpát koszorú külső oldalán telepednek le. Részletesen beszámol erről Ioan Ferenc, a Kumánia és Püspökségük könyvében. Elsődlegesen az következtethető, hogy a magyar jelenlét már jól meghatározott Moldvában a 11-12. században, de nem lehet biztosan tudni, hogy csángók vagy székelyek voltak.
  Amikor Dragos vajdáról beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a megalakuló Moldva területileg csak akkora volt, mint a jelenlegi Szucsáva megye. Moldvabánya királyi várossá vált, magyar királyság részeként, Dragos pedig a király hűbérese volt. Moldvabányán túl, már a kunok uralkodtak. Csak I. Roman vajda idejében terjedt ki Moldva keletre a Dnyeszter felé és délre, a Duna torkolatához. Roman I. vagy Roman Musat a testvére, I. Péter halála után került a trónra. 1391. december – 1392. március között (szülei Costan és Musata). Az I. Roman idejéből származó dokumentumokból kiviláglik, hogy olyan címmel illette magát, amelyet előtte még senki sem használt: „Hatalmas és egyedüli uralkodó, Isten kegyelméből, I. Roman vajda, Moldva fejedelme a hegyektől a tengerig.” Ez a cím azt mutatja, hogy az ő idejében a moldvai kenézségek egyesülése már befejeződött. Nincs kizárva, hogy ő egyesítette a kenézségeket.
   Bandinus szerint a legrégibb moldvai oklevélben említett szűcs…a tatrosi magyar Szűcs Mihály volt. És írja Mikecs László: A régi moldvai oklevelek átvizsgálása igazolná feltevésünket…a 16. századi bajai (Moldvabánya) kereskedők nevei: Székely János, Adorján.
Végül a vajda szolgálatában állókról néhány szót. Ezek általában nem a moldvai katolikusok közül kerültek ki, hanem a szomszédos Lengyelországból és Erdélyből. Szucsávában például 1599-ben 2000 lengyel és magyar katona táborozott Movila vajda zsoldjában. Vasile Lupu jászvásári katonái között, Bandinus 130 „kálvinista tévelygőt” is talált. Elmondja, hogy idegenek és nem moldvaiak voltak ezek a „tévelygők.” Tudunk arról, hogy ezek főleg erdélyi székelyek, akiknek katonai szolgálatáról több adat ismeretes. Úgy látszik a nevekből, hogy ezek egy része, szolgálatuk befejezése után, Moldvában telepedett le. A vajdai tisztviselők nevének egyike, Miskolczi, már nevében elárulja nem-moldvai, magyarországi származását. Egyszóval, magyar jelenlét Moldvában már az idők kezdetétől volt. De térjünk a minket illető dolgokra.
  Az eddig megjelent kiadásokból, fajtánkra vonatkozólag, két téves következtetést vonhatunk le: az egyik az, hogy 1764-ig, a madéfalvi eseményekig, a székelyek egy tömbben éltek a Terra Siculorum területén, és onnan nem mozdultak. A másik az, hogy az összes bukovinai magyar székely eredetű. Figyeljük meg az alábbi adatokat, hiszen több minden tisztázásra szorul.
   Őseink, a bukovinai magyarok történelme leginkább úgy kezdődik az írásokban, hogy: „a madéfalvi veszedelmet követően….” Való igaz, hogy a madéfalvi események az utolsó cseppeket képezték abban a pohárban, amely megtöltése azonban évtizedekkel az említett dátum előtt kezdődött. Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy 1764-ig a székelyek helyben maradtak, nem vándoroltak át a Kárpátokon. Nagyon rátappint az igazságra Földi István: „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.”

cbandini


  Az alábbiakban csak az 1700-as évek fontosabb jelenségeit mutatjuk be arról a székely társadalomról, amelynek magárahagyatottsága közmondásos. A székelyek csak két esetben számítottak hasznosnak: amikor különböző felsőbb érdekekért vérüket-életüket kellett áldozzák, vagy amikor adózásról, dézsmáról, tizedről került szó. Ezen kívül nemcsak a tatár és a török, de maguk az osztrákok is többször végigpusztították a székelyek földjét. Az 1707-ből származó krónikák feljegyzik, hogy Akton osztrák tábornok martalócai több kárt tettek Székelyföldön, mint az addigi oszmán betörések együttvéve. Katasztrofális az 1718-as éhínség, amikor még az emberevés, a kannibalizmus szörnyű tette is előfordult. Így ír a csapásról, a kor egyik krónikása, Bod Péter: „A példa nélkül való tavaszi és nyári szárazság és hévség miatt mindenféle vetések, vetemények, füvek csak nem mindenütt úgy elégnek és elvesznek, hogy sok Helységben semmi vetés, fű s víz nem lévén, a lakosok a nagy szükség miatt széjjel bujdostanak, és a Falukat pusztán abba hagyták...” És mindez nem volt elég. Minden intézkedés dacára betör a pestis Moldvából, először Gyergyószentmiklósra, majd onnan hamarosan tovább terjed, elárasztva az egész Székelyföldet. A járvány megszűntével, az elhunytak számát mintegy 100 ezerre becsülték. A szárazság, az éhínség, az adózás, a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a járványok következtében a székelyek ezrei hagyták el szülőföldjüket. Voltak, akik nyugatra, a magyarországi vármegyékbe menekültek, mások délre és keletre, a Csángóföldre és az oláh vajdaságokba. „A XVIII. század óta Bákó vidéke élénk összeköttetésben állott Székelyfölddel, különösen Csíkkal. Ez a kapcsolat azonban nagyon egyoldalú volt, mert a székely kivándorlással ellentétes irányú magyar bevándorlásról nincs tudomásunk” - írja Mikecs László.
  Az elemi csapások megszűntével, a kivándoroltak töredék része visszatért hazájába. Ezek leginkább a lófők és a szabad székelyek közül kerültek ki, mivel egyik összeírás szerint, 1721-1722-ben, a puszta telkek száma náluk a legkisebb. A jobbágyok száma és sorsa azonban továbbra is katasztrofális, nyögnek a sok teher, adó, robot és a bőséges gyermekáldás következtében. Nem ritkák a helyi zendülések, lázadások, amelyeket azonban véres bosszú követi. 1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
  A csapások közül nevezetes az 1749-50-es sáskajárás, amikor ugyancsak Bod Péter jegyzi fel: „böjttel és könyörgéssel kérték Istent, hogy a tartományt ettől a bajtól szabadítsa meg.”
  Már a 18. század közepén megemlítődik, hogy a székely nemesek gyalogkatonákként is harcolnak. Ez már az elszegényedés, a gazdasági lezüllés bizonyítéka. Mikor a határőrség szervezése megkezdődött, akkor is fogtak a székelyek vándorbotot kezükbe: 1762. telén 1763. tavaszán 292 család, mintegy 900 székely költözött Moldvába. Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”
  Az elvándoroltak helyét, munkában-adózásban valaki kellett pótolja, ezért az akkori földesurak a már javában beoroszkodó, olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat karolták fel, földeket és puszta jobbágytelkeket ajándékozva nekik. Ez nemcsak etnikai kihatással járt, hanem néha oda is vezetett, hogy sok elvándorolt jobbágy már nem volt hova visszatérjen. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a románság a többséghez alkalmazkodott és mivel papjaik nem voltak, a magyar templomokban esküdtek-kereszteltek, idővel szép hangzású magyar neveket is kaptak. Elég egy példával szolgálni, és megemlíteni a Dámián román név átalakulását mintegy 25-40 év alatt, a következő formákban: Dámián-Demián-Dimián-Dimién-Dimén-Dimény.
  A rövid beszámoló után két fontos következtetés vonható le: az egyik az, hogy a Moldvából Bukovinába telepített székelyek már a madéfalvi veszedelem előtt is kivándoroltak, mint a Bandinus Codex is bizonyítja. A második konklúzió az, hogy az összegyűjtött és utólag Bukovinában letelepített magyarok lehetnek székely eredetűek, de nem biztos, hogy Székelyföld a szülőföldjük, minthogy az sincs kizárva, hogy az idegenben töltött 20-30-40 év alatt vegyes házasságokból erednek (székely-csángó-román), bár az apjuk székely nevét örökölték.
  A következtetés: sokan voltak, akik nem a madéfalvi veszedelem miatt jutottak ki Moldvába és utólag Bukovinába. „Moldávia ... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczy féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi, vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak (Stojczin - Strauesti) mondott nevezetes faluban telepedtett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart...”

1. Dr. Ioan Ferent paroh-Cumanii si episcopia lor, Tipografia Seminarului greco-catolic, Blaj, 1931.
2. Mikecs László, Moldvai katolikusok, 81. old
3. Vasile Lupu (1593. Tirana – 1661. Konstantinápoly.) Moldva fejedelme volt 1634. április – 1653. április 13., Lupu arról is nevezetes, hogy 12000 moldvai katolikus hívő (magyar csángó) számára kért lelki vezetőt Rómától.
4. Vö. Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 556.old
5. Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old
6. Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 84. old.

LGP. Ki volt Szabó Imre?

Publicat: Luni, 19 Februarie 2024 07:17 | Accesări: 356

                             Ki volt Szabó Imre?

    Kezdetben vonatkozzunk kissé a dévai telepítésekre, mert a dolog nem oly egyszerű, mint egyesek különböző alkalmakkor és helyeken bemutatják. Az első, dévai telepítés, 1889-1892 között zajlott le, állami telepítés volt. A telepesek kisebb nagyobb csoportokban érkeztek a telepítés befejezésig. A második dévai telepítés eszméje már az amerikai kivándorlás kezdetekor felvetődött (1904-1906). Ezt a kor román újságai, főleg a nacionalisták és sovinok, inkább tárgyalták. Az első telepítés lebonyolítója Bukovinából Zsók István volt, ő tartotta folytonosan a kapcsolatot a dévai polgármesterrel, Issekuz Antallal, és „zabolázta” a bukovinai népet. A második telepítés sikeres lebonyolításában a halál állította meg (1908. szeptember 25.). Azonban az elkezdett dolgokat már folytatni kellett, hiszen nemcsak a jövendőbeli telepesek voltak felbíztatva (ezek ingatlanukat pénzzé tették Bukovinában), hanem a Déva környéki földek is fel voltak már vásárolva az állam által, és már 1909-ben jövögettek lassan Bukovinából az emberek, meghúzva magukat az itteni rokonoknál. A Darányi kormány végével az állami telepítés is befejeződött és azért használta ki a nemrég írásomban említett Szabó Imre és Farkas Béla az alkalmat, hogy magántelepítést hozzanak létre Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. A már megindult bukovinai gazdákat nem volt nehéz meggyőzni, ám innen következett a 62 ezer korona panamázás. Darányi ötlete nem volt rossz, erősíteni a Marossolymos-Folt közötti magyarságot (Baláta, Beregszó, Haró, Kéménd, Arany, Rápolt, Bábolna), azonban ez nem jöhetett létre, mikor több volt az akadály, mint a jóindulat az akkori magyar kormány részéről.
   Jelen írásban bemutatok egy olyan embert, akit jobban ismernek a Néprajzi Múzeumban Budapesten, mint Déván, bár városunk szülötte. Erről alkalmam volt meggyőződni az évek során, amikor többen kerestek fel a Múzeumból.
  Szabó Imre 1881. március 19-én született Déván, apja Szabó József, anyja Soltész Rozália. Mint jómódú gazda fia, jeles iskolákat végzett, és végül a dévai magyar királyi pénzügyigazgatóságnak számtisztje lett. Arról nincs tudomásom, hogy mennyire jeleskedett, mint számtiszt, de más munkálkodása fennmaradt. Az egyik, mint néprajzos, akinek munkája jelent meg a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítőjében, ennek címe: A dévai csángó-székelyek karácsonya.[1] Egy másik írása, amely városunk történelmére vonatkozik: Déva vára, címerrajz, Déva, 1910. A Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társulat évkönyvében is jelent meg írása: Az oláhok kedd asszonya,[2] A dévai székely-csángók háziipara, A geinai leányvásár, stb. Írásai értékesek, akár fényképfelvételei.
  Azonban a számtiszt úrnak volt egy árnyékosabb oldala is, és erről nagyjából senki sem tud. Ugyanis ő volt az, Farkas Béla közjegyzővel együtt, aki nekifogott a sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri magántelepítésnek. Annak a bizottságnak is egyik tagja volt, amely Szász István kolozsvári magyar királyi telepítési felügyelővel a második dévai hozzátelepítésbe, 1909-ben, belekezdett. Mivel a második dévai telepítés államilag szervezett volt, ott nem volt lehetőség sokat bokázni, de igencsak akadt erre alkalom a magántelepítéseknél, ahol az állam gyakorlatilag szabadkezet adott nekik, sőt még felelősségre sem vonta utólag őket, amikor a panamázás kiderült és törvénykezésre is került a dolog. Röviden elmondva, Szabó és Farkas a felbíztatott bukovinai magyaroktól előre beszedték a telkek árát, csak az valami módon rövidesen eltűnt. S amint a jegyzőkönyvekből kiderült, nem is volt kis összeg a 62.000 korona, amikor egy telek átlagára 1200-1400 korona között mozgott. Nem sok idő után a telepesek elégedetlensége hangos lett, de lehetetlen volt nekik egy magyar királyi pénzügyigazgatósági számtiszttel, és Farkas Béla közjegyzővel szemben keresni igazukat. Hiszen nemrég dr. Farkas Béla királyi közjegyző volt az, aki a református templomszentelésre érkezett vendégeket megebédeltette, s köztük volt: Kenessey Béla erdélyi református püspök, Nagy Károly kolozsvári református teológiai igazgató, a híres egyházi szónok, Pogány Béla alispán, Apáthy Árpád főügyész, Papp Jenő táblabíró, Pap Domokos királyi törvényszéki elnök, Mara László főispán, Kontz Domokos polgármester, Tóth Elemér rendőrkapitány, az összes dévai egyház vezetője s Ferenczy Béla zászlóalj-parancsnok a honvéd tisztikar élén.
Rövidesen László János nagyapám is a dologba keveredett, ugyanis ő is bíztatta eleinte a bukovinai magyarokat inkább a megyébe vagy az akkori Magyarország területére telepedni, mint kivándorolni Amerikába. Az egyszerű emberek, mint fajtabelihez, hozzá folyamodtak panaszaikkal, hiszen ő már 1902-ben Dévára érkezett, és lebonyolította a második dévai telepítést. Bár László János előjegyeztette magát egy keresztúri telekre (Zsók István apósánál lakott), visszalépett, mert az a hír kezdette terjedni róla, hogy telkét ingyen kapja majd meg. Így maradt a mi családunk Déván.
  László közbelépett Szabónál, ennek válasza a következő volt: „Mit?! Engem gyanúsítanak? Engemet, aki milliós forgalmakat bonyolítottam le a dévai takarékpénztárnál? Engemet, akinek becsületén soha csorba nem esett? Na megállj, majd rendbe szedem én a bandát!” Vagyis a sok megkárosított telepes csak egy banda volt Szabónak. László próbálta az unokatestvére, Györfi István 1350 koronáját visszaszerezni, de az sem sikerült. Jellegzetes a Györfi levele:
  „Istensegíts, 1913. március 29.-én
  Kedves Rokonom János!
  Tudatom, hogy én szomorú sorsra jutottam, mert én április 5.-én indulok Amerikába, s Isten tudja, hogy még hazajövök-e, vagy soha. Te tudod, hogy még soha gondolatom sem volt Amerika felé, s meg is élhettem volna vagyonomból a családommal együtt tisztességesen, de megette azt tőlem Szabó Imre, amit te jól tudsz, hogy azt a pénzt, amit Szabónak adtam, a bankból vettem föl, s a rossz esztendők miatt nem tudtam fizetni, s még erős sokat költöttem, s jártam, hogy pénzemet Szabótól visszakaphassam, de nem adta vissza, csak hitegetett, csalogatott addig, amíg körmömre hagyta égni a gyertyát, s akkor megtagadta. Azt mondta, hogy a pénzt nem adja vissza, s nem is adta vissza, még ma sem, pedig a törvényben megnyertem. Verje meg érte az Isten.
Csupán miatta mentem tönkre. Te hallottad, mikor Déván, a saját házában, azt mondotta nekem, hogy menjek nyugodtan haza, s ő nekem februárban a pénzt elküldi. Azóta eltelt három február, s még sincs pénz. Az én, s annak a sok szegény embernek a véres verejtéke fogja őt megverni, akik miatta sírnak. Most én is az ő áldozata vagyok, s az ő keze hajt elmennem, eltemetkezni Amerikába. Hiába könyörögtem, hiába írtam olyan sok levelet pénzemért, az ő gonosz lelke nem hallgatta meg a sírásomat. Mindég csak csalogatott, hogy majd akkor kapja meg a pénzét, pedig hát csak hazudott nekem, és még ő mondott engem szemtelen fráternek, amiért keserves filléreimet kérni mertem. Pedig nálánál szemtelenebb frátert keveset láttam. Ezentúl én is tudom majd, kinek kell hinni.
Adjon az Isten neked jó egészséget, majd ha szerencsésen Amerikába érkezem, írni fogok neked. Most sok dolgom van, azt sem tudom hol áll a fejem. Még egyszer, sok jó egészséget kívánok neked, rokonod Györfi Ferenc István s. k.”[3]
  A dologból per is lett László és Szabó között (9871/913 B), ezt Szabó indította sajtó útján elkövetett rágalom miatt, de 1914. júniusban, látva a per megnyerésének esélytelenségét, visszavonta a vádat. A világháború kitörése véget vetett mindennek, Szabó eltűnt Déváról a pénzzel együtt, maga után hagyva több mint 86 megkárosítottat. Emberi méltóságon aluli jelleme Szabónak az alábbi sorokból is kitűnik, amit az akkor hadikfalvi plébánosnak, Kubassek Jánosnak írt: „...merthát méltóztatik meggondolni, hogy mégis van valami bántó abban, hogy az Amerikába kivándoroltató ügynököknek több hitelt ad és nagyobb bizalommal van e nép, mint...stb.” Az ilyen Szabó-eset után kinek is hittek volna?

 

 

[1] A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője, az „etnographia” melléklete, szerkeszti dr. Semayer Vilibald, VI. évfolyam 1905, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum kiadása, 1905, 12-24. old
[2] Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társulat, szerkeszti Tarján Kristóf, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf könyvnyomdájában, 1911.
[3] László János - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Kiadatlan, számozatlan gépirat, az eredeti kézirat után.

 

LGP. Bukovina. Az elhallgatott történelem.

Publicat: Sâmbătă, 17 Februarie 2024 14:49 | Accesări: 398

                                                                               Bukovina. Az elhallgatott történelem.


   Amikor évtizedekkel ezelőtt elindítottam kutatásaimat a bukovinai magyarság történelmében, magam sem gondoltam, hogy ilyen fordulóponthoz érkezem. Mert most abban a sajátságos helyzetben vagyok, mint a valamikor lejegyzett kuruc versben áll:
  „Merre, Balázs testvér, de merre, de merre?
  Azt mondom én, testvér, jobb lesz, ha semerre.
  Sorsunk sorsával már régen számoltak,
  már nem a mi dolgunk, hogy mi lesz a Holnap .”
   Talán sokaktól ez is lenne az elvárás. Valamikor nagy reményeket fűztem az iránt, hogy segítségemre lesznek nemcsak a megjelent adatok, hanem az újabban felkutatottak is, a kelet-európai rendszerváltás után. Őszintén mondva, fél évszázados életem alatt kevésszer csalódtam ekkorát. Mert az elmúlt 25 év alatt sok, és új felhasználható anyag nem jelent meg a bukovinai magyarok történelméről, a megjelentek legtöbbje is amolyan copy-paste a Sebestyén Ádám művéből, aki mellesleg kiváló néprajzos volt. Persze, még fűszerezik kissé a dolgokat egy-egy saját véleménnyel. Hogy miként vannak a külföldi (magyarországi) támogatások az illetékes szervektől a kutatás iránt, annak híre ritkán jutott át a határon. Csak a dévai helyzetet ismertetem röviden: a történelem során szülővárosom négy írót adott, akik a bukovinai magyarokról írtak, ezekből három bukovinai leszármazott. Kettő, Szabó Imre és László János kiesik a számításból, mert már rég az örök vadászmezőkön kutattak, amikor a szervezet megalakult. A másik kettő, bár összesen több mint 10 könyvük jelent meg, és egytől-egyig hiánypótló anyagaként, még biztató szavakban sem részesültek. Lényegtelen azt megemlíteni, hogy ettől függetlenül hivatásuknak érezték a kutatást, eredményeik kézzelfoghatók. Az sem mellőzhető, hogy a magánszemélyek inkább szívükön viselik a kutatások támogatását, mint azok, akik erre hivatottak, és ezúttal is köszönettel tartozom irántuk.
  Történelmünk valós, de kanyargós útvesztőjében még ma sem könnyű eligazodni. Már több nemzedék nőtt fel, amely léleknyomorító történelmi ismereteket kapott, főleg az iskolában. Ez a helyzet fajtánk, a bukovinai magyarok történelmével is. Szerencsés esetben, az egyén részesült helyes információkban a családja körében. Csakhogy őseink közül sokan nem voltak beszédesek. Volt egy másik szokás is valamikor, amikor a felnőttek beszélgetéseinél a gyermekek nem lehettek jelen. Akaratlanul is veszítettünk ezzel, bár akkor nem fogtuk fel ennek jelentőségét.
  A kutatási eredmények dokumentált bizonyítása, nem egy esetben arra kényszerít engem is, hogy saját, megjelent adataim újabbakkal pótoljam, sőt helyesbítsem. Többen nem vállalják, hogy egyszer megjelent adataikat, nemcsak más, de még ők maguk is megcáfolják, ha újabb bizonyítékok állnak rendelkezésükre. Igazságszeretet, és önérzet szükséges ehhez. Ellenezni kell a történelmünkre vonatkozó misztifikációkat, mint például az, hogy nélkülünk nem lett volna Bukovina. Dehogyis nem. Az, hogy politikai és gazdasági nyomásra nagymértékű telepítések jöttek létre, nem feltételezi Bukovina létét. Létezett volna a nélkül is, még akkor is, ha másképp. Egy másik dolog az, hogy általánosan várták a bukovinai magyarokat „haza” és szerették is őket. Téves, mert senkinek sem kellettek, csak gazdasági vagy politikai szempontból.
  Meggyökerezett az olyan eljárás, minden nép körében, a tudósabb, tudományosabb körökben is, hogy csak olyan történelmet szabad, netán illik írni magunkról, amelyben a nemzet és ennek emberei csak kimagasló és elismerésre méltó tetteket követtek el, majd lehetőleg szépíteni és mellőzni minden olyant, amely ezt a véleményt, hajszálnyit is befolyásolhatná. Azért néha még megjelenik egy-egy Pezenhoffer, aki némelyeket arra kényszerít, hogy sebtében előkeressék a szíverősítő tablettákat.
  A hamis, téves elméleteket el kell utasítani, de nemcsak elutasítani, hanem az újabb adatok fényében azokat tudományosan megsemmisíteni, köztudomásra hozni a valós tényeket anélkül, hogy ezeket bármilyen külső tényező befolyásolná (politikai, vallási, hazafias, stb.).
Két, és lényegében fontos dolgot tévesztettek össze az eddig megjelent kiadások: a szájhagyományt a történelmi valósággal. Bizonyítottan, eddig több megjelent információ nem tükrözi híven a valóságot. A nemrég elhunyt Sántha Alajos író is felhívta erre a figyelmet már 1943-ban: „sok, rengeteg valótlan dolog jelent meg rólunk” (bukovinai magyarokról-sz. megj). És ez napjainkban is zajlik vidáman. Talán szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatok újabbakkal való pótlására, kiigazítására. Maga az említett folyamat sok időt venne igénybe, nem kevesebb fáradságot és költséget, melyre támogatás biztosan nem lesz, és ezt nem úgy képzelem el, hogy 5-6 megjelent könyvből írni egy hetediket. Hanem kutatni, talpalni új adatok után olyan helyeken, ahol kevesen, vagy még senki sem járt. Tudomásom szerint az elmúlt 25 évben csak egyetlen magyarországi történész kutatott Szucsáván, Radócón és Bukarestben, név szerint Seres Attila barátom.

buk 1

                                                                                  Az istensegítsi templom, a temetőutcáról nézve


Az elmúlt évtizedekre visszatekintve meggyőződhetünk, hogy a bukovinai magyarság az egyetlen népcsoport, talán a földkerekségen, amelynek történelme nem gazdagodott az említett periódus alatt. Röviden még most is ott tartunk, hogy a Madéfalva-Csángóföld-Bukovina-Bácska-Tolna megye vonalon lovagolunk. Előtte nem volt semmi, utána sem sok. Pedig csekély erőfeszítésünkbe kerül ráébrednünk, hogy a kutatásra álló anyagok meggazdagodtak a határok és levéltárak megnyitásával, a módszerek is modernebbek most, mint 50 vagy 100 éve voltak. Nincs szándékomban senki eddigi író vagy történész erőfeszítéseit lekicsinyíteni, csak visszagondolok arra, miként gyűjtötte adatait László János istensegítsi születésű nagyapám most száz éve, és milyen módszerrel én. Ezért van az, hogy változik és bővül a bukovinai magyarok történelme is. Ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, ha nem tudjuk, hogy kik vagyunk, akkor valószínűleg az sem biztos, hogy merre tartunk. Kik és hol voltak őseink Madéfalva előtt 30-40-50 évvel? Mert kellett létezzenek valamerre, de erről sokan nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. Történelmünk, már ami létezik, gyakorlatilag megállt a bácskai betelepítésnél. De az sem teljes és helyes.
  Az eddig megjelent adatokat követve észrevehetjük, hogy már a kezdet kezdetén (1776-1777) elferdül a dolog, amikor azt látom közölve, hogy Hadik András gyűjtögette a későbbi bukovinai telepeseket, Moldvában. Hol volt akkor Mártonffy Mór plébános, Mieg őrnagy és Beddaus kapitány?
  Történelmünkben előre lépve feltehetjük magunknak azt a kérdést, hogy ki jegyezte eddig le azt, hogy mindig tévedtek a bukovinai magyarok, amikor saját vezetőjükre bízták magukat, és itt minden kategóriát értek? Az aldunai árvízterületre végzett telepítés, aminek következtében a nagy boldogságtól vándorolni kényszerültek a nagyvilágba, Dévára. Gyorokra, vissza Bukovinába vagy a jó ámerikánusok közé. Példázzunk, és nézzük az első, szervezett telepítést, az aldunait.
  A telepítésre 1883. áprilisban érkeztek meg. Rá két hónapra, 1883. július 3-án Gyurgyováról már a következő levelet intézte az „örömében elégedett” Barabás Márk a telepítő bizottsághoz: „Alázatos Kérelem a tisztelt Nagyságos Kormán Bisztos Urhoz Hogyha Méltóztatna Kérésünkés Szív fájdalmunkat Meghalgatni Mi szegény Fogyagyisteni Népség Esedezünk és kérjük Igen Szépenn a kormány Bisztos urat mint biztos Pártfogonkat hogy legyen szives ő Nagysága Minket Másik hejre telepitteni innen eről a hejről mert ez nagyon laposs hej, Mihelyt egy keveset esik azonal tele van a kunyhonkis vizzel, elrothadot mondani mindenünk, kiveszet a veteményünk a víz mijatt, aztmondhassuk hogyha a korman Biztos Úr ö nagysága nem könyörül meg mi rajtunk akor Még a Szivünkis el hervad mi bennünk mielőtt itt Megörökösödnénk ezenn a helyen ahol most vagyunk Megtelepedve, Még az is hogy nagyon kizsded a házhelyünk Mert nekünk oda haza ugy igérték a Tisztelt jó urak hogy a legszegényeb ember is kap 1 hold házhelyet és 10 holdat a mezőnn és 2 hold legelőt…ha ugy a házat Földből verjük s még valami más épületetis akkor ha megnézzük hát a házhelyünknek mondani fele gödör lesz még a házat hova letegyük azis helyetveszel. Még egy kutatis kell ássunk, Kérem alázatosan a tekintetes urakot aztis számítsukel hogy az árnyék Székreis mindennek Szükségevan hát a Mikor ezeket mind össze számitjuk ezenn a szoros helenn levö lukakot hogy abból egyikből a másba forrik aza büdöss víz hát aztán még a marhák is ganyélnak azt is oda tegyük valahova a lukak közés És csak elgondolni összeszámitva eböl a lukakbol Milyen büdösség és roszviz forrik a kutba aztán abból következik a nagy betegség és a dög halál.” (eredeti helyesírással).
  Mondhatnánk ez a levél csak egy elégedetlen telepestől érkezett, de akkor mit szólhatnánk egy műveltebb személy, Szabadka Gyula író feljegyzéséhez: „Ha az ember meghallgatja az ott hányódó szegény nép elbeszélését, alig hinné az ember, hogy elbeszélésök színhelye a tehetős Bánát egyik zuga lehetett, hanem sokkal hajlandóbb lett volna elhinni, hogy valamely nyugotindiai telepítvényes históriáról szól az ének. Nagyon különösnek kell mondanunk az intéző körök ideáját, hogy a Duna partjainak közvetlen közelében az árterületen akarnak telepíteni egy községet, még mielőtt a védőgátakat és azok fennmaradását biztosítani tudnák; hogy a legszegényebb koldús népnek egy vadonban, füzes erdő, bozótok és nádasok kellős közepén jelölnek ki apró helyecskéket, hogy azok ott építkezzenek és gyarapodjanak...Este nem igen volt tanácsos a községben járkálni, mert könnyen megeshetett, hogy e vadonban eltévedt az ember és nem talál lakására; vagy megtörténhetett az is, hogy midőn a késői járkáló azt hitte, hogy most valami csekély emelkedésen halad fölfele, egyszerre csak beszakad lába alatt a talaj s az alatt keletkező lármából értette meg, hogy gyanútlan lába valami háztetőre sétált fel, vagy valamely kéménybe csúszott le.” Megjegyzem, itt csak a körülményekről van szó, és nem arról, hogy több telepes érkezett a kellettnél. Akár megfelelő számban, akár többen érkeztek, a telepítési feltételek azonosak voltak: a Duna is ott volt, az iszap is.

buk 2

                                                 Az egykori fogadjisteni iskola, később posta. Lebontva, helyében villa épült.


  Azonban érdekesnek tartanám a következő kérdésekre adandó válaszok felkutatását: miért csak józseffalvi emberekből tevődött össze az a bizottság, amelyik felutazott Budapestre és az aldunai telepítést igényelte? Miért, a legtöbbször csak a bukovinai népszaporulat van említve, és nem az andrásfalvi, presbiteri panamázás? Ki tanulmányozta az emberek egészségére számítható hatást, amikor a 600 méter tengerszinti átlagról, bukovinai Obcsinákról, a Duna parti gőzölgő mocsarakba telepítették őket? Szóltak-e a bukovinai magyaroknak arról, hogy a helyi lakosok miért nem vállalják a kubikozást, és azért van szükség rájuk? Felvilágosították-e őket arról, hogy miből is áll a munka? Értesítették-e őket arról, hogy a leendő telepítés helyét a Duna már többször visszakövetelte, és hogy a gátak még nincsenek készen, így bármikor a Duna „áldása” szakadhat nyakukba? Nem hinném, hogy felvilágosították őket, de örömmel fogadnék minden adatot. A bukovinai magyarok történelmének van egy olyan vonulata, amely nem fogadja el, vagy nem kívánja a saját, magyar felelősséget hangsúlyozni.
  Őseink viselt dolgaiból sorrendben következne a sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri panamázás, a „nagy sikernek” örvendő vicei, babsai, magyarnemegyei kolonizálás (nota bene, az utolsó kettőben meg sem maradtak), esetleg a pár bukovinai magyar család beveszése a brazíliai őserdőkbe, metropoliszokba? Hol van ezek részletes leírása (nem említése) történelmünkből? Vagy ez nem tartozik a bukovinai magyarok egységes történelméhez? Hogy valaki, vagy valakik, politikai vagy szamaritánus megfontolásból jónak tartották a kitelepítést Bukovinából, az még nem jelenti azt, hogy az valóban jó is volt, főleg a szenvedő alanyoknak. Mert bizonyítottan többjük rövidesen nemcsak szegényebb lett, hanem szellemileg, erkölcsileg és gazdaságilag is teljesen lezüllött. Itt feldolgozandó lenne, többek között, hogy milyen állapotban érkeztek az aldunai sikertelen telepítésről vissza Dévára vagy Bukovinába az emberek, hogyan pusztultak el Vicéből, hisz ott sok föld volt, és miként fulladtak szőlőlébe Gyorokon. Továbbá idézem Földi Istvánt: „Csak azt nem lehet megérteni, hogy azok, akiknek gondolkozni kellett volna, akik felelősséget kellett volna érezzenek, mivel áltatták a maguk lelkiismeretét, felelősségérzetét? … Barátunk kevés volt, ellenfelünk sok. ”
Több érdekes adat létezik erről László János kéziratában. Nézzük csak! Szathmáry György levele 1890-ből Déva örmény polgármesteréhez, Issekutz Antalhoz :
  - „Írd meg, hogy a kincstár ottani képviselője, a vajdahunyadi ispán (Schaffer Ödön), nem hogy előre vinné az ügyet, hanem tervszerűen hátráltatja… az a nyomorúságos csángó ügy mit sem lendült ám, ha te nekem privát lamentálsz, és megmondtam, megírtam neked, mi annak az orvossága: egy felterjesztés gr. Szapáryhoz, hogy mint kormányelnök vigye akár minisztertanács elé a dolgot és hasson a szolid megoldásra, mert tovább tűrhetetlen, és minden jóravaló ember megbotránkozik rajta, hogy 1887 év óta folyton nyomorog az ügy.”
  Másik: "A feloszlás eshetősége mellett bizonyít Fehér Miklós, miniszteri tanácsosnak 1890-ben a dévai városházán és ügyben tartott előadása, amelyben a már megtelepült néhány telepest erőssen lehordta, dologtalanoknak, hanyagoknak nevezte, akik csak a fuvarozásnak élnek, halnak s keresetüket elisszák, földjeikkel nem törődnek, azokat csak ímmel-ámmal dolgozzák meg, vagy parlagon hagyják s így inkább a fuvaros mesterségre valók, nem telepítésre alkalmas egyének.”
  Másik: “Lovass Sándor miniszter a bukovinai magyarokról: “Isznak, kötekednek és verekednek, miáltal a magyar társadalomra csak szégyent hoznak. Szerintem nem kívánatos elemek már azért sem, mert földjeiket, lakóhelyüket minden ok nélkül elhagyják, helyhezkötöttséget nem tűrő, kóbor, nomád természetű hajlamokkal Istentől megvert nép, aki 150 év óta keresi hazáját, de azt a leggondosabb jóindulat mellett sem tudta megtalálni idáig. Szükségünk van-e nekünk ilyen telepesekre? Nincs, uraim!”
 Másik: “Dr. Leitner Mihály, dévai ügyvédnek, aki egy alkalommal Lovasst késedelmes telepítésért felelősségre vonta, ezeket felelte: „A késedelmeskedésnek nem én vagyok az oka, hanem Őfelsége, aki az erdélyi telepítésekről éppen úgy nem akar hallani, mint a külön magyar hadsereg felállításáról.” Az intézők beállításával a csángó kilincselések korszaka köszöntött be. Bukovinától Déváig, Dévától Marossolymosig, innen pedig Budapestig folytatódott.”
 Újabb: “Mások pedig, akik kitartottak a magyarországi település mellett, 1909. januárjában még egy utolsó kísérletet tettek Nagy Lajos birtokkezelőnél, kérve őt, hasson oda a kormánynál. Hogy mielőbb jöhessenek haza és szabaduljanak meg végre az örökös moldovázástól. „Már megint zaklatnak? – förmedt rájuk mérgesen – akkor lesz itt település, amikor én akarom! Maguk úgy is megszokták a túrós puliszkát, menjenek csak és dolgozzanak még vagy húsz évig a bojároknak, s csak azután jöjjenek ide. Hamarább meg ne próbálják, mert kihajigálom az irodából.”

buk 3

                                                               Kovácsműhely Andrásfalván, lebontották.


   Közelebb lépve történelmünkben, most nézzük az utolsó telepítést. Megdöbbentő Bognóczky Géza tiszteletes levele, amelyet 1941. május 22-én címezett meg Andrásfalváról (eredeti helyesírással): „A legutobbi összeirás szerint gyülekezetünk lélekszáma 180 ra apadt. Ez azt jelenti, hogy szinte 2/3-ad része távozott el. Hogy ennyi még megmaradt ez ideig annak csak az az oka, hogy 20-ra igérte a követség a vonatokat. Most azonban, hogy nem érkeztek meg, dühös elkeseredés lett urrá a népen s tovább nem vár egy percig sem. Nem vár azért, mert elvesztette minden bizalmát vezetöi, az urak iránt s nembizik abban, hogy juliusra itt lesznek a beigért vonatok. Pillanatnyilag tehát az a helyzet, hogy mindenki a maga gondoskodik magáról holmijáról és jövöjéröl. Nincs kitöl várni segitséget. A községben is csak 1300 lélek van ami szintén a 2/3-ad rész az eltávozás miatt. Most aztán ez is rohamosan apad s mire beérkeznek a „magyar vonatok” nem lesz itt már senki. Magam pedig nézem gyülekezetem pusztulását. A kimentek szét vannak szorva az ország minden részébe. Ki fogja ezeket összegyüjteni? Néhány irt s tudom a cimüket, de nagyobb része eltünt. Itt van a második mádéfalvi veszedelem! Ez a magyar sors. A 177 év számüzetés után most saját hazájukban fognak tovább vándorolni. Nagyon elkeseritö. Megdöbbenve állok a tények elött s arra gondolok nem jobb volna-e itt maradni? Annyi kérvényre soha egy sor választ nem kaptunk a m. kormánytól. Életem legföbb célja volt vissza térni a magyar földre, de ezek után feltételezem azt is, ha átmegyünk megkérdezik azt, hogy miért jöttetek? Azért tisztelettel kérem Intézöbizottságunkat méltoztassék lehetöleg sürgösen tudomásunkra hozni, hogy itt maradásunk esetén el tudnak-e helyezni úgy mint itt voltunk, vagyis olyan egyházban, ahol magam lelkész, feleségem, vagy mind a ketten taníthatunk is felekezeti iskolánkban? ”
  Ismét a népszaporulatról Bukovinában. Ha csak az említett és közmondásos szaporaságot vennénk figyelembe, akkor általában minden húsz évben szükségeltetett volna egy telepítés: 1796, 1816, 1836….De telepedtek ők, hisz már 1820. körül több család visszament a túlzott „vendégszeretet” elől Józseffalváról Moldvába, és nincs kizárva, hogy ők vitték magukkal a józseffalvi anyakönyvek első három kötetét, melyek örökre eltűntek. Erről is „áll néma csend,” akár a tomnatik-i telepről, vagy arról, hogy a 19. században miért élt vagy 25-30 andrásfalvi család Ó-Fratócon. Ezek szerint Fratócon nem volt népszaporulat. Ha valaki történelmünket olvassa, akkor arra következtet, hogy csak a magyarok voltak szaporák és nem az őket környező ruszinok, lengyelek, zsidók vagy románok.
  Azért nem kell letargiába esni, hiszen jelentek meg utólag olyan kiadások, amelyek már kezdettől fogva még köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Amikor egy írás a kor politikájához igazodik, és nem a történelmi valóságot szándékszik felfedni, feltevődik a kérdées, hogy: miért is írták? Maga a kifejezés, hogy hazatértek, már félrevezető. A bukovinai magyarok sosem akartak Bácskába „hazamenni,” erdetüket még ma is Székelyföldre teszik. Olyan helytelen állítás is található a megjelent kiadásokban, hogy az összes bukovina magyar csíki eredetű. A Terra Siculorum nemcsak Csíkból áll. Ha a kivülálló szerzőket annyira fűtötte a szeretet, a bukovinai magyarok viselt dolgai iránt, és nem a hírnévszerzés, miért nem tanulmányozták behatóbban a Bognóczky Géza tiszteletes halálát? Hisz köztudott, hogy két alak segítette elő el a „szívinfarktusát”!
  Hol van leírva a bukovinai magyarok szívszorongató három napja Szegeden, a bácskai telepítéskor? Amikor a vonatablakokban kitűzött zászlókat, a hazatelepítés örömére, megvásároltatták a bukovinai magyarokkal. Amikor marhavagonokban várták, hogy „üresedjenek” a házak Bácskában és a doborvoljácok „önkéntesen,” kissé röpködő ólmok által is segítve, elhagyják házaikat? Milyen volt a lelkiállapotuk, amikor olyan házat osztottak ki nekik, ahol a volt tulajdonos vére még nem volt megszáradva a falon? A bácskai menekülésről még csak szájhagyomány létezik, pedig ez is történelmünkhöz tartozik. Elszakadtak családtagok egymástól, réten, erdőkben temették el halottaikat, mert az akkori bírók nem engedték temetőiket használni, aludtak esőben, árkokban, főztek a szekerek mellett, volt, hogy az őshonosok alig engedték falvaikon áthaladni, de egy veder vizet nem adtak nekik, egy öl korhalékfát nem engedték szedni (ezt egy pap (!?) tiltotta meg nekik az egyház tulajdonát képező erdőből? Írt valaki a termékek beszolgáltatásáról egy pontosabb kimutatást, és azt, hogy ez mennyire érintette a bukovinai magyarokat, hogy ők ezt mennyire büszkén, magasra emelt fejjel viselték, ellentétben a többiekkel? Miként dugdosták termékeiket, állataikat a beszolgáltatás elől? Miért kellett sertéseiket a pincékben feláldozni? Arról, hogy milyen felebaráti szeretetben volt a saját házában hátraköltöztetett sváb és a nagyházba telepített magyar, mikor egyik se volt vétkes korának politikájáért? Feltette magában valaki a kérdést, hogy a magyarság miért, mindig a legnagyobb történelmi katasztrófáit ünnepeli: Mohácsot, Világost, Aradot, Trianont? És vajon egyedül csak a nép, a szenvedő alany a hibás-e ebben?
  A szucsávai levéltárban a mai napig titkos anyagként van elkönyvelve és hozzáférhetetlen azoknak a bukovinai magyaroknak a mappája, akik, bár elmenetelükkor optáltak, 1946. után szülőföldjükre tértek visszakövetelni elhagyott házaikat, földjeiket. Miért tértek ezek vissza, milyen túlzott szeretet elől? Vagy megszűnt a: „BUKOVINAI MAGYAROK, MIND EGY SZÁLIG HAZAHOZNI ŐKET!” Olyant is tudok, bizonyítottan, aki 1947-ben visszatért Bukovinába meghalni (Gy.I. esete). Feljegyezte valaki ezen esteket? Nem. Mi emelt fővel elindultunk Csíkból, és via Bukovina hazatelepedtünk az áhított anyaország kebelébe (tulajdonképpen határról határra először), közben csak jóban és szépben volt részünk. Ennek előbb-utóbb az lesz az eredménye, hogy nem annak hisszük majd magunkat, akik igazából vagyunk, hanem annak, akinek szeretnénk lenni, esetenként talán hogy más, kívülálló kinek ismerjen el és meg minket, leginkább, mint áldozatokat. Hát áldoztunk is bőségesen, az tagadhatatlan, de nem a mi hibánkból.
  Az is észrevehető, hogy már vagy 30 éve nagyon sok bukovinai székely lett, bár előtte nem igen igyekeztek ezek székelységüket bizonygatni. Elég, ha a magyarországi helyzetükre gondolunk a második világháború után, amikor nem megőrizni, hanem levetkőzni szándékoztak nyelvüket, szokásaikat és viseletüket. Ebben nem csak ők a hibásak, hanem azok is, akik őket folytonosan lenézték, csángózták és cigányozták. S még napjainkban is előfordul a „lecsángózás” (Budapest, a 70 éves hazaérési évforduló), de ezt sajnálatos nyelvbotlásnak minősítik hivatalosan.
Voltak a bukovinai magyarok közt csángók (minden tiszteletem nekik), az vitathatatlan, de az ottani magyarság a többségben levő székelységen alakult ki. Másfelől téves azt hinni, hogyha valaki mostani magyarnak az őse Bukovinában született valamikor, akkor az székely eredetű. A 17-18. században úgy Székelyföldön, mint Csángóföldön és Bukovinában éltek a magyarok mellett vagy velük együtt németek, örmények, zsidók, cigányok, románok, szászok, ruszinok, csehek, lengyelek, stb., így bizonyítottan sokan lehettek olyanok őseink közt, akiknek bajosan csörgedezhetett ereiben Árpád apánk vére. Mint említettem, a bukovinai magyarság egy kialakult népcsoport, székely identitással, ahol nem mindenki székely eredetű, csak székelyessé lett valamikor, és erre elég, ha Rónai Béla kutatásait tanulmányozzuk az interetnikus kapcsolatokról. Fazakas Tiborc, aki a bukovinai magyarok neveinek eredetét tanulmányozta, röviden jellemzi a dolgokat: „Egyrészt a fenti felsorolásból azonnal világossá válik, hogy a 18. század végén Bukovinában letelepedtek nem csupán a madéfalvi vérengzés által közvetlenebbül érintett székelység köréből kerültek ki.” De írók is írtak arról, hogy voltak ott magyarok előttünk is. Sajnos, nincsenek számba véve. Akárcsak Enzenberg népszámlálása 1778-1779. között.

buk 4

                                                                     Csobot-kápolna Hadikfalván, egykori állapota.


  Az első bukovinai magyar, vagyis istensegítsi anyakönyveket tanulmányozva (1782-1799. közötti évekből), a kijegyzett 218 névből 24 román eredetű, 10 német, 8 rutén, 5 lengyel, 3 cigány, 3 zsidó és 11-t nem sikerült betájolnom. Ezek szerint 154 név magyar eredetű és 64 nem, vagyis a telepesek több mint harmadának még köze sem volt a magyarokhoz, a sokat emlegetett bukovinai „honfoglaláskor.” Kinek használ akkor az a megrögzöttség, hogy egyesek, tág lelkiismerettel, mindenki eredetét a Székelyföldre teszik? Mikor már maguk a mostani székelyek is megmosolyogják ezt az állítást, hogy finom kifejezést használjak. És azt is, hogy Madéfalva után, abban a kemény télben, a székelyek ezrével menekültek a gyímesi szoroson át. Hja, az eredet, hogy ki minek érzi magát…Akkor jelenleg lehet bukovinai magyar, aki tud magyarul, és aki nem, akinek a neve magyar, és akinek nem, aki megcserélte a nevét vándorlása során, és aki nem, aki még beszéli ősei tájszólását, és aki hallani sem akar róla, esetleg már magánórákon tanulja …Kezdhetjük a Te Deum-ot.
Egy másik fontos dolog, László János nagyapám kéziratából: „Még ezelőtt 40-50 évvel – vonatkozik itt az 1880-1890-es évekre - is elég sűrűn lehetett a régi öregemberek szájából hallani, ha két azonos nevű családot akartak egymástól megkülönböztetni: „katonacsalád”, avagy „nem katonacsalád”.
  A katonacsalád elnevezés alatt azok a bukovinai magyarok utódai voltak értendők, kiknek elődei nem a madéfalvi vérengzéssel kapcsolatosan kerültek be a bukovinai magyar telepes községekbe. Ezeknek a tragédiája a madéfalvi szomorú események előtt már húsz évvel vette kezdetét és még a vész után is több éven keresztül folytatódott. Ezek az emberek az Osztrák-Magyar monarchia területén állomásozó különböző ezredektől, néhányan pedig éppen a hadjáratból szöktek meg.

buk 5

                                                 Gyermeksíremlék, az egykori józseffalvi kolostor (manasztérium) temetőjéből.


  Elképzelhető ezeknek a szökevény katonáknak az elszántsága, hogy az akkori hiányos közlekedési eszközök hiányában milyen hihetetlen utakat vettek a nyakukba, hogy a vasfegyelmű katonai szigor elhagyásával a néha 1000 kilométeres utakat hónapokig, talán évekig tartó állandó rettegés között tegyék meg gyalogosan, amíg Moldváig jutottak, ahol szétszórtan a különböző falvakban családot alapítottak.
  E szökevényekről a régi öregek sokat mesélgettek. Elmesélték, hogy a legtöbben az embertelen bánásmód, különösen a megvesszőztetés elől szöktek meg igen sokan. Sokszor elbeszélték az Istensegítsbe letelepedett, a Szepesmegye, Szepesváron született Molnár István kalandos szökését, a Szalizekbe állomásozott Haller féle gyalogos ezredből. A szökés 1768-ban történt…”
  Talán nem érdektelen azt is megnéznünk, hogy kik is írtak a bukovinai falvakról és az ott élő lakosokról 1888-ig. Azért az említett dátumig, mert ekkor jelent meg az első olyan munka, amelynek szerzője történész volt (Szádeczky K. Lajos). A többiek: Hacquets B. (botanikus), Muttnyánszki Mór (szerzetes), Kiss Károly (hadnagy), Jernei János (őstörténész, nyelvtörténész, utazó, jogász), Gegő Elek (egyházi szónok, etnográfus, történész, ferences szerzetes), Bíró Mózes (tiszteletes), Druzsbáczky (plébános), László Mihály (tanár), stb.
  Azonban Szádeczkynek is lehetett volna fontosabb dolga, mint úgy írni le az aldunai helyzetet, hogy telepítésre alkalmas földek.
Vagyis a fent említettek nagyjából úgy estek bele a bukovinai magyarok történelmébe (nem a mindennapi életébe), mint Pilátus „Credo”-ba. Mert ahogy néhai Zsók Béla dévai író is említette a forrásokat (katonai jelentések, útleírások, levelek), ezek nem szakavatott levéltári vagy dokumentumkutatásokra alapultak, hanem inkább személyes élményekre és észrevételekre. Még ez sem lett volna annyira rossz, ha a forrásokat utólag felhasználók úgy hivatkoztak volna az adatokra, mint szájhagyományra és nem történelemre. Bár a kettő néha egybefonódik, az átadási módjuk, pontosságuk változatos, változékony az orális tradíciók keretében. Azért olyan-amilyen jelenleg a bukovinai magyarok történelme, mert egyes néprajzkutatók, valamilyen metamorfózisi hatásnak engedve, minden áron történészek is akartak lenni. Hogy egyszerre két lovat egy embernek nem lehet nyergelni, az tény. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy napjainkban úgy emlegetik a hagyományt, mint történelmet és Heidrich-et s Kalányost mint székelyt.
  Nincs szándékomban senkire adataimat vagy véleményemet ráerőszakolni. Lesz, aki elfogadja az újabb adatokat, és olyan is akad majd, aki nem. Az is meglehet, hogy a fanatikus nacionalisták majd nemzetárulónak vagy történelemhamisítónak bélyegeznek. De történelmünk nem volt mindig szép és boldog, az írott adatok bemutatása szépítés nélkül, talán sokakat meghökkent. Egy történésznek nem is az a feladata, hogy az olvasó lelki világára hasson, azt boncolgassa és a tényeket romantikus megvilágításban mutassa be. Ez a papok, lelkészek, néprajzosok és pszichológusok feladata. A történész az adatok pontosságára köteles összpontosítani, azokat a maga eredetiségében kell feltárja, és úgy szolgálja az olvasóközönség elé. Talán néha kísérőszöveggel is ellátja azt, a feltárt dokumentumok pontosabb megértésére, de anélkül, hogy azok tartalmát vagy értelmét befolyásolná.

Források:
1. A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten könyvemben megjelent adatokat.
2. Pezenhoffer Antal (Zalaszentgrót, 1893. május 21. – Esztergom, 1973. augusztus 24.) római katolikus pap, érseki tanácsos, könyvtáros. Teológiai tanulmányainak elvégzése után káplán, 1919-től Budapesten hitoktató, hittanár volt. 1949-től haláláig főegyházmegyei főkönyvtáros Esztergomban. Forrás: http://hu.esztergom.wikia.com/wiki/Pezenhoffer_Antal
3. Galambos Tibor-Székelykeve (Skorenovac). A falu története, LOPress, 2001.
4. Szabadka Gyula-Skorenovac története, 1936, Kovin
5. Földi István: Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 37. old. - vonatkozik a bácskai telepítésre
6. László G. P- Az andrásfalvi reformátusok levelei 1891-1945 között, Déva, 2016, ASTRA kiadó, 7. oldal
7. Rónai Béla: Az interetnikus kapcsolatok tükröződése a bukovinai székelyek személyneveiben, Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs, 40. szám, 159-164. old.
8. Fazekas Tiborc: Családnevek a bukovinai székelyek körében-wikipédia:mnytud.arts.unideb.hu/nevarchivum/konyvtar/szemelynev/.../fazekas.do..

LGP. Sztrigyszentgyörgyi interjúk, 2006-2008-ban

Publicat: Joi, 15 Februarie 2024 08:34 | Accesări: 337

                                                      Sztrigyszentgyörgyi interjúk, 2006-2008-ban

                                    Beszélgetés id. Burján Istvánnal (84 éves), 2007. március 12-én.

   Adatgyűjtés szempontjából szerencsés helyzetnek mondhatom azt, hogy Sztrigyszentgyörgy nem esik messze Dévától. Oda-vissza csak jó 50 km. az út. Kiutazásaim során többeket megismertem a bukovinai székelyek leszármazottaiból, akik javallották, hogy elbeszélgessek Burján István bácsival, aki a falu legöregebb magyarja. Szándékom volt erre, miután annyira felkeltették az érdeklődésemet, de halasztódott a dolog, valami mindig közbejött. Aztán egy érdekes véletlen folytán mégis megismertem az öreg magyart. A szentgyörgyi „hírszerzőm”, Antal János értesített, hogy sírásás lesz a temetőben egy idős, bukovinai szülőktől származó elhunyt asszonynak, Bíró Sárinak. Gondoltam elmegyek Szentgyörgyre, mert sírásáskor érdekes dolgokat lehet hallani és látni.
  Szóval kiutaztam Szentgyörgyre, a temetőbe. Megérkezésemkor már javában folyt a munka, több mint méteres mélységbe jutottak le. Akik éppen szüneteltek, azok adogatták a „szíverősítőt”, persze folyt a szó is. A Sztrigyszentgyörgyön született második nemzedék tagjai, Géber Anti, Faragó Feri, Bogos Feri, ifj. Burján Pista, Nagy Ferenc, Bakai Ottó és barátom, Antal János között elvegyülve, hallgattam szavukat, tájszólásukat, közben nézegettem az öreg kereszteket. Ezek inkább öntöttvasból készült, mivel a szentgyörgyiek nagy része a pusztakaláni kohó-, és vasgyárban dolgozott hajdanán. Észre sem vettem, amikor egy szépen felöltözött, korának terheit viselő idős férfi megjelent a temetőben. Antal János barátom figyelmeztet: „Nézd meg! Ez a Burján Pista.” Megkértem Jánost, hogy mutasson be neki. Meg is ismerkedtünk a barátságos, közlékeny magyarral. Mivel ő is, én is indulóban voltunk, felajánlottam, hogy hazaszállítom a kocsimmal, egyben megtudom azt is, hogy hol lakik.
  Néhány napra rá, megyek Pista bácsihoz, most már felkészülve, fényképezőgéppel, hangfelvevővel. Mint utólag megtudtam, a kisebbik fia házában lakik Pista bácsi, menye lészpedi csángó, mindkettőjüket, de főleg a menyét nagyon szereti. Szokva vagyok, hogy az ilyenszerű beszélgetések általában nehezen kerülnek a tőlem elvárt mederbe, de Pista bácsival nem volt ilyen gond. Tisztán, folyékonyan beszélt, szeretettel emlékszik meg a bukovinai dolgokról. Ezeket a szüleitől, nagyszüleitől és a falubeliektől hallotta. Élénken dolgozó emlékezetében mély gyökeret vertek az egykori emlékek. Csak néha volt egy kis gond, mert amikor a családja vagy fajtája keservesebb pillanatait említette, szemei mindig könnybe borultak. Fáj neki még most is, 84 év után az a sok szenvedés. Az is fáj, hogy az utána jövő korosztályokat már nem érdekli a bukovinai magyarságra vonatkozó történelem. Nem tudnak, nem kérdeznek, és nem olvasnak erről. Amit mégis tudnak, az helytelen vagy félremagyarázott. Pista bácsi egy élő ereklye, aki 75 év történelmét minden nehézség nélkül elmeséli. Adatai helyesek, több közülük egyezik a más forrásokban leírtakkal, ezek hitelt adnak szavainak.
  Sok olyan dolgot elmondott, amit én sem és valószínűleg más sem tudott. Számtalan írásban megemlítődött a dévai és csernakeresztúri telepedés, azoknak lefolyása, azonban a sztrigyszentgyörgyi és vajdahunyadi letelepedéseket kevesebben ismerik részleteikben. A fent említett két telepre vonatkozó írások annyiból állnak, hogy mikor jöttek ki Bukovinából, hányan, esetleg a névsorok a kitelepedett vagy telepeken megmaradt családokkal. Kevés az, ami a telepes szempontjából meséli el a dolgokat.
  Értékesek a Pista bácsi megemlékezései, mert elveszettnek hitt vagy ismeretlen adatokat elevenítenek meg, illetve részleteznek. Bízván abban, hogy beszélgetésünk folytatódni fog, előrebocsátom az első felvétel szövegének egy részét.

K: Hogyan emlékszik vissza, a telepedésre?
V: Családtagok szerint osztották a fődeket, akinek vót 2-3 fiúgyermek az többet kapott. A három gyermekesek kaptak 16 holdat, a kettősök 12 holdat, s akinek csak leánygyermeke vót, az kapott 8 holdat. Akinek több gyermeke vót, azok kaptak házhelyeket, amennyi fiú vót annyi házhelyet kaptak. Épp a múltkor kérdezte valaki, hogy emlékszem-e az öregekre? Hát hogyne emlékezzek. Vót: Dani István, Géber Gáspár, Benkő Samu, Miska (Keresztes) Ferenc, Barabás Imre, Fazakas Marci, Tamás (Bíró) Boldizsár, Benkő Lázár, Benkő Anti, Benkő Jeremus, aztán Nagy István, Burján Mihály, Sepnicki János, Tamás Ferenc, Balogh János, Gáspár Lázár.
K: De igaz, hogy ők nem erőst voltak megelégedve, mikor ide kihozták őket? Úgy hiszem a földek miatt.
V: A fődek azok rosszak vótak. Például itt lent, a faluvégin, ottan mind mocsaras vót, nádas. Mostan es, amikor egy kicsi eső van, már nádas. Tudom, mikor gyermekek vótunk jártunk a tehenekvel. S olyan puha főd vót! Ahogy a nád, az ment a főd alatt, mi gyermekek meggyújtottuk és akkor azon vettük észre, hogy a másik végin füstöl. S akkor aztán megijedtünk s hazajöttünk és mondtuk: né, ég a „bonyha”. Úgy mondtuk neki : „bonyha”.
K: Én ahogy az öregektől hallotam, hogyha nem lett volna az első világháború, mind elmentek volna a rossz földek miatt.
V: Meglehet, hogy elmentek vóna. Szerencse vót, hogy akkor nem kellett lefizessék, a háborúnak vége vót és nem kellett fizessenek.
K: Igen, de csak elmentek innen sokan Amerikába.
V: Hát elmentek Brazíliába 25 család.
K: Mikor ment el az a 25 család?
V: ’22-be.
K: Egyszerre mentek el mind?
V: Mind, egyszerre mind.
K: S azok mind ott maradtak?
V: Ott. Rá két évre haza jött Kiss Lajos a feleségivel és három gyermekvel és ’33-ban haza jött a bátyja és a felesége öt gyermekvel, öt fiúgyermekvel. Egy ott maradott, ott nősült meg.
K: S aztán velük még volt kapcsolat?
V: Vót, hogyne, a bátyjuk itt vót ezelőtt vagy 20 évvel (1987), hat hónapig vót itten.
K: S még tudott magyarul?
V: Hogyne, hiszen magyar felesége volt.
K: Hát én úgy hallottam, hogy azok úgy eltűntek ott Dél-Amerikában, hogy nem tudtak róluk semmit.
V: Tűntek el. Ezek akik hazajöttek portugálul beszélgettek. Olyan feketék vótak! Úgy hadartak, de úgy! De tudtak magyarul, aztán idővel elfelejtették a portugál nyelvet.
K: Ide még jöttek az Al-Dunáról visszatelepedettek?
V: Nem, ide nem jöttek.
K: Fiatal korában még voltak-e szokások? Mint a karácsonyi énekelés.
V: Hogyne, hát csináltak betlehemet.
K: Tudja, hogy én nem láttam fiatalt itt a faluban egyet sem?
V: Nem, met el vannak menve, aztán mind a várost lesik. Hát nincsenek es. Nincsenek es legények. Akik legények, azok öreg legények, azok mán nem es nősülnek meg.
K: Ezek még tudnak magyarul, ha úgy bementek a városba?
V: Tudnak, hogyne.
K: S az az szokás, mint Déván a katonajáték vagy zsidózás, az volt-e itt?
V: Nem. Betlehemet jártunk Karácsonykor. Aztán vótak szüreti bálok, csináltuk, aztán annak idején csináltak színházat. Eléadták a „Gyímesi vadvirág”-ot, a „Vén bakancsos”-t. Ők magiktól megtanultak. Vót egy kántor féle, az tanította őköt (mint Bukovinában - sz.m.). Aztán olyan nagy bálokat csináltak. Aztán vótak „emberbál”-ok, Karácsonykor mentek egymáshoz énekelni.
K: Itt a faluban meddig volt szokás a betlehemezés?
V: Betlehemes? Hát én lehettem olyan 7 éves, 6 éves, ilyen. Születtem ’22-be. Hát úgy ’30, ’31-32-ig.
K: Akkor az Antal János generációja már nem ismerte a szokást?
V: Nem, nem.
K: Így maga még emlékszik-e valamire abból? Verselésre, énekekre?
V: Hát hogyne, hát aztán mentünk, néztük. Vótak csobányok, felőtözve rendesen s akkor aztán mi bámultuk, mi gyermekek. Aztán mikor vége vót a játéknak – minden házhoz mentek – aztán vót egy „báderkás”. Tudja mi a „báderkás?”
A hátán vót egy olyan hordószerű csinálva fából, abba aztán minden háznál adtak egy - egy liter pálinkát.
K: Hordócska?
V: Igen, „báderkás.”
K: Hát Déván úgy mondták ennek, hogy „bálerkás”.
V: Lehet, na. Aztán mikor vége vót csináltak bált.
K: Emlékszik valami szövegre, énekre a betlehemesből?
V: Nem tudok semmit se, me’ gyermek vótam akkor. Azt tudom, hogy ki vót Szent József, Szűzmária, ezeket mind tudom.
K: Kik voltak?
V: Hát ugye Bogos Pál vót Szent József, ő olyan leányos vót, a „báderkás” az olyan „tentelló” ember vót, az arra vót jó csak. De minden esetre, akkor egybetartottak, egybetartottak. Mondtam, hogy akkor színdarabot es játszottak.
K: Húsvétkor milyen versikéket szoktak mondani?
V: „Kis kertbe jártam,
rózsafát találtam,
el akar hervadni,
szabad meglocsolni?”
S akkor aztán a másik meg azt mondja, hogy:
„Megkérem az apját,
de leginkább az anyját,
hogy engedje meg,
hogy locsoljam meg a leányát.”
K; Karácsonykor volt az Istvánolás?
V: Hogyne, vótak Istványolni, aztán Jánosolni.
K: S mikor mentek Istvánolni, milyen éneket énekeltek? Emlékszik-e arra?
V: Szent Istvánt:
„Imi egykor Szent István,
Istenben megáldva,
Bátorság az Urunknak,
Hogy ő prédikálna,
És penitenciával fölindítva…”
Nem tudom jól ezt, elfelejtettem én má’.
K: És Jánosnal szoktak énekelni?
V: Szoktak persze. Aztán Szent Jánoskor a legények csináltak bált. Mikor a bál vége vót, jött Aprószentek, s akkor aztán mentek Aprószentekelni a leányokhoz. Akkor aztán nagy bál vót. Visszaemlékszek mindenre.
K: Hát ott volt a kultúrotthon, nem?
V: Nem volt az akkor.
K: És hol báloztak?
V: Volt egy kórcsma, nagy kórcsma, ott báloztak. Ez a kultúrotthon, ez most lett csinálva a Ceauşescu idejében. A népnek a hátáról. Kellett menni közmunkára s pénzt adni. S azután amikor rendszerváltás vót nekikezdtek és csináltak a kultúrházhoz egy konyhát: ottan főznek majd ha lagzi lesz…
K: Amiután kijöttek ide, maguknak elég későn épült fel a templom. Keresztúron (Csernakeresztúr – sz. m.) megvolt már 1911-ben, maguknak csak 1935-ben készült el.
V: Hát későn, met nem vót amivel. Kevesen vótunk úgye, 25 család elment, az mán hiányzott a faluból. De így es elég nehezen épült, met kiosztották aszerint, hogy kinek milyen jövedelme vót. Vót aki tudott adni, el tudom mondani, ki adott 3000 lejt. Édesapám adott 2000 lejt. Rejavették az embereket, hogy fizessenek.
K: Sok pénz volt az akkor!
V: Hát hogyne lett vóna. De nem egyszerre fizettek, két év alatt kellett lefizetni. Aztán még segítette a püspökség is.
K: Meg tudja mondani, hogy kik és mennyit adtak a templomra? Két ezer lejt, három ezer lejt?
V: A legnagyobb összeg 3000 lej vót. S aztán kettő és akkor vót ezer.
K: Akkor mennyi volt egy hónapban a fizetés? Úgy körül – belül.
V: Fizetés? Hát nem tudom, de minden esetre jó ára vót, akkor annak értéke vót, a pénznek.
K: S azt mi szerint számították ki, hogy ki mennyit ad? A jövedelem után?
V: Jövedelem után, igen.
K: Ki építette a templomot? Honnan voltak a mesterek, akik építették?
V: Nem tudom megmondani, hogy honnan vótak. Minden esetre, hogy bémenyen a templomba, egy fél méterrel a torony nincs a közepin. Ezt nem es tudják a faluban. Miután fel vót építve, akkor vették észre, hogy egy fél méterrel a torony nincs a közepin. Azt mondta a pap, hogy ezen mán nem lehet segíteni. Ha má’ így van felépülve...
K: S a harangokról mit tud?
A harangokat édesapám hozta egy szomszéd emberrel Gyulafehérvárról, met az kicsengető harang vót a püspökségen.
K: Hogy hívták azt a szomszédot?
V: Keresztes Gergely, édesapám meg Burján Mihály. Aztán a nagyharangot azt én csináltam. Az pontosan 49 éve van csinálva, az a fiammal egyszerre született (1958). Azt ingyen csináltuk, ingyen öntötték a mesterek. Csináltunk egy szombat este egy bankettet, a három mester, a mérnök aki engedte önteni. Mert a főmérnöknek es csináltam egy harangot én. Az apósa alvinci vót, oda es csináltam egy harangot. Így megengedte nekünk es, hogy csináljunk. De nem es tudják ezek, hogy én csináltam a harangot.
K: Van valami ráírva?
V: Nincsen, a feleségem azt mondta, mét nem írtam reja a nevemet, hogy Burján Pista. Hát én akkor nem törődtem avval.
K: Szép harangocskák, én voltam fent ott a toronyban. Hogy van itt - hogy úgy mondjam – egy kicsit elrománosodtak a fiatalok?
V: A város. A város tette tönkre őköt, a magyarságot.
K: Az új város az mikor épült? Hányban? Akkor volt, hogy betelepítettek sok jövevényt.
V: Hát akkor hozta Ceauşescu őköt ide, megtőtött oltyánokkal. Kellett neki munkás, met nagy gyár volt ez (a pusztakaláni vasöntőde - sz.m).
K: Akkor kezdtek a fiatalok a románsággal barátkozni?
V: Igen, esszebarátkozta, esszeházasodtak.
K: Ők már nem ismerik a szokást, úgy-e?
V: Nem. Tudja, melyiket tudják? Húsvét másodnapján mennek locsolni.
K: Tudnak valamit a történelemből, a bukovinai öt faluról?
V: Nem, hát hogy tudnának! Nem tudnak ezek, még a Jani (Antal János, 61 éves) korszaka sem tudnak. Nem törődnek, nem érdekli őköt.
K: Elég baj, hogy nem érdekli őket, hogy honnan vannak.
V: Hát én nagyon szerettem olvasni. Például most olvastam ki az „Árpádházi Szent Erzsébet” életét, már harmadszor olvastam ki az életrajzát. Hogy mennyit szenvedett az az asszony, milyen korán férjhez adták!
K: Azért Bukovinában is hamar mentek férjhez!
V: Hadikban még szokás vót, hogy elszöktek. Sokszor édesapám mondta: „Te Bori, szereted-e eztet? Hát vakuljak meg, ha nem szeretem” – válaszolta.
K: Sokan voltak Bukovinában, azért is kellett eljöjjenek, mert nem voltak földek. S akkoriban a föld tartotta el az embereket.
V: Szerencséjük vót, hogy hideg vót az éghajlat ottan. És termett a krumpli. S a krumplival hízlalták a disznyókot. Jöttek az örmények s azok vásárolták fel.
K: Mondott volt a múltkor arról a hadikfalvi papról, Kubassekről.
V: Igen. Régebb vótak földek a papoknak. Tartott lovakot, tartott szógát. Kiss Ferencnek hítták a szógáját. És megölte a papot. A pénzéért, persze. A szerencsétlen, hogy mit csinálhatott, mit nem csinálhatott, aztán évek múlva kapták meg a ruháját fent a haranglábnál. Felvitte a haranghoz, met nem mentek, hogy lássák a harangot. Kubassek ez lengyel pap volt.
K: Igen, akkor lengyel papok voltak: Andrásfalván Wisniewszky, Józseffalván Botkowszky majd Druzsbáczky. Elég későn kaptak Erdélyből papot, mert ők Lemberghez tartoztak, a püspökséghez. Amikor kijöttek e telepesek, miből építettek házat, vagyis hogyan telepedtek le?
V: Részletre vették a fődeket es, és a ház es úgy lett. Először egy konyha és egy szoba, másnak egy konyha és két szoba. Kinek mi.
K: Miből építették fel a házakat? Fából?
V: Nem, téglából.
K: Mennyit tartott, míg egy házat felépítettek?
V: Hát, úgy másfél évet eltartott.
K: Még vannak-e olyan régi házak? Habár ennyi év után átalakították őket.
V: Vannak, Janival szembe (Antal János).
K: A telepen (Déván) azt mondták,hogy ezek „kincstári házak”. Azokat a kincstár építette fel, de azok vályogtéglából készültek el.
V: Hát itt es épült azoknak vályogból, kik utólagosan jöttek ki. Met utólag jött vagy 4-5 család, reja vagy három évre (miután az első telepesek kijöttek – sz. m.)
K: Innen az első világháborúba vittek-e el? Soroztak be?
V: Vittek, hogyne, hát édesapám es vót.
K: S volt, aki odamaradott?
V: Arra mán nem emlékszem vissza. Most, a második világháborúban is meghaltak, ottan maradtak: Fazakas Lajos, Gáspár Zolti és Gáspár János, ezek testvérek vótak, Beke Imre, Dani Lajos.
K: Hát nem volt könnyű életük a kitelepedéskor.
V: Nehéz vót. A fődet fel kellett törni, máshol lecsapolni, a fákot kivágni. Itt lent, a faluvégin túl erdő volt, mocsaras erdő. És mégis itt maradtunk. Sorsát senki sem kerülheti el.

                                            Interjú Antal János (1946-2012) sztrigyszentgyörgyi lakossal.

  Antal János barátom olyan ember volt, hogy a tőle történt elválásban nem tudok, még évek után sem, belenyugodni. Úgy jöttünk össze, hogy a havonta megjelenő Hunyad Megyei Hírmondó újságot én vittem ki, éveken át a faluba, és mindig Jani barátomnak kellett átadjam. Szóból szó lett, és rájöttem, bár nem mondta, hogy ő a falu történésze. Mint hadikfalvi leszármazott, éveken, évtizedeken át gyűjtötte a falu adatait, jegyezgette a közösség evolúcióját vagy involúcióját.
  Kérdeztem, látva szenvedélyét, hogy volt-e valamikor Bukovinában? Nem volt, és láttam a mosolyt lehervadni arcáról. Mondtam neki, én készülök, egyedül felmenni, gyere velem. És mentünk, egy olyan felejthetelen útra, amilyen az életben csak egyszer fordul elő. Boldog volt, hogy ősei szülőföldjét meglátogathatta, és én is éreztem, hogy kissé sikerült az átadott adatait megszolgálnom.
Útjaink elváltak, egyelőre, 2012-ben. A kohógyárban eltöltött évek hatása megmutatkozott, tüdeje nem bírta a harcot az élettel. A koporsójában két dolgot vitt magával: egy tasakban bukovinai földet, az ottani temetőkből, és szeretett bicskáját.

                                                                                                  ***********

  Anyai nagyapja Tamás Boldizsár Sztrigyszentgyörgy első telepesei közé tartozott, akik Bukovinából jöttek el. Antal János, apjának munkahelye miatt, kénytelen volt négy évet Nagyváradon tölteni, onnan már csak anyjával és nővérével tért vissza Szentgyörgyre. Ettől az időponttól indul a beszélgetésünk, megőrizve tájszólását.
Antal János:
- Amikor visszakerültünk Szentgyörgyre, nem volt az Újváros, nem volt semmi, csak a falu, ez az utca a magyarokval, aztán a többifelé mind románok. ’54-’56-ban jöttünk vissza Nagyváradról. Szerencse, hogy még megvolt a régi ház, egy szoba és egy konyha. Én vótam hét éves, a nővérem 17. Megszenvedtem egy kicsit az életet, mer anyámnak nem volt semmi jövedelem, semmi. Úgy éltünk, hogy még a szomszédok hoztak át egy liter tejet, meg ha vágtak disznyót egy kis kóstolót. Aztán bejött a tél. Itt a szomszédban volt anyámnak egy testvére, ő segített, valami szilvafákat kivágtak a patak (Sztrigy-folyó-sz.m.) széjiről, hogy legyen fánk telire. Nagyon, nagyon nehéz volt.
Láttam én is, mint gyermek, hogy nincs kimenés (kiút), ha én nem tanulok meg románul, nekem nem sikerül semmi az életben. Bennem megmaradt az, hogy az első dolog nem a magyarság, hanem a románság: hogy fel tudd magad tartani. Legalábbis ebbe a körbe. Átmentem ezen a dolgon, de, hogy is mondjam, sírt a lelkem is, a szívem is mikor hallottam a magyar szót a rádióban, később a tv.-ben. Valahogy bennem volt, de nem került alkalom, ahol kimutassam. Na, de az első alkalom vót minnyá ’96-ban, mikor kijöttem nyugdíjba. Amikor megalakult a RMDSZ Kalánban, felkértek, hogy én nem próbálom-e meg, és visszautasítottam: én magyarul nem tudom jól kifejezni magam. És, akkor, hogy lépjek a magyarok éle, hogyha én magyarul nem tudom kifejezni magam. Én mindig könnyebben mondtam románul, mert úgy beszéltünk, többször odahaza is.
László G: - Így az adatokat, amiket hallott, tud a történelemből, falutörténelemből, honnan gyűjtötte össze? Az öregektől, vagy hallotta itt-ott?
Antal J: -Hát, csak az öregektől, a szülőktől, és akkor kezdett érdekelni. Szóval ’96-ban belényomtak a barátok és ismerősök, hogy: „Te! Hát mégis kéne valaki, és akkor javasoltak tanácsosnak a kaláni tanácshoz. Ha jött valaki Magyarországról is, engem keresett. Egy alkalommal egy képviselő és újságíró is volt. Meghívtak, háromszor voltam talán náluk (Magyarországon). Ők minden évben tartottak emlékestet a madéfalvi veszedelem megemlékezésére, első két évben december 20-án, majd áttették január 6-ra.
L. G. : -Szokott a faluban lenni valamilyen magyar rendezvény?
A.J. : - De, hogyne! Például gyermekkoromtól csináltunk kis előadásokat, például a János Vitéz-t. Mikor nagyobbak lettünk, akkor a tánc. Én szerettem nagyon táncolni. A kitid-i iskolában (település Szentgyörgytől néhány kilométerre) végeztem 5-7-et, ott járta a „kalusár”. A románok tanulták a figurákat, én bámultam és közben eltanultam. Végül a tanárné bévett engem, és kirakta a román gyermeket. Nyertünk is III. helyet, az iskolák közti versenyen a megyében. Hunyadon is jártunk a Kultúrházban. Ott is III. helyet nyertünk a „kalusár”-ral.
Aztán visszakerültem Szentgyörgyre. Ide jött egy székelyföldi tanítóné (nem jut eszembe a neve, most a férje után Nagy), és összehoztunk egy tánccsoportot. Én akkor 18-19 éves lehettem. Voltunk Keresztúron, Hunyadon, Lozsárdon vele. Tartottunk vagy 4-5 előadást.
L.G.: -Ezek a szokások, a nagyobb ünnepekkor megmaradtak? Mint a Húsvéti locsolás, a Nagyboldogasszony ünnepe, a Karácsonyi énekelés, a Szent-Istvánolás…?
A.J. : - Egész ’60-65-ig, amíg meglett az Újváros, akkor eltűnt minden lassan.
L. G: - De locsolni még csak járnak, nem?
A. J; - Járnak, főleg a fiatalok, de nem ismerik a szokás eredetét, sem ennek, sem a Karácsonynak: hogy miért van karácsonyfa, jászoly…Például most a nyáron , talán augusztusban, a fiatalok összegyűltek ebbe a kicsi büfébe (nem tudom, mi a fene ez itten, oda az idősebbek nem mennek bé). Kezdték beszélni, hogy a miénkek hogyan kerültek Szentgyörgyre. Nem tudom, hogy jutott eszükbe!
L. G. : - Az jó, ha eszükbe jut!
A. J: - Igen, de valótlanul ismerik a történelmet. Nekem ez a fülembe jutott. Azóta is próbálok beszélni egyik vagy másik gyermekkel, úgy 14-24 év köztiekkel: „Te! Gyűljünk össze egy nap, amikor akarjátok, a templomban, vagy a kocsmában, vagy nálam itt, és elmesélem nektek, honnan jöttek a miéink, hol jártak az életbe”. Mondom nekik : „Megyünk bé Európába! Belőletek, ha nem is az összesen, de egy páran elmentek. Mikor elmész, találkozol az idegenvel, és az megkérdezi: Honnan jöttél? Ki vagy?” De, ti tudjátok, hogy kik vagytok?
L. G.: -Ők legfeljebb megmondják, hogy szentgyörgyiek, de nem tudnak sem eredetükről, sem történelmükről!
A. J: - Erről van szó! Milyen szép lenne, ha el tudnák mondani: Az én nagyapám ki volt, honnan jött ide, miért… Nem érdekli őket! Becsületemre, minggyá fél éve próbálom őköt esszeszedni, s nem lehet.
L. G. : - Itt a fiatalság elmegy a templomba?
A. J. egy mélyet sóhajt: - Nem nagyon.
L. G. : -Körülbelül hányan mennek itt egy misére? Egyszer van vasárnap egy héten!
A. J. : - Szóval, most idősökről van szó: százan.
L. G. : - Százan elmennek?
A. J. : - El.
L. G. : - Az szép!
A. J. : - Szép!
L. G. : -Ezekkel a fiatalokkal nemcsak itt van baj, mert Déván sem mennek el. Sem a reformátusoknál, sem a katolikusoknál. Ez a korosztály, ezek a fiatalok, én nem tudom, hogy hol vannak, de nagyon el vannak tűnve
A. J. : - Nálunk vannak vasárnap vagy haton-heten.
L. G. : -A fiatalok akik most élnek a faluban és Kalánban végezték az iskolát, ezek tudnak magyarul? Vagy nem tudnak?
A. J. : - Tudnak magyarul. A legtöbb végzett négy osztályt magyarban.
L. G. : - Azt itt a faluban végezte?
A. J. : - Nem, az Újvarosban négy osztályt. De minden osztályban vót 2-3 gyermek. Amikor tanácsos voltam, eléfordult, hogy az első osztályban volt 2 magyar és három román gyermek. Románok adták a gyermeküket magyarba, hogy tanuljanak meg magyarul! Igaz, az egyik cigány volt, de a másik kettő, ismertem őket, tiszta román volt.
L. G. : -Ez, látom, manapság szokás még az óvodába is. Román gyermek jár német vagy magyar óvodába. Ez nem is lenne baj, csak félő, hogy a magyar gyermekek elfelejtik a magyart ilyen keveredésbe. Vagy, nem tanulnak meg helyesen, hanem idegen szavakat fűznek a magyarba.
A. J. : - Nálunk, míg a faluban volt a magyar iskola (1920-1948 között) ez a templom előtt épült (1935.), hát fele román volt.
L. G. : -A kultúrotthonnal mi a helyzet?
A.J. : - Azt 1957-ben építették. Ameddig volt működése, addig nem tudták elvenni. Aztán jött vagy két év, kevés volt a fiatal, nem volt tevékenység. Akkor elvette a C.A.P. (kollektív gazdaság) és csináltak belőle búzaraktárt. Akkor aztán tönkrement. Nem vigyázott rá senki :az ablakokat betörték, ellopták a cserepeket, betörtek, befolyt az eső…Abban a rendszerben azt mondták: „Na, vegyétek el (miután kiürült), javítsátok meg, tovább csinálhattok, amit akartok vele”. Nahát, annyi pénz sose volt, de közmunkával, a fiatalsággal lassacskán helyrehoztuk. De újra nem volt állandó tevékenység benne. Nagy ritkán, néha-néha volt valami, pedig ők ezt kérték: akár-mikor jönnek, tudjuk felmutatni a tevékenységünket, egy kultúr programot. Hát ez hiányzott. Az én generációmmal már megszűnt ez. A tanító néni is kiöregedett, nyugdíjas lett, így elmaradt a dolog.
L. G: -Így a karácsonyi szokás, az Istvánolás, a Jánosolás, ez még megtartódik a fiatalok között? Vagy, csak az idősek között?
A. J: - Csak az idősek között. Elmegyek én Pista bácsihoz, ő eljön hozzám, mert én János vagyok…
L. G: -Hát, az István éneket még tudják-e: „Íme, egykor Szent István, Istenben felálla…”
A. J: - Nagyjából, de nem énekeljük el, csak elkezdjük Tehát megtesszük a tisztességet, két sort elmondunk. De a templomban még elénekeljük. Aki tudja. Én sem tudom az egészet, csak egy strófát.
L. G: -A templomban szokott Karácsony estéjén valami kis előadás lenni?
A. J: - Mindig volt. Most nem tudom, hogy lesz-e, mert ezt a plébános urat csak most helyezték ide, s talán nem lesz ideje, de máskülönben mindig volt.
L. G: -Itt akkor szokásfenntartás nincsen, hogy tánc legyen vagy tánccsoport?
A. J: - Nincsen.
L. G: - Például, ha jönnének a dévaiak táncolni, hol táncolnának?
A. J: - Nincs ahol. Nincs. Fenn, az Újvarosban, a Kultúrházban. Én, amíg tanácsos voltam, a néhai Hauer Erich-kel tartottam a kapcsolatot. Amikor hozott táncosokat, vagy előadókat, mindig megkérdezte: „Antal úr, elfogadná-e őket? De kell adni valami vacsorát!” Nem pénzért jöttek. Többen közülük Magyarországról voltak. Nem kellett nekik fizetni, de egy vacsorát, egy ebédet, amit kívántak.
L. G: - És lehetett?
A. J: - Lehetett!
L. G: - Most körülbelül, hány magyar él a faluban?
A. J: - Nekem van egy statisztikám. Talán van tiszta magyar személy vagy 78-80. Család, aki tiszta magyar, akibe nincs román belékavarodva, talán 7-8. Összesen van vagy 30-32 magyar család.
L. G: - Fiatalság mennyi van?
A. J: - Magyar leány van hat (16-20 év között). Fiú talán nyolc (16-20 év között). Ám az a fájdalmas, hogy nem beszélnek soha magyarul. Ez akkor kezdődött, mikor meglett az Újváros. Akkor lett 2-3-nak román barátja vagy barátnéja, akkor azok félrehúzódtak. Engem ezért nagyon likra szedett (elővett) az a Bukovinai Társaság Bonyhádról: „Hát nem lehet ilyet, mondja meg azoknak a gyerekeknek!!” Nincs akinek, mondom.
L. G: -Magyarországról nagyon könnyűnek tűnik így. S maga egy fél év alatt nem tud összeszedni 15 gyermeket egy beszélgetésre.
A. J: - Én megmondtam nekik: „Ne haragudjatok meg, nem tudjátok, hogy milyen nálunk magyarnak lenni! Ti azt gondoljatok, hogy az Isten azt adta, hogy magyar vagyok, s akkor magyar vagyok!
L. G: -Szerintem nem ott nehéz magyarnak maradni, ahol sokan vannak, hanem a szórványban.
A. J: - Én elmondtam neki, hogy mit jelent itt magyarnak lenni: hogy kacagtak rajtam, mert nem beszéltem románul rendesen, csúfolkodtak velem…Ez nekem annyira fájt, hogy úgy megtanultam románul, hogy senki se mondta meg, hogy nem vagyok román. Nyelvet, táncot, szokást, mindent eltanultam tőlük. Azt kérdezték a magyarországiak: „Jani bácsi, de ki tette magát oda, hogy tanácsos legyen?”
Hát – mondom - valahogy kell segíteni a magyarokon Maguk, csak jönnek, s megnézik, hogy megvagyunk-e, élünk-e? De maguk nem tudják, hogy mikor látjuk, hogy jön egy magyarországi magyar, vagy olvasunk, vagy látunk a tv-ben valamit magyarul, nekünk reszket a lelkünk”. Hogy tetszett nekik, hogy milyen őszinte, magyar érzésű ez a Jani bácsi.
         Sztrigyszentgyörgy, 2006. december 12-én.

 

                                                               Beszélgetés Fazakas Annával, 2008-ban

  - Szeretném, ha először is bemutatkozna, néhány szót mondana apjáról - anyjáról!
- Nevem Bálint Béláné Fazakas Anna, 1932-ben születtem Sztrigyentgyörgyön. Apám Fazakas Boldizsár, ő Hadikon született, anyám Ferenc Brigitta, ő vajdahunyadi.
  - Hogyan érkeztek az apjáék Szentgyörgyre?
- A Fazakasok négy lóval jöttek Bukovinából, csengettyű volt rajtuk. Azt mondta örökké nannyám - akkor úgy mondtuk “nannyó”, nem mint most “mama” – hogy sok volt a vadállat azokban az erdőkben, ahol jöttek át, s a csengettyűtől azok féltek.
  - Amikor ők kijöttek, mi volt itt Szentgyörgyön, vagyis mi várta itt őket?
- Hát semmi, a puszta, csóré föld! Elbolondították őket valami Szentes félék Keresztúrról (Csernakeresztúr - sz. megj.). Valami nagy volt az egyik, amikor meghalt es, nem keresztet tettek neki. Nagy kommunista volt. Azok bolondították őket Hadikon, hogy jöjjenek, mert így lesz és úgy lesz, s mikor ide jöttek, nem volt semmi. A csóré föld. Adtak nekik valamennyi földet, hogy építsenek. De miből építsenek? Koréból csináltak kalibát és még ott es születtek bubák. Nannyónak is lett. Nagyon sokan azonban meghaltak torokgyíkban. Volt úgy, hogy egy héten még hármat is temettek. Nagy bajok voltak akkor.
  - Akkoriban hogyan szültek? Volt bábaasszony közöttük?
- Dehogy! Hát, ott megszülték. Az asszonyok értettek az asszonyokhoz. Volt azonban egy öregasszony, amelyik értette, de úgy is akadt, hogy mindenfelé nem ért rá, mert egy nap soknak született.
  - Emlékszik a nevére?
- Valami Dani. Úgy hiszem, Dani Zsuzsa. Az értette valamennyire, de a többiek senki se.
  - Hallott valami hírt azokról, akik kimentek Brazíliába?
- Hát, nem erőst. Kimentek azok is, nagy bajba mentek. Hírek is jöttek onnan, többen azonban hazatértek. Oda is kibolondították őket, aztán aki még volt mivel hazatérjen, az visszajött: Kiss Mójzes, Kiss Vilmos…Ezek ott sokat nem ültek, mert hazugságval csalták ki őket is oda, mint a hadikiakot Szentgyörgyre. Oda is a puszta földre mentek. A hadikiak – ahogy nannyó mondta – visszamentek volna Bukovinába, de szégyellték. Nannyónak is egy leánya megjárta, így még szégyenükbe is maradtak.
  - Pontosabba mi is történt a leánnyal?
- A kántorral lett egy fia Hadikfalván. Mindketten nőtlenek voltak, de nannyóéknak nem kellett a kántor. Így ők inkább szégyenükbe jöttek el Hadikfalváról. Zénó néném később férjhez ment Hunyadra. Olyan rossz embert kapott! Az megütte (agyonütötte - sz. megj) a mostohaapját, majd maga mellé ültette a szekérbe és mentek a vásáron. Meg volt az halva mellette. Örökké emlegette nannyó nekünk ezt. Hát, Zénó néném nagy jajba volt. Mikor férjhez ment, hát a gyermeket is vitte magával. De a mostohaapja ütte meg (verte – sz. megj.) a gyermeket. Akkor visszahozta a fiúcskát ide, s azt is nannyó nevelte. De nehezen! Régebb nem vágtak nagy disznókat, aztán ami zsír s még hús is lett abból, nannyó mind Hunyadra vitte, hogy ne legyen baj. Ők meg ültek étlen és ették a salátalevest.
  - Szentgyörgyön volt-e olyan eset, hogy „megbotlott” a leány, mint Zénó nénje Hadikon?
- Itt egyszer fordult elő, de akkor is a legény elvette a leányt mielőtt még a buba meglett volna.

                                                                                                 ************

 

LGP. György Márton, istensegítsi juhász.

Publicat: Duminică, 11 Februarie 2024 13:20 | Accesări: 322

György Márton, istensegítsi juhász.

  - György Márton vagyok, 1921-ben születtem, 7. hó 25. Bukovina, Istensegíts.
  - Marci bácsi, Bukovinában is úgy hívták, hogy juhász?
  - Csobán.
  - Az édesapja csobán volt?
  - Apám nem, csak a gyerekek. Hát ugye hogy apám meghalt 26-ba, én mi voltam akkor, voltam az ötödik évbe, hát így felnőttünk, anyám elmaradt özvegyül. Tizenkettedmagával.
  - Marci bácsi mikor lett csobán, hogy kezdődött?
  - Hogy én annyira felcseperedtem, hát volt föld, úgy hogy akkor a bátyám mindig küldött, hogy jól tartsd a birkákat! Anyám részére is, meg magának is megvolt a föld. Ez így kezdődött. Hát voltunk haton férfitestvérek, ez a legidősebb bátyám, ez nem foglalkozott vele. Én tíz éves koromtól kezdve. Láttam én már kiskoromtól, hogy a bátyáim hogy csinálták. A falu birkáit fejtük, sajtot csináltunk.
  - Egy 10 éves gyereknek milyen feladatot adtak?
  - Az első feladat, hajtotta a lukra a birkákat, mikor fejtük. Hajtottuk lukra, kifejték a birkákat, s akkor elindítottuk legelni, akkor megfőzték a puliszkát, csináltak túrós málét, elküldtük utánuk. El lett küldve utánuk. Hát volt, ahol románok is voltak velünk ugye.
  - Mi volt a második feladat?
  - S én akkor fogtam magam, s tereltem a birkákat legelni.
  - Hány éves volt mikor már mindent tudott a birkákról?
  - Hát akkor már voltam 20 éves, mikor kijöttünk Magyarországra. Akkor én már mindent. Én már mindent (tudtam). Sajttól kezdve. Hát én úgy jöttem el, Bácskában 2 évig laktam, akkor negyvenkettőben bevonultam katonának, akkor elfogtak az oroszok negyvennégyben, akkor kivittek Oroszországba, ott voltam három és fél évig. Akkor onnan az Isten hazasegített, akkor itt megkaptam 10 hold földet, dolgoztam a 10 hold földet. Negyvennyolcban jöttem haza. Itt 5 évig földdel dolgoztam, de birkáim voltak. Szerettem a birkákat. A nagyobbik lányom járt velük. Hát volt bizony talán 60 db birkám. Akkor kimentem, a hőgyészi állami gazdasághoz, felvettek 4 juhászt. Nagyon hívtak juhásznak engem. Ötvenháromban mentem ki, ötvenháromban kimentem, nyolcvanegyben mentem nyugdíjba.
  - Addig az állami gazdaságban dolgozott?
  - Addig az állami gazdaságban juhászkodtam.
  - Bukovinában falu gazdáinak közös nyájával kezdett el dolgozni. Hány birkával?
  - Hát az egész nyájba, ez úgy volt Katika, hogy a rokonság mind annak adta oda, az ő rokonának a fejészetre. Hát volt némelyiknek kettő, öt, tíz, hát nekünk sok volt, nekünk volt vaj ötven darab. 350 darab, úgy ahogy a gazdák odaadták. Hát volt nyáj, volt sok, az rengeteg volt, mert abból élt a nép. Hát volt minden gazdának 5, 10, 15, e körül volt a legtöbb.
  - Hol volt az esztena?
  - A legelőn. Hát közel volt a legelő. Félóra kellett. Hát ott volt mindjárt a falu fölött. Hét esztena volt.
  - Minden évben ugyanoda mentek?
  - Minden évben, hát 1800 hektár volt a legelő. Ugyanazon a legelőn voltunk, úgyhogy még a szomszéd községből is, Hadikfalváról is lejött két falka arra a legelőre. Kivették bérbe.
  - Milyen volt az esztena?
  - Deszka az oldala, a teteje fazsindelyből volt betöltve, s a földön ilyen korlát volt, ott főztük ki a zsendicét. A puliszkát ott főztük, ilyen szabad tűzhelyen. Hát mondjuk volt egy akkora, mint ez konyha éppen, a végibe mondjuk így volt két oszlop, s akkor ilyen lécek voltak, ennyire, ilyen távolságra, oda raktuk fel a sajtot. Az ajtó iránt volt egy ilyen korlátféle, fából csinálva, azon főztük a puliszkát is, a füst az mindig járt.
  - S hol aludtak?
  - Künn. Künn, ott volt egy ilyen fedél, s azt kivittük a bőrököt s azon.
  - És a juhok?
  - Az ég alatt voltak.
  - Mesélje el Marci bácsi, hogyan telt el az idő tavasztól őszig odafent az esztenánál!
  - Május 10-én szoktuk az esztenát -úgy mondtuk esztenát- a legelőre kivinni, május 10-től fejtük október ötödikig. Október ötödikén abbahagytuk, akkor a kosokat közéjük engedtük, úgyhogy addig őriztük. Igen, addig őriztük, amíg a hó leesett. Akkor a gazdák elvitték haza. Akkor ugye a gazdák fizettek minden birka után amiért őriztem 10 leit, 10 leit minden birka után. Minden birka után a gazda kapott 8 kg sajtot. Egy birka után adtak 8 kg sajtot, 1 kg ordát. A gazdáknak.
  - Volt, hogy bemérték, melyik birka hogyan tejel?
  - Volt az is. Hát megnéztük, hogy melyik birka mennyi tejet ad. Tejre dolgoztunk. Ki mennyi tejet adott. Volt, aki kapott 5 kilót, volt, aki kapott 12 kilót is tejre. Kétszer mértük be. Egy nyáron kétszer mértük. A bemérés volt május elején, s a második június elején. Akkor azon a nap kijöttek a gazdák.
  - Ez egy nagy esemény volt?
  - Igen, a gazdákat akkor kifizette az ember, s a többi jövedelem akkor már a juhászé volt, a többi sajt, s ugye amit meg akart hagyni a maga részire, azt meghagyta, s a többit eladta. Mitől lett jó tejük a birkáknak?
  - Akác virágzáskor van legtöbb tej a birkának, s a legjobb tej, akkor legjobb a mező, ősszel azért erősebb mégis a tej.
  - A nyírásról meséljen egy kicsit!
  - A nyírás, az ugye júniusba kezdődött. Mert májusban még hideg van, hideg eső. Kijöttek ugye, aki nem tudott nyírni, kifejtük a birkákat, addig, aki jól tudott nyírni, akkor egy birkát lenyírt 5 leiért. Vagy egy pakli dohányért. Magyarán mondva. A juhászok nyírták. Ez külön jövedelem volt. Hát naponta meg szoktam nyírni 30 darabot. Avval a nyomós ollóval. Hát ugye leültettem fenékre a birkát, befogtam a lábam közé, a fejétől megkezdtem, s a hátsó lábánál végeztem. Volt külön megfogó, ki megfogta, s odavitte a nyírónak.

Istensegits.A birkak atadasa a romanoknak

                                                                            Istensegíts, 1941. A birkák átadása a románoknak


  - A pároztatás hogy történt?
  - (A kosokat) odahaza tartottuk. Abrakoltuk ugye. Bukovinában ugye a kosokat beengedtük október ötödikén. Hát mi egy kosra számítottunk harminc, harmincöt darabot. A juhász vette a kosokat. A falka közibe engedtünk öt-hat kost, s ugye az elég volt bőven.
  - Mi történt október ötödike után?
  - Október ötödikén ugye akkor őszölni kezdtünk. Ahogy egyszer leszakadt a gabona, akkor vittük ki a tarlóra a birkákat. Akkor voltak elkerítve, mikor kimentünk a tarlókra, így akkor ki, akalyoznia földet. Három, négy éccaka tartottuk egy helybe, akkor tettük elébb, trágyáztuk a földet. Ki gazdák megfogadtak, hogy trágyázzuk meg a földet. Egy tarlót ugye, egy dőlőt befejeztünk, s akkor a másik gazda azt mondja, hát én is meg akarom, akkor átvittük a földjire. Egy écakára kaptunk 100 leit. Amíg a hó le nem esett. S ha a hó leesett, akkor szépen a gazdák jöttek.  
  - Attól kezdve ők tartották a birkákat.
  - Igen, amíg ki nem mentek a legelőre. Akkor húsvétkor eladták a bárányokat. Volt olyan, hogyha a bárányt vagy levágta, vagy eladta a zsidóknak, s akkor azt odahozta, hogy fejjük. Hogy ne apasszon el, akkor ideadták, hogy fejjünk a magunk részére. Tudták-e a birkák betegségeit gyógyítani?
  - Hogyne, hogyne. Hát a büdös sánta volt azt tudtuk, a májat is, hogyha elállt a vére mondjuk, megmeredt, akkor megdörzsöltük jól a szeme fölött, volt ilyen erelőkés, megereltük, akkor a vér megindult nála, jól megdörzsölte, akkor megrázkolódott, akkor már annak nem volt baja. Sántaságra kellett vigyázni ugye, egyszer volt, a sár beragadt a körme közé, nem vette észre, az kipállott benne, a köröm alá került.
  - Mesélje el Marci bácsi, hogyan telt el egy nap, odafönt az esztenánál!
  - Hát, amikor fölkeltünk ugye, akkor mentünk ki fejni. Fogtuk a vödröket, leültünk, fogadtunk egy gyereket, úgy mondtuk egy cungás. Az hajtotta a lyukra, akkor fejtünk. Hát legtöbbször ilyen román gyerekeket fogadtunk, mert azt olcsóbban lehetett fogadni. Adtunk neki húsz kiló, vagy huszonöt kiló sajtot, s azért odaadták a gyereket. Akkor mikor a tejet elszűrtük, megoltottuk, akkor a gyerek fogta a vödrököt, elvitte le a kúthoz, kimosta a vödrököt szépen, visszahozta. Mi addig intézkedtünk, ott volt, aki a sajtot csinálta, volt, aki a puliszkát főzte, a másik addig elment a birkákkal, úgyhogy voltunk, volt ahol több birka volt, ott hárman fejtek, s hol kevesebb volt ott kettő fejt. Hát, ahogy legeltek egyet, hát tudtuk, hogy meddig kell menni, és visszafordítottuk, addig délre eléértünk, s akkor behajtottuk, délbe kifejtük. (Akkor) kimentünk estig, jó naplementig s akkor este fejtük. Mikor kifejtük akkor egy elindított, egy-két óra hosszáig még legeltek a birkák.
  - Mikor aludtak?
  - Hát, aludni aludtunk. Egy-két óra hosszáig legeltettünk, visszahajtottuk, s a birkák lefeküdtek, s kialudtuk. Hát voltak kutyák.
  - Hány órakor ébredtek?
  - Hát ugye ott nem volt karóra, mit tudom én, ottan ahogy mentünk.
  - Nem kürtszóra ébredtek?
  - Trombita volt, amikor elé kellett hajtani fejni, délbe lefejtük. Reggel, délbe, este az összeset. Hát akkor megfújták a kürtöt, s akkor tudtuk, hogy na akkor egy ember jött elő fejni.
  - Marci bácsi, mit ettek, ki főzött?
  - Hát, mi saját magunk, vagy otthonról ugye volt ilyen salátaleves, bableves, hoztak ki, hogy maradjon a sajt. Volt ugye összegyúrta az ember a sajtot ordával, megsózta. Különben puliszkát főztek?
  - Puliszkát. Egy nap háromszor készítettek sajtot, túrót és ordát?
  - Igen. Hát, ugye amikor kifejtük, úgy azon a hőfokon mindjárt megszűrtük, volt olyan hogy is mondjam, posztóféle, azon szűrtük át, az nagyon szépen megszűrte. Akkor milyen erős volt az oltó, a szerint tettünk két evőkalánval bele. Hát volt 25-30 liter tej. Háromszor volt naponta 25-30 liter tej.
  - Igen. A mondjuk az oltó az nem ilyen patikaoltó volt. Kis bárányt, vagy szopós bornyút levágták, s annak a böndejiből lett, amíg nem evett addig volt jó. Akkor azt szépen mikor megvettük a mészárszéken, elhasítottuk, besóztuk, még öntöttünk egy kis tejet rá, s akkor az esztenában füstre úgy felakasztottuk, hogy érjen.
  - Ezt a bendőt?
  - Igen, igen. Akkor lettek ilyen túróféle, s akkor azt beáztattuk savóval, elmorzsáltuk, jól megszűrtük, s abból volt az oltó. Hát akkor mikor jól meg aludt a tej, úgyhogy olyan volt, mint a kocsonya, akkor szépen esszetörte jól, olyan legyen, mint az aludttej. Kellett egy jó félóra. Amíg megalszik, s akkor kivette az ember, belé egy ilyen sajtruha féle, felakasztotta, lecsepegett, s akkor azt a savót kiőztük ordának. Olyan volt, mint a tej. Abból lett az orda.
  - S a másik, ami csöpögött?
  - Az volt a sajt. Mikor jól lecsepegett, jól megszikkadt, akkor voltak ilyen lécek, ennyi, ilyen távolságra, akkor rátettük arra, s akkor ott szépen az megszáradt. Hát volt bizony, úgy, hogy mikor jöttek a gazdák, akkor vitték.
  - S a túró?
  - Hát ők csinálták, a gazdák, ugye, szépen vékonyra felszeletelték, jól összegyúrták, megsózták, s az a túró. Mi csak készen sajtot adtunk. Lehetett így, mikor jól esszegyúrta, akkor vékony szelet sajtokat megint közé tette, a túró közé. Voltak ilyen magos kis dézsák, télen a gazda azt telesózta, jól ledöngölte, azt fogyasztotta.
  - Sajtból csinálták a túrót?
  - Igen, igen, abból. Az szépen megszáradt a sajt, s kijöttek, hogy nekünk kell öt kiló, vagy négy kiló, vagy két kiló, annyit levágott, lemérte, szépen bejegyezte, ez a gazda mennyit vitt el.
  - 25-30 liter tejet fejtek ki egyszerre, abból mennyi sajt lett?
  - Abból kijött 12 kg.
  - S orda?
  - Hát orda kijött két kiló, három kiló, mennyi volt a sajttej. Az ordát, azt nem lehetett tartani, két-három nap, megsavanyodik, mer az édes. Érdekes, azt a legyek nem köpték be. Hát ügye az esztenán is a főst mindig járt.
  - Egy nyájjal hány ember volt kint, és kinek mi volt a dolga?
  - Volt ahol hárman fejtek, s egy, aki hajtotta. Volt, aki lukra terelt, cungás, hajtotta a cungát.
  - Hogy hívták a terelőt?
  - Hát csobán.
  - S aki fejt?
- Hát annak is aszonták. Akkor felváltva mentünk, én elmentem, vagy huszonnégy óráztunk, őrizni, vagy nyolcóráztunk. Akkor mikor lejárt az idő, ment a másik legeltetni, addig én elmentem haza, mikor ott végzett elmehet haza, ottan dolgozhat a háznál, hazament, kaszált, rétet levágott vagy aratásba.
  - Ki volt a vezető?
  - Hát ott nemigen volt vezető. Hát mondjuk volt egy bács nevezetű. Jobban mondva azt mondták románul eszkutár, ugye az nemigen járt ki. A sajtot megcsinálta, eljött a gazda, kimérte a sajtot, hogy most ő el akar vinni, egy kilót, vagy két kilót visz, annak kimérte. Ő felelt mindenért.
  - Maga volt bács?
  - Persze, persze. Akkor volt ilyen esztenabíró. Úgy mondtuk esztenabíró. Véletlen, hogyha elfogyott a fa, mert minden birka után adtak egy darab fát és két kiló puliszkalisztet. Hogyha elfogyott, akkor az az esztenabíró adta azért, hogy a földjit trágyázták.
  - Hogy hívták a birkákat?
  - A kosnak azt mondtuk börbécs, a nyösténnek úgy mondtuk nyöstén, de ami már ellett, az juh volt, s aki még nem ellett annak aszontuk meddő. A herélt kosnak azt mondtuk ürü, annak a nyakában volt a kolomp.
  - Milyen fajta birkákkal dolgoztak?
  - Volt, aszontuk ennek curkán birka, hosszú gyapjas. Úgy mondtuk, curkán birka. Volt fehérbe, feketébe, szürkébe,
  - Hogyan jelölték, hogy melyik birka kié?
  - A gazdának meg volt jelölve, hol drót volt húzva a fülibe, hol ki volt csípve, a gazda csinálta.
  - Hogyan számolták a juhokat?
  - Lukra engedtük, kiszámoltuk. Tízig, akkor egy botra csináltunk egy rovást, akkor tízig megint egy rovást csináltunk. Egy ilyen vágatott csináltunk. Azt számoltuk, hogy nem-e vaj egy elmaradt, odakeveredett a másik falkával. Hát azt ugye megismerte az ember, másik falka közt, ez az enyim, mert megeredtek.
  - Farkas, medve, tolvaj, nem járt?
  - Nemigen jártak. Voltak ilyen kóbor farkaskutyák, olykor-olykor farkas előjött, az már bent volt Romániában, Moldovában.

László Gergely Pál, Kalaznó. 2007. október

LGP. Vissza a gyökerekhez*

Publicat: Duminică, 28 Ianuarie 2024 12:27 | Accesări: 600

260 éve történt a madéfalvi vérengzés


Vissza a gyökerekhez*
– beszélgetés László Gergely Pállal, a Bukovina másképp kötet szerzõjével –

  Az idõ sokféle fátylat vont a történések köré. László Gergely Pál évtizedek óta kutatja a 260 évvel ezelõtti madéfalvi eseményeket és a bukovinai székelység történetét. Vele beszélgettünk az évforduló kapcsán.

Del Erdelyi Elet 51 page 0001

  – Bukovinai leszármazottként harminc éve foglalkozom a történelemmel. Madéfalváról többféle változat kering, de ahhoz, hogy a tényeket megismerjük, sokat kell olvasni. Engem nagyon meglepett, amikor vagy 15 évvel ezelõtt valaki kijelentette, hogy mi vagyunk az egyetlen népcsoport, akirõl biztosan és órára tudjuk, hogy mikor születtünk, 1764. január 7-én, hajnali 2 órakor. Ez egy kicsit furának tűnt, s mivel szókimondó vagyok, mondtam is, hogy akkor valahogy úgy jártunk, mint Jézus, hogy eltûntünk 15 évesen, megjelentünk 30 évesen. Mert Madéfalváról is eltûntek a kivándorlók, valahol Csángó-földön, senki sem tudja, hogy körülbelül mi volt velük, az anyakönyvekből sem lehet kivenni... De mielõtt eljutunk Madéfalvához, jó lenne tanulmányozni a székely kivándorlást a 18. században. Gyakran elõfordult és komoly okai voltak. Például 1717–19-ben a pestisjárvány, 1736-ban a szárazság, az éhség, amit még Bod Péter krónikás is leírt, hogy a fakérget õrölték meg, hogy valahogy meg tudják enni. Akkor volt az 1750-es években a hétéves háború, és nem mindenkinek volt kedve katonáskodni. És tulajdonképpen, ahogy Halmágyi is leírja, aki szemtanú volt Madéfalván, a határõrség-szervezés csak a csúcspont volt, az utolsó csepp a pohárban. Inkább gazdasági okokból mentek el.
   A székely határõrség-szervezés előtt már elkezdődött a második román, naszódi szervezés, és ott már voltak akasztások, kivégzések, vesszõzések, és a székelyek gondolhattak volna arra, hogy ha rájuk kerül a sor, akkor velük sem fognak az osztrákok kesztyűs kézzel bánni. De talán nem jutott el a hír, talán bíztak az önerejükben, nem vették számba. A madéfalvi veszedelem néven emlegetett esemény tanulmányozásában gyakorlatilag a szemtanúknak a leírását vettem alapul Conrad von Heydendorf tartománybiztos és Halmágyi István guberniumi titkár is szemtanú volt. Érdemes elolvasni a feljegyzéseiket, mert egészen más szemszögbõl tûnnek fel a dolgok. Például az is a tudomásomra jutott, hogy mint az osztrák kancelláriának egyik alkalmazottja elmagyarázta, szerették volna a székelyeket a Kárpátokon túlra helyezni, hogy ott képezzenek egy védvonalat, és helyettük hozzanak román jobbágyokat. Mert a székelyek mindig a jogaikra hivatkoztak, a román jobbágyok nem.
    Ez a hajnali támadás Madéfalván úgyszintén sok kérdést vet fel. Hogy pár század katonaság hogy tud egy alvó falut úgy körbevenni ágyúkkal, csörömpöléssel, lovakkal, hogy senki sem ébred fel. Ez volt egy másik kérdés. És kérdés merül fel a számok körül is. Sok helyt le van írva, hogy kétezer embert szállásoltak be Ma-défalvára. Nemrégiben volt egy megem-lékezés, és megkérdeztem egy ottani ismerõsömet, hogy most be tudnak-e szállásolni a faluba kétezer embert. Azt mondja, még Csíkszeredával együtt sem. Úgyhogy vannak túlzások ebben. Persze mindenki a maga igazát tartja, de én ezt a madéfalvi eseményt úgy látom, hogy ott mindenki hibás volt. Azok is, akik felvették a fegyvert, mert le van írva, hogy azok már nagyon basáskodtak a saját fajtájukkal, és azok is, akik felvették, de letették a fegyvert. Szóval elég bonyolult ez a madéfalvi helyzet, nem lehet csak olyan egyszerűen elrendezni.
   A másik dolog, hogy mikor jelent meg ez a madéfalvi kultusz. 1880-ig nem nagyon lehett róla olvasni. Akkor kezdõdött el Madéfalva emlgetése. Aztán egész nagy hullámot vert 1896-ra. Akkorra tervezték tulajdonképp a madéfalvi emlékmû felállítását, de nem jött össze pénzhiány meg különbözõ politikai problémák miatt. Ami a madéfalvi elhunytak számát illeti, ott nagyon változatos adatokat találunk, körülbelül 200-tól ezerig. Attól függ, hogy kitõl olvassuk. A lényeg az, hogy az ottani sírhalomban, ha jól emlékszem 52-en vagy 56-on vannak eltemetve. Nem is lehet biztosan tudni az elesettek számát. Egyrészt, mert sokan késõbb hunytak el, a sebekben, másrészt, mert az elesetteket elvitték, mielõtt összeszámolták volna. Szóval elég bizonytalan ez a szám. Szerintem olyan 150-200-ra tehetõ az elesettek száma. És nagyjából ugyannnyi a körözöttek száma is, akiket utólag az osztrákok kerestek, hogy felelõsségre vonják azért, ami történt. Az, hogy ezreivel menekültek Madéfalva után, ismét egy csodálatos dolog. Januárban, az akkori telekben a Gyímesi havasokon átmenni elég problémás volt, fõleg hogy az osztrákok õrizték is a határokat. Én nem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki a háziállatokkal, idősekkel, feleséggel s gyermekkel nekivágott az erdõnek, mert az utak õrizve voltak. A kivándorlás már azelõtt megtörtént, amint említettem, politikai és gazdasági okokból. 1762-ben már vagy 260 család vándorolt el Székelyföldrõl. És még van egy vetület. Sikerült megszereznem az 1770-es évekbõl a székelyföldi körözötteknek a listáját. És hát biza voltak körözöttek, kisebb-nagyobb bűntettek miatt. Ezeket is odaszámolták talán, hogy kivándoroltak Székelyföldrõl.
– Lépjünk egyet tovább. Az 1700-as évek végére több száz székely család került a Kárpátokon túlra. Bukovinába való betelepedésükrõl is van egy ismert történet, ami Hadik András nevéhez fûzõdik, és öt bukovinai székely falut említ, de talán ez sem történt ilyen egyszerûen. A 2019-ben megjelent Bukovina másképp címû kötetében erre is kitér...
   – A bukovinai betelepedés elsõ részérõl a bécsi hadi levéltárban pontos adatok vannak. 1778–79-ben Enzenberg tábornok, az akkori katonai kormányzó népszámlálást rendelt el. És megtörtént a terület pontos felmérése. A székelyek betelepítése nagyjából mindenhol úgy van leírva, hogy Hadik András hívására jöttek, és hogy madéfalvi menekültek. Az osztrákok a terület felmérése után Mártonffi Mór pappal mentek összegyûjteni a jövendõ telepeseket Bukovinába. Nehéz nekem elhinni, hogy Mártonffi kérdezgette, hogy madéfalvi menekült vagy-e vagy sem. Inkább a magyarokat hívták, függetlenül attól, hogy madéfalvi menekült volt vagy nem. Egy másik érdekes dolog az Enzenberg kimutatásában Istensegítsrõl és Fogadjistenrõl – a többi falu utána jött létre –, megvan pontosan, hogy ki mikor ment ki Erdélybõl, milyen faluból, hány férfi, hány nõi tagja volt a családnak. És az első két faluban, Istensegítsben és Fogadjistenben nincs egy madéfalvi sem. Nem tudom, hogy hova tûnhettek el, de nem volt, és ez pontosan megvan a bécsi levéltárban. Egy ideig megvolt a Kapri levéltárban is Fogadjistenben, ahol nagyapám, László János kutatta az archívumot, és õ is megtalálta ott a másolatát ennek. Amikor Bukovina elfoglalása megtörtént, a németek a telepítést gyakorlati érdekek szerint végezték el. Eleinte Splényi báró például azt szerette volna, ha csak németeket telepítenek oda. Ez aztán nem jött össze, egyrészt mert a németek elég távol voltak, másrészt mert a hadügyminisztérium nem egyezett bele ilyen költségekbe, és ezért kerültek oda magyarok.
   Miután, mint említettem feltérképezték Bukovinának a felszíni és földalatti kincseit, gazdasági megfontolásból kezdtek betelepíteni népcsoportokat és nem szeretetbõl. A magyarokat például azért hívták be, mert jó állattenyésztõk és földművesek voltak. Ha megnézzük, hogy hova helyezték el az öt megmaradt falut, gyakorlatilag egy olyan stratégiai központban vannak, Szucsávatól 30, Szeretvásártól 20 és Csernovitztól 55 kilométerre, ahonnan jól el tudták látni a piacokat. A lengyeleket azért hozták, hogy kiaknázhassák a sóbányákat, például Kacsikán. A németeket Gura Putnán az üveggyárba hozták. Szóval gazdasági szempontból telepítettek népcsoportokat. Elõször több falu jött létre. Volt Istensegíts, Fogadjisten, utána lett Hadikfalva, Józseffalva, Laudonfalva és 1786-ban Andrásfalva. Laudonfalván sokat nem maradtak, mert közben rájuk telepítettek vagy 90 család ruszint, úgyhogy ezek egy idõ után betelepedtek Andrásfalvára és Hadikfalvára. Még volt két telep. Magyarfalva és Boldogfalva. Errõl sokan megemlékeznek az 1880-as évek elején. Nem tudjuk pontosan, hogy hol voltak, csak annyit tudunk róluk, hogy melyik milyen egyházhoz tartozott. Szerintem Magyarfalva a mostani Valea Seacã, ahol most is találunk magyar neveket, csak ezekkel nem nagyon foglalkoztak. Az 1820-as években vagy 20-22 család, a java Andrásfalváról és néhányan Hadikfalváról és Istensegítsrõl felköltöztek Gura Putnei mellé egy Tomnatic nevû fennsíkra és ott voltak vagy ötven éven keresztül, szénégetéssel és csebrek faragásával foglalkoztak. Aztán utólag visszaköltöztek Andrásfalvára és Hadikfalvára.
 

008 másolata


  – Hogy kerültek Dél-Erdélybe, és miért ragadt rájuk a csángó név?
  – Nekik mindig mehetnékük volt. Például 1796-ben a járványok és újra kitört háborúk miatt már többen elvándoroltak az elsõ telepesekbõl. Aztán 1816-ban a Tambora vulkán kitörése miatt fellépõ éghajlatváltozás nyomán újra sokan elmentek Józseffalváról. Valószínû akkor tûnt el a falu elsõ három anyakönyve. Ami most megvan, 1836-ban kezdõdik. Utána, 1846-ban írtak Széchenyi Istvánnak a hadikfalviak, hogy telepítsék haza õket. Írtak Kossuth Lajosnak is. Kossuth azt írta, hogy elintézhetõ. De ez annyiban maradt az 1870-es évekig. Az 1870-80-as években történt egy kemény panamázás az andrásfalvi reformátusok között, amikor már annyira jutottak, hogy épp csak a templom nem volt elárverezve. A presbitérium a zsidóktól vett fel kölcsönt bor-zasztó kamattal, úgyhogy végül a kamat meghaladta az adós-ságot. Ez volt az oka, amiért az andrásfalviaknak nagyon égett a talpuk alatt a föld és kezdeményezték a telepítést. Ez el is kezdõdött. Társdalmi kezdeményezés volt, de ez a jelleg hamar lekopott. Amikor az Al-Dunára telepítették őket, két hónap után már írtak a magyar kormánynak, hogy vigyék onnan valahova el vagy vissza Bukovinába, mert megélni lehetetlen. Egy Barabás Márk nevezetû telepesnek van meg a levele, aki aztán Dévára jött el, és itt is halt meg, talán 1923-ban. Aztán akik nem fértek az Al-Dunára, azokat elvitték Gyorokra, s lassacskán így jöttek létre az elsõ telepítések. Déván akkor vetõdött fel a telepítés ötlete, amikor az Al-Dunára vitték õket. Vonattal folyt a telepítés, de mentek szekerekkel is, és azokanak az útvonaluk Gura Humorului, Szászrégen, Vásárhely, Felvinc, Gyulafehérvár, Déva, Lugos, és Stamora Moravitza (Bácskossuthfalva) volt. A dévaiak felszólaltak, hogy õk is kérnek telepeseket. Akkor nem jött össze. De Dévának tényleg szüksége volt telepesekre, mert a megyerendezés után felébredt, hogy megyeszékhely lett. Ez azt jelentette, hogy nagyon fejlõdni kezdett a város, sokan jöttek a közigazgatási intézmé-nyekbe, hivatalokba dolgozni, és ezeknek enni kellett. Plusz itt volt a második honvédezred, nekik is enni kellett. Így gyakorlatilag Dévára is gazdasági megfontolásból hozták õket, itt voltak kincstári földek, meg még vásároltak mellé. Amikor a dévai telepítésrõl kezdtem adatokat gyûjteni, feltûnt nekem, hogy hogy lehet az, hogy az Al-Dunára három hónap alatt 2200 embert vittek el, és Dévára három év alatt jött vagy 56 család. És rájöttem, hogy itt egyrészt a földvásárlással volt probléma, másrészt a Hargasokban lévõ nádasnak a kiirtásával. És az is volt, hogy a középnemesség itt és Erdélyben általában el volt adósodva. Így aztán történtek olyan dolgok, hogy a magyar kormány a nemesnek a földjét háromszoros áron vásárolta meg, aztán bukovinaiakat telepített oda, hogy azok majd visszafizetik a részletet. Szó volt itt egy ilyen esetrõl a Makray család örökségével Alpestesen, ahol Makraynak a 230 ezer koronára felbecsült birtokát a magyar kormány 720 ezer koronáért vásárolta meg, és még meghagyott neki 100 holdat és a gazdasági épületeket és a házát. Szóval voltak valami furcsa dolgok is ebben az egész telepítésben, nemcsak a nagy magyarságszeretet, hanem ahogyan a székelyek mondják, bokáztak is eleget. Az elsõ telepítés azért eléggé sikeresnek volt mondható, ennek hatására indult el aztán a második telepítés. A csángó elnevezés már ennél az elsõ telepítésnél rájuk ragadt. Tulajdonképpen már Bukovinában. Mert a telepesek nagy része Csángóföldrõl érkezett oda. Egy másik dolog volt, hogy amikor a hazatelepítésre a kormány létrehozta a csángóbizottságot, annak az volt a terve, hogy a csángókat is hazahozza Moldvából és a bukovinai magyarokat is. Persze a csángókkal nem jött össze, mert õk egy idegen állam területén voltak. A bukovinaiak viszont az Osztrák-Magyar Monarchia keretében. De a telepítést csángóbizottság intézte. Amúgy az anyakönyvekbõl kiderül, hogy voltak szép számmal csángók is a bukovinai székelyek között. 10-12 év után az ottani kinnmaradáskor voltak házasságok, és az is volt, ahogy nagyapám leírta, hogy olyanok is mentek Bukovinába, akik már 20-30-40 éve kinn éltek Csángóföldön. Úgyhogy azt nem lehet tagadni, hogy csángók is voltak köztük. Persze zömében nem azok voltak, de  így volt. Amikor a második telepítést elhatározták, közben létrejött Marosludason a telep. Babsán, Magyarnemegyén is próbálkoztak, de ott megszûnt. A második telepítés 1906–1907-ben induét el, és ez annak hatására, hogy akkor erõsödött fel nagyon az Amerikába és Kanadába való kivándorlás. Ennek meggátolására szerették volna ezeket a telepítéseket nemcsak itt, hanem Erdély-szerte létrehozni. Találtam adatokat, például 1903-ban vagy 1904-ben az elsõ telepesek Déván megemlítették, hogy kéne templomot építeni, aztán az nem jött létre. Jött a második telepítés, azzal bonyodalmak voltak. Ahova szándékoztak a magyarok telepíteni, a románok is ellentelepítést végeztek. A magyarok a Barcsay-birtokot megvásárolták Marossolymoson, a románok az Ardeleanaval megvásároltak Bezsán faluban. És így egyiket a másik mellé szándékoztak ellentelepíteni. Errõl térkép is van, megjelent az egyik könyvem borítóján ez a térkép. Valahogy létrejött ez a második telepítés is, de nagyon nehezen. A földmûvelésügyi minisztert is lecserélték. Volt, hogy földet már nem tudtak adni a telepeseknek. Így jött létre például Déván a zsellértelep, ami azt jelentette, hogy földet nem adtak, csak házat. Ez a Varga Katalin utcai része a telepnek. Ez volt az utolsó állami telepítés Déván. Utána jött létre Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, de ezek már magántelepítések voltak.
  – Az ellentelepítések is jelzik, hogy amikor a bukovinai székely telepítés történt Dévára, itt vegyes vidék volt. És Trianon után ez jelentõsen eltolódott a románság javára. A betelepült bukovinai magyaroknak azonban immár egy bõ évszázad távlatából is sikerült megõrizni a nyelvüket, hitüket és részben szokásaikat is. Minek köszönhetõ ez?
  – Az, hogy most itt vagyunk, nem a közelmúltnak köszön-hetõ, hanem annak, hogy milyen szervezés volt például a két világháború között. Déván két telep volt, a régi telep és az új telep, és mind a két telepnek volt külön bírója. És volt a városnak polgármestere, akivel egyetértésben dolgoztak. Másik dolog, hogy olyan kiváló és mûvelt emberek voltak itt, akik nemcsak gazdasági, de kulturális vonatkozásban is összetartották és emelték õket. 1903-ban vagy 1906-ban fel van jegyezve, hogy a telepeseknek fúvószenekara, rezesbandája volt. Akkor színdarabokat is elõadtak. 1926-ban létrejött a telepiek dalárdája, ami körülbelül a második világháború kezdetéig mûködött. Szóval nagyon nagy volt az összetartás. Akkor a dévai magyarok, függetlenül, hogy honnan jöttek, összetartottak. És voltak olyan emberek, mint Boga János, a fiúintézetnek az igazgatója, aki összetartotta a közösséget. A ferencesek is kiváló emberek voltak, és nagyon törekedtek összefogni a nyájat. Ez volt a lényeg, ezért maradtak meg. A világháború azonban nagy csapás volt. Egyrészt, mert nagyon sokan eltûntek, akiket behívtak a román hadseregbe. Azok katonaszökevényeknek voltak elkönyvelve. A számok arról tanúskodnak, hogy 138 katonaköteles fiatal tûnt el akkor Déváról. A világháború után 1946–47-ben nyitva voltak a határok Románia és Magyarország között, akkor megint nagyon sokan elmentek Csernakeresztúrról, Déváról. Gyakorlatilag nekünk azért sikerült a második világháború után megmaradni körülbelül 1980-ig, mert a két telep a város mellett úgy nézett ki mint egy község. Akkor viszont elkezdõdött a Ceauescu-féle szisztematizálás. Lebontottak utcákat. Gyakorlatilag mára alig maradt valami a telepbõl. Mielõtt ez megtörtént, a közösség nagyon összetartó volt. A hírek is gyorsan mentek. Gyermekként féltünk rosszat tenni, mert rögtön megtudták otthon. Mint a falusi közösségekben. És a szomszédok is segítették egymást. Kalákáztak. Összegyûlt a fél utca, egy nyárikonyhát egy délután felhúztak. Akkor ott volt a csiszlázás. Képek is maradtak errõl. Ahogy eszükbe jutott, nem kellett az születésnap vagy névnap legyen, hétvégén egy mulatságot összehoztak. Vettek pár láda sört, sütöttek valamit. Házak voltak, volt hol összegyûlni. Ez is összetartotta a közösséget. A másik, hogy a telepen mindenki mindenkivel valami rokoni vagy komasági viszonyban volt, és ez is nagyon erõsítette a közösséget. Ha nagyon megbogarásszuk, ma is mindenki mindenkivel legalább negyedik unokatestvér, de már nem figyelünk erre. Utána, mikor a telepet kezdték lebontani, szétszóródott minden. Akkor, ahol a gyülekezõhelyünk volt gyermekkoromban, a telepi kultúrotthont, magyar iskolát (most Magyar Ház) elvette a katonaság. Akkor nem volt már hol összegyûljünk. Pedig ott volt a könyvtár, ott volt a nagy udvar, a minden délutáni találkozónk. Kicsik, nagyok, nem számított, mind ott voltunk. Ennek a felszámolása után alakult ki a mai állapot, ami nem vezet túl jóra.
  – Annak idején nemcsak a lakóházak épültek kalákában, de a közösség maga építette az iskoláját (a mai Magyar Házat) és a templomát is. Meglehetõsen nehéz idõkben...
  – A mai Magyar Házat, úgy tudom, hogy a telepiek a katonaság segítségével építették. Nemcsak iskola, de óvoda, közösségi ház is volt. A tanítóknak is volt ott lakásuk. A templomról sikerült megtalálni a levéltárban az 1936-ban készült vázlatát, egy zsidó származású magyar építész tervezte, Neugebauer Ferenc. Õ tervezte az akkor épült dévai görög-katolikus templomot is, egyidőben mind a kettőt. A templomot eredetileg az elsõ telepesek a később megépülõ Petőfi iskola helyére tervezték, de ott épült meg az óvoda. S mikor a második telep létrejött, akkor úgy döntöttek, hogy a két telep határvonalára építik a templomot. A városközponttól a templomig volt a régi telep, és onnan a Hunyadi úton volt az újtelepi rész. A templomépítésnél P. Varga Ireneusz Ferenc-rendi pap biztatta a népet. A telepiek építették fel, õk voltak a kőművesek, ők fuvaroztak, téglát vetettek, megfaragták a bútorzatot. Az idõsek mesélték, hogy még a kicsi gyermekek is szekérkével segítettek egyet s mást, vinni egy téglát, egy deszkát, egy lécet. 1938-ban fogtak neki, és 1940-ben elég jól állt már a munkálat, de akkor kezdődött a háború. Mint említettem, nagyon sokan eltűntek. A munkaerõ csökkent, a pénz is megapadt, és gyakorlatilag 1942-re készült el. Péter Vilmos bácsi magyarázta, hogy nagyon szép volt a templom felszentelése. Õ ott volt, 12 éves gyermekként. Errõl nem maradhatott fenn dokumentum. Akkor Márton Áron volt a katolikusok püspöke, engedélyt kellett volna kérnie Bukarestbõl. Két éve történt a második bécsi döntés. Gyulafehérvár nem tartozott Észak-Erdélyhez, így Bukarestből kellett volna engedély, hogy a templomot felszentelje. Ezt nem kapta volna meg. Beszéltem Marton József dékánnal, õ kutatja Márton Áron életét és mondta, hogy Márton Áron soha nem misézett olyan templomban, ami ne lett volna felszentelve, úgyhogy számomra ez bizonyítja, hogy a templom felszentelése akkor megtörtént.
  – Nemcsak a fizikai építkezés, illetve a templomhoz, hithez való ragaszkodás tartotta akkor össze akkoriban a közösséget, de a Székelyföldrõl, Bukovinából hozott szokások is fontosak voltak a sajátos kultúra megõrzésében. Napjainkban veszni látszanak ezek a hagyományok. Karácsonykor a templom udvarán történt meg a katonajáték emlékének felelevenítése. Sokan szóvá tették, mennyire kár, hogy ma már nem él ez a hagyomány. Van erre a fájdalomra orvosság?
  – Ami a hagyományt illeti, gyakorlatilag a telep lebontásával kezdõdött a hanyatlás. Ahhoz, hogy egy hagyomány fenn-maradjon, több minden szükséges. Elsõsorban, hogy legyen közösség, legyenek fiatal fiúk, lányok, aztán legyenek házak, ahol össze tudnak gyûlni, ahol fogadják õket, harmadrészt legyenek az idõsek, akik betanítják úgy, ahogy õk tanulták a szüleiktõl, nagyszüleiktõl. A nyolcvanas években, bár a bontások már nagyrészt megtörténtek, a hagyomány még élt. De utána sok minden közbejött. Sok lett a vegyes házaság, érdektelenség, a kényelem, mert ha valahova beengedjük a fiatalokat, utána kell takarítani, ezt sem vállalták már a emberek. A szervezés hiánya érzõdött leginkább. Én annak idején kilenc évet jártam énekelni, és a lánytestvérem szintén kilenc évet fogadta az énekeseket, úgyhogy mind a fiúk, mind a lányok szempontjából tudom, hogy a szokásnak mik az igényei. Amikor majdnem 50 évvel ezelõtt elmentem legelõször énekelni, az idõsebbek, a leszereltek jöttek a próbákra, és igazítottak minket. Segítettek a katonavers szavalásában. Ez nem egy olyan monoton dolog. Kell egy kicsi tehetség hozzá, hogy úgy adja elõ az ember, ahogy kell. Minket akkor zavart, hogy irányítottak, de aztán rájöttünk, hogy kellett ez. Olyan is volt, hogy mondták, ha nem csináljuk, ahogy kell, széttapossák a katonasapkát, szóval befejezzük az énekelést, Fenyegettek, de soha nem volt ebbõl semmi bántódás, csak azért csinálták, hogy tanuljuk meg úgy mondani, ahogy kell. Persze, nekünk is mondták az idõsek, hogy nem úgy énekeljük az éneket, ahogy õk énekelték. És valóban Déván is változott az ének. De ha körbenézünk a bukovinai székely telepeken, mindenhol változott. A hertelendifalviak egyféleképpen énekelik, a csernakeresztúriak másféleképpen... a csapat felállása is más. Ott négy katona s könyves, itt két katona és beköszöntõ van, az elnevezésekben is különbség mutatkozik. De ez a néphagyomány sajátossága, hogy bizonyos mértékig megengedett a változás. De mindkét éneknek az eredetije gyakorlatilag a Kájoni Cantionaléban van feljegyezve az 1660-as években. Úgyhogy volna mihez igazítani, ha az eredetit keressük... A gond inkább az, hogy egyre kevesebb lett a fiatal. A fiatalok kezdtek elmenni, szaporodnak a vegyes házasságok, a gyermekek nem beszélik már jól a nyelvet, vagy egyáltalán, nem érdeklik õket a szokások, nem is értik, mirõl van szó. Az internet világa sem segít.... A második világháborúig volt betlehemezés is Déván, aztán az is megszûnt. Annak is voltak kellékei, ballerka, a kicsi hordó, szamár (ez még volna)... De megszűnt. Ha fel akarjuk eleveníteni a szokást, nem elég csak úgy valahol bemutatni. Most karácsony után beszéltem egy anyukával, aki két kisgyermekkel nézte végig a katonajátékot a templom udvarán. Mondta, hogy a gyermek késõbb újságolta: volt Halloween a templomudvaron. Mert látta a maszkokat, hallotta a zajt, de nem értette, mi történik ott. Meg kell magyarázni a gyermekeknek, hogy mit is jelent ez a hagyomány. Elő kell venni az időseket, meghallgatni õket.

Gáspár-Barra Réka
*Megjelent a Dél-Erdélyi Élet hetilap 49-51. számaiban

LGP. Mikor hivatlanul jön a gólya....

Publicat: Duminică, 14 Ianuarie 2024 03:27 | Accesări: 329

   László Gergely Pál: Mikor hívatlanul jön a gólya....

   Köztudott, hogy Bukovinában is, mint bárhol, születtek olyan gyermekek, akiknek apja ismeretlen volt. Mármint a hatóságoknak, mert a faluban előbb-utóbb kiderült a tettes. Alkalom akad, hisz ott volt a sok pince, csűr, padlás, szénaboglya, erdő, terebúzás, stb.
   A dolog kétféle képpen volt elkönyvelve: a férfinak, mint virtus, a lánynak, mint „ribanc.” A dolgok további lefolyása a férfit nem hozta kellemetlen lelki állapotba, a lánynál azonban egész élete meg volt pecsételve, ha a „lúdas” nem vette el feleségül, de ha elvette, akkor is. Legtöbbször kapott magának férjet, aki vagy egy boldogtalan vénlegény volt, vagy özvegyember. Meggyőződésem, hogy a házasságba a férj és az anyós jobban szerette a gazdaságban levő lovat, mint a feleségét vagy menyét. De szükség volt rá.
   Abban az időben nem léteztek fogamzásgátlók, így a kellemetlen terhességtől megszabadulni csak egy út létezett: az elvetélés. Ilyenkor az asszonyok adtak tanácsokat: az anyák, a keresztanyák, a szomszédok, a bábaasszonyok és aki érte. A leginkább felhasznált növények a rebarbara, közönséges farkasalma, bors, csillagos májmoha, páfrány. Bizonyos összetételben ezek hasznosak, de meghaladva az adagot mérgezők is lehetnek. Ajánlatos volt a megemelés is, a megengedettnél nagyobb súlyt. A lány kétségbeesésében semmitől sem riadt vissza, ám ez a „szakavatott kezelés” legtöbbször az életébe került. Leginkább a fertőzés, vagy az elvérzés volt a halál oka. Nem egy esetben ez jobbnak ígérkezett, mint a túlélés.
   A 19. században, Erdélyben már érvényben volt az osztrák Büntető Törvénykönyv, amelyben a szándékos elvetélés bűnténynek minősült. A büntetés 6 hónap és 10 év között volt. Ha a „műtét” során az anya élete veszélyben forgott, de mivel napjai voltak megszabadult, 5-10 év börtönt szabtak ki neki. A megszületett gyermek elhagyása, helyzettől függően, több féle képpen büntetődött: ha félreeső helyre került, ahol élete veszélyben forgott, az anya büntetése 1-5 év, ha meg is halt, akkor 10 év, vagy több. Ha a gyermek forgalmasabb helyen lett otthagyva, és rátaláltak, akkor a büntetés 6 hónap és egy év börtön között. Most egy lány esetében sem könnyű ez, de ha a szóban forgó anyának már van vagy tíz gyermeke, és bezárják, akkor le lehet képzelni az otthon maradottak sorsát. Szerencsére, a hatóságok nem igen lettek értesítve. Csak akkor tudódott ki a dolog, ha a gyermek vagy az anya életébe került, és fel is jelentették őket. A magyaroknál a pap nem mondta el e gyónási titkot, de a románoknál volt eset, hogy ő jelentette a dolgokat. Kevés vigasz ez egy megszületet, vagy meg nem született életnek.
   Miért is volt szükség az úgynevezett „kaparásra”? Itt ismét egy lány helyzetébe kell magunkat képzelni, aki hónapokon át kénytelen volt lesütött szemmel járni, az embereket kerülni, közbe folytonosan szemrehányásokban részesülni. Volt, aki kibírta, de olyan eset is volt, amikor kétségbeesésében a lány végzett magával. Nem volt ritka eset, mikor a folytonos szemrehányások miatt maguk a szülők űzték a lányukat halálba.
Ha mégis megszületett a buba, akkor már az anyával együtt megvolt az elnevezése. Az anyáét már említettem, a gyermek meg „bitang” lett. Utólag ez még ragadványnév is volt Andrásfalván, és elkísérte őket Hunyad megyébe is. Nem volt elég a Szucsáva vize, hogy az elnevezést lemossa róluk. Persze, az említett törvény alkalmat adott a lánynak, hogy beperelje az apát, de meggyőződésem, hogy ezzel nem éltek sokan, inkább viselték keresztjüket. A törvény lehet igazat adott az anyának, de a megbélyegzést élete végéig nem vette le róla. Meg voltak minden lehetséges alkalommal alázva, lenézve, bárhogy is törekedtek botlásukat helyrehozni. Ez nem sikerült külső tényezők miatt is, hisz vég nélküli kibeszélésnek, gúnynak voltak tárgya, a hiányozhatatlan túlzásokkal együtt.
   Feltételezzük, hogy egy ilyen lány elmegy a templomba. A lányok között már nincs helye, az asszonyok között még nincs helye, így egy olyan kategóriába kerül, amilyenbe sose kívánkozott.
   A dolgok ilyen állását a férjek igyekeztek orvosolni Bukovinában, hisz köztudott, hogy sokat hiányoztak otthonról: a tyiriázás, a móduvázás elvitte őket. A megelőző hónapokban iparkodtak az asszonyaikat teherbe ejteni. Így születtet az a mondás, hogy a bukovinai asszony akkor is teherbe esik, ha csak mellé ülsz az ágyra. Legtöbbször sikerült a munka, néha azonban a meglepő férj észrevette hazatéréskor, hogy több a „puja”, mint a kalendárium szerint kellett volna. Volt eset, hogy rákérdezett az asszonyra: az a kicsike, az meg kié? Az élelmes asszony így válaszolt: a tehéd, a te udvarodon van, és nem kell annyit kérdezni! Néha a dolog ennyiben maradt, máskor azonban nagy problémák lettek.
   Hogy, hogy nem, de néha a szerelemgyermekek is felnőttek. Azért van ma, hogy soknak elakad a családfája.

LGP. Sarkadi Elek karmester

Publicat: Marți, 09 Ianuarie 2024 14:44 | Accesări: 336

  Sarkadi Elek karmester

  Sarkadi Elek, 1902, március 6. Déva – 1945. február 17. Hidegség, koncentrációs tábor. Apja: Sarkadi Viktor, anyja Ziegler Paula.

  Az apja halála.
  Ismét egy érdemes és hasznos polgár dőlt ki az élők sorából. Sarkadi Viktor, a Hunyadmegyei Vendéglősök Ipartársulatának elnöke folyó hó 12-én életének 57-ik évében hosszas szenvedés után Déván elhunyt. Az érdemes vendéglős, a „Fehér-Kereszt” és volt „Central" kávéházak régi bérlője, a közélet irányításában is résztvett, amennyiben régebben a közigazgatási bizottságnak is tagja volt. Békeidőben a vendéglősök országos egyesületének alelnöki tisztét viselte, az utolsó időkben pedig a Hunyadmegyei Vendéglősök Ipartársulatának elnöki állását töltötte be. Temetése folyó hó 14-én ment végbe az egész város nagy részvéte mellett. (Déva és vidéke, 1923. május 19. Meghalt Sarkadi Viktor).

Laszlo Janos dalarda 003

  Székedi Ferenc: Ez a Hidegség nem az a Hidegség
  Darvas Kozma József plébános kitartó munkája nyomán Csíkszeredában november 11-én leplezték le és áldották meg az első- és második világháborús emlékművet, egy nemes egyszerűségű obeliszket, rajta a két világégésben elesett százöt csíkszeredai nevével. Amikor a bensőséges és meghitt ünnepség lezajlott, a mellettem álló egyik idősebb férfival nézegettük a névsort; rám pillantott és felsóhajtott: igen, Hidegség. Azok a nagy gyímesi harcok, amikor nyomultak előre a szovjet katonák. Ez a Hidegség nem az a Hidegség – mondtam neki. Azután a szó megszakadt, mindketten mentünk a magunk útjára.
  Sarkadi Elek ksz. 1902-1945 Hidegség (Mo). Ez a felirat áll az oszlopon. A Hargita Megyei Könyvtár a néhány évvel ezelőtt a neves csíkiakról készített egy olyan összeállítást, amelyet más formátumban könyvjelzőként is lehet használni és többek között ez áll rajta: Sarkadi Elek (1902? – 1944?) Zenetanár, karmester. A iaşi-i George Enescu Zeneakadémián végzett. 1931-1943 között a csíkszeredai Római Katolikus Gimnázium tanára volt. A Csíkszeredai Dal és Zeneegylet karmestere. Csíkszeredában ő honosította meg Bartók és Kodály zenevilágát. 1943-ban a fasizmus áldozataként Nagybányára hurcolták.
  Domokos Pál Péter kötetben olvasom. “1938. május 26-án a Miercurea-Ciuc-i róm. kat. gimnázium fiú-vegyeskara önálló hangversenyt adott, amelynek minden számát az új magyar zene szolgáltatta. Jelentősebb számai: Kodály: Székely keserves, Ave Maria és Jézus és a kufárok. A Jézus és a kufárok nehéz feladatait a falusi gyermekek minden nehézség nélkül énekelték; Sarkadi Elek zenetanár nagyszerű eredménnyel végzi munkáját.”
  Gergely András, a csíkszeredai kórus történetét feldolgozó művelődési szakember a következőket írja: “Ezt az időszakot egy igen jelentős személyiség, Sarkadi Elek karnagy, gimnáziumi tanár munkája fémjelzi, egészen elhurcoltatásáig. Gimnáziumi tanárként felvállalja a város életében oly jelentős szerepet betöltő kórus és zenekar vezetését. Pálcája alatt számos siker születik, az együttes létszáma, a zenekar felkészültsége bővül. 1940. december elején hálaadó hangversenyt adnak Csíkszeredában, és 8-9-én a Budapesti Zenei Akadémián a kórus – Erdély négy legjobb dalárdájával együtt – Kodály Zoltán előtt tiszteleg a magyar dalnak. Felemelő pillanat, amikor Sarkadi Elek átveszi Kodály Zoltán kezéből az ezüst karmesteri pálcát a kórusmozgalom, a művelt zene szolgálatáért. Jelentős a közművelődési tevékenysége, de még fontosabb az oktatásban kifejtett munkája. Még élnek és emlékeznek volt tanítványai, akik közül sokan vállalták a művelődési élet kihívásait.”
  Egyik csíkszeredai tanítványa a 2013 májusában Kolozsváron elhunyt Guttman Mihály karnagy, tanár, zenei oktató, haláláig az erdélyi Magyar Dalos Szövetség vezetője. Másik csíkszeredai tanítványa az idén kilencvenegy esztendős Sárosi Bálint, Prima primissima és sok más díjas népzenekutató, zenetudós, aki egyik interjújában ezt mondta: „Volt az iskolának egy kitűnő zenetanára, Sarkadi Elek, aki Temesvárról származott hozzánk.Ő már akkor Bartók és Kodály szellemében tanított bennünket. Sziszifuszi erőfeszítéssel olyan vegyeskart szervezett minimális zenei ismeretekkel rendelkező, kottát nem olvasó diákokból, hogy Kodály Székely keservesét és Jézus és a kufárok című zeneművét is elénekeltük.(…) Harmadikos lehettem, amikor az iskola valamilyen nem várt pénzhez jutott és ezen néhány hegedűt vettek. Sarkadi tanár úr kitűnően hegedült, emellett jól csellózott, továbbá zongorázott is, így azután vasárnaponként ő játszott a harmóniumon a gimnáziumi misén. Az új hegedűkből én is kaptam egyet, és Sarkadi úgy egy éven át ingyen tanított bennünket. 1944 március 15-ra Sarkaditól nehéz, de megtisztelő feladatot kaptam. A nemzeti ünnepen egy helyi erőkből verbuvált amatőr zenekarral Erkel Hunyadi László nyitányát akarta előadatni. Február elején azonban az együttes egyetlen bőgőse, egy orvos megbetegedett. Sarkadi behívott a zeneterembe: Bálint, megmutatom neked a bőgőt. A hátralevő időben megtanultam a nyitány bőgőszólamát, így sikerrel szerepeltünk.”
  Mindez nem mentette meg a zsidó Sarkadi Eleket a munkaszolgálattól. Mint ahogyan néhány csíkszeredai személyiség és Márton Áron püspök közbenjárása sem. A korabeli magyar hatalom kisegítő munkaszolgálatra küldte, valószínű ennek a nyoma az emlékművön feltüntetett kéz. A munkaszolgálatos századokat a németekkel megegyezve nagy számban gyalogoltatták Magyarország nyugati határára, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok előtt valamiféle nyugati védelmi rendszert alakítsanak ki.
  Hidegség Soprontól tizennégy kilométerre fekvő falu. A háború után ennek egyik részén, az Ilona-majorban levő tömegsírból közel ezer áldozatot hantoltak ki. A magyarországi hadisír-nyilvántartó “vesebajt” ír a halál okának. Történész források szerint Sopron környékén a legyengült munkaszolgálatosokat lelőtték vagy tovább szállították a koncentrációs táborokba. Nem a szovjetek…
  Csíkszeredában ma utca viseli a Sarkadi Elek nevét. De ez kevés. Élete, munkássága még feltárásra szorul. Az emlékmű avató ünnepségen többen hősökről beszéltek. Zákonyi Botondnak, Magyarország bukaresti nagykövetének volt egy mondata: “Csak annak a nemzetnek van jövője, amely felismeri és méltó módon megbecsüli a feláldozott élet értékét.” Sarkadi Elek maga volt a feláldozott élet.
   Forrás: https://maszol.ro/velemeny/72574-szekedi-ferenc-ez-a-hidegseg-nem-az-a-hidegseg 2016. november 15. kedd, 15:24

Erdély - szociáldemokrata hetilap 1945. július 29.
KERESEM sógoromat, Sarkadi Elek csíkszeredai gimnáziumi tanárt, ki D 723 tábori számú munkaszolgálatos volt, utoljára Herencs környékén látták. Kérem mindazokat, akik látták vagy beszéltek vele, vagy tudnak valamit róla, értesítsenek: Bartha Ferenc, Déva, Hunyad megye, Str. 23 August 62.

LGP. Tízezer szív sikolt

Publicat: Sâmbătă, 06 Ianuarie 2024 07:14 | Accesări: 330

   Tízezer szív sikolt

  A cím egyeseknek kissé ismerősnek tűnhetik, hiszen az utolsó két szó a Német Kálmán könyvének címében is szerepel. Nem írhattam százezret, hiszen a bukovinai magyarok sohasem voltak annyian, és abból a szempontból is meggondolkoztató, hogy őseink nem igen voltak sikoltozó természetűek, bár amilyen sanyarú sorson tengődtek talán nagyobb nemzeteket is megviselt volna.
   A 19. század végéig jóformán tudomása sem volt a magyar kormánynak őseinkről. Ennek ellenére, az említette század feléig, már többen is írtak a bukovinai magyarokról, 1788-tól kezdve: Hacquets B. (botanikus), Muttnyánszki Mór (szerzetes), Kiss Károly (hadnagy), Jernei János (őstörténész, nyelvtörténész, utazó, jogász), Gegő Elek (egyházi szónok, etnográfus, történész, ferences szerzetes), Bíró Mózes (tiszteletes). Utólag sem voltak képesek eldönteni a fővárosi felvilágosult elmék, hogy tulajdon képpen kik is magyarjaink: egyesek azt hittek róluk, hogy a honfoglalástól maradtak ott, mások, hogy Rákóczy fejedelem bujdosó kurucai. Ám ha tudott volna is, vagy számba is vette volna őket, sokkal fontosabb dolga akadt az illetékeseknek, mint saját nemzete.
   Kéregető, magyar gyermekek járkálnak Szucsáván a 19. század második felében. Ez lényegtelen, mert az illetékeseknek fontosabb dolgaik akadnak. Az 1848-as forradalom után vérszemet kapott az akkori Nagy Magyarország területén levő kisebbség. Közel 60 év alatt, 1918-ig szinte nem zajlott le olyan gyűlés a budapesti parlamentben, melyen a kisebbség ne követelte volna az úgynevezett jogait. Vonatkozott ez a tulajdonjogokra, a szólásszabadságra, az egyház helyzetére, az iskolákra, sajtókiadásokra. Bár a magyar kormány minden lehető és nem lehető, gyakran a magyarság hátrányára levő jogokat megadott nekik, az elégedetlenség a kisebbség körében nem csökkent, hanem fokozódott. Olyan sajátos helyzetek álltak fenn, mikor a magyar kormány által támogatott és a kisebbség nyelvén íródott sajtó a kormányt támadta, adómegtagadásra, lázadásra szólította fel a kisebbséget. Bukovinában ekkor kértek tankönyveket, naptárakat, tanítókat és legtöbb esetben ezek fizetését is. Az idők során onnan több tanító és lelkész kényszerült távozni, hisz még a falu legszegényebbjét is irigyelték.
   Történelmileg bebizonyosodott, hogy a kormány nem ismerte a végeken fennálló helyzetet, akár Bukovináról, akár Dél-Erdélyről beszélünk, csak a jelentésekből tájékozódott. A meleg irodákban és kényelmes bőrszékekben hozott intézkedések mind erről tanúskodnak. A magyar kormány csak a XX. század elején kezdett ébredezni, és akkor megpróbálta helyrehozni a XIX. század közepétől kezdődött mulasztásokat. Késő volt már ekkor és a hozott intézkedések ismét a magyarság, főleg a parasztság kárára voltak. Rideg jogászmunkák kerültek ki a magyar törvényházból, melyek legfőbb céljuknak nem a sérelmek orvoslását tekintették, hanem azt, hogy a kisebbség ne tudja valamilyen úton-módon a törvényeket megtámadni és aláásni. Ilyen módon az adózó és államfenntartó népet koldussá tették és kivándorlásra kényszerítették. Jellemző erre az 1894-es V.-ik t.c. jogszabály, mely minden haszontalan témát feldolgoz, csak a leglényegesebbet hagyja ki: a magyar birtokállományban beállt állapotokat, melyeknek helyzete a XIX. század végén katasztrofálisan kétségbeejtő.
   A törvényhozás ekkor hat millió koronát bocsát a kormány rendelkezésére, 50 évre. Ez a magyarság szempontjából veszélyeztettet vidékek megsegítésére kellett volna szolgáljon. Ám ezért is a telepes gazda 4%-os kamatot kényszerült fizetni. (1894-es t. c. 14. § „A földművelésügyi miniszter jogosítva van a telepeseknek eladott területek vételárát a törlesztési szabályok megtartása mellett 4%-os kamattal egészben vagy részben leszámítoltatni; de úgy, hogy a kincstárt, illetőleg az alapot semmi jótállás ne terhelje.”A korabeli okmányokból az derül ki, hogy a kamat 5% volt.) Holott a román országokban egy hold földet lehetett vásárolni egy jól megtermett tyúk árából. Mind az akkori magyar kormány külpolitikája, mind a belpolitikai ügyek rendezése éretlenségről, hogy ne mondjuk rosszindulatról tanúskodik. Bár saját népével szűkmarkú volt, nem lehet ezt állítani róla, ami a kisebbség iránti nagylelkűségét illeti. Hiszen csak az erdélyi, karánsebesi, nagyszebeni, lugosi, balázsfalvi, szamosújvári, nagyváradi román egyháznak, mint kongrua, kárpótlék és különféle segélyekre több mint 11 millió koronát szavazott meg nagyvonalúan. És tette mindezt két évre. Saját fiaival, véreivel uzsoráskodott a magyar állam. (Vö. Dr. Meskó Miklós - Adatok és megjegyzések a Déva, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és Vajdahunyadi székely- csángó telepítésekhez. Székely füzetek 2-ik szám, 1996. június 28.)
   És még valami az 1894-es törvénycikkből. Ennek 26. § szerint a mesteremberek eleve ki voltak zárva a telepítésből: ”ezen törvény mezőgazdasággal foglalkozó telepesekről intézkedvén, iparos munkások telepítésére nem alkalmazható”. Egyszóval ha a bukovinai magyarok közt akadt nyilvántartott kovács, asztalos, bognár, fazekas, ács, cipész, szűcs, stb. az nem telepedhetett!
    1883-ban megkezdődtek a szervezett telepítések Bukovinából. Lényegében ezek arra is jól lettek volna, hogy elpusztítsák, szervezetten a kitelepedetteket. Az aldunai eseményeket már említettük, Vajdahunyadon 19 családdal szándékoztak erősíteni a magyarságot, mikor a városnak 4000 német –román lakosa volt, Déván az első telepítés még működött a második már nem, Babsán, Magyarnemegyén meg sem maradtak, Vicében alig, akárcsak Gyorokon, Sztrigyszentgyörgyön teljesen román körzetbe kerültek, és ott volt a telepítések legnagyobb panamázása. Mondhatni, ez utolsó.és a Csernakeresztúri, magántelepítés volt. Igaz, de akik rendezték és a települni óhajtók előlegét eltüntették, azok állami alkalmazottak voltak: Szabó Imre Magyar Királyi pénzügyi számtiszt, Barcsai Andor, akkori országgyűlési képviselő, Farkas Béla közjegyző, Rádu János állami elemi iskolai tanító. Nincs írás arról, hogy bárki közülük egy megrovást is kapott volna, mikor az összeg 61000 koronát tett ki. És arról sincs tudomásunk, hogy megtérült volna az összeg. De arról van, hogy Sztrigyszentgyörgyön kocsánykalibákban születtek az első bubák, és afennálló helyzet miatt kéynszerült tovább menni Magyarországra, vagy Dél-Amerikába. Akkoriban egy átlagtelek ára 1200 korona körül forgott.
   Törvényileg az állam azt is megakadályozta, hogy a telepes gazda a saját házát eladja. Mit szólhat ehhez a telepes? A bukovinai székelyek leginkább a földhiány miatt hagyták el szülőföldjüket. Most olyan telekhez jutottak, melyet kötelesek megfizetni, de nem rendelkezhetnek vele. Íme a törvénycikk: „17. § Ha a mindenkori telepesek telepítvényi ingatlanaikat a tulajdonjognak az első telepes nevére történt bekebelezésétől számítandó 15 éven belül másnak mint törvényes leszármazóiknak vagy házastársuknak bármikor elidegeníteni akarnák, ez esetben a kincstárt elővásárlási jog illeti meg; miért is a telep tulajdonjogának a telepes nevére való bekebelezésével egyidejűleg bejegyzendő lesz a magyar királyi kincstár javára az elővásárlási jog is, mely abban áll, hogy ha a telepes telepítvényi ingatlanait a kiszabott 15 éven belül elidegeníteni akarná, köteles ezen ingatlanok megvételével a magyar királyi kincstárt megkínálni, a kincstárnak pedig jogában áll, azon ingatlanokat minden tartozékaival együtt a telepes által vételár fejében már befizetett tőkeösszegek, továbbá az igazolt házépítési költség, vagy ha házépítési kölcsönt adott, ennek tényleg törlesztett részeinek lefizetése mellett megvásárolni és arra vonatkozó tulajdonjogát tehermentesen bekebeleztetni. Joga van azonban ezen így lefizetendő összegből azon hátralékos kamatokat levonni, melyeket a telepes azon évekre, melyekben a telepet bírta, be nem fizetett. - A telepítő kincstár az elővásárlási jog igénybevétele iránt a megkínálástól számított 60 nap alatt nyilatkozni tartozik; - ellenkező esetben elővásárlási joga elenyészett. A törvényes leszármazóknak vagy a házastársnak történt elidegenítés a telepítő kincstárnak mindenkor bejelentendő.”
   A telepeseknek a dolgok ilyen állása, nem volt tudomásukra hozva. Ők erről csak akkor értesültek, miután Bukovinában minden ingatlanukat (ingóságukat) pénzzé tették és megjelentek a telepes helyen, ahol semmi sem várta őket: sem a megígért házak, sem a gazdasági épületek. Kimérték a földeket és a Jóisten gondjára bízták őket. Csak Déva kivétel, az első telepítésnél (1889-1892). Mert a másodiknál, egy helyes és erkölcsileg korrekt telepítéskor megengedhetetlen az olyan, mint a Déván alakult zsellértelep. A települni óhajtók, vagy kényszerültek, saját költségen vásároltak földeket, 30-50 év alatt voltak kötelesek azokat törleszteni kamattal. Vagyis az utolsó részletek, magyar kormány számítása szerint, 1960 táján jártak volna el. Hatalmas optimizmus!
   A bukovinai magyaroknak nagyobb erőfeszítésbe került megélni az új telepeken, mint Bukovinában. Minden energiájuk a földek megdolgozására, az adók, a kamatok kifizetésére összpontosult. Az akkori kormányt nem a telepesek életszínvonala, művelődése, a tanügyi gondok érdekelték, hanem az adók beszedése. Egyszerűen letelepítették őket, és csak akkor emlékeztek meg róluk, amikor pénzbeszedésről jött a szó, vagy amikor kitört az I. világháború és szükség volt ágyútöltelékre. Emelt fővel vonultak idegen érdekekért meghalni. Az eredmény: rengeteg özvegy, még több árva, akikről senki sem gondoskodott, gazdasági lezüllés és az a tény, hogy végül is Szerbiába vagy Romániába telepedtek. Csak a telepesek kitűnő életképessége, munkaereje, kitartása és a mezőgazdasághoz való, vele született szakértése érte el azt, hogy mégis, a mai napig megmaradtak.

Déva, 2017.

 

ro.LGP. SACARAMB, ORIGINEA POPULATIEI

Publicat: Joi, 04 Ianuarie 2024 04:55 | Accesări: 337

Sacaramb, originea populatiei

   Oamenii dintr-o localitate sunt importanți, fiindcă ei scriu istoria locului. De asemenea, îsi pot lăsa amprenta asupra locului prin tradiții și obiceiuri aduse din îndepărtate zări (dispunerea străzilor, stiluri de case, etc.). Poate multi considera astăzi, că numele lor de familie sună cam ciudat, are o rezonanță străină, și nu-și dau seama, că acum vreo 170-240 de ani, ancestorii lor trăiau în alte colțuri ale Europei. De aceea considerăm, că este necesar să vorbim despre locuitorii Săcărâmbului, care-și au originile în altă parte. Pentru a ne atinge scopul, era necesar să fie făcute anumite studii.
   Studierea arhivelor de stat și arhivelor bisericești s-a dovedit un lucru dificil, căci multe documente erau scrise în germană, care era limba statului în acea vreme, altele erau în latina, care era limba oficială a bisericii catolice. Acum câțiva ani s-a început așezarea numelor din registrele bisericești într-un arbore genealogic, care în multe cazuri ne poate duce înapoi în timp mai bine de 200 de ani. Totuși, pentru a ne forma o idee, și având în vedere peregrinările familiilor de mineri dintr-un loc în altul, am fost obligați să studiem și registrele din alte localități miniere, respectiv Băița, Certej, Hondol, Măgura, Hunedoara. Ar mai fi fost necesar studierea registrelor bisericești din Abrud, Roșia Montana, sau Zlatna, dar mai întâi astea trebuiesc găsite, și nu cele recente, ci acele de acum vreo 160-200 de ani. O parte din registrele bisericii catolice din Săcărâmb se găsesc la Arhivele Episcopiei Romano-Catolice din Alba Iulia (1791-1823) și altele la Arhivele Nationale din Deva (1870-1945). Lipsesc deci în jur de 45 de ani din evidență. După unele zvonuri, acele registre nici nu se mai găsesc în Transilvania.
   Locuitorii Sacarambului, înainte de descoperirea făcută de porcarul familiei Barcsay, Ion Ormindean în 1746, nu se ocupau de minerit, nici nu erau calificați pentru așa ceva, putem spune că nici idee n-aveau peste ce comori calcă zilnic. Odată cu descoperirea minelor de la Săcărâmb, era nevoie de omeni specializați în exploatarea miniera: mineri, tehnicieni, coordonatori, personal la birouri. De regulă, aceștia erau detașați de conducerea de la Wiena, dar cum se întâmpla adesea, veneau și muncitori din alte locuri, sperând într-un trai mai bun. Așa au apărut Beer Martin (camera hutmanus), Christl Franciscum secretar (scriba), Eisler Martin secretar (scriba), Feill Casparus sef peste mineri (senior omnius huttman), Hopp Josef Ludovik minerarus probator, Löscher Venceslav responsabil cu caii (obequitator), Molnar Petrus chirurg (chyrurg), Merth Joannes responsabil piață (judex fori), Peerer Thomas chirurg pensionat (chyrurgus jubilatus), Trensansky Casparus miner sef, Wittmann Daniel chirurg din districtul de dincolo de Mureș (Districtus Transmarusiana chyrurgus). Pentru acoperirea nevoile oamenilor au venit Aszlányi Stephanus (alias Novák) comerciant (mercator), Raunik Agnes (vidua Jager) ca moașă calificată (obstetrix docta), Kompoti Francisc profesor, vorbitor de 5 limbi (latina, ungara, germana, slavonă, valahă), Loreni Michael șuster (sutor), Mártonfy Petrus comerciant, Molin Joannes bărbier (barbitonsor), Mayer Joannes brutar (pistor), Schützer Gottfried prăvălier (cauponar), Sárosi Andreas măcelar (lanionis), Feigl Paul tâmplar, Veress Joannes croitor dar și Gold Bernard cantor și dascăl. Interesant este, că deja în anul 1791 se menționează doi elevi: Henkes Philippus (practicans honorarius), și Schaarschmidt Josef, ambii practicanți cu bursă de studii.

NA 1

                                                                                                                                           Biserica catolica in 2015


   Muncitorii veneau mai ales din zonele miniere deja existente, de la Băita, Abrud, Zlatna, Sasca Română, Oravița, Moldova Nouă, Trestia, Ciclova, Roșia Montana, Sibiu, etc. Pe lânga venind din zonă, soseau mineri și din locuri îndepărtate: Germania, Slovenia, Slovacia, Austria, Franța, din Idrya, Schemnitz, Styria, Saxonia. În tabelul de mai jos vom prezenta căteva familii, cu datele sale:

Anul

Nume

An nasterii

De unde a venit

1794

Lemovitz Valentin

1775

Ex. deutsch

Anka C-tin

1769

Abrud

Kozman Borbala

1767

Abrud

Gottlieb Johann

1760

Ex. Saxonia

Brucker Jacobus

1771

Superiorii Styria

Luttmann Blasius

1769

Ex.Idria. Slovenia

Weich Sebastian

1774

Oravitza

Paar Josef

1764

Austria

Licker Mattheus

1771

Boitza

Boják Joannes

1765

Arad

Albrecht Terezia

1770

Rézbánya, Baita-Bihor

Buckel Franciscus

1745

Germanicus

Beer Georgius

1758

Germanicus

Balantz Valentin

1761

Idria, Slovenia

Bozits Bartholomeus

1745

Wiennen

Bogya (Bodea) Joannes

   ?

Valachus

Boncsina Bartholomeus

1763

Germanicus

Böhm Martin

1763

Germanicus

Barabas Joannes

   ?

Háromszék, Siculus

Bundschuk Petrus

1760

Styria

Brantner Georgius

1759

Germanicus

Bachstöber Antonius

1756

Germanicus

Bajkó Georgius

1757

Germ. illa Slavonia-Gelmitz

Bosnyák Josephus

1760

Germ. illa Hatzeg

1796

Eisler Andreas

1776

Boitza

Schrethe Iulia

1778

Ciklova, Banatu

Iurasits Mattheus

1771

Saska, Banatu, Sasca Romana

Kammerlander Franciscus

1775

Oravitza

Altmann Jacobus

1778

Trestia

Riedl Ferdinánd

1775

Saska, Banatu

Pfeipfer Josef

1756

Boemia

Rubnik Casparus

1772

Saska

1798

Székely Georgius

1773

Verespatak

Prikop Casparus

1775

Moldova

Weibert Henrik

1774

Oravitza

Huber Joannes

1776

Schemnitz

Jenther Colomanus

1773

Oravitza

Schaarschmidt Anton

1772

Oravitza

Kittler Josef

1765

Certej

Weber Ferdinánd Josef

1771

Cibinum

Kokl Mattheus

1770

Idria

Stiller Johann

1772

Oravitza

Filtzer Ludovicus

?

Oravitza

Hajer Friedrich

1769

Saxonia

Löfler Christophor

1775

Oravitza

Kolloschek Mattheus

1769

Boemia

1801

Lang Joannes

1776

Ciklova

Legrand Mattheus

1782

Ghelari

1805

Baumgartner Sebastianus

?

Styria

   După cum dovedesc registrele bisericii catolice din Săcărâmb și datele de la Episcopia Romano-Catolică din Alba Iulia, pe parcurs au mai sosit și alte familii: Kun din Baia Sprie-Maramureș, Konyicska, Horcin din Strâmbu, Băiuţ, Bistrita Năsăud, Koricsar, Schramm, Krișanovski din Lăpuş, Bistrita Năsăud. După rezonanța numele acestor familii au origini slovace, la fel ca familiile Kolischar, Richter, Slobodnik, Iudt, Gregor, Trnka, Otcenas, Longauer, Waitzik, Simcik, Tokar, Botzurik, Bulla, Fabri, care au venit la Săcărâmb din îndepartata Spania Dolina, din Slovacia. Familia Kolischar a venit între 1839 şi 1842, căci Iosif s-a născut 1839 la Spania Dolina, iar Laurentiu deja la Săcărâmb, în 1842. Multe din aceste nume le găsim și azi în sat, sau în localitățile apropiate, iar altele există, dar dealungul timpurilor au suferit transformări. De exemplu numele de Hanzurka a devenit Jurca, Dalla – Dalea si Galle – Galea.
   Se mai poate observa din registre, că existau multe văduve tinere, alte femei deja erau la 32-34 de ani la a 3-a, 4-a căsătorie, am găsit destui copii înfiați. Asta însemnă, că viața de miner nu era deloc ușoară, oricând exista riscul unor accidente, dar și afecta sănătatea bărbaților. Nu ar fi exclus, ca băieți de 11-13 ani deja să fi lucrat în exploatare.

NA 2

                                                                                                                          Ruinele bisericii greco-catolice in 2015

                                                                                
   Pe parcursul a cătorva ani, părintele Lamasch a întocmit evidența enoriașilor. În anul 1791, Status Animarum arăta astfel: bărbați-306, femei-263, băieți-325, fete-246, în total 1140 de persoane. Trei ani mai târziu, în 1794, datele suferă niște modificări minore: bărbați-300, femei-247, băieți-250, fete-207, total locuitori: 1006.
   În anul 1796, situația celor din evidența bisericii catolice arată astfel: bărbați-320, femei-276, băieți-291, fete-249, total locuitori: 1136. Vă dați seama, cum ar arăta Săcărâmbul astăzi, cu vreo 600 de copii alergând prin sat!
   Preotul Lamasch a notat în anul 1796, că doi sau trei din locuitorii satului sunt slavoni, dar mai sunt valahi și unguri. Câteaodată, în biserică se ținea liturghia în limba maghiară. Limba principală în acest loc a fost în perioada respectivă germana.
   Mai mult ca sigur, că numărul locuitorilor a fost mai mare, doarece se observă din tabele, că părintele Lamasch a notat în Status numai pe cei care aparțineau într-un fel de biserica catolică. Zic într-un fel, că mai mulți din cei enumerați sunt calviniști sau unitarieni, reformați.
   După cum ne demonstrează recensământele vremii, cu o singură excepție, în anul 1966, numărul locuitorilor a scăzut constant. Acest fapt se datorează în totalitate exploatării miniere.

BISERICA

   Muncitorii de religie catolică ajunși la Sacaramb din toată Europa, aveau și ei nevoie de alinare sufletească. Viața își cerea drepturile: aveau loc căsătorii, nașteri și decese. Punând mână de la mână, în anul 1753 și-au ridicat o modestă capelă din lemn. În scurt timp, aceasta s-a dovedit neîncăpătoare, și în anul 1777, în câteva săptămâni, catolicii și-au ridicat o biserică din piatră, care mai exista și astăzi, cu toate că într-o stare deplorabilă. N-a trecut mult timp, și au început donațiile către biserică, pentru înzestrarea ei cu cele necesare.

Donații către biserică 1778-1803:

1778.
Prapură în onoarea Fecioarei, din mătase, pe o parte cu chipul Fecioarei, pe cealaltă cu vulturul imperial. Donat de Illustrissimus Dominus Aulic Ignatus de Born.

August, 1783.
Fata de masa (altar) violet, cu franjuri aurii pentru memoria (in onoarea) muncitorilor. Donator: Spectabilis Dominus Martinus Bosnyák.

1790.
S-a ridicat in cimitirul Sf. Iosif o capela din lemn in onoarea Fecioarei, de catre mine Joseph Lamasch, cu aprobare si binecuvantare episcopala.
Donator: Casparus Huber

1791.
S-au donat 24 de carti scolii. Donatori. Ioakim Aszlányi (Novak), sotia Rebeka Moldovan si vaduva lui Dominus Theodori Győrffy.

1791.
Dominus Petrus Martonfy, comerciant din oras a oferit pe cheltuiala sa doua dalmatice (vocabulare) binecuvantate de catre episcop.

1791.
S-au oferit doua fete de masa (de altar) cu franjuri, care acopera masa pe toata lungimea. Donator: Antonius Mártonfy.

1795.
Diverse lucruri pentru biserica, mantale si servetele elegant lucrate. Donatori: Domina Elisabetha Tutsch si fiica sa Elisabetha, sotia domnului Petri Molnár.

28 mai 1795.
S-a donat un voal alb-violet frumos de catre Domina Rebeka Moldovan, sotia lui Ioakim Aszlányi (Novák).

1 martie 1796.
Fata de masa (altar)de coloare rosie si violet, cu franjuri si impodobit cu flori, in semn de recunostinta de localnici.Donatori: Illustrissima Domicella Anna et Aloysia nobilii de Wildburg.

Martie 1796.
La initiativa mea am donat bisericii doua carti: 1 (ilizibil), 2-Pareri despre Monarhie 1789. Donat de catre Dominus Franciscus Frazenau practicant (elev), fiul domnului Felicitas (Felix) Franzenau.

10 iulie 1796.
Am donat bisericii doua prosoape albe, brodate cu aur ce se pot folosi la botez. Donator Catharina Franzenau, sora elevului de mai sus.

10 iulie 1798.
Parohia a primit gratis câteva lucruri necesare celor sfinte. Donator Martinus Bosnyák armeano-catolic din Wiena.

August, 1796.
Un tabel foarte bine intocmit, servetele si cele necesare slujbelor din biserica. Donat de catre Dominus Andreas Schütz.

Octombrie, 1796.
Statuia Domnului comandata si donată de mine, cu o cruce de fier, pentru vindecarea bolnavilor. Donator: Schaffer

11 octombrie 1798.
S-au reconditionat frumos cele sase coroane cu ghirlande (artefacte) de catre minunata domnisoara din Cluj, Josepha Bergmann.

11 august 1800.
Voal din matase rosie cu fire asemanatoare. Donator: Dominus Martinus Eissler si sotia Magdalena nascuta Weiterschütz.

20 ianuarie 1803.
Cele necesare ritualurilor, frumos impodobite. Donator: Reverendissimus Josephus Lamasch

 Preoti:

1791-1803 Josephus Lamasch, ajutata de catre Petrus Darvas si Franciscus Szevesztényi
1803 - Carolus Urban

Lista preotilor catolici intre 1870-1934.

Nr.

Numele si prenumele

Perioada in care a slujit

1.

Kornéli Dénes

1870- 1873. mai 18.

2.

Rácz István

1873. mai 18-1890. aprilie 30.

3.

Ignác Helmut

1890. aprilie 30 -1898. septembrie 9.

4.

Jesztl János

1898. septembrie 9-1899. februarie14.

5.

Székely Károly

1899. februarie 14 – 1902.octombrie14.

6.

Papp József

1902. octombrie 14.-1905. septembrie 10.

7.

Husek Gyula

1905. septembrie 10 – 1913. iulie 2.

8.

Bögözy József

1913. iulie 2 -1918. august 19.

9.

Finta Antal

1918. august 19-1920. februarie 17.

10.

Bartalis Márton

1920. februarie 17-1922. mai 9.

11.

Darvas Albert

1922. iunie19- 1929. august 11.

12

Hodor Jakab

1930. aprilie14 -

13.

Bálint Tódor

1932. noiembrie 21- 1934. ianuarie 12.

14.

Szabó Miklós

1934. septembrie 5- 1937. ianuarie 5.

15.

Bors Balázs

1937. august 31-

Recensământe

După populație:

 

Anul

Total

Romani

Maghiari

Germani

Sloveni

Alta

1850

2742

1292

142

1276

-

32

1890

1765

972

234

524

27

35

1910

1248

797

201

201

47

49

1920

820

624

54

104

-

38

1966

907

834

65

2

-

3

1992

242

211

20

8

-

3

După religie:

Anul

Total

Ortodocsi

Gr.cat.

Rom.cat.

Ref.

Evang.

1850

2742

1013

307

1416

6

-

1890

1765

704

256

785

11

8

1910

1248

586

154

494

11

1

1930

664

377

72

203

7

-

1992

242

190

9

25

8

-

NA 3

                                             STATUS ANIMARUM 1796.[1]

                                                    

                                                         Sub Littera[2] A

In paranteza varsta.

Numele

Originea

Lb. vorbită

Băieți

Fete

Abt Terezia (73)

Wiena

Germana

Ana

Aszlanyi (Novak)

Joakim (34),

Moldovan Rebeka (28)

Miercurea

Sibiului

Ungara

Germana

Valaha

Catharina (5)

Luiza (1)

Altmann Joannes (24)

Trijon Elisabetha (20)

Trestia

Certej

Germana

Catharina (2)

Agner Matthias (34)

Mátyás Juliana (25)

Hujas[3]

Rosia Montana

Germana,

Valaha

Andreas (8)

Abith Franciscus (24)

Carniola[4]

Germana

Andreas (2)

Aloysius (1)

Aigler Bernard (35)

Tóth Catharina (20)

Sasca Romana[5]

Germana

Alex Michael (25)

Alex Georgius (14)

Neo-Moldova[6]

Germana

                                                     Sub Littera B

 

Bergmann Josef (28)

Balas Mária (25)

Jauria (?)

Kéménd[7]

Germana

Valaha

Bachsteber Antonius (20)

Jenesi Juditha (18)

Hujas

Aiud

Germana

Ungara

Babovka Venecek (74)

Boemia

Germana

Bartl Paulus (20)

Feil (-er) Constantia (17)

Hujas

Zlatna

Germana

Bach Josephus (34)

Böhm Anna (24)

Ghelari

Cluj

Germana

Ungara

Sebastian (1)

Barbatzeth Josephus (56)

Ratis-

bonensis[8]

Germana

Josephus (22)

Bartha Joannes (40)

Mátyás Teresia (20)

Zlatna

Certej

Ungara

Ungara

Georgius (1)

Berta Joannes (22)

Benkő Éva (18)

Toplita

Zlatna

Ungara

Ungara

Betze Antonius (30)

Ciuc-Sinmartin

Latina

Ungara

Brunetter Joannes (24)

Jordanovits Catharina (30)

vidua[9] Trensansky

Offenbach- Hessen[10]

Certej

Germana

Daniel

Trensansky (10)

Franciscus (1)

Anna illegitima

Whittmann (5)

Benkő Valentinus (24)

Turda

Ungara

Bakó Michael (19)

Zlatna

Germana

Ungara

Büchler Andreas (44)

Kurtz Teresia (36)

Zlatna

Hunedoara

Germana

Bachsteber Anton (42)

Hirschling Anna (38)

Ex. Hungaria

Fagaras

Germana

Ungara

Joannes (11)

Theresia (16)

Barbara (13)

Catharina (8)

Blumauer Josephus (38)

Mitterber Anna Maria (49)

Ex. Germania

Germana

Brantner Georgius (33)

Redler Anna Maria (30)

?

Germana

Georgius (4)

Elisabetha (2)

Anna (1)

Brantner Leopoldus (36)

Lackner Anna vidua

Heimel (37)

Banat

Hujes

Germana

Joannes (12)

Leopoldus (11)

Christina (1)

Heimel Teresia

(16)

Biok Blasius (50)

Pilloch Catharina (42)

Carniola

Hujes

Germana

Ungara

Bretyán Joannes (16)

Déva

Ungarum

Valaha

Szigeti Anna Mária

vidua Barta et Samo (60)

Abrud

Ungara

Fiedericus Samo

(20)

Barbara Samo

(18)

Boncsina Berthold

viduus[11] (30)

Hujes

Germana

Josephus Anderwald (12)

Teresia

Anderwald (8)

ab uxore 1o

marito

Heintzmann Anna

vidua Ballantz (54)

Schemnitz

Germana

Daniel (8)

Biperger Aloysius (17)

Zlatna

Germana

Brettreger Sebastianus

(22)

Dognecea

Germana

Brucker Jacobus (25)

Winkler Teresia (20)

Styria

Hujes

Germana

Bayer Andreas (64)

Hungaria

Germana

Ungara

Balatz Nicolaus (30)

Abrud

Valaha

Benkovics Josephus (38)

Eckert Mária (20)

Tustea[12]

Hujes

Germana

Martinus (2)

Mária (1)

Rappensberger Anna

Mária vidua Bundschuck

(27)

Hujes

Germana

Rebeca (5)

                                               Sub Littera C (Z, Tz, Ts, K )

 

Czabor Michael (45)

Schmidt Anna (40)

Hungaria

Wienna

Ungara

Germana

Michael (12)

Adam (11)

Josephus (3)

Catharina (13)

Mária Apollónia

(6)

Csíki Joannes (40)

Éva N. Uxor (30)

Siculia

Lipova

Ungara

Germana

Czopak Paulus (48)

Posta Anna vidua

Csillik (54)

Scepus[13]

Eperjes

Germana

Czechmeister

(Zechmesiter) Joseph (46)

Lang Barbara (44)

Sibiu

Hujes

Germana

Jacobus (19)

Josephus (11)

Joannes (6)

Casparus (1)

Barbara Huber vidus olim

Zvell dein Czipszer (63)

Austria

Inferior

Germana

Mária Jakab vidua et

Csíki

et Dünkl et Clement

oculis

orbata[14] (62)

Turda

Ungara

Germana

Andrea Pikner

Nepoata (12)

Csejka Matthaus (36)

Lukats Maria (38)

Zlatna

Dumbraveni-Sibiu

Elisapethopolis

Ungara

Germana

Joannes (12)

Maria (9)

Catharina (1)

Czechmeister

(Zechmesiter)

Thomas (23)

Szleaszky Anna (20)

Hujates

Germana

Eva

Csek Josephus (40)

Furka Maria (?)

Polonia

Cristur-Deva

Csillik Joannes (34)

Hiffer Thekla (29)

Hujes

Wienna

Germana

Mária (8)

Elisabetha (2)

Czabor Franciscus (40)

Krausz Elisabetha (40)

Zlatna

Scepus

Valaha

Germana

Csora Georgius (22)

Janki Christina (19)

Rosia Montana

Valaha

Teresia (2)

Czipsz Petrus (27)

Carniolia

Germana

Czejki Matthaus (40)

Steyer Teresia (33)

Deva

Orastie

Latina

Ungara

Germana

Franciscus (12)

Antonius (10)

Josephus (3)

Magdalena (16)

Anna Maria (7)

Elisabetha (5)

Theresia (1)

Christl Seraphius

Franciscus (33)

Kosice[15]

Latina

Germana

Ungara

Papp Mária vidua

Cselner (Zellner) (38)

Alba Iulia

Ungara

Germana

Andreas (12)

Catharina (15)

Elisabetha (2)

                                                          

                                                           Sub Littera D

 

Dregan Joannes (20)

Abrud

Valaha

Dragai Joannes (52)

Trosza Margareta vidua

Ihring (47)

Kremnitz[16]

Pesta

Ungara

Germana

Stephanus

Kerekes (15)

Joannes

Kerekes (12)

Anna (2)

Dietrich Regina

vidua Dörfl (-er) (62)

Schlakenveld

Germana

Aloysius (21)

Carolus

Kovarik (7)

Maria Anna (19)

Dörfler Joannes (50)

Geréb Sofia (38)

Idrya (Slov.)

Turda

Germana

Ungara

Ignatius (12)

Veronica (10)

Elisabetha Bozsits a

marito[17] Dietrich

(?)

Germana

Dürringer Samuel

viduus (47)

Schemnitz

Germana

Samuel (15)

Joannes (17)

Dörfl Fridericus (34)

Peck Catharina (33)

Schakenveld

Germana

Maria Anna (6)

Dreschler Gottlieb (38)

Heinrich Susanna (24)

Saxonia[18]

Hujes

Germana

Anna (1)

Brodats Anna

vidua Dubovszky,

vidua Schwerling (56)

Gelmitz[19]

Germana

Ignatius

Schwerling (28)

Demeter Ignatius (28)

Kolossi Eva (22)

Alba Iulia

Hujes

Germana

Ungara

Valaha

Daniel Kolosii

frater uxoris (9)

Libitzi Elisabeta

vidua Dosztal et

Zarnovszky

Scepus

Germana

Michael Dosztal

(29)

Andreas

Maschalko (14)

Davra Petrus (35)

Karinthia

Debretzeni Georgius (35)

Mazurka Maria (32)

Zlatna

Baia Mare

Ungara

Germana

Michael (2)

Sofia Vermeti a

1-o marito (12)

 

                                                     Sub Littera E, vel EÖ

 

Eissler Martin (28)

Weiterschütz Magdalena

(22)

Boitza[20]

Hujes

Ungara

Germana

Michael (3)

Antonius (1)

Eckert Martin (19)

Schemnitz

Germana

Morányi Susanna

vidua Eckert (68)

           (?)

Germana

Eckert Christianus (25)

Sáfár Magdalena (28)

Hujes

Zlatna

Germana

                                            

                                                     Sub Littera F, vel Ph

 

Franzenau Felix (50)

Abt Terezia

vidua Stein (36)

Schemnitz

Baita-Bihor

Latina, germana

Germana

Franciscus (17)

Catharina (13)

Freundl Christophor (59)

Kerekes Sara (39)

Baia Sprie

Gilau

Germana

Ungara

Christofor (16)

Georgius (14)

Paulus (12)

Anton (10)

Joseph (8)

Stefanus

Eperjessy (4)

Sara (20)

Teresia (18)

Feugrecker Martin (70)

Rich Anna Maria (60)

Tirol

Schemnitz

Germana

Catharina

Adoptata (7)

Fogarasi Georgius (35)

Mátyás Catharina (29)

Zlatna

Rosia Montana

Ungara

Valaha

Matthaus (1)

Reiter Eva vidua Feil

Zlatna

Valaha

Matthaus (16)

Fellner Thomas (54)

Bruner Catharina (34)

Styria

Trestia

Germana

Gasparus (6)

Joannes (1)

Maria (8)

Jozefa (3)

Fischer Petrus (26)

Sasca Romana

Germana

Flander Matthias (48)

König Iulia

vidua Grath (75)

Idrya

Boemia[21]

Germana

Ignatius

Gerstner (14)

Francisca (15)

Fischer Georgius (55)

Aiben Elisabetha (50)

Bavaria

Schmelnitz

Germana

Fasching Jacobus (43)

Janki Victoria (45)

Hungaria

Abrud

Germana

Ungara

Samuel

Bogner (9)

Fatinger Joannes (36)

Bátori Maria (25)

Baita

Orastie

Germana

Hungara

Antonius (9)

 

 

                                                    Sub Littera K, in dubio G

 

Gozman Ladislau (50)

Wintze Maria (35)

Abrud

Satmar

Ungara

Christina (17)

Grünwald Joseph (42)

Schreiber Theresia (36)

Hujates

Germana

Grün Franciscus (38)

Veronica (?)

Certej

Germana

Glesser Sebastian (49)

Ritscher Eva (50)

Dognacea

Certej

Germana

Catharina

Edlhoffer (7)

Gruber Augustinus (34)

Kagerpauer Maria (29)

Abrud

Ungara

Germana

Jacobus (10)

Josephus frater

Mariti (24)

Grath Jacobus (44)

Buder Anna Maria

vidua Kovalik (44)

Boemia

Schmelnitz[22]

Germana

Josephus (18)

Franciscus (8)

Anna Maria (12)

Groek Joannaes (44)

Cseka Klara (44)

Ex. Valaha

Zlatna

Valaha

Ungara

Joannes (11)

Michael Popa (7)

Marina (12)

Anastasia (14)

Veronica

Cseka (14)

Grün Antonius (27)

Kovács Klára (27)

Certej

Trei Scaune

Germana

Ungara

Sebastianus (5)

Anna Maria (1)

Grath Joannes (33)

Horvath Catharina (25)

Hujates

Germana

Ungara

Josephus (6)

Anna (9)

Grosz Joannes viduus (40)

Baia Sprie

Germana

Gertrudis (6)

Elisabetha (2)

Grünspacher Michael (42)

Gezvai Anna (46)

Schemnitz

Hujes

Germana

Michael (9)

Antonius (6)

Josephus (1)

Theresia (13)

Anna (1)

Gezvai Joannes (30)

Schwerling Juliana (26)

Hujates

Germana

Joannes (2)

Josephus (6)

Anna (3)

Günsztl Ignatius (54)

Brenner Eleonora (40)

Boemnia

Brasov

Germana

Ungara

Veronica (13)

Gagnus Matthaus (34)

Kautscher Anna (28)

Idria[23]

Hujates

Germana

Josephus (4)

Franciscus (2)

Grotka Daniel (72)

Kirschmayer Catharina

vidua Pitzer (40)

Silezia

Sibiu

Germana

Joannes (14)

Elisabetha (12)

Catharina (10)

Grüner Joannes (45)

Ronta Eva (32)

Alba Iulia

Abrud

Germana

Valaha

Michael (3)

Eva Maria (9)

Anna Maria (4)

Georg Michael (35)

Szoltiszki Mariana (25)

         (?)

Hujates

Germana

Joannes (10)

Apollonia (1)

Granovszki Joannes (33)

Spindler Anna (28)

Schemnitz[24]

Dognacea[25]

Germana

Franciscus (1)

Anna (7)

Gyárfás Josephus (45)

viduus

Gheorgheni

Ungara

Gregorius (5)

Elisabetha (7)

Anna Maria (1)

Gold Bernardus (69)

Fichter Catharina (54)

Laynau (?)

Styria

Germana

Josephus (10)

Casparus (2)

Theresia (7)

 

 

                                                   Sub Littera H

 

Herforth Catharina vidua

nata[26] Szabó (30)

Dognacea

Germana

Ungara

Jacobus (17)

Antonius (9)

Josepha (12)

Catharina (17)

Maria (5)

Hereld Augustinus

Carolus viduus (54)

Hungaria

Germana

Hopp Ludovicus

Josephus (48)

Hendl Anna vidua

Weiterschitz (40)

Austria

Hujas

Latina

Germana

Ungara

Elisabetha (18)

Anna (9)

Hatschko Michael (50)

Veronica (32)

    (?)

Ungara

Germana

Horvath Anna vidua

nata Trensansky (41)

Hujas

Germana

Stephanus (15)

Carolus (8)

Michael (6)

Elisabetha (13)

Carolina (9)

Hatschek Jozephus (34)

Stiller Anna vidua Weich

(47)

Oravita

Germana

Balthasar Weich

(9)

Haber Veronica vidua

nata Schilling (36)

Baia Mare

Germana

Ungara

Michael (13)

Joannaes (3)

Anna (9)

Catharina (7)

Horváth Daniel (32)

Székely Theresia (26)

Hujas

Ocna Sibiului

Germana

Ungara

Carolus Lustig

adopta (10)

Susanna (1)

Husinger Balthasar (57)

Tóth Theresia (42)

Salzburg[27]

Zlatna

Feill Anna vidua Haber

(35)

hujas

Germana

Thomas Feill

(15)

Joannes Haber

(13)

Franciscus Feill

frater (22)

Gerogiua (7)

Elisabetha (11)

Barbara (18)

Maria (18)

Hirsch Josephus (19)

Ex. Banat

Germana

Hatsek Georgius (21)

Banat

Germana

Hajdú Stephanus (60)

Kiss Anna de Pozsgi (48)

Odorhei

Abrud

Ungara

Theresia Szabó

(12)

Hegyi Joannes (55)

Posta Eva (53)

Eperjes[28]

Sóvár (Hu)

Latina

Ungara

Valaha

Michael (21)

Anna (16)

Hanegger Jacobus (30)

Krausz Catharina (28)

Croatia

Reps. (?)

Germana

Franciscus (2)

Hollacher Christianus (45)

Tirol

Germana

Habel Maria vidua (40)

Hujas

Germana

Anna (15)

Huber Casparus (55)

Pecher Anna (52)

Boemia

Saxonia

Germana

Haan Theresia nata

Leskov (60)

Wiena

Germana

Hatali Jacobus (59)

Anna (50)

    (?)

Valaha

Slava

Casparus (20)

Hajek Franciscus (62)

Hajdú Rebeca (38)

Moravia

Odorhei

Latina

Germana

Ungara

Joannes (18)

Franciscus (15)

Havran Josephus (61)

Brodats Maria (59)

Gelnica (SLO)

Germana

Theresia Wester

(1)

Hankesz Philippus (34)

Budapesta

Latina

Germana

Ungara

Halfman Theresia vidua

nata Kollmann (32)

Sibiu

Germana

Josephus (10)

Antonius

Kollmann frater

(24)

Joannes Enyedi

illegitimus (1)

Apollonia (6)

Hirman Simon (40)

Styria

Germana

Heiter Joannes (40)

Teutsch Anna Maria (39)

Boemia

Blaj

Germana

Heritsch Joannes (36)

Heritsch Anna virgo (17)

Hujas

Hujas

Germana

Germana

Haber Martinus (44)

Graek Christina (19)

Hujates

Germana

Josephus (1)

 

                                NA 4

                                                       Sub Littera J

 

Jager Paulus (26)

Legrand Anna (24)

Hujates

Germana

Daniel (4)

Anton (1)

Jager Philippus (30)

Elisabetha (?)

Hujas

Germana

Kinthner Barbara vidua

Jordanovits

Kremnitz[29]

Germana

Illyés Anna vidua nata

Molnár (29)

Hungaria

Ungara

Anna (6)

Catharina (5)

Jászenszky Josephus (26)

Kremnitz

Germana

Jergulits Sebastianus (35)

Zahoranski Maria (24)

Styria

Hujes

Germana

Jonatski Matthaus (48)

Neumayer Cecilia (42)

Unirea-Alba

Carniolia

Jurasko Michael (41)

Gelmitz

Germana

Ihring Matthias (26)

Szhonin Anna (17)

Cavnic

Hujas

Germana

Jordanovits Ignatius (19)

Hujas

Germana

 

                                                       Sub Littera K (C, Ch, G)

 

Kasper Antonius (44)

Karner Anna (23)

Silezia

Hujas

Germana

Kapp Franciscus (38)

Sándor Mária (31)

Hujas

Baita-HD

Germana

Kurtz Martinus (34)

Hujas

Germana

Karoli Josephus (40)

Debretzeni Catharina (30)

Hujas

Zlatna

Germana

Ungara

Michael (15)

Josephus (13)

Jacobus (7)

Susanna (12)

Knechtzberger Fridericus

(22)

Kerekes Magdolna (22)

Baita-HD

Hujas

Germana

Anna (1)

Kapp Antonius (40)

Kaprosi Theresia (22)

Hujas

Germana

Josephus (1)

Anna (3)

Killinger Joannes (38)

Juliana (30)

Zlatna

Zlatna

Germana

Anna (7)

Maria (8)

Helena (3)

Elisabetha (1)

Kieth Joannes (38)

Gruber Theresia vidua

olim Deák (32)

Sibiu

Hujas

Germana

Bertholomeus

Deák (14)

Mattheus (6)

Jacobus (3)

Joannes (1)

Krizsnovszky Josephus

(40)

Harki Elisabetha (34)

Schmelnitz

Zlatna

Germana

Valaha

Franciscus (4)

Elisabetha (7)

Éva (1)

Theresia (1)

gemelli[30]

Krump Juliana nata

Csuka (40)

Harau-HD

Valaha

Franciscus (12)

Ctharina (13)

Kieth Rosina nata

Wagner vidua (54)

Thabor in

Boemia[31]

Germana

Mattheus (29)

Jacobus (19)

Elisabetha (16)

Rosina (13)

Kosz Apollonia nata Lang

vidua Werner (46)

Baita-HD

Germana

Maria (18)

Kleinhacker Jacobus (25)

Keller Catharina (20)

Hujas

Zlatna

Germana

Josephus (1)

Kollosi Petrus (18)

Hujas

Valaha

Keteling Michael (30)

Tirol

Germana

Krapf Andreas (50)

Krausz Magdalena vidua

olim Tóth (54)

Schmelnitz

Germana

Anna vidua Klein nata

Rehberger (44)

Carniola

Germana

Ungara

Michael (24)

Matthaus (18)

Josephus David

ab altero marito[32]

(11)

Barbara (14)

Kolb Catharina vidua nata

Mayer (24)

Hujas

Germana

Casparus (4)

Anna (2)

Koller Matthaus (50)

Ex. Banat

Germana

Kozman Alexius (23)

Barbara uxor[33] (21)

Abrud

Polonia

Ungara

Germana

Kneisl Rosina vidua nata

Wojta (40)

Boemia

Germana

Boema

Matthaus (18)

Petrus (16)

Martinus (14)

Kladnik Tobias (81)

Elisabetha uxor (46)

Schmelnitz

Zlatna

Germana

Valaha

Kuschnik Petrus (49)

Beer Magdalena (40)

Karinthya

Cavnic

Germana

Matthaus Licker

a 1-o marito[34]

(23)

Maria Anna (17)

Theresia (8)

Lucia (1)

Kautschner Christianus

(62)

Boemia

Germana

Kőrösi Daniel (22)

Hujas

Germana

Klein Joannes (42)

Fischer Anna (23)

Saxonia

Agria[35]

Germana

Joannes (6)

Anton (3)

Barbara (1)

Kladnik Michael (37)

Carniola

Germana

Franciscus (6)

Anna (15)

Koritsar Josephus (60)

Mraz Anna Maria (50)

Schmelnitz

Germana

Anna Maria

muta (20)

Elisabetha (16)

Susanna (9)

Kiessling Josephus (22)

Kammerlander Francisca

(22)

Oravita

Banat

Germana

Germana

Ketsedi Joannes (60)

Váradi Anna (59)

Cluj

Oradea

Ungara

Kovatists Franciscus (44)

Neumayer Catharina (35)

Idria

Hujes

Germana

Michael (18)

Joannes (16)

Franciscus (10)

Augustinus (8)

Jacobus (4)

Apollonia (12)

Catharina (10)

Krausz Joannes (50)

Susanna vidua olim

Buják (40)

Schmelnitz

Alba Iulia

Anna (12)

Kagerpauer Anna (18)

Abrud

Germana

Ungara

Joannes Kagerpauer (14)

Josephus Kagerpauer[36] (12)

Joannes

Schneider (11)

Ferdinand Schneider[37] (7)

Kilinger Daniel (60)

viduus

Saxonia

Germana

Khein Joannes (49)

viduus

Schemnitz

Germana

Barbara (20)

Anna (10)

Julia (8)

Magdalena (6)

 

 

                                                             Sub Littera L

 

LeGrand Joannes (50)

Zverendus Theresia (40)

Schasburg[38]

Germania

Germana

Martinus (21)

Stephanus (12)

Michael (9)

Joannes frate

mariti (17)

Catharina (14)

Agnes (4)

Ludwig Henric (36)

    (?)

Germana

Longauer Johannes (36)

Longauer Josephus (28)

hujates

Germana

Legath Antonius (20)

Lengyel Éva (23)

Zlatna

Hujes

Latina, germana, ungara

Germana, ungara

Lehrmann Joannes (65)

Giltz Anna (42)

Hannover

Banat

Ungara

Germana

Casparus (2)

Anna (7)

Loreni Michael (39)

Schenk Elisabeta vidua

olim Schlett et Lakatos

(36)

Birthal

Hujas

Ungara

Germana

Josephus

Kerekes (6)

Theresia Schlett

(17)

Anna

Jakerdovszky

(16)

Elisabetha

Gyárfás (6)

Luthmann Ignatius (23)

Idria

Germana

Lehrmann Albertus (24)

Schütz Anna (20)

Sasca Romana

Baita-HD

Germana

Daniel (3)

Martinus (1)

Lachner Josephus (27)

Kogi Elisabetha (22)

Pfaltz

Hujates

Germana

Lemovitz Valentinus (21)

Ihring Ana Maria (21)

Carniola

Cavnic

Germana

Barbara (1)

Loreni Andreas (38)

Trensansky Catharina (29)

Birthal

Hujes

Germana

Michael (5)

Andreas (4)

Theresia (8)

Catharina (6)

Lapini Simon (68)

Schruf Maria Anna vidua

olim Goldmayer (79)

Carniola

Austria

Germana

Langh Joannes (40)

Grosz Theresia (36)

Baita-HD

Baia Mare

Germana

Joannes (19)

Anna (11)

Lőser Fridericus (46)

Fichter Magdalena (34)

Saxonia

Hujas

Germana

Joannes (1)

Margaretha (4)

Lachner Adam (36)

Tórh Anna (23)

(?)

Hujas

Germana

Franciscus (1)

Lőscher Venceslaus (44)

Goldmayer Elisabetha (30)

Boemia

Hujas

Ungara

Germana

Daniel (8)

Anna (6)

Luthman Blasius (30)

Szedlak Susanna (19)

Idria

Hujas

Germana

 

                                                          Sub Littera M

 

Morvai et Hesinger Eva

Vidua nata Szőts (100)

Baia Mare

Ungara

Germana

Mazurka Michael (40)

König Ursula vidua olim

Török et Bürgl

Hujas

Müllenbach[39]

Germana

Ungara

Georgius (10)

Catharina (10)

Mayer Ignatius (54)

Feszt Anna vidua olim

Schreiber et Horvath et

Kerekes et Újhelyi (51)

Budapest

Zlatna

Ungara

Germana

Francisca (12)

Anna (10)

Medve Anna Maria nata

Drusbatzky vidua Kleinhacker (37)

Schmelnitz

Germana

Ungara

Antonius

Kleinhacker (18)

Michael Medve

(12)

Mák Emericus (28)

Baia Sprie

Ungara

Müller Jacobus (45)

Mayer Catharina (30)

Orastie

Topletz[40]

Germana

Jacobus (6)

Joannes (3)

Müller Joannes (36)

Schwerling Anna (23)

hujates

Germana

Catharina (1)

Anna (2)

Müller Antal (38)

Hatala Anna (23)

Orastie

Hujates

Germana

Antonius (8)

Martinus (6)

Molin et Heinrich Juliana vidua (39)

Cavnic

Germana

Ungara

Molnár Franciscus (18)

Sibiu

Latina

Ungara

Germana

Merkl Laurentius (30)

Csurek Maria (24)

Baita-BH

Germana

Ignatius (3)

Jozefa (1)

Máhli Georgius (26)

Germania

Germana

Máhlek Joannes (45)

Vojka Anna (31)

Boemia

Cavnic

Germana

Casparus (4)

Carolus (2)

Catharina (7)

Mányai Stefanus (59)

Kreller Anna (26)

Zlatna

Cluj

Ungara

Germana

Joannes (7)

Mezner Joannes (24)

Janditsek Veronica (18)

Dognacea

Baita-HD

Germana

Helena (1)

Méhdi Joannes (25)

Méhdi Josephus (22)

Dognacea

Dognacea

Germana

Germana

Magdalena Roskovinsky vidua Schreiber et Mayer (48)

Schemnitz

Germana

Josephus

Schreiber (18)

Ignatius

Mayer (15)

Joannes

Mayer (12)

Anna Schreiber (9)

Anna Mayer (10)

Mérth Franciscus (33)

Theil Sofia (30)

Cluj

Sard[41]

Germana

Ungara

Michael (11)

Catharina (8)

Magdulenitz Michael (30)

Huber Apollonia (28)

Schemnitz

Germana

Maharits Gregor (80)

Idria

Germana

Eva Gondits (12)

Mönich Carolus (38)

Maislinger Rosina (34)

Schemnitz

Banat

Germana

Michl Venceslaus (40)

Pelikar Susanna (37)

Certej

(?)

Germana

Ungara

Venceslaus (11)

Mattheus (4)

Elisabetha (16)

Susanna (13)

Theresia (1)

Merkl Joannes (43)

Huber Clara (36)

Baita-BH

Hunedoara

Germana

Joannes (12)

Michael (4)

Petrus (2)

Molnár Petrus (33)

Tuschki Elisabetha (30)

Pesta

Sibiu

Latina

Ungara

Germana

Franciscus (7)

Regina (8)

Catharina (1)

Máhr Joannes (20)

Dognacea

Germana

Morvai Josephus (64)

Veres Anna (24)

Baia Mare

(?)

Ungara

Germana

Franciscus (4)

Elisabetha (1)

Morvai Josephus (30)

Novota Johanna (29)

Hujates

Ungara

Germana

Matthaus Michl

(18)

Mihatz Paulus (36)

Hadnagy Susanna (25)

Orastie

Halmagiu

Ungara

Stephanus (1)

Catharina

Povodorsky (3)

Maurer Joannes (56)

Elisabetha (70)

       (?)

Styria

Germana

Mérth Joannes (68)

Merkutsar Christina olim[42]

Dietrich (40)

Cluj

Deva

Ungara

Gerogius Dietrich (19)

Sophia Krausz (21)

Elisabetha Kerekes (18)

Mezner Anna vidua nata

Szedlak (22)

Hujate

Germana

Franciscus (2)

Catharina (1)

Márát Martinus (38)

Idria

Germana

                                                      

                                                       Sub Littera N

Negrini Antonius (30)

Bolza Susanna (33)

Scepus[43]

Zlatna

Germana

Ungara

Antonius (14)

Ignatius (12)

Marcus (11)

Joannes (6)

Laurentius (1)

Theresia (4)

Anna (6)

Naporsky Josephus (28)

Karner Theresia vidua olim Stebovsky (30)

Baia Sprie

Hujas

Germana

Joannes Stebovsky (13)

Josephus Stebovsky (10)

Theresia Stebovsky (8)

Stephanus (2)

Neumayer Joachim (37)

Krump Elisabetha (25)

Hujates

Germana

                       Sub Littera O vel Ő                                                           in dubio vide E 

Onya Stephanus (48)

Müller Susanna vidua olim Tolek (48)

Abrud

Targu Mures

Germana

Ungara

Georgius Tolek (16)

Josephus Onya (13)

Maria Tolek (21)

Őerthl Bartholomeus (23)

Karinthia

Germana

Orgler Balthasar (45)

Anzinger Anna (50)

Tirol

Germana

                                                        Sub Littera P                                                  in dubio vide P vel J  

Popith Antonius (18)

Hujas

Germana

Pehr Anna vidua nata Czabor (19)

Hujas

Germana

Anna (2)

Popith Lucas (28)

Felvintzi Catharina vidua olim Feil (31)

Carniola

Unirea- AB

Germana

Ungara

Joseph Feil (11)

Gerog Feil (4)

Lucas Popith (1)

Anna Feil (8)

Maria Feil (5)

Pfeipfer Josephus (36)

Boemia

Germana

Petsch Josephus (30)

Hausler Elisabetha (30)

Maramures

Halmagiu

Germana

Ungara

Antonius Tuszka a 1-o marito (11)

Michael (4)

Josepha (3)

Pongrátz Josephus (37)

Benyák Catharina vidua olim Novota (45)

Cluj

Ex. Hungaria

Germana

Ungara

Pehr Georgius (37)

Czáran Eva (29)

Hujas

Abrud

Germana

Ungara

Franciscus (4)

Papp Daniel (33)

Székely Maria (24)

Zlatna

Rosia Montana

Valachia

Franciscus (5)

Papp Michael (68)

Zlatna

Poch Leopoldus (45)

Bulza Juliana (45)

Zlatna

Abrud

Ungara

Papp Josephus (45)

Szatmári Maria (45)

Zlatna

Abrud

Ungara

Petka Theodorus (50)

Puskas Maria (45)

Moldova

(?)

Valaha

Papp, Zaborsky Halgas Barbara vidua nata Eichbander (60)

Alba Iulia

Germana

Carolus Zaborsky (16)

Péterffy Paulus (30)

Ciucsangerogiu

Latina

Ungara

Philippsberger   Georgius viduus (78)

Kirchberg[44]

Germana

Apollonia Sacher non virgo[45] (20)

Peer Martinus (53)

Certej

Germana

Peer Josephus (27)

Horvath Anna (21)

Hujates

Germana

Regina (1)

Padurjan Petrus (30)

Rusz Regina (24)

Hujas

Valaha

Catharina (6)

Padurjean Simon (30)

Bihina Anna (29)

Hujas

Valaha

Daniel Martzi a 1-o marito (15)

Petrus Padurjean (5)

Rosalia Martzi (12)

Anna Maria Martzi (7)

Padurjean Helena vidua

Muntyan (42)

Hujat

Valaha

Stephanus Padurjean (21)

Alexander Muntyan (13)

Petzin Joannes (49)

Morin Elisabetha (?)

Karinthia

Scepus

Germana

Joannes (8)

Josepha (2)

Francisca (1)

Popith Laurentius (28)

Boncsina Catharina (20)

Philipits Georgius (22)

Hujas

Germana

Philipits Andreas (30)

Idria

Germana

Podhaitzki Ladislaus (50)

Güntner Susanna (40)

Scepus

Latina

Germana

Peerer Thomas (85)

Robehr Maria vidua Wüntsch (64)

Austria

Metz in Gallia[46]

Germana

Galle

Georgius Wüntsch (33)

Patera Joannes (36)

Paszko Anna (32)

Boemia

Hujas

Germana

Andreas (9)

Franciscus (5)

Catharina (7)

Prada Casparus (24)

Anderwald Catharina (18)

Deva

Hujas

Hungara

Germana

Polch Fridericus (28)

Schlosser Catharina (25)

Müllenbach

Germana

Catharina (4)

Anna (2)

Aloysia (1)

Paar Laurentius (40)

Steifer Helena (36)

Styria

Germana

Joannes (12)

Martinus (4)

Joseph (1)

Maria (10)

Paar Josephus (30)

Schlosser Elisabetha (20)

Austria

Hujas

Papp Joannes (48)

Targu Lapus

                        Sub Littera Z 

Zvartsek Matthaus (40)

Anna (30)

Carniola

Germana

Anton (3)

 

NA 5

                                                            Sub Littera R 

Redler Franciscus (42)

Morvai Eva (33)

Dognacea

Hujas

Germana

Ungara

Josephus (18)

Franciscus (12)

Joannes (4)

Anna (6)

Catharina (1)

Ritscher Catharina vidua nata Feuerecker (33)

Hujas

Germana

Sebastianus (12)

Juliana (8)

Ringeisen Adam (65)

Lotharingia

Germana

Roth Christianus (50)

Maria (50)

Saxonia

Zlatna

Ungara

Germana

Joannes (18)

Barbara (11)

Sophia (7)

Juliana (6)

Rátz Demetrius (77)

Czabor Maria (70)

Ungaria

Zlatna

Ungara

Valaha

Joannes (39)

Rausch Josephus (24)

Oravita

Germana

Ravai Georg (22)

Targu Mures

Ungara

Remete Joannes (32)

Karner Margaretha (24)

Zlatna

Hujas

Georgius Karner (14)

Stephanus Remete frater mariti (14)

Roth Andreas viduus (42)

Sibiu

Germana

Rusz Jacobus (20)

Hujas

Valaha

Rumanetz Paulus (24)

Scepus

Germana

Roszspiegler Andreas (28)

Grothka Theresia (22)

Deva

Baita-BH

Germana

Raab Gasparus (58)

Rantz Theresia (53)

Ex. Imper[47]

Styria

Germana

Franciscus (18)

Gasparus (12)

Rátz Gabriel viduus (50)

Hun (?)

Ungara

Ruzsitska Joannes (34)

Moyzi Barbara vidua olim Maixner (48)

Baia Sprie

Cavnic

Ungara

Germana

Gabriel Maixner (19)

Philippus Maixner (13)

Anna Maixner (17)

Richvaldszky Susanna vidua, nata Mayer (58)

Scepus

Germana

Barbara Viola neptis[48] (7)

Rainer Matthaus (25)

Hujas

Germana

Rappensberger Ferdinandus (48)

Podognik Catharina (36)

Schemnitz

Hujas

Germana

Antonius (2)

Matthaus (1)

Maria (13)

Apollonia (5)

                                                         Sub Littera S                                                     in dubio vide[49] Z 

Senkovits Joannes (21)

Schaffer Carolina (18)

Hujas

Baita -HD

Valachica

Schmidt Joannes (36)

Brandenbrug

Germana

Segesvári Andreas (28)

Böhm Elisabetha (20)

Banat

Hujes

Germana

Josephus (1)

Solymosi Josephus (50)

Hoffmann Elisabeta (53)

Transsylvania

Miercurea Sibiului

Ungara

Germana

Schneider Petrus (40)

Zarnovszky Susanna (25)

Carniola

Hujas

Georgius (3)

Anna Zarnovszky soror uxoris[50] (13)

Székely Ladislaus (28)

Trannsylvania

Ungara

Germana

Schreiber Josephus (40)

Schmidt Elisaberha vidua olim Kleinhacker ()

Hujates

Ungara

Germana

Senkovits Georgius (45)

Kinda Ursula (35)

Carniola

   (?)

Anna Csuk (8) assumpta[51]

Schreiber Ignatius (38)

Deák Anna (37)

Hujas

Baita-HD

Germana

Ladislaus (15)

Ignatus (11)

Josephus (5)

Michael (3)

Anna (6)

Soltitzki Casimirus (58)

Wolski Eva (48)

Scepus

Germana

Michael (18)

Rosalia (16)

Susanna (7)

Szálfund, Guth, Maar Theresia vidua 3 verovum[52] nata Mayer (42)

Hunedoara

Germana

Michael Maar (19)

Anna Richter (13)

Catharina Richter (11)

Stuckpacher Josephus (35)

Scheehoffer Anna (32)

Styria

Austria

Germana

Sleaski Martinus (44)

Paszku Anna (33)

Schemnitz

Hujas

Germana

Michael (13)

Josephus (3)

Maria (3)

Theresia (1)

Schezon et Krasznik Anna vidua nata Kohl (34)

Miercurea Sibiului

Germana

Thomas Krasznik (13)

Joannes Schezon (11)

Antonius Schezon (6)

Catharina Schezon (3)

Székely Michael (78)

Bozla Sara vidua olim Székely et Kendi (45)

Rosia Montana

Ungara

Paulus Székely (26)

Franciscus Székely (10)

Susanna Kendi (9)

Sáfár Antonius (22)

Zlatna

Germana

Szedlák Lucas (63)

Ritscher Maria Anna (41)

Idria

Zlatna

Germana

Christianus (13)

Adamus (10)

Stephanus (5)

Ignatus (2)

Schützer Godefridus (46)

Goldmayer Magdalena (40)

Hannover

Austria

Petrus (17)

Josephus (17)

Godefridus (2)

Anna (6)

Schaarschmidt Aloysia vidua nata Mönich (34)

Schemnitz

Germana

Johanna (3)

Simon Antonius (39)

Roth Anna (27)

Cluj

Abrud

Ungara

Germana

Anna (4)

Székely Georgius ()

Hentzl Maria (48)

Rosia Montana

Ungara

Valaha

Maria (11)

Rebecca (8)

Anna Maria (2)

Szommi Josephus (45)

Ungaria

Latina Ungara

Schantzl Josephus viduus (42)

Germania

Germana

Schwerling Susanna nata Steeger (24)

Hujas

Germana

Antonius (5)

Josephus (2)

Anna (6)

Stadler Michael (39)

Debretzeni Anna (20)

Cluj

Zlatna

Germana

Ungara

Székely Alexander (28)

Bencze Juditha (32)

Cornesti -CJ

Ungara

Joannes (10)

Maria (1)

Székely Stephanus (40)

Gergely Helena (40)

Coltesti-AB

Ungara

Stephanus (1)

Helena (4)

Szabó Franciscus (28)

Hujas

Germana

Theresia soror (12)

Szabó Michael (22)

Strasa Rosina (22)

Hujas

Baita-BH

Germana

Schnitzl Joannes (29)

Mozer Catharina (40)

Oravita

Weiskirchen

Germana

Székely Georgius (23)

Abrud

Valaha

Székely Juliana virgo (15)

Rosia Montana

Ungara

Sturza Demetrius uxor in Balsa (?)

Abrud

Valaha

Schwartz Josephus (27)

Schimon Theresia (20)

Sibiu

Styria

Latina

Germana

Schmidt Daniel (34)

Miri Barbara (34)

Orastie

Harau

Germana

Michael (13)

Franciscus (9)

Joannes (4)

Catharina (8)

Rosalia (2)

Schwartz Anna vidua nata Péter (55)

Odorhei

Ungara

Sándor Barbara virgo (16)

Zlatna

Germana

Schiftlmayer Matthias (49)

Ebenschager Joanna (38)

Bavaria

Styria

Germana

Anna Beitner a 1-o marito (2)

Schenk Antonius (27)

Schlett Elisabetha (19)

Hujas

Certej

Germana

Josephus (2)

Subert Susanna vidua nata Kozman (51)

Rosia Montana

Valaha

Alexander (20)

Veronica (11)

Stebovsky Michael (41)

Heinrich Barbara (30)

Schemnitz

Schemnitz

Germana

Szikszai Andreas (50)

Scepus

Slavonic

Settinger Urbanus (38)

Goldmayer Anna Maria (40)

Idria

Certej

Szeles Anna aut malius[53] Szöllősi nata Pantz (40)

Brasov

Germana

Ungara

Franciscus Schlett illegitima[54] (23)

Settinger Joannes (24)

Idria

Germana

Seitz Gertrudis vidua nata Wedl (31)

Idria

Germana

Barbara (7)

                                                               Sub Littera T 

Trentsanszky Casparus (40)

Schneider Maria (37)

Hujates

Germana

Antonius (4)

Elisabetha (6)

Joanna (1)

Tóth Antonius (28)

Horváth Catharina (21)

Hujates

Germana

Michael (2)

Tertzeli Petrus (33)

Catharina (21)

Rosia Montana

valaha

Thater Josephus (38)

Weis Rosalia (22)

Borussia

Baita-HD

Germana

Casparus (4)

Barbara Kerekes assumpta (13)

Anna (2)

Tolek Fridericus (25)

Szabó Maria (17)

Hujates

Germana

[1] Întocmit de către preotul Josphus Lamasch. La rubrica băieți-fete poate apar copii cu alt nume. Ei sunt fie din prima căsătorie, fie adoptati, de regulă copii rudelor. În acea perioadă, românilor li se spunea valahi. Denumirea de români a început numai dupî ce a luat ființă România, în 1862, prin unirea principatelor. Numele persoanelor sunt scrise exact cum au fost notate de părintele Lamasch. Localitățile de origine le-am tradus in română, cu explicațiile de rigoare – n.a.

[2] În latinî

[3] Din partea locului.

[4] Carniola, Slovenia, Sârbo-Croația

[5] Sasca Româna, județul Caraș-Severin

[6] Moldova Nouă

[7] Chimindia, județul Hunedoara

[8] Regensburg, Bavaria

[9] Văduva lui…

[10] Offenbach am Main, Hessen, Germania

[11] Văduv

[12] Judetul Hunedoara

[13] Regiune in nord-estul Slovaciei

[14] Oarbă

[15] Slovacia

[16] Kronach, Bavaria

[17] Măritată

[18] Land în Germania

[19] În forma sa corecta Gollmitz, există două variante : Gollmitz-Brandenburg sau Gollmitz (Golanice) în Polonia.

[20] Băița, judetul Hunedoara

[21] Regiune in Republica Cehă

[22] Smölnitz (Szomolnok-hu.), Slovacia

[23] Idrija, Slovenia

[24] Banska Stiavnica, Slovacia

[25] Dognacea, lângă Resița

[26] Nascută

[27] Austria

[28] Presov, Slovacia

[29] Kremnica, Slovacia

[30] Gemeni

[31] Republica Cehă

[32] Din altă căsătorie

[33] Soție

[34] Din prima căsătorie

[35] Eger, Ungaria

[36] Frații ei

[37] Frați vitregi

[38] Sighișoara

[39] Westfalia de Nord

[40] Toplet, Caras-Severin

[41] Judetul Alba

[42] Olim = odinioara, de demult

[43] Spis, Slovacia

[44] Austria, Tirol

[45] Nu mai este fata

[46] Franta

[47] Dinafara Imperiului Austriac. Austro-Ungaria a luat fiinta deabia in 1867.

[48] Nepoata

[49] In dubio vide = daca sunt dubii (latina)

[50] Sora sotiei

[51] In grija

[52] De trei ori vaduva

[53] Sau mai rau, altfel

[54] Ilegal, din flori

CONCLUZII

    Studiul de față, în baza fondurilor documentare inedite studiate, prezintă efectele benefice, dar și aspectele negative care au fost produse de exploatările miniere aurifere.
   Ca un prim aspect, ar fi dezvoltarea demografică, a unei localități miniere de colonizare. Localitatea Săcărâmb a cunoscut în anii de glorie a minelor de aici, un avânt demografic deosebit, avânt datorat colonizării în zona a unui număr însemnat de muncitori minieri din toate părțile Transilvaniei si din restul Imperiului. Acești muncitori, au venit în localitate alături de familiile lor, ceea ce demonstrează că în acea perioadă minele de aur din Săcărâmb erau foarte rentabile, fapt care este dovedit și de cantitățile de metale prețioase extrase până în anul 1850. Aceasta colonizare a produs un amalgam de populație în Săcărâmb, care rar mai poate fi întâlnit în alte locuri. Aici au conviețuit la un loc, timp de aproape două secole: unguri, germani, slovaci, cehi, ruși, germani fără a se înregistra conflicte majore între aceste etnii. Prosperitatea acestor mine a fost evidențiata și de interesul Curții de la Viena, care până în anul 1912 a fost acționara principală a acestor mine.
Această situație s-a schimbat odată cu primele semne de decădere a minelor, când numărul locuitorilor din Săcărâmb a început sa scadă, fapt care s-a accentuat după anul 1850.
   Prin urmare putem concluziona că soarta oricărei localități miniere de oriunde s-ar afla, este strict legată de prosperitatea exploatărilor, fapt dovedit foarte bine de ceea ce s-a întâmplat în Săcărâmb.
   În ceea ce privește exploatările miniere din Săcărâmb, demersul nostru, a urmărit evoluția lor până în anul 1900, putând concluziona în final, că spre deosebire de perioada de început a exploatărilor, când se extrăgeau cantități impresionante de metale prețioase și întreprinderea minieră înregistra profituri însemnate, din a doua jumătate a secolului al XIX-lea, au început să apară primele semne de decădere a acestor mine. Din această perioadă și până în anul 1900, nu s-a mai atins niciodată prosperitatea de până în anul 1850.
   Acest fapt a dus la exploatarea celor mai mari rezerve de aur și argint în perioada de glorie a exploatărilor, făcând ca mai târziu, când aceste rezerve s-au epuizat, minele să intre în criză și într-un acut proces de decădere, fiind la un moment dat la un pas de închidere. A fost nevoie de ample lucrări de cercetare și sistematizare, care să ducă la o oarecare redresare a acestor exploatări.
   Minele din zonă au generat ridicarea localității Săcărâmb până la stadiul de „0ppidum montanisticum "(oraș montan – n. red.) în secolul al XIX-lea dar, totodată, au provocat decăderea ei până aproape la pieire.(Citat din cartea SĂCĂRÂMB – 550 de ani, autor: Alexandru Pavel Tokar).
    În prezent Săcărâmbul mai are cca.200 de locuitori, în majoritate persoane vârstnice. Din vechii săcărâmbeni au mai rămas foarte puţini, care aproape că şi-au uitat originile. Ultima mină s-a închis în anul 2006 iar cei rămaşi fără loc de muncă au început să lucreze la negru acolo unde se mai găsea câte ceva de lucru. Alţii, puţini la număr fac naveta la Deva sau în alte localităţi. Economia monoindustrială a Săcărâmbului a dus la dezastru social după evenimentul din anul 2006: lipsa oricărei speranţe de a găsi un loc de muncă, scăderea până aproape de zero a natalităţii iar mortalitatea a crescut nemai existând un echilibru demografia.
Şcoala s-a închis, copiii – foarte puţini la număr, sunt obligaţi să facă naveta la şcoala din Certej.
   Acesta este tristul sfârșit al unui loc celebru în lume!

LGP. A bukovinai németek temetői, 2023 májusban

Publicat: Sâmbătă, 30 Decembrie 2023 14:04 | Accesări: 333

  A bukovinai németek temetői, 2023 májusban

 Talán ez volt a 40-ik utam Bukoviába, és mint a többi is, ez sem eredménytelen, sőt, új irányt szabhat egy kutatásnak. Azonban csak „rengyivel”, ahogy őseink mondták.
   Már többször említettem, hogy felesleges erőfeszítés a bukovinai öt volt magyar faluba menni, ha valaki nincs tisztába a helyrajzzal és minden falu külön történelmével, csak azért, hogy négy templomnál elmondjuk öt Miatyánkot. Az egészből csak annyi marad, hogy voltunk ott és zarándokoltunk, bár maga a zarándoklás kifejezés egészen másképp értelmezhető. Ez csodatevő helyek látogatását illeti, és Bukovinában csak annyi csoda történt őseinkkel, hogy sikerült, sokszor embertelen körülmények között, megélni és megmaradni. Itt jöhet a mellveregetés, hogy megmaradtak magyarnak, mások szerint székelynek, azonban egy dolgot le kell szögezni: ha egy nép vagy népcsoport egy kultúra hatására kialakul nyelvben, viseletben, szokásban vagy hagyományban, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy genetikailag is azonosak, sőt épp az ellenkezőjét mutatja. De térjünk vissza Bukovinára.
   A falvakban az a szokás, hogy mindenki mindenkinek köszön: a gyermekek a felnőtteknek, az idegenek a falubelieknek, anélkül, hogy ismernék egymást. Ez a tisztelet mindenki iránt, és ezzel kell egy beszélgetést kezdeni. Ha mégis valamit meg szeretnénk tudni, akkor nem a „szakértelmünkkel” állunk elő, hogy kik vagyunk mi, hanem feloldjuk a légkört: kérdezzük a falusit hogy van, mi a helyzet élet errefelé, a drágulások, nyugdíj, stb, és jó negyedóra múlva lassan térítsük a minket érdeklő dolog felé. Így kezdődött egy reggel Andrásfalván a temetőben.
    Korán érkeztem, már egy ember dolgozott, de köszöntem, szóba ereszkedtünk. A lényeg az, hogy jó húsz perc után már az ottani pap megvalósításairól volt a szó, temető, parókia, templom, ennek tornya. Mondom neki, hogy ezelőtt vagy 12 évvel, a pap engedélyével összekutattam a templomot, a tornyát, hogy megtaláljam azt a pléhkakast, melyik valamikor a torony tetején állt. Erre még az akkori hidasi tiszteletes, Boruss Mária kért meg, akire mindig szeretettel emlékezem. Hát a kakas nem került meg. Erre mondja az emberem, hogy nem ott kell azt keresni, és hunyorít, mint aki ravaszságon töri eszét. Kiderül, hogy merre lehet, és kérdezem, hogy minek azt ott tartani, hiszen nekik egy pléh, nekünk meg egy ereklye lehet?
Az egész dolog nekem most mellékesnek tűnt, hiszen nem a magyar emlékekért indultam, hanem a szomszéd németekért, akik Ó-Fratócon voltak. Andrásfalván csak átutaztam. De ha az andrásfalvi református leszármazottakat, vagy a sok bukovinai székelyt érdekelné a téma, megérné pár napot szimatolni a faluban, esetleg megtalálni és megvásárolni a kakast.

AAILLISESTIE

                                                                                                                                              Illischestie

   Illischestie
   Három oldalról közelíthető meg, nyugatról Paltinoasa felől, délről Józseffalvárol Stupca-n át, vagy keletről a szucsávai oldalról. Keletről érkeztem a község felé, a bukovinai obcsinákon át (hosszú, lankás dombok) és már messziről, méltóságosan kimagaslott, az egykori lutheránus templom fehér tornya, a környező zöldövezetből.
   A templommal szembeni utcában parkolok, és az első embert, az illendő köszönés után, kérdezem, merre van a temető? Nem tudja, Jászvásár mellől, Páskányból van. Nézek az információs iroda után. A kezdő kutatóknak elmondhatom, hogy minden faluban létezik legalább két információs iroda, az egyik az üzlet, a másik a kocsma. Az utóbbiban lényegesen több az információ, azonban azok megbízhatósága bizonytalan.
   Állok tanácstalanul, jön egy öreg mama, kapával a vállán. Köszönök, érdeklődöm, és elirányít. Jó kilométer után a temetőhöz érkezem. Bemegyek, nézelődöm: balra ortodox, jobbra mintha másabb. A jobb oldalt vettem kezelés alá, fényképezek, egy idő után érzem, hogy valaki figyel. Velem egykorú férfi, vagy 10-12 méterről néz, nem szól semmit. Köszönök neki, közeledem hozzá. Mondom, ki vagyok, honnan, mi és miért érdekel. Amint a beszédéből kivettem, ő mindenes a faluban, vízszereléstől kőművesmunkáig mindent elvégez, azonban a történelemben sem szenved hiányokat.
   Elmondja, hogy a mostani egy hektárt meghaladó temető valamikor még nagyobb volt, de lassan rámentek a románok a német sírokra. A német temető másik sarkába a hívők kezdtek költözni. Az emlékműveket, már ami maradt belőlük, átvitték a megmaradt, német részre. Egyik legszebb síremlék a Kipper Heinrich-é, aki polgármester volt, a fia pedig, Fritz, országgyűlési képviselő. Társam pontosít, hogy nem csak ő volt polgármester, hanem még ketten ugyanabból a családból. Honnan tudja? Hát évekkel ezelőtt jött egy leszármazott, aki most Kanadában lakik, és elmondta neki. Vagyis a németek is jövögetnek haza. A Kipper sír gyakorlatilag egy földalatti kápolna, fedele vasúti sínekre öntött beton, a hátsó bejáratát betömték. Beszélgetünk az anyagról, hol van Bukovinában homokkő? Hát Váma helységben, még napjainkban is bányásszák.
   A németek tehetősebbje az egész síremléket homokkőből készíttette el, a szegényebbje csak a talapzatot, majd arra erősített vas kereszteket. Ezekből a keresztekből egy sincs meg, emberem szerint a falusiak a vasrészt lefűrészelték, mert méreteiben kitűnően bevált patkónak. Eleinte úgy gondolta, hogy a németek az első világháborút követően kerültek Illischestie-be, később tudta meg, hogy jó 200 éve telepedtek le. A németek emelték fel a falu, a románság nekik dolgozott. Sokat tud a faluról annak egykori elhelyezéséről, a németekről, ezek életéről, kár, hogy nem határozza el magát tudásának írásban való rögzítésére.
Mikor váltunk el olyant mondott, hogy még most is cseng a fülemben: „uram, mondok én magának valamit: én román vagyok, de ha németek nem lettek volna a faluban, a románság még most is a főút mentén koldulna”. 1940-ben több mint 2000 illischestie-i német került a „transportliste”-ra.

AASATUMARE

                                                                                                                                                      Satumre

   A szátumare-i (Grossdorf) német temető.
   A falut csak a Szucsáva vize választja el Istensegítstől. Valamikor két részből állt, az Oláh-Szátumáre és a Német-Szátumáre, ezek egyesüléséből jött létre a mostani község. Temetőjében csak az a szép, hogy tele van nárciszokkal. Pár síremlék maradt meg, jobb-rosszabb állapotban. Az 1930-as kimutatás szerint, a falu összetétele a következő volt: román (53,85 %), német (34,9 %), magyar (9,23 %), zsidó (1,93 %), más (0,09 %). Vallás szerint: ortodox (52,41 %), katolikus (22,4 %), lutheránus (21,25 %), zsidó (1.93 %), más (2,01 %).
   A Balaceana-ból származó, és Szátumáre-n letelepedett Nunweiller család keveredett a bukovinai magyarokkal, ugyancsak a Vale-Seka-i Porkár (fordításban kondás, disznós) vegyült el Hadikfalvára és Istensegítsre Szátumáre-n keresztül, és rokonsága lett néhány Faluközi, Lőrinc, Nistor, Jakab, stb. családnak. Gyakorlatilag a Porkár ragadványnévből alakult családnévnek, az első ismert ős neve Lukács György, mellé jegyezve „zingarus”, ami mai értelemben roma. Így szerepel a józseffalvi anyakönyvekben.

AARBORA

                                                                                                                                                               Arbora

   Arbora.
   Kissé távolabb esik a volt magyar falvaktól, nyugatról Solka felől, keletről Millischautz és Iaslovat irányból lehet megközelíteni. A bukovinai magyaroknak sok közük nem volt hozzá, mint például a józseffalviaknak Illischeschtie-hez, az andrásfalviaknak Alt-Fratautzhoz vagy az istensegítsieknek Millischeutzhoz vagy Badeutzhoz. Nagyjából csak annyit, hogy ott jelent született Potapi János és Zsuzsanna gyermeke Péter, 1876. június 13-án, majd onnan kerültek Cibénybe.
A németek szempontjából megemlítendő, hogy 1902-ben építették a katolikus templomot, ez most a Solonetu Nou katolikus egyház leányegyháza, az evangélikus templomot pedig 1912-ben. A kimutatások szerint 1940-ben 152 német család lakott ott. Ezeket úgy telepítették haza 1940-ben, mint a bukovinai székelyeket: a székelyeket Bácskába, a németeket a lerohant Lengyelországba.

AABADEUTZ

                                                                                                               Bágyóc (Badeuti)
   Dél felé érkeztem a faluba, a katolikus templommal szemben leültem egy teraszon kávézni, amikor megszólat a harang, majd utána a zene is. Ezeket már feltettem. Majd kérdeztem egy idősebb embert, merre a német temető. Irányít, megyek és persze nem találtam meg, mert máshol volt. Végül egy másik temetőben kötöttem ki, ahol semerre se láttam mást, csak ortodox kereszteket. Közben érkezik egy mama, köszönök, beszélgetünk. Kiderül, hogy a kettős sírhely ára 2500 lej, a temetés 300 lej, azon kívül van a sírmegváltás, az évi adó az egyháznak, s a többit nem tartottam észbe. Egy időben, mondja, sokan lettek hívők, mert ott nem kellett adakozni, de most ott is kérnek. Mellesleg, felénk minden egyház egy külön állam, vallásmegkülönböztetés nélkül.
Nos, merre a német temető? Mutatja, az úttól jobbra. Tele ortodox keresztekkel. Már jött, hogy visszatérjek, de gondolom hátha mégis maradt valami. Maradt vagy 5-6 kereszt, a többiről gondoskodtak a románok. Jövök vissza, a mama még mindig a kapuba, kérdezi: valami találtam-e? Keveset válaszolok, alig párat. Láttam, hogy az evangélikus templomot javítgatják, és érdeklődöm a mamánál, hogy kié az a templom? A válasz meglepett: a zsidóké volt, de elvették az ortodoxok (szó szerint: a fost a jidovilor, dar au luat-o ortodocsii). Következtetés: így tűnhet el egy temető mindenestől.

LGP. Hányódva

Publicat: Sâmbătă, 30 Decembrie 2023 07:23 | Accesări: 318

 

Hányódva

    Nem egy esetben halottuk, és még a szakirodalomban is elterjedt, hogy a magyaroknak a románok, ezek viselkedése miatt kellett távozniuk Bukovinából a második világégés elején. Ez úgy lenne igaz, hogy nem az egyszerű románok miatt, hanem a román közigazgatásért és az akkori magyar politikáért. Az se mellőzhető, hogy az ilyen adminisztráció az összes romániai kisebbséggel azonos módon bánt, nemcsak a bukovinai magyarokkal: szászokkal, székelyekkel, németekkel, örményekkel, zsidókkal, bárkivel és bármivel, ami nem volt román és ortodox. Kétségtelen, hogy akkor is voltak nacionalisták vagy sovinok, hiszen ezek a mai napig nem pusztultak ki, de nem lehet általánosítani, vagy a köznapi többséget vádolni. Másfelől furcsa nekem az a nagy önsajnálás is, ami az akkori eseményeket követi. Ha állítjuk, hogy eredetünk székely, akkor nem sirassuk magunkat, mert a székelyeknél ez nem szokás. Ne alakítsuk át a reális történelmet folklorrá. Alkalmam volt számtalanszor Bukovinába utazni, idős emberekkel elbeszélgetni. Senki sem állította, hogy az ottani magyarokat elűzték (alungati), mindenki úgy emlékezett, hogy: „amikor a magyarok elmentek….” (cand au plecat ungurii). Az igazság az, hogy a románok, vagyis ezek elitje nem is nagyon foglalkozott a bukovinai magyarokkal, ezek elenyésző számuk miatt sem, ők leginkább a ruszinokkal majd ukránokkal harcoltak. Kétségtelen, hogy a román irodalom még a mai napig is támadja az osztrákokat az akkori események miatt, hogy joggal vagy jogtalanul az nem tartozik rám, de az is biztos, hogy elfelejti, mit köszönhet Bukovina az osztrákoknak.
    Nézzük kissé a történelmi eseményeket.
   Bukovina elfoglalásnak ténye már az 1772-es években megfordult az osztrákok fejében, pro és kontra számításoknak vetették alá a dolgokat. Már 1774 január és februárban felkészítettek egy kis katonai alakulatot, amelyik majd a határköveket elhelyezi.[1]A tervet II. József császár 1774 májusban hagyta jóvá, amikor Csernovicz vidékére két zászlólaj huszár vonult be, lóvásárlás ürügyén.[2]1774 augusztus 8-án a bécsi udvar jóváhagyta az oroszok és a törökök megvesztegetésére szánt összeget. Bukovina elfoglalása 1774 augusztus 31-én vette kezdetét, és október 25-én ért véget, amikor Splényi is megérkezett. Azonban az osztrák–török egyezkedések nem értek véget, ezt a soron következő egyezmények is bizonyítják 1775-1777 között: 1775. május 7, 1775. május 15, 1776. július 2, 1777. október 1. A hagyomány szerint Moldva akkor vajdája, Grigore Gika a III. nagyon ellenezte Moldva északi részének elvesztését, és ezért a törökök egy fejhosszal megrövidítették. Az idén Bukovinában feltárt adatok szerint az említett rövidítés azért történt meg, mert a törökök rábizonyították, hogy kettős játékot visz és orosz kém.
   Egy másik vád a román részről az osztrákok ellen az, hogy demográfiai változásokkal igyekeztek a vidék etnikai, nyelvi és vallási összetételét megváltoztatni, a románság hátrányára. Mintha mondanák ők is: ha a magyarok sajnáltassák magukat, akkor mi miért nem? Az igazság az, hogy Bukovina hatalmas felszíni és altalaji kincsekkel rendelkezett, ezek kiaknázására pedig nem volt meg a szakképzett munkaerő. Az osztrákok szükségből telepítettek különböző etnikumokat, és nem azért, mert nekik szimpatikusok voltak. Így kerültek a vidékre a németek (a közigazgatásba, mint mesterek, bányászok de mezőgazdászok is), szlovákok (erdőkitermelők, üveggyártók, sóbányászok), magyarok (állatnevelők és földművesek), lipovánok (vallásuk miatt menekültek), zsidók (kereskedők, árendázók és uzsorások), lengyelek (leginkább a kaczyka-i sóbányába, de mint földtulajdonosok is), örmények (kereskedők és katolikusok), rutének (napszámosok), huculok (pásztorok, favágók). Az utóbbi kettő volt a legszámosabb, leginkább Galíciából érkeztek, az életfeltételek, gazdasági okok, katonaság miatt. Galíciában évente 80-100 nap volt a robot, Bukovinában 12-24.
    Ipari szempontból a vidék gyorsan és kitartóan erősödött: 1783-1817 között bányák nyíltak Iacobeni, Cârlibaba, Fundul Moldovei, Pojorâta, Vatra Moldoviței, Rus pe Boul, Rusaia, Valea Stânei, Valea Putnei, Dealul Negru, Colaca Nouă, Stulpicani, Plotonița helységekben. 1790-ben felfedezik a kaczika-i sóbányát, tíz év után ez már 425 tonna sót termelt. 1774-1821 között három sörgyár épül, 1779-1821 között a kézművesek száma 195-ről 927-re nőtt. 1821-ben épül a dornavátra-i fürdőhelység. Számtalan utat, hídat építettek.
    Beindultak az iskolák, amelyekben a tanítás szünetelt az orosz hadjárat alatt (1768-1774). Kötelezték minden 7-13 év közötti gyermek iskoláztatását, újabb 32 iskola épült. Kimutatások szerint, 1700-1750 között Bukovinában 238 román nyelvű könyv volt, 1750-1800 között 722, 1800-1825 között újabb 776 érkezik a moldvai, munténiai, erdélyi és budapesti nyomdákból. A könyvek nagyrésze románul íródott, de cirill betűkkel. A latin betű használata csak 1860-ban szabályozódott, de néhány ortodox kolostorban napjainkban is használják (pl. Neamt).
    Az 1940-41-ben bekövetkezett bukovinai eseményeknek, a kitelepítéseknek a gyökereit mélyebben kell keresni. Már 1922-23-ban elkészült az újonnan alakult román területeken a nemzetiség szerinti összeszámlálás, a kisebbségek megfigyelése. Évekkel később ezek a listák hasznosnak mutatkoztak, hiszen csak napirendre kellett hozni őket. Tény az, hogy a bukovinai németek elszállítását a németek rendezték, akár a zsidókét, bár ez utóbbiakat egész más okból. A bukovinai magyarság pedig úszott az árral, bár nem mindenkinek volt kedvére a távozás, annak meg egészen ellene voltak, hogy az elűzött szerbek helyére telepítsék őket. Azonban az optálás után már nem volt visszakozás, így telepedtek a kitoloncolt szerbek majd a svábok helyére, vagyis végül „hazaérkeztek” (a székelyek úgy-e?), a szakirodalom szerint. Történelmünk nem lehet teljes, amíg meg nem jelenik egy sváb tollából, hogy miként érezték ők vagy őseik magukat, amikor a magyarokat beültették életük munkájába, templomaikba. Ezt is emelt fővel kell vállalni. Hisz ezen a kis népcsoporton már annyi seb esett, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. De legyünk őszinték, ne csak a szépet és nekünk megfelelőt örökítsük meg.

[1] Johann Polek, Die Besitzergreifung, in vol.Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in West und Bild in WBB, Viena, 1899, p. 116-126
[2] R.F.Kaindl, Geschichte der Bukowina, Cernauti, 1896, p.11-13

2020. március 20.

LGP. Cím nélkül

Publicat: Vineri, 29 Decembrie 2023 12:48 | Accesări: 277

Cím nélkül

    Bármely közösség, törzs, nép vagy nemzet akkor tartja jogszerűnek létezését, ha azt a történelmi időkre vissza képes vezetni. Ennek következtében kezdtek, már 16. században, az olyan történelmek megjelenni, amelyek bizonyos tényeket „kifelejtenek”, túloznak, rosszul vagy pártfogóan értelmeznek, esetleg egyszerűen az írói (történész) szabadság jogán kitalálnak, csak azért, hogy helyüket a történelem színpadán bebizonyítsák. Az sem mellőzhető, hogy minden kornak és népnek olyan írott történelme volt, amelyet az éppen hatalmon levő politikai helyzet megkövetelt. Ennek következtében a bemutatott anyag elfogadható kellett legyen, megfeleljen a kor, vagyis a felső tízezer ízlésének, sőt nem egy esetben követelésnek. Tették ezt elismerésért, pénzért, előléptetésért, stb.
    A feldogozott témát gyakran befolyásolta a történészek személyes véleménye, hazafias érzése, többször „pótolták” az anyagot mítoszokból eredő tényekkel. Azonban ez nem jelenti azt, hogy az általuk bemutatott történelmi tények valósak is. Legfeljebb az derül ki belőlük, hogy a szerző képzeletereje és a történelmi valóság valamiképp összefonódott. Hol lehet az igazság, mikor maga a szenvedő alany, a nép, sosem írta meg saját történelmét? Mit is írhatott volna az iskolázatlan nép, mikor baromként, tárgyként volt számon tartva, csak adózásra, robotolásra és harcra. Ők valahogy kimaradtak. Reális történelmünk megismerése fontos, mert semmi sem magyarázza meg jobban egy nép jelenét és jövőbeli útját, mint az, ahogyan ismeri és vállalja saját történelmét, az igaz történelmét és ki is meri azt mondani. Mert az, hogy a legtöbb csatában vitézek voltunk, de vesztettünk, vagy az, hogy mindig elnyomásban szenvedtünk, nem szorul bebizonyításra. Az sem, hogy szájjal minden csatát megnyertünk volna. De oda még más is kellett, nemcsak ágyútöltelék: taktika, stratégia, fegyverzet, ruházat, utánpótlás, stb. És ez nem volt.
    Általános tendencia a népek történelmében, hogy a jót vállalják, a rosszért pedig mindenki más felelős, csak ők maguk, saját vezetőségük vagy kormányzásuk nem. Hát ki tartotta rabszolgasorban, jobbágyságban a parasztokat évszázadokon át, ha nem a saját, magyar földesuraik? Ki fogadta Erdélyben az oláhokat tárt karokkal, építetett templomot nekik, papot is hozott és bibliát is nyomtatott, miközben a magyarok-székelyek ezrével menekültek a Kárpátokon túl?
Kinek köszönhető, a történelem során, hogy annyi árva gyermek, özvegyasszony, szegény és béna férfi maradt a háborúk során, ha nem a politikusoknak, akik mindig hazafias szlogenekkel vágták ki magukat az ügyből és Isten akaratát emlegették? Az is elég ritkán lát napvilágot, hogy a 19. században az akkori erdélyi kisebbségek, főként oláhok, jóval több kedvezményben részesültek, mint a magyarok. Majd mikor 1916-ban az olasz fronton (Isonzó, Asiago) halomra hulltak a magyar katonák, vagyis hősök lettek, a Tisza István által vezetett kormány 40%-al emelte a Magyarország területén aktiváló ortodox egyház alkalmazottainak bérét. Két évre rá (1918.) ezek megköszönték a nagylelkűségét Párizsban. Úgy néz ki, hogy boldogságunk titka az, hogy mindig másra fogjuk sikertelenségeinket (mi akartunk, de persze a másik…) és ünnepeljük legnagyobb katasztrófáinkat.
    Azért néha a nép is megjelenik a történelem lapjain (nem a nemzet!), egy-egy forradalom vagy felkelés erejéig, ezeket kegyetlen és véres megtorlás követte. De nézzünk tükörbe, hogy is látszik saját történelmünk, a bukovinai?
    Már az elnevezésekkel kell kezdeni, mert akik rólunk írtak, azoknak az 1870-es évekig bukovinai magyarok voltunk. Attól a pillanattól kezdve, 1988-ig, már csángó az elnevezésünk és a vasfüggöny összeomlása után minden bukovinai magyar székely lett. Mintha az erdélyi, magát őshonos népnek tituláltak sorsát látnám: először voltak illírek, majd trákok, aztán géták, majd géta-dákok, dákok és utólag románok. Mindkét esetben egy népről beszélünk, különböző elnevezésekkel. Mondhatni, ez a kor szerzőinek tulajdonítható, ám az sem elhanyagolható, hogy az ilyen beállítottság nagy bizonytalanságról vagy kétértelműségről tesz tanúságot. Főleg egy kívülállónak.
    Pedig a saját, bukovinai magyarok történelmében akadnak olyan pontos dátumok, amelyeket egyesek szerint lehetetlen megcáfolni. Például az, hogy pontos születési dátumunk, mint népcsoport, 1764. január 6/7. Azelőtt nem volt semmi, ami minket érdekelne, és utána vagy 110 évig a magyar kormánynak fogalma sem volt arról, hogy megszülettünk. Nemcsak „megszülettünk”, hanem makacsul ragaszkodtunk az élethez még akkor is, ha a legnagyobb jóindulattal irántunk eleinte az osztrákok, majd a 19. században a moldvai román bojárok viselkedtek. Hány bukovinai leszármazott köszönheti létét annak, hogy ősei „móduváztak”? Nem volt könnyű, de még mindig jobb volt, mint éhen halni Bukovinába.
    Őseink is az összesen moldvaiak maradnak, ha a „színtiszta magyar hadsereg” élén Splényi Gábor, a miháldy, nem foglalja el Bukovinát. Lényegtelen, hogy Splényi hat héttel az után érkezett, hogy Mieg őrnagy bevonult Csernovicba, és a hadsereg tisztjeinek, katonáinak is nagyjából idegen nevük volt. Kard sem kerül ki a hüvelyből, mivel a Bukovinában tartózkodó orosz hadsereg békésen hazavonult, az osztrákok pedig (hadászati szempontból) egy üres területet foglaltak el. Ebben az időszakban a bukovinai magyar telepesekről csak annyit mondhatnánk, hogy jelentős részük katonaszökevény volt és olyanok, akik már 10-20, sőt 30 éve Moldvában éltek. Vagyis Madéfalva előtt már egy bő nemzedékkel kivándoroltak Moldvába.

LGP. Csángóföldön 2022.

Publicat: Joi, 21 Decembrie 2023 11:46 | Accesări: 298

Csángóföldön 2022.

   Eseményekben gazdag hétnek érkeztem a végére, amely kezdődött most egy hete, az utolsó könyvem bemutatásával, a dévai majális keretében (2022. május 1). Sikeresnek mondható eseménynek lehet elkönyvelni az akciót, és ennek visszhangja is volt, mivel a bemutatást követő időszakban a szervező és a bemutató is megintrejúvolásra került, csak a szerző nem. Jó alkalom lett volna az ilyen eset Ráth-Végi Istvánnak, akár Freudnak is, tanulmányozni, hogy az emberi lény milyen fokra képes lebutulni, leereszkedni.
   Majd következett egy rég tervezett utam megvalósítása, vagyis terepszemle a Csángóföldön. Sokat olvastam, hallottam és láttam felvételeket is a csángókról, de, mint mindig a kutatásai során, saját szememmel akartam bizonyos dolgokról meggyőződni. Célom nemcsak az volt, hogy kiutazzak, hanem az, hogy megfigyeljem a vidéket, a házakat, ezek stílusát, a templomokat, ahol egykor a bukovinai magyar papok miséztek, mikor a magyar konzulátus nem adott nekik útlevelet, a temetőket, a sírok feliratát, az embereket, nyelvüket, a falvak közötti távolságokat, vagyis mindent, amit egy rövid idő alatt feltérképezhetek. Vagyis kóborolni, mint magányos farkas, mert meggyőződésem, hogy egy szervezett találkozás keretében csak bizonyos dolgokat láthatunk röviden, ennek keretében csak olyant, amit mutatni akarunk, vagy amit a vendégek látni szeretnének. Célom megvalósítására egy odavalósi barátom, dr. Ádámot vettem „kezelés alá.” Így nyakunkba vettük a világot, és kiutaztunk Déváról, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán és a Gyímeseken át egészen Bákóig.

PUSZTINA

                                                                                                                        Pusztina
   Első megállásunk Pusztinán volt, ahova kis idővel előttünk érkezett oda egy magyarországi gyermekcsoport. A helyiek részéről Nisztor Ilona fogadta a vendégeket a Szent István tiszteletére felszentelt templom előtti téren, és a templomban gyönyörűen énekelte el neki az Ave Maria-t. Ezt követően a csoport átvonult a kis csángó gyermekek előadását megtekinteni. A 8-12 éves gyermekek kitettek magukért, énekben, mesélésben, zenében, sőt a magyarországi csoportot is megtanították egy csángó énekre. Végül egy idősebb néni fejezte be az előadást, elénekelve csángósan egy éneket, mely nekünk ismert, de más változatban: „Úgy elmejek rózsám valamerre, Bukuvina körös közepibe.” Nem állhattam meg, hogy az előadás végén kissé ki ne „faggassam”, hogy mi az ének címe, kitől tanulta. Hát a címmel baj volt, de annyit megtudtam, hogy az régi ének, és még az édesanyja anyjától tanulta. Vagyis akkoriban az édesanyák és a nagyanyák énekeltek.

PUSZTINA1

                                                                                                                                                  Pusztina

   Lujzikalagor
   Szállásom egy szép, új házban volt, Lujzikalagorban. Házigazdáim sok éven át önkéntes száműzetésben voltak külföldön, hogy azt felépíthessék. De végül is hazatértek, ellenben másokkal. A falu közepén uralkodik a templom. Három hajós, a csángó települések legnagyobb temploma. Sok éven keresztül, 1924-1940 között épült. Elől három bejárata van, a főajtó és a hajókkal szemben egy-egy másik. Nyitva az ajtók, szól a Mária-harang. Gondolom, kihasználom az alkalmat, néhány képet készíteni. Meghökkentő belülről is a templom nagysága. Mielőtt fényképezni kezdenék, felcsendül az orgonaszó. Lemondtam a fotózásról, mert nem illik a misét zavarni. Várom az éneket, a kitűnő akusztikával rendelkező templomban. És felcsendül románul. Keserű szájízzel jöttem ki, még mielőtt a pap belépett volna. Úgy el voltam gondolkodva, hogy szinte fel se vettem, amikor egy templomba igyekvő mama köszönt: Hristos a inviat! (Krisztus feltámadott!) Kérdem a társamat, ez most melyik Húsvétra köszöntött így, mert a magyar a román előtt volt. Ő sincs a dologgal tisztában. Az asszony magyar volt.

LUIJZIKAL

                                                                                                 Lujzikalagor
   Később sikerült körbejárni a templomot. A keresztút képei faragott domborművek, még ilyent se láttam. Az összes írás, akár jelentés, akár a szentek feliratai, csak románul vannak. Sikerült fellopózkodni a templomtoronyba. Ott, egy emeleten, lista kifüggesztve: Nume pentru botez (Kereszteléskor adandó nevek). Csak román nevek. Megtudtam, hogy most már nem érvényes a lista, de ezelőtt jó tíz évvel még az volt. A gyermek keresztelését kérő szülőnek adtak ilyent, onnan kellett választani. Más lehetőség nem létezett. Ugyancsak a toronyban van két ágy. Kérdem a társamat, hogy ki használja azt? Elmondja, hogy nagy időkben, amikor a harangokat is meghúzzák, hogy védje a falut, oda mennek fel a terhes nők, hogy védve legyenek. Ha az égiháború többet tart, ott is alszanak.
   Érdekes, hogy a templomban nem égetnek gyertyákat. Van egy különös szerkezet, mesterséges gyertyákkal, égőkkel. Ha bedobunk 50 banit, kigyúl egy égő. Meddig éghet? Nem vártam ki. Felemás érzésekkel távoztam. Katolikus templom, magyar, a miénk, de minden román benne, még a szentek is.

LUZIIKAL1

                                                                                                                                                    Lujzikalagor

   Forrófalva
   Következő állomásunk Bakóban volt, a Magyar Házban. Nekem itt sok dolgom nem akadt, azonban én voltam a szenvedő alany. Azért szenvedő alany, mert nehezen lehetett azt végighallgatni, hogy egy magát jogállamnak nevező országban mennyire intézményesen lehet elnyomni valakiket. Bár a törvények vannak, és azok elvileg megfelelnek a külföldön igényelt előírásoknak, annyira kétértelműek és annyi kibúvót tartalmaznak, hogy ember legyen, aki tud bokázni köztük. De megpróbálják, mert másképp eltűnnek.
   Innen Forrófalvára mentünk, Petrás Ince János (1813-1886), pap, misszionárius, minorita szerzetes és folklorista szülőfalujába. A falunak újabb temploma is van, de a régi, a 16. században épült képezi a csángó falvak egyik gyöngyszemét. A főbejárati ajtón, helyes magyar írással: „Bálint Márton csinálta.” Belül a padlózatot vert, döngölt föld képezi. Régi oltárkép, Szent Márton tiszteletére. Csángó motívumú szőttesekkel tele, egyik sarokban hatalmas kereszt. Petrás Ferencnek emelték 1843-ban, aki akkor hunyt el életének 68-ik, kántorságának 50. évében. Az adatok arra mutatnak, hogy ő volt a ferences szerzetes atyja.

FORRÓFALVA

                                                                                                                                  Forrófalva

   Klézse, Somoska és Külsőrekecsin.
   Az első két helység temetőit el lehetne nevezni „vaskeresztes” temetőknek, mert nagyjából 90%-a ezekből áll. Meglepő, hogy ritka az, amelyiken a név is fel van tüntetve. Kérdeztem egy mamát a temetőben, hogy mi az oka annak a sok vaskeresztnek, olyan szegény a falu? Hát nem szegény, csak a régi fakeresztek kidőltek, és azokat tették a helyükbe. De felirat nélkül? Az is meglepő, hogy a sírok nincsenek felhantolva, hanem a föld szintjén vannak.
   Külsőrekecsenig olyan 8-9 kilométeres út vezet, hogy az megfelelne egy új kocsit tesztelésnek is. Állítólag megőrizte állapotát az utolsó 30 évben. Mint mindenütt ahol jártam, anyagi helyzetük ezeknek is nagyrészt szegény. Java kérges tenyerű. A 70 éven felüli asszonyok keményen dolgoznak a mezőn. Szenvedésük minden perce az arcuk redőjébe véste magát, öregebbnek mutatnak, mint biológiai koruk.

KLÉZSA

                                                                                                               Klézse
   Összefoglalva tapasztalataimat, amelyek a saját véleményem képezik a látottak alapján, az ottani öreg csángók az összesen tudnak magyarul, de nem igen hallottam őket egymás közt magyarul beszélni. Az én korosztályom is ismeri a nyelvet, ez sem használja. Az után jövő szépreményű ifjak egy része érti a nyelvet, mások még azt se.    Csak találgatni lehet, hogy mi lesz ebből.
   Vannak különbségek a szülőföldem és Csángóföld között: beszédben, ruházatban, viselkedésben, életszínvonalban, építészeti stílusban és abban, hogy itt beolvadunk magunktól, ott meg beolvasszák őket maguktól.

Cikkek

Consimtamant privind utilizare cookies

Acest site web folosește cookie-uri care sunt necesare funcționării sale și necesare pentru atingerea scopurilor ilustrate în politica de confidențialitate. Acceptând acest lucru SAU derulând această pagină SAU continuând navigarea, sunteți de acord cu politica noastră de confidențialitate.

Politica privind cookies