Forradalom és csendélet. Írta: László János

(Úti emlékek idegen földrészekről)

Az 1922 évi brazíliai forradalom kitörése előtt három hónappal fent utaztunk Diamántina tájékán, amikor Dorisban hallottuk, hogy az elnökválasztás miatt a forradalom ki fog ütni és sok-sok vér fog folyni. Az elnökválasztás május havában meg is történt, de a forradalom kitörése elmaradt Erről, az amúgy is sokat csacsogó, politizáló Braziloktól még csak hallani sem lehetett Amint később kitudódott, az elmaradás oka az volt, hogy ez év június havában két portugál repülő, Cobral és Svenza aviatikusok Lisszabonból az Atlanti óceánon át Brazíliába re­pültek, ahol honfitársaik hetekig tartó ünnepséget rendeztek tiszteletükre. S miután itt még a forra­dalomnál sokkal fontosabb az ünneplés, ezért szen­vedett halasztást azon forradalom kitörése, melyről már hónapokkal előbb Diamantina tájékán, — 2000 kilométerre Rio de Janeriotól — a gyerekek is tudtak. A Rio de Janeiroból másnap Európába induló Cordoba nevű hajó utasai június 5-én délelőtt fél 9 órakor éppen az orvosi rendelőben voltunk be­oltás végett, amikor egy hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt.

   Mindnyájan az ablakokhoz szaladtunk és láttuk, hogy a robbanás helyén egy­forma tárgyak röpködnek a levegőben. Már ott a rendelőben megtudtuk, hogy a forradalom tört ki. Általános csüggedés szállott meg mindnyájunkat, hogy itt rekedünk. Útitársam Herberger Gyula, kedélyesen jegyezte meg, hogy: „Sebaj. Reánk, mint háborút viselt emberekre, ilyenkor nagy szükség van és még szép karriert is csinálhatunk". A forradalmasdit az öböl déli oldalán fekvő, elnök ellenes erődök parancsnoka kezdte. A lövés a hadtestparancsnokság épületének volt szánva, amelyben éppen három igen fontos személy tartóz­kodott ez időben. A hadügyminiszter, a helyőrség parancsnoka és a hadtestparancsnok. Ehelyett azon­ban egy tejcsarnokot találtak el, hanem azt aztán oly becsületesen eltalálták, hogy a tejeskanták százai, mint felriasztott verébfalka röpültek fel a levegőbe, jókora területen bőséges tejzáport zú­dítva a járókelők nyakába. S mindezt oly hihetet­len ügyességgel csinálták, hogy emberéletben egyál­talán nem tettek kárt. A robbanás után nyomban megszólaltak a riadót fúvó kürtök az összes kaszárnyákban és néhány perc múlva már csak úgy hömpölygőit a minden fegyvernembeli katonaság sokasága, az „Avenida Rio Branco" széles utcáján. A háborúba mentek. A dologban az volt a legérdekesebb, hogy dél­után 1 órakor mind hazajöttek ebédelni s ebéd után újból háborúba mentek. Igaz, hogy délután három óráig semmi sem történt, csend volt. Ekkor azonban másodpercnyi pontossággal kezdték tisztelni egymást a déli és északi erődök ágyúi s jól lehetett látni, amint a déli erődök hatalmas ágyúi­nak eltévedt golyói, hogyan zúzzák pozdorjává az északi erőd háta megett épült csinos villáknak egy-némelyikét. Az öböl kör alakú partját mintegy 8 km. hosszúságban a kíváncsiskodók tízezrei lepték el és a robbanások nyújtotta élvezetekben hangos lármával gyönyörködtek. Ha valamely löveg az általuk kívánt hatást megtette, tetszésnyilvánításu­kat hatalmas „Vivát" kiáltással fejezték ki. Ter­mészetes, hogy mi is közéjük keveredtünk és mi is élveztünk. Tényleg élvezetes látványosságot nyúj­tott az öböl bejáratánál a víz közepében fekvő, 200 □ ölnyi erődítéssé alakított lapos szigetecskének a lövetése. A lövedékek rendesen annak környékén csapódtak a vízbe, ahol felrobbanva, jegenyefa magasságú vízoszlopokat löktek fel a levegőbe. Ilyenkor a tömeg teljes dühvel tombolta a „Vivát“-ot. A kíváncsiskodók tömegében igen sűrűn lehetett hallani a „Senor coronel". (Ezredes ur!) megszó­lítást, mely megszólítottak között 28-30 éves, sőt félmezítlábos egyének is voltak, akik a meg­szólításra igen büszkék voltak és nyomban tudákos bőbeszédűséggel előadást tartottak a forradalomról.

   Nekünk szinte hihetetlen, — hogy ezen ezredesek közül, akik legtöbbje még csak közkatona sem volt életében, — hogyan lehet valaki ezredes. Pedig az. Tudni kell azt, hogy Brazíliában minden jobb módú hangos politizáló egyént „Coronel"-nek hív­nak. A félmezítláb járás, pedig divat. Az imigyen megszólítottak a titulust, a világért sem utasítanák vissza és idővel úgy bele élik magukat ebbe, hogy szentül elhiszik magukról azt, hogy ők tényleg valóságos ezredesek. Dicséretre legyen mondva a forradalmazóknak, hogy még véletlenségből sem szalasztottak egy golyót a kíváncsiskodók tömegébe és ha valamely idegen hajó érkezett vagy távozott a kikötőből, tisztességgel tüzet szüntettek. Ez aztán bennünket a „Cordoba" utasait is megvigasztalt. Ugyancsak este 8 órakor a tüzelést teljesen be­szüntették, hogy másnap reggel 8 órakor elölről kezdjék azt. Este a vendéglőkben és kávéházakban kedélye­sen tárgyalták a nap eseményeit és fogadások is történtek, hogy melyik erőd lesz a győztes. Hogy melyik lett a vesztes vagy győztes, azt nem volt időm megtudni, mert 6-án este 9 órakor hajónk a „veszedelmes zónán” túl, a nyílt tengerre futott ki. S csak a második évben, amikor utam újból Rio de Janeiron vezetett keresztül, tudtam meg, hogy ötnapi háborúsdi után békét kötöttek. Az eredmény 9 halott, 43 sebesült és az elnök meg­maradása volt. Ez volt a beígért véres forradalom.

   Tíznapi hajókázás után július 16-án reggel 8 órakor érkeztünk meg Szenegambia (francia tarto­mány) Dakar nevű kikötőjébe, Afrika legnyugatibb csúcsára, a Szahara sivatag közvetlen szomszéd­ságába. Hajónkat egy téglaalakú rakodóparthoz vontatták, amely körül már több hajó is horgonyo­zott. Többek között egy francia csapatszállító hajó is, mely egy fekete ezred behajózására várt. Még a parthoz sem vontatták hajónkat s máris meg­jelentek oldalánál a „Tenger koldusai". Akik még ilyen fajta koldusokat, —- melyek egyúttal a Ten­ger művészei is — még nem láttak, el sem tudják hinni, hogy ezek micsoda fáradtságot képesek el­viselni azért a néhány rongyos, vegyes pénzdarabért, vagy néha egy leszakadt nadrággombért is, melyet az utasok viccből a vízbe dobnak nekik. Pontosan tudják ezek, hogy mikor és milyen hajó érkezikés milyen keresetre van kilátás. Ha jó „seft“ mu­tatkozik, már a hajónak elébe úsznak. Így történt ez a mi hajónkkal is. Nyolc 16 és 25 év közötti suhanc úszott elibénk s jobb kezüket a vízből kiemelve, annak három ujját morzsolgatva jelezték, hogy pénzadományt várnak. Ahogy az első pénzdarab a vízbe suttyant, egyszerre ötön buktak utána s a kristálytiszta víz­ben tisztán lehetett látni, mint tülekednek, hogy a pénzdarabot melyik kaparinthassa meg. Mihelyt a pénzdarab el lett fogva, a boldog megkaparintó a felszínre bukva, vigyorogva fitogatta meg a pénzt s aztán fejét hátravetve, nagy szájat tátva, abban elraktározta azt. S ezt a műveletet képesek reggeltől-estig folytatni hosszú heteken, hónapokon keresztül anélkül, hogy belefáradnának. A legügyesebb suhancot választottuk ki magunk­nak avval a számítással, hogy kibabrálunk vele, vagyis olyan gyors egymásutánban dobjuk neki a pénzt, hogy lélegzetvételre ne legyen ideje. Ám a suhanc észrevette számításunkat és majdnem ő babrált ki velünk. 63 pénzdarabot dobtunk le neki és ő 63-szor bukott le a vízbe anélkül, hogy a fáradtságnak a legkisebb jele is mutatkozott volna rajta. A játszó „Delfin" könnyedségével dobta fel magát a vízből, hogy aztán fejest bukjék a pénz után, felhasználva ezt az időt levegő cserére, sőt még nevetséges grimászokat vágni is volt ideje. Két pofája már úgy tele volt aprópénzzel, mint a jó gyűjtő hörcsög pofazacskója kukoricával s nem tudom hová rakott volna még, ha minket a hajó túlsó oldalán keletkezett zsivaj át nem csal oda.

   Egy hatalmas szénszállító uszályt vontattak épen hajónk oldalához, nyögésig megrakva szénnel és 120 szénrakodó munkással behegyezve. Úristen, micsoda egy társaság volt ez! Ahányan voltak, annyi fajták voltak s a valahányan, annyiféle öltö­zetben és fövegben. A cilindertől az utolsó háló­sapkáig és a magyar csendőr csákótól az utolsó néger katonasapkáig, minden föveg képviselve volt itt. Hogy honnan szedték ezeket össze, azt a jó Isten tudná csak megmondani A Noé bárká­jába szorult állatok negyvenedik napi „koncert”-je kismiska lehetett ahhoz a lármához képest, amit ezek a fél világ majdnem valamennyi nyelvén pro­dukáltak. Valami éhbérért dolgozhattak, mert hát mind kenyeret kértek. Egy ledobott kenyér felett aztán összekaptak, dulakodni kezdtek és egy pillanat alatt olyan általános, véres verekedést csaptak, hogy a Brazil forradalom tenyerébe rejtett arccal szé­gyenkezhetett volna előtte. Irgalmatlan püfölések kíséretében úgy dobálták bele egymást a vízbe, mintha csak szenet lapátoltak volna lefelé, s a súlyosabban sérültek egy része még este is ott heverészett és nyögődözött a parton, anélkül, hogy valaki törődött volna velük. Ez volt az első felvonás, amit aznapon még négy nagy és egy gyermekverekedés követett. A dologban az a csodálatos, hogy e nagy ve­rekedésekbe sem a csendőrök, sem semmiféle hatósági közegek bele nem szóltak. Pedig az idő­közben megérkezett fekete ezred tisztjei és a ha­talmas parafa sisakos, büszke francia hivatalnokok sokasága hemzsegett a kikötőben. Nyilván érdekük, hogy ezen szerencsétlen alacsony kultúrájú négerek és más fajta színesek üssék, verjék és pusztítsák, ahogy bírják egymást.

   A délutáni órákban egy, az úti-társaságunkhoz tartozó, éltesebb sveici úrinőt, két Dakárban lakó honfitársa látogatta meg, illetőleg keresték fel a ha­jón, akik többek között dicsekedve mondták el, hogy milyen csendes, nyugalmas életet élnek ők itten. Az urinő nem állhatta meg, hogy meg ne kér­dezze tőlük, hogy „micsoda dolog az, hogy máma itt oly nagy verekedési hajlam van az emberek­ben?" „Oh kérem — ez itt a mindennapi szoká­sok közé tartozik", — volt a válasz. A két látogató még a hajón volt, amikor meg­kezdődött az aznapi hatodik verekedés. Ezúttal nem felnőttek, hanem úgyszólván, gyerekek vere­kedtek. Öt 14—16 év közötti suhanc volt az és négyen egy ellen voltak. Az egyedüli ellenség egy 15 év körüli, tömzsi termetű ügyes néger fiú volt, akit ellenei sokáig nem tudtak a lábáról leverni. A fejével védekezett amazok támadásai ellen, s amelyiket maga elé kaphatta, azt úgy felöklelte, hogy csak úgy hempergett a földön Természetes, hogy minden öklelésével csak olajat öntött a tűzre. Körülbelül másfél óráig bírta a küzdelmet, ekkor ellenei erőt vettek rajta és minden irgalom nélkül kezdték csépelni, földhöz csapni és felráncigálni, öklözni, pofozni és tenyérnyi lapos szíjakkal püfölni.

   Az ezred, annak kísérői és sokan mások is, lehettek mintegy 4000-en, s ezek mind végignézték e verekedést, de senki abba sem jó, sem rosszindulatúlag bele nem avatkozott, amin mi, a hajó vérmesebb utasai annyira felháborodtunk, hogy az egyik matróztól botot kértünk s leindultunk a hajó­ról, hogy a már minden testrészében vérző, sze­rencsétlen gyereket kivegyük ellenei kezéből s amazokat egy kicsit elpáholjuk. A mentési akciónkra azonban nem került sor. Egy igen bőséges, fehér lepedőbe burkolt néger jött a verekedőkhöz. Valami előkelőbb rangú úr lehetett „néger országban", amit elárult nemcsak ruházata, hanem magatartása is. Egyenes, magas törzsét vastagon takarta a fehér lepedő burkolat, mely alól két vékonyka lábszár nyúlt ki és hatal­mas, hímzett papucsokban tűnt el. Fejét finomszövetű piros-bojtos fez födte s jobb kezében egy ezüst fogantyús, jókora sétabot volt. Úgy nézett ki mintegy hatalmas tiroli „Jager” porcelánpipa vékonyka szárral, idomtalanul ellaposodott szopó­kával és füstős kupakkal. Rendet jött teremteni a verekedők között. Jobb kezének mutató ujjával maga elé integette a suhancokat s amint a „győztesek" szép sorba álltak előtte, vártuk, hogy a bottal kezdi őket náspágolni, rendre tanítani. Ehelyett azonban csen­des, atyai hangon beszédbe ereszkedett velük. A kedvező alkalmat kihasználandó, a megvert suhanc
a győztesek hátánál odarolni kezdett, hogy egér-utat nyerjen, de észrevétetvén üldözőbe vették és a hajónk orra előtt a tengerbe ugratták. Az utána zúdított kőzáport ügyes fordulataival kikerülve, az irányt az öböl túlsó partjának vette.

   Nem hittük, hogy ez a megvert, összetört testű gyerek a nagyon viharos tengerről, az öbölbe be­nyomuló, házmagasságú hullámokkal meg tudjon birkózni.  Ahogy a dobástávolságból kijutott, talpra eresz­kedett és mintha csak a korzón sétált volna, lassacs­kán eregélt a túlsó partok irányába, hol eltűnt a hullámvölgyek mélyében, hol meg felbukkant a hullámhegyek tetején s a végén már csak távcsővel tudtuk meglátni, amint néha-néha a zúgó hullámok tetején fekete feje, mint libegő szenestuskó egy pár pillanatra feltűnt. A másfél kilométernyi széles öblöt, egy és fél óra alatt úszta át és tisztán lehetett látni, amint a túlsó parton kimászott és a megtett útra visszatekintett, de amint meglátta, hogy ellenei az innenső partról még most is figyelik, hirtelen megfordult,
„Forwertzbeugen” csinált és — engedelemmel legyen mondva — gyolcsfehér tenyerével, szén­fekete ülepét jól megpaskolta... A sveici úrinő, — fejét megcsóválva — így kiáltott fel: „Na, und das heist mann, ruhige leben!“ (Nos ember, ez nyugodt életet jelent).

Déva és Vidéke, 1930. június 21.