A madéfalvi veszedelem előtt
A bukovinai székelység kialakulásának leírása leginkább úgy kezdődik a feljegyzésekben, hogy: „a madéfalvi veszedelmet követően…” vagy „a madéfalvi vész következtében…” való igaz, hogy a madéfalvi események az utolsó cseppeket képezték abban a pohárban, amely megtöltése azonban évtizedekkel az említett dátum előtt kezdődött.
Az alábbiakban csak az 1700-as évek fontosabb jelenségeit mutatjuk be arról a székely társadalomról, amelynek magárahagyatottsága közmondásos. A székelyek csak két esetben számítottak hasznosnak: amikor különböző felsőbb érdekekért vérüket-életüket kellett áldozzák, vagy amikor adózásról, dézsmáról, tizedről került szó. Ezen kívül nemcsak a tatár és a török, de maguk az osztrákok is többször végigpusztították a székelyek földjét. Az 1707-ből származó krónikák feljegyzik, hogy Akton osztrák tábornok martalócai több kárt tettek Székelyföldön, mint az addigi oszmán betörések együttvéve. Katasztrofális az 1718-as éhínség, amikor még az emberevés, a kannibalizmus szörnyű tette is előfordult. Így ír a csapásról, a kor egyik krónikása, Bod Péter: „ A példa nélkül való tavaszi és nyári szárazság és hévség miatt mindenféle vetések, vetemények, füvek csak nem mindenütt úgy elégnek és elvesznek, hogy sok Helységben semmi vetés, fű s víz nem lévén, a lakosok a nagy szükség miatt széjjel bujdostanak, és a Falukat pusztán abba hagyták...” És mindez nem volt elég. Minden intézkedés dacára betör a pestis Moldvából, először Gyergyószentmiklósra, majd onnan hamarosan tovább terjed, elárasztva egész Székelyföldet. A járvány megszűntével az elhunytak számát mintegy 100 ezerre becsülik. A csapások közül nevezetes az 1749-50-es sáskajárás, amikor ugyancsak Bod Péter jegyzi fel: „böjttel és könyörgéssel kérték Istent, hogy a tartományt ettől a bajtól szabadítsa meg.”
A szárazság, az éhínség, a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a járványok következtében a székelyek ezrei hagyták el szülőföldjüket. Akadtak, aki nyugat felé vették az irányt, a Magyarország felé eső részekre, vármegyékbe, mások délre és keletre menekültek, Csángóföldre és az oláh vajdaságokba. Az elemi csapások megszűntével a kivándoroltak egy része visszatért hazájába. Ezek leginkább a lófők és a szabad székelyek közül kerültek ki, mivel egy 1721-22-ben végzett összeírás szerint a puszta telkek száma náluk a legkisebb. A jobbágyok száma és sorsa azonban továbbra is katasztrofális, nyögnek a sok teher, adó, robot és a bőséges gyermekáldás következtében. Nem ritkák a helyi zendülések, lázadások, amelyeket azonban véres bosszú követi. 1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
Az adatok maguktól beszélnek: 1703-ban közel 27.400 család élt Székelyföldön, húsz évvel később, 1722-ben csak 25.535. Általában öt személyt számítva egy családra, és a járványos áldozatokat és az elvándoroltakat is beszámítva, Székelyföld vesztesége meghaladja a 110.000 főt.
Az elvándoroltak helyét, munkában-adózásban valaki kellett pótolja, ezért az akkori földesurak a már javában beoroszkodó olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat karolták fel, földeket és puszta jobbágytelkeket ajándékozva nekik. Ez nemcsak etnikai kihatással járt, hanem néha oda is vezetett, hogy sok elvándorolt jobbágy már nem volt hova visszatérjen. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a románság a többséghez alkalmazkodott és mivel papjaik nem voltak, a magyar templomokban esküdtek-kereszteltek, idővel szép hangzású magyar neveket is kaptak. Elég egy példával szolgálni, és megemlíteni a Dámián román név átalakulását mintegy 25-40 év alatt, a következő formákban: Dámián-Demián-Dimián-Dimién-Dimén-Dimény.
A rövid beszámoló után két fontos következtetés vonható le: az egyik az, hogy a Moldvából Bukovinába telepített székelyek már a madéfalvi veszedelem előtt is kivándorolhattak, mint a Bandinus Codex is bizonyítja. A második konklúzió az, hogy az összegyűjtött és utólag Bukovinában letelepített magyarok lehetnek székely eredetűek, de nem biztos, hogy Székelyföld a szülőföldjük, minthogy az sincs kizárva, hogy az idegenben töltött 20-30-40 év alatt vegyes házasságokból erednek (székely-csángó-román), bár az apjuk székely nevét örökölték.
A madéfalvi események, bármennyire is súlyosak voltak, túlzottan kerültek bemutatásra. Az elesettek száma 200 körül forog a józan becslések szerint. Bebörtönözöttek a csíkszeredai Mikó várba megközelítőleg 400-an, és ezek közül is többen elpusztultak a kapott sebeikbe. A perbe fogottak száma 71, vagyis csak a vezetők voltak keresve (ezekből csak 11 találna valamelyik bukovinai telepes nevével).
Akkor honnan jön olyan állítás, hogy több ezer székely menekült a hegyeken túlra? Aki valaha járt télen a Gyímesekben az meggyőződhet arról napjainkban is, hogy télvíz idején nekivágni a hegyeknek, kerülve az utakat kész öngyilkosság. Hogy menekülhetett több ezer székely asszonyostól, bubástól, lovastól, marhástól az erdőkön át, derékon felül érő hóban, mikor a madéfalvi vérengzést követően az utak őrizve voltak? Menekültek szegény székelyek, de már évekkel, évtizedekkel az események előtt.
László János listája szerint a székelyföldi menekültek száma 129 és nem több ezer, és ezekből is többen visszatértek az amnesztia kibocsátásakor és Zöld Péter pap biztatására. Az igaz, hogy 1764-ben már több ezer székely élt a csángóföldön, minthogy az is, hogy a László János menekültjeinek száma nagyon összevág az első Bukovinába telepedett magyarok számával (120-125). Tény az, hogy nem minden moldvai magyar-székely telepedett le Bukovinában.
Az első bukovinai magyar, vagyis istensegítsi anyakönyveket tanulmányozva (1782-1799 közötti évekből), a kijegyzett 218 névből 24 román eredetű, 10 német, 8 rutén, 5 lengyel, 3 cigány, 3 zsidó és 11-t nem sikerült betájolnom. Ezek szerint 154 név magyar eredetű és 64 nem, vagyis a telepesek több mint harmadának semmi köze a magyarokhoz a sokat emlegetett bukovinai „honfoglaláskor.”