Kanadai magyar telepek (1926)

    Nemzeti Újság. 1926-09-05/201. szám. Magyar telepek láncolata.
   Első állomásunk Hamilton volt. Megérkezésünkről nem tudtuk az itt lakó magyarságot előre értesíteni, azonban nemzeti ünnep lévén — július 1., a dominiumok alapításának évfordulója — és egy munkaszünet, a lelkipásztoroknak sikerült egy-kettőre összehozni a katolikusokat. Bízzatok az isteni gondviselésben, szeressétek Krisztust, ragaszkodjatok a katolikus Egyházhoz — és ha nincs magyar katolikus papotok, akkor is a katolikus templomban és csak a katolikus templomban van a helyetek: körülbelül ez volt itt és másutt is beszédeink lényege.
   Az első nagyobb magyar telepet Winnipegen találtuk. Az újságok tőzsderovatából ismerjük e város nevét. A világpiac számára a gabona árát Chicago mellett Winnipegen állapítják meg. Ami nem is csoda, mert Manitoba fővárosa — a két óceánt összekötő vasút középpontján — egyúttal metropolisa a prairieknek, sőt az egész angol birodalom legnagyobb gabonaelosztó helye. Ma 200.000 lakosa van, amiből 50.000 a katolikus. A magyar katolikusok száma kb. 200. Eddig nem voltak megszervezve, de éppen érkezésünk előtt két héttel határozták el az egyházközség megalakítását — és a fogadásunkra teljes számban összejött hívek a püspök úr ajkáról hallották meg az örömhírt: „Ezentúl minden vasár- és ünnepnap Father Soós szentmisét és magyar szentbeszédet fog mondani — egyelőre a lengyel templom „basementjében“ (a templom alatt épült nagy terem). Egyébként Winnipegen van felállítva a Nyugat Kanadában letelepedő magyarok részére a „Védő Iroda“, melynek vezetője Hordósy Iván aki egyúttal a Kanadai Magyar Újságnak is szerkesztője.
   Következő állomásunkon, Reginában, nincsen sok magyar, de annál nagyobb örömmel várták megérkezésünket. A német templom basementjében tartottunk gyűlést számukra Velünk egyidőben érkezett Reginába Seipel volt osztrák kancellár is, akinek tiszteletére a kitűnően megszervezett német katolikusok nagygyűlést tartottak. De erről majd másutt. Itt inkább annyit, hogy Regina a légtermékenyebb tartománynak, Saskatchewannak fővárosa, érseki székhely, gyönyörű parlamenttel, kb. 100.000 lakossal.
  Utunk innen nyugat felé vitt, Alberta tartomány legnagyobb magyar telepére, Lethbridgebe. Hemm jezsuita atya, aki éppen miszsziót tartott számukra és a nyári iskolát vezető Meleg Klotild magyar szociális nővér gyönyörű fogadtatást rendeztek tiszteletünkre. A hívők közül akárhányan évek óta nem hallottak magyar szentbeszédet. A gyűlés után körülvettek bennünket: „Nincs magyar papunk“, hangzott a panaszuk. Pedig nagy szükség volna rá, mert mindenféle álpróféták jönnek közénk, legújabban még mormonok is, hogy hitünkből elcsábítsanak bennünket“. Biztattuk őket, hogy csak tartsanak ki szent hitük mellett, lehet, hogy a püspökük már a közeljövőben küld magyar papot számukra. Azóta tudtommal már két magyar pap is érkezett az egyházmegyébe.
  Ugyancsak találkoztunk magyarokkal az egyházmegye székhelyén, Calgaryben is. Sokan voltak, lehettek vagy százan. „Mikor Saskatoonba érkeztünk, panaszolták kérdezősködésünkre, nem várt bennünket senki. Húsvét napján, hóesés közepette, ott ültünk az állomáson és sírva gondoltunk az otthoniakra, akik talán napsütésben örvendeznek. Azután 13 dollárért elhozott ide bennünket a vonat és azóta itt vagyunk — akárhányan állás nélkül“.
  Bizony szomorú volt nézni ezeket a csalódott embereket. Szinte rikító volt az ellentét a levert arcok és az erőtől duzzadó, gyönyörűen fejlődő város között, mely alig néhány esztendő alatt Alberta legnagyobb ipartelepévé fejlődött és ma már évi 35.000.000 dollár értékű árut termel.
Calgaryból utunkat északkeletnek vettük hogy Saskatchewan legtermékenyebb részén fekvő és többnyire magyar lelkipásztoroktól vezetett telepeket látogassuk meg.

   Legészakabbra fekszik közöttük Wakaw. Azelőtt a magyaroknak külön templomuk volt, de néhány év előtt leégett, mikor is a hitközség feloszlott és beolvadt az angol hitközségbe. Mostani plébánosuk két évi ott-tartózkodása alatt már megtanult annyira magyarul, hogy saját nyelvükön tudja őket gyóntatni. Ragaszkodnak is hozzá, de azért egy magyar káplánt nagyon szeretnének. A válaszunk volt — és ezt másutt is elmondottuk: szívesen küldenénk, de odahaza is kevés van. Azonban a kanadai szülők elég jómódúak, gyermekáldásra sem lehet panaszuk, neveljenek maguk magyar papokat. Lám, a princealberti egyházmegyének nincs annyi híve, mint ahány katolikus magyar lakik Kanadában és ellátják egyházmegyéjüket pappal. Miért ne tudnák megtenni ugyanezt a magyarok is!
  Szent László-telep volt a következő állomásunk. Itt Father Sólymos gondozza nagy szeretettel a kb. 50 magyar családot. Mikor autóinkon este 7 óra helyett — ekkorra volt jövetelünk jelezve — végre 10 óra felé a kis templomocskához megérkeztünk, a szó szoros értelmében a csecsszopóktól a járni alig tudó öregekig ott találtuk az egész telepet. Egy nagyperkátai földmives mondotta az üdvözlő beszédet. „Méltóságos püspök úr, három órája várunk itt de szívesen vártunk volna akár reggelig is, csakhogy megláthassuk Magyarország főpásztorát. Kevesen vagyunk, beékelve idegen, főleg francia népek közé. De azért a hitünket, meg a magyarságunkat megőriztük és meg fogjuk őrizni a jövőben is.“ Nem is tudom elmondani, mit éreztem mikor ezt hallottam. 30 magyar család, kitaszítva a földbolyóbis másik felére, francia és angol gyűrűtől körülvéve, hisz a magyar jövőben: „Megtartjuk a magyarságunkat“.
   Kár volna áltatni magunkat. Az a magyar, aki egyszer kivándorolt idegen földre, hacsak később vissza nem tér, a magyarság számára elveszett. Különösen áll ez az Egyesült Államokra, ahol bizony a gyermekek már alig törik a magyar nyelvet. Ami természetes is. Mint ahogy a tenger fölszippantja a beléje eső tejcseppet, úgy olvasztja be a 120 millió angol lakosság is a bevándorlókat. Ez a tény lehet szomorú, de hát ilyen a világ sorsa: akinek van, annak adatik, akinek nincs, amije van is elvétetik.
   Kanadában valamivel jobb a helyzet, legalább is mintha egyelőre megállott volna az elangolosítás folyamata. T. i. — hogy a dolgot tisztán lássuk — Kanadának is meg van a maga nyelvkérdése. És pedig szembeáll egymással a francia és az angol. A franciák a múltra hivatkoznak: ők Kanada felfedezői és első telepesei; az angolok egyedüli érve az erejük: többen vagyunk. Érdekes példája ennek a küzdelemnek Winnipeg, ahol az angol várost egy kis folyó választja el a francia St. Bonifacetól. Valósággal farkasszemet néznek egymással és ugyancsak megragadnak minden alkalmat, hogy a hozzájuk érkező idegen előtt elmondják összes érveiket a saját nyelvük jogosultsága mellett. Legújabban a két fél között fegyverszünetett hozott létre a politika. A kormány észrevette, hogy az angolul beszélők közül akárhányan az Egyesült Államokkal való egyesülésről álmodoznak. Kanada azonban nem akar „Amerika“ lenni — inkább lemond az angolosításról. Ezért remélhetjük,, hogy kivándorló magyarjaink, kivált ha sikerül együtt tartani őket, sokáig meg fogják őrizni nyelvüket.
   Az autók másnap Plunkettra vittek. A hitközség 70—80 családból áll, akik jobbára Stockholm vidékéről kerültek ide. Első buzgalmukban csinos templomot építettek, de az néhány év múlva a lángok martaléka lett. Mostani lelkipásztoruk Father Denk. Egyelőre az istentiszteleteket a lelkészlakás basementjében tartják, de, hogy a templomot mikor fogják tudni fölépíteni, a jövő titka.
   A legközelebbi nagyobb telep dél felé fekszik, Székelyföld. Jobbára Bukovinából oda szakadt magyarok lakják, összesen mintegy 150 család. Földjük magasan fekvő fennsík, javarészt köves és nem a legtermékenyebb, de azért székely testvéreink szívós kitartással ragaszkodnak a sok munkával termővé tett röghöz s miután elég tágas templomukat papházukat nagy áldozatok árán megépítették, hitközségük vagyonát bámulatos áldozatkészséggel gyarapítják évről-évre, de ugyanazon arányban gyarapodnak gazdaságilag maguk is. Első plébánosuk Érdújhelyi Menyhért volt, majd hosszas vajúdás után öt év előtt Csáky Benjáminban nyertek állandó lelkipásztort, aki egyúttal a nyolc mértföldre északra fekvő Máriavölgyet is gondozza. Itt az 1915-ben épült csinos kis kőtemplom körül mintegy 40—50 katolikus magyar család é1.
  Egészen közel, a keletre fekvő Lestock határában, szintén nagyobb számban vannak katolikus magyarok, kb. 125 család, az úgynevezett Szent József-telepen és Magyar-telepen. Ide is el akartunk látogatni, de plébánosuknak, Rácz Józsefnek, éppen érkezésünk napján kellett — egészségi okból — hazulról eltávoznia. így történt azután, hogy lestocki látogatásunk elmaradt és helyette délnek vettük utunkat Kanada egyik legnagyobb magyar telepére, Stockholmba és a szomszédos Kaposvárra.
  Kaposváron ma 15 katolikus magyar család képezi a hitközséget. Gyönyörű, kőből épült temploma van és ugyancsak kőépület a plébániaiaké is. Jelenlegi lelkipásztoruk Blickhardt Tivadar, aki egyúttal három más magyar telepet is gondoz. (Otthon-telep 60—70 család Saxon Hill 35—40 család, Cana-telep 50 család. Mindhárom telepnek van saját temploma).
  Utolsó állomásunk volt Stockholm. Három napot töltöttünk itt, talán azért is, hogy a volt tanítvány és jóbarát házában kipihenjük a fáradalmakat, de még inkább, hogy gyönyörködjünk abban az elsőrangú munkában, mit a hitközség kiváló lelkipásztora, Sántha Pál végez a szociális nővérek támogatásával Ma Stockholm a kanadai magyarság szellemi központja, ahova püspökök és papok minden kérdésben fordulnak és ahova tanácsért fordulhat a magyar kormány is, ha egészséges, sikeres telepítést akar végezni.

   Egyébként — és ezt külön is szeretném hangsúlyozni — nemcsak Sántha Pál előtt, de az egész kanadai papság előtt meg kell hajtani az elismerés és hála zászlaját. Nehéz munka az, amit ők végeznek. Elszakítva minden emberi társaságtól, külterülettől, egy kis házikóban a prairiek közepén, teljes egyedüllétben élik napjaikat, s még csak azt az anyagi ellenértéket sem kapják meg, hogy nyugodt öregkort biztosíthatnának maguknak.
  Stockholmmal be is fejeztük a magyar telepek látogatását, mindössze e sorok írója ment el még külön a Niagara-vízeséshez közel fekvő wellandi magyarok közé. Sorsuk elég nehéz, legtöbben a most épülő csatornázásnál dolgoznak 31—35 cent órabérért. Mintegy 1000 felnőtt magyar lakik a városban, tehát — tekintve, hogy a kivándorlók nagy része katolikus — legalább 700 felnőtt katolikus. És még sincs papjuk. Helyesebben, van egy angol, de az nem tud bánni velük. Még szerencse, hogy Mosonyi Lipót dr. buffalói plébános havonkint egyszer kimegy hozzájuk gyóntatni. Bizony nem csoda, ha egyik-másik behódol a bolsevista agitációknak. Bár legnagyobb részük ma még szívósan ragaszkodik vallásához. A mise után tartott gyűlésen elmondották, hogy most jött a városba egy református lelkész, aki hívja az ő gyermekeiket is magyar nyári iskolába, de ők nem adják, mert ők katolikusok. Arra kértek, szóljak a püspök úrnak, küldjön számukra papot, „különben a wellandi katolikus magyarság elpusztul“.
   Hogy is mondotta az Üdvözítő? Az aratás ugyan sok, de a munkás kevés. Hol vannak azok az áldozatos munkások, kik vállalkoznának erre a nehéz, hittérítői munkára, hogy a kanadai magyar testvérek között, e kietlen, elhagyott szántóföldön, az aratást végezzék...
. A kanadai püspököknél.
   Utazásunk második célja volt sorra látogatni a katolikus püspököket, hogy megbeszéljük velük a katolikus magyar hívek lelki gondozását. A világi hatóságok közül különösen Thomas Gelley-t, Nyugat-Kanada állami bevándorlási felügyelőjét Winnipegben szeretném megemlíteni, aki hű gyermeke a katolikus Egyháznak s aki megígérte, hogy mint eddig, úgy a jövőben is nagy szeretettel fogja intézni a hazájuktól messze elszakadt magyar testvéreink ügyes-bajos dolgait.
   A főpásztorok közül Hamilton, Toronto, Winnipeg, Regina, Calgary, Prince Albert, Ottawa, Montreal és Quebec püspökeit, illetve érsekeit látogattuk meg. Örömmel mondhatom, hogy kivétel nélkül a legőszintébb elismerés hangján szólottak a kint élő magyarságról. Különösen nem győzték emlegetni, mennyire intelligensek a magyar gyerekek. Amikor bekerülnek az angol iskolába, rendszerint egy szót se értenek, de néhány hónap múlva már az osztály első tanulói.
   Nem célja e cikknek arcképet festeni a kanadai püspökökről, akik — és ezt nem fráziskép mondom — kivétel nélkül édes atyái a rájuk bízott híveknek, a magyaroknak is. Mégis szeretnék az egyikről néhány szót mondani, aki felejthetetlen benyomást tett rám s akinek neve ma is, hetekkel találkozásunk után, fogalmat jelent számomra. Kidd, calgary-i püspökre gondolok, erre a csodálatosan szép lelkű emberre, aki szinte nem is sejti, minő magas egyházi méltóságot tölt be, annyira egyszerű és szerény. Csak egyet tud: neki egykor az Úristen előtt számot kell adni minden lélekről, ki az óriási kiterjedésű egyházmegyéjében tartózkodik. Azt szeretném, mondja csöndes hangján, ha az egynyelvű katolikusokat egy helyre lehetne telepíteni s ott saját nyelvű papjuk gondozná őket, erkölcsileg és anyagilag is nagy előnyt jelentene számukra. Azért az a terve, hogy valamilyen formában figyelemmel fogja kísérni a telepítéseket, hogy a kivándorló híveknek így is segítségére legyen. A gyűlésünkön is megjelent, mikor hallotta, hogy magyarjaink közül akárhányan állás nélkül vannak, rögtön elküldötte egyik papját néhány földbirtokoshoz és gyári üzemhez, hogy szerezzen munkát számukra.
   A már, előző cikkünkben említett reginai német nagygyűlés is érdekes bepillantást engedett a kanadai püspökök lelkületébe. Részt vett rajta házigazdánk, a meleg szívű és egész Kanadában nagy tekintélynek örvendő Mathieu érsek. 73 éves, németül nem ért, de azért végigülte az összes gyűléseket, mivel „neki hívei közt a helye.” „Amikor 15 év előtt az egyházmegyébe jöttem — mondotta az üdvözlésre válaszolva — erről a helyről szólottam először híveimhez. Azzal kezdtem akkor a beszédemet: aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, nektek adom — nektek adom a szívemet. Isten tudja, hogy igazat mondtam: a híveimért élek“.
   Fölszólalt azután Prince Albert fiatal püspöke, Prudhomme, aki félbeszakítva bérmaútját, leutazott egyházmegyéjéből, csakhogy részt vehessen az ünnepségen. Ez a temperamentumos, csupa tűz ember rövid püspöksége alatt megtanult már németül, hogy német híveivel a saját nyelvükön tudjon érintkezni és kijelentette, hogy meg fog tanulni lengyelül és magyarul is. A gyűlésen is németül szólalt föl, óriási lelkesedést keltve.
Fogja érdekelni az olvasókat, ha elmondom, hogy a gyűlés egyik szónoka Hanauer püspök volt, ki a rendezőség fölkérésére a nyelvkérdésről tartott előadást. Krisztus országában minden nyelvnek egyenlő joga van, volt a beszéd alapgondolata, bár — tette hozzá nagy tapsvihar között — Krisztus országában valójában csak egy nyelvnek van jogosultságai, a szeretet nyelvének. A nyelvkérdés, mondotta azután a magyar püspök, megvan minden országban, annál csodálatosabb, hogy Scotus Viator és társai épen Magyarországot állították oda a világ elé, mint a nemzetiségek elnyomóját. Ezzel szemben az igazság az, hogy az erdélyi szászok századokon át megőrizhették nyelvüket, sőt az ország fővárosától öt mértföldnyire még ma is német községek vannak.
  Egyébként a gyűlés főszónoka Seipel dr. volt, akinek tiszteletére az ünnepséget rendezték. Az egész gyülekezet szűnni nem akaró tapssal üdvözölte Ausztria nagy férfiét, „ezt a ritka embert, aki nem üzletnek nézi a politikát — a saját jólétének biztosítására, hanem eszköznek a keresztény ideálok megvalósítására“.

   A kanadai kivándorlás.
  Ez volt utunk harmadik és talán legfőbb célja: körülnézni, van-e elhelyezkedési lehetőség új kivándorlók számára s ha van, hogyan kellene a telepítést lebonyolítani, hogy az tényleg a kivándorló magyar testvérek javát szolgálja. A kivándorlás nem ideálunk. Sőt! Hiszen veszít vele az ország és veszít a kivándorló. Veszít az ország, nem egyszer a legértékesebb fiait, akikben legtöbb a vállalkozási kedv, a kezdés, az energia s így elvesztésük nemzeti szempontból föltétlenül fájdalmas. De veszít a kivándorló is, aki talán anyagilag jobb helyzetbe kerül, azonban — mondotta egyikük — „a szeme szögletéből mindig valami szomorúság sugárzik, a vágy az óhaza után”. Wellandi legényeket hallottam nótázni:
Kanadai havas mezőn nyílik az ibolya,
Eredj oda vándor magyar, szakíts egyet róla!
Szakíts egyet, tedd levélbe, küldd el haza
a szép Magyarországba,
írd meg abba a levélbe, hogy a virág is ily a
gyászos messze Kanadába.
   A kivándorlás nem ideálunk. És mégis! Hogy miért? Mert csonka hazánkban ma több az ember, mint a cipó, a dolgon tehát segíteni kell. Hogyan? Nem egykével, mert ez a nemzetet erkölcsileg tönkre teszi, sőt sírba viszi: az üres bölcső a nemzet koporsója. A fölösleges népesedésnek egyedül egészséges levezetője a kivándorlás. Ezt teszi Itália, Németország, Anglia, ezt kell tenni nekünk is. És ha valaki azt kérdezi, hova? Az egyedüli hely, amiről ma szó lehet, miután az Egyesült Államok elzárták kapuikat! Kanada.

                                                   Pesti Napló, 1926. december 18. 288. szám. Írta: Paizs Ödön.

   A magyar Winnipeg.
  A magyar Winnipeg már nem olyan jelentéktelen, mint a montreali. Tulajdonképpen minden magyarnak ide kellene jönni, mert a Nyugatnak itt van az elosztóállomása, a földművesek innen indulnak el a farmokra. Mégis sokan nem érkeznek meg ide. Leugrálnak a vonatról azok, akik mint alföldművesek érkeznek, de tulajdonképpen iparosok és Kelet ipartelepein akarnak elhelyeződni. Sohasem látják meg Winnipeg határát azok sem, akik arra spekulálnak, hogy majd innen jutnak be az Egyesült Államokba. Ezeknek rendszerint az a tragédiájuk, hogy nemcsak Winnipeget kerülik el, hanem az Államoknak sem látják meg a színét sem. Vagy mindenféle szélhámosok hálójába kerülnek, akik addig kiteszetik amíg pénzt szimatolnak náluk, vagy a hatóságok teszik rájuk a kezüket, akik azután deportálják őket.
   Magyar szó a messze idegenben, a szezonban.
  Winnipeg utcáin gyakran lehet magyar szót hallani, különösen amikor egymásután érkeznek a transzportok. A magyarok nem igen kóborolnak el a nekik idegen városban. Egész életük a Main Streeten játszódik le. Itt vannak a hajóstársaságok irodái és a Kanadai Magyar Bevándorlókat Védő Iroda, amely minden magyar mozgalom központja. Azok, akik meghatározott helyre mennek, azonnal indulnak, viszont, akik csak bizonytalan munkára jöttek, azok néhány napot itt kénytelenek tölteni. Itt várják a híreket, itt érintkeznek egymással, az iroda az, ami az itteni élethez kapcsolja őket.
   Az utcán meg lehet őket ismerni. Legtöbbjét nagy szúrós bajuszáról, amit itt senki sem visel. Ha itt van egy-két napja és látja a más szokást, rendesen annyira még modernizálódik, hogy angolosra nyírja le kackiás bajuszát, de aztán egy ideig úgy érzi, hogy suta lett, megcsonkították. Álldogálnak az uccasarkon és mennek az egyik bevándorlási irodából a másikba. Már csak azért is felnéznek az irodába, mert oda várnak levelet. Az itteni ismerősök oda címzik az írásaikat és a levélkék hoznak örömet vagy csalódást. A legtöbbnek még első nap nincs levele, — az amerikai ismeri a postát, nem is előre egy-két hónappal — vár türelmesen, naponta felmegy a kifüggesztett táblához és betűzgeti a nevét.
Angol nyelvtan és magyar dohány.
   Rögtön az első nap látja, hogy milyen nagy hiba, hogy nem tudja az angol nyelvet. Elnéztem órákig, hogy lassan-lassan mint vesznek egymásután angol nyelvtanokat és mint próbálnak egy-két szót ellesni. Az irodában kaphat magyar dohányt, ami mégis csak hazaemlékeztet és egy kis hírt a messze Magyarországból. A Védőirodának lapja is van, amelyet egyideig ingyen kap a bevándorló. Nagyon fontos ez idegenben, mert ebből legalább valami tájékoztatást kap az új haza viszonyairól az ideérkezett. Ez a munka nagyon nehéz és nagy körültekintést igényel. Hordóssy Iván, a Védőiroda egyik vezetője nagyszerűen megoldotta ezt a komplikált feladatot. Emellett állandóan angol társaságokkal érintkezik és összeköttetéseit nagyszerűen értékesíti a mi érdekünkben. A magyarokkal való kapcsolatot az iroda másik irányítója, dr. Jánossy István vállalta magára. Nagyszerűen tud beszélni a nép nyelvén. Hozzá mindenki bizalommal fordul és nem is csalatkozik. Minden ügyes-bajos dolgáta legnagyobb körültekintéssel és hozzáértéssel intézi el. Mindig ott van a magyarok élén, minden magyar mozgalmat ő irányít. Eddig nem igen volt magyar egyleti élet, legfeljebb amolyan névleges, most már a magyaroknak van találkozóhelye és csak természetes, hogy Jánossy az elnök, aki különben valósággal lelke az egész védőirodának.
  De nemcsak velük tud a magyar ember anyanyelvén szólni, hanem a hajóstársaságok is vigyáznak arra, hogy irodájukban mindig legyen valaki, aki magyarul is tud. A Cunárdnál hárman vannak. Szabó György, aki a magyar ügyeket irányítja, Fáy György a legrégibb kanadai magyarok egyike, aki már több mint huszonöt esztendeje él itt és egy ideig az Egyesült Államokban, mint kanadai bevándorlási biztos működött és végül báró Zech Oszkár, aki a legfiatalabb bevándorlók egyike. A Canadian Pacificnál Lalkow Danilló, aki ugyan nem magyar születésű, de a felesége magyar és nagyon szereti a magyarokat, a telepítési osztályban pedig Pánczél Lajos dolgozik, aki szintén már jó hosszú ideje van Észak Konában.
  Régi magyar kanadaiak.
  Azt bajos volna meghatározni, hogy hány magyar él Winnipegben, mert ez a város csak átvonuló állomás. Ide jönnek, innen mennek nyugatra az emberek, az ország belsejébe, a farmokra, ahol az acélos munka terem. Egyikmásik talál itt is valami foglalkozást, lemarad és szaporítja az itteni magyar kolónia számát. Csak ebben az évben az állandóan ittlakók száma körülbelül huszonöt családdal gazdagodott. Hozzávetőlegesen úgy lehet venni, hogy száz—százötven magyar család lakhatik Winnipegben. Ezek közül csak találomra kiragadunk egynéhányat.
Miskolczy István negyven évvel ezelőtt jött ki és abaktisztító üzlete jó hírnek örvend. Már bizony nem beszél jól magyarul, mint az az öreg hajóskapitány sem, aki a Red Riveren hajózik, de büszkén emlegeti magyar származását. Miklós József előmunkás, csángó magyar Istensegítsről való, már huszonöt éve itt keresi a kenyerét. Minden magyar ismeri a Juszt bácsit, aki a városnál teljesít szolgálatot. Bindász János húszéves amerikás, a magyarok nagyon szeretik a holding házát. Koródy Béla villanyszerelő szintén a régi bevándoroltak közül való, épúgy mint Nyomárkay János, Kolozsváry András és még sokan. A nyomdaipart Istvánffy Zoltán képviseli, aki tizenöt éve van künn és az egyetlen magyar lap nyomdai igazgatója. Lehetne még folytatni ezt a névsort, nagyon sok régi kanadai — magyar akad, akik valamennyien ragaszkodnak nyelvükhöz és minden magyar mozgalomból kiveszik a részüket.
  Egész külön lapra tartoznak a horvát— magyarok, akik mindig együttműködnek a magyarokkal, a Bencsics, a Kalicsics, a Jálics, a Kozogovics-családok mindenkor a magyarokhoz szítottak. Majdnem valamennyien benn vannak a római katolikus Szent István betegszegélyző egyesületben, ahol a magyarországi származású németekkel szorosan együtthaladnak. A németekről ugyanazt lehetne elmondani. Sohasem tagadtak meg bennünket. Nagyon jómódúak és Elmwoodon, Winnipeg külvárosában külön klubjuk van. A horvátokkal együtt vagy negyven—negyvenöt család, amelyre mi mindig számíthatunk.
   A magyar intelligenciára nagy feladatok várnak.
  Újabban a magyar élet mindinkább nagyobb lendületet vett, ami részben annak is köszönhető, hogy a magyar intelligencia mindinkább szaporodik. Nemrég került ide Újváry János orvos, aki eddig Mexikóban működött és hatvan ágyra berendezett kórháza volt odalenn. Most ugyanazt igyekszik itt is megvalósítani. Mint egyszerű földmunkás jött ki Rimánóczy János hegedűművész, aki mint ilyen is tud boldogulni, tehát nincs szüksége arra, hogy fizikai munkával keresse meg a kenyerét. A Royal Alexandra Hotelben hegedül, de már eddig önálló hangversenyeket is adott úgy a városban, mint az Egyesült Államokban. Az intelligencia természetesen nagyon összetart és újabban mindinkább szép pozíciót vív ki magának.
  Az intelligenciára nagy feladatok várnak. Rengeteg magyar vonul át Winnipegen és télen át körülbelül háromezer-háromezerötszáz magyar tartózkodik a városban. Ezeknek a szegény, elhagyatott embereknek eddig is ők voltak az istápolói, de mivel most mindinkább többen és többen jönnek ki ide, az eddigi ötletszerű munkát ki kellene építeni és meg kellene szervezni. Azok az emberek, akik a nyár folyamán csak időszaki munkához tudtak jutni, betódulnak a tél tartamára a városba, itt kínlódnak, gyötrődnek, ezeknek nagyon is el kell a segítő kéz. Éppen most fáradoznak egy segítőegyesület felállítása körül, ha ez sikerül, úgy meglesz az a központi adminisztráció, amely igazán nélkülözhetetlen.
  Egy város amely a prairiekból nőtt ki. Saskatoon.

  Ha a kanadai magyar hazaír, rendesen a falu, vagy a posta állomása mellé odaírja »Sask.«, ami rövidítve Saskatchewant jelent. Ha hazulról megérkezik a rokon vagy a koma és megkérdezik tőle, hogy hova igyekszik, még Kanadában is csak úgy félvállról veti oda:
— Saskanadába megyek!
  Csak hosszas magyarázat után érti meg, hogy ebből még senki se tudja, hova igyekszik, hiszen az a bizonyos »Sask« olyan hatalmas ország, hogy akármelyik európai birodalommal felveszi a versenyt. Bennünket különösen érdekel ez a furcsa világ, mert ideszorult a magyaroknak legnagyobb része. Saskatchewan a dúsan termő búzaföldek hazája, ahol a rövid kanadai nyárban igazán úgy érzi az ember, mintha otthon, a Nagy-Alföldön volna. Fekete földje, ahova a szem ellát, nem lát mást, mint búzatáblát, egymás mellett, végtelen kiterjedésben. Ennek a tartománynak ugyan Regina a fővárosa, de a tulajdonképpeni központja mégis csak Saskatoon. Itt majdnem minden kivándorolt magyar megfordul, rövidebb, vagy hosszabb ideig rótta is már a város utcáit. Ilyen várost se igen lehet látni máshol a világon, valósággal a prairiek közepén van. Még csak el se választották tőle. A város egyenesen a földből nőtt, ki, még ma is naprólnapra nagyobb és nagyobb darab földet hódít el a búzarengetegből, házak épülnek oda, ahol még tegnap a kalász ringott. Így terjeszkedik a város, de azért prairie a prairie, hogy meg se érezze. A tenger csak tenger marad, ha egy kanállal el is vesznek belőle...
  Csak ilyen körülmények között érthető meg a város fantasztikus kialakulása. Saskatoon híres hatalmas egyeteméről és a pompás kőépületek közvetlen szomszédságában, ahol legfeljebb díszkertek lehetnének, ott himbálózik az aranyos gabona... A városon keresztül fut a Saskatche tanfolyam és éppen úgy kettészeli a várost, mint ahogy a Duna Budát és Pestet elválasztja. A város maga nem olyan festői fekvésű, mint Calgary, az épületek sem annyira fényűzőek. Egyszerű kereskedőváros, amely szinte kizárólagosan gabonával törődik.
  Egy gigantikus terv.
  Minden idevalósi polgár nagy jövőt jósol a városnak. Arra várnak, hogy a Hudson—bayvasutat kiépítsék, amely körülbelül harmincezer mérföld hosszú lenne. Ha ezt megépítik, úgy a gabona egyenesen Churchillbe jut, ott van a Hudson-öböl, ahonnan azután közvetlenül juthat a tengerhez. Ebben az esetben nem kellene a gabonának Winnipegbe utazni, onnan át, a hatalmas szárazföldön keresztül, egészen le a tengeri kikötőig. Körülbelül négyszer olyan rövid lenne az út, mint amit most meg kell tennie a búzának. Elképzelhetetlen, hogy menynyire megolcsóbbítaná ez a reform a gabonát.
  A vasútnak nagy része már kész. Most már igazán csak egy kis darabot kell megépíteni, de itt arról beszélnek, hogy a kis rész sohasem fog megépülni, mert akik eddig a gabonából nagy hasznot húztak, elvesztenék jövedelmüket. Ezek befolyásos emberek és lehetőleg minden kísérletet megakadályoznak.
  Ki tudja, mi az igazság, egy azonban tény, hogy még valami nagyon nagy akadály van, amiről nem szabad megfeledkezni. A Hudson öbölnek van egy különleges sajátsága. Be szokott fagyni. Minden évben csak négy hónapig közlekednek majd a tengerhajók és kérdés, hogy ilyen rövid idő alatt le lehet-e bonyolítani a nagy forgalmat? Nem szabad sohasem szem elől téveszteni, hogy ez a vidék, az egér a világ legnagyobb búzatermő egysége, úgy, hogy nem két-három vágón gabona szállításának lebonyolításáról van szó, hanem megszámlálhatatlan vonatok rohannának megrakva az élettől telve a tenger felé. A saskatooniak mindenesetre tovább álmodoznak és várják a híres vonal megnyitását A nemzeti vasút, a National Railways építi az új útvonalat, de már most is bizonyos, hogy nem fog ráfizetni az újításra. Új területek nyíltak meg az emberiség számára, ahol talán leggazdagabb az ásványvilág.
  Komor, kopár vidék, a turistának egyhangú, unalmas tájék, amelyről száműztek minden szépséget. De a föld alatt arany, ezüst, szén, annyi kincs, mintha valami mesebeli varázsló rejtette volna el hamis úton szerzett drágaságait üregekbe, a sziklák alá, a föld belsejébe. Maga a város olyan, mint a legtöbb kanadai város, széles nagy útvonalak, egy-két aránylag szép park. Az egyetemre külön gondot fordítanak, az egyetemi épületeket az itt bányászott terméskőből formálták ki, körülötte is nagyon csinos a parkírozás, létesítettek egy mintafarmot is, ahol a kertészet minden ágával foglalkozhatnak a növendékek. A város még nagyon fiatal, mindössze huszonegyesztendős, ami szintén nem újság, mert itt még senkinek és semminek sincs múltja. Van modern szállodája is egy-kettő, ahol meg lehet kapni azt a kényelmet, amit ez a vidék nyújthat. A város különben észak felé fejlődik és mindenki erősen állítja, hogy Saskatoon csak a kamaszkorát éri.
  A magyarok „átmeneti állomása.
  A magyarok élete azért nem lehet nagyon bensőséges, mert, mint minden város a számukra, ez is csak átmeneti állomás. A magyarok főirányítója Farkas Károly református lelkész, aki ugyan már otthon is theologus volt, de mégis csak itt szentelték fel. Innen jár a különböző magyar telepekre s úgyszólván csak pihenni tér meg.
  Nagy szerepet játszik Komor telepítési ügynök, akinek sok lelkes híve van. Innen került ki és ide várják vissza dr. Hoffmann Ferencet. Hoffmannt a békében a földművelésügyi minisztérium küldötte ki, hogy tanulmányozza a kanadai termelési viszonyokat. Tanár volt és a jelentését el is készítette. Azután közbejött a háború, fogságba került és Szibériában mindig arról ábrándozott, miképpen kerülhetne át az egykori tanulmányai színterére. Hosszas viszontagságok után sikerült is neki a kalandos vállalkozás, mert akkoriban még Kanada a volt ellenséges államok polgárait nem engedte be. Itt letelepedett, majd református lelkészi teendőket végzett a magyarok között, később fel is szentelték lelkésznek és honpolgárosították. Feltétlenül komoly megbecsülést vívott ki a nevének. A nemzeti vasút Közép-Európába küldte, mint érdekei képviselőjét.
  Magyar múzeum Kanadában.
  Nevéhez fűződik talán az egyetlen magyar vonatkozású múzeum Kanadában. Az egyetem egyik kis szobácskájában egy kis fülkét adtak neki. Szerzett valahonnan egy Kossuth-képet, ott van néhány régi magyar pénz, magyar eke és sok apró lim-lom amelyen a magyar művészet szelleme megérzik. Nincs az egésznek sok jelentősége, de az egyetemi hallgatók mégis csak tudomást vesznek arról, hogy messze Európában van egy kis ország, amelynek Magyarország a neve, ahonnan sok derék magyar ember kerekedett fel, munkarejét egész életét ennek az országnak boldogulásáért áldozta, föl.
  Még valami magyar vonatkozás van, amiről nem illik megfeledkezni. Hoffman professszor a Szent András-kollégiumban tanított. Az egyes termeket itt el szokás nevezni. Van néhány magyar terem: Lorántffy Zsuzsanna szoba, Rákóczi-szoba és így továbbb. A professzor kis réztáblákat csináltatott, amelyekről mindenki megtudhatja, hogy mi az elnevezés jelentősége? Kis apróságok ezek, de ha az ember olyan messze van a hazájától, úgy bizony ellágyul ilyen kis figyelmességekre. Állandó magyar letelepülőkről nem igen tudtak hírt adni. Barkási Imrének van Bordinghousa, Pózel borbély, Farkas Sándor asztalos, s így tovább. Különös karriert magyar ember nem futott be ezen a vidéken. Saskatoonnak nem is ez a jelentősége, hanem az, hogy ínnen szóródnak szét a magyarok »Saskanada” minden részébe.
   A reginai magyarok.
Saskatchewannak Regina a fővárosa és mivel ezt a tartományt hódították meg legjobban a magyarok, nem volna stílszerű, ha magában a fővárosban ne akadnánk magyarok nyomára. Egész éjszaka futott velünk a vonat, mindenütt a megszokott búzatengeren surrantunk át. Egyszerre csak tágulni kezdtek a sínpárok, ide-oda bukdácsoltunk a sok keresztezésen, míg végre befutottunk a pályaudvarra. Rengeteg sínpár egymás mellett, ami mutatja, hogy nagy forgalmat bonyolít le ez a város. Csak rövid időnk volt a város megtekintésére. Amint kiszálltunk a kocsiból, már várt ránk Kató András, régi kanadás és robogtunk is tovább autójával. Regina nem szégyenkezhetik Saskatoon mellett, uccái fényesebbek, házai nagyobb városiasabbak, a forgalma is élénkebb. A kanadai városok szintén uniformizálódtak, mint a legtöbb amerikai város. Reginának éppen olyan a parlamentje, mint Winipegnek és a többi nagy városnak. A tipikus amerikai parlament building, előtte azonban gyönyörű tó, hatalmas parkkal. Itt már a technika dolgozott és kikorrigálta a természetet. Mesterséges tavat csináltak, amelyen csónakok siklanak tova, a partján zenekar játszik és hangfoszlányokat ragad magával a szél.
  A reginai magyar telep tizennyolc-húszesztendős. Csángó magyarok vannak itt Bukovinából, Hadikfalva, Istensegíts, Józseffalva környékéről. De magyaroknak vallják magukat és magyarul beszélnek. A régi telepesek legnagyobb része gyárban dolgozik, van magyar egyesület, szép kis egyesületi ház, ahol gyakorta tartanak összejöveteleket, olyan szüreti mulatságot rendeztek, hogy hírétől hantos volt az egész magyar Kanada. Kató András különben olajgyárban előmunkás és már sok idetévedt magyarnak egyengette a boldogulás útját. Hatalmas, széles utakon, majd liliputi családi faházak között futottunk el, megbámultunk néhány szép templomot és egy-két középületet, azután vissza a vonathoz. Jó idő telt el, amíg a mozdonyunk a sínek labirintusán átvergődött és újra előttünk ringott a zóna. A gabonatengerben csak egy-egy kis sziget mindegyik város, sőt falvak se nagyon akadnak, még magányos házak se nagyon tűnnek fel, mindenütt búza, búza és búza...